12. fejezet - A könnyebb megoldás


Sziasztok,

talán megoldódott, és most már minden oké. :) Nagyon köszönöm a pipákat! :)
Hanna: remélem nem okozok csalódást!

Jó olvasást!

Puszi,
Zoé


~ Robert ~
Távolodó alakot néztem, míg a bejárat el nem nyelte. „Nem önszántamból hagytam hátra mindent” – ez meg mit jelent? Akkor miért? Miért? Már nem értettem semmit. S gondolkozni is képtelen voltam.
Két felem ádáz harcot vívott bennem. Egyrészről nem törődtem volna semmivel, sem a magyarázatokkal, sem az okokkal, csak azzal az egy dologgal, hogy visszakaphatom, vagy visszakaptam életem elveszettnek hitt értelmét. A szerelmem, aki megajándékozott egy kisfiúval. Oh, Istenem! Van egy kisfiam. Felerősödött a szerelmem. Másik felem, mely józanul igyekezett gondolkodni, elvetett minden érzelgősséget. A düh, a csalódottság és a sértettség miatt igenis válaszokat várt. Szeretett, vagy szeretett-e egyáltalán, ha elárult? Elhagyott. Eltitkolt egy gyereket. A saját fiamtól fosztott meg. S pont emiatt a szerelem átcsapott gyűlöletbe. Tudta, mennyire fontos nekem, mennyire szeretnék családot, gyereket. Mégis képes volt még ezt is elvenni tőlem. Egyszerre szerettem és gyűlöltem. A két legerősebb érzés, melyet egyetlen hajszál választ el egymástól. Szeressem vagy gyűlöljem?
A fejem hasogatni kezdett. Dean kérdőn nézett rám. Most nagyon hálás voltam, hogy nem kérdezett semmit, pedig nagyon akart volna. Beszálltam a kocsiba. Elhelyezkedtem az ülésen, lehunytam a szeme. Végigpörgött előttem minden. A fiam. Van egy fiam. – ismételtem meg magamban. Dean mégsem bírta ki.
- Főnök, minden oké? – nézett a visszapillantó tükörbe. – Főnök!
- Nem, nem tudom… Még magam sem tudom… - sóhajtottam. Nem figyeltem az utat, a gondolataim teljesen lefoglaltak. Viszont a hangzavarra egyből kipattantak a szemeim. Ilyen nincs!
A szálloda előtt ráadásul visítozó rajongókba botlottunk. Ez sem tett jó a jelenlegi lelki állapotomnak. A szobámba úgy robbantam be. Semmi alkohol nem volt az egész lakosztályban. Várnom kellett, míg a szobapincér felhozza a rendelésem. Addig a cigi mellett döntöttem. Sorra füstöltem el egy egész dobozt mire kopogtattak az ajtón. Átvettem az üvegeket, s gondolkodás nélkül húztam meg az első kezem ügyébe kerülőt. Nem tartott sokáig. A hatása is elég hamar jelentkezett. A jótékony sötétség felé haladtam. Végre az agyam kellőképpen zsibbadt volt, hogy ne tudjon gondolkozni. Furcsa álomba csöppentem. Fájóan valóságos volt az egész. Felriadtam, a szobában sötét volt. Ash nem jött vissza. Ettől még rosszabb érzésem támadt. Elvánszorogtam az ágyig, s kiterültem rajta.
Ash mikor, hogy és honnan tudott Emilíáról? Mikor találkoztak? Miért nem mondta el? - Vele kapcsolatban is számtalan kérdésem volt. Haragudtam rá, mert megbíztam benne. Vártam, hogy jöjjön és beszélhessünk, de nem jött. Em-mel még van mit tisztázunk, de össze kell szednem magam a nagy beszélgetés előtt. Tiszta fejjel szeretnék gondolkozni, s nem dühből, haragból cselekedni. Éppen elég nehéz volt elviselnem, ahogy a fiam megijedt tőlem. Láttam, ahogy Ash karjában egyre jobban és jobban sírásra görbül a szája, a tengerkék szemeiben könnyek gyűlnek, pedig még csak meg sem szólaltam. De sehogy sem sikerült túllépnem a haragomon. A hotelszobámba töltöttem az időm, mind a három napot. A forgatásnak szerencsére vége lett, a szinkron miatt kell még bemennem a stúdióba, de az majd csak később lesz. Addig kaptunk egy kis pihenőt. Rám fért. Rohadtul lemerített a munka meg ez az egész helyzet.
A nyitva hagyott erkélyajtó meleg szellőnek adott szabad bejárást a szobába. A napsugarak sem a reggelt idézték, sőt inkább délelőtt lehetett. Kinyitottam a szemem, de sehogy sem akartam felkelni. Ismételten minden gondolatom Emília, a fiam és Ash körül forogtak. Aztán villámcsapásként ért a felismerés. A lift. Ott láttam először egykori kedvesem új külsővel. Erősen kellett koncentrálnom, hogy minden szóra emlékezzek. Mégis a mérhetetlen fájdalom vette körül. „Nem önszántamból hagytam hátra mindent” – jutott eszembe. A következő lépésen töprengtem, mikor dörömböltek az ajtómon. De türelmetlen valaki, pedig én nem rendeltem semmit. Akkor ki lehet? Útközben felkaptam egy pólót.
- Igen? – téptem fel az ajtót. Nem a legjobb modoromat hoztam.
- Oh, csak nem felébresztettem az urat? – három férfivel találtam szembe magam. A gyenge cinizmusára jelenleg egy cseppet sem voltam vevő.
- Már megbocsásson, de mit parancsol? – nehezen, de igyekeztem uralkodni indulataimon. Magamba elnyomtam a káromkodást, amit hozzá biggyesztettem volna.
- Jobb lenne, ha bent folytatnánk… - gonoszul vigyorgott. Eddig csak ő beszélt. Be akartam csapni az ajtót, de megakadályoztak. Vesztemre a másik kettő pasas közelebb jött és laza mozdulattal a bőrdzsekit megemelve a felvillanó fegyverrel térítettek jobb belátásra. Őket felismertem. Kitártam az ajtót, s bemasíroztak.
- Remek kis lakosztály! De nem ezért jöttem. Damon vagyok. Az embereimhez pedig volt már szerencséje… Harris és Roth… - furcsa érzésem volt ezzel az ürgével kapcsolatban. Rossz előérzet talán?
- Nyomozók? – sürgetően vágtam közbe türelmetlenül. Meguntam, hogy azt sem tudom, miért vannak itt és mit akarnak.
- Nem éppen… - nevetett fel ördögien Damon. – Ezek szerint nem tudja, ki vagyok.
- Nem. De nem is érdekel. Most pedig távozzanak! – idegeim pattanásig feszültek.
- Fogd be a szád, ülj le! Ne kelljen a fiúk segítsége! – Damon parancsolgatása közben egyet taszított rajtam. Nem számítottam rá, így elég könnyen a kanapéra sikerült terítenie. Míg rendesen felültem, addig az egyik fotelt nevezte ki trónjának. Helyet foglalt. – Nem te érdekelsz. A brit segged biztonságban van, míg azt teszed, amit mondok…
- Már miért tenném? – kissé meglepődve, de semmit sem vesztve a dühömből kérdeztem vissza.
- Mert a kis barátnőd élete a tét… - pofon vágott a kijelentés. Barátnő? Kire gondolnak? Hát persze. Csaptam képzeletben a homlokomra, ők Ashre gondolnak. Ő volt velem, és elég félreérthető helyzetben.
- Ashley… - nyögtem ki, mire Damon vadul vigyorogva bólogatni kezdett. Az ajtónál zörgést hallottam. A legrosszabb sejtelmem kezdett beigazolódni. Az említett megjelenik. A legrosszabb, hogy nem egyedül volt. Mindenki az ajtó felé kapta a fejét. Nem bírtam ülve maradni. S meghallottam Ash hangját. Nem! - magamban pedig ordítottam.
- Keressük meg, hol a papa! Ugye ügyes leszel? Megmutatjuk apunak, mit tanultunk? – gügyögött a karján ülő kisfiamnak. Egész eddig vártam Ash-re, hiába. Bezzeg most megjött, mikor ezek a férgek itt dekkolnak.
- Apaapaa… paapaa… - valami ilyesmit motyogott a kicsi Ashnek. Mégis számomra ez volt a legcsodásabb pillanat a világon.
- Ash… - öleltem meg őket. Közben megsúgtam, hogy baj van. Ash aprót bólintott, s puszit nyomott a számra. Teljesen biztossá vált, ő tud mindent.
- Apaapaa… paapaa… - a kicsi ismét, most már hangosabban beszélt. Reméltem, hogy nem csak véletlenül mondogatja ezt, vagy hogy még csak ezt tudja mondani a kicsi fiam.
- Meg szerettelek volna lepni. – mosolygott Ash. – Oh, de nem vagyunk egyedül. Jó napot uraim!
- Sikerült is! Miért ilyen későn jöttél? – kérdeztem vissza figyelmen kívül hagyva a megjegyzését. Hangomra Robbie felém kapta a fejét. Csillogó szemeivel nem bírtam betelni és egyre inkább felém nyújtózkodott. Csodálattal tekintettem az ismeretlen ismerősre. A picúr addig nyújtózkodott, hogy átvettem. Nem sok tapasztalatom volt még babákkal. Csak annyi, amit egy forgatás során tanítottak nekem. A kicsi fejecskéjére figyeljek és hogyan fogjam meg, nehogy leejtsem. Megnyugtató volt a kezemben tartani. Melegség öntöttel el a szívem. A biztonság kedvéért leültem a kanapéra, és Asht is szorosan magam mellé húztam. – Itt van apa. Hiányoztam? – játszottam a fiammal. Mintha megértette volna, egyből az arcomat tapogatta és simogatta.
- Azt hiszem, módosítanom kell az elképzeléseim… - dünnyögött Damon minket figyelve. – Ezek szerint semmi közöd nincs ehhez a nőhöz… – tolta elém Em fényképét. Gyors pillantást vettem a képre, s nemet intettem.
- Főnök, mi is ezt mondtuk! Láthatja, hogy igazunk volt. Ez a csaj volt akkor is itt… - most először szólaltak meg az álnyomozók.
- Hé, több tiszteletet. Az ő neve Ashley. – nem hagytam szó nélkül. A kirohanásom keltette meglepetés nem sokáig tartott, mivel a következő pillanatban az én állam koppan egy hatalmasat. Ash felpattant mellőlem és haragosan vágta hozzám szavait.
- Azt mondtad, hogy vége! Azt mondtad, már nem áll többé közénk! – Ash dühtől izzó szemei néztek rám. Ismertem már őt régóta. Tudtam, hogy valami miatt tényleg mérges. Az összefüggést mégsem leltem meg. – Hogy tehetted ezt! Miért csaltál meg? Ezek után hogyan bízzak meg benned? Te utolsó szemét! - Tökéletesen alakította a megcsalt nőt. Kikapta a kezemből Robbiet, s hatalmas ajtócsapkodással bevonult a hálóba. Még hallottam, ahogy kattant a zár.
- Ash, kicsim! Ash! – siettem utána. Nem nyitotta ki az ajtót, viszont halk motyogást hallottam.
- Nocsak, nocsak. Az asszonyka mégis tudott a viszonyáról? – Damon elégedettem dőlt hátra.
- Mégis mi a fészkes fenét akar tőlem? – félretettem minden udvariasságot. Folytattam volna még, de közbeszólt.
- Most már semmit. Most tisztáztad magad… ezzel a kis közjátékkal… Menjünk fiúk! De ha átversz, az Isten sem ment meg tőlem! – végre távoztak a vendégeink. - Máshogy kell előkerítenünk azt a ribancsot, meg azt a férget… - amint meghallottam az utolsó mondatot, megállt bennem az ütő.
A távozók után hangosan becsaptam az ajtót. Megremegett a fal. Azt is megkockáztattam volna, hogy a vakolat is lepergett. A dühöm mérhetetlen erővel dolgozott, s levezetésként az egyik falba öklöztem. A pillanatnyi fájdalom hatott, de más sokkal inkább elterelte figyelmem. Egy éles hang visított. Susogó hang nyugtatgatta, de hasztalannak bizonyult a próbálkozás. Robbie.
Kivágódott a háló ajtaja. Ash jelent meg kezében a síró hang forrásával. Elszégyelltem magam, hogy ennyire figyelmetlen voltam. Két lépéssel átszeltem az egész szobát folyamatosan a bocsánat szócskát ismételve. A piciny fiúcska felfigyelt a hangomra, hüppögött még egy párat. Robbie egyből nyújtózkodni kezdett. A könnyei elapadtak, s immár mosollyal húzta hajam, tapicskolt az arcomon. Ahogy a kicsi a kezembe került úgy nyugodtam meg én és ő is. Arról nem beszélve, hogy az összes haragom elszállt.
- Beszélhetünk? – fordultam Ash-hez, aki meghatódva csodált minket.
- Igen, itt az ideje… - Ash az egyik fotel felé indult meg. Robbie másként döntött. Mocorgott a karomba, letettem a földre. Egyből mászni kezdett. Közben természetesen számomra érthetetlen nyelven beszélt. Öröm volt rá nézni. Végül én is inkább a földre ültem le, s Ash is mellém telepedett. Így játszottunk tovább kisfiammal.
- Hol jártál? Merre voltál? Mi történt? És ő hogy kerül ide? – milliónyi kérdést tudtam volna feltenni.
- Miután elrohantál, és Emília visszajött hozzánk, totál ki volt borulva. Zokogott, alig tudtuk megnyugtatni. Valami olyasmit motyogott, hogy most már teljesen elveszített téged… - Ashley szavai megmagyarázhatatlan érzést keltettek bennem. A szívem hatalmasat dobbant.
- Mégis mit várt tőlem ennyi idő után? – szimplán a keserűség mondatta velem. - Te honnan ismered? Hol találkoztatok és miért nem mondtad el?
- Tudom, haragszol és rohadtul mérges vagy mindenkire. Csakhogy sokkal rosszabb a helyzet, mint azt te gondolod… Ezt az egészet Emíliának kell elmondania… Én csak annyit árulhatok el, hogy sokat beszélgettem Emmel a múltjáról, és neked is érdemes lesz végighallgatnod, mit miért tett…
- Rendben, de mi történt? Hogy kerül ide Robbie? – most mondtam ki először a nevét, aki persze egyből rám nézett. Felém mászott. Kitártam karom, amit még hangosabb kiáltásokkal díjazott. Lassan dőltem hátra, aminek az lett az eredménye, hogy felmászott mellkasomra. Kényelmesen helyet foglalt.
- Adam és Chris hazavitte Emíliát Robbie-val. Én Alexnél töltöttem az elmúlt két éjszakát. Viszont Em reggel nem vette fel egyik telefont sem, és a fiúkat sem értük el. Alex aggódott, odamentünk. Jókor értünk oda, Matilda rosszul lett. Ő a házvezetőnő, dadus, és a ház szíve-lelke. Be kellett vinni a kórházba. Emília viszont nem akarta egyedül hagyni. A fiúk is vele mentek. Én ajánlkoztam, hogy vigyázok Robbie-ra… Eléggé féltek, hogy… - Ash elhallgatott, töprengett egy pillanatot. – Szóval idejöttünk. Egy kis időt együtt tölthetsz a fiaddal úgy, hogy nem szednek szét a fotósok vagy rajongók…
- Köszönöm! Egy istennő vagy! - bókoltam szeretett kishúgomnak.
- Tudom, de sosem unom meg…
Nevetgéltünk és vidáman játszottunk. Ash hirtelen pattant fel. Csak annyit láttam, hogy a kezében a mobilja van. Bevonult a hálóba. Már kezdtem aggódni, hogy mi történhetett. Vagy egy órán keresztül beszélt valakivel. Rejtélyesen, sejtelmesen csillogott a szeme, mikor visszajött hozzánk. Kezdtem tőle megijedni. Megállt előttem, tetőtől talpig végigmért. Hümmögött, majd közölte velem, hogy hozzam rendbe magam. Majd kijelentette, hogy a fürdőbe készített ruhát vegyem fel. Ellenkezni szerettem volna, de Robbie-t a karjába vette, s a fürdőbe paterolt. Nem tehettem más, engedelmeskedtem a kérésének vagy inkább a követelésének.
Tisztán és makulátlan külsővel jelentem meg. Ismételten végignézett rajtam. Próbáltam faggatni, mik a tervei, de semmi. Egy hátizsákot nyomott a kezembe, és egy másik táskát babacuccokkal. Robbie-t a karjában vitte. A hotel személyzete leplezetlenül bámult minket. Ash csacsogott a kicsinek, aki inkább engem tüntetett ki a figyelmével. Kocsiba szálltunk, s elindultunk egy számomra ismeretlen cél felé...

11. fejezet - A könnyebb megoldás


Sziasztok,
kicsit vacakolt a blogger, nem tudom, mi lett a baja. :S
viszont emiatt újra ki kell tennem a 11. fejezetet. A pipák és Hanna a komid (elolvastam!) bocsi, ha eltűnik. :S
viszont cserébe sietni fogok a következővel (még jobban), ha van rá érdeklődés. Nem szeretnék komikat követelni, ezért nem is fogok. de ha látom, hogy mégis írtok vagy ügyesen pipáltok (többen) akkor akár már holnap (délelőtt vagy délután vagy este) jön a friss!
Az előző rész komijaival kezdeném. :)
Névtelen: a történetben haladunk tovább, most csak egyszeri múltidézés volt :)
Hanna: elég sok szomorú rész volt. őszintén bevallom, nem direkt írtam ilyeneket, csak úgy jöttek. bocsi, de nem ígérhetek semmit! igyekezni fogok, hogy több happy legyen :)
Ria: remélem, elég gyors voltam! és itt is van a folytatás!
Orsi: azzal, hogy Ned mennyire szereti Em-et és a picit jól kifejezi, hogy teljesen Damon ellentéte, legalábbis ez volt vele a célom. Robbie képe nekem is nagyon tetszik, főleg azért mert hasonlít Rob-ra, de mégsem az ő kicsi kori képe :)
Klau: köszönöm, hogy írtál a chat-be! neked is csak annyit tudok mondani, mint Hannának. igyekezni fogok!
Most pedig jöjjön a 11. fejezet! Várom továbbra is a komikat, pipákat!
Jó olvasást!

Puszi,
Zoé
ui.: remélhetőleg most már jó lesz :S



~ Emília ~
Alig kaptam levegőt. A döbbenet megbénított. Robot néztem. Az én Robom. Teljes életnagyságban néhány lépésre tőlem. Áhítattal csodáltam, s egy régi jól ismert érzés járta át a testem. Ezt az érzést rajta kívül senki nem tudta kiváltani belőlem. Tetőtől talpig beleborzongtam, oly hosszú idő után ugyan úgy szerettem volna, ha a karjaiban tart. Simogat, csókol és kényeztetjük egymást, de reménytelennek tűnik. Azok a kék szemek egy életre elmémbe égtek. A szemei szikrázni kezdtek. Harag, düh, csalódottság, fájdalom és gyűlölet. Hisz láttam a szemében a gyűlöletet. Aztán hirtelen változtak a vonásai az arcán, a szemeiben. Remegett az idegességtől. Újra rám nézett, majd fiára. Egy utolsó undorodó fintort küldött felém, majd sarkon fordult, s kifelé masírozott. Otthagyott bennünket. Nem értettem, mit csinál. Lélekben felkészültem, hogy itt kő kövön nem marad semmi. Felrobban és kiadja minden haragját. De nem így lett. Csak úgy ott hagyott bennünket.
Tétován néztem, amerre eltűnt. Ash látta a tanácstalanságom. Szavak nélkül megértettük egymást. Bólintott, ezzel jelezve, ne hagyjam ennyiben a dolgot. Tudtam, hogy most nem hagyhatom elmenni. Így nem mehet el, ha már egyszer meglátott, megtalált. Ash még mindig a karjaiban tartotta Robbie-t, aki azóta egyetlen egy hangot sem hallatott.
Futva követtem Robot. Az előtérben senki sem volt. A nyitott ajtó árulkodott, merre induljak. A vakító fény miatt egy pillanatra kénytelen voltam megállni. Néztem jobbra, balra. Egyetlen autó állt a bejárathoz közel, mégpedig Ash autója. Körbenéztem. Rob az autónak támaszkodott. Fejét lehajtva állt s talán várt. Nem értettem már semmit. Egyszer elrohan, most pedig mégis várt volna. Közelebb merészkedtem. Teste remegett, rázkódott. Majd hirtelen a földre rogyott. Felsikkantottam rémülten. Rám emelte tekintetét, arca csillogott, s szemei még több fájdalommal teltek meg. Ahogy mellé értem, egyből vele szembe a földre ereszkedtem. A kezéért nyúltam, de elrántotta. Nem engedte, hogy hozzá érjek. Durván megtörölte arcát. A pillantása megváltozott. Égett az arcom a szúrós tekintetétől.
- Rob! Kérlek, bocsáss meg! – hajtottam le a fejem. Könny szökött immár az én szemembe is.
- Hogy kérhetsz erre? Elveszítettelek. Legalábbis elhitetted velem. Elvettél tőlem mindent. Tönkretettél. Mit vársz még, mit szeretnél még? – hangjában mérhetetlen fájdalom párosult az utálattal. Igaza volt. Minden kimondott szóval. Némán hallgattam. – Egy roncs lettem. Miattad. Te… - folytatta volna a lendülettel. Engem hibáztat, hát tessék. Minden joga megvan hozzá. Mégis félbeszakítottam.
- Igazad van. Ezzel nem tudok vitatkozni. Minden az én hibám. – felálltam – Nem magyarázkodom, nem könyörgök, pedig minden vágyam az lenne, hogy helyrehozzam a hibáim. Egyetlen ok miatt kellett döntenem, s az a kisfiunk biztonság volt. – kikerekedett szemekkel nézett rám, de folytattam. - Önző módon ragaszkodtam hozzá, érte tettem mindent. Nem tudtam volna még egy babánkat elveszíteni… - megtöröltem az arcom. Rob szó nélkül bámult rám. Az előbbi irdatlan haragja eltűnt. Sejtettem, hogy a kimondott szavaim járnak a fejében. Vártam, de hiába. Lehajtott fejjel visszaindultam a bárba.
- Most is csak így itt hagysz? Hova a fenébe mész? – megragadta a karom, maga felé fordított. Ismét a harag, a düh elvakította. Egy cseppet sem finoman fogata még mindig a karom. De képtelen voltam ellenkezni. – Nem érem be ennyivel, követelem a magyarázatod! – hangja parancsoló és hideg lett. Régen férfias hangja simogatta a lelkem, most ennek nyoma sem volt. A hangja mint egy éles kés úgy nyílalt belém. Teljesen ismeretlen volt a velem szembe álló férfi. Szólásra nyílt a szám. Küszködve ejtettem ki a szavakat. Az emlékek nehezítették meg a dolgom.
- Nem önszántamból hagytam hátra mindent. A családom, a barátaim és téged. Szerinted nekem könnyű volt?... Ahogy te, úgy én is egyedül maradtam…
- Hogy higgyek neked? – az előbbi szorítása meggyengül. Kitéptem magam karjaiból, pedig legszívesebben még közelebb bújtam volna. Megcsókoltam volna, csak még egyszer utoljára megízlelhessem mielőtt eltaszít magától s talán örökre.
- Nem kell, hogy higgy nekem. Mindenkinek együtt kell élnie a döntéseivel. Már megtanultam. – ezzel hátat fordítottam Robnak s az ajtóig meg sem álltam. Nem tudtam elviselni a fel-fel csillanó gyűlöletet a szemébe. Vagy csak én képzeltem, hogy gyűlölet bujkál benne?
- Ezzel nem végeztünk! Többé nem szakíthatsz el a fiamtól! – kiáltott utánam.
A szívem összeszorult. „Fiam” - Újra és újra visszhangzott a fejemben ez az egyetlen szó. Fiamat mondott, s nem fiúnkat. Pusztán ezzel az egyetlen szóval mindennél nagyobb félelmet ültetett el bennem. Elszakítottam egészen eddig a fiától, s most mi lesz ha Ő ugyan ezt fogja tenni. Elveszi tőlem. A kétségbeesés soha életemben nem hatalmasodd el rajtam ennyire, pedig túl voltam jó néhány rázós és kilátástalan tűnő helyzeten.
Zokogtam folyamatosan, úgy léptem be az épületbe. Homályosan láttam, merre haladok. Pontosan addig tudtam botorkálni, ahol azelőtt Rob torpant meg. Azon a helyen viszont a lábaim felmondták a szolgálatot. A földre rogyva bőgtem tovább. Hosszú percekig tartott, mire csillapodni kezdett a sírás. Felemeltem a fejem s mindenki aggódva figyelt. Tekintetem a picúrt kereste. Ő vidáman mosolygott, míg Chris reptette a kezében. Ash bűnbánóan Alex-hez bújt. Míg Adam mellém térdelt és felsegített. Végignéztem a csoportosulásunkon. Ők az igazi barátaim, ők mindig mellettem álltak. Talán emiatt vagy inkább ebből a pár gondolatból sikerült erőt merítenem.
Lelkemben vad háború dúlt. Bevackoltam magam a hálószobámba. Gondolkoznom kellett. Álmatlanul forgolódtam éjszakánkon át. Nem voltam hajlandó kitenni a lábam a házból. Ash folyamatosan rágta a fülem, hogy beszéljek Robbal. Féltem ettől a beszélgetéstől, rettegtem. Erőt vettem magamon, végre elhatározásra jutottam. Három nap kellett hozzá, de rábeszéltem magam, minél előbb túl kell lennem azon a beszélgetésen. Kritikus helyzet állhat elő azzal, hogy Rob megtalált bennünket. Csak egy, egyetlen fotó elegendő ahhoz, hogy nyakig bajban legyünk és senki se legyen biztonságban. Csak azért, mert nem voltam hajlandó behódolni annak a férfinak, s megtenne bármit, hogy végre bosszút álljon.
Fáradtan keltem ki az ágyból. Először Robbie-hoz mentem, mint minden reggel. Élvezettel figyeltem, ahogy a csöppség ébredezik. Mosoly bujkál a szája szegletében. Napról napra változott, növekedett. Mostanra rutinosan, a betanult mozdulatokkal pillanatok alatt elláttam a picúrt. Feltűnt, hogy túl nagy csend van. Robbie-t a karomba vettem, s úgy indultam lefele.
Első gondolatom az volt, hogy a többiek talán még alszanak. A srácok tényleg aludtak, de a konyhában szörnyű látvány fogadott. Csak amiatt, hogy Robbie a karomban volt nem kezdtem el sikítani. Matilda a földön feküdt. Szólongattam, de nem reagált. Kicsi fiam az etetőjébe tettem, s úgy fordítottam, hogy kifele nézzen az ablakon. Megsimogattam Matilda arcát, szólongattam, de nem reagált. Kissé hisztérikusan mentem a telefonnal a fülemen először Adam, aztán Chris szobájába. Nem túl finoman felráztam őket. Persze közben a telefonon mentőt hívtam. Nagyon megijedtem.
Robbie-t ringattam, sétáltam vele a nappaliban, míg a mentőre vártunk. A finom babaillatot szívtam magamba, hogy végre én is összeszedjem magam. Váratlanul nyílt a bejáratai ajtó s fokozva a hangulatot Alex és Ash idegesen robogtak befele. Nem vettük fel a telefonokat és nem tudtak minket elérni. Naná, hogy mindjárt a legrosszabb jutott az eszükbe. Nem csodálom. Szólni akartam, hogy nem velünk van baj, mikor megjöttek a mentősök.
A még mindig eszméletlen Matildát kórházba szállították. Két lehetőségem volt, azonban egyik sem tetszett. Mindenképp Matilda után kellett mennem a kórházba, viszont már csak az volt kérdés, hogy Robbie-val vagy nélküle. Pakolás közben Ash hozta a lehengerlő és a bombasztikus formáját. Addig csicsergett nekem, hogy nehezen, de beleegyeztem, hogy ő vigyázhasson Robbie-ra. Sejtettem, hogy nem ok nélkül szeretne ennyire a kicsire vigyázni, de momentán nem volt elég erőm még Robbal is foglalkozni.
Alex és Ash Robbieval indultak először. Velük biztonságba lesz, és vigyázni fognak rá. Megbíztam bennük, feltétel nélkül. Alex, akinek annyi mindent köszönhetek. Nagy levegő után a szobámba rohantam. Farmert, póló és pucsit húztam. Matildának összekészített csomaggal szálltam be az autóba, ahol Adam és Chris várt rám.
Sietős léptekkel haladtam előre, míg a testőreim közvetlenül mögöttem szedték a lábukat. Megnéztek bennünket, végigmértek. Már megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket. Már túl léptem azon, hogy foglalkozzam azzal, hogy bámulnak. Már nem tudnak pirulásra késztetni a kedves, bókoló vagy behízelgő szavak. Sőt a durvább, otrombább beszólások, mert erre is volt példa, elszállnak a fülem mellett. Szép kis vagyonra tettem volna szert, ha minden ajánlat estén akár csak egyetlen dollárt tennék félre. Az ajtó automatikusan tárult fel. A pultoz masíroztam, hogy megtudjam hol van Matilda.
Utálom a kórházakat. – ezen morfondíroztam. Mindig a rossz emlékeket hozzák elő. Elég kihalt volt az a folyosó, ahova mennünk kellett. Csak két-három ember lézengett. Várnunk kellett. A várakozás pedig idegőrlő. Még folytak a vizsgálatok, mikor megérkeztünk. A folyosón a műanyag székbe rogyva vártunk. A találkozásunk jutott eszembe, illetve az együtt töltött idő. Matilda mintha a második anyám lenne. Nem szeretném, hogy valami komoly baja legyen.
Végre kinyílt az ajtó és az orvos lépett ki rajta. Többféle vizsgálatot sorolt fel, nem győztem kapkodni a fejem. De jó hírrel is szolgált a doki. Végre Matilda felébredt, bemehettünk hozzá. Mint egy kisgyerek bújtam hozzá. Elég sokáig mellette maradtam, Adam és Chris is.
Megijedtem, mikor a zsebemben megszólalt a mobilom. A fülemhez tartottam a kis vackot, de megszólalni, köszönni sem volt időm.
- Szia, van egy hatalmas ötletem… - s én elfelejtettem levegőt venni. Egy ötlet? Ha azt mondom, hogy féltem, akkor hazudok. Egyenesen rettegtem a nagy ötlettől… sőt inkább a következményektől. Mi van, ha nem úgy sül el az a hatalmas ötlet, ahogy várnánk? Bár ennél nagyobb bajba már úgysem lehetek...


10. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

köszönöm a komikat (Ria, Orsi, Gabó, Hanna) és persze a pipákat is!
Ahogy ígértem, tettem fel a "Szereplők"-höz és a fejihez is új képeket. Nekem személyes kedvencem Robbie :)
Ismét egy kicsit a múltba megyünk vissza.
Jó olvasást!
Puszi,
Zoé



~ Emília ~
A mai nap után véglegesen megkérdőjeleztem a döntéseim. Tényleg helyesen cselekedtem? Nem. A múlton változtathatok? Nem. Mit tegyek most? Nem tudom. Tönkre tettem, pedig megvédeni szerettem volna. Régen szerelmes pillantásában, szemének kék tengerében elvesztem. Most megvetően nézett rám, fintor jelent meg az arcán. A tekintetében vad düh lángolt. S tudtam, sírás lesz a vége.

Minden azzal kezdődött, hogy hazaérkeztem. Már másnap megjelent Barbi, Damon „ölebe”. Ennél szűkebb és kevésbé takaró ruhát már nem tudott volna magára húzni. A tonnányi smink sem hiányzott az arcáról, mellyel a szeme körüli óriási kék, fekete karikákat próbálta eltűntetni. Valljuk be, kevés sikerrel. A kevés alvás, az állandó éjszakázás és az a nem kevés szer, melyet egy-egy buliban elfogyaszt hatott rá így. Először csak kipróbálni vett be, aztán egy-két pirula minden buli alkalmával lecsúszott a torkán. Végül mostanra már nem is tud létezni ezek nélkül. Az amúgy tündéri lányt tönkretette. Tudom, hisz régen, nagyon régen ugyanabban a társaságban mozogtunk. Azt hiszem, kettőnk közül nekem több eszem volt s időben rájöttem, hogy ezt nem csinálhatom tovább. De kanyarodjunk vissza a látogatására. Csak az ért váratlanul, hogy már másnap „üdvözöltek”. Damon az üdvözletét küldte ajándék kíséretében. Felélesztette a késztetést, hogy ismét valami szerhez nyúljak, sőt egyre erősödött bennem a vágy, hogy mindent elfelejtsek. Gondtalan legyek. Egyedül maradtam. Elvesztettem mindent. Ezért féltem már előre a kísértéstől. Sikerrel jártak. S utáltam magam – még jobban, mint azelőtt - alig érkeztem haza, s már másnap a klubban voltam.
- Nézzenek oda, kit látnak szemeim? – ölelt meg Ned.
- Jaj, de jó, hogy itt vagy! – öleltem meg. Az egyetlen ember, akinek szívből és őszintén tudtam örülni. A jelenlegi borús világomban Ned, mint egy reménysugár lépett be. A legelső találkozásunk óta barátok voltunk, leginkább azért, mert elfogadtuk a másikat olyannak amilyen. Ned esetében egy állandóan jókedvű, szemrevaló férfi, csak egyetlen balszerencséje, hogy rossz családba született. Sokszor gondolkoztam azon, hogy lehet egy teljesen önzetlen, mindig segítőkész embernek veleéig romlott testvére. Ned és Damon a két teljes végletet jelenítette meg. Ned a mindig pozitív, Damon a mindig negatív és csakis a hasznot leső testvér.
Nem sokáig kellett várnom, hisz maga Damon jött elém. Miután emberei szóltak neki, hogy itt vagyok, kétségtelenül a személyes üdvözlést nem hagyhatta ki. Megkapott ajándékot a kezébe nyomtam. Visszautasítottam.
- Nem értem, miért kéreted magad? Úgy is az enyém leszel vagy így vagy úgy. – ördögi vigyor sehogy sem tűnt el a képéről.
- Hagyj békén! Már végeztem ezekkel és veled is! – szabadulni igyekeztem a karmai közül, de újra és újra megragadott.
- Tűnj el Damon! Emília velem van. – karolt át Ned. Hálásan bólintottam. A bőrömön égett Dam keze nyoma, s egyre rosszabbul éreztem magam.
- Csak szeretnéd… Előbb kapja meg bárki, mint te… - rúgott belénk ismételten ez a tuskó. Soha nem tisztelt senkit és semmit. A nőket játékszernek tekintette, a beteges játékainak eszközeinek. S ebből nem kértem.
Sehogy sem találtam a helyem. Elvesztettem az érdeklődésem. Korábban szívesen tanultam nyelveket, olvastam vagy sportoltam. Egyik sem vonzott. Munkát kerestem, de semmit sem találtam. Minden erőmre szükségem volt, hogy elkerüljem a baj. Egyedül Ned barátsága segített átvészelni a napokat, bár neki is megvoltak a maga problémái. A viselkedéséből tudtam. Ned idegesen és ingerülten viselkedett a környezetével. Mégis kivétel voltam, velem nyugodtabb és közvetlenebb volt. Sok időt töltöttünk együtt. Nagyon szükségem volt valakire, aki mellettem van. Csakhogy Rob eltűnt. Nem hívott és nem hagyott üzenetet sem. Forgatott, de néhány pletykán kívül semmi sem szivárgott ki. Tudtam, hogy időt kell adnunk magunknak.
A lelkem még mindig háborgott. A bűntudatom nem hagyott nyugton. Ned bármit megtett azért, hogy kicsit vidámabb legyek. Egyre többször kedveskedett valamivel. Elvitt vacsizni, szórakozni. Ned tudta, hogy soha nem lehet több közöttünk, mint barátság. Én csak ennyit tudtam adni, s ő elfogadta. Remélt, mert remélt. Ezt megmondta nekem. Pont emiatt a barátság miatt keveredtem bele ebbe az egészbe. Állandó vendég lettem az oroszlán barlangjában. Sok olyan dologról értesültem, amiről jobb lett volna, ha sosem tudom meg. Nem hibáztattam senkit, valahogy nekem úgy írták meg a sorsom az Égiek, hogy állandóan bajba legyek.
Azon a reggel változott meg minden. Nednél aludtam megint. Szigorúan csak alvásról beszélhetünk. Kicsit olyan volt, mintha megint Rob karjaiban lennék. Neddel „jártam”, belekezdtünk egy álkapcsolatba, szigorúan látszat kedvéért. Ez volt az egyetlen módja, hogy Damon leszálljon rólam. Akármennyire szemét, önző és egy rohadék, a családot mindennél előbbre helyezte. S mivel úgy tudta, hogy öccse „barátnője” vagyok, így nem próbálkozott tovább. A látszathoz pedig hozzá tartozott, hogy Ned-del aludtam, de semmi többről nem lehetett szó. Még nem. Londoni események kísértettek.
Azon a reggelen még ágyban voltunk. Ned a hátamat simogatta, a hajammal játszott. Nem tudta, hogy csak tettettem az alvást. Kopogás után Alex robogott be a szobába. Valamit terveztek. Akkor még nem tudtam, csak később lett minden világos. Rám való tekintettel sutyorogva beszélgettek egy tervről. Damon lebuktatásáról egyezkedtek. Életveszélyes ténykedésbe kezdtek. Tudtam, hogy nem szabad Damonnal újat húzni, mégis Alex és Ned nem akart letenni a tervükről. Nem faggatóztam, és bőven elég volt annyi, amit elmondtak.
Ned megváltozott az idő múlásával. Feszültebb és türelmetlenebb lett. Rám is mindez kihatott. Sokszor lettem rosszul. Betegeskedtem. Szégyelltem magam, mert ezzel csak gondot okoztam neki. A rengeteg gondja mellett, értem is aggódott. Az orvos közölte, hogy a babám érkezését. Eszméletlenül örültem, elfeledtetheti a rosszat, és megajándékozhatom Szerelmem. Egy percig sem szűntem meg szeretni Robot. Nem halványult semmit az iránta érzett szerelem. Csak egyetlen probléma, hogy nem keresett és én sehogy sem tudtam vele kapcsolatba lépni. A szüleim továbbra sem tudtak semmit. Hallgattam a Londonról, Robról, a babámról...
Ott és akkor döntenem kellett. Már nem egyedül voltam. Valakit meg kellett védenem. Neddel osztottam a jó hírt. Egyedül Ned tudott a babámról. Belátta, hogy be kell avatnia a terveibe. Rajtaütést szerveztek Damon ellen, akit a törzshelyén, egy night clubban készültek elkapni. Ez volt az álcája és a menedéke. Aznap Ned rossz hangulatban volt.
- Szia! Mi a baj? Olyan feszült vagy. – simogattam meg Ned arcát. A dolgozójában üldögélt és az iratait rendezte.
- Szia, Drága! Hello, kishaver odabenn! – adott puszit a számra, s simított végig pocakomon. Szerencsére még semmi sem látszott belőle.
- Ígérj meg nekem valamit. Kérlek, ha bármi történik velem, tűnj el innen! Kérlek, gondolj a tökmagra… - könyörgően fúrta a szemeit az enyémekbe.
- Sss. Ne beszélj így! Minden rendbe lesz. – ölébe bújtam, próbáltam megnyugtatni. Sikertelenül.
- Ne, ezt most akkor is el kell mondanom. Tedd el ezt a borítékot! Benne van minden… - húzott elő egy vaskos borítékot. Le volt ragasztva. A kezembe adta.
- Minden…? – kikerekedett szemekkel néztem a furcsa tárgyat. Hisz a minden szó elég tág fogalom.
- Igen, iratok, útlevél, születési anyakönyvi kivonat, jogosítvány… minden szükséges papír, hogy menekülj! Mentsd meg az életed, élned kell a pici miatt... Te jobb életet érdemelsz… te és a pici is… Neked soha nem lett volna szabad belekerülnöd ebbe a mocskos világba. Kérlek, menekülj! – bólintottam, s folytatta. Meghatódottan hallgattam a szavait. Őszintén hittem minden kimondott szavában. – Van egy bankszámlám, arra mentettem meg a megtakarított pénzem… Legyen ez az én ajándékom a babának. Nem akarom, hogy Damon megszerezze. Érted, az a tiétek. Alex tud mindent. Elintézett mindent. Csakis vele, csakis rá számíts!
- Ne beszélj így. Megijesztesz… Nem fogadom el, nem fogadhatom el… Az a te pénzed. – csóváltam a fejem.
- De igen, el kell fogadnod! Ne aggódj, az tiszta pénz. Kérlek, ne butásodj! Gondolj a kicsire… - tudta, hogy az utolsó mondata megingat, s képtelen leszek ellent mondani. - Adj egy csókot inkább.
Rám is átragadt Ned baljós előérzete. Ennek ellenére nevetgélve szórakoztattuk egymást. Kellemes napos időt a teraszon, illetve a kertben élveztük. Kicsit elfelejtettünk a gondjaink. Damon rajtunk tartotta a szemét. Tőle szokatlan módon a teraszon ücsörögve cigizett. Éreztem magamon a tekintetét. Majd fogta magát beviharzott a házba. Vacsoráig nem is láttuk, de akkor előkerült s a clubba indult magával cipelve Nedet. Ennek nem így kellett volna lennie. Nem ez volt a terv. Az utolsó pillanatban búcsúztam el Nedtől. Mondván családi program lesz, illetve a holnapi napot is a szüleimmel töltöm. Remegtem, nehogy lebukjak a füllentésem miatt. Dam nem találta gyanúsnak.
Otthon voltam. A szobám ablakából bámultam a fényeket. Óhatatlanul a kezem a még lapos hasamon pihent. Amikor észrevettem, megsimogattam és mosolyra húztam a szám. Pár pillanatnyi mosoly. De lehervadt, ahogy Robra gondoltam. Szívem zakatolt, s eszem a helyes megoldást kutatta. De nem találtam. A ház üres és csendes volt. Szüleim valami összejövetelre mentek. Részben örültem neki, hiszen nem kell magyarázkodnom, miért vagyok zaklatott. Vártam, de éreztem, hogy minden perccel csökken az esélyünk. A boríték. Félve vettem a kezembe a tasakot. Egész nap a táskámban pihent. Senki nem tudott róla. Össze kellett szednem minden bátorságom, hogy megnézzem. Veronica Hamilton. Új név, új adatok és új papírok. Minden, amire az embernek szüksége van, hogy új életet kezdjen. Nézegettem a papírokat egy ideig. Rémesen fáradtnak éreztem magam és elnehezültek a szemeim. Telefon zörgésére riadtam. Hajnali kettőkor ki hívhat?
- Igen? – rettentő álmosan, vagy inkább kimerültem szóltam bele a készülékbe.
- Én vagyok… - Alex suttogása semmi jót nem ígért. Összeszorult a torkom.
- Hol van Ned? Mi van Neddel? – s már folytak is a könnyeim.
- Baj van, azért hívlak. Ned megsebesült. Dam gyanakszik rá, rád… Szedd össze a cuccod, mindent! Segítek! Megígértem Nednek, hogy segítek neked megszökni.
- Oké, de mond meg, mi van Neddel? Mennyire súlyos?

- Erre nincs időnk! Tedd, amit mondok! A régi gyárterületen várlak, 8-as raktár! Többit, majd ott elmondom… - sürgetett Alex.
A könnyeimmel küszködve szedtem össze a holmim. Néhány ruha és a nélkülözhetetlen, pótolhatatlan dolgok az utazótáskában landoltak. Persze úgy pakoltam össze, hogy az ne tűnjön fel senkinek. Most tudatosult bennem, ha kilépek azon a kapunk, akkor ide már többet nem jöhetek vissza. Muszáj megtennem! Meg kell tennem! – magamat győzködtem. S újra a hasamra került a kezem. Érted teszem! – suttogtam, pedig tudtam, hogy még a olyan icipici. Még volt annyi időm, gyorsan levelet írtam. Egy levelet hagytam az asztalomon benne az egyik kedvenc képemmel. Csak remélni mertem, hogy majd egyszer Rob kezébe kerül. Ha nem, akkor továbblépett… Talán egyszer még lehetünk együtt…


Az út kihalt, elhagyatott volt. Alex már a raktárnál toporgott. Nem egyedül volt. Leparkoltam, félve közelítettem hozzájuk. Alex hozzám lépett, s megölelt.
- Sajnálom! Nagyon sajnálom! – ölelt, nem engedett el.
- Ne… Nem… - éreztem, ahogy a zokogástól remegek. Elvesztetem Nedet is.
- Nyugodj meg… Szeretett… - még keservesebben zokogtam.
- Mi… mi… történt? – dadogtam. Lehet, nem kellett volna firtatni a dolgot.
- Dam rájött, vagy valaki feldobta Nedet… hogy… mit tervez… Damon már az elején megmondta, hogy az üzletből csak úgy nem lehet kiszállni… Egyetlen úton lehet távozni… - Alex húzott magával, míg beszélt. Beültünk a másik autóba. – Ned már régóta ki akart szállni… De nem volt elég bátorsága soha sem… Most viszont érted és a gyereketekért bármit megtett…
- Nem, nem a mi gyerekünk, hanem csak az én babám…
- Tudom, de Ned elfogadta volna, elfogadta volna sajátjának. – Ismételten felzokogtam. Alex megfogta a kezem. Türelmesen várt, hogy kicsit csillapodjak. Feltűnt, hogy nem vagyunk egyedül. Egy másik férfi a környéket pásztázta, de távolabb is láttam néhány árnyékot. – Mindegy… A clubban vártak ránk, Nedet kérdőre vonták. Lebukott. A rajtaütés meghiúsult és az emberei tüzet nyitottak. Damon bosszút akar állni, még Nednek is megmondta… Nedet lelőtték, viszont az az őrült nem nyugszik, míg minket el nem kap…
- Minket? – még jobban megijedtem.
- Igen, téged, engem és az embereim… Fedett nyomozó vagyok. Egy ideje figyeltük az eseményeket, de semmit nem tudtunk tenni a felszámolásukért. Ezért voltam én Ned első embere, mert így jobb rálátásom volt mindenre. Cserébe Ned új életet kért, védelmet…
- Miért vártatok eddig? Miért nem cselekedtetek előbb? Akkor Ned nem… - nem tudtam befejezni. Kiabáltam, pusztán a fájdalomtól.
- Akartam, akartunk, de te is képbe kerültél… Aztán Ned változtatott a megállapodásunkon. Már nem magát, hanem téged, titeket szeretett volna biztonságba tudni… - erőtlenül bólogattam. Kaptam egy kis időt megnyugodni. Rám fért volna, de egyszerűen nem ment. Addig a táskám átkerült ebbe a kocsiba.
- Mit fogunk csinálni? Mi lesz velem? – Alexet is meglepte, mennyire higgadtam kezelem immár a tényeket. Már feladtam. Feladtam, hogy ellenkezzek.
- El kell tűnnöd… Meg kell halnod… Megrendezett öngyilkosság vagy önmagad okozta baleset… Választhatsz… - kiéreztem a szavaiból az iróniát. – Már mindent megszerveztem. Először kicsit meghúzzuk magunkat Londonba, aztán onnan irány Los Angeles. Megfelel?
- Van más választásom? – sóhajtottam letörten. – Mihez kezdjek L. A.-be?
- Majd még visszatérünk rá, ha már ott leszünk. Most igyekezzünk…
Három hónap után ismét Londonban voltam. Menekültem. Megint. Egy eldugott lakásban rejtettek el. Rejtőztünk el. Alex néhány embert kirendelt megfigyelőnek a szüleimhez, és megmaradt pár emberrel a kapcsolata a bandából. Folyamatosan kaptuk a híreket. Dam nem tudott semmit rólam, keresett ugyan, de ő és a szüleim is értesültek a „halálomról”. Alex mindent helyrerakott, még a temetést is elintézték. Az üres koporsónak. Reméltem, hogy minden szerettem így biztonságba lesz.
Alex a temetés után három nappal nagyon meglepő híreket kapott. Rob nálunk járt. Keresett engem… De immár nem tehettem semmit. Nem kereshettem. Most nem. Még nem. Az újságok címlapja hirdette, hogy Szerelmem merre járt. Mindenki – rajongók, fotósok, újságírók – az Ő nyomában volt. Ráadásul az internetnek hála az egész világ megtudhatta a vele kapcsolatos információkat másodperc töredéke alatt. A nyilvánosság most az ellenségem volt. Szép kis helyzetben találtam magam… Mindössze egy hetet töltöttünk Londonba, ahol minden mozdulatom árgus szemek figyelték. Bezárva töltöttem ezt a hetet. Nehéz, fájó és összetört szívvel, lélekkel vettem búcsút. Elhagytam mindent és mindenkit…


9. fejezet - A könnyebb megoldás


Sziasztok,

most itt válaszolok a komikra!
Gabónem, itt nem nevetünk ki senkit! a határtalan fantázia számtalan ötletet tud adni :)
azt hiszem, a következő rész választ ad a kérdéseidre. :)

Orsiüdvözöllek, és köszönöm, hogy kitartottál. tudom, hogy nagyon szomorúra sikerült az eleje, de úgy érzem, így hatásosabb lett. :) a szereplőimet tekinteve igyekszem minél változatosabbá tenni őket. íme a folytatás!

Hannameghoztam az új rész! remélem, elég gyors voltam. :)

Továbbra is várom a komikat!
Jó olvasást!


Puszi,
Zoé


Furcsa érzés kerített hatalmába. Szédülni kezdtem. Homályosan láttam. Tudtam, hogy még mindig a Black Roses-ben vagyok, most mégis alig ismertem rá a helyre. Elmosódott a külvilág. Ezt nem a pia okozza. Igen, egyre biztosabb voltam benne. Kipróbáltam már sok italt, de egyiknek sem volt még ehhez fogható hatása. Valaki hozzám lépett. A terem forgott, kavargott minden. A hangok távoliak voltak. Elájulhattam… vagy mégsem? Eltorzult és teljesen ismeretlen hangok magyaráztak.
- Haver, jól vagy? Mit vettél be? Veled meg mi történt? – talán hozzám beszélt? Töprengtem. Megszólalni mégsem sikerült.
- Bassza meg! Meg fog ölni… Csak ki ne nyúljon itt! Hívd Veronicát meg egy orvost sem ártana! – nem tudtam ki kivel beszél. Nem is érdekelt. Egyetlen dolog maradt. Veronica. Angyal. Egy álomkép jelent meg, ahol megjelent az Angyal.
Furcsa lebegő érzés hatalmasodott el rajtam. Semmihez sem tudom hasonlítani. Nehéz leírni is. Félájult állapot, mikor hallod mi történik körülötted, de képtelen vagy rá reagálni vagy beleszólni. Egy idő után azonban a lebegés megszűnik, s nehéznek érzed a tested.
Csak tudnám, miért csinálod ezt?... – lágy női hang szipogott. Nehezen ment a koncentrálás és emiatt nem minden jutott el a tudatomig. - De kérlek, szedd össze magad. Szükségem van rád.… Kérlek, ne tedd ezt. Sajnálom…
Hasogató fejfájásra ébredtem. Kellett némi idő, mire leesett, hogy a hotelben vagyok. Saját szobámba. A fejemben hasító fájdalom szinte elviselhetetlenné vált. Hogy kerültem ide? Miért nem emlékszem a tegnap estére? Mi a fészkes fene történt? Az utolsó emlékem a Black volt. Ott iszogattam… Filmszakadás onnantól. Kifele botorkáltam a hálóból. Ash kint cigizett az erkélyen. Cigizett? – totálisan ledöbbenve álltam. Rohadtul kiborult, mert más esetben nem nyúlt volna a bagóhoz. Ash az egészséges életmód legfőbb képviselője. Jógázik, edzőteremben erősít, futni jár, vitaminban gazdag étrendet követ. Erre most a saját szememmel látom, hogy dohányzik. Beljebb húzódtam, mert bántotta a szemem a fény. Egy pillanat alatt mellettem termet Ash, s kezdtem megijedni tőle olyan szemeket meresztett rám.
- Ugye jól vagy? Nincs semmi bajod? Miért… Miért csináltad…? Ez volt az eddigi legnagyobb hülyeséged! – mérges, aggódó és rettentő dühös húgom mellett esélyem sem volt megszólalni. Először kérdezett, de válaszolni nem hagyott időt. A saját testi épségem mellett aggódni kezdtem Ashley-ért, mert még egyszer sem vett levegőt azóta, hogy elkezdte a monológját. Folyamatosan dorgált s szidott. Még anyutól sem kaptam ilyen fejmosást soha.
Buzgón bólogattam, s mindent meg kellett ígérnem, mindenre meg kellett esküdnöm, hogy ilyet nem csinálok többé. De mit nem csinálok? Mert még mindig volt néhány vakfolt abban az estében. Tulajdonképp annyiban éreztem magam bűnösnek, hogy megittam az a löttyöt. Ezek szerint abban volt valami. De mi? Miért? A kérdések egyre gyűltek, míg a válaszok valahol elvesztek.
Egy csomó kávé után zuhanyozni mentem. Bízva benne, hogy ettől kicsit magamhoz térek. Nem húztam sokáig az időt és az öltözéssel sem vittem túlzásba. Csak farmerbe bújtam bele. A pólóm valahol elhagytam. A kávé utánpótlásért indultam. Ash még mindig furcsán nézett rám. Most zavart és bánatos arckifejezéssel nézett rám. A film egyik jelenete jutott eszembe. Egyből idézni is kezdtem…
- Hülyeséget csináltam. Ezt vállalom. Nem mentegetőzöm, és nem tagadom. Megőrülök minden pillanatban, ha nem velem vagy, ha nem tudom, merre jársz… Hibáztam, megbántam. S most esdeklem bocsánatodért vagy büntetésemért. Csak, hogy szemeidben a csillogást, arcodon a mosolygást láthassam… - nem egészen emlékeztem a végére. Tovább már nem bírtam, s nevetve Ash-hez léptem. Megsimogattam arcát, majd szorosan magamhoz öleltem. A jelenet szerint a forró csókok után ágyjelenet következik. Itt és most, ebben az érdekes pillanatban annak is örülni tudtam, hogy sikerült megnyugtatnom pöttöm húgom.
Ez egyfajta fordulópont volt az életembe. Hosszú idő után felfogtam, hogy bármi történt a múltban azon már nem tudok változtatni. Nem éri meg tönkre tennem sem magam, sem a barátaim a hülye viselkedésemmel. Elhatároztam magam, rendbe hozom az életem. Ebbe a rendes munka, kevesebb szórakozás és egy rendes kapcsolat tartozott bele. Ashley nagyon közel állt hozzám, mégis a filmen kívül ő nekem csak egy barát, legjobb barát, egy húg volt. A forgatáson ennek ellenére meggyőzően alakítottuk a szerelmeseket. Némely esetben talán túlzottan odaadó pillantásokkal követtük a másikat, mert elindultak a pletykák. Teljesen véletlenül lettem szem- és fültanúja annak, ahogy az asszisztensek megtárgyalják az aznapi jeleneteket. Nem mondom, az érveik elég helyt állóak voltak annak ellenére, hogy nem igazak. Ash nagyon fontos személy lett az életemben, ezt nem tagadom. A támaszom. Éppen ezért sok időt töltöttünk együtt.
A forgatás egyre inkább közeledett a vége felé. Furcsa dologra lettem figyelmes. Ash kerülni kezdett. A szabadnapjain egyre többször tűnt el, vagy csinált nélkülem programot. Azelőtt még ilyenre nem volt példa. Kezdett az egész nagyon gyanús lenni. Szívemhez nagyon is közel áll Ash, de ez sem magyarázza féltékenységem. Be kell ismernem, féltékeny lettem. Csak még azt nem tudtam, kire. Ezen agyaltam, míg a kocsi felé mentem forgatás után. Ash öltözője előtt haladtam el. Akaratlanul meghallottam a telefonbeszélgetését.
- Igen, ismerem a helyet. – gondolkozott el titkolózó kishúgom. Csend következett.
- Nem, ne aggódj! Rob semmit se tud! – itt leesett az állam. Igazam volt. Valamit nagyon titkol.
- Rendben! Szia!
Zavartan lépkedtem arrébb. Éppen csak annyira mentem távolabb, hogy jól lássak, de Ash-nek nem feltétlenül kellene meglátnia. Visszafordultam, de már nyílt is az öltöző ajtaja. Ash sietős léptekkel haladt a kocsija fele. Menet közben felvette a szemüvegét s körbenézett kétszer, nem követik vagy nem figyelik. Legalábbis a mozdulataiból erre tudtam következtetni. Minden cuccom a kezembe, illetve a zsebembe volt. Rögtön a kocsihoz kocogtam. Dean már várt a rám. Beszálltam a kocsiba, de most őrültséget kértem. Kövessük Ash-t.
Néztem, merre haladunk, de nem tűnt egy cseppet sem ismerősnek a környék. Hosszú utcákon, számtalan lámpán át haladtunk egy számomra ismeretlen cél felé. Már megfordult a fejemben, hogy lebuktunk, és Ash csak szórakozik velünk, hogy mikor adjuk fel. Dean persze ezért kiröhögött. Állítása szerint túl türelmetlen vagyok. Az viszont nem kerülte el a figyelmem, hogy Dean egyre feszültebb lett a kis kocsikázásunk alatt. Rákérdeztem. Testőröm elmélete szerint nem véletlenül közlekedett éppen így pöttöm húgocskám.
Nem, ez csak valami rossz vicc – néztem a neon feliratra, mely most ugyan nem világított. Kezdett megfordulni a fejemben, hogy álmodom és fel kellene ébrednem. Black Roses. Ahogy kimondtam a nevet felment bennem a pumpa. Ash a bejárathoz közel parkolt le, majd kecsesen kiszállt a kocsiból. Levette a napszemüvegét. Körbenézett ismét. Szerencsére minket nem szúrt ki az út túloldalán. Viszont baromi jól ráláttam az eseményekre. A club ajtaja kinyílt és számomra ismerős alak lépett ki. A kezem automatikusan ökölbe szorult. Megölelték egymást és szenvedélyes csókot váltottak. Kéz a kézben bevonultak az épületbe. Na azt már nem!- kiugrottam a kocsiból. Dúvadként haladtam befele. Az előtérben nem volt senki. Beljebb indultam tovább.
Hangokra lettem figyelmes. Egész pontosan három különböző hang hallatszott: két női és egy férfi. Az egyik Ash volt. Hangosan nevettek, míg a férfi inkább morgott egy sort. Elindultam a hangok irányába, de nem láttam senkit. Aztán mégis észrevettem egy rettentő ismerős alakot. Ash nekem háttal állt. Közelebb léptem volna, de majdnem nekimentem egy törpének. Jobban szemügyre vége egy totyogó kisgyerek volt. Mosolyogva próbálgatta a hangját. Rám emelte a tekintetét, s elakadt a lélegzetem. Teljesen olyan volt, mint én kicsiként anyu kedvenc fotóján. Kusza szőke haj, hatalmas szemek.
- Robbie, Robbie, hol a mama? – jött ismerős hang. Ashley.
- Kicsim, Robbie! – szólongatta egy másik hang. A kicsi nem reagált. Engem nézett, én pedig őt.
- Hagyd Veronica, majd én! – fordult meg Ash, s egy pillanattal később már mellettünk volt. Nem bírtam levenni a tekintetem a csöppségről, akit Ashlye a karjaiba vett.
- Rob? – mondták egyszerre a lányok. Erre kaptam fel a fejem. Az én szemem mégis egyetlen személyre összpontosított. Tetőtől talpig végigmértem. Szellemet látok? – kérdeztem saját magamtól. Most semmi sem takarta el az arcát, így tüzetesebben vizsgáltam az arcát.
- Emília. – halk, elhaló hangom elveszett a teremben. A fülem zúgott, a szívem heves dobogásba kezdett. Álltunk és bámultuk egymást. – Emília. – muszáj volt kimondanom még egyszer…
S mindeddig a szívem mélyén őriztem az emlékét, a szerelmét. Most mégis amint felismertem és kimondtam a nevét úgy fordultak át az érzésem az ellentétükre. A helyére kerültek a dolgok. S megértettem miért váltott ki belőlem oly heves reakciót. De vak voltam és hülye! - csattantam fel magamban. Korábban bármit megadtam volna ezért a pillanatért. Míg ismeretlen nőként csodáltam, addig úgy húzott, vonzott magához. De most, felismertem. Megfagytam. Lefagytam. Földbe gyökerezett a lábam. A gondolataim felett pedig a düh vette át az irányítást. Az árulás miatt fortyogtam. Mindketten elárultak. Szívemben ismételten erősen belemart a fájdalom. Sok-sok időbe telt, míg ki tudtam űzni onnan ezt az érzést. Most mégis visszatért. Ash, akiben a legjobban megbíztam, akit mindenkinél közelebb állt a szívemhez. Emília tettére már szavakat sem találtam. Haragot, dühöt, csalódottságot, fájdalmat és szinte már gyűlöletet éreztem. Akit egykor szerettem, most gyűlöltem. Elvett tőlem mindent s vissza sem nézett. Nekem mégis csak egyvalami villogott a szeme előtt: miért?



8. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

csak annyit mondok: jó olvasást!

Puszi,
Zoé




Ott álltam a járda közepén leesett állal. A növekvő hangzavar egyre közeledett és zavaróvá vált. Egyedül szerettem volna lenni. Egy kicsit gondolkozni. Hisz nem tudtam magamon, az érzéseimen kiigazodni. Felkavart, azt hiszem ez a legjobb kifejezés. Felkavart a találkozás, a jelenléte, a látványa. Elérte azt, amit másoknak hosszú-hosszú idő sem sikerült elérni, ne gondoljak Emíliára. Erre jött Ő s megváltoztatott valamit. Az ösztöneim azt súgták, kell nekem. Akartam. De hogy legyen az enyém, ha már másé? Hogy tudnám elérni, ha még a nevét sem tudom? Nem tehettem mást, minthogy két nagyobb lépéssel beléptem az üzletbe. A mögöttem becsukódó ajtó kizárta a hangokat. A hangszerbolt nem volt túl nagy, de a legjobb kínálattal rendelkezett. Körbepillantottam. Felmértem a terepet. Csak látták vagy talán ismerik az Angyalt. S most bármire képes voltam, hogy csak egy lépéssel közelebb kerülhessek ahhoz a titokzatos nőhöz. Talán akkor háborgó lelkemnek sikerül megbékélnie.
Három eladó volt az üzletbe. Két pasi, akik a gitárokat pakolták, míg egy lány a pult mögött ácsorgott. A lány unottan emelte fel a fejét, rám nézett. Szokásos reakciót váltottam ki belőle a jelenlétem. Majdnem összeesett. Aztán mint akit kicseréltek, odaugrott hozzám. Képet és aláírást kért. Nagyot sóhajtottam, míg a pulthoz léptünk. Szorosan mellém állt, s a telefonjával gyorsan képeket csinált. Aztán az orrom alá tolta az aláírnivalót.
- Nézd, ma milyen nagy itt a forgalom? – veregette meg egyik srác a másik vállát.
- Hát, bár az előbbi csaj nekem jobban bejött. – viccelődtek tovább.
- A francba, szerintem nincs a földön, aki ne szeretné megszerezni… Oh, láttad a feszes fenekét, és a hosszú combjait…
- Ne haragudj, de kiről beszélnek azok ketten? – fordultam az eladólány felé. – Csaknem a lányról a babával? – talán tőle kapok némi morzsát. Ezért bevetettem a híres félmosolyt. Megtette hatását, mert a lányt az ájulás kerülgette ismét.
- Aham, a lány a kisfiával… Veronica… Időnként bejön. Megnézi a gitárokat. Főleg az akusztikus gitárokért van oda. Az a két marhát szokta megkérni, hogy játszanak neki… Rajong valami angol pasi zenéjéért… - már most is rabul ejtett Veronica. Egy pillanatra keserűen gondoltam a névre, hiszen lehetett volna a meg nem született kislányunk neve. De aztán pont ezért inkább egy jelnek vettem. Szereti a zenét, a gitárokat.
- Nem tudod a lány teljes nevét véletlenül? – próbálkoztam tovább minél több információt szerezni róla.
- Na végre! Gondolhattam volna, hogy itt vagy! – csattant fel a kissé dühös hang. Steph.
- Várj, azt hiszem felírtam valahova… - az eladólány keresgélt, s egy fecnit adott oda. Csak egy név állt rajta: Veronica Hamilton.
- Köszi! – vetettem oda. A kijárat felé haladtam. Elkaptam Steph kezét és húztam kifele. – Van egy fontos feladatom számodra! Ez legyen a legfontosabb! Meg kell találnom ezt a lányt! – odaadtam a neki a papírt. Döbbenten nézett rám. Sejtettem, hogy azt gondolja, megörültem. – A pénz sem akadály, legyen bármennyi az ára… - elharaptam a mondat végét. Ha tényleg igazak a szállodába hallottak, akkor sem érdekel. Nekem Ő kell.
- A világ érted rajong. Megkaphatsz bárkit, de neked mégis egy kurva kell? – Steph gúnyos oldalához eddig nem sokszor volt szerencsém.
- Nem! Ő nem egy kurva! – lassan, tagoltan és nagyon halkan mondtam dühtől izzóan a szavakat. – Van egy kisgyereke. – jegyeztem meg mellékesen.
Ezzel lezártnak tekintettem a témát. Arra tudtam gondolni, hogy már van egy nevem is. Már csak idő kérdése, hogy találkozzak vele. Csak egy pillanatra nem figyeltem, s a fantáziám mindjárt mozgásba lendült. Már ott tartottam, hogy a karomban tarthatom, ölelhetem és csókolhatom Veronica-t. Elment az eszem! Hogy képes ennyire elvenni a maradék józan eszem? Majd egy bárgyú mosoly jelent meg a képemen. Levakarhatatlan volt. Láttam az autó üvegén, aztán az összes üvegfelületen visszatükröződni amerre jártam. Ügynököm visszavitt a szállodába. Félve sandított felém. Olyan pillantásokat vetett, mintha ő is az épelméjűségemet vitatná. A szobám helyett a bárba mentem. Roy a pult mögött ácsorgott. Túl korán volt még ahhoz, hogy benépesüljön a terep.
- Nah! Nem fog megölni az unalom! – vette lelkesebbre a figurát a poharak törölgetése közben.
- Hello! A szokásos sört kérném… - telepedtem le a megszokott bárszékre.
- Haver, csak is a legjobbat! Mi ez a jó kedv? Csak nem nőügy? – tette elém a söröm. Felvettem és meghúztam az üveget. Hideg nedű csak úgy száguldott lefele a torkomon. Egy jó nagy korty után magam elé tettem az üveget.
- Úgy is mondhatjuk. Már tudom a nevét… - csúszott ki a számon. – Ma is láttam…
- A barnát?... Mármint azt a dögös barnát?
- Veronica… - megosztottam a ma történteket a Royjal.
- Francba, haver vigyázz vele! – nem éppen erre a mondatára számítottam.
- Ezt meg miért mondod? Mert az a pasi, aki vele volt a múltkor, itt a hotelbe… kicsit után kérdeztem. Nem kiscserkész… Ha igazak az értesüléseim, akkor erősen illegális üzletei vannak, főleg droggal…
- Te elhiszed ezt? Ezek nem csak pletykák vagy szóbeszédek? – sejtettem, hogy valamennyi mégis igaz Roy szavaiból. Pusztán ha a lány szavaira gondolok. Azért még kételkedtem.
- Mindent valami klubban intéz, Black Roses-ban… A két tetovált tag a testőrök vagy éppen a futárok…
Nem hittem a fülemnek. Bár a két tetovált csávóról simán el tudtam képzelni a drogos hátteret. A liftes hapsi lenne a főnök… Nem, az nem lehet. Az az Angyal nem félt, sőt örült a tetovált srácoknak. Vagy a drog miatt lehetett? Számtalan kérdést tettem fel magamnak. Az egészben azt a kicsit sajnáltam, aki ilyen környezetben nő fel… Akaratlanul is a soha meg nem született babánkra gondoltam…
A következő napok túlságosan is zsúfoltak lettek. Fotózás, interjú és megbeszélés. Ash hívott, vele elég hosszasan beszélgettünk. Csacsogott mindenről, ami éppen észébe jutott. Örültem neki, mert régen találkoztunk. Már hiányzott. Az állítólagos barátnőm, Kristen egyetlen egyszer jelentkezett. Ecsetelte a forgatás menetét, és mellékesen megemlítette, hogy összejött filmbeli partnerével. Számítottam rá, hogy valami hasonló fog bekövetkezni. Nálunk ez a pár dolog nem működik. Mi sokkal jobbak vagyunk barátoknak, haveroknak, kollégáknak, mint egy kapcsolatban élő párnak. Be kell látnunk, hogy amit nem megy azt nem kellene tovább erőltetni. Nos, Kris belátta és talált valaki mást. Nagyjából egy vállrándítással tudomásul vettem az üzentét és a helyzetet, s már tovább is léptem.
Egy új filmről tárgyaltunk. A forgatókönyv alapján megtetszett a dolog. Érdekes, mert egy normális szerepről van szó benne. Semmi fantasztikus kellék, semmi vámpír vagy ehhez hasonló. Egy dráma. Van benne minden. Szerelem és szenvedés. Tönkre ment és tönkre tett család, fájdalom. Veszteség, gyász. Leginkább emiatt tetszett meg, az első alkalommal. A végleges szereposztás nincs, de engem semmi esetre sem szerettek volna kihagyni. Elfogadtam, már csak a részletekre kellett kitérnünk. A forgatásról is minél többet szerettem volna megtudni. Erről viszont hallgattak. Mégis jó előérzetem volt, nagyon meg szerettem volna ezt a forgatást. Felcsigázott.
A megbeszélést követően személyesebb témára tereltem a beszélgetésünk Steph-el, de nem jutott előbbre a névvel kapcsolatban. Egy ötlet fogalmazódott meg a fejembe. Meg kell látogatnom azt a Black Roses nevű helyet. Mivel közel sem volt tökéletes a tervem, el kellett napolnom. Viszont a lakás ügyében előre lépés történt. Kaptam egy vaskos mappát, melyben az eladó ingatlanok sorakoztak fel. Ahogy válogattam egyre biztosabb voltam benne, mik az elképzeléseim. Három címet választottam ki a listáról. Elindultuk megnézni őket. Az első kettő inkább idősödő, vagy gyerekes párnak, akár nagyobb családnak megfelelne. Nekem egyik sem tetszett. A harmadik egy kicsit jobban tetszett, ettől sem ájultam el rögtön. Steph még érdeklődött, alkudozott. Fogtam magam, s sétálni indultam a környéken.
A közelben egy park volt. Csodálatos park. Az álmom jutott eszembe, azóta is olykor visszatér. De mióta feltűnt az Angyal, azóta egyetlen rémálmos sem volt. Furcsa, de igaz. Egy tó volt a park közepén. Körbe sétányok vezettek a fák árnyékában. Az egyik padra leültem. Elég sokan voltak, gyerekekkel. Játszottak, az apák focizni tanították a fiaikat. A lányok az anyukájukkal fogócskáztak. Szívem sajdult bele a látványba.
- Elnézést kérek uram, de itt gyerekek vannak! – bökött egy idősebb nő az égő cigarettám felé. – Jobb lenne, ha maga is leszokna… Gondoljon az egészségére! – oktatott ki. Hogy leszokni? Képtelenség.
- Matilda, minden rendben? – ekkor vettem észre az Angyalt. Egy pléd volt leterítve a fűbe. Onnan pattan fel a kezében a babájával. Megtorpant, végigmért. Idegesen körbenézett. – Megyünk! Most! – éles pengeként csengtek a szavak a szájából.
- Várj! Kérlek… - indultam felé. Térdnadrág és egy ujjatlan trikó takarta testét. Most nem a teste foglalkoztatott, hanem az arca. Lehetőségem volt jobban szemügyre venni. Nagyon hasonlított Emíliára. Először arra gondoltam, hogy őt látom. A következő pillanatban ugrott be, hogy ikrek. Felé indultam, de észrevette a mozdulatom. A fejével intett. És a két kitetovált alak előttem termett.
- Jobb lesz, ha most távozik! Nem szeretnénk balhét! – kezdte az egyik.
- Nincsenek itt az ölebek, akik megvédenének. A címlapokon sem mutat jól az összevert képed. – Felismertek.
Az Angyalom a csöppséget csitítva haladt előre. Matilda felkapkodta a földön lévő plédet. Össze sem hajtotta, csak sietett előre. A két alak nevetgélve távozott. Ezek szerint mégis fel kell keresnem a Black Roses-t. Bánatosan baktattam vissza a házhoz, Steph-hez. Végigfutott az agyamon, ha ők ott voltak a parkban, akkor valahol itt lakhatnak a közelben. Meg kell vennem azt a házat. Az ügynököm döbbenten hallgatott, ahogy közöltem vele az ház megvételét. Az ingatlanos repesett az örömtől. Egyrészt hatalmas összegtől szabadít meg, illetve éppen ebből kifolyólag a jutaléka is elég magasra rúg. Steph addig mesterkedett, míg elérte, hogy másnap írjam alá a szerződést. Belementem, hiszen egy nap már nem számít.
A nap további részében forgatókönyvet bújtam, de a figyelmem mindig elkalandozott. Veronica járt az eszembe. Így feladtam a forgatókönyv olvasását. Cigizni mentem. Nem volt kedvem kitenni a lábam semerre, ráadásul Roy sem dolgozott. Néhány sör társaságában ültem a tv elé. Aztán elnyomott az álom.
Egyedül ácsorogtam a liftben. Komótosan emelkedett. A jellegzetes hang szólalt meg, és kinyílt az ajtó. Eszemet vesztettem a látványtól. Veronica állt velem szembe. Egy nagyon rövid zöld ruhába bújtatta a testét. Elöntött a vágy, mely egy pontban lüktetett. Nem, nem engedem el! – ismételtem magamban. Amint becsukódott mögötte az ajtó, egyből érte, felé nyúltam. Szorosan öleltem, s a falnak szorítottam. Vad, szenvedélyes csókokkal forrtunk össze. Azonban ennyi nem volt elég. Még erősebben tartottam, majd a feneke alá nyúltam, úgy emeltem meg. Már a vágy vette át az irányítást az agyam felett. S testem egyértelműen tudtára adta, mennyire kívánom. A csípőm köré csavarta a lábát, minek következtében az amúgy is rövid szoknya feljebb csúszott, s szabad utat engedett a kezemnek. Azonban a lift felért az emeletemre. Kinyílt az ajtó, s úgy vágtattam a lakosztályom felé magam után húzva Veronica-t. A szoba ajtaját csak lábbal löktem be, mert már újra az Angyal ajkait ízleltem. Ölbe kaptam s a hálóba vittem. Szinte úgy szaggattam le róla a ruháját. Míg Ő hasonlóan szabadított meg a pólómtól. Az alatt a ruha alatt csak egy falatnyi csipke maradt. De már nem sokáig. Veronica fölé gördültem, majd végigcsókoltam testét. Csókok és nyelvem játéka kéjes nyögéseket csalogatott elő belőle, míg ujjaim úgy játszottak rajta, mint a legfinomabb hangszeren. Csodálattal figyeltem élvezetben megfeszülő majd elernyedő testét. Már fájóan lüktettem, mire végre egyesülhettünk. Szenvedélyesen mozogtunk ugyanarra az ütemre, míg a beteljesülésig az én nevem nyögdécselte.
De valami zavart. Dörömbölés hallatszott valahonnan. Egyre erősödött és közelebbről hallottam, mire kipattantak a szemeim.
A kanapén ébredtem. Valaki, aki ma szeretne meghalni, dörömbölt az ajtómon. Eltrappoltam az ajtóig, gyilkolási vággyal téptem fel.
- Hello haver! Már azt hittem, be sem engedsz!
- Te? – ennyit bírtam kinyögni.
- Oh, köszi, látom, örülsz nekem.
- Gyere be! Hogy kerülsz ide? – invitáltam be Tomot.
- Teljesen elfelejtetted? Sam… és a koncert… Nem rémlik semmi?
- Az ma lesz? Teljesen kiment a fejemből. Annyi minden lefoglalt.
Tom otthonosan ledobta magát a kanapéra, és maradék söröm pusztította, míg összekaptam magam. Cigi szünet alatt Tom vázolta a terveit, meddig szándékozik maradni. Egy pár napra biztosan marad, felvetettem neki a Black Roses ötletét. Nem hallott róla. Ezért első pillanatban belement, hogy meglátogassuk azt a helyet. Tom megelégelte a semmittevést, átmentünk Sam-ékhez. Ott kezdtük a koncert alapozását. Kicsit énekelgettünk, zenélgettünk.
A kocsma csurig volt. Alig léptünk be haverom kiszúrta aznap esti szíve hölgyét. Innentől kezdve mindenki le volt ejtve. Meglepően sokan voltak. Szerencsére volt egy vip asztallal készültek a zenészeknek. Nem kellett attól tartanom, hogy megrohamoznak a rajongók. Sam minden idők legjobb koncerjét adta. A közönség tombolt. Hatalmas tapsvihar után és háromszori visszatapsolás után tudta elhagyni a színpadot. A koncert alatt kiszúrtam egy ismerős alakot.
Az Angyal a tömeg közepén táncolt a pörgősebb számokra. A lassú számoknál a dal ütemére ringatta csípőjét. Körülnéztem, kivel jöhetett. Egyedül volt, így cselekedtem. Szorosan a háta mögé álltam. Az éppen felcsendülő zene ütemét felvéve mozogtunk. Karom a dereka köré fontam, ő hátradőlt. Kezeit a nyakam köré kulcsolta. Egyikünk sem szólt semmit, csak élveztük a pillanatot. Tökéletesen simult bele ölelésembe. Az álom jutott az eszembe. Hirtelen ötlettől vezérelve megsimogattam oldalát, még szorosabban húztam magamhoz. Kéjes sóhajok hagyták el ajkait. A kezeit jobban összeszorította, így lehajtottam a fejem.
- Kívánlak… - hangom remegett a vágytól.
Ezzel teljesen tisztába volt. Keményedő ágyékom elárult. Nem tudtam semmi mást mondani, mert lehajtott fejem éppen a nyakába borult. Apró csókokkal kényeztettem a nyakát. Beleremegett az érintéseimbe. Mohón kapott szám után. Szenvedélytől túlfűtött csókban forrtunk össze. A kábulat beborította agyam. Mire feleszméltem, már nem volt a karomba. A tömegben láttam, a bárpulthoz lépett. Egy üveg italt rendelt. Reménykedtem, hogy ez az este folytatásához lesz. De nagyot tévedtem. Nem hozzám jött vissza, a mi asztalunkhoz ment. Sam elé tette le az italt és két puszi után kezébe nyomta. Utolsó pillanatban felém még egy kacér puszit küldött, s eltűnt a kavargó emberek között.
Paprikás hangulatban dobtam le magam az állítólagos barátaim mellé. Sorra küldtem le egymás után a töményeket. Fortyogtam, hogy egyik percben összebújva smárolunk, a következőben Sam-et ajándékozza meg. Az üveg italt el is fogyasztottuk, az egyharmadát én nyeltem le. Aztán mindenki megtalálta a maga párját. S inkább máshol folytatták az éjszakát. Taxiba vágódtam. Kellő mennyiségű alkoholnak köszönhetően vettem a bátorságot elmentem a Black Roses-ba. Az összes bár, club vagy szórakozó hely, ahol megfordultam elbújhat a Black Roses mögött. Luxus helynek látszott. Nehezen tudtam elképzelni, hogy igaz a hírek, tényleg a drogosok Mekkája lenne. Bár ahogy jobban szemügyre vettem. Volt egy-két furcsa kézmozdulat. A bárpulthoz telepedtem le, kértem egy italt. Vártam és figyeltem… Nem történt semmi. Elég késő vagy éppen inkább korán volt, és feladtam a várakozást. Nem láttam sem a főnököt, akit Roy annak tart, de a két tetovált tagot sem tudtam kiszúrni a tömegből. Volt néhány fura fazon, de ők egy nagyobb társasággal érkeztek, s az egyik félreeső asztalnál telepedtek le. Meguntam a várakozást. Rohadt álmos lettem. Egész gyorsan és fennakadás nélkül elértem a hotelt. A cuccaimat útközbe leszórva zuhanyozni mentem. A meleg víz végigfutott a testemen, éreztem a megtisztulást. Felkaptam a cuccom, s indultam lefeküdni. Az ágyba érve nem várt meglepetéssel szembesültem.
- Meglepetés! – szólalt meg ásítás közben. – Már azt hittem, sosem érsz ide...
- Te?... Hogy?... Mikor?...
- Majd reggel, még aludnék egy kicsit… - egy újabb ásítást követően édesen szuszogott a váratlan vendégem.
- Aludj jól! – puszit nyomta homlokára. Összegömbölyödve aludt tovább. Finoman hajtottam fel a takarót s bebújtam az ágyba. Amint lehajtottam a fejem, el is aludtam.
A takaró hirtelen eltűnt rólam és egy mini háborúba csöppentem. A fejemhez csapódó párna biztosította, hogy felébredjek. Most adtam hálát az égnek, hogy hason aludtam, na meg zuhanyzás után a boxert húztam és pólót vettem fel. A kis energia bombát nem hagytam sokáig nevetni. Viszonoztam kedvességét egy párnával. Bele is szorult a szusz egy másodpercre, de aztán még hangosabban nevetett. Felpattantam – egy kisebb túlzás – elkaptam a támadóm, s hevesen csiklandozni kezdtem. Ő is hasonlóan cselekedett. Már kezdett elfogyni a levegőm és az erőm, mire Ő szólalt meg előbb.
- Oké! Megadom magam! Így kell bánnod a kedvenc kishúgoddal? – nevetett Ash.
- Jó reggelt! De Te kezdted! – terültem el az ágyon zihálva. Ash is levegő után kapkodott, s mellém feküdt. Mire normalizálódott a légzésem Ash eltűnt mellőlem. Reggelit rendelt. Összeszedtük magunkat. Mesélt ő is és én is. Észrevette, hogy sokkal jobb kedvem van. Kíváncsiskodni kezdett. Megemlítettem pár dolgot Veronicáról. Egy kis női segítség mindig jól jön, ezért kértem a véleményét olyan kérdésekben, amik foglalkozattak. Ash még arra is rávett, hogy menjünk le a medencéhez. Ő úszott, majd kimászott a vízből elhelyezkedett az egyik napozóágyon, addig én mellette cigiztem. Ebédelni a városba mentünk. Helyismeret előnye sokat számít, mert így egy csendes, de nagyon hangulatos éttermet mutatott Ash. Különleges konyhája finom falatokat kínált. Pöttöm fogadott húgom igyekezett rávenni, hogy kísérjem el vásárolni. Azonban erről lemondtam. Oda már ne nem voltam hajlandó elkísérni. Abban állapodtunk meg, hogy este együtt vacsizunk. A nap jól telt el. Rengeteg kép készült rólunk. Hogy ezen miért lepődök meg még mindig? Ezt nem tudom. Felhívtam Stephaniet. Figyelmeztettem, mi történt. Röviden le lettem állítva. A filmesek két színésznőt választottak ki, az egyik Ash lenne. Mindenki őt javasolta. Promós célból nem is baj, ha együtt lógunk. Megfogadtam a tanácsot, és nem foglalkoztam a fotósokkal – már amennyire az idegeim bírták.
Beszéltem Tommal telefonon. Miután lelépett a koncert után, azóta nem is láttam. Elmondása szerint az „új csajára” fordítja minden figyelmét. Egyszer mégis sikerült előkerülnie, egy étterembe ültünk be. Teljesen fel volt dobódva, mert kapott egy újabb szerepet. Úgy lelkendezett, mint egy kisgyerek, aki a kiszemelt játékát szeretnék megkapni szülinapjára. Ennek köszönhetően végigröhögtük az estét. S újra a régi önmagam voltam. Időközben Sam tovább folytatta a koncertezést, ha jól emlékszem, akkor Vancouver felé vette az irányt.
Pár nap múlva behívtak a fejesek, hogy próbáljunk el egy jelenetet a két színésznővel. A két színésznő egymás totális ellentéte volt. Egy gyönyörű szőke lány csendes és visszafogott, míg Ash hosszú sötét hajával, kirobbanó energiájával megbabonázott mindenkit. Végül Ash-t választották partneremnek. Ő lett a hősnőnk. A filmbeli szerelmem. Majdnem kiugrott a bőréből. Az Ő karrierjében is hatalmas előrelépésnek számított ez a szerep. Sok szempontból megkönnyebbültem, hogy olyan partnerem lesz, akit ismerek és szeretek. Az sem utolsó szempont, hogy zökkenőmentesen tudunk együtt dolgozni. A firkászok és a paparazzik elintézték, hogy az összes szennylap, bulvár velünk legyen tele. Miszerint a való életben is egymásra találtunk. Szép történetet költöttek hozzá. Miszerint már régóta kerülgettük egymást, vagy éppen titokban folytatott kapcsolatot ápoltunk. Mindkettőnket rosszul érintett a negatív kritika, de támogattuk egymást s egy ponton túl már csak röhögtünk az egészen.
Elkezdődtek az előkészületek. Ruhapróbák, olvasópróbák maratoniak voltak. Filmbeli partnerem beköltözött hozzám, a szállodába. A lakosztály tágas volt bőven elfértünk ketten. Azon merengtem, a történtek teljesen elvonták a figyelmem Veronicaról. Egész pontosan a koncert óta nem láttam az Angyalt és a Black Roses-ba sem tettem be a lábam. Roy haverom pedig egyre biztosabban állította, hogy drogos ügyletek folynak a színfalak mögött. Szívtelenség lett volna részemről Asht elvinni arra a helyre. Egyik este tudtam, hogy régi barátaival találkozik. Ezt korábban megbeszélte velük. Rákérdezett, elkísérem-e, de nem éreztem késztetést, amit megértően elfogadott. Ash a fürdőben készülődött. Kopogtattak.
- Nyitom. – szóltam oda. Kedvetlenül kitártam az ajtót, meg sem néztem, ki az, vagy mit akar.
- Jó estét, Mr. Pattinson. – túl formális üdvözlés. – Elnézést a kései zavarásért, de lenne néhány kérdésünk… - egyáltalán nem tetszett a dolog. Mit akarnak ezek itt? Főleg tőlem?
- Elnézést uraim, de megtudhatnám, hogy kik maguk?
- Roth nyomozó – bökött magára az egyik - és a társam Harris nyomozó. – mutattak valami jelvényt, de én honnan tudhatnám, valódiak-e.
- Rob segítenél? Sehogy sem boldogulok a cipzárral… - jött lehajtott fejjel Ash. Ő nem látta az urakat. Odaugrottam egyből hozzá. Takartam. A cipzár kissé beszorult, de hamar sikerült orvosolnom a problémát.
- Köszi, megmentettél. – borult a nyakamba. Arcomat puszikkal borította. Ekkor látta meg a két urat. – Bocsánat…
- Ash az urak nyomozók. Bár még nem tudom, miért is jöttek.
- Csak egy-két kérdés… Ismeri, vagy ismerik a képen látható személyt? – mutatott felénk egy fotót. Meglepődtem. Ash egyből rázta a fejét. Hogy is ismerhette, sosem látta Őt, még a képét sem.
- Igen… - elég nehezen tudtam kimondani. – Bár inkább azt mondanám, ismertem…
- Ezt hogy érti? – nem tudtam felfogni, miért olyan fontos ez?
- Londonban találkoztunk, azóta nem…
- Egészen biztos?
- Igen, egészen biztos. – az elfeledett fájdalom átjárta a testem.
- Ez esetben több kérdésünk nincs… Elnézést a zavarásért… - s távoztak, de sikerült felzaklatniuk kellőképpen.
Ash nem akart magamra hagyni. Végül mondtam neki, a barátai várják. Megígértette velem, nem csinálok semmi ostobaságot vagy őrültséget. Rábólintottam, de az agyam már a Black-ben járt. Nem sokra rá már én magam is ott voltam. Ittam és ittam, hogy felejtsek. Nem használt semmit sem. Ash többször rám csörgött, nem vettem fel. A bárpultot támasztottam, egy pincér italt hozott. Egy csapat lány küldte. Intettem, de nem szerettem volna elfogadni. Aztán kaptam még egyet és egy újabbat. Sorba küldtem vissza az italokat. A lányok nem jöttek közelebb, sőt egy idő után nem foglalkoztak velem. Táncoltak. Nem is rosszul. Végül az utolsó italt mégis elfogadtam. A pincér letette elém, majd távozott. Felhajtottam az igen ízletes nedűt, majd néztem tovább a műsort. Furcsa érzés kerített hatalmába. Szédülni kezdtem. Homályosan láttam. Elmosódott a külvilág. Ezt nem a pia okozza. Valaki hozzám lépett. A terem forgott, kavargott minden. A hangok távoliak voltak. Elájulhattam.


Black Roses