10. Magyarázatok

Sziasztok,

óriási hála a lelkes komikért - judy, Gabó és Kitty. Jó olvasást! :-)

Puszi,
ZoÉ

~ Véget nem érő szép remény ~

10. fejezet - Magyarázatok

~ Robert ~

- Kezdem inkább én… Először is szögezzük le, nincs gyerekem. Sőt meg sem fordult a fejemben, hogy a közel jövőben legyen. – Nem akartam hinni a fülemnek. Nem szeretne gyereket. – Tony nagyon cuki kisfiú, az anyukája Mary, Matt húga. Matt-tel már találkoztál, futólag. – végighadarta a mondanivalóját, míg én még mindig a gyerekkérdésen kattogtam. Rosszul reagáltam, mikor megjelent a kissrác, de én soha életemben nem zárkóztam el eme kérdéstől. Mindig azt gondoltam, ha megtalálom a párom, igen is lesz gyermekünk vagyis gyermekeink.

Hirtelen villant be az arca. Az utóbbi időben már nem is gondoltam rá, főleg azóta nem, hogy megpillantottam Zoé-t. Egykor szerettem, aztán gyűlöltem, de most már semmit nem érzek iránta. Kiölt belőlem minden jó érzést az irányába. Nem hittem, nem gondoltam volna róla, hogy képes ilyet tenni velem. Az életemet sikerült megmérgeznie.

- Most te következel…- kijózanító volt, ahogy szinte felszólított.

- Te nem akarsz gyereket? – bukott ki belőlem, ami már percek óta kavargott bennem.

- De szeretnék, de nem most. Azt mondtam, hogy nem a közel jövőben. Ezt megbeszélhetjük később is. Most inkább azt mond el, mi történt valójába? Miért rohantál el? – nem találtam a megfelelő szavakat. Vannak egyáltalán olyanok? Mert nem hiszem. Hisz még mindig fájt rá gondolni, mit okoztam. Kételkedtem benne és egyből a legrosszabb jutott eszembe róla.

- Tudod – kezdtem zavartan – nagyon meglepett, és gyerekesen viselkedtem azzal, hogy elrohantam. Csak sosem beszéltél semmiféle gyerekről, és egyszer csak ott volt az a kisfiú. Csalódott voltam, hogy nem bízol meg bennem és féltékeny lettem, mert azt hittem, valaki mást ajándékoztál meg egy gyerekkel. Aztán mikor kirohantam, akkor láttam meg Matt-et a gyerekcuccokkal. Vérig sértődtem. A sértett büszkeségem irányított…

Szokás szerint indultunk lefele. Mobilon szóltak, hogy itt az autó értem, szóval már biztos, hogy mennem kell. Pedig naivan reméltem, hogy történik valami, és nem kell mennem. Danny és Sarah meg sem lepődött, mikor megjelentünk. Normálisan kezeltek, nem a színészt, nem a sztárt látták bennem. Természetes viselkedtek.

- Tony állj meg! – szólt egy női hang. Meglepődtem, ki lehet Tony? Eddig senki sem beszélt róla. Valamit titkolnak? – Fordult meg a fejemben.

- Vége lett a kiruccanásnak. – Danny és Sarah váltott érdekes pillantásokat.

- Miért is? – Zoé dallamos hangja zökkentett ki. Túlságosan elfoglalt az, hogy a karjaimban tartom.

- Mami! – egy csillogó szemű kisfiúcska nézett rá. Ezzel egyből lehűtött, hidegzuhany volt a javából.

- Szia kispajtás! – hajolt le Zoé. Erre a kisgyerek már a nyakába karolt. Felvette. Én meg sokkoltan néztem a jelenetet. Lehullottak róla a kezeim.

- Mami, mami… - ismételte. Mintha mennykő csapódott volna belém. Éreztem, hogy elsápadok. Teljesen falfehér lettem ebben biztos vagyok. A korábbi jókedv eltűnt egy szempillantás alatt. Csókot nyomtam homlokára és már menekültem is, minél előbb el innen… rohantam el…

- Robert! Rob, várj! – szólt utánam, mind hiába. Nem feleltem, csak mentem előre. Miért nem mondta el? Miért nem bízott meg bennem? Mikor a lépcsőhöz értem, akkor tűnt fel Matt néhány gyerekcuccal a kezében. Egy futó pillantást vetettem rá, ismertem, láttam már a klubban, sőt a reptéren. Ez lehetetlen.

- Az elmúlt pár hétben folyamatosan dolgoztam, és akkor csak azzal foglalkoztam. De Ashley és Jackson meglátogattak, akik észhez térítetek… Rájöttem, hogy nem a gyerek miatt buktam ki. Bírom a kölyköket. Csak ez az egész helyzet előhozott néhány olyan emléket, amikről azt hittem, hogy már nem számítanak.

Csak este fejeződött be a forgatás, hulla fáradtan értem a hotelbe. Ekkor csörgött a telóm, meglepetésemre Ash nevét láttam a kijelzőn.

- Hello! – köszöntem fáradtan. Míg a liftekig csoszogtam.

- Szia Rob! Beszélhetnénk? – gyanúsan kimért volt.

- Igen, persze. - Gondolkodás nélkül feleltem, hátha így megenyhül.

- Ha lehet, akkor szem- és fültanúk nélkül. – igaza volt. Sőt ez több volt annál, mert egyáltalán nem hiányzik, hogy holnap az Ash-sel való kapcsolatom boncolgassák.

- Ok! Gyere a hotelbe, most értem vissza… - ez is rizikós, de ennél jobb ötletem nincs. Volt már rá példa, hogy a hotel előtt dekkoltak a fotósok vagy a rajongók. Arra vártak, hogy beléjük fussak.

- Max. 15 perc és ott vagyunk! Puszi! – és már le is nyomta a telefont. De kit hoz magával? És miről akar beszélni? Ez egyre gyanúsabb nekem. - Míg rá vártam, gyorsan lezuhanyoztam és rendeltem némi kaját, elszívtam pár szál cigit. Tényleg 15 perc telt el és kopogtak. Ahogy kinyitottam az ajtót Ash-sel és Jack-kel találtam szembe magam. Beengedtem őket, és rögtönzött vacsi alatt beszélgettünk.

- Miért nem Zoé-val vagy? Vagy Zoé miért nincs itt? – tudakozott Ash. Egyből elevenembe talált. Egyszerre fájt és bosszantott, ahogy Ash kimondta a nevét. - Valami baj van? – mivel nem szóltam semmit, ezért kérdezett.

- Van egy… egy gyereke…Tony… Egy csapásra valóságos lett minden…

- Rob, miért félsz? Hisz boldog voltál, mikor találkoztunk veletek a bárban. Vagy az mi volt? – Ash kimondta azt, amit eddig önmagamnak sem mertem beismerni. – Zoé nem Jessica.

- Ne ejtsd ki többet a nevét! – sziszegtem a fogaim között. Nem sok komoly kapcsolatom volt még, de ő volt az egyik. Szerettem ő, ezért majdnem belepusztultam, mikor kiderült, hogy hazudott és átvert biztos anyagi forrást remélve. Ráadásul az egészben a legszörnyűbb, hogy közben a hátam mögött mindenkivel hentergett. Véletlenül korábban értem hozzá. Azóta egyszer sem bírtam kiejteni a nevét. Sőt képes voltam először leordítani bárki fejét, ha kiejtette a nevét a száján. Neki köszönhetem, azóta sem voltam szerelmes, nem tudtam szeretni. Eddig.

- Tony nem is az Zoé gyereke… - szólta el magát Jack. Eddig csendben figyelte a társalgásunk, de most áldottam, hogy kinyitotta a száját.

- Mi van? Ezt te honnan tudod? – faggattam ingerülten.

- Ma összefutottunk vele, vagyis velük. – Tényleg láttam Őt, vagyis őket az egyik szünetben.

Letaglózva vettem tudomásul, hogy ez az egész egy félreértés. Szánalmasnak éreztem magam, nem bízom a saját szerelmemben. Ok nélkül vádaskodtam, s olyanokra gondoltam, amik nem is igazak. Sőt én sem vagyok jobb semmivel, mert én sem bíztam meg benne. Lehetőséget sem adtam, hogy megmagyarázza vagy elmondhassa. Egy félreértés miatt meg képes lettem volna eldobni mindent.

- Mi van Kristen-nel? Hogy került a forgatásra és mi van köztetek? – lesütött szemekkel motyogta maga elé a kérdést.

- Barátok vagyunk. Jóban vagyunk, ennyi. Nem tudtam, én sem, hogy jön a forgatásra. – mondjam vagy ne mondjam? Nem. – Filmje miatt jött a városba. Megbeszélésre. Meg éppen faszírtban volt a pasijával. Szüksége van a barátaira és elmentünk egy bárba, iszogattunk, de nem történt több.

Ma már forgatásra kellett mennem. Ez korai kelést jelentett, amiben úgy alapjáraton sem jeleskedem. Most még a hangulatom is pocsék volt. Kávét sem tudtam inni, elég sok időt kellett a sminkes és fodrász kezei között eltöltenem. Nehezen mégis kaptam egy rohadt kávét, de az tényleg szó szerint rohadt szar volt. Mindezek után végre beállhattunk a díszletbe, elkezdődött a jelente felvétele. Részben örültem neki, hiszen addig sem kell mással foglalkoznom, másrészt viszont ez sem úgy ment, ahogy kellett volna. Négyszer vagy ötször kellett ugyanazt felvenni, mert a rendező mindig talált valamit, ami nem tetszett neki. Már órák óta csináltuk csak azt a nyamvadt jelenetet, mikor valaki megkegyelmezett nekünk.

- 10 perc szünet! – a rendező asszisztens.

- Robert! Rob! – üvöltötte néhány lány. Erőltetett mosollyal fordultam a rajongók felé. A lakókocsimba igyekeztem volna, de egy ismerős közelített felém. Teljesen meglepett, amikor megláttam Kristen-t. – Mit kereshet itt? Ezért akart velem beszélni? - Elengedték a forgatásról, ekkor már mellettem volt és már ölelgetett. A következő jelenet helyszínére kísértek, s ő is velünk tartott. Felkaptam a fejem, mert Kris végigsimított a kezemen, mert nem figyeltem rá.

- Reméltem, hogy egy kicsit jobban fogsz örülni. – vette ki a kezemből a cigimet Kris.

- Örülök én, tényleg, csak nem vagyok a legjobb passzban. – vettem vissza a cigim, miután slukkolt belőle.

- Bassza meg, akkor megyünk esete inni! Csak nem a nőd… - nem tudta befejezni, mert szó szerint elrángattak mellőle.

Többre isten igazából nem emlékszem, mert a fárasztó munka után, és amennyire ki voltam bukva a saját kényszerképzeteim miatt, többet ittam a kelleténél. Nem csak én, de Kris is elázott.

- Aztán akkor nem tudtalak elérni, tudtam milyen hülye vagyok. Hatalmas hibát követtem el. Véletlenül beszéltem Sarah-val. Ő mesélte el, hogy baleset történt. Soha, soha nem foglak elhagyni! Ígérem! - Amint befejeztem a mondanivalóm, a vágytól égő csókok taglóztak le. – Szeretlek. – mondtam ki a bűvös szót, mely felszabadította a lelkem. Őszintén és szívből szólt ez a szó. Azzal a valóságos érzéssel, amely lelkem legmélyén már gyökeret vert, de egészen eddig nem tudatosítottam magamban. Kimondtam, s ezzel elszakadtam a múlttól. Elfeledhetem azt.

- Szeretlek. – viszonozta Zoé is a vallomásom, amelytől még inkább a felhők között jártam.

S újra meg újra beteljesült szerelmünk, mikor végképp elfáradtunk egymás karjaiban találtuk meg a régóta keresett békét és nyugalmat. Most először azt sem bántam, hogy nem hagyom el a hotelszobát. Azelőtt sokszor okozott gondot, volt már mikor a bezártság megőrjített. A másik véglet a rajongók áradata, mely elviselhetetlenné vált az utóbbi időben. Gyorsan megráztam a fejem, s el is űztem az összes negatív gondolatot. Most itt vagyunk és ez a legfontosabb: Zoét végre annyi idő után itt van mellettem.

A napok peregtek, mint homokszemek a homokórában. Egyik jött a másik után. Mikor magamhoz tértem a teljes ágyon elterülve helyezkedtem el. Először azon töprengtem, vajon hol lehet Zoé? Lassan, és zavartan indultam el, hol is keressem… Tompa alig hallható suttogásra kaptam fel a fejem, s mint egy angyalt láttam volna – az ablak előtt állt, s a nap sugarai aranyozták be tökéletes alakját.

De még a látvány sem tudta feledtetni azokat a szavakat, melyek elértek hozzám. Csak néhány szót hallottam, de ha nem tudnám, hogy az én barátnőm, akkor azt mondanám randit beszélt meg. Nem, az nem lehet… Vagy mégis? Van valakije? Megcsal?... - Már megint mikre gondolok. Hiszen most kaptam vissza és szeret. És ha lenne is valakije, akkor meg már itt hagyott volna. Ekkor jutott eszembe a telefonja, Roy elég sokszor hívta. Mire a gondolataim végére értem szerelmem kinyomta a telefonját. Elgondolkodva az ablakon tekintett kifele. Csókot nyomtam a nyakára, majd kezeim táncoltak a testén.

- Gyönyörű vagy. Hiányoztál. Miért nem voltál mellettem? – bújtam hozzá csókok közepette.

- Csak… csak a fürdőben voltam… - dadogta, s akaratlanul is felszisszent az utolsó csókomnál. – Itt-ott még érzékeny – mosolyogta. Ránéztem, de az előbbi jókedv elröppent, helyette a szomorúság vett erőt rajtam. Tudtam, hogy az én hibám, hogy most csupa zúzódással van tele.

- Mit kérsz enni? Rendelek reggelit. – próbáltam kereket oldani, nehogy észre vegye a hirtelen jött rosszkedvem. Megrendeltem a reggelit, a fotelben ücsörögve nézegettem a híváslistám, mikor Zoé belépett a szobába, s már az ölembe is huppant. Megcsókoltam és már az ágyon voltunk. Totálisan elvesztettem mellette minden józan eszem és az időérzékem is. Egyetlen kacér mosolyával vagy pillantásával képes elérni, hogy testem azonnal működésbe lépjen. S minél előbb magamévá tegyem. A legjobb pillanatot a kopogás zavarta meg.

- Megyek! – szóltam ingerülten. Megérkezett a reggeli – üzentem szerelmemnek.

- Mit eszünk? – kérdezte kíváncsian. Kecsesen léptekkel közeledett felém. A pincér folyamatosan őt bámulta, nem bírta levenni a szemét róla. Elöntött a méreg és a féltékenység, bár meg kell hagyni nem sok minden volt rajta – a legszükségesebb ruhanemű és rengeteg zúzódás.

- Köszönöm! – vetettem oda a pincérnek, majd megfogtam Zoé karját. Majd követelőzve csókolni kezdtem. Újra és újra édes csókjait ízlelhettem. A pincér pedig elhagyta a szobát.

Reggeli után folyamatosan telefonáltam, mikor éppen letettem a telefont, az már meg is szólalt. Menedzserem néhány kötelező programot említett meg. Az egyik asszisztens hívott a módosított forgatási helyszínek és időpontok miatt. Túl sok időmet foglalták le, csalódottan vettem tudomásul, hogy szerelmem már fel is öltözött. A ruháktól meg lehet még szabadulni: felvett egy kék farmert és egy nagyobb dekoltázsú, eléggé kihívó felsőt, alig bírtam visszafogni magam. Már éppen a tervemet készültem kivitelezni, hogy kihámozzam Zoét azokból a ruhákból, mikor újra kopogást hallottam. Egy cseppet sem voltam nyugodt, de kinyitottam az ajtót. Emillie állt velem szembe. Kezében a vaskos szövegkönyv volt. A francba megígértem, hogy gyakorlom vele az egyik jelenetet. Csaptam képzeletben a homlokomra.

- Szia! Beszélnünk kell! – mondta, majd megölelt.

- Hello! Gyere be! – invitáltam beljebb.

- Látom nem vagy egyedül… - megszeppent, mikor a hálóból Zoé lépett ki.

- Szia! Viszlát! Mennem kell! – csak egy gyors csókot nyomott a számra, s már el is ment. Nem is volt időm elbúcsúzni, de még reagálni sem, csak lelépett.

- Csinos. Ki lenne ő? – ült le a kanapéra Emillie.

- Zoé, a barátnőm. Egy pillanat, csak megkeresem a forgatókönyvem… - nos igen, a rendetlenségemen még van mit dolgozni.

Már aznap egy nehéz jelent várt ránk a forgatáson. Tovább már nem maradhattam távol a forgatástól, így is hatalmas hálával tartozok a rendezőnek, aki belement ebbe a pár nap szünetbe, amit Zoé-val tölthettem. A beiktatott szünetnek az lett az eredménye, miután újra visszakerültem a forgatás mókuskerekébe alig maradt egy szusszanásnyi időm, sőt még rágyújtani sem tudtam. Egyszer sikerült kilógnom, s a telefonért nyúltam. Szerelmem hívtam, de nem vette fel a telefont. Kicsörgött, de semmi. Kelletlenül sunnyogtam vissza a díszletbe. Órák múlva kaptunk egy kis szünetet, s akkor is Őt tárcsáztam. Már elméleteket szövögettem, miért is nem veszi fel a telefonját, aztán írtam egy üzenetet, ha már nem hallhatom a csodás hangját. Valahogy rossz érzésem volt, mikor nem volt velem. Meglepetésemre azonban elég hamar kaptam választ.

„Szia! Rettentően hiányzol! Szeretlek! Bárban voltam, dolgoztam! Csókol Zoé!”

A következő napok megint zsúfoltak lettek, mert drága menedzserem elég sűrűre szervezte a naptáram. Folytatódott a forgatás – ráadásul csúszással is számolnunk kellett -, fotózás, interjú és mi egyéb került bele a naptárba. A forgatások egyre hosszabbak lettek, de boldog voltam. Még a rajongók ostroma sem zavart. A stáb észrevette a folyamatos jókedvem, s hogy egyre többször mosolyogtam. Szóvá tették, mire csak annyit mondtam: „Boldog vagyok!” amit teljesen igaz volt.

A hétköznapok elég szorosak voltak, emiatt nem is láttam Zoé-t. Csak ritkán tudtam elmenni hozzá, találkozni vele. Viszont rengetegszer telefonáltam és mindig küldtem üzit. Szerencsére a hétvégék mindenért kárpótoltak. Többnyire az ágyban töltöttük mindkét napot. Kivétel volt, mikor ők vigyáztak Tonyra, de így legalább volt alkalmam megismerkedni vele. Szívesen játszottam vele, többnyire Zoé kedvéért. Kicsit megrémített a saját gyereke gondolata olyan szempontból, hogy még túl fiatal vagyok hozzá. Bár, ha Zoé kijelentené, hogy most rögtön kisbabát szeretne, akkor azon nyomban hozzáfognánk a gyártáshoz. Ő az egyetlen, akinek nem tudok nemet mondani. Egy gyönyörű, kicsi Zoét tarthatnék a kezembe. – sóhajtottam - Ez tényleg én vagyok? Ilyenen gondolkozok? - kérdeztem magamtól. A gondolataimból Jeff, az egyik stábtag zökkentett ki.

- Rob, láttad az új címlapokat? – jött felém, kezében egy csomó szennylappal. Annyi időm volt két felvétel között, hogy egy cigit elszívjak.

- Nem, mikor van nekem arra időm? – csináltam viccet az egészből. S slukkoltam egy nagyot.

- Ezt nézd meg, de ne húzd fel magad… - nem értettem, ezt meg miért mondta. A mellettem lévő asztalra szórta le a magazinokat, s már sietve távozott. Gyanakodva léptem az asztalhoz.

„Még a világsztárt is megcsalják?” – olvastam az egyik címlapot, melyhez egy kép mellékelve volt. Az egyiken ketten voltunk Zoé-val, a másikon Zoé-t ölelgette valaki. - homályos kép, nem tudtam eldönteni, ki lehet az az alak. 

„Szerelmi háromszög… Kristen, Robert és egy ismeretlen lány…”

„A dögös vámpír új barátnője: egyedülálló anya…” – ez hihetetlen, ahogy néztem ezeket a béna cikkeket egyre dühösebb lettem.

Az utolsó kép és cikk volt, amin teljesen ledöbbentem: „… kórház gyakori vendége Robert új barátnője. Az egyik forrás szerint többszöri kivizsgálásra jelent meg az ifjú hölgy. Talán útban a szerelemgyerek?...” – nem tudtam semmi másra gondolni, gyerek? - muszáj leülnöm.

Hirtelen többféle elmélet jött számításba: ez mind hazugság, csak az lehet. Zoé szólt volna nekem. Másrészt a kórházba lehet, hogy a balesete miatt kellett visszamennie. – Meg kell nyugodnom. Most már csak néhány óra és vége a forgatásnak, és akkor már mehetek is Zoé-hoz. Nem fogom faggatni, de ha szóba kerül, valahogy akkor rákérdezek – döntöttem el. Van logikus magyarázat!

Végre vége lett a forgatásnak. Nem is mentem vissza a szállodába, egyből Zoé felé vettem az irányt, mielőbb láthassam. A bár fele mentem, de szerencsémre éppen az ajtóban találkoztam Danny-vel. Tőle még mindig tartottam. Ahogy rendeződtek a dolgok Zoé és köztem, úgy lett normálisabb Danny is. Tudott nagyon flegmázni, s a csípős megjegyzései, a burkol fenyegetései nem töltöttek el nyugalommal. Ezúttal jókedvűen üdvözölt, s kérdezés nélkül mondta, hogy Zoé még fönt van a lakásban. Kinyitotta nekem az ajtót, és beengedett. Míg ő folytatta az útját az eredeti célja felé. Gyors léptekkel indultam felfele. Beszélgetésre lettem figyelmes, melynek hatására lassítottam a lépteimen. Sarah-t és Jane-t véltem felfedezni a beszélgetésben. Közelebb léptem, míg levettem a sapkám és a kabátom. Már elég otthonosan mozogtam a lakásban, fülelni kezdtem.

- Valami itt nincs rendben… - elmélkedett Sarah.

- Tudom, én is észrevettem – jött a válasz Jane-től.

- Miért nem akarja Zoé elmondani? Pedig látszik, hogy nincs jól. – megijedtem. Erről én miért nem tudok?

- Levertség, hangulatváltozás, hányinger, émelygés… erre gondolsz? – kővé dermedve hallgattam a beszélgetést. Máris több információ volt a kelleténél.

- Annyit mondott: „csak a doki által felírt gyógyszerek mellékhatása”…

- Nekem is… De másra gondolok, amit még magának sem akar beismerni…

- Mire gondolsz? Csak nem arra, hogy terhes?

- Ez olyan elképzelhetetlen?

- Nem, sőt amennyi időt Rob-bal töltött…

- De akkor miért akar elutazni? Akkor nem kellene a helyzetet tisztázni? Látod ez az, amit én sem értek. Kérdeztem, faggattam, de nem mondott semmit…

Terhes? Utazás? – ez viszont nagyon megütötte a fülem. Erről én miért nem tudok? Nem bírtam tovább, muszáj volt mielőbb a dolgok végére járnom. Magamra erőltettem egy bárgyú mosolyt, mintha semmit sem hallottam volna. Rettentően féltem, most mihez fogunk kezdeni. Mikor felértem, a lányok már másról beszélgettek, meghallhatták, amint a kulcsom megcsörrent, ahogy leraktam a kabátom. Vidáman fogadtak.

- Szia Rob! Jó látni téged! – köszöntött Jane, mire megöleltem.

- Jó itt lenni!

- Szia! Hiányoztunk? – incselkedett Sarah.

- Igen, de Zoé a legjobban – vágtam vissza és egy puszit nyomott az arcomra. Ök már szinte a családom voltak. Oh, már megint ez a szó: család. Elbambulhattam, mert csak azt vettem észre, hogy valaki a nyakamba ugrik, és össze-vissza csókol.

- Végre, szeretlek, hiányoztál… - csilingelt a mennyei hang a fülembe.

- Azért megfujtani nem kellene… - viccelődtem.

- Meddig maradsz?

- Ameddig csak akarod, vagyis csak a hétvégére… - és hevesen csókolózni kezdtünk. Mintha ezer éve láttuk egymást. – De hamarosan vége lesz a forgatásnak…

- Na de fiatalok, más is van itt… - nevetett fel mindenki egyszerre.

Vacsiztunk, majd felszabadult hangulatban beszélgettünk. Bár feltűnt Zoé alig evett, és egyszer szörnyen elsápadt. Gyanú lett nekem. Mi a franc folyik itt? Kis idő után felmentünk a szobájába.

- Ülj le, kérlek, beszélnünk kell! – kezdte lassan.

- Mi történt? – puhatolóztam.

- Csak… csak annyi, hogy… hogy el kell utaznom… egy kis időre. Az egyik barátnőmhöz, és akkor a családomat is meglátogatom… – tétovázott.

- Miért? Történt valami? Baj van? – jobb nem jutott az eszembe, és azt meg mégsem kérdezhetem meg, hogy terhes-e.

- Nem, semmi. – hunyta le a szemét.

- Nem, nem hiszem el, valamit nem mondasz el nekem… - most már dühös voltam. Miért nem akarja elmondani. Legyen az bármi, inkább mondja el.

- Nem, nem így van – jött oda hozzám, s két kezével fogta közre az arcom.

- Akkor mond meg az igazat! – követeltem. – Talán el akarsz hagyni? Van valakid? Vagy ter…- hirtelen megtorpantam.

- El akarsz hagyni? Van valakid? Vagy ter… Vagy mit akarsz mondani - ismételte a szavaim, dühösen kiabálva. – Ilyennek ismertél meg? Hogy az első adandó alkalommal megcsallak, vagy elhagylak? – s már zokogott is. Hihetetlen gyorsan változott a hangulata. Egyik pillanatban még kedvesen cirógat, a másikban meg teljesen kiborul.

- Kicsim, ne haragudj! – kérleltem – Csak a féltékenység beszél belőlem.

- Oh, szóval most már tudom, azt akartad tudni… hogy terhes vagyok-e… - megdermedve bámultam, hogy mire is következtetett. Mintha gondolatolvasó lenne. – Takarodj! Tűnj el!... – kiabálta, mire Sarah és Jane jelent meg az ajtóban. A következő pillanatban Zoé a földre rogyva zokogott, Jane és Sarah próbálta vigasztalni. Én meg csak szótlanul néztem őket.

- Kérlek, édes, tudnom kell. Mond meg tényleg kisbabád lesz? Tőlem? – próbáltam a legédesebb hangon megszólalni. A kérdés sokkolta a jelenlévőket, de engem is. Leültem az ágy szélére és csak vártam a választ.

- Most jobb lesz, ha elmész… - jött egy halk válasz.

- Még nem kaptam választ.

- Nem is fogsz, ha ilyeneket gondolsz rólam, akkor jobb lesz, ha többet nem is látjuk egymást….

- Kicsim, édes! Bocsáss meg! Hatalmas marha tudok lenni… – Tényleg nagyon megbánthattam, mert elhúzódott tőlem. – Beszéljük meg! – kérleltem. Nem maradhatok kétségek között. Egy szót sem volt hajlandó szólni, és az ölelésből sem kért. Kikerült és levegőnek nézett. Így kénytelen voltam távozni. Most mihez kezdjek? Gondolkoztam a szálloda fele menet, de egész éjjel ezzel gyötörtem magam, aludni sem tudtam…

9. Baleset

 

Sziasztok,

 

meghoztam a folytatást! egy szép hosszú fejezetet. :-)

köszönöm nektek: judy, Zsuzsi, Gabó és Viki! 

Jó olvasást!

Puszi, 

ZoÉ

 

 

 

 

 

~ Véget nem érő szép remény ~

9. fejezet - Baleset

 

Már két hete tartott a mosolyszünet. Minden pillanatban csak Rob-ra tudtam gondolni, tanácstalan voltam: miért történt ez. Meg a forgatás szünetében látottak, illetve az elfelejtett ebéd sem könnyítette meg a helyzetem. Túl sokat akartam túlságosan rövid időn belül. Hirtelen ugrottam a karjaiba, úgy hogy még az érzéseivel sem voltam tisztában. Megint megszívtam. Miért mindig ilyen pasikba botlok?

Az első pár nap volt a legrosszabb, egész nap csak feküdtem az ágyban, vagy éppen valamelyik fotelban gubbasztottam teljesen elsüllyedve az önsajnálat legmélyebb tengerében. Hagytam magam, felrúgtam az ígéreteimet. S mégis minden gondolatom az együtt töltött idő, a csókjaink vagy éppen az együtt töltött éjszakák körül forogtak. A végeredmény minden esetben egy kiadós sírás volt.

Danny, Sarah, Jane és Matt is állandóan engem istápolt volna, de belefáradtam. Már nem bírtam tovább a szánakozó pillantásokat és a sóhajokat. Egy évig volt hozzá szerencsém, akármerre jártam. Szarul éreztem magam, ezzel pedig mindenki tisztában volt. Nem kellett, hogy még fokozzák is. Mert a sajnálkozásuk nem hozza vissza Rob-ot. Nem tudja semmissé tenni azt, amit történt. Most másra volt szükségem. Felkapartam magam, s egyetlen személy tudott segíteni. Így lementem a bárba.

- Hey! Kislány! Téged is lehet még látni? – jött felém Roy, egy édes mosollyal. Be sem fejezte, de már ölelgetett. Igen is jól esett, hogy valaki képes még úgy hozzám szólni, hogy nem éppen sajnál.

- Szia! Ha tudom, hogy ilyen örömmel fogadsz, akkor előbb jövök! – próbáltam jókedvűen válaszolni, de inkább keserű lett a hangom.

- Igen, tudom. Hallottam, mi történt azzal a sráccal. Szó nélkül lelépett? – szóval már mindenki tudja.

- Igen – de ekkor már a könnyeimmel küszködtem.

Utáltam magam, mert annyira könnyen belementem ebbe a nem is tudom, mibe. Kapcsolat? Nem. Önmagamban sem voltam biztos és már abban sem, hogy Rob egyáltalán komolyan gondolta a közöttünk alakuló helyzetet. Az első adandó alkalommal lelépett. Ráadásul még ott volt a kolléganője. A saját szememmel láttam. S már egyáltalán nem tudtam, kinek és miben higgyek. Egyszer, egyetlen alkalommal megengedtem magamnak, s azon gondolkoztam el, amit új barátaim mondtak. Ez valami félreértés. Csak ha már ennyit sem bírunk elviselni, akkor hogyan a francba szállhatnánk szembe a világgal. Nagyon így nézett ki a helyzet.

Rob továbbra sem vette fel a telefont. A telefonon kívül semmi elérhetőséget nem tudtam, ahol megtalálom Rob-ot. Ha úgy vesszük, akkor tökéletesen elintézte, hogy még véletlenül se tudja kapcsolatba lépni vele. Tudtam ugyan a forgatásról, hogy itt van valahol. Konkrét helyszínt azonban nem. Na és mi van akkor, ha tudom, hol forgatnak. Semmi. Mert a többi lány között én is egy lennék a sokk közül. Csak úgy meg senkit nem engednek be egy forgatásra. Esélytelen, hogy lássam Rob-ot. Másrészt pedig Ash sem jelentkezett, pedig ő is segítséget ígért.

Nehezen, de erőt vettem magamon. Muszáj volt valamit csinálnom. Jobb híján folyamatosan dolgoztam. Reggeltől estig, nem törődtem semmivel, csak a munkával. Ez volt az egyedi terápiám. Bár nem múlt el úgy egyetlen nap, hogy ne úgy sírjam magam álomba. Az álmok is inkább rémálmok voltak. A rémálmok ismét visszatértek az életembe. Pedig annyit küzdöttem ellenük, viaskodtam, hogy tovább tudjak lépni. S mikor megtettem, azt hittem, majd minden jobb lesz. Tévedtem. Ismét. S jöttek újra a rémálmok.

Egy sötét szobában vagyok. Jön valaki felém, s nem más, mint Rob az. Mohón átölel és csókol, de a következő pillanatban teljesen elfehéredik, s ellök magától. Majd rohanni kezdek felé vagy éppen utána, de elesek újra és újra. A végén, pedig zuhanok, egyre sötétebb lesz. Az álmokban nem is az a legrosszabb, hogy tehetetlen vagyok, hanem egy óriási huppanással földet érek. Mindenem sajog, de a legjobban a szívem. Általában ekkor törik meg végre a rémálom.

Újra és újra azt a pillanatot éltem át, mikor a szeretett férfi eltaszít magától. Valljuk be, mert ez történt. Abban a pillanatban, mikor Rob kilépett az ajtón, ellökött magától. Azóta egyetlen egyszer sem tudtam utolérni, és nem mintha ő keresett volna engem. Ő ráadásul sokkal könnyebben megtalált volna.

A lelki bajaim aztán lassan fizikai tüneteket produkáltak. Egyre kevesebbet ettem, szinte mindentől felfordult a gyomrom. A arcom beesett lett, hulla fehér lettem – a sápad ember is gyönyörű volt hozzám képest – a szemeim kialvatlanok, és hatalmas sötét, vagy inkább fekete karikák vették körül. Két rohadt hét eredménye. - Szörnyen nézek ki! – állapítottam meg a fürdőszobai tükörbe nézve minden reggel, s mit sem törődve ezzel folytattam a munkát, ott hol előző nap befejeztem.

- Végre! – sóhajtottam fel mikor felébredtem. Mindjárt itt a hétvége. Közeledett a Rob nélküli harmadik hétvége. Az egyetlen örömöt okozó esemény, hogy Tony-ra mi vigyázunk. Nagyon megszeretett és én is őt, így az anyukájának is van ideje pihenésre. Lassan és meggyötörve indultam a konyha fel, hogy a reggeli kávét magamhoz vegyem. A lépcsőhöz értem. Egyre furcsábban éreztem magam, forogni kezdett a világ velem. Egyre inkább a gyengeség felülkerekedett rajtam, majd minden elsötétült.

Szokás szerint fáradtan ébredtem fel, ahogy ez az utóbbi napokban lenni szokott. Nem akartam és nem nyitottam ki a szemem. Mindenem fájt, de mégis jó volt csak feküdni. Furcsa, kellemetlen szag zavart meg azzal, hogy megcsapta az orrom. De túlságosan ismerős volt. Az a szag elegendő volt ahhoz, hogy az elásott emlékek egy részét előcsalja. Jobb lenne, ha kinyitnám a szemem – állapítottam meg. Ezzel biztosan el tudnék menekülni az engem üldöző emlékek elől.

Nehezen sikerül csak megtennem, mert bántóan erős fények voltak a szobában, sőt a teljesen fehér falak sem segítettek. Utolsó emlékem az volt, hogy kávét szerettem volna inni. S onnantól minden sötét. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Nem emlékeztem semmire… – néztem körül tanácstalanul. Egy újabb, szörnyű emlék kúszott a szemem elé. Itt minden annyira emlékeztetett az akkori helyre. Újraéltem megint, össze kellett szorítanom a szám, erősen küzdöttem a könnyeim ellen, s még ráadásul a kezem is vad remegésbe kezdett. Majd megpillantottam Danny-t, aki éppen felém rohant, összemosódott az emlék és a valóság. Szinte teljesen ugyan úgy történt minden.

- Szia! Zoé! Felébredtél? – megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. A kezemért nyúlt, ami még mindig remegett. Danny megfogta, végigsimított rajta, majd erősen megszorította.

- Mi… mi történt? – dadogtam, alig tudtam ezt a néhány szót kimondani. Kiszáradt a szám, a torkom is és kaparó érzés rohadtul kellemetlen volt. - Nem, nem emlékszem… semmire…

- Rosszul lettél, s leestél a lépcsőn… - nem fejezte be, mert bejött egy orvos.

- Jó reggelt! Hogy érzi magát ma? – kérdezte kíváncsian. Egy idősödő úr kedvesnek tűnt. Ez nagyon ritka az orvosoknál. Általában mogorvák és rosszkedvűek, legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján. Úgy látszik ő kivétel lehet ez alól, mely csak még jobban megerősíti a szabályt.

- Fáradtan… - motyogtam, míg a doktort figyeltem. Feljegyzett valamit a papírra. Eltette a tollat a zsebébe, majd feljebb tolta a szemüvegét az orrán.

- A vizsgálatok eredménye szerint azt hiszem, hogy a diagnózis a depresszió… Ez gyakran jár együtt étvágytalansággal… Ez okozhatta a rosszullétet, az ájulást. Az viszont kész csoda, hogy nem törte össze magát a lépcsőn. – lapozott egyet, majd folytatta az orvos - felírhatok antidepresszánst, vitamint, de a legfontosabb, hogy kezdjen el enni… És fokozatosan, szépen lassan, nem egyszerre sokat… a szervezetének szüksége van tápanyagra, vitaminokra, rostokra…

- Köszönöm! – suttogtam.

- A mai napot és éjszakát még bent kell töltenie, elvégzünk még néhány vizsgálatot. Ha minden rendben lesz, akkor holnap haza is mehet… - közölte az orvos kifele menet. Markáns arcán mégis egy apró mosoly futott végig. Ez arra késztetett, hogy enyhén elmosolyodjak én is.

- Mióta vagyok itt? – súgtam Danny-nek az orvos távozása után.

- Hát, pénteken történt a baleseted, ma meg már kedd van… - Danny ragaszkodóan fogta a kezem. Annyira sajnáltam, hogy ennyi aggodalmat okozok neki.

A legnagyobb megdöbbenéssel vettem tudomásul a történteket. Egy nővér jött be hozzánk. Nem zavart bennünket, az infúziós állványhoz lépett. Hirtelen a szemeim elnehezültek, s nem tudtam tovább Danny-re figyelni. Teljesen kikapcsoltam, nem álmodtam, csak aludtam. Nem tudom, mennyit aludhattam, de kisebb szóváltás zavarta meg a nyugalmam.

- Miért jöttél ide? – dühöngött Danny. Pedig ő tényleg a nyugalom mintaképe. De ezúttal valami nagyon kihozta a béketűréséből.

- Muszáj volt, látnom kellett… - felelt egy ismerős hang. Először arra gondoltam, hogy képzelgek.

- Az egész csakis a te hibád. – vágott vissza Danny. Az ajtó felé fordítottam a fejem, de a bátyám teljesen elállta az utat. Nagyon nem akarta beengedni a látogatóm. – Hol voltál eddig? Hol voltál, mikor mindez történt? Te vagy a felelős ezért! Csakis te!

- Tudom, tudom. Sajnálom is, hogy hülye voltam… Beszélnem kell vele – mondta az ismerős hang. Lassan tudatosult bennem, Rob az. Miért jött ide?

- Most nem, még alszik. – akadékoskodott még jobban Danny. Azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek. Rob miért most jelent meg?

- Látnom kell, csak megnézem… - kérlelte Rob. Lehunytam szemem, de már késő volt. Patakokban folytak a könnyeim. Zokogni kezdtem. Annyira vártam, hogy viszont lássam vagy hogy halljam a hangját. De ő még csak válaszra sem méltatott, pedig kerestem. S akkor beugrott Kristen-nel folytatott viszonya.

A szívem körül a szorító érzés cseppet sem akart múlni. Most csak még jobban belém mart a fájdalom, hogy Rob itt volt. A zokogásom nem csillapodott, sőt levegőt is egyre nehezebben kaptam. Zihálva kapkodtam a levegőt. Egy nővér rohant oda hozzám, próbált megnyugtatni. Majd megjelent a két fiú az ágyam végénél.

- Nyugodjon meg kisasszony! Nyugodjon meg… - mondta a nővér és adott egy injekciót. Várakozóan figyeltek. Lassan hatot a szer, s végre csillapodott a légszomjam. Megszűnt a zihálásom.

- Most már jobb? - Csak bólintani tudtam. Tényleg jobban éreztem magam? Nem, egyáltalán nem jobban. De a szer sikeresen hatni kezdett. Miután abbahagytam a sírást, és a nővér látta a megkönnyebbülést rajtam elhagyta a szobát.

- Kérlek, édes, ne haragudj rám! Mindent meg tudok magyarázni. – lépett hozzám közelebb Rob. – Előbb kellett volna jönnöm, sajnálom, hogy csúnyán viselkedtem. Egy önfejű hatalmas marha vagyok. Meg kellett volna beszélnünk ezt a helyzetet, de én szánalmasan csak elmenekültem. Kérlek, könyörgök, meg tudsz nekem bocsátani... – nézett rám kérlelő szemekkel. Az arca, a szemei a teljes megbánást tükrözték. Tanácstalanul és szótlanul csak néztem gyönyörű szemeit.

- Kérlek kicsim, mondj valami! – felém lépett, a kezemért nyúlt volna, de nem hagytam neki. Nem tudtam volna elviselni, ha most hozzám ér.

- Mit? – böktem ki dacosan. A hangomon Rob és én magam is meglepődtem – Hogy nincs semmi baj, és hogy megbocsátok? Ilyen egyszerű lenne? De te nem bíztál meg bennem… Elrohantál, lehetőséget sem adtál magyarázatra… megbántottál! – folytattam keserűen – Megbántottál, és még Kristen-nel is láttalak téged – szóltam el magam teljesen véletlenül – s még az ebédünket is elfelejtetted! - Szótlanul nézett rám. Sokkoltan nézett rám. Majd maga elé meredt, látszott rajta a fájdalom, melyet a szavaim okoztak. – Menj el!

- Sajnálom… - suttogta lágyan, alig lehetett ellenállni neki. Tényleg szívből mondta, őszintén megbánta. Láttam rajta.

- Elnézést, lejárt a látogatási idő! – darálta a nővér. Rob felé fordult, mire felcsillantak a nővér szemei, és kacéran vigyorogni kezdett. A híres színész és a sármja. Elválaszthatatlan egymástól. Ez egy másik nővér volt. Ő már első pillanattól kezdve unszimpatikus és ellenszenves volt. Erre meg még rátett néhány lapáttal, ahogy Rob-ot vizslatta. Ez pedig engem még inkább dühített.

- Aludj jól! Remélem, velem álmodsz! – fordult vissza felém Rob. Majd annyira hirtelen cselekedett, hogy még időm sem maradt tiltakozni. Megcsókolt – már régen csókolt így, hiányzott. Alig akartam elengedni, pedig tudtam, hogy nem szabadna engednem neki. Nem engedhetek, mert akkor megint elcsábít. S amilyen nagy hatással van rám, elvesztem a fejem. Még sem tudtam ellökni magamtól. A kíváncsi szempárok az ajtóban sorakoztak. Minket bámultak. Danny mérgesen szusszantott. Erre eszméltem fel, s rögtön megszakítottam a csókot. Rob arcán fájdalom suhant át. Rendezte az arcvonásait, és elviharzott. Danny a homlokomra adott egy puszit és csak utána távozott.

Egyedül maradtam a kavargó zűrzavarommal. Miért jött Rob? Miért most? Miért csókolt meg? Ez most valódi? Vagy csak játszik velem? Vívódtam és őrlődtem, mert én magam is határozatlan voltam. Nem tudtam, hogy mit akarok. Vagyis akartam Rob-ot, mert még a távozása után is az ajkamon éreztem csókját. Olyan volt az a csók, mint egy néma könyörgés. Hihetek neki?

Türelmetlenül vártam, mikor jönnek már értem. El szerettem volna már hagyni a kórházat. Még reggel bejött a kezelő orvosom. Ismét mosolyogva köszöntött. Kitöltötte az összes papírom, odaadta a recepteket. Aláírta az elbocsátásom. Ennél is furcsább volt, hogy állandóan jöttek-mentek a nővérek a kórtermem előtt. Egy-egy kíváncsi pillantást vetettek rám.

- Végre itt vagy! – öleltem magamhoz Danny-t. Reményeim szerint hamar kivisz innen. S ezért ujjongtam magamban.

- Szia Zoé! – nyomott egy nagy puszit az arcomra. Mikor elengedtük egymást, akkor vettem észre, nem egyedül jött.

- Jó reggelt Édes! Én is kapok puszit? – kérdezte Rob a félmosolyával. A szemében megbánás, fájdalom tükröződött. Meglepetten néztem rá. Megint itt volt. Eljött. Hirtelen azt sem tudtam, hogy üdvözöljem. Tétován léptem oda hozzá. Először egy puszit akartam adni. Közelítettem felé, de megmozdult és az arca helyett a száját értem el. Amint az ajkaink összeértek, csókot váltottunk. Birtoklóan ölelt magához, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Szó szerint megszédített a csókjával. Miért? Miért van rám ilyen erős hatással?

Kényszeríteni kellett magam, hogy elszakadjak tőle. Nem lehetek megint gyenge, nem omolhatok a karjába, csak azért, mert megjelent. Mert most itt van. Nem akarok második lenni, nem akarok egy játékszer lenni. Így nem akarom őt, még ha bele is pusztulok.

Danny dühös pillantással figyelt bennünket. Rob-tól úgy váltam el, mintha égetne. Igen, már megégettem magam. Egy jó hosszú perc erejéig csak egymással néztük farkasszemet. Rob nem mozdult, nem tudtam, mi járhat a fejében és halvány lila sejtésem sem volt, hogy mit tervez. Elszakítottam a tekintetem attól ama kékséges szempártól, és Danny-hez léptem. Feszülten átölelt, s úgy indultunk ki a szobából. Nem beszélgettünk, mert a folyosón mindenki minket figyelt. Feltűnő jelenségnek nem én számítottam, hanem Rob, aki bánatosan követett bennünket. Az orrát lógató színész megvigasztalására nem is egy nővér jelentkezett volna, szinte mindegyik az ájulás közeli állapotba került. Bosszantott, hogy ennyire csorgatják utána a nyálukat. Ráadásul ennyire feltűnően. Legszívesebben kikapartam volna a szemét annak a nővérnek, aki a kacér pillantásokat vetett Rob-ra. Dühített, hogy illegetve haladtak el mellettünk sorra a nővérek, míg a liftnél várakoztunk.

- Azt hiszem jobb lesz, ha ezt felveszed. – nyújtott át Rob egy napszemüveget. Szót fogadtam. Nem tudtam, miért mondta, de nem is törődtem vele. Megtettem, amit kért. Majd mellém lépett. A két férfi szorosan fogott közre.

- Robert! Rob! Nézzen ide! Mi történt?!... – és hasonló mondatokat kiabálták, mikor kiléptünk az ajtón. Közben a vakuk villogtak.

Teljes zűrzavar lett úrrá az egész parkolón. Ekkor pillantottam Rob-ra, aki csuklyát, baseball sapit és még napszemüveget viselt. Azt éreztem, hogy egyre szorosabban húz magához. Nem engedett el egy percre sem. Szerencsére a testőrei hamar közrefogtak minket, végül egyben elértünk az autóig. Megviselt ez a néhány perc, amúgy is még mindig fáradtnak éreztem magam. Bár ez lehet a gyógyszerek hatása is. Ismét zihálva kapkodtam a levegőt. Az autóban Rob szorosan magához vont. A hátamon éreztem a kezét. Alig tudtam tartani magam. A fejem egyre jobban húzott. Akaratlanul a fejemet Rob vállára hajtottam. A francba, mennyire hiányzott! – suttogtam magamnak. A keze folyamatosan le- és fel járt a hátamon. Nyugtatni próbált, de nem a nyugodtságot érte el. Elterelte a figyelmem, ahogy a kezére koncentráltam.

A nap sugarait éreztem az arcomon. Lassan nyitottam ki a szemem, de nem otthon vagyok. Hol vagyok? Egy teljesen idegen helyen találtam magam. Egyedül. Hirtelen, gondolkodás nélkül ültem fel az ágyban, bár ezt a következő másodpercben meg is bántam – megszédültem. Az ággyal szemben lévő fotelben pillantottam meg Rob-ot. Csillogó szemekkel figyelte minden mozdulatom. Nem tudtam megszólalni, csak egy hatalmas sóhaj hagyott el, mégsem vagyok teljesen egyedül.

- Édes, jó érzed magad? – bújt volna hozzám Rob, de elhúzódtam. Idegen helyen voltam, s a berendezésből egy hotelszobára tippeltem. Hogy kerültem ide? Miért hozott ide?

- Igen, csak megijedtem… - kéklő tekintetét rám szegezte.

Megigézett. Megbabonázott. Saját szavaim visszhangzottak a fejemben, de mindhiába. – Nem lehetek megint gyenge, nem omolhatok a karjába, csak azért, mert megjelent. – Finoman tűrte el a hajam. Ujjait végig futtatta az arcomon, át a nyakam vonalán. Egészen le a melleimig. – Mert most itt van. Nem akarok második lenni, nem akarok egy játékszer lenni. – Az érintése nyomán felizzott a bőröm. Forró és lüktető érzés a testem egyetlen pontjába futott össze. Ajkai lépésről lépésre közelítettek felém, már a bőrömön éreztem a leheletét. – Nem lehetek megint gyenge, de igenis rohadtul gyenge vagyok. – Nem bírtam tovább s én magam kaptam utána. A nyaka köré fontam a karjaim, hogy még közelebb férkőzhessem hozzá.

Minden csókon, simogatáson és a szeretkezésünkön érezni lehetett, mennyire hiányzott a másik közelsége. Ilyen heves, intenzív együttlétünk sosem volt azelőtt. Most végre teljes egésznek éreztem magam, a határtalan gyönyör járta át a testem. Túl hamar, túl gyorsan engedtem neki? Talán. Hibát követek el? Valószínű. Megbántam? Határozottan nem.

Levegő után kapkodva dőltem Rob mellkasára. Egy szót sem szólt, de folyamatosan a hátamat simogatta. Nem bírtam tovább, kíváncsi voltam milyen magyarázatot ad az elmúlt időszakra.

- Kérdezhetek valamit? – emeltem fel tekintetem. Felemeltem annyira a fejem, hogy az arcát lássam. Aprót bólintott. - Elmondod, mi történt valójába és miért rohantál el? – egy újabb bólintást kaptam, de nem szólalt meg. – Akkor kezdem inkább én… - nem tudtam várni, és láttam, nem találja a szavakat. – Először is szögezzük le, nincs gyerekem. Sőt meg sem fordult a fejemben, hogy a közel jövőben legyen. – külön kihangsúlyoztam a mondat második felét, amit tátott szájjal fogadott. – Tony nagyon cuki kisfiú, az anyukája Mary, Matt húga. Amúgy Matt-tel már találkoztál, futólag. - Most te következel…

8. Félreértések

Sziasztok,

köszi a pipákat és a komikat:

kitty:

üdv nálam! nagyon köszönöm a dícsérő szavakat. jól esnek. :)
igyekszem minél változatosabb történetet hozni nektek. :)

judy:
ígérem, mindenre fény derül, de addig még történik egy s más dolog! :)

Felkerült pár új szereplő képe az oldalra! Most pedig következzen, amire vártatok: a folytatás! Nem haragszom meg, ha több komit kapok.

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

 

   

~ Véget nem érő szép remény ~

8. fejezet - Félreértések

Verőfényes reggel lett hirtelen, vasárnap. Az óra szerint kilenc. Gyorsan eltelt az idő. Egész hétvégét jobbára az ágyban töltöttük, így terveztük a mai napra is. Bár az étkezések alkalmával lefáradtunk a konyhába és csatlakoztunk addig Sarah-hoz és Danny-hez. Csak néhány pillanat volt, amit külön töltöttünk Rob-bal. Csak a legszükségesebb dolgok miatt. Nagyon hálás voltam Sarah-nak és Danny-nek, hogy nem igazán vettek rólunk tudomást, mikor elvonultunk a szobámba. Majd meglepem őket valamivel. – határoztam el.

Olyan váratlan, olyan hirtelen volt ez az egész kapcsolat, ami kialakult Rob és köztem. Mégis úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Minden sejtem azt súgta, hogy bízzak benne. Elfeledhetem a rossz emlékeket, a rossz tapasztalatokat.

Egyetlen zavaró dolog volt egész hétvége alatt, mégpedig Rob csörgő, majd rezgő mobilja. Soha nem vette fel, lenyomta. Furcsa volt, egyetlen egyszer szóvá tettem. Nógattam, hogy vegye fel, de azt válaszolta: „Nem fontos.” Innentől kezdve nem igazán foglalkoztunk azzal a vacakkal. Sokkal jobb elfoglaltságot találtunk ki helyette.

Egyedül maradtam, míg Rob cigizni ment ki. Nem tetszett ez a nikotin őrülete, de nem tehetek ellen semmit. Elmondta, hogy már régóta cigizik, s képtelen letenni azt a bűzölgő vackot. A sok stressz közepette ez az egyetlen olyan dolog, amivel néhány pillanatnyi nyugalmat tud szerezni. Így beletörődtem és várakoztam, hogy mielőbb visszajöjjön hozzám. Gondolom, Sarah észrevehette vagy meghallotta a teraszajtót, mert pillanatokon belül nálam termett. Valami történt. – futott át az agyamon, ahogy megláttam. A mosolygós lány elég komoly képet vágott. Kezében egy csomó magazint tartott.

- Láttál már ilyet? – kérdezte félve. Az ágy közepén ücsörögtem. Szerencsére egy pólót magamra húztam Rob távozása után. Sarah elmélyülten tanulmányozott néhány oldalt.

- Nem. Nem is nagyon érdekel. – sóhajtottam egyet. Nyújtózkodtam. Már alig vártam, hogy Rob visszaérjen.

- Pedig érdemes lenne megnézned. – nyújtotta át nekem az egyiket. A nyelvemen volt hogy megkérdezzem: „Miért?”.

- Szinte mindegyikben benne vagytok – erre mutatta sorba a képeket.

- Ezek nem is igazak! – kiáltottam fel, mikor átfutottam a képekhez tartozó szövegeket és feliratokat.

A szöveg mellett elég furcsa képek voltak, néhány még korábbról – mikor még együtt sem voltam Rob-bal – aztán volt olyan, amin Danny-vel és Matt-tel vagyok. „Megcsalás?” vagy „Nyitott kapcsolat?” ilyen szalagcímekkel. Mérgemben csak a földre hajítottam a lapokat. Sarah nem szólt semmit, sőt inkább nevetett rajtam. Kicsit tényleg olyan voltam, mint egy hisztis kisgyerek, akinek ha valami nem tetszik az földhöz vágja a keze ügyébe kerülő dolgot. Enyhe mosolyra húztam a szám, ahogy Sarah-t sikerült kicsit jobb kedvre derítenem. Ekkor jött vissza Rob. Nem volt túl öltözve, sőt inkább alulöltözött volt abban az egy szál pólóban és boxerben. Sarah gyorsan kislisszolt a szobából. Rob háta mögül kalimpálta véleményét nekem a látottakról, de nem tudtam vele foglalkozni. Mérges voltam, s duzzogtam.

- Mi a baj kicsim? – bújt oda hozzám. A saját illata és a dohány különleges kombinációját éreztem meg rajta. Annyira az övé volt. Amint az orromba kúszott az izgató aromája, megfeledkeztem mindenről. Csak egyetlen dologra tudtam koncentrálni, hogy minél előbb egyek legyünk. Olyan kérlelően nézett rám, amivel kihúzta belőlem, hogy miért vagyok durcás.

- Csak azok a szennylapok. – böktem a földre. Tekintete követte a kezem s meglátta, miről beszélek.

- Mit írnak? Talán már hónapok óta együtt vagyunk, vagy már összeházasodtunk. Sőt fel is csináltalak, közben meg dobtalak valaki más miatt, meg párszor te is megcsaltál. Na meg a válás is megvolt. - mondta keserűen. Hát majdnem talált. A sorrend sántított. Rá kellett jönnöm, hogy neki ez az élete. Szörnyű lehet ez az egész neki. Megsimogattam az arcát, majd forró csókokkal próbáltam vigasztalni. Sikerült, mert a következő pillanatban már újra egymáséi voltunk.

Komolyan nem értem mi van velem. Eddig egyik pasimmal sem voltam ennyire szeretkezés orientált, de Rob egyszerűen sosem elég. Gyengéden bánik velem. Minden csókja, minden érintése csak még jobban feltüzel. Beleremeg a testem, ahogy összeforrunk. Ahogy egy ütemre mozogva újra és újra betérünk a paradicsom fenséges birodalmába. A beteljesülés pillanatában a legtisztább és legcsodásabb érzés járja át a testem-lelkem.

Olyan gyorsan eltelt a mai nap is, már délutánra járt. Tudtam, el kell válnunk egymástól. Holnap korán reggel kezdődik, vagyis jobban mondva folytatódik Rob forgatása, és én is régen voltam hasznos a bárban. A „családi” este óta nem jártam lent. Senki nem tette szóvá, sőt láttam és fél füllel hallottam, ahogy Danny Sarah-nak ecsetelte, hogy végre kicsit visszatért belém az élet. Tudtam, mire gondol és szüleimtől tudhatta Danny, milyen állapotban voltam.

Rob-nak sikerült adnia egy olyan lökést, amivel újra életre keltem. Rossz volt arra gondolni, hogy nem lesz mellettem, mikor lefekszem vagy holnap reggel, mikor felkelek. Így előre gondolkodtunk, s már most megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk. Sajnos előbb sehogy sem tudunk találkozni. Nem is a forgatás, hanem az előkészületek miatt. Így előre egyeztettük a helyet és az időpontot. Hogy bírom ki addig? – csak ezen kattogott az agyam. Ezen az sem segített, hogy együtt zuhanyoztunk, és nagy nehezen felöltöztünk. Az öltözésnek többször neki kellett futni, mert a legtöbb ruha inkább lekerült, mintsem fel.

Szokás szerint összecsimpaszkodva indultunk lefele, az együtt töltött fantasztikus éjszakák és napok után még inkább. Ismét megszólalt Rob mobilja, de most felvette. Rövid beszélgetés volt, csak annyit közöltek vele, hogy megérkezett az autó érte. Danny és Sarah meg sem lepődött, mikor megjelentünk. Természetes volt már Rob jelenléte. Valami filmet néztek éppen, s annak szentelték minden figyelmüket. Ezt kihasználva újra egymás ajkára tapadtunk. Csakhogy hatalmas trappolásra lettünk figyelmesek mindannyian. El sem tudtam képzelni, mi a fene lehet ez a hang.

- Tony állj meg! – ismertük fel Jane hangját. Kedvesen, de mérgelődve szólongatta a Tony névre hallgató félt.

- Vége lett a kiruccanásnak. – nevette el magát Danny, majd összenézett Sarah-val, aki igencsak rosszallón nézett rá. Drága bátyám kedvesétől félve inkább visszavett a vigyorából.

- Miért is? – kérdeztem rá, mert ők tudtak valamit, amit én nem. Rob karjaiba tartott, és a nyakam kényeztetésével volt elfoglalva. Már éppen a számhoz ért volna, mikor megzavartak bennünket.

- Mami! – csapódott valami, pontosabban valaki a lábamnak. Lefele pillantottam, és egy csillogó szemű kisfiúcska nézett rám. Kicsi kezeivel felfele nyújtózkodott. Zabálni való kisgyerek csak még inkább értem kapálózott.

- Szia kispajtás! – hajoltam le, de már a nyakamat átkarolta, így kénytelen voltam felvenni.

- Mami, mami… - ismételte. Olyan jó érzés öntött el. A szeretet legtisztább és legőszintébb formájához volt szerencsém. Csak mosolyogtam, mert olyan erősen és ragaszkodóan csimpaszkodott belém a kicsi. Rob felé fordultam, és mintha egy idegent látnék. Teljesen falfehér volt. Döbbenet ült az arcán, a korábbi jókedve eltűnt. Szóra nyitottam a szám, de ő gyorsabb volt, csókot nyomott homlokomra és már el is rohant. Ott hagyott bennünket minden szó nélkül.

- Rob! Rob várj! – szóltam utána, mind hiába. Elviharzott, még csak vissza sem szólt, vissza sem nézett.

- Most csak viccelsz? – jött velem szembe Jane. – Tényleg az a Robert volt? A színész?!

- Igen – sóhajtottam neki, s közben a karomba alvó kicsire pillantottam.

- Sziasztok! – üdvözölt minket Matt. – Látom Tony megtalálta a legkényelmesebb helyet az alvásra. – viccelődött. – Mivel sikerült ilyen menekülésre kényszeríteni azt a srácot? – kérdezte az ajtó fele intve.

- Oh, csak sietett egy munka miatt. – mentett ki Sarah, mire küldtem neki egy hatalmas köszönömöt a levegőbe.

- Tudjátok, már biztos megunt minket… - nevetett fel Danny.

- Miért? – kérdezte teljesen egyszerre Jane és Matt. A faggatózás közepette lassan az egyik kanapé felé araszoltam. Jobbnak láttam leülni, mert Tony egyáltalán nem akart elengedni, még álmában is magához szorított.

- Tudjátok – vettem magamhoz a szót – Rob a barátom. A bárban jöttünk össze, és Danny arra célzott, hogy az egész hétvégét itt töltötte.

- Most csak viccelsz? – kezdte Jane.

Ahogy nálunk szokták mondani: „felkérés keringőre”, vagyis mindent töviről-hegyire el kellett mondanom. Miután mindenki megnyugodott, és lehiggadt a hallottak után gyorsan telt a délután többi része. Megtudtam, hogy Matt-nek van egy húga, Mary és az ő csodaszép kisfia, Anthony, de mindenki csak Tony-nak hívja. Most viszont Mary-nek közbe jött egy fontos munka, amiatt el kellett utaznia. Közben a férje is elutazott valahova – bár ezt nem értettem igazán, de nem foglalkoztam vele, mert nem az én dolgom. - Így Matt-re bízták a kicsit. Már korábban is volt rá példa, hogy egy-két napot vele töltött, persze Jane felügyelete mellett. Mint kiderül Tony azért ragaszkodik hozzám, mert nagyon hasonlítok az anyukájára.

- Vedd már fel a telefont! – mérgelődtem sokadszorra, de vagy néma, vagy foglalt volt. Teljesen elkeseredtem.

Tony kialudta magát, a karomba. Egész végig csak velem állt szóba, csak velem akart játszani. Nem voltam ellenére, de közben megannyiszor próbáltam Rob-bal beszélni. Mégsem vette fel a telefonját. Furcsa, kellemetlen érzés kerített hatalmába. Egyre több dolog fordult meg a fejemben, de nem akartam ítélkezni. Csak egyszerűen nem találtam semmi magyarázatot, hogy miért nem érem el Rob-ot.

Az éjszaka volt a legrosszabb, annyira megszoktam Rob jelenlétét. Pedig csupán alig néhány órája ment el. Most viszont egyedül voltam, nem tudtam másra gondolni, mint a falfehér arcára. De mi ütött belé? Miért reagált ilyen hevesen? – újra feltettem magamnak a kérdéseket, de hiába. Nehezen, de sikerül álomba gyötörnöm magam. Nem sokat aludtam, de azt is rosszul.

Meglepetésemre nem egyedül ébredtem, bár nem az a személy volt mellettem, akit vártam. Tony ugrált az ágyamon, az ágyamban. Nehezen, de sikerült elérnem, hogy nem mamizzon, de a Zo-nál megakadt.

- Hát itt vagy, rosszcsont? – robogott be Jane. Meg sem lepődtem, hogy Tony meglépett előle.

- Hagyd, engem nem zavar. – szóltam vissza. – Szívesen vigyázok rá! – míg a kisfiúval foglalkozom, addig sem gondolkodom. Elfoglalom magam mással.

- Mit tervezel mára? – Jane elgondolkozott egy pillanatra.

- Semmit, csak ebédet beszéltünk meg Robbal – ha még áll az ebédünk. – a végét már csak hozzágondoltam.

- Nincs kedved eljönni velem és Tony-val a Central Park-ba? – jó ötletnek gondoltam. Tetszett a park, mert különlegességnek számított. A rengeteg felhőkarcoló közepette egy cseppnyi zöld. Meg ott volt az a különleges szobor. Alice in Wonderland szobor a kicsik kedvence.

- De igen, szívesen. – egy nagyon enyhe mosolyt erőltettem magamra.

- Összepakolok pár dolgot, addig nyugodtan el tudsz készülni és reggelizz is! – parancsolt rám Jane. Mire csak bólogatni tudtam.

Meglepően hamar készültem el, nem vittem túlzásba az öltözést –farmer, világoskék póló és fekete edzőcipő, fekete-fehér oldaltáska. Hajamat egyszerűen összefogtam és egy laza kontyba tekertem. Lementem a konyhába, de akkor már Tony csimpaszkodott a hátamra. Ettem pár falatot, és egy hatalmas adag kávét öntöttem magamba. És már indultunk is.

A park csodálatos volt, végig Tony-val kézen fogva kellett futkosni, de kicsit kikapcsolt. Jane-nek el kellett szaladnia, nem bántam egész jól kijöttem Tony-val. Szerencsére nem egy hisztizős kisfickó. A park mellett folyamatosan hatalmas tömeg volt, néha-néha felsikítottak páran. Ismerő hangot véltem felfedezni, amint szólongat.

- Zoé! Zoé! Te vagy az? – mire megfordultam Ashley-t és Jackson-t vettem észre.

- Sziasztok! – integettem vissza. Meglepődve néztek a rajtam csimpaszkodó kisfiúra.

- Nem is mondtátok, hogy gyereketek is van? – viccelődött Jackson. Elszomorodtam, és a könnyeimmel küszködtem.

- Nem tanítod meg focizni a kicsit? – fordult Ashley Jackson fele, aki értetlenül állt. Tony várakozóan nézett a férfira, majd rám. Minden játszópajtásnak örült a pöttöm.

- Csak nyugodtan, de óvatosan! – figyelmeztettem Jacksont, aki csak bólintott. Tony már előre is szaladt, Jack nagyobb lépésekkel követte.

Egy padra ültünk Ashley-vel, folyamatosan a fiúkat néztem s közben azt hadartam, hogy nem tudom elérni Rob-ot. Nem veszi fel a telefonját, nem hív vissza. Nem értem ezt a helyzetet. Elmeséltem neki a távozását is. Próbált nyugtatgatni, de ő sem járt sok sikerrel. Azt viszont megígérte, hogy beszél Rob-bal, vagy legalábbis kideríti mi a helyzet. Váratlanul Tony könnyes szemekkel rohant felém, Jackson pedig utána.

- Azt… azt hiszem megijedt… - dadogta Jack – a sikítozástól.

- Hallottam, hogy mennyien vannak. – S már akkor Tony az ölembe fészkelte magát szorosan ölelve a nyakam. Simogattam a hátát, és próbáltam megnyugtatni.

- Most már el kellene indulnom. – mondtam elég bizonytalanul.

- Hova mész? Merre mentek? – faggatott Ashley.

- Talán Rob-bal találkozom, vagyis még tegnap megbeszéltünk egy ebédet… - közben a zsebembe kotorásztam a cím után. Sikerrel jártam, és Ashley felé mutattam.

- Elkísérhetünk? – szólt közbe Jackson – Ash ugye van kedved velem ebédelni?

- Igen, természetesen! – nem csalódtam Ash-ben.

Annál nagyobbat a következő néhány perc alatt. Egyre közeledtünk a park bejáratához, ezzel egyidejűleg a tömeghez is. Szerencsétlenségünkre felismerték páran Ash-t és Jack-et is, de engem is. Ezt nem tudtam hova tenni: „nézd Rob barátnője” vagy éppen a „szertője” szót használták. Néhány hasonló dolgot hallottam, persze volt olyan is, aki gratulált és sok boldogságot kívánt, de ez volt a ritkább. Ekkor tűnt fel, hogy mellettünk forgatás folyik éppen. Ash és Jack összesúgott. Nem hallottam, éppen Tony mocorgása kötött le.

- 10 perc szünet! – kiáltotta el magát valaki. Erős férfihang megismételte még legalább kétszer. A tömeg ezzel együtt pezsdült fel.

- Robert! Rob! – üvöltötte néhány lány. Teljesen ledermedtem.

Ugyanis tényleg ő volt, teljes életnagyságban. Csodálattal néztem, mert már rettenetesen hiányzott a jelenléte, a csókjai és ő maga testestől-lelkestől. Nem vett észre, viszont egy vékony, alacsony lány lépett oda hozzá. Ez még nem is lett volna baj, de hirtelen egymást ölelgették, puszit váltottak. Végül meghitten kezdtek el beszélgetni. A lány egyszer-kétszer megsimogatta elég félreértetlenül Rob arcát vagy karját. Megrökönyödve néztem a „kis jelenetet”. Nem ismertem fel a lányt. Azt viszont határozottan állíthatom, nem volt ott a bárban a „családdal”. A csendes mélázást Ash és Jackson suttogása zavarta meg, nem akarták, de mégis meghallottam…

- Nem, az nem lehet, hogy itt van. – súgta Jack.

- Ezek szerint mégis. Elengedték Krist a forgatásról? – csodálkozott Ash. Hideg zuhanykényt ért a felismerés, Kristen Stewart volt. Túl meghitt volt az ölelkezés és ahogy egymással beszélgettek. Egyiken sem látszott zavartság vagy bizonytalanság a másik jelenléte miatt. Ezt nem hiszem el, hogy lenne esélyem egy ilyen lány mellett? Egy tehetséges színésznő mellett hogy rúghatnék labdába? Szóval tényleg csak játék vagy inkább időtöltés voltam? Behálózott és megkaptam, amit akart. Lefektetett és kész. Most meg bájologhat a kolléganőjével. - Nem bírtam tovább, és kicsordult a könnyem.

- Ne sírj! – simogatta Tony az arcom. – Kérlek, ne sírj! - Felpillantottam, s ismét Rob falfehér arcát láttam egy pillanatra. Tekintetünk találkozott. Többen odafutottak hozzá, hogy jól van-e. Minket is egyre többen vettek körül, és fényképeztek. Egyre inkább zavaró lett a helyzet, menekülni akartam.

- Menjünk ebédelni! – fordultam a többiek fele. - Tony ugye már te is éhes vagy? – vettem fel a könnyed magatartást, bár eszméletlenül nehéz volt.

- Igen, már nagyon. – bólogatott a kicsi.

- Csak félreértés lehet, amit láttál! – karolta át a kezem Ash.

Össze kellett szednem magam. Tartanom kellett magam, nem ez volt a legmegfelelőbb időpont a kiboruláshoz. Tony miatt, Ash-ék, illetve a minket körülvevő tömeg miatt sem. – ismételtem magamban.

Jack fogott egy taxit, majd folytattuk utunk az eredeti célunk felé. Megérkeztünk ahhoz a kis étteremhez, ami a papíromon szerepelt. Barátságos atmoszférája volt. Bementünk és igyekeztem mindent félre tenni, hogy csak a barátaimra koncentráljak. Persze ezt elgondolni könnyebb, mint megvalósítani. Egész végig az ajtót lestem, hátha Rob mégis eljön, de hiába.

Azon rágódtam, hogy mi váltotta ki ezt az egészet. Mi történt? Miért? Tony kezdett nyűgös lenni, így elköszöntem, illetve megköszöntem a kellemes napot Ash-nek és Jack-nek. Ismét Jack fogott egy taxit, majd az elköszönés után fájó, sajgó szívvel indultam haza a kicsivel.

7. "Család"

Sziasztok,

hihetetlenül jól esik, hogy ilyen sok pipát kaptam és a két állandó komizónak (Zsuzsi, judy) külön hatalmas köszönet illeti meg!

Nem rabolom tovább az időtöket, itt a folytatás!

Puszi,

ZoÉ

~ Véget nem érő szép remény ~

7. fejezet - "Család"

Kipihenve ébredtem, régen aludtam már ilyen jól. Vajon álmodtam, hogy Rob itt volt velem? Örömmel vettem tudomásul, mégsem álom. Tényleg itt volt, vagyis itt van velem. Másrészt nem ismertem magamra. Még a saját magammal kötött egyességem is felrúgtam. S itt van mellettem Rob, aki álmában is magához ölelt.

De miért tagadjam, hogy végre boldog szeretnék lenni. Találni valakit, aki viszont szeret úgy, ahogy én őt. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy pont Rob lesz. Eléggé vonzódtam hozzá, de még messze nem vagyok olyan biztos magamban, mint régen. Hiányzik még belőlem az a magabiztosság. Rob sem egy egyszerű srác a tömegből, hanem egy elismert színész. Egy színész, akit nők milliói imádnak, s rajongói állandóan nyomon követik. Ez a hatalmas nyilvánosság neki lehet, hogy megszokott, de nekem nem. S elegendő leszek neki? Meg tudok neki mindent adni, amit csak szeretne? – csak úgy cikáztak a gondolataim.

Finoman fordultam az oldalamra. Ő békésen pihegett. Arca kisimult, s nyugodt volt. Most jobban szemügyre tudtam venni jellegzetes vonásait. A kusza haja ezer fele állt, néhány tincs a homlokára tapadt. Könnyed mozdulattal tűrtem el, hogy teljes egészében lássam az arcát. Akaratlanul ébresztettem fel. Végig sem tudtam gondolni, mi történik, mert Rob utánam kapott és csókok halmozták el nyakam. De őszintén, ahogy a szemébe néztem minden kétségem elszállt. Majd hatalmas lendülettel kezdtem ajkait kényeztetni.

- Jó reggelt Édes! – suttogta ellenállhatatlan hangon két csók között. Édes? – alig akartam hinni a fülemnek. Már ez az egyetlen szó is különleges hatással bírt.

- Neked is, ha minden reggelt így kezdődne… - sóhajtoztam, éppen azért, hogy kacérkodjak vele. Bár legbelül tényleg akartam, hogy igaz legyen.

- Ma mit csinálunk? Mi a mai program? – kicsit váratlanul ért a közös program. Ugyanakkor tetszett az ötlet, csak azt nem tudtam, mi legyen az.

- Hát legszívesebben egész nap itt maradnék veled… - nem sikerült befejeznem a mondatot, mert megszólalt Rob telefonja. Ezzel időt adott nekem, hogy kitaláljak valamit. Nem volt semmi konkrét tervem. Szinte mindig a bárban lógtam. Roy humora utolérhetetlennek bizonyult. Senkivel nem találkoztam még, aki ennyire élvezi az életet. Kicsit emlékeztetett a régi énemre. Rob lassan, kelletlenül ment a telefonhoz. Ekkor vettem észre, hogy póló és alsógatya van rajta. Kuncogni kezdtem, mire értetlenül nézett vissza rám. Nem az izmaival fog meghódítani, azt már most láttam. Mégis valami annyira megfogott benne. Itt nem csak a fenekére gondolok.

- Hello! – szólt a telefonba. Míg a saját hülyeségemen kuncogva hanyatt feküdtem. S próbáltam nem a paradicsomot utánozni a pirosság tekintetében.

- Igen, persze. – hallottam a hangját, de fel sem fogtam, mit beszél. S próbáltam kizárni, hogy ne a fenekére gondoljak. De nem ment. Sőt beteges módon rögtön azon kezdtem el gondolkodni, hogy felesleges az a póló rá.

- Tudok egy jó helyet! Gold Knight! Mondom a címet… - az általa bemondott címre kaptam fel a fejem. Értetlenül néztem rám.

- Akkor ott, igen jó az időpont… Szia!- csibészes mosolyával leszerelt. S rajtam egyre erőteljesebben söpörtek végig a vágy hullámai. Nem segített, hogy felém közelített.

- Mi volt az előbb olyan vicces? – faggatott, míg visszabújt mellém az ágyba. Megéreztem kutató kezeit. Végem volt!

- Semmi - adtam az értetlent, mert nem vallhatom be, miken járt az agyam. – Csak téged még aludni sem hagynak. – reméltem, hogy ügyesen terelem a témát.

- Látod. Most viszont mennem kell, délelőtt még dolgoznom. Délután már a tied vagyok! – mosolygott és ismét heves csókokat váltottunk. Egyfelől sikerült elterelnem a gondolataim és a beszélgetést. Másrészt a csókjaival még inkább feltüzelt.

- Zuhanyozz le, addig készítek kávét és reggelit! – muszáj volt elszakadnom tőlem, még ha bele is pusztulok. Akármennyire bejön, azért még azt is gyorsnak tartottam, hogy együtt aludtunk. S egyre veszélyesebbnek éreztem a kialakult helyzetet. Még a végén ráugrom.

- Igenis, főnök! - Válasz helyett inkább megcikiztem az oldalát, amit ő is viszonzott. Olyanok voltunk, mint a gyerekek, majd a fürdő felé vettem az irányt. Hogyan képes elérni, hogy egyik pillanatban rávetném magam, a másikban meg mint az idétlen csitri belemegy a hülye csiklandozásba? De ezt leszámítva jól éreztem magam. A fürdő ajtajában azonban megtorpantam. Egy törölközőt nyomtam a kezébe, magára hagytam. Csalódottan nézett utánam.

- Már most hiányzol! – mondta, amint távolodtam tőle.

- Te is nekem! De még a végén el fogsz késni…

A konyhába sürögtem-forogtam, minél előbb elkészüljek. Tojást sütöttem, és néhány palacsintát. De mindenek előtt hatalmas adag kávét főztem. Kicsattantam az energiától. Mosolyogtam össze-vissza. Majdnem minden kész volt, mikor Sarah jött felém kómásan.

- Szia! Te beléd meg mi ütött? Miért vagy fenn ilyen korán? – nézett rám értetlenül.

- Jó reggelt neked is! – rámosolyogtam, s megöleltem. Szeretetrohamom volt, de jól esett.

- Neked nem Robert mellett lenne a helyed? Vagy nem is maradt éjszakára? Pedig milyen jól összejöttetek… - nem fejezte be, hanem egy hatalmasat ásított. De elérte, hogy előcsalogatta azokat a gondolatokat, melyek igen csak izgatóak voltak. Nem kellett válaszolnom, mert abban a pillanatban megjelent Rob. Tisztán és illatosan, felöltözve, bár még a haja egy kicsit vizes volt.

- Jó reggel Sarah! Jó reggelt ismét Édes! – mondta s csókot váltottunk – Annyira hiányoztál… - Oké. Tudom, hogy nyálas. Igen az. Sok esetben már totálisan rosszul lettem volna ettől az egész helyzettől. De most nem. Most jól esett, hogy van valaki, akinek számítok. Makacsul ragaszkodtam, hogy nem gondolok egy másodpercre  sem Adam-re. Megszegtem, most pont azért, mert ilyet tőle soha a jó büdös életben nem kaptam volna. Sarah teljes ámulattal nézett minket, majd visszacsoszogott a szobájukba.

- Mit szeretnél enni? – mutattam a kész ételekre. A jelenre, a mostra kell gondolnom. Hisz ebben élek.

- Ezt te mind most készítetted? Annyi idő alatt, míg elkészültem?

- Igen, egyél, mert el fogsz késni… - tuszkoltam a székhez, hogy üljön végre le és kezdjen neki az evésnek.

Gyorsan reggeliztünk, bár olykor igen csak elkalandoztam. Rob elszívott még egy cigit a teraszon, addig felkaptam egy pulcsit és egy melegítőt. Mégsem mehetek ki az utcára bugyiban és pólóban. Mikor visszatértem hozzá lekísértem a kapuig, hosszasan búcsúzkodtunk. A csókunkat az autó zavarta meg, amely Rob-ért jött. Nem szállt ki senki, viszont Rob a jármű felé indult és már el is tűnt a legnagyobb sajnálatomra. Bele kellett törődnöm. Így inkább sietve mentem vissza a lakásba.

Sarah már teljesen összeszedetten, felöltözve várt a konyhában. Intettem, majd elindult felém, és csak húztam magam után fel a galéria felé. Egyből a lényegre tért, s nem csalódtam. Mindenre rákérdezett. Olyan jól esett valakivel normálisan beszélgetni az érzéseimről, a félelmeimről. Sarah az első pillanattól kezdve a bizalmam élvezte. Megnyerő, barátságos kisugárzása miatt imádtam. A tartalmasra sikerült beszélgetés után indultam zuhanyozni és rendesen felöltözni. Úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk az egész délelőttöt. Együtt töltjük azt. Danny-t csak futtában láttuk reggel. Először elmentünk vásárolni és ebédelni, igazi csajos napot tartottunk. Hamar elérkezett az idő, hogy a bár felé vegyük az irányt. Sarah ma dolgozott, de még előtte segített kiválasztani a ruhám, a hajamat megcsinálni, és sminket ellenőrzött. Tetszeni akartam Rob-nak. Vidáman indultunk a bárba, ekkor már Danny is csatlakozott hozzánk. Megdicsérte a ruhám, és elmondta, hogy örül a boldogságomnak. Ezt egy hatalmas puszival díjaztam. Amiből ölelkezés lett.

- Elég féltékeny típus vagyok… - szólt közbe Rob. Hiába fonta össze a karjait a mellkasa előtt és durcás arckifejezést vett fel, mert amint a kéken csillogó szemeibe néztem tudtam, hogy csak viccel.

- Ilyen bájos lány esetén van is okod féltékenynek lenni. – viccelődött rajta Danny. Nem bírta ki, hogy húzza Rob agyát.

- Tudod, hogy csak te számítasz! – bújtam Rob-hoz, de alig fejeztem be már szorosan a karjaiba tartott.

- Tudom Édes! – és már csókolóztunk is. Egész nap ezért sóvárogtam, hogy újra az ajkai az enyémeket becézgesse. Az idillünket néhány krákogás és köhécselés zavarta meg. Erre mindketten nevetésbe törtünk ki.

- Nézd meg milyen már a „családom”! – vetette oda Rob bosszús hangon, de vigyorgott. A szemem forgattam, de szöget ütöttek a fejemben a szavai.

- A családod? – kérdeztem értetlenül. Egyszerre lett oltári melegem, levert a víz és egyszerre fáztam, kirázott a hideg. Megfogta a kezem és a díszes társaság elé vezetett, mikor odaértünk mögém lépett és hátulról fonta derekam köré a karjait.

- Srácok! Szeretném bemutatni a barátnőm, Zoé-t! – mondta és csókot nyomott a nyakamra. Mindenki felkapta a fejét, bár én is meglepődtem, mikor kimondta a „barátnőm” szót. Mikor léptem elő barátnő státuszba? Jó oké, hogy egy hónapja kerülgettük egymást, és a tegnap estét nálam töltötte. De akkor is mikor lettem a barátnője? Erre még vissza kell térnünk – döntöttem el magamban. Minden szem rám szegeződött.

- Örvendek! Örülök, hogy megismerhetlek titeket! – ekkor ismertem fel a stábtagokat. Szembe találtam magam: Ashley Greene-nel, Nikki Reed-del, Jackson Rathbone-nal, Kellan-nel, és Elizabeth Reaser-rel. Már értettem miért mondta az előbb, hogy a családom.

- De hol van apánk? – kérdezte nevetve Rob.

- Már itt is vagyok, csak telefonáltam – jött a válasz Peter Facinelli-től. – Talán lemaradtam valamiről? - Mindenki kacagott.

- Nem, helló, Zoé vagyok! – mondtam kimentve Peter-t.

- Zoé a barátnőm. – egészítette ki Rob a bemutatkozásom.

Először furcsa volt a helyzet, feszélyezve éreztem magam a csupa híres és gyönyörű ember társaságában. Szerencsére, ahogy telt az este ez az érzés elmúlt. Egész idő alatt beszélgetünk, és egymást szórakoztattuk. Meséltek a forgatásokról, egymás bakijairól, vagy éppen az ügyetlenségéről. Bár az feltűnt, hogy a legtöbb story középpontjában Rob van. Nem voltam egészen biztos benne, hogy ez a valóság. Főleg amiatt sem, hiszen mindenkivel telefonszámot is cseréltünk. Az este tényleg nyugodtan telt, olykor egymásba gabalyodtunk, apró csókokat váltottunk. Egy pillanatra sem szakadtunk el egymástól Rob-bal, egész idő alatt egymásba csimpaszkodtunk.

Csak néhány rajongó volt, aki zavaró volt, de egy-két kedves szó és kép után tovább is álltak. Bár azt többen megjegyezték a fényképekkel kapcsolatban, hogy kíváncsian várják a friss pletyalapok megjelenését. Mesélték, hogy milyen hazugságokat vagy éppen kitalált történeteket hoznak le a példányszám növelése érdekében. Mindenkinek volt ilyen és olyan történet a tarsolyában. Itt volt az, ami a félelmeimet csak még jobban megerősítették. Puhatolózva kérdeztem az új ismerősöktől, hogy ilyen esetekben mit csináltak vagy hogyan élik meg. Érdekes volt hallgatni a beszámolójukat. Ők ebben a világban mozogtak, ebben életek, de mégis másként reagáltak a hírnévre és a hírnévvel járó mizériára. Ashley megbarátkozott az új helyzettel, bár csalódottan beszélt, ahogy a magánéletében vájkáltak. Elisabeth és Nikki is óvta a magánéletüket. Kellan humorral reagált általában. Jack lehetőségeket látott a hírnévben, hogy a zenekara útját egyengesse. Peter a családját tartotta mindig szem előtt. Nekik sem volt könnyű, de Rob egészen más helyzetben van.

Belemerültünk a beszélgetésbe, de észrevettem, hogy elfogytak az italok. Nyomtam egy puszit Rob szájára és elindultam a bárpulthoz intézkedni. Kértem még egy kör italt. A pub teljesen tele volt, ezért inkább magam vittem volna az asztalunkhoz. Ekkor Ashley lépett oda hozzám.

- Köszönjük, hogy boldoggá teszed Rob-ot. – és már át is ölelt – Nézz csak rá, milyen boldog, nevet és szórakozik. Már többször szóba került közöttünk, hogy ő volt egyedül, aki az egész felhajtást megszenvedte. Szinte minden kolléganőjével összehozták, és nem éppen a legjobb színben tűntették fel. De mióta téged ismer, teljesen kicserélték.

- Nem olyan rég óta ismerjük egymást. Most belegondolva csak alig, de én is hasonlóan érzek. Tejesen megváltoztatott, sokkal boldogabb vagyok. Hosszú idő után pozitívan látom a jövőt… – éppen befejeztem, megpillantottam, hogy Ashley egy hatalmas mosolyt próbál rejtegetni. És meglepetésemre ölelő karok fogtak szorosan.

- Hiányoztál. – suttogta Rob.

Majd kézen fogva visszamentünk az asztalhoz. Imádnivaló emberek, akik teljesen normálisan viselkedtek. Minden sztárattitűd nélkül élvezték az estét, a társaságot. Nevettek, vicceltek és ugratták egymást, de látszott, hogy mindezt szeretetből teszik. Egy összeszokott és összekovácsolt csapat.

Elfogyott az utolsó kör. Lassan készülődtek és aztán mindenki elköszönt tőlünk. Miután mindenki távozott a társaságból szóltam Sarah-nak, Danny-nek, hogy mi is lelépünk. Nem terveztem semmit. De Rob utáni sóvárgásom csak még jobban fokozódott. Hiányzott az érintése, és nem bírtam magam türtőztetni. Rob cinkos pillantásokat váltott velem. Sejtettem, hogy tudja mi vár rá. Egészen a galériáig értünk fel, addig sikerült kordában tartanom magam. Utána azonban hevesen követeltem a csókjaim. A vágy egyre jobban fokozódott, mire beértünk a szobámba már mindkettőnk tombolt és magával ragadt minket a hév. Mintha versenyt futottam volna az idővel úgy vetkőztettem Rob-ot. Ő persze könnyebb helyzetben volt, hamarabb végzett a ruhámmal. Bugyiban landoltam az ágyon, míg Rob-on a boxere maradt. Fölém kerekedett, éreztem nekem feszülő kemény ágyékát. S a forróság totálisan elöntött. Az ajkaim után lassan haladt egyre lejjebb és lejjebb. Míg ajka a mellemre siklott. Csókolt és nyelvével izgatott. A lepedőt markoltam vagy épp Rob hátát karmolásztam. Sóhajtoztam. Keze a mellemről az oldalamon keresztül a csípőmre csúszott. Körberajzolta a bugyim csipkés peremét, és végül eltüntette rólam a falatnyi anyagot. Ujjaival olyan magasságokba repített, hogy kéjesen és egyre hangosabban nyögdécseltem a nevét. Sosem voltam türelmes, s tovább már úgy sem bírtam volna ki nélküle. Rob csípője köré csavartam magam, utat engedve meredő férfiasságnak, hogy végre elmerülhessen bennem. Egyetlen mozdulattal váltunk eggyé. Majd a paradicsom kapujáig meg sem álltunk, melyet együtt léptünk át. Szerettük egymást, szerelmünk éjszakája tökéletes lett.