39. Beteljesülő békülés


Sziasztok,

megérkeztem és már hozom a friss és ropogós folytatást. :D
Köszönöm az összes komit, és most itt válaszok:

Dona!
a két szerelmes végre megkapja, amire annyira vágyik :D
és persze kiderül az is, miért jöttek a szülők :)

Gabó!
örülök neked! és a komidnak is! :)
kíváncsian várom a véleményed a Nagyvárosi Angyalról, mert hát ott is jól megtekertem a szálakat. nagyon megköszönném, ha tényleg írnál pár szót róla. (akár mail-ben)
a karácsonyi novella szívből jövő ajándék volt nektek!

Ria!
örülök neked! és a komidnak is! :) köszönöm a dícsérő szavakat!
a babázást már én is várom, de addig talán még történik egy-két dolog :)

Kitty!
mivel nagyon szerettétek volna, hogy romantika legyen, ezért most van! de ez pont jó, mert így ebben is kipróbálhattam magam, s pont bele illett a történet alakulásába.
megtudhatjátok, miért jöttek a szülők.

Zsuzsi!
elég sok szomorú fejezetet hoztam, és most itt volt az ideje a vidám és boldog részeknek. köszönöm a szavaid!

Klau!
köszönöm, hogy jöttél és komiztál! hálás vagyok a dícséretért!
talán írói elfogultság, de szeretem Zoét és Robot, és ezek a fejezetek közel állnak a szívemhez, mégha néha nehezebben jönnek a szavak, akkor is ;)

Örülnék neki, ha a továbbiakban sem lankadna a lelkesedés, már ami a komikat illeti. :)

Jó olvasást!
Puszi,
ZoÉ




~~~~~ xxx ~~~~~
 ~ Véget nem érő szép remény ~ 
39. fejezet - Beteljesülő békülés


Rob csókokkal ostromolt. Először összebújva ízleltük egymást, majd mikor már a szenvedélyünk eluralkodott rajtunk Rob fölém kerekedett. Óvatosan és mérhetetlen gyengédség jellemezte a mozdulatait. Már-már túlzásba is vitte, de megértettem. Csak jót akart. Kizártam a terhességemből, így tulajdonképp fontos pillanatokról maradt le. Ugyanakkor a terhességem miatt ennyire óvatos velem.
- Mi a baj kicsim? Nagyon elgondolkoztál? – hagyta abba a csókokkal való kényeztetetésem. Felkönyökölt mellettem. Az arcunk közel volt egymáshoz, mégis a szemébe tudtam nézni. Mindig elbűvöltek a szemei. Annyi mindent képes volt egyetlen pillantásával, a tekintetével közölni. Eszembe jutott, mikor legelőször találkoztam ezzel a tökéletes szempárral.

„Megkezdhettük a beszállást a New Yorkba tartó járatra. Még egy utolsó pillantást vetettem a körülöttem lévőkre, illetve inkább búcsút mondtam Londonnak, Európának. Befele haladtam, mikor egy kisebb tömegre lettem figyelmes. A tömeg közepén, középpontjában egy srác állt, aki pont engem bámult. Gyönyörű csillogó szemei azonnal megbabonáztak. Kár lenne tagadnom, de megtetszettek.”

- Nincs semmi baj… Nem vagy fáradt? Pihenned kellene! Mikor aludtál egyáltalán? – megcirógattam Rob arcát. Beletúrtam a hajába. Bűntudatom lett, ahogy a fáradt szemeit és nyúzott arcát néztem.
- Kicsim, ne aggódj, jól vagyok! – a homlokát a homlokomhoz nyomta. Sejtettem, hogy azért sem fog aludni, pedig egyre inkább látszott rajta a kimerültség. Aggódtam érte, hiszen éppen olyan fontos volt nekem, mint a babánk.
- Itt maradok veled… - váratlanul cselekedtem, így a meglepetés erejével sikerült a hátára döntenem. Felnevetett. A hangja betöltötte a szobát, s melengette a lelkem a vidám nevetése. A mellkasára hajtottam a fejem. – Nem megyek sehova… Itt leszek akkor is, mikor felébredsz… - reméltem, hogy ezzel elérem a célom.
A még mindig gyors szívverését hallgattam. A kezem sem bírt nyugton maradni, mert köröket rajzoltam a mellkasára vagy a hasára, sőt egészen a nadrágjából kilátszó boxer pereméig merészkedtem. Folyamatosan sóhajtozott. Rob keze a hátamat simogatta egy darabig, aztán megállt. Óvatosan emeltem fel a fejem. Csukott szemmel és egyenletes légzéssel feküdt, apró mosollyal a szája szélén. Elaludt. Nem győztem betelni a látványával. Békés és nyugodt volt. Az a férfi, akinek odaadtam a szívem és a lelkem. Meghitt pillanatokat jelentett, s újra hozzá bújtam, míg sikerült nekem is álomba szenderülnöm.
Csakhogy arra ébredtem, hogy éhes vagyok. Korgó gyomorom követelte az élelmet. Lassan és megfontolt mozdulatokkal igyekeztem felkelni az ágyból. Rob békésen szuszogott, s nem akartam felébreszteni. A nappaliból telefonáltam, s rendeltem meg a késői ebédet két személyre. Míg vártam az ebédre, addig tettem egy kis kitérőt a fürdőszobában. Így is előbb végeztem, mint megérkezett volna a pincér. Az ajtó körül sétáltam, ami amúgy jól esett. Aztán végre kopogtattak.
Gyermeki lelkesedéssel fogadtam a pincért. Bizony megéheztem mostanra. Beengedtem, s az asztalra meg is terített. A munkája végzése közben viszont gyanúsan méregetett. Nem értettem az okát. A ruhám és a hajam megigazítottam a fürdőben. Egyáltalán nem passzos ruhában voltam, szóval még a pocakom sem volt feltűnő. Illedelmesen megköszöntem a fáradozását, és a pincér volt, aki gyors távozás mellett döntött.
Mielőtt leültem volna ebédelni, visszamentem a hálóba. Rob még mindig aludt. Megnyugvással töltött el, hogy ki fogja magát pihenni. Az oldalán feküdt az ágy közepe fele fordult. Csendben ültem le enni. Nem szerettem egyedül enni, azonban a szükség törvényt bont. Engedtem a kívánosságomnak, de igyekeztem figyelni az étrendemre. Kellő mennyiségű fehérjét, vitamint, rostot és tápanyagot a szervezetembe juttatni. Evés közben ahogy a szemem körbejárt a lakosztályban jöttem rá, hogy a pincér nem engem, hanem a szoba felfordulását figyelte. Rob egy cseppet sem változott, még mindig szét szórta a holmiját. Így megtaláltam új elfoglaltságot.
Kinyitottam először az erkély ajtaját, hogy bejusson némi friss levegő. Aztán felszedtem a földről a különböző ruhadarabokat. Elsősorban pólókat és ingeket találtam, de egy-két nadrágba is belefutottam. Nem válogattam, egyből a szennyes kupacba halmoztam őket. Bár a nadrágok, illetve az ingek zsebét azért átnéztem, nehogy benne maradjon valami. Egy-kétszer elkövettem azt a hibát, hogy benne maradt a nadrágom zsebében valami, ami bizony a mosás után használhatatlanná vált.
A ruhadarabok mellett Rob a könyveket is szerte hagyta a szobában. Ezeket a dohányzó asztalra gyűjtöttem össze. Az egyik fotelben találtam egy kék lapokra nyomtatott szöveget. Ahogy jobban megnéztem, és belelapoztam jöttem rá, hogy az bizony egy forgatókönyv. A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, így felcsaptam és beleolvastam. Elakadt a lélegzetem, annyira megragadta az a pár sor. Mivel végeztem a rendrakással, elég gyorsan, pedig nem is siettem. Így lábujj hegyen a hálóba mentem vissza.
Rob még mindig aludt, s továbbra sem akartam felébreszteni. De nem volt szívem tovább távol lenni tőle, így az ágy szabad oldalán helyezkedtem el. A párnát a háttámlának döntöttem, s ezzel támasztottam meg a hátam. Így kényelmesen elhelyezkedtem. Rob megérezte a jelenlétem, addig mocorgott, hogy közelebb jött hozzám. Az egyik keze tapogatva indult el a lábamon, míg végül a pocakomon állapodott meg. Megcirógattam a kezét, a haját. Aztán felcsaptam a forgatókönyv elejét.
Izgatottan faltam a sorokat. Egyre jobban és jobban magával ragadott a cselekmény. Lenyűgöztek a leírások. S egyre inkább kirajzolódott előttem az egész látványterv, az egész környezet. Kicsit csaltam, mert megnéztem a szereplők listáját. Leesett az állam a szereposztás láttán. De velük együtt lett kerek az egész történet.
- Azt meg hol találtad? – álmos hangon motyogott az éppen ébredező férfi mellettem. Hatalmasat ásított. – Már mindenhol kerestem… Azt hittem elhagytam…
- Kint volt a nappaliban, az egyik fotelben… - felkönyökölt, majd csókra nyújtotta a száját. Édesen mosolygott, ahogy elváltak ajkaink. S a pocakom simogatta, majd olyat tett, amit eddig nem. Puszit nyomott rá, miközben a picúrnak suttogott. Könny szökött a szemembe. Meghatódtam. Hamar eltöröltem a könnyeket, hogy csak a boldog mosolyom maradjon.
- Az egyik fotelben? – kérdezett vissza, mintha valami eget rengető nagy dolgot mondtam volna.
- Igen… Rendeltem kaját… Kicsit rendet raktam… Még mindig szétszórt vagy… - nevettem, míg összecsuktam a könyvet és az éjjeli szekrényre tettem.
- Hogy mit csináltál? – felugrott. Jobban mondva kiugrott az ágyból. Majd rohamléptekben hagyta el a hálót. Még megmozdulni sem volt időm, mert már vissza is ért. Az arca egyre pirosabb, sőt vörösebb lett. Nem igazán értettem, mi ütött belé. – Ezt miért kellett? Terhes vagy, az Istenit! Ki kért rá egyáltalán, hogy rendet rak? A francba, vigyáznod kell magara! – idegesen járkált. Nem tetszett a stílusa, a hanghordozása, de aggódott értem.
- Rob… - nyögtem fel. Nem akart rám figyelni. – Rob… Jól vagyok. Terhes vagyok, de nem halálos beteg. Kifejezetten jó elesett mozogni…
- Biztos, hogy jól vagy? Nem fáradtál el? – végre normális hangon beszélt velem. Az ágy szélén ültem. Odajött hozzám, s mellém ült. – Csak nagyon aggódom érted… értetek… Ti vagytok a legfontosabbak. Szeretlek.
- Szeretlek, de tényleg jól vagyok… - fordultam szembe vele. Nem bírtam levenni a szemem a szájáról. Annyira csábított, annyira hívogató volt, hogy megízleljem.
Egyre gondolhattunk, mert Rob sem húzta tovább az időt. Megcsókolt. A rajtam keresztül futó érzések sokaságát kedves ismerősként üdvözöltem. Először én, majd szerelmem is belenyögött a csókba. Lendületesen csókoltam. Az ajkai kényeztetése után a nyakára tértem át. A kezem végig csúsztattam csupasz mellkasán, elértem a nadrágja peremét. Lefogta a kezem. Rám emelte csillogó szemeit. Mélyen a szemembe nézett, mikor megszólalt.
- Biztos vagy benne? Akarod? Most? – képes volt csak ezért leállítani. Már hogy a fenébe ne akarnám. Már nem volt bennem semmi akadály. Szeretem őt, s egyáltalán nem gondoltam meg magam. Sőt inkább amiatt kezdtem bosszús lenni, hogy ezzel is elpazaroljuk az időnket.
- Még semmiben sem voltam ennyire biztos… - sietősen mondtam, s újult erővel faltam ajkait.
Immár kezem szabadon bejárhatta a mellkasát, kibontottam a nadrágját, hogy mielőbb megszabadulhasson tőle. Aztán átvette az irányítást a szédítő csókjaival. Lassú és gyengéd mozdulatokkal oldotta kis a nyakamban a megkötött anyagot. Simogató mozdulatokkal tűntette el rólam a ruhát. Tökéletes rálátása lett fedetlen kebleimre. Végig döntött az ágyon fölém helyezkedett. Éreztem nekem feszülő vágyát. Végre elszállt minden aggályom, hogy mégsem akar engem. Ajkai csókokkal hintették be a nyakam, s mikor áttért a melleimre szemérmetlenül felnyögtem. Már az apróbb érintésekre is sokkal érzékenyebbek voltak. Levegőért kapkodtam, mert túlságosan jól eltalálta azokat a csókokat és érintéseket.
Bármennyire is Robra koncentráltam, egyre zavaróbb lett a szobába beszűrődő dörömbölés. Nem foglalkoztam vele, de mikor nem szűnt, akkor már Rob is felkapta a fejét. Értetlenül néztünk egymásra. A dörömbölés csak még jobban erősödött. Rob szitkozódva tápászkodott fel. A fürdőbe ment, ahonnan egy köntösben jött vissza. Éppen akkor kötötte meg a derekán, ezzel takarva kielégítetlen vágyát. Morogva indult a hang irányába.
Egy-két pillanatig elengedtem magam. Elterülve az ágyon pihegtem. Majd magamra tekertem a takarót. Gyanús volt, hogy Rob még nem jött vissza. A takaróba burkolva magam indultam kifele. Félúton futottam bele szerelmembe. Egyből megölelt, a fejét a nyakamba temette.
- Úgy sajnálom… Kicsim… El nem tudom mondani mennyire…
- Rob, igyekezz, már így is késében vagyunk! – hallottam meg az ismerős hangot. Dean volt az. A nappaliban toporgott.
- Jól van már! – engedett el Rob egy aprócska csók után. Ezzel azonban remek rálátása lett a testőrnek rám. Bár rajtam volt a takaró, de akkor is kissé kellemetlenül éreztem magam.
– Oh, szia Zoé! Én… nem… tudtam… - a hatalmas testőr is zavarban volt. Minden másra nézett, csak rám nem. Amiért még ha nem is látta, de hálás voltam.
- Szia Dean! Most felöltözök… - intettem vissza a háló felé. S már indultam is vissza. Nem akar nekünk összejönni az együttlét Robbal. Mindig valami megakadályoz bennünket. Vágyakozva sóhajtottam, míg felvettem az imént levetett ruhám.
- Most utoljára történt ez. A hétvégén nem fogsz szabadulni tőlem. – ölelt meg Rob. Hideg áradt a testéből. Pedig már farmer és póló is volt rajta.
- Vigyázz, mert szavadon foglak! – adtam egy csókot a szájára. Hagytam, hogy összepakolja a maradék holmiját, viszont a forgatókönyvét lenyúltam. Eldöntöttem, hogy el fogom olvasni. Végig.
Hárman hagytuk el a szobát. Rob és Dean a forgatásra tartottak, míg a szüleim szobája felé vetem az irányt. Kaptam egy rövid üzenetet Lucastól, bár csak most vettem észre. Elmentek szórakozni és Kris-szel romantikáznak. Szóval egyedül maradtam volna. Csakhogy nem felejtettem el azt, hogy a szüleim érkezésének az okát még mindig nem derítettem ki. Kopogtam, s vártam, hogy kinyíljon az ajtó.
- Szia kincsem! Pont jókor jöttél. – anya egyből megölelgetett.
- Zoé, drágám! Csatlakozol hozzánk? Vacsorázni készültünk. – gombolta be az ingét apa.
- Szívesen. Elmondjátok végre a váratlan utazás okát? – kíváncsiskodtam. Ismét a hotel éttermét választottuk. Már nagyon vártam a válaszokat a kérdésemre. Talán egy icipicit még féltem.
- Nincs semmi baj, drágám. Üzlet miatt repült apád New York-ba. Látni szerettem volna Danny-éket, és reméltem, hogy te is ott leszel. Olyan keveset voltál otthon… Az elmúlt hónapokban… - fogta meg a kezem anya beszéd közben.
- Jaj, Zoé… Tudod, milyen aggódós az anyád! – vetette közbe apa.
- Aggódtál?
- Egyik nap beszélgettem Sarah-val és Danny-vel, míg apád tárgyalt. Ők is aggódtak érted, és ahogy beszélgettünk előjött, hogy Rob összevesztetek…
- Már értem. – eltöprengtem, de aztán mégis a folytatás mellett döntöttem. – Minden kapcsolatban vannak jobb és rosszabb időszakok. Ez nálunk sincs másképp. Összevesztünk, de mostanra sikerült mindent rendezni, megbeszélni… Boldogok vagyunk… Szeretjük egymást…
- Ha így van, akkor megnyugodtam. Mindennél fontosabb, hogy boldog legyél… Most beszéljünk arról, hogy vagy… és a baba? Döntöttetek, hol telepedtek le… vagy legalábbis az első néhány hónapban? London? New York? Vagy talán Los Angeles?
- Még nem döntöttünk, de az biztos, hogy Los Angeles-ben nem szeretnék maradni. Remélhetőleg Rob is megérti… Bár nála nem lehet tudni, Ő oda megy, ahol éppen a forgatás helyszínét jelölik meg…
A beszélgetés a továbbiakban elterelődött, de nem hagyott nyugodni a kérdés, amit anya feltett. Gondolkoztam rajta, már korábban is. Csak akkor nem mertem abban hinni, hogy Robbal közös a jövőnk, s közös otthonban gondolkozzak. Volt egy hely, melyet közös otthonnak neveztem. Akkor nem sok időt töltöttem ott, épp csak beköltöztem, aztán meg kiköltöztem. Nem is tudom, hogy Rob mit kezdett a lakással. Talán felmondta, megszabadult tőle.
A vacsora után visszavonultam a szobámba. Gyors zuhany után bevackoltam magam az ágyba. Már vártam, hogy újra a kezembe kerüljön a forgatókönyv. Egyre jobban belemerültem, de aztán a fáradtság mégis legyőzött. Nehezen pislogtam, így félretettem a könyvet.
A délelőtt nagy részében egyedül voltam, de így legalább nem zavart senki olvasás közben. Lucas kora hajnalban érkezett meg. Boldogan, de rettentő fáradtan. Kris-nek már kora reggel megbeszélése volt, ezért csak egyedül jött vissza. Ennyit még elmondott, mielőtt aludni ment. A szüleim még a vacsora alatt említették, hogy közös programot csinálnak, kicsit felfedezik a várost. Vakációznak. Apa elintézett néhány nap szabadságot magának. Rob meg forgatott. Egész éjjel, sőt még délelőtt is. A recepción érdeklődtem utána, de még mindig nem tért vissza.
Egy darabig az erkélyen ücsörögve olvastam, majd után a szobámba. Nagyon élveztem az olvasást, sőt most tényleg nem is volt máshoz kedvem. Azonban egyre inkább úgy tűnt, hogy ma sem sikerült együtt töltenem Robbal azokat a szerelmes pillanatokat, melyekre már nagyon vágytam.
Társaság hiányában, illetve a könyv kivégzése után ránéztem a levelezésemre. Az utóbbi időben elhanyagoltam. Meglepődve láttam, hogy Sarah és Emma is írt. Hosszasan ecseteltem, hogy bizony kezdenek rendbe jönni a dolgok, és Robot is megemlítettem. Miután elküldtem a leveleim, nem bírtam ki és felmentem a netre. A legtöbb hír Rob új filmjével volt kapcsolatos. Csak párat tudtam átfutni, mert felébredt Lucas.
Késő délután volt, mikor kopogtattak. Rob somolygott az orra alatt. Farmert, fehér pólót és szürke inget viselt. A nyakába ugrottam, annyira örültem neki. Nem hittem, hogy ma még ideér, de abban a pillanatban már nem számított. Forrón csókolt.
- Kicsim, szeretnélek elvinni valahova. – hirtelen azt sem tudtam, mit kérdezzek.
- Átöltözzek? Vigyek valamit?
- Édesem, csak te kellesz… Esetleg, ami neked szükséges… - Nem sokat segített. Erősen gondolkoztam, hova mehetünk. De nem volt ötletem. Gyorsan a biztonság kedvéért összepakoltam néhány dolgot.
Elkészültem, s Rob a karjaiba zárt. Magához húzott, a derekamra csúsztatta a kezét. Készségesen simulta az ölelésébe. A liftben, ahol kettesben lehettünk újra csókot váltottunk. A lift a mélygarázsban állt meg. Az autóhoz kísért, ahol viszont egy kendőt húzott elő a zsebéből.
- Kérlek, kicsim, tedd fel ezt! – nézett rám várakozva.
- Miért? – egyszerű és világos volt a kérdésem.
- Szeretnélek meglepni, és ahhoz az kell. Kérlek!
Végül engedtem és hagytam. Nem tetszett az egész onnantól kezdve, hogy a kendő a szememre került. Jó abban biztos voltam, hogy biztonságban vagyok és ameddig Rob mellettem van, semmi rossz nem történhet. De mégis zavart, hogy nem tudtam, merre tartunk. Aztán tényleg nem maradt más, mint beletörődni a dologba. Hátradőltem s vártam, hogy megérkezzünk.
- Édesem, ne duzzogj, mindjárt megérkezünk. – lágyította el a hangját Rob. – A francba, ez mindig megpuhít! – Csak a meglepetés miatt erre szükség…
- De nem szeretem a meglepetéseket… - bár ahogy kimondtam, rá kellett jönnöm, hogy ez egyáltalán nem igaz. Az elmúlt napokban Rob számtalan meglepetéssel kedveskedett, amik igenis a kedvemre valók voltak. Kaptam tőle gyönyörű virágokat, de az sokkal többet jelentett nekem, hogy zongorázott. A romantikus vacsora vagy ahogy a lágy zenére ringatóztunk. Ezek a pillanatok milliószor értékesebbek voltak számomra, mint bármiféle méregdrága ékszer vagy csecsebecse.
- Megérkeztünk. – jelentette ki Rob. – Várj egy pillanatot, segítek kiszállni! – azzal csapódott az autó ajtaja.
- Nem vehetném le? – kérdeztem türelmetlenül, mikor kinyílott mellettem az ajtó.
- Kicsim, csak egy kicsikét bírd ki! – fogta meg a karom, s lassan tapogatózva szálltam ki. Derekamra csúsztatta a kezét, s szorosan kapaszkodtam belé. Mintha vak lettem volna, Rob úgy vezetett. – Előttünk egy lépcső, nagyot lépj! - Tényleg kezdett egyre idegesítőbb lenni ez az egész. – Várj, kinyitom az ajtót! – hallottam a kulcs zörgését. Csak a hangokra, a zörejekre hagyatkozhattam, semmit sem láthattam. Liftbe szálltunk, ahol Rob megcsókolt, a figyelemelterelés lehető legjobb módszerét választotta ki. Megállt a felvonó, s újra Rob navigált. Csakhogy most már nem álltunk meg. Egyetlen ajtó sem jelentett akadályt. Pedig megesküdtem volna, mintha azt hallottam.
Fenséges illatokat éreztem, amint beljebb lépkedtem. Aztán Rob megállított. Leheletét a fülemnél éreztem. Belecsókolt a nyakamba. Beleborzongtam, ahogy a bőrömhöz ért meleg levegő. Aztán az ujjait éreztem meg. Végre lekerült rólam az a nyavalyás kendő. Tátott szájjal néztem körbe. – Ez nem lehet! Lehetetlen! – ismételgettem magamban.
Rob csillogó szemeibe néztem, s elvesztem. Az agyam kikapcsolt, s nem létezett már csak Ő és én. Elrugaszkodtam, s a nyakába vetettem magam. Nevetve ölelt magához. A boldogság egy egészen más szintjét éltem meg. Nem tétováztam tovább, s az időt sem szerettem volna tovább pazarolni. Megcsókoltam. Rob a karjaiba kapott, s a hálóba vitt. Az ágyra tett le finoman. A gyengéd érintései, simogatásai és a csókjai csak még jobban feltüzeltek. Nem érdekelt semmi más. Körül sem néztem, csak azzal foglalkoztam, hogy szeressük egymást. Türelmetlenül húztam le róla először az inget, aztán a pólóját. A feszes mellkasára csókokat hintettem, de kezem már az övénél járt. Ki akartam szabadítani a maradék ruhaanyagból. Hasonlóan tett Rob is. Pillanatok alatt bújtatott ki a ruhámból, míg fedetlen keblekkel és bugyiban voltam előtte. Végigdöntött az ágyon, s a bugyim már rajtam sem volt.
Égtem a vágytól, hogy mielőbb Robé legyek. Ő azonban saját vágyát háttérbe szorítva nekem okozott örömöt. Már szinte könyörögtem érte. Kérleltem, hogy eggyé váljunk, amit végre teljesített. Először lassan mozgott, majd fokozott az ütemén. Egyre sűrűsödtek és egyre kéjesebbé váltak sóhajaim. Egyszerre ért bennünket a beteljesülés. Végül a csúcson Rob nevét sikítottam. Mert bizony nem fogtam vissza sem magam, sem a hangom.
Kipirultan, de mosolyogva néztem Rob szemébe. A halvány fényben meg-megcsillantak az izzadságcseppek a testünkön. Némi oxigén után újra adóztunk a szerelem előtt, még szerelmesebben, mint azelőtt. Ez az éjszaka lett a kibékülésünk és az újrakezdésünk tökéletes pillanata. Végre csak ketten voltunk, s minden zavaró tényezőt kizártunk. Egy saját kis világot hozhattunk létre. Ahol addig szerettük egymást, míg kimerülten egymás karjába nem omlottunk valamikor hajnaltájt…



38. Újabb lépések


Sziasztok,

bocsánat, hogy ezúttal ilyen későre sikerült hoznom az új részt. Kíváncsian várom a véleményeteket!
Minden Kedves Komizónak köszönöm, hogy írt nekem! és a pipákért is hálás vagyok!

Kitty!
sosem hülyeség, amit írsz vagy írtok. Sőt most TE adtál egy remek ötletet :D amúgy a kérdésedre: Zoé bemutatása, illetve a  szülőkkel való ismerkedés szerepelt már (15. és 16. fejezetben), de a szülők még nem lefutott ügy :D
Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ



~~~~~ xxx ~~~~~
 ~ Véget nem érő szép remény ~ 
38. fejezet - Újabb lépések


- Sajnálom… sajnálom… - Az elhatalmasodó kétségbeesés miatt folyamatosan ismételgettem. Mereven néztem Rob arcát. Remélve, hogy észre veszek rajta valami árulkodó jelet. De semmit nem találtam. Semmi. Egyetlen kósza átfutó érzelmet sem láttam. Elhomályosodott a látásom, s megéreztem a nedvességet az arcomon. Elfordítottam a fejem, ne lásson így.
- Semmi baj… Kicsim figyelj rám! Nincs semmi baj… - a mutató ujját az állam alá csúsztatta, úgy emelte maga felé a fejem. Az arcomat a tenyerével borította be, míg az áruló könnycseppet a hüvelykujjával kotorta le. – Szeretlek… Éppen ezért nem sürgetlek… Szeretlek… Várok Rád, ameddig csak kell! – komolyan nézett a szemembe. – Szeretlek. – ismételte meg, majd homlokát a homlokomnak döntötte. Így álltunk, s apránként felfogtam a szavait.
- Várok, még akkor is, ha belepusztulok… - suttogta. Mire elszakadtam tőle, s hitetlenkedve kerestem tekintetét. – Ne nézz így rám! Nem tudod elképzelni, mekkora csábítást jelentesz.. Nem vagy tisztában önmagaddal és a varázsoddal… – huncut mosolyra húzta száját. Míg azon gondolkoztam, mibe verte be a fejét vagy csak megromlott a látása. Visszalépett hozzám, még közelebb, mint volt. Csibészesen néhány milliméterre hajolt az arcomhoz. Csókra számítottam, de az utolsó pillanatban megállt.
- Ha tudnád, mennyire elvarázsoltál… - ujjait végigfuttatta a nyakamon. Beleremegtem. – Imádom a formás alakod… - keze lecsúszott a dekoltázsomba, elakadt a lélegzetem és a szívem is megállt abban a pillanatban. – Nagyobbak és kerekebbek, mint voltak… - Fel sem fogtam, mit csinál. Rob az ajkamra hajolt s megcsókolt.
Perzselt a vágy, a kigyulladás határán táncoltam. Elhúzta a kezét melleimről, de csak azért, mert taktikát váltott. A ruhán vezette végig, míg a ruha szélét el nem érte, majd fellibbentette az anyagot. Csupasz bőrömön éreztem a felfelé araszoló ujjait. Újabb csókban forrunk össze. Még szenvedélyesebb, még hosszabb lett. Rob szakadt el a számtól.
– Ki fogom bírni, mert szeretlek…
A kezét nyújtotta, nem is értettem, mit csinál. Annyira a hatása alá kerültem, hogy már magam sem tudtam, miért állítottam le legelőször. Most már nagyon bántam. Csakhogy most már késő volt. Rob a derekamra csúsztatta a kezét, s így kísért vissza a szobámig. Vártam, hátha történik valami. Akárcsak egy kis esély adódna, hogy folytassuk, amit elkezdtünk. De nem. A lakosztály ajtaja előtt egy könnyed csókot lehelt a számra. Még csak meg sem közelítette a mai első csókunkat.
- Holnap forgatás után jövök! – újabb csókot adott, valamennyivel mélyebb lett, de ez sem Robon múlott. Nem engedtem, s igen is rendes csókot akartam, amit végülis készségesen viszonzott. Majd sarkon fordult és távozott.
A távolodó alakját néztem, míg a folyosó el nem nyelte. Képtelen voltam még mindig megnyugodni. Pezsgett a vérem, és sehogy sem akart ez az érzés alább hagyni. Nagyot sóhajtva léptem be a szobába.
- Túl hamar visszaértél. – a hang irányába kaptam a fejem. Az erkély ajtóban Kristen cigizett. – De ugye nem vesztetek össze.
- Nem… azt nem… - lemondóan befele csoszogtam a szobámba. Már nem volt, mit tenni. Kristen szó nélkül elnyomta a cigijét és követett.
- Gyerünk, ne húzd már az agyam! Mi történt? – huppant le az ágyamra. Természetesen Lucas cucca volt rajta. A trikó, mely nagyon nagy volt rá a derekára volt csomózva.
- Az elején nem is volt gond… Fenn a lakosztályban elő volt készítve minden… - magyaráztam, míg beléptem a fürdőbe, hogy átöltözzek. Ledobtam a ruhám, s helyette az óriási pólóba és egy sortba bújtam bele.
- Aztán? Mond már! – sürgetett Kris.
- Romantikus vacsora. Annyira hangulatos volt minden. Rob kitett magáért. Zongorázott, majd táncoltunk… - ahogy meséltem, újra átéltem mindent. Ábrándozásom Kris félbeszakította. Nem volt túl türelmes.
- Aztán? Te csak húzod az agyam! – vágta hanyatt magát Kris. – Gonosz nőszemély! – kuncogva helyezkedtem el az ágyon.
- Jól van… jól van... Csókolóztunk. A szakítás óta és újratalálkoztunk óta most először…
- Hol itt a baj? – könyökölt fel Kris. Értetlenül várta a válaszom.
- Rob továbblépett volna… túl nagy lépést várt… - lehajtottam a fejem. – De arra egyáltalán nem voltam kész, hogy vele töltsem az éjszakát.
- Valahol megértem… egyetértek veled… - a mondat azonban félbe maradt. Kris túlságosan is elgondolkozott. – De ugye nem képzeltél be semmi hülyeséget, ami miatt nem… szóval nem léptetek tovább… Gyönyörű vagy, nehogy már valami idiótaság miatt ne legyetek boldogok…
- Aha, hatalmas bálna… - motyogtam, de Kris meghallotta. Nem bírta ki és egy kispárna landolt a képembe.
- Nah, erről a hülyeségről beszéltem! – szörnyülködött el. Színpadiasan és már csak az én felvidításomra is eltúlzott gesztusokkal hüledezett tovább. Elérte, mert először csak megmosolyogtatott utána meg megnevettetett.
- Rob hogy reagált rá? Mármint, hogy leállítottad… - vette komolyabbra a hangját új barátnőm.
- Azt mondta, hogy vár… - kicsit belepirulva tettem hozzá a folytatást - még akkor is, ha belepusztul… - együtt kuncogtam Kris-szel.
Egyáltalán nem voltam sem álmos, sem fáradt. Így inkább Kris-t kezdtem el faggatni. Mesélt az új szerepéről, amit nagyon szeretne eljátszani. Olyan lelkesedéssel, sőt odaadással magyarázott, hogy öröm volt hallgatni. Rokonszenv csak még inkább fokozódott bennem. Kris is annyira szereti a munkáját, mint ahogy én az enyémet. Álmosan Lucas kukucskált be a szobába. Viccesen ezer fele állt a haja. Csak egy alsó volt rajta, így megcsodálhattam a tökéletesen kidolgozott hasizmát.
- Hát itt vagy? Csak egy cigiről volt szól… - csoszogott beljebb. Kris felpattant az ágyon, s onnan egyből Luc nyakába ugrott. Kris pille súlya meg sem kottyant a férfinek.
- Drágám, minden oké? – nézett rám Lucas, míg Kris a karjaiban ficánkolt. Addig helyezkedett, hogy a lábait Luc dereka köré csavarta. Azok az apró kezek, pedig a férfi nyakába kapaszkodtak.
- Persze, csak egy kicsit beszélgettünk… - kacsintottam Krisre, aki buzgón bólogatni kezdett.
- Már mehetünk is! Jó éjt Zoé! –integetett Kris vissza az ajtóból.
- Jó éjt Zoé! – köszönt el Luc.
Egyedül maradtam a gondolataimmal és a kalapáló szívemmel. Elég csak Robra gondolnom, hogy mit csinál vagy alszik-e már, s a szívem egyből meglódul. Főleg úgy, hogy a csábító szavait képtelen vagyok kiverni a fejemből. - Tényleg ennyire tetszem neki? – Valahogy olyan hihetetlen, bár tény a meggyőzésemre választott módszere nagyon is hatásos volt.
- Hát picúr az apuci nagyon beveti magát, hogy kibékítse a mamit… - simítottam végig a pocakomon, mire a pocaklakó egyből rugdosni kezdett. – A mami már totálisan odavan érte…Szeretem az apukád… - azt a bizonyos szót viszont még nem mondtam ki Robnak. De hamarosan eljön az ideje.
Összeszedtem a szétdobált párnákat, majd elhelyezkedtem az ágyon. Nem volt egyszerű megtalálni az a pozíciót, ami kényelmes mindkettőnknek, és lehetőleg semelyik tagom nem fog megfájdulni reggelre. Miután elhelyezkedtem utat engedtem az engem ostromló képeknek, s egy csodálatos álomba csöppentem.
Ragyogó napsütésre ébredtem. A napsugarak gyengéden simogatták a bőröm. Egy kicsit nyújtózkodtam, majd az ablakhoz léptem. Teljesen elhúztam a függönyöket, hogy még több napfényt engedjek be a szobába. Az előző nap hallott dalt dúdoltam. Önkénytelenül újra és újra kezdtem, míg készülődtem. Egy darabig semmilyen zajt nem hallottam, majd barátaim beszélgetése és Kris nevetése szűrődött be. Mire kiértem hozzájuk, már addigra a reggelit is felhozatták.
Vidám hangulatban ültünk le reggelizni. Míg falatoztam, addig a szerelmes párt figyeltem. Mindketten fülig szerelmesek voltak egymásban, látszott rajtuk. Egymásnak adtak, vagy éppen elcsentek egy-egy falatot. Mégis a gyengéd csókok voltak, a legjobbak. Egyszer csak Kristen felpattant, aztán óriási mosollyal és még nagyobb virágcsokorral tért vissza.
- Ezt reggel hozta a lovagod. Kártya is van! – rakta le elém.
- Legyetek jók és kívánjatok sok szerencsét! – kapta fel a cuccát Kris. Gyors csókot nyomott Lucas szájára. – Meg kell kapnom a szerepet! – aztán már csapódott mögötte az ajtó. Magamban sok sikert kívántam neki. Drukkoltam neki, mert tudtam, mennyit jelent neki a szerep.
Egy magával ragadó vörös rózsacsokrot bűvöltem. Keresgéltem, merre lehet a kártya, elbújt a hatalmas rózsafejek között. Megtaláltam, akkor vágyakozva vettem a kezembe a lapocskát. Nem sok minden szerepelt rajta, de annál többet jelentett. Rob jellegzetes kaparásával ott áll a legfontosabb szó.


„Szeretlek,
Rob”


A kártya hátoldalán még egy aprócska üzenet várt rám. Mégpedig egy újabb vacsorameghívás. Ezúttal a szobájába hívott, mivel feltűntette az üzenet végén a szobaszámát. Ez a szám nem egyezett meg a tegnapi lakosztály számával. Az izgatott várakozás lett rajtam úrrá. Már előre sejtettem, ha Rob úgy beveti magát, mint előző este, akkor bizony fantasztikus éjszakában lesz részünk. Nagyokat dobbant a szívem. Addig azonban még túl sok időm volt, bár akkor kellőképp fel tudok készülni.
- Zoé, tudnál nekem segíteni? – zökkentett ki Lucas a mélázásomból. – Nem tudok dönteni… Túl jól sikerültek a sorozatok… - terített le elém vagy két tucat képet.
Aztán két perccel később már hozta is a laptopját. Valóban ritkán látni ennyire jó fotókat. Az előkészített tervek valahogy mégsem passzoltak a képekhez. Lucas előkereste a vázlatokat és a korábbi terveket. Aztán összedugtuk a fejünket, hogy mit lehet ezekből kihozni. Teljesen belemerültünk, olyannyira, hogy az órát nem figyeltük. Gyümölcsöt majszolva raktam össze egy hirtelen ötlettől vezérelt tervet. Luc először furcsán méregette, majd két fotó kicserélésével elnyerte a tetszését.
A telefon pont rosszkor szólalt meg. Éppen a gondolatsor közepén jártunk. Mint kiderült Lucasnak hoztak egy csomagot. Azzal a kikötéssel, hogy személyesen kell átvennie. A férfi csak somolygott, mikor elindult lefele. Gyorsan befejeztem a projektet és mentettem. Elégedetten dőltem hátra. Hasznosnak éreztem magam. A pocaklakónak meséltem, mikor kopogtattak.
- Helló Szépségem! – támaszkodott az ajtófélfának szerelmem. – Remélem hiányoztam? – kacsintott rám. Beleremegett a lábam.
- Rob… - épp csak kinyögtem, mert az ajkamra hajolt. Lendületesen, de mégis gyengéden csókolt. A karom automatikusan a nyakába vándorolt. Rob egyre jobban belelendült a kényeztető simogatásba.
- Zoé Miranda Decker – megállt bennem az ütő. Egyrészt a hanghordozás miatt, másrészt a teljes nevem miatt. Úgy rebbentünk szét, mintha csak csínyen kaptak volna bennünket. Soha senkinek nem árultam el a középső nevem, csak ha nagyon muszáj volt. Nagyon nem szerettem, ha úgy szólítanak. Apa családjából szinte mindenki folyton Mirának becézett.
- Miranda? Tényleg ez a középső neved? – mosolyodott el Rob. Eddig nem került szóba, és a Zoét is sokkal jobban szeretem. Teljesen figyelmen kívül hagytam Robot, mert a hang irányába fordultam.
- Anya? Apa? – a nyitott ajtóban álltak a szüleim. Annyira belefeledkeztünk egymásba, hogy még az ajtót sem csuktuk be. – Örülök nektek…
- Anna, Friedrich… Jó napot! – vette elő Rob a komolyabbik énjét. – Régen találkoztunk…
- Robert… - biccentett Rob felé anya – Édes lányom, nem akarsz elmondani valamit? – fonta karba a kezét bosszúsan. Megnémultam. Válaszra várt, de per pillanat azt sem tudtam, hogyan tálaljam a nyilvánvalót.
- Drága, köszi a segítséget! Közben pont hívott Josh… - lépett be a szobába Lucas. – Mintha nem lettünk volna így is éppen elegen. – Természetesen szüleim még inkább megdöbbentek. – Sziasztok! De rég találkoztunk! – Lucas hamar visszanyerte a lélekjelenlétét és kedvesen üdvözölte a szüleimet. - Anna egyre szebb vagy… – ölelte meg anyát Luc. Hízelgett a komisz.
- Szerbusz Lucas! – adott két puszit anya. – Te semmit sem változtál. Még mindig szívdöglesztő vagy.
- Lucas. – fogott vele kezet apa, majd megropogtatták egymás vállát.
- Szóval, gyerekem… Mikor akartál egyáltalán szólni, hogy nagyszülőkké léptettél elő bennünket? Egy kisbaba! – a kezdeti bosszús hang csak tettetett volt. Nem bírta sokáig, mert egyből a karjaiba zárt. Anya velem együtt örült a babának. Apa viszont gyanúsan méregette Robot és Lucast. A tekintete a két férfi között járt.
- Apa, ne gondolj semmi rosszra! Még mindig Rob a párom… Az ő gyerekét várom… - váltottam át németre csakis apa kedvéért. Közelebb sétáltam hozzá. Hozzábújtam éppen úgy, mint rég. Imádta, mikor kicsiként nála kerestem védelmet, vigaszt vagy nyugalmat. Sokat utazott, s emiatt gyakran nem volt velünk, de mindig tudtam és mindig elmondta, mennyire fontosak vagyunk neki. Ezt pedig bebizonyította, mikor két utazás között elég hosszú időt töltött velünk.
- Csak az számít, hogy boldog legyél. – nyomot egy puszit a homlokomra.
- Hidd el, boldog vagyok! – elengedett. Csatlakozott anyához, aki éppen Lucast fagggatta.
- Szóval mit nem tudok még? – araszolt közel hozzám Rob és úgy suttogott nekem. Érzéki és csábító volt a hangja.
Ezt a pillanatot választotta Kristen is az érkezésre. Úgy robbant be a szobába. Az első dolog, ami kibukott belőle: „enyém”. Körbepillantott, s nekiiramodott. A szüleim megdöbbenve nézték végig a jelenetet, ahogy Kris megérkezett és egyből Lucas nyakába ugrott. Forró csókokat váltottak. Amint levegőt kapott Kris folyamatosan zengte a „megkaptam” és az „enyém lett” szavakat.
- Helló Rob! Te itt? Miről maradtam le? – nézett végig az egybegyűlt társaságon.
- Kristen, Lucas barátnője. – vettem kézbe a dolgokat. Míg Luc talpra állította a felettébb boldog színésznőt. – Kris, szeretném bemutatni neked a szüleim.
Kezet ráztak. Aztán Kris Lucas oldalához simult. Úgy beszélgettek tovább. Akartam figyelni, s egy darabig követtem a beszélgetést, elvette az eszem a szorosan mellettem álló személy. A puszta jelenléte olyan hatást gyakorolt rám, hogy alig bírtam magammal.
- Ez egy olyan nyugodt napnak indult… - sóhajtoztam. Rob a derekamra csúsztatta a kezét, majd a pocakomra.
- Nyugalom Édesem, itt vagyok… Bár azt elmondhatnád, apukáddal mit beszéltél? – Rob le se tagadhatná a kíváncsiságát. De nem érdekelt. A mellkasának dőlhettem, s úgy ölelt. Lassan köröket írt le a tenyere a pocakomon. Amit a babánk ficánkolással viszonzott.
– Nem úgy volt, hogy csak este érsz rá? – jutott eszembe a kártyán szereplő parányi üzenet.
- Megléptem az ebédszünetben… Nem bírtam ki, hogy csak este láthatlak.. – elszólta magát. Abban a pillanatban szólal meg a mobilja.
- Oh, ezt most miért kellett? Éhesek vagyunk… - morgolódtam, míg szerelmem telefonált. Egy cseppet sem jó híreket kapott. Erősen ráncolta a homlokát s az orrnyergét masszírozta hosszú percekig. A hanghordozása és a válaszai sem voltak biztatóak. A végére már az összes szempár Robot követte, mert hát jó szokásához híven járkálni kezdett. Aztán megállt, s letette a telefont.
- Bocsánat, de mennem kell… A forgatáson gondok vannak… Zoé, kicsim, - két keze közé fogta a kezem, s szemében megbánás tükröződött. - Sajnálom, de úgy néz ki, hogy ugrott a mai esténk… Éjszakai forgatás lesz… - nem akar összejönni az este. Most már mélységesen bántam a tegnapi döntésem.
- Semmi baj. Menj, el ne késs! Puszilom Reese-t és a többieket! – mi mást mondhattam volna neki.
- Átadom! – majd végre megcsókolt. Per pillanat kicsike kárpótlást jelentett a csókja, vagyis csókjai, mert még az ajtóban is csókolóztunk. Nehéz volt búcsút venni tőle úgy, hogy csak másnap láthatom, pedig rendesen ráhangolódtam az estére. Becsukódott az ajtó, s onnantól kezdve inkább csak testben voltam jelen, mert a gondolataim, a lelkem Robnál jártak.
Anyáék is látták rajtam, hogy „használhatatlan” vagyok bármiféle komolyabb beszélgetéshez. Mert a váratlan és meglepetésszerű jövetelük arra engedett következtetni, hogy nem ok nélkül jöttek. Ama ok viszont elég fajsúlyos lehet, ezért a kötetlen csevejjel egybekötött vacsora mellett döntöttek. Szüleim nem ismerték be, de láttam rajtuk, hogy azért az a repülőút lemerítette őket, így csak a szálloda éttermére esett a választásunk. A vacsora előtt természetesen visszavonultak a szobájukba. Felfrissíteni magukat és átöltözni. Úgy állapodtunk meg, hogy a bárban várjuk meg egymást. Szerencsére ragaszkodtak hozzá, hogy ne csak hárman legyünk. Csatlakozott Lucas és persze Kristen is, aki kicsit feszülten érezte magát, hogy őt is bevonjuk. Somolyogva nyugtattam meg, hogy remek lesz az este, s nem kell a szüleim miatt aggódnia.
Kris ezerrel pörgött, olyan boldog volt, hogy semmi sem tudta volna elrontani a kedvét. Lucas szerelmével együtt örült. Viszont készülődés közben Kris jött be hozzám. Az extra passzos farmerét viselte egy fekete pólóval. Egyszerű, de mégis hozzá illett. Egyetlen dolog volt nem megszokott az pedig a cipője volt. Nem a converse-ét viselte. Hanem fekete magas sarkú volt rajta.
- Szerinted így jó leszek? Mit fognak szólni a szüleid? A francba, mit vegyek fel? – tárta szét a karját.
- Nagyon csini vagy! Tetszik a cipőd… majd talán egyszer újra felveszek olyat… - nagyon rászoktam a lapos talpú cipellőkre, főleg a balerina cipőkre, szandálokra. Nem is hordtam magas sarkút. De nem csak ebben változott az öltözködési stílusom. Amióta gömbölyödöm, azóta egyrészes ruhákat hordok, rövidebb, ami a térdig érőt jelent, vagy hosszabbat, ami meg bokáig ér. Most az utóbbi mellett döntöttem.
Krissel együtt léptünk ki a szobámból. Lucas egyből a karját nyújtotta mindkettőnknek. Így indultuk lefele. Egyszerre a megbeszélt találkozó pontra a szüleimmel. Anya és apa haladt elől, míg az egyik pincér mutatta az utat az asztalhoz. Mi pedig követtük őket. Az asztalfőre apa ült, egyik oldalára természetesen anya, míg a másikra Lucas került. Anya mellett én, míg Luc mellett kedvese ült.
Anyának nagyon megkedvelte Kristen. A szimpátia úgy tűnt kölcsönös, Kris az összes kérdésre válaszolt a maga nyitott és egyedi stílusában. Aztán engem sem hagytak ki, mert minden apró részletet el kellett mesélnem a pocaklakóról, a munkáról és addig csűrték-csavarták a kérdéseket, míg Robra lyukadtunk. Nem sok értelme volt titkolni a dolgokat, hiszen úgyis tudták, mi történt. A Robbal való szakítás óta ugyan otthon nem sokat voltam, két európai munka között egy-egy napot töltöttem Londonban.
Elsőként anya dőlt ki, s így ők köszöntek el először. Úgy beszéltük meg, hogy délelőttöt anyával töltöm, mert apának valami üzleti ügye van. Annyira boldog voltam. Jól sikerült az egész este. Beszélgettük, s méltóképp megünnepeltük Kris szerepét. A szerelmes pár is hamar elvonult. Az ünneplés egy másik módját választották.
Elfoglaltam a szobámba, bekapcsoltam a tévét alapzajnak. Aztán a fürdő mellett döntöttem. Kényelmesen elhelyezkedtem a kádban a finom víz simogatta a bőröm. Túl jó volt a hasonlat, mert egyből Rob ugrott be, hogy ha Ő simogatna úgy. Hiányzott. Nagyon hiányzott, mert már tudtam, mi összetartozunk. Mindeddig Ő bizonygatta, mennyire szeret, s most bizony rajtam volt a sor, hogy ugyanazt megtegyem. A fürdőt követően még egy darabig a csodaszép kilátásban gyönyörködtem. Annyira varázslatosak voltak a fények, magával ragadott a hangulat. De az álmosság legyűrt.
A másnap délelőttöt anyával töltöttem, kettesben. Ahogy sejtettem egy kicsit sétáltunk, beültünk egy kávézóba és természetesen vásároltunk. Olyan igazi anya-lánya programot hoztunk össze, melyre bizony nagyon régen volt példa. Próbáltam anyától kicsikarni valamiféle magyarázatot, de kikerülte a válaszadást. Aztán a sokadik próbálkozás kudarca után feladtam. Vártam, s percenként bűvöltem a telefonom, valamiféle jelet vártam Robtól. Egy üzenet formájában meg is kaptam az áhított jelet.

„11-re visszaérek a hotelbe! Csók, Rob”

A megadott időpontra már tűkön ültem. Addigra már kétszer öltöztem át, sminkeltem is egy picikét. S úgy döntöttem, hogy elébe megyek, így a hallban várakoztam, hogy végre befusson Rob. Azonban nem jött. A kezdeti lelkesedésem szerencsére lassan apadt. Már majdnem negyed 12 volt, mikor felbuzdult az utcán lévő tömeg. Furcsa volt úgy kilépni az ajtón, de anyával minket megnéztek, de ennél több nem történt. Talán egy vagy két fotós csinált pár futó képet, de aztán ennyivel kimerült a dolog. Továbbra már nem voltunk érdekesek. A mostani villogás egyértelmű jelét adta, hogy mi folyik kint.
S akkor megjelent Rob. Fáradtságtól karikák díszítették a szemét. Az álmosság kiült az arcára. Azonban találkozott a tekintetünk, s egyből felragyogtak a szemei. Szerelem, vágy és mérhetetlen odaadás sütött róla. Felmarkolta a kulcsát, s egyből engem vett célba. Egyből hevesen kezdett dobogni a szívem, ahogy a féloldalas mosolyát megláttam. Rám kacsintott, s az ájulás kerülgetett. Épp csak megállt előttem, s egyből ajkaim után kapott. A szenvedély felizzott a csókban.
- Hiányoztál! – suttogta két újabb s még forróbb csók között. - Hiányoztatok!
- Rob… te is… nagyon… - nyögtem bele a csókokba. Rob szorosan magához húzott. A mellkasán pihenő kezemmel éreztem a kalapáló szívverését.
Nem is tudom, mikor vagy hogy kerültünk a liftbe. Csak az érdekelt, hogy Rob itt van velem, s most már egyáltalán nem bírtam megálljt parancsolni magamnak. Szerelmem olyan mértékben feltüzelt, hogy képtelen voltam észnél maradni. Rob is hasonló állapotban volt, bár kicsit jobban tartotta magát. Izgatottan vártam, hogy végre felérjünk a lakosztályba.
Rob némi bénázást követően nyitotta ki csak az ajtót. Nem bírtam ki kuncogás nélkül.
- Szóval kinevettél? Meg fogod bánni! – iramodott utánam. De nem volt elég fürge, mert sikerült a kanapé mögé érnem. Majd sikeresen a hálóba menekültem. Az ágyra terültem, úgy pihegtem.
- Kegyelem… Kegyelmezz… - hadartam, amint megéreztem a mellettem besüppedő ágyat.
- Most persze könyörögsz. – nem volt hajlandó megcsókolni. Rob a nyakamba hajtotta a fejét. Éreztem a leheletét, majd pedig ajkait a nyakamon. Szemérmetlenül felnyögtem, mert édes kínokat okozott nekem.
- Megkegyelmezek, de csak egy-két pillanat erejéig…
Feltápászkodott mellőlem. Kikerekedett szemekkel néztem rá, mit csinál. Erre csak lekapta a felsőjét, s a fürdő felé indult. Nem szólt többet, én meg nem tudtam megnyikkanni sem. Összefutott a nyál a számban, ahogy a csupasz felső testét figyeltem. Izmosabb lett. Határozottan jól nézett ki, bár még most sem a túlzásba vitt izomkolosszusra kell gondolni. Éppen csak kirajzolódtak a formák. Egyre jobban melegem lett, s nem győztem nyelni az oxigént.
Tényleg nem sokáig hagyott magamra. Csak megmosta az arcát, a kezét. Előbbiről a homlokára tapadó vizes haja, míg utóbbiról a kezében tartott törölköző árulkodott. Nem mozdultam azóta, hogy Ő a fürdőbe ment. Ugyanott voltam az ágyon. Rob mellém dőlt. Most, hogy ennyire közel volt az arca jobban szemügyre vehettem. Fáradt volt, nagyon. A szeme alatt csak még nagyobbak lettek a karikák. Egész éjjel forgattak, s egy percet sem aludt. Nagyokat sóhajtott, de a keze egyből a pocakomra került. Az én kezem sem tétlenkedett. A kissé megnyírt hajába túrtam. A tarkóját, a nyakát simogattam. Kicsit feljebb tornázta magát, lágy csókot váltottunk. A szerelem dominált, mely maga mögé utasította a vágyat, a szenvedélyt.
- Szeretlek… - egy különleges pillanatban szerettem volna kimondani. S csak erősödött bennem a késztetés, hogy ez az a pillanat. Ahogy kimondtam, egyből felszabadult a lelkem. Nem hittem volna, de egész eddig gúzsba kötöttem magam. A szó szoros értelmében szárnyaltam. Ez volt az a vallomás, ami végre kitörhetett. Megosztottam a legfontosabb személlyel, így tényleg nem volt már semmi akadály közöttünk.
- Szeretlek… - viszonozta Rob a vallomásom csillogó szemekkel. Meghatódtam, ahogy rám nézett.
- Szeretlek… - ezúttal együtt mondtuk ki és csókban forrtunk össze…

37. Úton a kibékülés felé



Sziasztok,


először azzal kezdeném, hogy az oldal lassan kisebb-nagyobb átalakuláson megy keresztül. Előfordulhat, hogy nem lesz elérhető az oldal. Ezért a megértéseteket kérem! Remélem az új design is elnyeri a tetszéseteket.
Válaszoltam a komikra az előző feji végén. Lányok egyértelműen pozitív hangvételű a fejezet. Bízom benne, hogy nem vittem semmit sem túlzásba...


Jó olvasást!


Puszi,
ZoÉ


Belmondo - Mikor



Adele - Lovesong



~~~~~ xxx ~~~~~
 ~ Véget nem érő szép remény ~
37. fejezet - Úton a kibékülés felé




Kipihenten és boldogan ébredtem. Egy könnyű zuhannyal indítottam a napot. S mire végeztem igen megéheztem. Tudtam, hogy a babámnak szüksége van minden fontos tápanyagra, viszont az már kevésbé tetszett, hogy egyre több kiló csusszan fel. A szülőszobába pedig úgy kell majd begurítani. Sóhajtozva folytattam a szokásos reggeli rituálét. A zuhanyzást követően fogat mostam, megfésülködtem és végül pedig felöltöztem. A mindig napsütéses és meleg Los Angeles-hez alkalmazkodva egy egyszínű maxi ruhát választottam.
Az egész lakosztályban csend honolt, mivel egyedül voltam. Lucas a programnak vagyis a beosztásának megfelelően végezte a munkáját. Egy kicsit irigyeltem, mert nekem is hiányzott a munka. Hiányzott a nyüzsgés, a pörgés, az a rengeteg ember, akikkel együtt dolgoztunk. Az az izgalom, az a pozitív energia, amely egy-egy fotózás alkalmával átjárt. Vagy a tervezés folyamata, ahogy egy-egy kép vagy sorozat átalakul egy pazar reklámmá. Azonban jelen pillanatban a babám az első. S most bizony éhes volt a babám. A telefonért nyúltam, hogy reggelit rendeljek. De a tárcsázás előtt kopogtak az ajtón.
- Nyitom. – szóltam ki a kissé türelmetlen vendégemnek. – Már itt is vagyok. – tártam nagyra az ajtót. Egy káprázatos tekintet és egy térdet remegtető mosoly várt rám.
- Jó reggelt Szépségem! – a látványhoz az a bársonyos hang társult. Ez így összességében is hatással volt rám. Ráadásul a hormonjaim is megbolondultak, még intenzívebben érzékeltem, vagy másképp még érzékenyebb lettem mindenre. Mindeddig mellőznöm kellett a szeretett férfit az életemből. Pedig piszkosul hiányzott az érintése, a csókjai és hát az a bizonyos tevékenység is. Cikáztak a gondolataim. Hirtelen villantak be bizonyos emlékképek. Szerintem belepirultam a képzeletemben előbukkanó túl pikáns jelenetek miatt. Nem véletlenül, hisz Rob messze túl tett az eddigi összes pasimon. Mindegyik szeretkezésünk különleges és eget rengető volt. Elakadt a lélegzetem, s forróság kerített hatalmába. – Ha az a célja, hogy megőrüljek érte, akkor jó úton halad!
- Hoztam reggelit! – Rob újra megszólalt, s ezzel szerencsésen elterelte a figyelmem. Felemelte a kezében tartott zacskót. Rá kaptam a tekintetem.
- Áfonyás? – böktem a zacskó felé. Rábólintott. Az örömtől és az előbbi eszmefuttatásom hatására hirtelen a nyakába ugrottam. Magam is meglepődtem, hogy ennyire közvetlen voltam. Már nem volt több kétségem, totál beleőrültem a hiányába. S most hogy itt van, egyszerűen képtelen vagyok uralkodni magamon. Rob persze elégedetten vigyorgott, mintha tudta volna, mi jár a fejemben.
- Ha ezt tudom, akkor előbb jövök... – nevetett fel, de nem engedett el. Nagyon is akartam, hogy öleljen. Megölelt. Éreztem ahogy a keze a derekamra csúszik, de nem állt meg egy pillanatra sem. Végigsiklott az oldalamon, mintha zongorázott volna a gerincemen, aztán a fenekem sem hagyta ki. A bizsergés, amit az érintése és a közelsége váltott ki, elemi erővel csapott le rám. A francba, akartam, kívántam, hogy újra egyek legyünk, hogy újra elmondhassam, hogy őhozzá tartozom.
A gondolataim és az érzéseim össze-vissza csapongtak. A furcsa kettősség jellemezett. Az észérvek és a szív diktálta érvek összecsaptak egymással. Azonban hol egyik, hol másik kerekedett felül. Tanácstalan voltam, mit tegyek. Így gyáva módon inkább hagytam, hogy az események irányítsanak. Elengedtem Robot, ami cseppet sem volt kellemes érzés. Talán egy kicsit még fájt is az elválás. A zacskóért nyúltam. Amint megkaparintottam majszolni kezdtem a finomságot. Az evés lekötötte a figyelmem, s addig sem felesleges dolgokon járt az agyam.
- Oh, szia Zoé! Gyönyörű vagy! – egy másik kedves, ismerős hang üdvözölt. – Gratulálok! – mosolygott a testőr. - Indulhatunk?
- Adj még egy percet! – kért még egy kis haladékot Rob.
- Előre megyek, lehetőleg ne sokáig húzd az időt! – motyogta Dean az orra alatt. Aztán eltűnt a liftnél.
Erősen figyeltem Robot. A vonásait, a gesztusait. Olyan másnak tűnt egyrészt a tegnaphoz, másrészt bármelyik korábbi viselkedéséhez képest. A szemei ragyogtak, s magabiztos kisugárzása csak még jobban hatással volt rám. Igen, egészen biztosan a magabiztossága új volt. Sőt tovább megyek, érettebbnek tűnt. Ettől csak még inkább elhittem, hogy van még esélyünk helyre hozni a kapcsolatunk. Azonban a külső változása is csak most tűnt fel, elég rendesen megnyírták. Határozottan jól, nagyon jól állt neki.
- Zoé, velem töltenéd a napot? – nézett rám Rob káprázatos szemekkel. Közben meg huncut mosoly bujkált a szája szélén. – Ahogy ígértem be fogom bizonyítani, hogy szeretlek… Ahhoz viszont az kell, hogy hajlandó legyél szóba állni velem… Együtt tölteni velem egy kis időt… - alig hittem a fülemnek. S közben meg a szívem és a lelkem beleremegett már csak a puszta gondolatba, hogy Rob-bal töltsem a napot. Ez volt ám maga csábítás.
- Szívesen. – nem akartam túl gyorsan rávágni a válaszom. De beleegyeztem, hiszen igaza volt. Ha nem töltök vele egy kis időt, akkor tulajdonképp megtagadom tőle a lehetőséget. - De nem szeretnélek zavarni… Ma forgattok, nem? – a kérdésemet követően a számba vette egy újabb falatot. Majszolva vártam a válaszra.
- Zajlik a forgatás, de ma szabad vagyok. Gyere, mutatok valami igazán lenyűgözőt. – olyan félmosolyt küldött felém, mint még soha.
A kezébe nyomtam a zacskót, szigorúan csak megőrzésre, míg összeszedtem a táskám. Kétszer leellenőriztem, hogy elraktam a mobilom, a tárcám. Balerina cipőt húztam fel. Az utolsó pillanatban meggondoltam magam, aztán feltekertem a hajam. Mindezek után késznek ítéltem magam. Rob az ajtó félfának támaszkodott. Piszok szexis volt.
- Indulhatunk. – léptem közelebb Robhoz és visszavettem a reggelimet rejtő tasakot, de megtorpantam.
A pocaklakó ficánkolni kezdett. A kezem automatikusan tettem a pocakomra. Rob természetesen aggódva nézett rám. Megelőztem, még mielőtt bármit kérdezhetett volna. A kezéért nyúltam, s a pocakomra húztam. Csendben bűvölte a kezét. Kris-éhez hasonló első reakciót produkált. Azonban miután megérezte a picikét két kézzel kapott hozzám. Leírhatatlan áhítat és öröm rajzolódott ki az arcán. Rob fellegek felett járt. Bár kicsit letört, mikor a babánk elhelyezkedett és nem igazán akart tovább mocorogni.
Elhagytuk a szobám, majd a liftekhez indultunk. Rob a gondolataiba mélyedt, de a mosolya továbbra is megmaradt. Míg azon agyaltam, hova is tartunk. Dean lent várt bennünket az autónál. Kinyitotta az ajtót előttem, s mikor beültem rám kacsintott. Rob mellém ült, talán közelebb is, mint szükséges lett volna. Kíváncsian figyeltem, milyen útvonalon haladunk, azonban nem jöttem rá. Így inkább hátradőltem, s élvezetem a pillanatokat, hogy Rob mellettem van. Csendben hallgattam, ahogy a hűséges testőr és védence a túl rámenős paparazzik kikerüléséről értekeztek.
Nem tudtam pontosan hova érkeztünk meg, de nem kerülte el a figyelmem a rengeteg fotós és rajongó. Kezdtem érteni Rob elővigyázatosságának az okát. Hosszú percekig tartott, míg az őröknek sikerült szabad utat biztosítaniuk a kocsinknak. Addig pedig szó szerint rátapadtak az üvegre, és folyamatosan villogtak a vakuk. Bántó volt, így Rob felé fordultam. Magához vont, átölelt. Szükségem volt rá, a puszta jelenléte, ez az egyszerű gesztusa is nyugalmat és biztonságérzetet váltott ki belőlem.
- Köszönöm. – suttogtam felé olyan hangerővel, hogy csak ő hallotta. Nem válaszolt csak egy könnyed puszit nyomott a homlokomra. Hálásan mosolyogtam rá.
Végre megálltunk, ezúttal Rob segített. A kezét nyújtotta, amit gondolkodás nélkül elfogadtam. Lehet, hogy csak én képzeltem, de ahogy hozzáértem apró szikrák pattogtak. Néhány lépés után egyre ismerősebbnek tűnt a helyszín. Egész pontosan Rob elhozott a forgatás helyszínére. Megvilágosodtam. Fel sem fogtam, de egyre jobban szorítottam Rob kezét, amit egyáltalán nem engedtem el.
- Semmi baj. Vigyázok Rátok! – kacsintott rám, s én hittem neki.
Hatalmas színes sátrak mellett haladtunk el. Korhű hangulatot idéző plakátok, és díszletül szolgáló kocsik voltak mindenfele. Elkápráztató atmoszféra lengte körül az egész helyet. Rob céltudatosan haladt előre, arra ügyelve, hogy tudjam tartani vele a lépést.
- Mi van Rob? Nem tudsz elszakadni a forgatástól? – nevetett fel egy negyvenes nő.
- Helló Helen! Nem is akarok… - válaszolt a kérdezett. – Helen ugye segítesz nekem? Zoé-t szeretnék körbevinni… - Rob hangja ellágyult. Néhány pillantás és már nyert ügye volt.
- Szia, Helen Smith az ügyeletes állatgondozó! – mutatkozott be a nő.
- Helló, Zoé! – ráztunk kezet.
- Szia, Queenie! – Rob leguggolt és megvakarta egy kutyus buksiját. Teljesen lefoglalta őket a játék.
- Hadd gratuláljak! Már mindent értek. – mosolygott Helen. – Már értem, miért jár gondolatban Rob állandóan máshol. A gyönyörű barátnőjén kívül másra sem gondol. – sugallta nekem. Rob felé fordultam, aki éppen Queenie-t a karjába kapta. Mellém lépett, s a kutyus egyből felém nyújtotta a buksiját.
- Olyan édes vagy… - tettem eleget a jószág kívánságának. Finoman simogattam meg a fejét. Egyből szaglászni kezdett, sőt végignyalta a kezem. Felkacagtam. Jóízűen, igazán szívből nevettem. Természetesen Rob velem együtt nevetett. Mindketten felszabadultan viselkedtünk. Talán pont erre a kötetlenségre volt szükségünk. Arra, hogy újra mellette legyek.
- Queenie! – kiáltotta. Erre a kutyus kiugrott Rob kezei közül. S már el is tűnt az emberek között.
Helen intett, hogy kövessem. Elindultam felé. Rob egyből követett. Egy pillanattal később már éreztem a kezét a derekamon. Egyre többen lettek körülöttünk. Rob büszkén vigyorgott mellettem, míg igyekeztem minél jobban leplezni a zavartságom. A figyelem középpontjába kerültünk. A mellettünk elhaladók köszöntek és gratuláltak, Rob nem alig győzte magyarázni, hogy ki kicsoda és mit csinál.
Helen-t kerestem, de nem láttam sehol. Aztán megláttam a tökéletes mozdulatsort bemutató személyt. Elhűlve néztem, milyen precízen végzi az elhangzó utasításokat. Ráadásul egy elefánt volt a partnere. Még levegőt is elfelejtettem venni, annyira lenyűgözött a mutatvány. Felismertem, ő volt Reese. Hatalmas tapsot kapott, mikor két lábbal a földön volt s meghajolt.
- Sziasztok! Te biztos Zoé vagy… Nagyon sokat hallottam rólad… - olyan közvetlenül viselkedett velem. Barátságosan. Megölelt. – Örülök, hogy Rob összeszedte magát. Gratulálok a picihez! – vidáman csapongott a mondatai között. Szóhoz sem jutottam, de igazából egyáltalán nem zavart.
- De jó, hogy itt találtalak! Ments meg! – elkapta Robot egy fiatal lány. Reese súgta meg, hogy egy asszisztens.
- Nekem ma szabadnapom van. – győzködte a lányt. – A rendező úr téged keresett, mégis mára kerültek az elmaradt jelenetek.
- Ezt nem hiszem el! – morgolódott Rob. – Zoé, sajnálom… Nem így terveztem…
- Semmi baj, még úgy sem láttalak forgatás közben… Kíváncsi leszek a jelenetre… - nyugtattam meg, mert tényleg magával ragadott ez a különleges világ.
Reese rávett, hogy kísérjem el. Szívesen tartottam vele. Az öltözőjébe invitált, ahol egyből frissítővel kínált. Öltözködnie kellett, amiben egy fiatal lány volt a segítségére. Egy felettébb bohókás ruhát kapott a szőke színésznő. Korabeli fellépő ruha mását. Kényelmesen helyet foglaltam, míg beszélgettünk. Mesélt a gyerekeiről, sőt még fényképeket is mutatott, amiket mindig magánál tart. Az ultrahangképet tartottam magamnál. Amit Reese sóhajtozva nézegetett.
Az öltözést követően a sminkesekhez kísérték át a színésznőt. Rob éppen az egyik székben ült. Lehunyt szemekkel tűrte, hogy megfeszített munkával igyekeztek a piszkos benyomást kelteni. Felkuncogtam. Egyből kipattantak a szemei. Nagyot sóhajtott, mintha megkönnyebbült volna. Kézen fogott, s nem engedett. A nagy sátorba tereltek mindenkit. Rob nevével jelzett székre ültettek le. Onnan szerencsére mindent láthattam. Megérkezett a rendező úr. Néhány szóval összefoglalta, mit vár a szereplőktől, majd elfoglalta a helyét. A színészek rendeződtek, s beálltak a kijelölt helyekre.
Nagyon vicces jelenetet vettek fel éppen. A cirkusz társadalma befogadta Rob karakterét, s ennek megfelelően üdvözölték őt. Volt ott minden, hab, valami folyadék, konfetti, s mindez végül Rob arcába landolt. Alig bírtam visszafogni magam, hogy hangosan fel ne nevessek. Csakhogy mindig volt valami, ami irányt tévesztett, emiatt meg kellett ismételni a jelenetet. Talán ötödszörre futottak neki, mire sikerült teljesíteni a feladatot. A jelenet mindig úgy zárult, hogy Reese karaktere is üdvözli az új tagot. Érzékien suttog a férfi felé, aki csodálattal adózik a szépség előtt.
Tudtam, hogy csak szerepet játszanak. Tudtam, hogy kettőjük között nincs semmi. Soha nem is lenne. Mégis rossz volt látni őket, ennyire meghitt jelenetben. Pedig még csak egy nyomorult csók sem csattant. Reese helyében szerettem volna lenni. Rob rám nézzen úgy. Ez az egész jelenet rádöbbentett, hogy féltékeny vagyok.
- Hogy tetszett? – lépett elém Rob. Egy rongy volt a kezében, s próbálta a lepucolni az arcáról a ragacsot. Nemcsak hab, hanem színes fecnik is rátapadtak a nyakára, belekerültek a hajába. Egy csomót bénázott.
- Ügyes voltál. Nem hiába vagy színész. – kaptam ki a kezéből a rongyot. S közelebb hajolt hozzám, hogy ülve is felérjem. Letöröltem az arcát, a nyakát. Akik elhaladtak mellettük olyanokat mondtak: „De édesek!”, „Összeillenek.” és „Cukik.”
- Köszönöm. – majd csókot nyomott a számra. Rövidke és gyors volt. Talán fel sem fogta, mit csinált. Mert amint elvált tőlem, zavartan és ijedten nézet rám. Megnyugtatásképp döntöttem amellett, hogy cselekszem.
- Szívesen. – álltam fel a székből, majd puszit nyomtam az arcára.
Elérkezett az ebédszünet. Nem volt egy cseppet sem ellenemre, megéheztem. Rob visszaszaladt az öltözőbe, hogy rendesen megmosakodjon. Addig sem voltam egyedül, mert Dean-nel elindultunk a kocsi felé. Lassan közelítettük a járművünket, mert kiélveztem a ragyogó napsütést. Rob nagyon hamar visszaért. Ismételten puszit nyomott az arcomra. Visszavittek a szállodába. Tudtam, hogy Lucas még úgysem végezhetett. Egyedül pedig nem szerettem volna maradni. Hirtelen ötletem támadt.
- Velem ebédelnél? – emeltem a tekintetem Robra. – Az étterembe vagy inkább rendeljük a szobába?
- Hát persze. Amit csak akarsz! – vette a kezébe a kezem. Összefűztem az ujjainkat.
- Akkor legyen az étterem.
Együtt ebédeltünk. S megtettük azt, amit mindezidáig halogattunk. Végre beszélgettünk úgy igazán. Két normális felnőtt módjára beszélgettünk. S mivel nem akartunk kifogyni a szóból, így felmentünk a szobámba. Beszélgetés közben pedig süteményt majszoltam. Annyira megkívántam az édességet. Rob legnagyobb örömére a picike is aktivizálódott, s mikor az apja beszélt kapálózni kezdett. Az apuci nem bírt betelni a csemetéjével.
- Sziasztok! – Kris és Lucas kézen fogva lépett be a szobába. Mindketten megtorpantak, ahogy felfedeztek bennünket a kanapén. – Ti?
- Mi beszélgettünk… - feleltem egyszerűen. A csörgő telefon zavart meg bennünket. Lucas felkapta, s ha jól értettem éppen Josh-sal egyezkedett.
- Ne haragudjatok, de mennem kell. Zoé, velem vacsorázol? – csak bólogatni tudtam. – Nyolcra érted jövök! – Megölelt és újra puszit nyomott az arcomra. Mosolyogva távozott. Közel sem úgy, mint tegnap.
- Mesélj, mesélj! – tapsikolva jött közelebb Kris. – Mesélj, mi történt! Látom, hogy ragyogsz… Tudtam… Tudtam… Kibékültök!
- Hozott reggelit és elvitt a forgatásra… - kezdtem bele a mai nap ecsetelésébe.
Kicsit később, mikor Kris cigizni ment, akkor Lucas vette át a faggatózást. Eszembe jutott a közös múltunk. Az első találkozásunk, majd pedig a barátságunk. A régi baráti körben is közel álltunk egymáshoz, bár akkor még nem is tudtuk pontosan mit is jelent ez. Mostanra bizony megtudtam. Egy legjobb barátot, akire mindig és mindenben számíthatok.
- Lucas, örökké hálás leszek neked. Nem is tudom, hogy háláljam meg azt a rengeteg segítséget, törődést és támogatást, amit tőled kaptam…
- Jaj Zoém… - ölelt meg. – De meg tudod hálálni, még pedig úgy, hogy boldog leszel… Akár Robbal, akár mással… Csak legyél nagyon boldog!
- Hidd el édesem, azok lesznek! – ölelte át hátulról Lucas nyakát a hozzánk csatlakozó Kris. – Még soha nem láttam két ennyire szerelmes lököttet… Ismerem Robot, mint a tenyerem… Ők együtt lesznek… Csak együtt lehetnek boldogok…
Teljesen bezsongtam. Az izgatott várakozás uralkodott el rajtam. Egyre jobban tisztult a kép előtte. Rá kellett jönnöm, hogy egy kapcsolat mindkét félen múlik. Mindkettőjüknek akarnia és tennie kell azért, hogy a kapcsolat működjön, sőt jól működjön. Hibázunk, s mi megtettük. Hibáztunk, most pedig okulnunk kell a hibáinkból. Láthatóan, érezhetően Rob maximálisan komolyan gondolja a kapcsolatunkat. Rajtam van a sor, hogy újra egy pár lehessünk, újra mi legyünk.
A készülődés nem ment könnyen. Kisebb krízishelyzetet okozott, mikor zuhanyzás után láttam magam a tükörben. Egy bálnának éreztem magam, s elkeseredtem. Rob miért akarna így engem. Aztán a hüppögésem aláhagyását követően a ruha kiválasztása is hasonló kiakadást eredményezett. Nem találtam semmi olyat, amiben egy kicsit is jól éreztem volna magam. Újra a könnyeimmel küszködtem. Aztán a kezembe került a kék ruhám. Tudtam, hogy Rob imádja, mikor kéket viselek. Nyakamba kellett megkötni, ezzel a formás dekoltázsom lett. Mell alatt egy kis díszítést követően bővült az anyag. Elkészültem pont időben. Pontban nyolckor kopogtattak.
- Meseszép vagy! – bókolt egyből Rob. Hittem is, meg nem is. Feltűnően hosszasan időzött el a dekoltázsomnál. Elég annyit mondanom, hogy terhesség.
- Köszönöm. – kaptam egy színes virágcsokrot ismételten két puszi kíséretében.
Rob a karját nyújtotta. Elfogadtam. Kris kuncogva kacsintott felém, mikor kiléptem az ajtón. Csendben haladtunk egymás mellett. Jótékony volt hallgatás, nem volt szükség szavakra, beszédre. Elég volt egymásra néznünk, amint találkozott a tekintetünk, értettük egymást. A lift azonban felfele indult, nem lefele. Kérdőn fordultam Rob felé.
- Együtt vacsorázunk. – jött a sejtelmes válasz.
A lift megállt. Újra a karját nyújtotta, s úgy indultunk el a folyosón. Egyetlen hatalmas ajtó maradt. Rob előhúzta a kártyát s kitárta az ajtót. Lámpások halvány fénye rajzolta ki az utat. Az ösvény a nappali közepéhez vezetett, ahol ránk várt a megterített asztal. Míg Rob segített leülni. Elkalandozott a tekintetem. A lakosztály a legfelső emeleten volt, hatalmas üvegen keresztül láthattuk az éjszakai várost.
- Koccintsunk! – nyújtotta át a poharat Rob. Tiltakozni akartam, hogy nem ihatok alkoholt. – Almalé… A gesztus a lényeg. – Felemeltem a poharat. – Ránk!
Romantikus vacsora csak a kezdet volt. Rob számos meglepetéssel készült. A kedvenc desszertem majszolása közben lágy zene csendült fel. Rob zongorázott. Lejátszotta az összes szívemhez közel álló zongoradarabot. Átszellemülten és teljes beleéléssel játszott. Behunyta még a szemeit is. Így nyugodtan csodálhattam őt. Miután befejeztem a nassolást és Rob a zongorázást, bekapcsolta a lejátszót. Táncolni invitált. A derekamra csúsztatta a kezét, magához vont. Átkulcsoltam a nyakát. Úgy bújtam hozzá közel, már amennyire lehetőségem volt a pocakom miatt. Lágyan ringatóztunk a dalra. Nem akartam, hogy vége legyen. Így szeretem volna maradni, ameddig csak lehet. Beszippantottam az ismerős illatot. Fogalmam sincs, hány szám alatt ringatóztunk, de nem akartam elengedni, ahogy Ő sem.
Lassan mégis megálltunk, s elvesztünk egymás szemébe. Rob elengedett, de csak annyira, hogy megcirógassa az arcom. Az ujjai nyomán felforrósodott a bőröm. A szikrák egyszeribe pattogni kezdtek. Az ajka apránként közelítette meg az ajkaim. Semmi sürgetés, semmi kapkodás nem volt benne. Finoman, puhatolózva értek egymáshoz. A szívem kihagyott egy ütemet. Lágy és szerelmes csók volt. Nem túl hosszú, de kellőképp megszédített és felpezsdítette a vérem. Felforrósodott az arcom, levegőt kapkodtam. A következő csókot már én kezdeményeztem. Nem bírtam betelni az érzéssel, melyet Rob már csak egyetlen csókjával képes volt kiváltani belőlem. Majd újabb és újabb csókok követték egymást.
Faltuk egymást, hisz elé sok időt elpazaroltunk. Eléggé szenvedélyes csókcsatába sikerült belebonyolódnunk. Rob egyértelműen biztatásnak vette, de túl nagy lépést várt. Egy másik ajtó fele is lámpások vezettek, s Rob arra terelt. A küszöböt átlépve azonban lefagytam. Hatalmas franciaággyal néztem farkasszemet. Szeretem Robot, mert hát ez nyilvánvaló, és a bizalmam is kezd helyrerázódni. Azonban arra egyáltalán nem voltam kész, hogy vele töltsem az éjszakát.
- Sajnálom… sajnálom… Nekem… ez nem megy… még… nem… - enyhén remegett a hangom. Eluralkodott a kétségbeesés. - Mindent elrontottam? – kaptam a tekintetem Robra. Próbáltam olvasni az arcáról, de nem ment...