45. Színfalak mögötti élet



Sziasztok,

elkészültem és már olvashatjátok is a folytatást!
Kitty! imádjuk Lucast! :) Igen, most már Claire is megbékélt. :)

Dona! remélem a kövi rész is bejön, folytatódjonak a boldog hétköznapok.

Petra! a hétköznapok is éppen úgy az élet részét képezik, és nem minden a csillogásról szól :)

Liza! mindenki Rob boldogságát szeretné. és a haverok pedig eszméletlenek :) oké, igyekszem nem gyorsan befejezni :)

Szofi! köszönöm! és még jönnek az angol srácok :)

Ehhez a részhez nagyon hálás lennék, hogyha komiznátok.Kíváncsi vagyok a véleményetekre, mivel abból tanulhatok. :)

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ



~~~~~ xxx ~~~~~
 ~ Véget nem érő szép remény ~
45. fejezet - Színfalak mögötti élet


Az ágyban heverésztünk, mivel nem sok kedvem volt felkelni. Jól esett csak pihenni. Nem is hittem, hogy tegnap ennyire elfáradtam. Egymás karjában ébredtünk. Régen volt már ilyen nyugodt és csodás reggelünk. Csókkal köszöntöttük a másikat. S nem kellett sehova sem rohannunk, nem volt semmi kötelező program. Ketten alkottuk a világot. Egy igazi meghitt kis saját világot. Finom simogatások, gyengéd érintések és lágy csókok teremtették meg az idillt. Az elsöprő szenvedély helyett a szerelem pillanatok okoztak örömöt nekünk. Szavak nélkül megértettük egymást. Szerelmem lopott egy csókot. Érzetem, bár nem mondta ki és igyekezett elrejteni előlem, hogy valami nyugtalanítja. Ismertem már annyira Robot, hogy sokáig úgy sem tud semmit magában. Vártam. Nem hiába, mert kedvesem megtörte a csendet.
- Kicsim, gondolkoztál az interjún? – Rob félénken és nagy sóhajok közepette tette fel a kérdést. – Ez nagy lépés lenne. Tudom. A magánéletünkről lenne szó. Veszélyes, mert lehet, hogy csak a kezünk nyújtjuk és letépik a karunk. Nem akarlak kitenni benneteket felesleges veszélynek… - csak úgy dőltek belőle a szavak. Közbeszólhattam volna, inkább hagytam, hogy kibeszélje magát. – Hülyeség az egész. Már az elején le kellett volna fújnom. Nemhogy még gondolkozni rajta. Marhaság. – egyre jobban belelendült. Ezzel egy időben változott a tartása, megfeszültek az izmai. Hiába cirógattam, hiába simogattam, nem tudott felengedni.
- Ha megengeded, hogy szóhoz jussak… - néztem a szemébe, illetve egy kis hatásszünetet tartottam. – Elmondanám, mit gondolok erről. Megértem, hogy félsz és féltesz. Gondolkoztam, talán Steph-nek igaza van.
- Tényleg? Benne lennél? Vállaljuk? – elképedve kérdezett vissza. Mindketten felültünk az ágyban, úgy fordultunk egymás felé.
- Igen, vállaljuk. Akkor mi irányítunk, s mi szabjuk a feltételeket. Választunk egy magazint, egyetlen interjú erejéig válaszolunk a kérdésekre. A francba, egyszer talán akkor végre az igazság jelenik meg… - Rob folyamatosan bólogatott. A fejében átfutó gondolatok az arcára voltak írva.
- Jó. Legyen. Megbeszélem Steph-fel a részleteket. – beletörődött. Hajlandó volt félretenni az aggodalmait, és belement. Bár azt nem tagadta, és nem is vitatkozott az általam felhozott érvekkel. Megcsókolt. Aztán a telefonjáért nyúlt. Csak alsó gatya volt rajta, nagyszerű látványt nyújtott. Azonban felhúzta a melegítőjét és a cigis dobozáért nyúlt. Ez olyan tipikus, rá jellemző dolog volt. Ha telefonált akkor rágyújtott. Amit csak az erkélyen tehetett meg. Csodálkoztam saját magamon, mert nem zavart a dohány szaga. Hozzá tartozott.


Követtem Rob példáját. Ki keltem az ágyból. Úgy tűnt, hogy manócska sem bírta tovább, megéhezett. Ledobtam magamról az alvós cuccom, felvettem egy pólót és egy rövidnadrágot, amibe még belefértem. Majd kibattyogtam a konyhába. A hűtőből pakoltam ki az alapanyagokat, egy-egy falatot lecsípve belőlük. Folyamatosan majszoltam, mikor kopogtak. Az ajtóhoz léptem, s amint kinyitottam felsikkantottam.
- Zoé, mi a baj? Mi történt? Rosszul vagy? Fáj valami? – rémülten kereste a tekintetem. A keze is ökölbe szorult, s kapkodta a levegőt. Könnytől elhomályosultan néztem szerelmemre. Aztán végre meg tudtam szólalni.
- Semmi bajom… Csak… ez a két lökött… - csaptam először az egyik, majd a másik vállára. – Megijesztett. – A saját nevetésem miatt alig bírtam kinyögni a szavakat. Végig kacagtam, de olyannyira, hogy kicsordultak a könnyeim.
- Idióták! – emelte az égnek a tekintetét. – Barmok. Marhák. Jobban is figyelhetnétek rá! – próbált komoly maradni, de Ő sem bírt az lenni. Miután megnyugodott, hogy semmi bajunk, elmosolyodott.
- Jaj Patty, ne aggódj, mi vigyázunk a Hercegnőre! – Tom felém kacsintott, közben Rob vállába bokszolt.
- Rohadt életbe, ne hívj így! – morgott rá Rob, de Tom meg sem hallotta.
- Haver… Én jobb formában vagyok, mint te… - Bobby is beszállt, hogy együtt húzzák Rob agyát.
- Ha csak azért jöttetek, hogy csesztessetek, akkor akár mehetnétek is… - szerelmem berobogott a szobába, majd pár pillanattal később vissza hozzánk. Pólót húzott fel. A srácok végig szórakoztattak. El sem akartak engedni. Mikor sikerült kiszabadulnom a karmaik közül, Robhoz bújtam.
- Csak te kellesz! – erre természetesen vad huhogásba kezdett a brit falka. Nevetve hagytam a srácokat. Hadd örüljenek egymásnak.
Visszatértem a konyhába, és nekiláttam valami harapnivalót készíteni. Nemcsak manócska és én, hanem az apukája és lökött barátai is éhesek voltak. A vödörnyi kávé roppant gyorsan elfogyott, éppen úgy, mint a szendvicsek vagy épp a rántotta. Pont a pultnak támaszkodva almát rágcsáltam, tökéletes rálátásom volt a baráti körre. Az amúgy nyugodt és kettesben töltött napunka felborult, azonban nem bántam. Egy cseppet sem bántam, mert láthattam Rob felszabadult és boldog arcát, és hallhattam az őszinte kacagását.
Feleszméltem a bambulásból, és csatlakoztam a társasághoz. Robnak nem volt annyi elég, hogy mellett vagyok. Addig mesterkedett, hogy az ölébe tudjon húzni. Mondjuk nem ellenkeztem, így még közelebb voltam hozzá. A srácok is belelendültek egy halom történetet meséltek el. Szóba hozták a sulit, a bandázást, a londoni szabadesteket és a zenélést.
Ez utóbbi témánál Sam dobta be, menjenek el a hangszerboltba. Robot persze nem sokat kellett fűzniük és egy kicsi sétára én is vevő voltam. A gyors átöltözés után már indulhattunk is. Ekkor még nem tudtam azt, amivel nagyjából egy óra múlva okosabb lettem. Egész pontosan a brit srácok annyi hülyeséget hordtak össze és olyanok voltak mint egy konkrét ovis csoport. Tény, hogy baromi jól szórakoztam és már a folyamatos nevetéstől, röhögéstől éreztem úgy, hogy menten megpusztulok. Tom vitte a prímet. De bizony Rob sem sokkal maradt le mögötte. A hangszerbolt után megéhezett a banda. Az ebédelni a közeli étterembe ültünk be. Végül a tengerparton kötöttünk ki.
- Mindig ilyenek? – fuldokoltam ismételten, míg Sam-nek intéztem a kérdésem. Közben az egymást kergető Rob-Tom páros figyeltük. Bobby Tomot, míg Marcus pedig Robot igyekezte akadályozni. Nem tudom, most éppen miért folyt a harc.
- Ütődöttek? Lököttek? Gyerekesek? – Sam is hozzám hasonló állapotban volt. – Igen. Ezért vagyunk ennyire jóba már évek óta.
- Én hősöm. – súgtam Robnak, aki lihegve ült huppant le mellém.
Sokkal, de sokkal nagyszerűbb lett a nap, mint azt terveztük vagy tervezni lehetett volna. Együtt voltunk, és nagyon úgy tűnt, hogy szerelmem cimborái elfogadtak. Még egy-kétszer ugratták Robot, majd pedig belátták, hogy felesleges minden próbálkozásuk. Főleg úgy, hogy Rob már egyre kevésbé ugrott a srácok megjegyzéseire.
- Legyetek jók! Vigyázz magadra és Robra! – ölelt meg Sam. Talán ő a legkomolyabb a csapatból, bár nem nagyon kell őt sem félteni. A mókában éppen ugyan úgy benne van, mint a többiek.
- Jó utat és jó koncertezést! – kívántam a legjobbakat újdonsült barátomnak.
- Nektek is jó utat! Aztán ügyesen! – Bobby-t és Marcus-t is megöletem. Ők hárman koncertezni indulnak. Egy amolyan mini turnéra. Lelkesek és roppant módon várják már, hogy zenélhessenek. Mindegyikőjük szeme vad csillogásba kezdett, mikor erről meséltek nekünk.
- Ha megunod Robot, akkor hívj bármikor! – Tom még most is próbálkozott.
- Ez totálisan lehetetlen, de azért elteszem a számod… - erre vad kacsintásba kezdett. Tom az éjszakai járattal el fog repülni haza, majd pedig a következő forgatására.
Búcsút intettünk nekik s andalogva indultunk haza. Nem meglepő módon szép számú kísérettel. Egész nap követtek bennünket, de csak most jöttek. Azonban most túl közel is. Rob a derekamnál fogva húzott még közelebb magához. Óvott engem és a babát. Egy cseppet sem tetszett, hogy már-már agresszíven nyomultak csak azért, hogy néhány képet készítsenek. Szerencsére autóba ültünk, s le tudtuk rázni őket. A nap végére jól esett csak kettesbe lenni szerelmemmel. Robhoz bújni, megcsókolni. Felizzott a vágy bennem, akartam őt, ahogy ő engem. Az elhatalmasodó szenvedély ellenére gyengéden szeretkeztünk.
A másnap nagy nap volt. Hiszen elérkezett a sajtótájékoztató. Rob le akart beszélni arról, hogy elkísérjem. Mindenre hivatkozott, amire csak tudott. De nagyon vele akartam menni, másrészt úgyis lesz ott egy halom szervező, rengeteg testőr és akkor még nem is említettem az egy-egy színészre jutó sajtós- -ügynök-asszisztens kombinációt. Az meg még plusz három fő mindenkinek. Rob a lelkemre kötötte, hogy történjék bármi, Dean-nel maradok.
Az érkezésünket is villódzó vakuk és sikítások jelezték. Egyből csatlakozott hozzánk Steph és az ő navigálásával haladtunk előre. Kíváncsi lévén érdeklődtem a teljes program után. Elsőként a személyes interjúkat bonyolították le. Egy-egy magazin, tv csatorna vagy tv műsor megbízottja beszélget a szeplőkkel. Beosztás szerint Elisabeth és Peter alkotott egy párt, a következő csoportba Ashley, Nikki, Jackson és Kellan került. Külön csoport volt a gonoszokat játszó színészeknek. Taylor, Kristen és persze Rob főszereplők lévén egyesével kerültek sorra. Majd pedig ugyan ezen csoportbontásban került sor a hatalmas konferenciateremben a sajtótájékoztatóra.
Végig Steph és Dean mellett maradtam. Nem győztem betelni Rob-bal. A filmre vonatkozó kérdésekre minden további nélkül válaszolt. Ezen felbuzdulva a magánéletébe kezdtek el vájkálni. Ezzel csak még inkább engem erősítettek meg abban a döntésben, hogy vállaljuk az interjút. Ha együtt végre eloszlatjuk azt a sok tévesen hírt, ami velünk kapcsolatban jelent meg, akkor már megérte az egész. Rob Kristennel és a srácokkal kiment az erkélyre cigizni az egyik szünetben. Ez pompás lehetőség volt, hogy Steph-fel egyeztessek. A sajtótájékoztatót követően a csapat együtt töltötte a nap további részét, sőt egészen az éjszakába nyúlt. Ismételten kiválóan szórakoztunk.


Elérkezett végre az interjú napja. A közös interjúnk. Steph közreműködésével kiválasztottunk egy magazint. Személyesen ő beszélt a szerkesztővel. A helyet illetően nem volt semmilyen különleges kérésünk, de az ügynök jobbnak látta, ha egy privát helyen ülünk le beszélgetni. Így esett a választás a Four Season-re.
Rob is és én is egy kicsit idegesebbek voltunk. Azonban tudtuk, hogy ez a legjobb megoldás. Természetesen Steph és Dean is elkísértek bennünket. Egy lakosztályban várt ránk a Samantha. Szimpatikusnak tűnt. A bemutatkozás után, míg helyet foglaltunk érezhetően nyugodtunk meg. Elkezdtünk beszélgetni, egy cseppet sem úgy éreztem, hogy interjún ülünk.
Elég hosszúra nyúlt a csevegés és szinte minden témát érintettünk. Samantha megköszönte, hogy vállaltuk az interjút és hogy a magazint választottuk. Már csak a fotózás volt hátra. Gyors smink és frizura ellenőrzés után legelőször egy közös képen pózoltunk, Samantha, Rob és én. Vicces volt az egész helyzet, mert jobban szerettem a fényképezőgép mögött állni és pózolni sem tudtam. Többször el is nevettem magam, főleg olyankor, mikor Rob direkt cikizett, pusztán incselkedett. Mint mikor puszit nyomott a nyakamra, a keze feljebb csúszott az oldalamon vagy épp a combomon. Még az a szerencse, hogy nem éppen ezeket a pillanatokat kapta le a fotós. Úgy állapodtunk meg, hogy az elkészült képetek és a teljes interjút a megjelenés elküldik nekünk is. Ha esetleg valamilyen ellenvetésünk van, akkor kérhetünk javítást, helyesbítést vagy törlést.
Robbal mosolyogva bújtunk össze, hogy haza induljunk. A kocsi a szálloda előtt várt ránk. Ahol nemcsak az autó, hanem hatalmas tömeg volt. Lassan, tényleg lassan kezdtem megszokni ezt a túlzott érdeklődést. Rob is engedett a többség akaratának, kiosztott jó néhány aláírást és pózol a közös képen. Furcsa módon tőlem is kértek aláírást, képet. A stúdió előtt várakozó rajongókhoz képest barátságosabbak és kedvesebbek voltak a lányok. Rob mosolyogva tette a dolgát.
Egész úton hazafele kedvesem csendben volt. Valamit forgatott a fejében. Látszott az arcán, a vonásain, hogy nagyon koncentrál. Szótlanul léptük át a lakás küszöbét. Éppen csak lepakoltam a kezemből. Rob magához húzott szorosan. Váratlan és határozott volt. Hosszú percekig csak álltunk összeborulva. Szerelmem a nyakamba temette a fejét. A forró leheletét a nyakamon éreztem. Aztán megszólalt…

~~~ xxx ~~~

Színfalak mögötti élet
Samantha Robins

Elérkezett a várva várt pillanat. A hosszú hallgatás és kötött interjúk után a tini ikon megtöri a csendet. Megszólal a fiatal generáció jelenleg leghíresebb színésze. Robert Pattinson önként vállalta az interjút, melyre az egész világ felkapta a fejét. Saját bevallása szerint most először és utoljára hajlandó beengedni a sajtót a magánéletébe. Ezzel a lépéssel kívánja tisztázni a félreértéseket, megcáfolni a téves pletykákat.
A Sunshine magazint érte az a megtiszteltetés, hogy a legszexisebb vámpírt, Edward Cullen-t alakító Robert és méltán híres fotós kedvese, Zoé Miranda Decker exkluzív interjút adott Samantha Robins-nak.
A napsütéses Los Angeles egyik legimpozánsabb hotelje, a Four Season egyik lakosztályában berendezve várjuk, hogy befusson a pár. A helyszín nem a sztár allűr miatt, hanem elsősorban kényelmi szempontok szerint került kiválasztásra. Egyre izgatottabban figyelem az órám, s jóval a megbeszélt időpont előtt kinyílik az ajtó. Boldog mosollyal lép be gyönyörű kismama. Őt szorosan követi a párja. Majd a sort a menedzser és a testőr zárja.
Zoé már az első pillanattól közvetlen és barátságos. Nevetve üdvözöl és mutatkozik be. Vidám és roppant energikus benyomást kelt. Büszkén viseli kismamaruhát és szépen gömbölyödő pocakját, amelyen talán akarva-akaratlanul megpihen a keze. Sugárzó nő, aki egyértelműen meghódította a nők millióinak bálványát.
Robert a párja minden mozdulatát árgus szemekkel figyeli, s amint tekintetük találkozik felragyog mindkettőjük arca. Egyértelműen, szinte már tapintható közöttük a szerelem. Meglepődve tapasztalom, hogy a magas brit a tőle szokatlan összeállításban jelent meg, amely viszont roppant módon jól áll neki. Fekete nadrág, fekete ing és fekete mellény. Lezser eleganciát hozza, mivel nyakkendő és zakó nincs, sőt még az ing legfelső gombja sincs begombolva, továbbá az ing ujjait is felgyűrte. A sötét összeállítás még inkább kiemeli világos bőrét, csillogó szemeit. Felnyírt haja pedig fiatalosabbá, mégis valahogy sármosabb benyomást kelt.
Nem hagyhatom szó nélkül, hogy a hatalmas kanapén úgy foglalnak helyet ketten, hogy szorosan egymáshoz simulnak. Robert még most sem veszi le kedveséről a kezét, átöleli és kedvese pocakján pihenteti a kezét.
Nagy valószínűséggel már egyáltalán nincs olyan kérdés, amit nem tettek fel a magánéletetekkel kapcsolatban. Mégis a való életben mindketten hallgattatok a kapcsolatotokról, a magánéletetekről. Most vállaltátok ezt a beszélgetést. Honnan ered ez a változás?
Robert: Változásról nincs szó. Csak ezúttal inkább elébe megyünk a dolgoknak.
Zoé: Ez egy tudatos döntés részünkről, mármint ez a beszélgetés.
Robert: Lépten-nyomon velem, velünk van tele a sajtó. Alapvetően nem a hírveréssel vagy a szerepléssel van problémánk, hanem a valótlan, a kitalált vagy koholt információkkal.
Ha nem így lenne, akkor is távol tartanátok a sajtót a magánéletetektől?
Zoé: Nagy valószínűséggel igen.
Robert: Igen. Természetesen.
Karrier

Nem hagyhatjuk ki nálatok a szakmai sikereket. Mindegyikőtök a saját munkájában kiemelkedő, annak ellenére, hogy fiatalok vagytok. Tehetséges fotós és híres színész. Hogy fér össze a kettő? Nem gondolkoztatok közös projekten?
Zoé: Büszke vagyok Robra és a sikereire, mert tudom, milyen kemény, fárasztó és embertpróbáló erőfeszítésre volt szüksége. Ahogy ő színész, úgy én fotós szerettem volna lenni. Lucas Ross és Josh McCoy közreműködése nélkül ez aligha sikerülhetett volna. Josh-nak (The World of Tomorrow ügynökség), aki lehetőséget adott, hogy bizonyítsak. Fényképész vagyok, azonban a cégnél kipróbálhattam magam más területeken is. Egy sorozat elkészítése hosszú folyamat. Részt vehettem tervezésben, szervezésben is. A kezdetben inkább csak Rob barátnőjeként emlegettek. Aztán szép lassan a szakma felfigyelt rám. Az elismerésük pedig minden fáradozást megért. A terhesség kezdeti szakaszában, sőt ameddig lehetett, addig dolgoztam. Azonban most a kisbabánk az első. Közös projekt? Bármi megtörténhet.
Robert: Zoé eszméletlenül tehetséges, kitartó. A saját korlátjait is feszegeti, ha munkáról van szó. Büszke vagyok az eddig elért sikereire. Szerintem ez kifejezetten jó, hogy különböző területek érdekelnek bennünket.
Robert most fejeztétek be a Water for Elephants forgatását. Milyen volt játszani ebben a filmben?
Robert: Jó móka normális embert játszani. Egy csodálatos film lesz. Már alig várom, hogy készen lássam. Romantikus és realisztikus. Szerintem önmagáért beszél az egész.
Megkönnyítette vagy megnehezítette a munkát, hogy két ilyen kaliberű színész játszott együtt ebben a filmben?
Robert: Kifejezetten jó volt velük együtt dolgozni. Az egész stáb hihetetlen munkát végzett, keményen dolgozunk és a bámulatos volt figyelni Christoph és Reese játékát.
A hollywoodi sztárokról mindig azt halljuk, hogy mennyire el vannak szállva maguktól, ellenben rólad mindenki azt mondja, hogy a legnormálisabb fickó vagy a világon.
Robert: Erre Zoé tud válaszolni.
Zoé: Egyet kell értenem, amiért minden tisztelem az övé. Megmaradt két lábbal a földön, nem szállt el a gyorsan jött sikertől. Sőt a siker csak még jobban ösztönzi, hogy keményebben dolgozzon produkciótól függetlenül.
Szuperprodukciók és kis költségvetésű filmek. A produkció mérete van valami hatással a munkádra?
Robert: Rengeteg felkérést kapok, főleg az utóbbi időben. A produkció az produkció, a szerep az szerep. Nem a produkció mérete dönti el, hogy valami jó vagy nem. Hanem, mennyire vesszük komolyan a munkát. Mindig szem előtt tartottam, és igyekszem továbbra is megtartani, minél változatosabb filmeket vállajak. Nem szeretnék egy skatulyába kerülni. Pont ezért van szükség minél több kis költségvetésű filmre.

Szerelem első látásra?

Beszéljünk kicsit a kezdetekről. Kérlek benneteket, meséljetek! Hogyan és hol találkoztatok? Mióta vagytok együtt?
Zoé: New York-ban. Ott találkoztunk. Bár mint utóbb kiderült, hogy egy géppel repültünk Londonból. Az unokatestvérem, Danny jóval korábban unszolt már, hogy látogassam meg, ezért érkeztem akkor A Nagy Almába.
Robert: Már a Heathrow-n kiszúrtam. – Szerelmes pillantásokkal és csábító mosoly villant fel a férfi. - A szórólapot se felejtsd el! – Kérés nélkül mesélni kezd. – Rendesen rám hozta a frászt. Két srác várta a reptéren, aztán gondolt egyet és előttem termet. A kezembe nyomta a papírt „Szia! Ha van kedved, gyere el! Szívesen találkoznék még veled… Az elkövetkezendő néhány hétben ott leszek, minden este!” szöveggel.
Zoé: Te még arra is emlékszel, mit mondtam? - A válasz pedig egyetlen könnyed csók.
Ezek szerint szerelem első látásra? Zoé lépett először, te kezdeményeztél?
Robert: Ha úgy vesszük, akkor igen. Talán. Túlzás lenne azt állítani, hogy szerelem volt első látásra. Inkább úgy mondanám, hogy kivártam, s annál nagyobb lett a sikerem.
Zoé túlságosan csendben vagy. Mit szólsz ehhez?
Zoé: Abban egyetértek Robbal, és nem merném kijelenteni a szerelem első látásra dolgot. Ha kezdeményezésnek vesszük a szórólapot, akkor én tettem meg az első lépést. Azonban Rob tényleg minden este megjelent a bárban, de mindig elérte, hogy megőrizze a titokzatosságát. Pedig figyeltük egymást, vártuk a másikat. Még ha nem is szerelem volt első látásra, akkor is vonzódtunk egymáshoz.
Hogyan lepleződött le vagy hogyan nyerte el a szíved?
Zoé: Szabadest volt a bárban, Rob pedig vállalta a fellépést. Persze akkor még nem tudtam, hogy ő az, aztán nekem ajánlott egy dalt, nekem énekelte. Romantikus volt. Az előadás után beszéltünk először, de megzavartak bennünket. Szóval lehet, hogy inkább ezt tekinteném az első lépésnek. Az első közös pillanatunk.
Innentől kezdve pedig nyert ügye volt?
Robert: Nagyképűség lenne azt mondani, hogy igen? – A színész nevetve magához húzza kedvesét és puszit nyom a homlokára.
Mint egy átlagos pár

Ha jól értesült vagyok, akkor Robert a Remember Me-t forgatta. A forgatás mellett maradt időtök egymásra? Zoé mivel foglalkozott New York-ban?
Zoé: Nekem New York elsősorban egy vakáció volt. De addig sem lazsáltam. Az időm nagy részét szívesen töltöttem korábban említett bárban. Segítettem, besegítettem nekik a húzósabb napokon. Főleg hétköznap.
Robert: Nagyszerű volt a munka a Remember Me stábjával. Zoé említette már, a napi forgatás után elég gyakran megfordultam a bárban. Ahogy egyre komolyabb lett a kapcsolatunk, úgy töltöttünk egyre több időt együtt. Hétköznap forgattam, de a hétvégét teljes mértékben együtt töltöttük. Totál olyan dolgokat csináltunk, mint egy átlagos pár.
Mit is értesz ez alatt, mármint az átlagos pár alatt? Nehéz elképzelnem ezt.
Robert: Tény, hogy érdekesek a körülmények, melyek minket körül vettek és vesznek. New York-ban többnyire csak a lakásra és a bárra korlátozódott az a terület, ahol együtt tudtunk lenni. De mi normális párként viselkedünk. Zoé imád főzni, és nagyon finomakat tud. Hétvégén együtt ültük le az asztalhoz. Közösen néztünk filmet. Gyerekfelügyeletet vállaltunk. Főleg, mióta L.A-be érkeztünk, kisebb-nagyobb megszakításokkal valóban együtt élünk.
Zoé: Itt helyesbíteném, az egyik téves pletykát. Tony-ra, az egyik barátunk kisfiára vigyáztunk vagy ha hétvégén dolgoztak a szülei, akkor nálunk volt a kisfiú. Többször tévesen hozták le, hogy egyedül álló anya vagyok. Ez nem igaz.
Pletykák

Áttértetek a pletykákra. Folytassuk azzal kapcsolatban a beszélgetésünk. Gyűjtöttem párat és kommentálnátok őket?
1. „A dögös vámpír új barátnője: egyedülálló anya…”
Zoé: Ez csak pletyka. Most várom első, közös babánkat Robbal.
2. „… kórház gyakori vendége Robert új barátnője. (…) Talán útban a szerelemgyerek?...”
Zoé: Balesetet szenvedtem. Elájultam és leestem a lépcsőn. Emiatt volt szükségem a kórházi kezelésre. Kontrollokra kellett visszajárnom.
Robert: Most érkezik a sokat emlegetett szerelemgyerek.
3. „Kék babacipellők”
Robert: Ez igaz. Tényleg megvettem azokat a babacipőket. De túl korán, és amúgy is lányunk lesz. – vigyorodik el a színész, mire kedvese csókot nyom a szájára. Várakozom, de mivel több hozzáfűznivalójuk nincs, így haladunk tovább.
4. „Még a világsztárt is megcsalják?”
Robert: Hazugság. A kapcsolatunkat illetően voltak félreértések, kisebb-nagyon veszekedések közöttünk. Kinél nincs ilyen? Minden párnál van hasonló időszak. De egyikünk sem csalta meg a másikat. Soha nem tettük, soha nem is fogjuk.
Zoé: Amúgy azok a képek csalósak. Ezek a reptéren készültek, és az unokatesóm, Danny ölelt meg, mikor megérkeztem.
Robert: De a külső szemlélő, akin nincs tisztában a kapcsolatukkal, és hallja őket veszekedni. Lazán gondolhatja őket régi házasoknak. Másrészt engem összeboronáltak már az összes kolléganőmmel, függetlenül attól, hogy volt párja vagy férje.
Zoé: Tévesen hoztak hírbe engem is Jackson Rathbone-nal, aki amúgy Ashley Greene párja. Mindketten jó barátaim, Rob révén ismertük meg egymást. Kellan Lutz-cal, aki szintén közel áll hozzánk. Nem hagyták ki a kollégáim sem: Lucas Ross-t, Josh McCoy-t.
5. „Szerelmi háromszög… Kristen, Robert és egy ismeretlen lány…”
Zoé: Az ismeretlen lány én lennék?
Robert: Ez az örök téma. Kriten és én, én és Kristen.

Barátok, család

Robert, folyamatosan hírbe hoznak Kristen-nel. Milyen természetű kapcsolat fűzött hozzá korábban? Munka vagy barátság? Esetleg több? Milyen a kapcsolatok most?
Robert: Kristen a kolléganőm, a barátom. Először valóban csak munkakapcsolat volt közöttünk, de mivel sok időt töltöttünk együtt a forgatáson és a forgatások után, úgy lettünk jó barátok. Ennyi, mindössze ennyi volt, van Kristen és köztem.
Zoé, hogy érint mindez? Mármint, hogy Robertet összehozzák a kolléganőivel? Elsősorban Kristen-re gondolok.
Zoé: Kár lenne tagadnom, de a kapcsolatunk elején sokkal jobban ki tudtak borítani az ehhez hasonló híresztelések. Mivel a friss kapcsolatot kezdünk, s még önmagamban sem volt biztos. Természetesen azóta jobban megismertem a hátteret, mostanra más sokkal jobban kezelem a helyzetet. Robbal szeretjük egymást, szilárd és őszinte a kapcsolatunk. Így még kevésbé adok ezekre a pletykákra. Kristen pedig a barátom lett, jó barátom.
A szavaidból úgy veszem észre, hogy Robert színész kollégáival szoros lett a kapcsolatod?
Zoé: A színész közösségük egyedi és olyan, mint egy szeretetteljes család. Befogadtak. Ash-sel és Jack-kel már a kezdetek óta jóba vagyok. Kellan-t és Kris-t itt Los Angeles-ben ismerhettem meg jobban. A többiekkel is jó a kapcsolatom, csak velük kevesebb időt tudtam eltölteni.
Robert: Család? – hangosan gondolkodik - Nem a szó hagyományos értelmében, de igen. Az évek alatt kötelék alakult ki közöttünk, még ha nem is lógunk állandóan együtt.
A tágabb baráti társaság hogyan fogadott benneteket? Hogyan fogadtak Rob, mikor megismerted Zoé barátait? Hogy fogadta Zoét a brit falka?
Zoé: Az első reakció mindenképp a meglepődés volt. De ahogy megismertük egymást és a barátaink, úgy illeszkedtünk be a másik világába.
Robert: Zoét az első pillanattól szerették a srácok, sőt nagyon is érdeklődtek utána…
Zoé: Nekem csak Te számítasz. Téged szeretlek. – A mosolygós kismama szerelméhez fordul és gyors csókot váltanak. Süt róluk a szerelem.
A barátok után térjünk át a családhoz. Zoé, kérlek mesélj a saját családodról! Hogyan fogadtak bennetek? Voltatok Londonban együtt, ahol a két család találkozott?
Zoé: A szüleim nagyon nyitottak. Kiskorom óta sokat utaztunk, s ezzel együtt járt az is, hogy meg kellett tanulnom beilleszkedni az új közösségbe, éppen úgy, ahogy ők is teszik. Azt hiszem innen ered az önállóságom. Alapvetően a saját lábamon álltam mindig is. A párválasztásba ezért sem szóltak bele a szüleim. Elfogadták a párom, vagyis Robot, mert tudják, hogy vele boldog vagyok. Nekik pedig csak az számít, hogy boldog legyek.
Robert: A családunk meglepődött, mikor beállítottunk. Csak azért, mert előzetes bejelentés nélkül látogattuk meg őket. Zoé korábban érkezett Londonba, s mielőtt elutazott össze is vesztünk. Amúgy egy galéria megnyitóját szervezte. Miközben forgattam. Egyik pillanatról a másikra döntöttem az utazás mellett. Nem csoda, hogy aggódtak, mikor beállítottam a szüleimhez. De mikor bemutattam nekik Zoét, illetve a szüleit minden rendeződött. A szüleim mindig támogattak és aggódnak értem, de láthatták, hogy Zoé mellett boldog vagyok.
Gratulálok nektek, hogy egymásra találtatok. Jelenleg együtt éltek és babát vártok. Nagy lépés a családalapítás.
Robert: Igen, nagy lépés. Egy apró életért mi leszünk felelősek. Ijesztő és ugyanakkor csodálatos érzés. Apa leszek. Még most is az öröm jár át, ha erre gondolok. Apa leszek. Lehet, hogy sokan fiatalnak tartanak hozzá minket. De úgy érzem, hogy a kapcsolatunk sokkal érettebb lett, és megérettünk a gyerekvállalásra, a családalapításra. A kettőnk kapcsolatában és a kettőnk kapcsolata körül nincs cukormáz. Mi teljesen tisztában vagyunk a saját és a másik érzéseivel. Mi pusztán szeretjük egymást. Ezt pedig a másik is érzékeli.
Zoé: Egyet értek Robbal, csak egyetlen dologgal egészíteném ki: Manócska úgy döntött, hogy most jön. Mi pedig tárt karokkal várjuk.
Hogy álltok a házassággal? Felröppent a londoni látogatással kapcsolatban az esküvő híre. Mi a véleményetek a házasságról? Összeházasodtatok vagy tervezitek az esküvőt?
Zoé: El kell keserítselek, mi nem vagyunk házasok. Nem volt semmiféle titkos eljegyzés, vagy esküvő. De szeretnék férjhez menni. – kacsint párjára a vidám kismama. - A házasság intézménye egy szép tradíció. Bár egyre kevesebben kötnek házasságot, és elkeserítő, hogy egyre több házasság válással végződik.
Robert: Mindig csodáltam a szüleim házasságát, s egyszer én is szeretnék példát mutatni a gyermekemnek. A többi maradjon a mi titkunk. – mosolyodik el színész. Mindketten elhallgatnak, s pár pillanatnyi szemkontaktus után várják a további kérdéseket.
Már csak egyetlen kérdésem maradt hátra. Hogyan képzelitek el a jövőt?
Robert: Együtt. Teljesen mindegy hol vagy éppen mit csinálunk, ha együtt lehetünk.
Zoé: Boldogan.
Azt hiszem, ez a legtökéletesebb zárás. Köszönöm az interjút. Szeretnék további sikereket és sok boldogságot kívánni Nektek!
Boldogon somolyognak egymásra. Nyíltan és őszintén válaszoltak a kérdéseimre, amiért hálás vagyok. Személyes véleményem szerint, tökéletes párt alkotnak. Különböző személyek, egyéniségek, s pont emiatt passzolnak egymáshoz. Bátran mondhatom, hogy az egész világ kíváncsian várja, mit hoz a jövő számukra…


~~~ xxx ~~~

44. Barátok és meglepetéseik

Sziasztok,

van egy jó hírem és van egy kevésbé jó. Az utóbbival kezdem, ha megengeditek. Szóval a kevésbé jó hírem az, hogy lassan haladunk a történet végéhez. Higgyétek el, hogy nekem sem kellemes, mondhatom úgy, hogy nehéz az elengedésük, mert nagyon megszerettem Zoé&Rob párost.

Viszont a jó hír, hogy most itt a folytatás! :D

Köszi a komikat, imádlak benneteket!
Kitty! köszi a komid! megígérem, hogy a pocaklakónak nem lesz semmi baja és jó kis happy részt hoztam. :)

Dona! köszönöm neked is, hogy írtál! és kíváncsian várom, mit szólsz a haverokhoz! :)

Klau! köszi, hogy írtál! örülök neki, ha hatásal van rátok a fejezet. :) igyekszem minél változatosabbra írni az egyes fejezeteket, de lassan a töri végéhez közeledve ez még nagyobb feladat, mint az elején. ezért is örülök, ha mégis sikerül elérnem a célom. hát igen, az aggódás tipikusan Rob! :)


Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~
 ~ Véget nem érő szép remény ~
44. fejezet - Barátok és meglepetéseik



A telefon folyton kicsengett, de nem vette fel. A parányi készüléket szorongatva vártam, hogy megérkezzünk a kórház épületéhez. Lucas le se vette rólam a szemét, hősiesen viselkedett. Ő volt az, aki segítséget kért az éppen előttünk elhaladó nővértől. A nővér egyből orvost hívott. A kótyagos fejem miatt olyan tompán érzékeltem. Legközelebb, mikor elmúlt a szédülésem egy kórteremben voltam, a kétszemélyes szoba egyik ágyát nyomtam. Égett a villany, de egy csöppet sem volt bántó. Így megnézhettem, hogy az egyik karomba infúziót kötöttek. A másik oldalra fordítottam a fejem, ott pedig egy kócos kobakot láttam. Az ágyam szélén az összefont kezein pihent Lucas feje.
- Lucas… - suttogtam kissé rekedt hangon. Alig hallatszott a hangom, mégis felkapta a fejét.
- Felébredtél? Hogy vagy? Hogy érzed magad? – az örömtől csillogó szemekkel nézett rám a legjobb barátom. Minél biztatóbban néztem rá, hogy lássa, jól vagyok. Azonban nem csak a tekintetemmel, hanem a szavaimmal is alátámasztottam ezt.
- Igen, jobban vagyok. – tényleg így éreztem. Egy kicsit kényelmetlen volt már ez a testhelyzet, megkíséreltem felülni, vagy legalábbis valami kedvezőbb pozíciót találni.
- Várj, segítek! – kelt fel az ágy mellé húzott székről Luc. Megfogta a szabad kezem, bele tudtam kapaszkodni. Lassan felültem, s örömmel vettem tudomásul, hogy már nem szédülök. Luc volt olyan rendes, hogy még a hátam mögött a párnát is megigazított, még kényelmesebb legyen nekem.
- Mit mondott az orvos? Hogy van a pici? Meddig kell maradnom? – szegeztem neki a legfontosabb kérdéseket barátomnak. Most nem a székre, hanem az ágyra ült mellém. Megölelt. Jó érzés volt, hogy mellettem van.
- A vérnyomásod rendetlenkedett. Hirtelen ugrott magasra, aztán ugyanilyen hirtelen esett le. Túl sokat idegeskedtél, vagy nagyon felhúztad maga. Emiatt szédültél és emiatt lettél rosszul. – gyaníthatóan az orvos pontos diagnózisát mondta vissza.
- De a babának nem lett baja? – simítottam mindkét kezem a pocakomra. Annyira aggódtam a manócskáért. Belepusztultam volna, ha baja esik. De nem csak én, hanem az apukája is, aki már most imádja minden mozdulatát.
- Miután behoztak egyből néztek a picinek szívhangot. Mindent rendben találtak. Jól van. Ezért kell minél előbb megnyugodnod, sokat pihenni. Holnap pedig jön a doki és csinál ultrahangot. – Lucas is a pocakomra tette a kezét. Pár percig élveztük a csendet, a nyugalmat. Talán ő fáradt lehetett, de én egyáltalán nem éreztem a fáradtság jeleit.
- Rob telefonált? Visszahívott? – reméltem, hogy észreveszi, hogy keresem. Bár számolnom kellett a forgatással. A hangját elég lett volna hallanom, vagy csak annyit mondania, hogy szeret és megnyugszom.
- Nem, itt a telefonod, de még nem keresett. – bökött a fejével az ágy mellett álló szekrény tetejére. – De később még megpróbáljuk, jó? Hívod te is, de hívom még én is! – kérés nélkül is ígéretet tett, amit biztosan be fog tartani. Újra megsimogatta a pocakom. Elérzékenyültem a kedvességétől.
- Nálad nem is kívánhat jobb keresztapát. – meghatódva, már-már könnyes szemmel néztem az igencsak meglepődött férfira. De vigyora elárulta, örül a megtiszteltető szerepnek. Sőt még puszit is nyomott az arcomra.
- Köszönöm. Ez hatalmas megtiszteltetés nekem. – aztán elgondolkozott. Valamin törte a fejét, de csak nem akart előrukkolni vele.
- Elmeséled, hogy miért borultál ki? Ideges voltál, nagyon. Biztos vagyok benne, hogy nyomos ok miatt történt mindez. – rátapintott a lényegre. Félve kérdezett, talán attól tartott, hogy megint felhúzom magam. Azonban már nem volt szándékomban. Már elmondtam mindent, amit akartam és több mondanivalóm már nem volt az engem vádoló asszonynak. Egy nagy sóhaj után úgy döntöttem, hogy beavatom Lucast.
- Minden olyan jól indult… - kezdtem bele. – Olyan büszke voltam Robra. Kiállt a szerelmünkért, és bejelentette a babát is. Váratlan volt, mert igazából nem így akartuk elmondani, de jól sült el… - mosolyogtam meg a szavaim, mert egyből Rob büszkeségtől csillogó szemei jutottak eszembe. – Aztán megjelentek a szülei. Tartottam egy kicsit ettől a találkozástól, már korábban is. Visszamentünk a hotelbe, hogy ott beszéljünk, de aztán Claire, Rob anyukája elég durván viselkedett.
- Ezzel pedig felidegesített. – töprengett hangosan Lucas. Jó helyen kapizsgált, de ahogy magam végiggondoltam mindent rájöttem, hogy az anya utolsó kérdésein kaptam csak fel teljesen a vizet.
- Részben. Ezek sem estek jól, de képes volt megkérdezni Robtól „Biztos, hogy a te gyereked?... A te gyereked várja?” – szinte láttam magam előtt, ahogy Luc álla a padló felé tart, majd ott egy óriási koppanással landol.
- Hát már nem csodálom, hogy rosszul lettél. – nyomott egy puszit a homlokomra, és közelebb húzott magához. – Remélem, jól kiosztottad vagy ki fogod osztani, amiért így beszélt veled.
- Szép szóval igyekeztem a tudtára hozni, hogy téved. Rob is így tett… - ezúttal már nem húztam fel magam. Sőt jól esett kibeszélnem magamból. Inkább vidámabb dologról szerettem volna beszélgetni. – Most te mesélj! Mi van Kris-szel?
Lucas egy szerelmes kiskamaszt megszégyenítően kezdett el mesélni. Feldobott engem is, és átragasztotta rám a vidámságát. Beszélgetésünk más irányba fordult. Egész pontosan a szóba került a munka, az iroda. Szép lassan elnehezültek a szempilláim, egyre nehezebben tudtam figyelni. Most jelentkezett a fáradtság és rövid időn belül elaludtam.
Elég sokat pihenhettem, mert újra fényesen sütött a nap. Egy nővér lépett be a kórterembe. Arra határozottan emlékeztem, hogy mikor elaludtam, akkor Lucas mellettem volt. Neki is pihenésre volt szüksége, bíztam benne, hogy visszament a hotelbe. Alszik egy kiadósat. A nővér nem sokat beszélt, csak feltette a rutinkérdéseket, majd végre megszabadított az infúziómtól. Még mielőtt távozott, akkor közölte az orvos ékezését, és hogy ultrahangot csinál. Bólintással jeleztem, tudomásul vettem.
Egyedül maradt a szobába. Az ablak fele fordultam. Robra gondoltam. Nem tudtam, ugyan mennyi az idő, talán végeztek a forgatással és ő is pihent egy kicsit. Abban a pillanatban éreztem meg a kezét. Az öröm, a vágy, a szerelem, a nyugalom, amit Ő jelentett nekem, most mindent egyszerre adott nekem a csókjaiban. Mindkettőnknek a másikra volt szüksége. Az ajtóban álló személy késztetett bennünket a csókjaink megszakítására.
- Zoé, kérlek, beszélhetnénk? – megleptek Claire szavai. Kételkedve fogadtam a közeledését, hiszen nem is oly rég, még ő becsmérelt. Igyekeztem megőrizni a nyugalmam, s talán ennek köszönhetőn az arcomon sem látszott semmiféle érzelem. Lopva Robra sandítottam, talán nem is tudott róla, de valamiféle halvány mosolyt produkált.
- Oh, bocsánat! – törte meg a kissé kínossá váló csendet Lucas. Sietősen az ágyam másik oldalához jött. – Kicsim, mennem kell. Josh berendelt, bármi van hívjatok. – Nyomott egy puszit a homlokomra. – Rob, te meg vigyázz rájuk! – Lucas próbált fenyegető lenni, de nem sikerült neki. Kezet fogtak, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is legjobb barátom.
- Igen, beszélhetünk. – elég fagyosra sikerült, de csak ennyire voltam képes. Claire közelebb jött, miközben Rob felállt mellőlem, csókot nyomott a számra.
- Beszéljetek, van miről! – újra közel hajolt. Vártam a csókját, de nem csókolt meg. – Nyugodtan, én melletted állok. Szeretlek. – és végre megcsókolt. – Addig megkeresem apát és Dean-t. – azzal elindult volna az ajtó fele. Láttam a hálás mosolyt, amit az anyukája fele küldött. Úgy éreztem, valami megváltozott.
- Rob, beszélnél anyáékkal? Lehet, hogy kerestek már. Megnyugtatnád őket? – szóltam éppen távozni készülő kedvesemnek. Egyből visszalépett a telefonomért. De ami a legjobban tetszett az az volt, hogy újra megcsókolt.
- Jó reggelt! Az apuka is megérkezett, akkor pont jókor jöttem. – érkezett meg a doktor a korábban látott nővér kíséretében. – Megcsináljuk az ultrahangot, hogy megnézzük a babájukat.
Azok a csillogó kék szemek elvarázsoltak. Rob teljesen elolvadt, hogy itt lehet. Egy kicsi bűntudatom, amiért kizártam, de tudtam, ezentúl nem teszek ilyet. Az orvos előkészített mindent. A zselé most is ugyan olyan hideg volt. De mosolyogtam, hisz szerelmem boldogsága erre késztetett. Claire is maradt a szobában. Könnyekig meghatódva figyelt bennünket. Rob a monitorra tapadt. A vizsgálat után az orvos távozott. Előtte megnyugtatott bennünket, hogy mindent rendben talált és Rob kapott egy újabb képet, amit ragyogó tekintettel csodált. Hiszen megtudta a babácska nemét. Ettől csak még inkább ki akart ugrani a bőréből. Egy pillanattal később felpattant, mintha észbe kapott volna és elhagyta a kórtermet.
- Sajnálom. Zoé, kérlek, bocsáss meg! – az asszony a könnyeivel küszködött. – Sajnálom, hogy ennyire lehetetlenül viselkedtem. Túl elhamarkodottan cselekedtem. – csendben hallgattam Claire-t. – Rádöbbentettél, hogy Robert milyen régen volt ennyire boldog. Olyan régen láttam ezt az őszinte mosolyát. Utoljára akkor, mikor az első igazi szakmai elismerést kapta. – Claire helyet foglalt az ágy melletti széken. Várakozóan fordultam felé, nem akartam közbe szólni. – Csak tudod, mikor Rob haza állított nagyon ramaty állapodban volt. Alig ismertem rá. Hazajött és bezárkózott. Nem bulizott, nem szórakozott, még zenélni sem zenélt. Csak némán ücsörgött. Álmatlan volt, s olyankor éjszakákat beszélgettem vele.
- Claire. Tudom, hogy a fiadat félted. Mindkettőnknek nehéz volt ez az időszak. Életem egyik legnehezebb döntése volt. – Szólaltam meg először. – Tényleg szeretem a fiad, és képtelen vagyok nélküle létezni. A kisbabánk érkezése teljesen váratlan volt.
- Belátom, hogy nagyon gonosz dolgokat mondtam… - megtörtént. Belátta a tévedését.
- Claire… - fogtam meg az asszony kezét. – Nem tudjuk nem megtörténtté tenni, de nekünk a jövőre kell gondolnunk. A boldogságra, a babára, az unokátokra… - őszintén és a szívemből beszéltem. Bár azzal is tisztában voltam, hogy a megbocsátás egy nehéz és hosszú feladat. Claire bántott, és olyan dolgokat vágott a fejemhez, amire egyáltalán nem szolgáltam rá. A hibáink beismerésével azonban megtettük mindketten az első lépéseket a megbocsátás rögös útján.

~~~ xxx ~~~

Pár nappal később, hogy elhagytam a kórházat. Még azon a héten Rob szülei hazarepültek. Hozzájuk csatlakoztak a szüleim, apát nem tudták tovább nélkülözni. Vissza kellett menniük nekik is. A szüleink összebeszéltek és elhatározták, hogy együtt repülnek Londonba. Sajnáltam, hogy több időt nem töltöttünk együtt a szüleimmel, de úgy váltunk el végül, nincs okunk szomorkodni. Az igazi sírás akkor volt, mikor Lucas örömétől kicsattanva elmesélte a kinevezését. A könnyeim természetesen örömkönnyek voltak, mivel nagyon megérdemelte ezt a kinevezést. Hiszen imádta a munkáját és rengeteget dolgozott. Az új posztjával azonban együtt járt az is, hogy vissza kellett költöznie New York-ba.
A kórházi kitérőm után rettentő gyorsan elszaladt az a néhány hét, amit még Los Angeles-ben töltöttem. Ez idő alatt nem láttam tovább értelmét a szállodába maradni. Főleg, hogy Rob megtartotta a lakást. Bár tudtam, hogy már nem sokáig maradunk ott sem. A lakásban szabadabb voltam, szívesen főztem és minden nap örömmel vártam haza a keményen dolgozó párom. Imádtam, hogy reggel együtt, egymás mellett ébredünk. Maga a nap elég gyorsan elment, mert mindig sikerült elfoglalnom magam valamivel. Aztán jött a nap legjobb része, mikor Rob hazaért, hozzám. Egyből csókban forrtunk össze, hiszen egész nap nélkülöznöm kellett fenséges ajkait. Aztán a nap végén az ő karjaiban hajthattam álomra a fejem.
Rob míg forgatott, addig hurcolkodtam át a lakásba. Természetesen nem egyedül pakoltam. Egy rég látott kedves barát sietett a segítségemre. Kellan. Folyamatosan dolgozott, mióta befejezték az Eclipse forgatását. A meglepetés látogatásom óta egyre kevesebbet beszéltünk, aztán egyáltalán nem is láttuk egymást. Most viszont a kíváncsiságtól hajtva meglátogatott, mivel úgyis visszajött Los Angeles-be a közelgő promóciós konferenciára.
A konferencia időpontja pedig rettentő gyorsan közeledett. Robék lassan befejezték a forgatást, aminek kedvesem részben örült és amit részben sajnált. Imádta a társaságot, a rendezőt, a színésztársait és az állatokat. Ezért sajnálta, hogy végeznek. Azért örült, hogy akkor több időt tölthet velem és a picivel. Tudta és beszéltünk róla, hogy várható az utóforgatás, amit a konferencia utánra ütemeztek. Azonban erről csak akkor tudnak konkrét tényeket közölni, ha már haladtak a vágással és a gyártás folyamatában.
A konferenciára nemcsak Kellan, hanem Kris, Ash és Jack, továbbá Peter, Elisabeth is visszajött L.A-be. Kris a montreáli forgatásról érkezett, Ash Párizsban forgatott. Jack az utóbbi időben több időt szentelt a zenének, így turnézott a bandával. Peter pedig a New York-ban dolgozott. Örömmel fogadtak engem, s a babát is. Amit mi sem bizonyít jobban, hogy a lányok babaváró bulit hoztak össze nekem. Az egészről persze semmit tudtam, éppen úgy ahogy Rob sem. Mélyen hallgattak arról, mire készülnek. Csak annyit tudtunk, hogy együtt töltjük a barátaikkal az estét, mert egy-egy este közösen mentünk el vacsizni. Rob vezetett, mivel az utasítás szerint Krisék házánál gyülekeztünk. Kedvesem ismerte az utat. A ház előtt sorakozó autókból több emberre következtettem, de nem foglalkoztam vele, hiszen Rob ahogy mindig most is a derekamra csúsztatta a kezét, úgy lépkedtünk a bejárat fele. Csengettünk, majd egy-két másodperccel később Kris fülig érő szájjal nyitott ajtót. Egyből megölelt és beterelt bennünket.
- Meglepetés! - A nappaliba érve egyszerre kiáltották a ránk várakozók sokasága. Érdeklődve pillantottam körbe a feldíszített házban. S körbevettek bennünket a barátaink. A sok ismerős arc között felfedeztem néhány számomra idegent, azonban Robot egyből közrefogták és együtt röhögtek fel. Miután Rob kiszabadult a borda és váll ropogtatások után, maga mellé húzott.
- Srácok! Szeretném bemutatni nektek a párom, Zoét… Jah, és Apa leszek… - büszkén kidüllesztett mellkassal bökte ki. Megforgattam a szemem, mert egy pillanat alatt elérte, hogy a figyelem középpontjába kerültem.
- Helló Szépségem! Ugye emlékszel rám? - kacsintott rám Tom, és még kezet is csókolt. De a következő pillanatban már meg is ölelt.
- Hé Tom, állj üresbe! – Rob egyből többiek felé fordított. Persze mindenki hatalmas röhögésben tört ki. – Ő itt Sam… Bobby és Marcus… - megöleltek ők is. Aztán egyre többen és többen jöttek hozzánk, gratuláltak nekünk. Rob egy csomó új embernek mutatott be.
- Mi van haver, csak nem félsz, hogy lecsapom a kezedről? – cukkolta Tom haverját. – Ezért hallgattál a barátnődről? – míg Rob Tommal szópárbajozott, addig valaki megfogta a kezem, s kicsit arrébb húzott tőlük.
- Hagyd ezt a két lököttet, válassz inkább engem! – kacsintott rám Sam. Persze közben huncut mosolyra húzta a száját, és direkt átkarolta a derekam. Mindezt úgy vitte véghez, hogy Rob is lássa.
- El a kezekkel, mert ha nem is én, de az asszony tutira kinyír. – Rob gonoszkodva vetette oda Sam-nak, aki egyből elengedett. Szerelmem, pedig ismét Tom felé fordult, és indult a következő mente.
- Srácok, már ti is kezditek? – néztem hol Bobby-ra, hol Marcusra, mert ketten fogtak közre.
- Bocs fiúk ezt buktátok! – hallottam meg a hátam mögül a kedves hangot. – Ő csak az enyém lehet… - egyből megfordultam. Lucas kitárta a karjait, s mindjárt belevetettem magam.
A brit srácok totál ledöbbenve néztek bennünket. De azon jobban csodálkoztak, hogy Rob egyetlen szót sem szól. Sőt miután kiröhögték magukat Tommal és szent volt a béke, akkor lekezel Lucas-szal.
- Ideértél! – kacagott fel mellettünk a tornádóként közeledő Kristen. Lendületből Lucas nyakába ugrott, szenvedélyesen falták egymást. Hagytuk őket kibontakozni.
Ezt a lányok kihasználták Ash, Nikki és Elisabeth közrefogtak, s milliónyi kérdéssel halmoztak el. Robot a srácok sörözni csalták, nem mintha nagyon nagy erőfeszítésbe került. Mikor Kris és Luc is csatlakozott a lányokkal folytatott beszélgetésünkhöz, láttam a kíváncsi pillantásokat a többieken. Kris és Ash nem bírta tovább, egy totálisan megpakolt asztalhoz vezettek, amely roskadozott a színes ajándékoktól. Csupa-csupa édes és aprócska holmikat, plüss állatkát halmoztak fel.
Elhomályosodott a látásom. Meghatódottságtól könnyek szöktek a szemembe. Elérzékenyültem, hogy ennyi mindennel készültek. Megtöröltem a szemem, és boldogan mosolyogtam a barátainkra. Rob mellém osont. Megéreztem, amint a közelemben férkőzött. A szívem vad vágtája megsúgta, mellettem van. Hozzábújtam, beszippantottam az ismerős illatát. Átölelt, így az orrom hegyét végighúztam a nyakán. Beleremegett, majd puszit nyomtam a füle tövébe.
- Ugye jól érzed magad? Jó kis meglepetést hoztak össze… - suttogta nekem szerelmem, a leheletétől a jól eső borzongás futott végig rajtam. Arra késztetett, hogy még közelebb bújjak hozzá.
- Nagyon jó a buli és a meglepetés fantasztikus… - váltottunk egy könnyed csókot.
Miután a csók után elváltunk egymástól körülöttünk kuncogni kezdtek. Rob mellkasába fúrtam az arcom, mert a hirtelen megjelenő pírt érzékeltem. Szerelmem a hátam és pocakom simogatta. Pár perccel később, miután leküzdöttem a zavarom egy sokkal jobb dolog következett. Elsőként Kris, majd Ash kapott fel egyet-egyet az ajándékok közül. Várakozóan pillantottak felénk, míg kibontottuk a csomagolást. Tündéri rugdalózók, aprócska zoknik, partedlik hadát kaptuk. Az egészben tetszett a legjobban, hogy a néhány rózsaszín mellett volt minden más színű is. De mindegyik lánynak való volt. Olvadozva mutattam Robnak a parányi lábacskákra való zoknit vagy cipőt. Mosolygott, majd végül felnevetett, míg csókot nyomott a számra és a homlokomra.
Az este legeslegemlékezetesebb pillanata mégis az lett, mikor Sam, Bobby és Marcus rögtönzött koncertet adott, és Rob is csatlakozott hozzájuk. Ragyogó szemekkel figyeltem, ahogy Rob átszellemülten játszotta az akkordokat. Négyen játszottak és énekeltek, mégis le se tudtam venni a szemem szerelmemről. A hangjától csöpögőssé olvadtam. Felhőtlenül boldog voltam. Mégis lassan jelentkezni kezdett a fáradtság rajtam. Rob észrevette rajtam. Nem akartam elrontani az estét, de a barátaink elnézőek voltak. A srácok vállalkoztak, hogy kihordják az ajándékokat a kocsihoz. A lányok kísértek ki. Ők mentek tovább bulizni, talán az egyik klubba tartottak. Mi pedig haza indultunk. Robnak levakarhatatlan volt a vigyora végig.
 Elég hamar értünk haza, aminek roppant módon örültem. Amint felértünk a lakásba végre úgy csókolhattam meg Robot, ahogy már korábban is nagyon szerettem volna. Csak éppen a hely és az idő nem volt megfelelő hozzá. Hosszasan járták a nyelvein a vad táncot. Szerelem kuncogva vált el tőlem, mert még azt sem engedtem meg neki, hogy a kezében lévő csomagokat lepakolja. Szó szerint letámadtam. Hagytam, hadd szabaduljon meg a csomagoktól, addig a fürdősbe lépdeltem.
Fáradtan szórtam le a ruháim, majd beléptem a kabinba. Még szerencse, hogy a vizet nem megnyitnom meg. Mert szempillantással később kinyílt, majd pedig becsukódott mögöttem a zuhanykabin. Rob hátulról ölelt magához, puha ajkai egyszeriben lecsaptak a nyakamra. Apró és selymes csókokkal hintette be a bőröm.
- Szeretlek. – Rob amint elérte a fülem, suttogva szerelmet vallott. Nem lett volna rá szükség, hogy kimondja, mert tudtam és éreztem. Sugározta felém minden porcikája, minden mozdulata.
- Szeretlek. – viszonoztam elhaló hangon.
Gyengéden és kényeztetően mosdattuk egymást. Somolyogtam ahogy Rob keze újra és újra a pocakomra tévedt, miközben a kedvenc tusfürdőm habosította a testemen. Ugyanakkor itt-ott tovább időzött el, mint kellett volna. Azonban kifejezetten jól esett, hogy érezhettem őt. Rajtam volt a sor, a tusfürdőért nyúltam. A tenyerembe nyomtam, amit finoman dörzsöltem el Rob testén. A mozdulataim hatásra megfeszültek az izmai, a sóhajai sűrűsödtek. Mégis elegendőek voltak ezek a meghitt érintések és a olykor-olykor váltott csókok. A finom fürdőt követően egymást töröltük szárazra, majd pedig ismételten és megunhatatlanul Robhoz bújtam az ágyban. Az újabb csókok után az elhatalmasodott rajtam a fáradtság, amit egyáltalán nem bántam, hiszen a legjobb helyen voltam. Rob karjaiban. Folyamatosan simogatta a hátam, puszikat nyomott a hajamba, míg el nem aludtam.


Díjeső :)

Sziasztok,
ismételten
Klau-nak szeretnék köszönetet mondani, aki újra rám gondolt.





Szabályok:
1. Tedd ki a képet a blogodra
2. Köszönd meg annak akitől kaptad
3. Írj le 6 dolgot magadról
4. Küldd tovább 5 blog írónak
5. Hagyj megjegyzést a blogjukon!

Nagyon szépen köszönöm a díjat, az első két pontot már teljesítettem is. Ami a 3. pontot illeti, a  korábbi díjaknál már számtalan dolgot leírtam magamról, azokban még mindig nincs változás, és emiatt nézzétek el nekem, hogy nem írom le ide újra azokat. :)
Nektek küldöm a díjat tovább:
  1. Gabi
  2. Heni
  3. Kim
  4. Pixie
  5. Szasza

Egy újabb díj

Sziasztok,

ez ma a 2. bejegyzés, de ilyet nagyon szívesen posztolok. :)
Hatalmas köszönet Klau-nak, aki meglepett egy díjjal. Nagyon sokat jelent, hogy gondoltál rám.


Szabályok:
1. Értesítsd azt a bloggert, aki a díjat adta, hogy megkaptad!
2.Tedd ki a blogodra!
3. Írd ki a szabályokat!
4. Add tovább négy írónak!
5. Értesítsd a díjazottakat!


Első három pont pipálva! XD Az általam díjazott írók, mert mindenki csodás történtet ír és imádom Őket! Nézzetek be hozzájuk!
  1. Gabi
  2. Kim
  3. Pixie
  4. Szasza





43. Szavak és szerelem ereje

Sziasztok,

elkészültem, és már hozom is a folytatást. :D
Hogy tetszett a berlini premier? :D Roppant kíváncsi leszek a filmre. :D

Köszönöm a komikat!
Dona! talán kissé elragadtattam magam, mikor ezt a részt írtam, de valamiért így éreztem hitelesnek az egészet. a kövi részből kiderül, Claire miként cselekszik.

Kitty! csak ismételni tudnám a szavaim, amiket Donának írtam.

Pixie! Claire csakis a gyerekére gondolt, de majd meglátjuk, hogy mi történik a folytatásban.

Gabó! bevallom, először az értelmes beszélgetés volt a célom, de azt hiszem, így kicsit jobban felrázta a dolgokat. és próbára teszi Rob és Zoé szerelmét.

A Valentin-napi novella pedig a igazi finomságnak szántam. Kikapcsolódásnak, olvadozásnak, hogy kicsit oldjam a feszültséget, amit a legutóbbi résszel okoztam. :) Örülök, hogy tetszett. Judy, Kitty, Dona és Klau!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ


~~~~~ xxx ~~~~~
 ~ Véget nem érő szép remény ~ 
43. fejezet - Szavak és szerelem ereje

- Biztos, hogy a te gyereked?... A te gyereked várja? – visszhangoztak a fülemben a szavak. Értettem az indíttatását, hiszen hamarosan anya leszek, valahol mégsem tudtam megérteni. Most mutatkozott meg az értés és a megértés közötti eltérés, mely lassan szakadékká vált, mely két különböző partján álltunk. Az egyiken ő, míg a másikon én. Korábban már felhoztam Robnak is a témát, hogy a szülei nem lettek beavatva, de ahhoz képest minden elképzelésem sokszorosan felülmúlta Claire mostani magatartása.
Mindhárman engem néztek. Azok a várakozó tekintetek. Az idő mintha megállt volna vagy legalábbis helyben toporgott volna. Azzal, hogy Claire megkérdőjelezte Rob apaságát, mindennél nagyobb fájdalmat okozott nekem és a saját fiának. Képtelen voltam tovább egy szobában tartózkodni vele. Gondolkozás nélkül téptem fel az ajtót, magam mögött hagyva mindent és mindenkit. Csak haladtam előre közben utat engedve a fájdalom okozta könnyeimnek.
  
Azonban még mindig ott álltam a szobában. Egy lépést sem mozdultam. Csak egy gondolatként futott át az agyamon. Bár ezek szerint az eszem mindennél jobban el akart volna menekülni. – Milyen egyszerű volna! – De tudtam, hogy a távozás nem megoldás. Korábban már nem is egyszer éltem ezzel a lehetőséggel, mégsem jelentett megoldást a problémáinkra, sőt inkább még több bonyodalmat okozott.
Most volt egy fogadalmam, melyet meg akartam tartani. Eldöntöttem, hogy betartom az önmagamnak tett ígéretem. Kész vagyok harcolni, küzdeni a szerelmünkért és a közös jövőnkért. Éppen ezért lassan letöröltem a könnyeim. Már nem sírtam. Minden erőmre szükségem volt, így nem pocsékolhattam felesleges sírásra. - Már csak azért sem fogom kimutatni, mennyire fájtak a szavai. – sulykoltam magamba. Vettem egy hatalmas levegőt, összeszedtem minden erőm, mert amire készültem, ahhoz minden cseppre szükségem volt.
- Tudod érdekes szavak pont tőled… - néztem egyenesen Claire szemébe. Meglepettséget véltem felfedezni bennük. Nem csodáltam, hiszen bátran szembeszálltam vele. – Te papolsz arról, hogy a fiad mennyit szenvedett miattam, és hogy ez mennyire fájt neked… DE azt észre sem veszed, hogy a saját szavaid ezerszer nagyobb fájdalmat okoznak Robnak. – Már az első pillanatban láttam szerelmem arcán megjelenő fájdalmat, amit a saját anyja szavai váltottak ki belőle. Most, hogy felhívtam rá a figyelmét, természetesen Robra kapta a tekintetét. – Képes voltál megkérdőjelezni az apaságot csak azért, hogy bánts? De ezzel mindkettőnknek fájdalmat okozol. – higgadtan beszéltem, de belül majd szét vetett az ideg. – Meglehet a véleményed rólam, amihez jogod van… Tarthatsz annak, aminek akarsz, de azt nem hagyom, hogy a gyerekünket bántsd!
Robhoz léptem. Sütött róla a fájdalom, s a lelkében dúló vihar. Ez szörnyű érzés lehetett számára, hogy a saját anyja vagdalkozik holmi légből kapott vádakkal. A kezeit ökölben tartotta, a fejét pedig a szőnyegre szegezte. Ideges volt, feszült. A tartása is kifejezetten görcsös. A kezét két kezem közé fogtam meg. A még mindig ökölbe szorult kezét felemeltem, a csuklóját simogattam, a kézfejét, majd pedig a lassan nyíló tenyerébe csúsztattam a kezem. Egyből megszorította, egyből összefűzte az ujjaink. A másik kezemmel az álla alá nyúltam. Magamra irányítottam a tekintetét, rám figyeljen. Néma jelenet volt közöttünk. Minden érintésünkben a ragaszkodást, a törődést és a szerelmet sugalltuk a másik felé.
A szülők csendben végignézték, hogyan törődünk egymással. Legyen szó látványos vagy akár apróbb gesztusokról. Egy szót sem szóltak. Titkon mégis reméltem és bíztam benne, hogy Claire látja az egymás iránt érzett szerelem minden megnyilvánulását, s rádöbben a tévedésére. Önmagának kell belátnia, hogy hibázott, mert az észérvek haszontalannak bizonyultak. Hiába mondtunk bármit, álltunk ki egymás mellett, nem győzte meg az anyát.
- Rob, szeretlek. – muszáj volt tudatosítanom, nem is kedvesemben, hanem legfőképp az anyjában. Egy kicsi időt nyertem, míg a gondolataim rendeztem. Ha csak belevágok a dolgok közepébe, azzal nem biztos, hogy a megfelelő hatást érem el. Ezért a magyarázatot a dolgok elejétől kezdtem.  – Emlékszel mit történt két héttel a szakításunk előtt?
- Visszajöttem a forgatásról Ash-sel… - mondta ki Rob határozottan. Mondta volna tovább is, de megállítottam azzal, hogy megráztam a fejem. Ennyi éppen elég volt. A jelenlegi helyzetet tekintve teljesen mindegy, miért szökött meg Rob a forgatásról. Csak az fontos, hogy bizony azon az éjjelen szenvedélyesen szeretkeztünk nem egyszer. Újabb csábító emlékek helyett inkább gyorsan folytattam a magyarázatot.
- A szakításunk előtt két héttel az volt az utolsó közös éjszakánk… - Rob egy halvány mosollyal bólintott. – Nem vigyáztunk eléggé… - Ahogy nekem, úgy neki is az édes együtt töltött pillanatok emlékét hozták vissza a szavaim. Újabb erőt gyűjtöttem, s Claire felé fordulva kezdtem ismét beszélni. – A szakításunk után két héttel tudtam meg, hogy terhes vagyok. Remélem elégedett vagy? A 23. hétben járok, így azt hiszem, maximálisan kielégítettem a kíváncsiságod…
Büszke voltam magamra, mert kitartottam és elég erősnek bizonyultam. Úgy láttam a szavaim célba értek. Claire pillantása valamelyest enyhült, illetve úgy tűnt, gondokozóba esett. A kielégítően részletes magyarázatommal két célom volt. Egyrészt válaszoljak Claire áskálódó kérdésére, másrészt el akartam kerülni, hogy Rob fülébe bogarat ültessen. Amúgy sincs az asszonynak igaza, mert mondhat bármit a bennem növekvő manócska éppen úgy Robból, mint ahogy belőlem teremtetett.
- Szeretlek… Szeretlek benneteket… - Párom finoman a karjaiba zárt, s puszit nyomott a homlokomra, míg a pocakomra siklott a tenyere.
- Szeretlek. – súgtam vissza, ahogy összenyomtuk a homlokunk. Amint megállapodott a keze egy ponton, úgy fektettem rá a tenyerem Rob kézfejére.
Tudtam, hogy Ő mindenben mellettem áll, támogat. Ez a szerelem ereje, mert történjék bármi, együtt kell megoldanunk a problémáink. Sok szempontból rá kellett jönnöm, hogy nem volt könnyű a külön töltött idő, de szükségünk volt rá. Talán ennek köszönhetően erősebb és komolyabb a kettőnk között kialakult kötetlék. Természetesen a képletből azt sem felejthetjük ki, hogy megtapasztaltuk a másik hiányát, a másik nélkülözését, hiszen az ember tényleg csak azon dolgokat képes értékének megfelelően megbecsülni, melyeket majd nem elveszített.
Richard mellénk lépett. Először észre sem vettem, mert annyira Robra koncentráltam. De oldalra fordítottam a fejem, megláthattam egy teljesen meghatott apát. A kedves, biztató, sőt támogató tekintete melegséggel töltötte el a lelkem. A férfi felé fordultam, Rob pedig elengedett. Egy pillanat volt az egész, de teljesen beleszédültem. Egyből kedvesem karjáért nyúltam. Meg kellett kapaszkodnom.
- Zoé, kicsim! Nézz rám! – Rob aggodalmas hangon faggatott. – Jól vagy? Mi a baj? Édesem! – A kezemért nyúlt, s egyből leültetett.
- Nincs semmi baj. Már jól vagyok. – Rob előttem térdelt, úgy nézett rám. Megsimogattam az arcát, hogy megnyugtassam. Aztán olyan dolog történt, amire végképp nem számítottam. Rob felállt, az anyjára nézett.
- Nézd meg, mit csináltál! De ha bármi bajuk lesz, akár Zoénak, akár a babánknak, azt soha nem fogom megbocsájtani! – meglepődtem kedvesem kemény szavaitól. A düh, a harag beszélhetett belőle, és valahol éreztem, hogy csak emiatt viselkedik így.
- Rob, kérlek! Ne mondj ilyet! Ő az anyukád, csak neked akar jót… - persze mindenki úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. De tudtam, hogy az anyának a gyermeke a legfontosabb, hisz nekem is a manócska már most az első. – Anyukád mindössze nem a megfelelő pillanatot és módot találta meg… - Claire-re néztem, akin most először láttam a megbánás jeleit. Richard-hoz bújt. A férfi készségesen ölelte feleségét. Olyanok voltak, mint mi Robbal.
- Most még Te véded? Kicsim, egész biztosan jól vagy? – sóhajtott fel szerelemem, aki ugyancsak nem tudta, mit tegyen.
Kopogtattak, így Rob inkább az ajtóhoz lépett. Sejtettem, hogy Dean jött érte, és indulnak a forgatásra. Ebben az esetben, viszont nem kívántam tovább maradni. Itt biztosan nem, mármint Rob szüleivel. Főleg ezek után. Felkeltem az ülőhelyemről, bár egy pillanatra most is megszédültem. Eldöntöttem, hogy visszamegyek a szobámba, majd ott lepihenek.
- Szia Zoé! Gyönyörű vagy, mint mindig! – érkezett meg Dean. A szülőket csak később vette észre, hogy még a szobában vannak. – Claire, Richard. Helló!
- Most megyek. Jó munkát! – léptem Robhoz, s természetesen nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg. A derekam köré fonta karjait, úgy csókolt hosszan és kitartóan.
- Bármi van, szólj! Szünetben, majd telefonálok, ha tudok. – ígértette és ígérte meg Rob. Az ajtóig kísért, és ott is megismételtük újra a búcsúcsókot.
A lakosztályomig vezető úton kétszer kellett megállnom. A szédülés egy-egy másodpercig tartott. Ahogy jött, úgy el is múlt. Azonban egyre kevésbé tetszett ez nekem, mert eddig nem történt ilyen. A terhesség alatt egyáltalán nem voltam szédülős. – Ez lenne az idegesség hatása? – morfondíroztam magamban.
A lakosztályba érve nyugalom fogadott. Talán mindennél jobban erre a nyugalomra volt szükségem. Leraktam a táskám, de előtte még kivettem belőle a mobilom. A kezem ügyében legyen. A fürdőbe engedtem egy pohár vizet, miután megittam után a hálóba vonultam. Ledőltem az ágyra. Élveztem a nyugalmat, a csendet. Már besötétedett odakint. A telefonra pillantottam, ami már majdnem kilenc volt. Rob még nem hívott, ezek szerint azóta is forgatnak. Felültem az ágyon, de kótyagos volt a fejem. Újra elhatalmasodott rajtam a szédülés. Kintről zajt hallottam.
- Lucas… - mondtam ki, ahogy kiértem a szobából. – Lucas… - meg kellett kapaszkodnom.
- Zoé, jól vagy drágám? – Lucas éppen olyan aggodalmason kérdezett, mint Rob. – Zoé, te rettentően sápadt vagy. – Mellettem termett, majd a kezét nyújtotta. Megfogtam, és belé kapaszkodtam. Ugyan per pillanat nem a szédülés miatt, hanem azért, hogy érezzem nem vagyok egyedül. A legjobb barátom mellettem van, számíthatok rá.
- Lucas, azt hiszem, most tényleg nem vagyok jól… - megremegett a hangom. Megijedtem, hiszen minden egyes gondolatom manócska körül forgott.
Olyan pillanatok alatt történt minden. Egyáltalán nem éreztem magam jól, sőt a szédülés újra lecsapott rám és nem akart múlni. A babára gondoltam, s ezért sem ellenkeztem, mikor a kórház szóba került. Bár egyáltalán nem szeretem a kórházakat, most mégis szükséges volt. Lucas szerint egyre sápadtabb lettem. Felkapta a táskám, s nem vártunk tovább. Lucas-ba kapaszkodtam. A derekamnál ölelt ált, úgy segített közlekedni. Amint kiértünk a hotelből, éreztem a levegőt. Mérséklődött a rosszullétem, de mégsem múlt el teljesen. Útban a kórház felé próbáltam elérni Robot. Elég lett volna, ha hallom a hangját. Megnyugtatott volna. Mégsem sikerült beszélnem vele.
  
~~~ xxx ~~~
(Robert)

Azt hittem, hogy már nem tudok meglepődni. Tévedtem. Alig hittem a fülemnek. A saját anyámtól ezt egyáltalán nem vártam. Agyam még mindig vadul kereste a miértekre a választ, mikor a szívem sugallatára Zoémra pillantottam. A kín eddig ismeretlen szintjeit ismerhettem meg.
Megérkezett Dean, hogy a forgatásra kísérjen. Egyedül neki köszönhettem, hogy nem került sor szóváltásra köztem és a szüleim között. Harag tombolt bennem. De saját magamra is haragudtam, hiszen egy büdös szót sem szóltam, míg anya Zoét, a szerelmem vádolta. Szörnyű érzés volt, hallani azokat a kérdéseket, s egy szempillantás ereéig elhittem. Emiatt a megingás csak még jobban utáltam magam.
Hálát adtam az égnek, hogy legalább a forgatáson minden rendben ment. Sőt sokkal többet haladtunk, mint ahogy terveztük. Mondjuk nem volt nehéz úgy, hogy még szünetet sem tartottunk. Vagyis csak annyi volt a pihenő, míg rendbe hozták a sminkünket, megigazították a jelmezünk. Ennek megfelelően még arra sem volt időm, hogy felhívjam Zoém. Pedig nagyon szerettem volna hallani a hangját, hogy minden rendben van. Aggódtam érte, értük, mert aggasztott az a szédülés.
A felvétel valamikor hajnalban ért véget. Addigra mindenkin látszódott a fáradtság. Néhány kitartó rajongó még várakozott kint. Értékeltem a kitartásuk, így szóltam Dean-nek, hogy álljunk meg a kapu előtt. Furcsán méregetett, nem értette, honnan jött az ötlet. Én magam sem, de úgy éreztem, ez így helyes. Nekik köszönhetően tartok ott, ahol és mindig is hálás voltam a rajongóknak, csak az eltúlzott rajongásukat és tolakodó viselkedésüket nem értettem. Meglepetten tanulmányoztam a mosolygós arcokat, amely egyetlen aláírás vagy közös kép kiváltott. Egyből arra gondoltam, Zoé mit fog szólni, ha elmesélem.
A szállodába visszaérve vett erőt rajtam a fáradtság. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, mintha mázsás súlyokat raktak volna rám. Mindennél jobban vágytam Zoéra, de hajnalok hajnalán mégsem állíthatok be hozzá. Maradt egy gyors zuhany és néhány órányi alvás. Zoé távozása után anya kijelentette, hogy beszélni akar velem. S mivel nekem a forgatásra kellett mennem, így a másnapban, vagyis a mai napban egyeztünk meg, együtt reggelizünk. Tényleg csak néhány órám maradt.
Kopogásra ébredtem vagyis riadtam fel. Órákat aludtam, mégis úgy éreztem, mintha csak percek lettek volna. A kopogás ismétlődött. Egyre sürgetőbb lett, így kikászálódtam az ágyból. Le kellett cserélnem a ruhám. Az első kezem ügyé kerülő farmert és pólót húztam magamra. Az ajtóhoz siettem, ahol szüleim ácsorogtak. Bárhogy igyekeztem nem tudtam őszintén örülni vagy mosolyogni feléjük. Beengedtem őket, s pár pillanat türelmet kértem tőlük. Már csak néhány pillanatra volt szükségem. A fürdőbe tettem egy kis kitérőt. Visszafele, vagyis indulás előtt még felkaptam a telefonom. Abban a pillanatban megtorpantam. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a kijelzőn nem is egy nem fogadott hívás szerepelt. Az első hívás még tegnap este volt, az időkód szerint a forgatás alatt jött. Rossz érzésem támadt. Egyből tárcsáztam.
- Robert, minden rendben? – kérdezte anya, mert még mindig nem mozdultam.
- Nagyon ajánlom. – böktem ki, mert abban a pillanatban fogadta a hívásom.
- Igen? – szólt bele egy férfi hang. Első pillanatban fel sem fogtam, hogy igenis ismerem hívásomat fogadó személyt.
- Lucas. – részben megnyugodtam. Anya elővette az én megmondtam nézését, ami jelen helyzetben csak még inkább felhúzott. Bár apa is felhúzta a szemöldökét. – Szar helyet. – összegeztem magamban a tényeket. – Lucas, kérlek ad Zoét! – kértem rögtön kedvesem, mielőbb hallani akartam a hangját.
- Rob… - fájdalmas sóhaj Lucas részéről. – Rob, nem tudom adni. Most alszik. A legjobb lenne, ha mielőbb idejönnél…
- Lemegyek… Most rögtön… - vágtam rá egyből. Kérnie sem kellett volna. Csak Zoé és a pici számított.
- Nem, nem a hotelben vagyunk… West Los Angeles Hospital Center-be gyere… - Nem hiába aggasztott kedvesemnél hirtelen jelentkező szédülés. Minden idegszálam megfeszült, magamban könyörögte, hogy semmi bajuk ne legyen. De ahogy szóba került a kórház elakadt a lélegzetem, a szívem fájdalmasan dobbant. A félelem elhatalmasodni készült rajtam, de még az utolsó pillanatban megálljt parancsoltam. Zoénak szüksége lesz rá, erősnek kell lennem.
- Lucas, ugye jól vannak? – remegett a hangom. Azonban muszáj volt megkérdeznem, muszáj volt tudnom.
- Igen. De szüksége van rád! – nem tudott megnyugtatni. Ezzel a lendülettel lerakta a telefont.
- Mennem kell! Nem tudok veletek reggelizni. – fordultam a szüleim felé, akik semmit sem értettek. Nem volt időm magyarázkodni, mivel éppen Dean-t riadóztattam, hogy jöjjön értem.
- Kisfiam, mi történt? – lépett hozzám anya, a kezemért nyúlt. Most először láttam félelmet a szemében. Megbánást. – Ennek az egésznek miért kellett történnie? Miért most?
- Zoé kórházban van. - zártam le a témát. Lendületesen indultam, mielőbb Zoé mellett legyek.
Szüleim szó nélkül követtek. Alig hittem el, de tényleg elkísértek a kórházba. Idegességemben a hajam túrtam, tördeltem az ujjaim vagy éppen a térdemen doboltam. Közeledve a kórházhoz a feszültségem egyre növekedett. A parkolótól az épületig anya Dean mellett haladt.
- Fiam, ne légy ennyire kemény anyáddal. – apa mellettem haladt. – Megbánta, amiket mondott. Most már tudja, hogy hibázott. Főleg azóta, hogy a saját szemével látott titeket, együtt.
- Apa, bármennyire szeretném, akkor sem megy egyik pillanatról a másikra. Lehet, hogy anya rájött, de akkor is fájdalmat okozott mindkettőnknek. Zoé pedig kórházban.
- Gondold át, akkor is fiam. Az anyád szeret. – egy bólintásnál többre nem futotta.
A recepciónál belefutottunk néhány kíváncsiskodóba. A nővérek összesúgtak mögöttünk, ahogy várakoztunk, hogy végre információhoz jussak. Aztán az egyik nővér megkönyörült rajtam. Végre megmondta, hol találom Zoét. Hatalmas léptekkel haladtam előre. A folyosón fedeztem fel Lucas-t. Telefonált. Nem akartam megzavarni, de jelen pillanatban csak ő rendelkezett olyan információval, amire szükségem volt.
- Most mennem kell, mindent elintéztem… Már csak az aláírásodra várnak… New York-kal is egyeztettem… Jó átadom… Helló… - zárta rövidre a beszélgetését. Egyértelműen valami munkaügyet intézett.
- Helló Lucas! – nyújtottam a kezem. Kezet ráztunk. Hálás voltam neki, mert mindeddig Zoé mellett maradt. – Mi történt? Hogy vannak?
- Örülök, hogy ideértél. Üdvözlöm önöket, Lucas vagyok. – nos a szüleim kissé háttérbe szorultak, még be se mutattam őket. Luc megoldotta. – Tegnap, mikor visszaértem a szobánkba, rohadt sápadt volt. Aztán meg szédült is. Egyből hoztam a kórházba.
- Köszönöm, hogy ott voltál és hogy gyorsan cselekedtél. Mit mondott az orvos? – hiba volt elengednem. De nem tudtam volna maradni mellette a forgatás miatt. Talán ennek így kellett történnie. Lucas gyorsan cselekedett, ennek köszönhetően nem történt nagyobb baj. Bele se merek gondolni.
- A vérnyomása hirtelen ugrott magasra, aztán ugyanilyen hirtelen esett le. Emiatt szédült és emiatt lett rosszul. Pihen. Aludt, s ez a legjobb nekik. – biztató mosolyra húzta a száját. – Túlságosan ideges volt, de sikerült megnyugodnia. Örülni fog neked.
- A baba? Ugye ő is jól van? – megőrjített a tudat, hogy bármi történhet vele. A tekintetem a szüleimre tévedt és a csendben várakozó Dean-re. Egészen eddig, teljesen elítélhető módon nem foglalkoztam velük. Míg ők itt voltak velem. Anya könnyes szemmel figyelte a párbeszédem, amit Lucas-szal folytattam.
- Most már bemehetnek. – lépett ki egy nővér Zoé szobájából. Érdekes pillantásokat lövellt felénk, majd nagy sóhajok közepette távozott.
- Menj! Már biztos, hogy vár rád. – nézett rám Luc, de egyből megszólalt a mobilja. – Szia Édesem! Úgy hiányoztál! Hogy utaztál? Mesélj Kicsim! – Kris remek munkát végzett. Totálisan az ujja köré csavarta a férfit.
- Puszilom Krist! – súgtam oda Lucas-nak. Elindult a folyosón, hogy nyugodtan tudjanak beszélni. Úgy vigyorgott, mint egy szerelmes kisiskolás.
Egyből az ajtó felé léptem. Apa megveregette a vállam. Erőt adott, egyszer én is olyan szeretnék lenni, mint ő. Minden szempontból követendő példaképet testesít meg. Anya a könnyeit törölgette. Nem bírtam ki, mert eszembe jutott, bármikor mentem hozzá meghallgatott és megvigasztalt.
- Nem lesz semmi baj. Jól vannak. - Megöleltem. Rám nézett, s a szeméből mindent ki tudtam olvasni.
- Sajnálom, Rob, sajnálom! – pityeredett el újra, de most elengedett. Apához lépett. Együtt mondták, hogy menjek.
Eleget tettem az utasításuknak. Egy utolsó nagy levegőt vettem, s dübörgő szívvel léptem be a kórterembe. A fülem zúgott, a kezem izzadt. Végre megpillantottam őt, ahogy ott feküdt az ágyban. Még most is gyönyörűnek láttam. Az ablak fele fordította a fejét, a keze pedig a pocakján pihent. Csendben lépkedtem közelebb az ágyához. Amint elértem őt, a kezem a kezére fektettem. Meglepődött, először a kezeinkre, majd pedig az arcomra nézett. Azok a csókolnivaló ajkak csalogattak. Hát eleget tettem a ki nem mondott kívánságnak. Oly lágyan becézgettem az ajkait. Mindkettőnknek a másikra volt szüksége. Ő megnyugodott, hogy mellett vagyok, én pedig azért, hogy nincs semmi bajuk. Hosszú percekig ízleltük egymást. Azonban kinyílt az ajtó. Elszakadtunk egymástól. Abba az irányba kaptuk a fejünk.
- Zoé, kérlek, beszélhetnénk? – anya állt az ajtóban. Reméltem, hogy végre megtörik a jég, és újra szent lesz a béke. Bíztam benne. Azonban szerelmem arca rezzenéstelen maradt. Úgy nézett anya szemébe.
- Ebből vajon mi sül ki? – tettem fel önmagamnak a kérdést. Aggódtam, mivel életem két legfontosabb női alakja nézett szembe egymással és az előzményekről sem tudtam megfeledkezni.