52. Kivárt élvezetek

Sziasztok,

már jön is a folytatás! Sokat árulkodik a kép... most szólok!

Az előző rész komijaira:
Pixie! köszönöm a dícsérő szavakat! a köviben beteljesülnek a vágyak XD

Klau! kibékülnek, de még hogy! :D

Dona! bizony Rob igazi "kínokat" élt át, és a szitu is kissé félreérthető, s az átélt "kínok" miatt reagált ennyire hevesen Rob :)

Szofi! ki fogom húzni Zoét a bajból, és Rob is végre megkapja, amire már hetek óta vágyakozik :)

Zsófi! hát igen Rob kérdezhetett volna, mielőtt támad és kombinál. nem sokáig bírják a haragszom rádat XD

Alice! köszi! Zoé és Rob közötti szenvedély sokat fog segíteni, hogy mielőbb megbékéljenek :)

Szeretném, ha minél többen írnátok!
Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ
~~~~~ xxx ~~~~~
 ~ Véget nem érő szép remény ~
52. fejezet - Kivárt élvezetek




Olyan szinten dühös lettem, hogy még a könnyeim is kicsordultak. Az arcomon végigfolyó könnyeket nem fájdalom okozta, hanem az ingerültség. Fel se akartam fogni, miket vág Rob a fejemhez. Szerintem még maga sem gondolta komolyan a szavait, mert a féltékenysége uralkodott el rajta, ami csak olaj volt a tűzre. Mindent csak a lobbanékonysága és forrófejűsége mondatta vele. Azért volt mogorva, mert benne is hasonló mennyiségű energia gyülemlett fel, amit sehogy sem tudtunk levezetni. S ez a le nem vezetett energiamennyiség csak halmozódott és halmozódott. Nem szeretkezhettünk, és nem is veszekedtünk, amelyekkel amúgy a legkönnyebben és leggyorsabban szabadulhattunk volna meg a felesleges töltéstől.
A fürdőig meg sem álltam. Nagyot szusszantva nyitottam meg a hideg vizes csapot. Egyből aládugtam a kezeimet, majd a tenyeremben összegyűjtött vízzel lemostam az arcomról a könnyek nyomát. Felfrissített és némileg lehűtött a víz. Megismételtem, s újra megmostam az arcom. Majd a törölközőért nyúltam. Finoman megtöröltem először az arcom, utána a kezeim.
- Mikor tanulom meg végre, hogy előbb gondolkodjak és csak azután cselekedjek? – csaptam egyet a mosdó szélére. Természetes módon egyből a kezembe nyílalt a fájdalom. – Látod, már megint mit csináltál! – csattantam fel amint a tükörbe néztem. Immár sajgó kezem tartottam gyorsan a hideg víz alá, hogy lehetőleg ne dagadjon fel. – Még csak az kéne, hogy a kezem is bedagadjon!
Már így is roppant ideges voltam, vagy inkább feszült. Csak úgy cikázott bennem a felgyülemlett feszültség. Nem túl sok kellett volna ahhoz, hogy ott helyben felrobbanjak. Nagyon mérges és bosszús voltam. Robra, mert meg sem hallgatott, de valahol megértettem. Bár nem így kellett volna a tudtomra adnia a véleményét. Belátom, hogy rohadt félreérthető volt az egész helyzet a legjobb barátjával, amit a férjem egyből félre is értett és megindult a fejében a kombinálás. Pedig csak Tomnak akartam segíteni. Rosszul sült el a egész, és csak még nagyobb bajba sodortam. Lehet, hogy miattam összeveszik a két legjobb barátjával, mikor épp Tom a barátját kereste. Mindezek mellett, az egészbe önmagamra voltam legfőképp dühös.
Valamennyire csillapodott a lüktetés a kezembe, bár ahogy megtapogattam, még eléggé érzékeny volt. Arra gondoltam, hogy némi jéggel talán tudok rajta segíteni. A konyhába indultam, de előtte tettem egy kisebb kitérőt a babaszoba felé. Marion békésen szuszogott a kiságyban, de legnagyobb megdöbbenésemre Rob sehol sem volt. – Hova tűnt? Hol lehet? – most tényleg eluralkodott rajtam a kétségbeesés. – Csak ne csinálj semmi hülyeséget! – könyörögtem magamban. Ismertem annyira a férjem, ebben a dühtől tajtékzó állapotában hajlamos a féltékenysége vagy a haragja miatt nem ésszerűen dönteni. Ha ezek szerint cselekszik, akkor akár hülyeséget csinálhat, amitől még jobban fogja utálni magát. Nagyon nem akartam, hogy ez bekövetkezzen. De az is igaz, hogy ameddig nem higgad le legalább egy kicsikét, addig megbeszélni sem tudjuk a dolgokat.
Üres és csendes volt a ház. Sem Rob, sem Tom jelenlétére utaló dolgot, s szerencsére dulakodás vagy verekedés nyomást sem láttam. Ez ugyan pillanatnyi megnyugvást adott, de ez sem tartott sokáig. Ez csak annyit jelentett, hogy nem itt estek egymásnak. Nagyon reméltem, hogy nem ez fog bekövetkezni.
Bosszúsan a hűtőhöz léptem, hogy valamit keressek a kezemre. Már szinte az egész hűtő tartalmát végigforgattam, még csak azért sem akadt a kezembe semmi használható. Már derékig benn voltam, amikor a kezembe akadt egy csomag borsó. A célnak megfelelőnek tartottam. Kivettem és már éppen csuktam be a hűtő ajtaját, mikor hirtelen két kezet éreztem magamon. Ezzel egy időben kiesett a csomag a kezemből, s hangos puffanással ért földet, míg belőlem egyetlen sikkantás tört ki.

~~~ xxx ~~~

(Robert)

Meg kellett emésztenem Tom szavait. Olyan hihetetlennek tűnt az egész hülye helyzet. Remegő kézzel újra számhoz emeltem a cigarettám. Nagyot szippantottam belőle, míg erősen Tom-ot figyeltem. Tényleg a barátomnak, a legjobb cimborámnak tartottam, s ezért is akartam hinni neki. Ráadásul a feleségem meg sem hallgattam, sőt elég durván beszéltem vele. Újra ott tartottam, hogy nagyon megkérdőjeleztem a látottakat és a hallottakat. Aztán egyre jobban égett a képem attól, ahogy Zoéval beszéltem. Talán meg sem érdemelte.
- Már azt sem tudom, mit gondolja vagy mi a fenét higgyek! - Fújtam ki végül a benntartott füstöt. A másik kezemmel pedig végigszántottam a hajamon.
- Téged kerestelek… Zoé meg valami dobozokat cibált… - slukkolt egy utolsót Tom a cigijéből. Nagyon komolyan viselkedett. Ismertem ezt az oldalát, bár szerette titkolni, hogy ilyen is van neki. – Segítettem neki… Látta, hogy szar kedvem van, fel akart vidítani… Hülyültünk… - nyomta el a csikket. Még mondott volna valamit, de megszólalt a mobilja. Dühös lett, aztán köszönés nélkül elrohant.
Ott maradtam egyedül a kétségek között vergődve. Rágyújtottam még egy cigire, de még ez sem tudott megnyugtatni. Tanácstalan voltam. Bár a lehetőségeimet kettőre szűkítettem. Az első opcióként rohadt nagy balhénak nézünk elébe, ha mégsem hiszek a feleségemnek és a haveromnak. Nagyon nem ennek a lehetőségnek a teljesülését szerettem volna. A másik esetén ha elhiszem, hogy nem történt semmi kettőjük között, akkor amiatt főhet a fejem, amiket Zoé fejéhez vágtam.
Elszívtam a cigim, addigra már átfagytam, hiszen kabát nélkül mentem ki a cigizni. Hiába fűtött az indulat, mégis éreztem az erősen télies időjárást. Elnyomtam a cikket és befele tartottam. Zoé ott hagyott Marion-nal, azóta nem láttam Őt. S meglepetésemre Zoét a konyhában találtam. Hangtalanul sikerült közlekednem. Egyáltalán nem hallotta a jövetelem. Abban a pillanatban, mikor megláttam megszűnt a világ. Csak Ő létezett, jelen pillanatban még a kétségeim is félretettem. Teljes mértékben a feleségemre koncentráltam. Zavartalanul legeltethettem a szemeim rajta. Emiatt az átkozott böjt miatt még inkább megkívántam Őt. Bámulatosan nézett ki. A felső és a nadrág is tökéletesen rásimult a testére, ezzel még inkább kiemelve a domborulatait. Kerek keblei, formás feneke láttán eddig is nehezen bírtam visszafogni magam. A hűtőben keresett valamit, megtalálhatta, és már csukta be a hűtő ajtaját.
Egyszeribe elöntött a birtoklási vágy, Ő hozzám tartozik. Csak is az enyém lehet. Senki sem érhet hozzá. Akartam Őt, itt és most. Az agyamra emiatt hatalmas vörös köd borult. Nem érdekelt semmi sem, sem a böjt, sem a szavaim következménye, sem Zoé tettei. Az agyam teljesen kikapcsolt, s csak az ösztön maradt bennem. Ha kell, akkor megszerzem. S most a feleségem volt az, akit mindennél jobban akartam. Olyan voltam, mint egy ragadozó, aki éppen a prédáját fürkészi, s a megfelelő pillanatra vár, hogy elragadhassa. Néhány lépéssel elértem Őt, és rögtön lecsaptam rá, hogy becserkésszem a zsákmányom.

~~~ xxx ~~~

Erősen megragadott, maga felé fordított. Lökött egyet rajtam úgy, hogy a pultnak dőltem. Rob szorosan nekem feszült, ha akartam se tudtam volna kiszabadulni. Kéjes hangokat hallatott. Vadul a számra hajolt, majd csókolva tépte azt. Az első döbbenet utána belementem a játékba, szenvedélyesen csókoltam vissza. Hiszen akartam Őt, már jóval korábban felébredt bennem a férjem utáni vágy. Egyből a nyakába csúsztak a kezeim, a tarkóját simogattam, vagy a hajába belemarkoltam. Hozzá simultam ahogy csak tudtam.
A férjem nem törődött semmivel, egy könnyed karlendítéssel eltűntetett mindent az útból, ami a pult tetején hevert. Felkapott, s egy könnyed, de határozott mozdulattal felrakott a szabaddá váló pultra. A kezei a felsőm alatt jártak. Bele-belemarkolt a bőrömbe, az oldalamba, sőt a melleim sem kímélte. Felnyögtem a hirtelen érintésektől. Rob ajkai a nyakamra tévedtek, majd a vehemens csókok után szívta és harapta a szabad bőrfelületet, majd újabb féktelen csókban forrottunk össze.
Egyik keze a combomra csúszott, majd lendületesen siklott felfele. Élveztem a csókjait, azonban az egyre durvuló érintései egy cseppet sem estek jól. Finoman akartam eltolni magamtól, szólongattam is, de minden hasztalannak bizonyult. A mellkasának feszítettem mindkét tenyerem, és újra megpróbáltam eltolni magamtól. Csakhogy elkapta a csuklóim, erősen szorította meg őket. Vagyis nem is volt olyan erős a szorítása, legalábbis az ép kezemnek, de a másikba egy pillanat alatt fájdalom nyílalt.
- Áú… Rob, ne! Ez fáj! – nyögtem fel keservesen. Újra a kezembe hasított a fájdalom. Rob abban a pillanatban megtorpant, mikor felfogta a szavaim. Zihálva vettem a levegőt, éppen úgy ahogy Ő. Rám is hatással volt Rob erőteljes jelenléte. Kibírtuk egészen eddig, néhány nap múlva már tényleg letelik a tilalmi idő. Pont emiatt a kényszer megvonás miatt is érzékeltem olyan nagyon intenzíven Őt, s ha egy kicsikét finomabb lett volna meg sem állítom. De a düh, a feszültség vezérelte, ezért volt durvább.
- Zoé… én… - ködös tekintettel nézett rám. Láttam rajta, hogy azt sem tudja, mit csinált. – Én… - hátrált volna, azonban gyorsabban reagáltam. A lábaim a csípője köré tekertem. Nem engedtem el. Az álla alá csúsztattam a kezem, a szemébe szerettem volna nézni. De nem volt hajlandó rám nézni.
- Rob, kérlek, nézz rám! – elfordította a fejét. Megkísérelt kiszabadulni a lábaim alkotta bilincsből, de végül feladta.
- Hagyj! Engedj! – mordult fel, és végre rám nézett. A kezdeti haragos tekintete lassan lágyulni kezdett. Most határozott voltam. Megráztam a fejem, mire a csípőm két oldalán támaszkodott meg a pulton. A vállamra hajtotta a fejét. – Ez így nem jó! Kívánlak, mint még soha. Féltékeny vagyok, s már teljesen elveszettem a fejem, ezalatt a tilalmi idő miatt. Vágyom rád. De bántottalak. Akarlak, de nem akartalak bántani.
- Nem engedlek és nem bántottál. – újra a tarkóján táncoltak az ujjaim, a hajával játszottam. Cirógattam, simogattam, mert meg kellett nyugodnia. Egyikünknek sem jó, ha ennyire feszült és ingerült.
- Ne mond ezt! Legalább most ne! Légy őszinte! – kissé meglazult a tartása, már nem volt annyira görcsös.
- Bevertem a kezem, én voltam, azért túrtam fel a hűtőt. – emeltem fel a kezem, amit finoman apró puszikkal borított be. Hitetlenkedve fogadtam a változást, hiszen az egyik pillanatban durván leteperne, a másikban meg igazi úriember. Egyre nagyobb lángra kapott bennem a vágy. Ennek jelzéseként, még szorosabban kulcsoltam össze a lábaim férjem csípője körül.
- Ugye tényleg nem történt semmi köztetek? – fúrta a tekintetét a szemeimbe. Olyan áthatóan tudott nézni, miközben megbűvöltek azok a kék csodák. Két kezem közé fogtam az arcát, tartottam a szemkontaktust, így válaszoltam a kérdésére.
- Semmi. Tom segített pakolászni… Mivel előszedtem néhány régi megpakolt dobozt, azt cipelte. Hozzád jött, téged keresett, mert maga alatt volt… Nekem nem árulta el pontosan, mi a baja, de próbáltam felvidítani. Hülyéskedtünk… Győzködtem, hogy mondja el… Szerintem ezt hallhattad… Az a lökött, meg magával rántott a földre, mikor leborult a kanapéról… Ekkor jöttél be… - egyszerre a remény és a vágy egyveleg tükröződött Rob szemében, ami egyre jobban támogatott abban az elhatározásomban, hogy ma szeretkezni fogunk, ha törik, ha szakad. – Csakis te vagy jó nekem! Senki más, mindenki semmi hozzád képest. Eddig kibírtuk, de tovább nem fogjuk. Azt akarom, hogy szeress… Szeretkezni akarok veled…
Végtelennek tűnő másodpercig hezitált, aztán huncut mosoly jelent meg az arcán. A kezeit a combomra helyezte, majd a fenekem alá nyúlt, hogy megemeljen. Még szorosabban öleltem át. A lábaim még mindig a csípője körül voltak, a kezeim pedig a nyaka köré fontam. Rob elindult, nem is érdekelt, hova visz, csak az, hogy végre vele lehetek. Rémesen nehéz volt nélküle, pokolian hiányzott az érintése, a csókjai, és az, hogy mártózzunk meg a gyönyör tengerében. Még jobban hozzásimultam, így éreztem mindkettőnk szíve vadul verte a tam-tamot. Ami csak még inkább felgyorsult, ahogy Rob közelsége számos buja képet csalogatott elő az emlékeimből. Kényszert éreztem, hogy azon nyomban megcsókoljam. A csókom miatt a férjem megtorpant, s a falnak dőlve mentünk bele egy egyre kéjesebb csókcsatába. De Rob végül továbbhaladt.
A hálóba vitt. Lerakott az ágyra, majd azzal a lendülettel le is húzta rólam a felsőm. Mielőtt fölém gördült volna, lekapta magáról is a pólóját. Így fedetlen kebleim meztelen mellkasának feszültek.
- Szeretlek… - suttogta egy mély és szerelmes csók után. – Bebizonyítom… - újabb csók csattant, immár a nyakamon – mennyire… - csókok sorával borította be kulcscsontom – szeretlek... – minden csókja egy-egy kéjsóvár nyögést csalogatott elő belőlem.
A kezeim először a hajában, a tarkóján és a hátán jártak, azonban gondolt egyet, s egyik kezével a fejem fölött lefogta a kezeim. Már teljesen kész voltam, s akármit tehetett velem, csak legyek az övé, olyan szinten elvette a józan eszem. A csókok és ajkai nyomán felizzott a bőröm. A melleim szinte fájdalmasan feszültek, főleg miután a puha ajkait éreztem meg rajtuk.
- Rob… Rob… - a nevét ismételtem, de én magam is alig ismertem rá a saját hangomra. Egy pillanatra felemelte a fejét, s miután egy csibészes mosolyt küldött felém folytatta az útját a hasam felé. Immár ajkai mellett a nyelvét is bevette, hogy még inkább megőrítsen, pedig már így is teljesen felizgult állapotban voltam.
Elérte a nadrágom szélét. Ekkor elengedte a kezeim, s a szabaddá váló keze végigsimogatva közelített a csípőm fel. Nem hagyott ki egyetlen millimétert se. Most térképezte fel a testem, csak ezzel még inkább feltüzelt. Pedig már így is szinte vergődtem a rám törő vágytól, s a lepedőt markoltam kínomban. Kissé megemeltem a csípőm, hogy Rob minél előbb eltűntethesse az őt akadályozó anyagot. Azonban férjem nem így gondolta, mármint a mielőbb részét, mert kínzóan lassan simogatta le rólam a nadrágot a bugyimmal együtt. Eltűnt rólam az utolsó textildarab.
- Tedd meg! Kérlek… - már könyörögtem érte, hogy minél előbb egyek legyünk. Mire a férjem egy újabb zabolátlan és szenvedélyes csókra hajolt a számra. A kezét pedig legérzékenyebb pontomra simította. S nem sokára el is értem a csúcsot. A lepedőbe markolva és sikítva adtam volna a férjem tudtára, mit művel vele, de csókkal betapasztotta a szám.
Az egész testem égett, lángolt Rob érintésének nyomán, aki csak azért sem hagyta abba, s még mindig nem tett magáévá. Nyögdécseltem, vergődtem és az Ő nevét suttogtam, mert már többre nem voltam képes. Olyan intenzíven érzékeltem minden egyes mozdulatát, csókjait, nyelvcsapásait, simogatását, hogy a következő orgazmus sem váratott sokat magára. Testem ívbe feszült, majd remegve hullottam a lepedőre.
Még fel sem ocsúdtam az imént átéltekből. Rob-nak sikerült már újra izgalomba hoznia. Mi sem bizonyítja jobban, hogy teljesen ki voltam már éhezve. Azonban már mindent akartam. Újra lecsapott rám a kellemes bizsergés, ahogy mostanra Ő is teljesen meztelen lett, s fölém gördült. Azonban most mit sem törődtem saját vágyaimmal magam alá gyűrtem Robot. A tudtára akartam adni, hogy milyen édes kínokat okozott nekem, egész eddig.
- Most én jövök… - élvezetet szerettem volna adni neki.
Mellkasa forró bőrére puszikat hintettem, míg kezem már kőkemény férfiasságán járt fel s alá. Mély morgása, férfias nyögései elégedettséggel töltöttek el. Mivel a férjem is felhúzott állapotban került a kezeim közé, így elég gyorsan elment elsőre.
- Zoé… Zoém… - ismételgette a nevem. – Akarlak… Szeretlek… - Férfiasságának tisztogatásán fáradoztam, sikerült újra izgalomba hoznom, de immár az ajkaim is bevettettem, hogy minél nagyobb örömöt okozzak neki. Amit sikerült elérnem.
Csakhogy most már végképp vele akartam beteljesíteni a szerelmünk. Az ölébe helyezkedtem, csípőm ringatásával ingereltem és igyekeztem minél előbb újra izgalomba hozni. Rob felült, a csípőmön, a hátamon jártak a kezei, míg sokadszorra forró csókot váltottunk. A férjem éledő vágyát fokozatosan, óvatosan fogadtam be. Megálltam, mert ki akartam élvezni egyesülésünk minden pillanatát. Rob ezt másképp értelmezte.
- Édesem… Ne… nem kell… elsietnünk… semmit – levegőért kapkodott, úgy ahogy én is. Már ott tartottak, hogy a lángok felemésztenek, s a forróság bizonyítékaként apró izzadságcseppek jelentek meg a bőrünkön. Rob átölelt, míg a vállamra csókokat nyomott.
- Akarom… szeretném… Szeretlek… - rajzoltam körbe a nyelvemmel a száját. Lassan megmozdítottam a csípőm.
- Szeretlek… Vigyázok rád! – suttogta a fülembe érzéki hangon. Imádtam, hogy képes még a bársonyos hangjával is simogatni.
Az első pillanatok kellemetlensége hamar tovaszállt, s maradéktalanul élvezhettük egymást. Szerelmem hagyta, hogy irányítsak. A lökések, a mozgás ritmusát én határozhattam meg. Mindvégig csókolt, simogatott, olykor a csípőmbe vagy a fenekembe markolt. Aztán egymásba kapaszkodva ért el bennünket a gyönyör. Egymás nevét és a szerelmi vallomásunk mondtuk ki. Együtt léptük át a fenséges paradicsom kapuját. A gyönyör hullámai teljesen magukkal ragadtak bennünket, s izzadságban úszva hanyatlottunk vissza a párnák közé. De még most sem engedett el a férjem. Szorosan magához vont. Vigyorogtam, mint egy vadalma. Annyira tökéletesek voltak ezek a pillanatok. Újra szerelem karjaiban voltam. Tiltások nélkül szerethettük egymást. S most újra kerek lett a világ.
Egy picike Angyal azonban felébredt. A babafigyelő közvetítette az egyre erősödő sírását. El sem akartam hinni, hogy ilyen gyorsan elszaladt az idő. De nagyon úgy tűnt, mivel Marion megéhezett. Kicsit még kábán tápászkodtam fel.
- Maradj, majd megyek én! – mire kimondta már boxer és póló volt Robon, és már csak a hátát láttam a fürdőbe eltűnni. Aztán néhány pillanattal később jelent meg. A hangok alapján kezet mosott.
- Van tej a hűtőben… - a fürdőből egyből engem célzott meg. Csókot lopott, majd miután elváltunk egymástól akkor tudtam megszólalni. Mielőtt kilépett volna az ajtón, még rám kacsintott. A kielégültségtől dagadt a mosoly az arcán, amitől én meg csak még jobban vigyorogtam.
Miután végre feltápászkodtam az ágyból a fürdőbe siettem. Gyorsan megmosakodtam és alaposan megmostam a kezem. A tükörben egy boldog nőt láttam, aki csillogó szemekkel és duzzadó mosollyal nézett vissza rám. A fogason lógó hálóingért nyúltam, belebújtam és azért a köntösöm is felkaptam. A férjem után iramodtam.
A konyhában ügyesen etette Mariont. Közben mindenféle csacskaságokat magyarázott. Rob észrevett, újra rám kacsintott és bevetette a híres csibészes mosolyát. Beleremegtek a lábaim. Amint elértem Őt megcsókoltam. Rob háthoz simultam, átöleltem. Most tényleg tökéletes volt minden. Tökéletes idill.



51. Ez csak illúzió

* FRISSÍTVE *

Köszönöm Nektek a türelmeteket, és a komikat, pipákat! Szerintem elég mozgalmasra sikerült a fejezet, van benne minden. :)

Várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ
~~~~~ xxx ~~~~~
 ~ Véget nem érő szép remény ~
51. fejezet - Ez csak illúzió?


Még két napig élvezhettem a kórház szeretetét. De az utolsó pár órát már alig bírtam ki. Az ébredésem után elég sok vizsgálatot, tesztet végeztek el rajtam. Ez volt a dolog kevésbé megrázó része. Igazából tényleg jól éreztem magam, mint mikor egy kiadós alvás után reggel felébredsz. A saját szobának köszönhetően Rob velem lehetett egész nap, a manócskával együtt. Feldobott, és repkedtem a örömömben, akárhányszor arra gondoltam, hogy anya vagyok és saját kis családot alapítottunk.
Ismételten könnyek szöktek a szemembe, mikor legeslegelőször a karjaimban tarthattam Mariont. Ezt az élményt csak még inkább emelte, mikor az anyák legtermészetesebb tettét hajtottam végre. Megetettem a csöpp lányom. Az első pillanatokban nem igazán ment, de aztán egyszerre minden a helyére rázódott. Rob meg csak tátott szájjal nézte, amint szoptatok. Csodálatot és büszkeséget láttam a szemében, amit igazából meg sem érdemeltem.
Miután Marion jóllakott Rob egyből kapott az alkalmon, s felajánlkozott, hogy ő szeretne büfiztetni. Annyira segíteni akart, olyan odaadással vette el a lányát. Egyből puszit nyomott a homlokára és a pofijára. Már most beleszerelmesedett a kicsibe. Láttam előre, hogy Mariont az apukája a tenyerén fogja hordozni, és legszívesebben burokban nevelné. Mosolyogva figyeltem a férjem minden mozdulatát. Mikor manócska elaludt, Rob óvatosan tette le az ágyába.
- Szia Szívem! – suttogta felém a férjem az ágy szélénél álldogálva. Az a huncut csillogás villant meg a szemeiben. Lehajolt s egyből csókot adott nekem.
- Szia Édesem! – csúsztam egyből kijjebb az ágyon, hogy Ő is elférjen. Lerúgta a cipőit, s mellém feküdt az ágyra.
Újabb csókot váltottunk, míg közelebb csúsztam hozzá. Egyre lendületesebben járták táncukat nyelveink. Rob keze a hátamat, az oldalamat simogatta. Csak akkor szakadtunk el egymástól, mikor végképp elfogyott a levegőnk. Egész kimelegedtem, mélyeket szippantottam a levegőből. Addig készségesen a férjem mellkasára hajtottam a fejem. Vadul dübörgött a szíve, éppen úgy ahogy az enyém is. Csendben élveztük a nyugodt pillanatokat egymás közelében.
Most Rob puszta közelsége elegendő volt. – Meddig lesz elegendő neki? – Tudtam, hogy néhány hétig nem élhetünk teljes házas életet. A doki kijelentette, hogy egész pontosan minimum hat hetet, de a nyolc jobb volna. Ez egyértelműen egy kényszerű tilalmi idő, amit be kell tartanunk. Elsősorban a gyors beavatkozás miatt, mely egy kisebb műtéttel ért fel, elővigyázatosabbnak kell lennem. Másrészt azt sem szerettem volna, hogy valami kellemetlenség rányomja bélyegét az együttlétünkre. Még így is azt mondta a doktor, ha kivárjuk ezt az időszakot, akkor is fokozatosan kell visszarázódnunk. Nem szabad semmit sem elsietni, mert szeretkezés közben előfordulhat, hogy fájdalmat érezhetek. Hiszen a testem is fokozatosan regenerálódik és tér vissza nagyjából a szülés előtti állapothoz. Az orvos távozása után még a szavait emésztettük, tudomásul kellett venni.
- Kicsim, minden rendben… - zökkentett ki a gondolataimból Rob. – Oké, legyen nyolc hét… Jó, nem kevés, de nem is olyan sok… Kibírjuk. Együtt. – erre elmosolyodtam. – Jó hát nem úgy együtt, de érted… - magyarázott úgy, hogy egyre inkább a saját szavaiba belezavarodott. Mindezzel csak még inkább somolygásra késztettek. Aztán Rob feladta, és inkább hanyatt vágta magát az ágyon. A páromhoz bújtam, együtt néztük az alvó kislányunkat.
Az ébredésem után Rob értesítette a szüleinket. Nem is sokat kellett rájuk várni, mert a hír hallatán egyből a kórházba siettek. Anya zokogva borult a nyakamba. Ahogy én, úgy ő is azokkal a szörnyű emlékképekkel küszködött. Minden anya legnagyobb félelme, hogy elveszítse a gyermekét. Önhibámon kívül az anyukám már majdnem kétszer is elvesztett. De nem hagytam magam, s most még több okom van ragaszkodni az élethez. A férjemért és a kislányunkért erős leszek, s nem hagyom magam legyűrni.
- Jól vagyok! – öleltem magamhoz anyát, már amennyire tudtam. – Erős vagyok, és tudom, minden rendben lesz. Láttátok Mariont? – anya a könnyeit törölgetve bólogatott. Közben átengedett apának, aki ugyancsak jól megölelgetett.
- Drágám, nagyon aggódtunk érted… Nehogy többet ilyet csinálj, majdnem anyád is utánad ment! - nyomott puszit az arcomra. – Tüneményes és gyönyörű az unkát kapunk!
- Zoé, mi is nagyon aggódtunk érted. – lépett közelebb Claire is. Kicsit tétovázott, azonban a felé küldött kedves mosoly segített döntenie. Végül mégis megölelt. Richard sem maradhatott ki. Az alvó hercegnőnk körül álldogáltak az immár nagyszülők. Rob addig leült mellém az ágyra. Hagytuk, hadd csodálják a kicsit.
Aztán végre elérkezett a kórházból való távozás időpontja. Vártam, hogy mielőbb a hátam mögött hagyhassuk a kórházat. Még mindig nem barátkoztam meg vele, sőt szerintem még élek addig biztos hadilábon fogok állni eme intézménnyel. Ugyanakkor a távozás rádöbbentett, hogy megijedtem. Hiszen ha hazamegyünk, akkor csak hárman leszünk. S kicsit féltem az első napoktól, hetektől. Egy új élet, egy tüneményes új lakója lesz a háznak. Ugyanakkor igen erősen élt bennem az a bizonyos tilalmi időszak. Ahogy Robra néztem, ahogy a mi tündérkénket tartja a karjában biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi baj.
Bár a kórházból való kijutás vagyis a kocsiig való eljutás okozott némi nehézséget. Megneszelték, Marion érkezését. Fotósok százai lepék el a kórház előtti parkolót, csak azért, hogy egyikük készítse el az első képet a kicsiről. A kórház biztonsági emberei segítettek nekünk, hogy ne kelljen már a kicsivel együtt átverekedni magunkat a tömegen. Egész traumatikus volt ez az élmény, pedig volt már részem hasonló letámadásban. De most, hogy itt volt velünk Marion, akit meg kellett védeni, egy cseppet sem örültem a túlzott és erőszakos érdeklődésnek. Miután végre beszálltunk a kocsiba, láttam Robon, hogy majdnem felrobban. Erősen markolt a kormányt. Kigördültünk a kórház parkolójából, s hazafele haladva úgy láttam, hogy kezd megnyugodni. A városon át haladtunk, szerintem direkt választotta a lehető leghosszabb utat. Nem bántam, mert Marion a kezdeti nyűgössége elmúlt, a mozgó autó álomba ringatta.


Határozottan változott az életünk. Új ritmusunk lett, melyet mindkettőnknek meg kellett szokni. Marion ellátása, kényeztetése volt mindig és mindkettőnknek az elsődleges. Imádtam, hogy Rob odaadóan segít, bármiről legyen szó. De még így is mindkettőnknek fárasztóak voltak az első napok, hetek. A gyakori szoptatások, a pelenkázások, a fürdetés, az átvirrasztott éjszakák és az új felelősségtudat rengeteg energiákat felőrölte. Ez idő alatt lemerülten hanyatlottunk az ágyba, így tényleg mindketten csak aludni szerettünk volna. Persze azért összebújva aludtunk el, mert hát a lelkünknek szüksége volt a másikra.
Aztán szépen lassan minden felvette a maga ritmusát, mialatt a feladatok felosztásra kerültek. Rob a babázás minden pillanatát élvezte, s még inkább annak, hogy bizony velünk lehet. Nem lesz semmi program, semmi forgatás vagy semmi nyilvános szereplés. Így csakis a családjával foglalkozhatott, főleg a kislányával. Ha Marion elaludt, imádta figyelni a piciny szuszogó csodát. Ha kicsit nyűgösebb volt a tündérke, akkor újra és újra elővette a gitárját, s lágy dallamokkal altatta el a kicsi hercegnőt, vagy éppen elég volt, ha valamit dúdolt és közben ringatta a babánkat. Marion óriási szemeivel, ha az apjára nézett, akkor egy pillanat alatt elolvadt.
A szoptatás egyértelműen az én reszortom volt, de a fürdetést, és persze a pelenkázást azért drága férjem ügyesen kikerülte. Bár azért nekünk is volt gyenge pontunk. Az éjszakai felkeléssel azonban mindkettőnk meggyűlt a baja. Nem túl sok erőnk volt felkelni, persze amint eljutott a tudatunkig Marion sírása, sietve igyekeztünk a picúrhoz. Szerencsére a picike a nyugodt környezetnek köszönhetően szinte napról napra többet aludt éjjel. Aztán rendeződött, vagyis inkább rendszereződött az éjszakai kelés. De ezt leszámítva nyugodtan aludt a babácskánk.
Egyre többször került kezembe a fényképezőgép, minél több pillanatot szerettem volna megörökíteni. Jó ötletnek tűnt, mivel így a hozzánk ellátogató szüleink is láthatták a képeket, vagy volt úgy, hogy egy-egy jól sikerült szenzációs képet elküldtem rögtön a nagyszülőknek, hadd élvezzék ők is. A tőlünk távol lévő barátainknak nem egy boldog pillanatot okoztunk a képekkel. Sarah-val mail-ben egyezkedtünk, hogy mikor látogatnak meg minket. Addig viszont csak a képek maradtak. Ash, Kristen és Lucas is folyamatosan dolgozott, vagy csak élvezték a szabadnapjaikat a párjaikkal. Legjobb barátom nagyon hallgatott, bármikor az utazást firtattam. Általában a délutáni alvás alatt vagy esti lefekvés előtt egyre gyakrabban néztem rá a laptopomra, de azért sem azt a választ küldték, amit vártam, de sorra érkeztek a gratulációk és az újabb képekért való lobbizás.
Marion nagyon szépen fejlődött, s ezáltal változtak a vonásai. Rob meg volt győződve arról, hogy sokkal inkább rám hasonlít a kicsi lány, persze azt viszont nem akarta elhinni, mikor elmondtam, hogy látom én. Szerintem a gyönyörű kék szemek, és szőke haj, egyértelműen Robtól örökölt. Láttam a férjem gyerekkori képeit. Pont ezért is került legelőször a fényképezőgép, hogy bizonyítsam az igazam, majd után már szívesen nyúltam a masina után, főleg ha Marion Rob karjaiban volt. Játszottak vagy éppen a büszke apuka folyamatosan magyarázott a kislányának. Néha a szemeimet forgattam, néha vihogtam a férjem által leadott szövegek hallatán. Rob szinte mindig oda lyukadt ki, hogy Marion-nak nem szabad egy fiúnak sem hinni, messze el kell kerülni őket. Csak apa számít.


Teltek, múltak a napok, a hetek. Ezzel együtt fogyott a kiszabott tilalmi időnk. Éppen ezért foglalkoztam kicsit a testemmel. Egyre többször szembesültem azzal, hogy a szülés előtt felszedett kilók egy része rajtam maradt. Valamennyit fogytam, azonban messze voltam a régi alakomtól. A nagy tükör előtt álldogáltam egy szál bugyiba. Fürödni indultam, azonban nem jutottam tovább. Barátkoztam a látvánnyal, mikor Rob megérkezett. Láttam Őt közeledni a tükörben. Szorosan mögöttem állt meg.
- Olyan káprázatos vagy. – adott egy puszit a vállamra. Kicsikét hátradőltem, rásimultam a mellkasára. Természetes volt az egész, egyáltalán nem zavart, hogy Rob így lát, sőt inkább ezzel úgy gondoltam mindkettőnknek segítek. Mindketten barátkoznunk kell az új önmagammal.
- Neked így is tetszem? – kérdeztem, a szemeim lehunytam, s csak élveztem a helyzet adta pillanatokat.
- Még hogy tetszel? Ne bagatellizáld el ennyire! Érzéki, kívánatos és csodálatos nő vagy. Szerintem érzed mennyire kívánlak… - nyomott egy puszit a másik vállamra. Nem kellett mondania, mert a nekem feszülő ágyéka egyértelmű bizonyítékát adta. – Gyönyörű vagy… A kerek melleid megbabonáznak… – éppen csak lehelet finoman végigsimított rajtuk. Tudta, hogy olykor fájdalmasan duzzadnak, a szoptatáskor néha Marion is erőteljesebb. – A formás csípőd és feneked meg minden pillanatban csábít… - az említett testrészeken barangolt a keze. Körkörös cirógatásokkal. Végül felsóhajtott.
- Rob, kérlek, engedd! – fordultam meg, hogy szembe legyünk egymással. Mélyen a szemébe néztem. Nem akartam, hogy szenvedjen, örömöt akartam adni neki, kényeztetni azért a sok jóért, amit Ő mindennap ad nekünk. Már nem egyszer próbáltam jobb belátásra bírni. Megkíséreltem szavakkal, és finom mozdulatokkal ráhangolni, de mindig ugyanazt a választ kaptam. Mégis megkellett újra próbálnom. – Kérlek, attól még neked lehet jó… Szeretném… - nem tudtam befejezni, mert mutató ujját a számra csúsztatta.
- Kibírjuk. Együtt. – határozott, mégis bársonyos volt a hangja. – Szeretlek, szeretnélek úgy érezni, ahogy azelőtt… Szeretni, kényeztetni…. Szeretkezni veled… - Finoman végigtáncoltatta az ujját a számon, majd csókot lehelt rá. Magához ölelt, úgy mint még soha. Bennem rekedt a szusz.
Mélyeket szippantott a levegőből, a hajam illatából, szinte éreztem ahogy megtelik a tüdeje levegővel, majd néhány másodperc múlva útjára engedi. Lopva pillantottam rá, még a szemeit is lehunyta. Egy újabb csók után elengedett. Mivel többet nem tudtam tenni, így folytattam az utam a fürdőbe.
Zuhanyzás közben jutott eszembe, hogy nemcsak a tilalmi idő vége közeledik, hanem a karácsony is. Amit bizony az időjárás is a tudtunkra adott. Marion-ra éppen ezért még inkább vigyázni kellett. Nehogy megfázzon, vagy elkapjon valami betegséget. Az elővigyázatosságból, bár még ha kockázatosabb volt, Robnak kellett bevásárolni.
Míg befejeztem a zuhanyozást, megtörölköztem és öltözködtem az ünnepeken kezdtem el agyalni. Mert több okból is különleges lesz a karácsony. Egyrészt ez lesz az első hármasban töltött karácsonyunk, illetve addigra teljesen letelik, sőt néhány nappal meg is haladjuk ezt a kényszerű kihagyást.
Azt hiszem már kezdtem helyre rázódni mind testbe, mind lélekben. Vágy, a férjem utáni vágy egyre erősödött. Hiszen nem egy könyv hozta le együttlétre csak akkor kerülhet sor, ha testileg és lelkileg is felkészültél erre. Hogy mikor éledhet benned újra fel a vágy, azt nehéz meghatározni és sok-sok tényező befolyásolhatja. A mi esetünkben ráadásul az orvosi előírással is számolni kellet.
Mindezek tudatában bőszen tervezgetni kezdtem. Egyrészt a karácsony apropóján valami széppel meglepni Robot, készülni kicsit az ünnepi hangulatra, s egy tökéletes estét kivitelezni. Még ha nem is együttlét lesz a végkimenetele, amit azért sajnálnák, legyen egy sok szempontból különleges esténk.
A tervekkel a tarsolyomban már másnap, reggeli után neki is láttam bevásárló listát gyártani, illetve keresgélni a megfelelő ajándékok után. Rob Marion-t dajkálta, majd miután lefektette rögtönzött gitárjátékkal lepett meg bennünket. Ezzel eszembe juttatott egy tökéletes ajándékot. Annyira megörültem, hogy felpattantam, s örömömben egy csókot nyomtam a szájára. Szerencsére el tudtam ütni azzal a dolgot, hogy imádom a játékát. Pasi lévén büszkén kihúzta magát, és ezerrel vigyorogni kezdett. Ilyenkor annyira nincs baj az egójával, máskor meg rá sem ismerek. Rám kacsintott és folytatta a gitározást. A fotelbe kuporodtam, ölemben a laptoppal, majd gyorsan mentettem a nekem szükséges elérhetőségeket. Ránéztem a leveleimre is, majd a konyha felé indultam, hogy készítsek valami ebédet.

~~~ xxx ~~~

(Robert)

Egyedül ébredtem az ágyban. Bár nem szerettem, mégis elfogadtam. Pislogtam párat, de ahogy oldalra fordultam éreztem a finom illatot. Zoé kifejezetten imádja a virágok illatát, s a párna ontotta magából a fenséges aromát. Jól aludtam, a béke és nyugalom oázisát találtam meg, és még a szabadságom is teljesen ki tudom élvezni. Bár az élvezetek egy egészen más témakör. A felesleges gondolkodás után inkább felkeltem, hogy szívem hölgyeit láthassam.
Zoé kicsattanó formában fogadott. Miután megpuszilgattam és megcsodáltam Marion-t, hogy egyetlen éjszaka alatt mennyit nőtt a feleségem következett. Egyből kávét nyomott a kezembe, a számra pedig ízletes csókot. Csak pislogtam, míg boldogságban úszó feleségem néztem. Újra olyannak láttam, mint régen. Vidámnak, lélegzetelállítónak, olyan nyüzsgőnek. A kórházból való hazajövetelünk utáni napok, hetek mindkettőnket lefárasztottak, megviseltek. Azonban egyre több jobban belerázódtunk. Már tegnap, mikor gitároztam, akkor is ezek a boldog szemek figyeltek, sőt az a csók sem volt semmi.
A fenséges kávé mellé pazar kiszolgálást kaptam, ami magában foglalta az újabb adag kávét, a finom reggelit és ráadásnak csókok tömkelegét. A pulthoz ültem, hogy még közelebb legyek a feleségemhez és tökéletes rálátásom volt manócskára. Remek ötletnek bizonyult, mert Zoé akárhányszor elment mellettem adott egy csókot vagy ha épp tele volt a szám, akkor puszit nyomott a számra. Egyre gyanúsabb lett nekem, mikor a kezét a combomon is végighúzta. Már-már az járt a fejemben, hogy a feleségem készül valamire. Nagyon arra játszott, hogy elveszítsem a fejem, pedig ha eddig kibírtam, akkor már ezt a viszonylag kicsike időt is kihúzom valahogy.
Aztán váratlanul, mikor már nem is számítottam rá, akkor elárulta Zoém, mit szeretnek. A kezében lobogtatta hosszú bevásárló listát. Enyhén kikerekedtek a szemeim, mikor megláttam a tételek végtelen sorát, míg magamban egy szép cifrát káromkodtam.
- Ugyan Szívem, kérlek! – nézett rám azokkal az igéző szemeivel. Közelebb jött hozzám, a kezeit a combomra fektette. Hatalmasat kellett nyelnem, mert előbbre dőlt, és beláthattam a dekoltázsába. – Bevásárolsz? – újabb hatalmas nyelés és bólogatások következtek. A gondolataim már régen előbbre jártak. Elvesztettem a fejem, s a felségem az ölembe kapva okoztam neki örömöket.
- Persze. – kaptam fel a listát. Ugyan kockáztattam, de egy újabb túlfűtött csókot váltottunk.
Zihálva váltunk el egymástól, határozottan megérte. Ez a néhány hét rohadt jó gyakorlat arra, hogy fejlesszem az önuralmam. Azonban most már tényleg pattanásig feszült minden idegszálam. Főleg eme reggelivel egybekötött csábítással. Listával a kezemben öltözködni indultam, de természetesen megálltam Marion-nál. Újra megpuszilgattam. Aztán Ő ment az anyukájához, mert mostanra már megéhezett.
Szerencsére az időjárás kedvezett, de látszódott, hogy a tél közeleg. Kocsiba vágtam magam, hogy minél előbb teljesítsem a küldetésem. A rádió szólt a háttérben, bár be kell vallanom, hogy egyáltalán nem figyeltem rá. - Utálok vásárolni, mint a pasik általában. – Azonban most mégis örültem, hogy Zoé elküldött a boltba. – Ez a rohadt böjt már totálisan az agyamra megy. – morgolódtam az orrom alatt. Olyannyira, hogy drága feleségem egyetlen csókja, gyengéd érintése képes arra, hogy beindítson. Elég volt a reggelre gondolnom. – De nem lehet, nem szabad. Orvosi utasítás. – sulykoltam magamba. – Mikor már most a következő babaprojekten dolgoznék. – mosolyodtam el a saját hülyeségemen.
Jó valamilyen szinten megértettem, elfogadtam a dolgot, de a francba is akkor is nehéz kibírni. Az elején még hagyján, azt még nem is éreztem olyan vészesnek, de az utóbbi napokra szavakat sem találok. Mindent vitt ezek közül a mai reggel. Persze a feleségem kész lett volna örömet okozni nekem, hogy ne szenvedjek. De akármilyen jó lett volna, ezt nem akartam. Nem így akartam, hanem vele. Szeretkezni akartam vele, nemcsak holmi testi vágyak ideig-óráig történő kielégítését elérni.


Marion az legutóbbi etetését követően kevésbé tetszett neki a büfiztetés, így szépen beterítette a pólóm. Zoé arcára gyönyörű mosolyt varázsolt kicsiny lányunk, akit átvett tőlem, engem pedig elzavart zuhanyozni. Gyorsan lecsutakoltam magam, így egyedül annyira nem volt élvezetes a fürdés. Sokkal több fantázia volt benne, mikor Zoé utánam settenkedett, vagy direkt elcsábított kényeztetéssel egybekötött közös tisztálkodásra. A nagy sietségben csak leszórtam magamról a szennyest, csakhogy tiszta ruhát elfelejtettem hozni. Magam köré csavartam a törölközőt, miután egyszer azért megtörölköztem.
A hálóban már ott találtam Zoét. Az ágy szélén ücsörgött. Mélyen a gondolataiba temetkezve. Szerettem, mikor a pólóimat vagy az ingeimet viselte. Akkor egy-egy szeretkezés után bújt bele ama ruhadarabokba, az utóbbi időbe viszont előszeretettel bújtatta el magát bennük. Mikor észrevett, akkor felkelt, s mélyen a szemeimbe nézett. Megölelt, pusztán megölelt. Azonban a kezeit éreztem a hátamon, az oldalamon lesiklani egészen a törölközőig. Az érintései nyomán felizzott a bőröm, s a hajamról lecseppenő vizet szinte jegesnek éreztem. Megcsókolt, amit egyből viszonoztam, míg magamhoz öleltem. Elérte, hogy belenyögjek a csókunkba. Az elváló ajkai a nyakamra vándoroltak. A kezei azonban nem maradtak nyugton a törölköző szegélyével babráltak. A tilalmi időszakban akkor először akart rávenni arra, hogy hadd kényeztessen. Bár féltem, hogy elutasításnak veszi, de a szavaimmal sikerült meggyőznöm, hogy nem így szeretném Őt. Hanem testestül-lelkestül.


Ez az időszak Zoénak is nehéz. Láttam rajta, mikor vágyakozva nézett rám, szerette volna az érintésem, szeretne velem lenni, főleg az utolsó néhány napban ez még erőteljesebben mutatkozott meg nála. Pont emiatt nem hagytam, hogy csak nekem legyen jó, s neki ne. Elhatároztam, hogy én is, vagyis együtt bírjuk ki az orvos által előírt néhány hetet, ami baromi lassan telik le. – De egyre fogynak a napok a tilalmi időből, és ha vége a böjtnek, akkor aztán adunk az élvezeteknek. – Zártam le végül a dolgot magamba.
Megérkeztem a kiszemelt áruház parkolójába. A sapkát a fejembe húztam, a kabátom kapucnijával egyetemben. Lekapcsoltam a rádiót, majd megcéloztam a bejáratot. Út közben átfutottam a listát, mégis mi olyan sürgős. Azonban belül szembesültem karácsony közeledtével. Meglepett és döbbenetet okozott. – Ennyire szalad az idő! – gyorsan szedtem a lábaim, mert korábban megfogalmazódott egy ötlet, a kivitelezéshez is adottak voltak a feltételek. Úgy gondoltam, hogy ennyi belefér, majd utána bevásárolok.
Siettem volna, de a bevásárló listám kilométeres volt. Az áruházban is rengetegen voltak, a kasszánál ki kellett várnom a sorom, ahol amúgy az életem is meguntam. Hazafele pedig egy jókora dugóba is belekerültem. Nem akartam ennyi időre magukra hagyni a lányokat. A parkolás után igyekeztem mindent egyszerre bevinni, hogy tovább ne kelljen távol lennem tőlük. Mindkét kezemen egy-egy jól megpakolt zacskó lógott, úgy léptem be a házba. Ami amúgy teljesítmény volt részemről. Azonban a szemöldököm egyből a homlokomig szaladt, mikor meghallottam az igen egyértelmű hangokat.
- Ahh… - nyögött fel Zoém elég érzékien, ami pengeként hasított a levegőben. Megtorpantam. Első gondolatként az jött le, tuti, hogy hallucinálok. Agyamra ment a szex hiánya. Beképzelem az egészet. Aztán villámcsapásként ért egy másik hangszín. Azok a hangok is erősen nyögésekre emlékeztetőek voltak, esetleg morgás. Egy férfitől. – Gyerünk… Tom! – szólalt meg ismét a feleségem. – Tom! – A bejárati ajtóban toporogtam. Megdermedtem, és földbe gyökereztek a lábaim. Sőt még a levegő is keresztbe állt a torkomban. A kezeim meg fehéredni kezdtek, annyira szorítottam a zacskók fülét. Az agyamat meg elöntötte a méreg, míg futólépésben közeledtem a hangok irányába. – Tom? Miféle Tom? Tom! – a szemeim előtt a legszörnyűségesebb képek peregtek le. Fokozva a paprikás hangulatom, amit erősen gyilkolási vágy fűszerezett. – Megcsal? A saját házunkba? Ahol a kislányunk is van? – fújtattam – Hogy tehették?


Egy kérdés, melyet számtalanszor feltettem magamnak. Most is és jóval korábban is. Egy kérdés, melyre nincs ésszerű vagy elfogadható válasz. Hogy tehették? – ismételtem meg újra. Egy szempillantással később a múlt egy olyan pillanata elevenedett fel, amit igyekeztem elfelejteni. Akárhogy igyekeztem, mégis az életem része maradt. Akkori életemet sikerült megmérgeznie az árulással. S egyre inkább, ismételten egy gyötrelmet okozó pillanat felé sodródtam.
Hirtelen jelent meg előttem az arca. Kacagott. A képembe nevetett. Jessica. Egykor szerettem, aztán gyűlöltem. Hosszú ideig rémálomként jelent meg előttem. Nem tudtam elűzni, viszont apránként mégis sikerült elnyomnom a jelenlétét. Egészen addig míg a végén már semmit sem éreztem iránta. Kiölt belőlem minden jó érzést az irányába. Miatta nem tudtam szeretni, mindenkiben egy esetleges árulót láttam. Jess után még szerelmes sem voltam. Egészen addig a pillanatig, míg Zoém be nem lépett az életembe. Féltem az újabb csalódástól, a szenvedéstől, de miatta kész voltam kockáztatni. A mi kapcsolatunk sem volt zökkenő- és akadálymentes, de végtére mégis boldogok lettünk.
- Vagy ez is csak illúzió? Beleestem az önámítás csapdájába? – újabb kérdések, melyekre választ vártam.
Jess-ről sem hittem, nem gondoltam, hogy képes elárulni, átverni és kihasználni. Mégis megtörtént. Nem akartam, hogy megismétlődjön, nem akartam, hogy azok a rémképek  igazak legyenek és Zoé is áruló legyen.


Leesett az állam. Nem hittem a szememnek, mikor végre elértem a hangok forrásához. Ez volt az a kép, amit soha nem akartam volna látni. Ahogy gondoltam legjobb cimborámnak tartott Tom a földön feküdt. Zoé kényelmesen ült az ölében. Semmiféle zavartságot, vagy frusztrációt nem mutattak a másik közelsége miatt. Már-már szinte természetesnek hatottak. Zoé éppen úgy helyezkedett el, ahogy máskor rajtam szokott. Mindketten elég furán vették a levegőt, Tom képén bárgyú vigyor, míg szeretett Zoém édesen mosolygott. Újabb kérdések tódultak a fejembe, úgymint a mikor vagy hogyan került ide Tom. De aztán beláttam, hogy teljesen mindegy már a válasz. A látvány magáért beszélt. A szívem ettől az egésztől meg akart szakadni. Pusztán a kicsiny lányom miatt nem adtam be ott helyben a kulcsot. Pedig nem sokon múlt.
- Hé, legalább egy puszit megérdemlek, ha már itt kidolgozom a belem a férjed helyett… - kacsintott rá az én feleségemre, míg a kezei Zoé combján indultak felfele, aki egyáltalán nem tiltakozott. Tom hozta a szokásos viccelődő formáját. Nálam itt telt be a pohár, elszakadt a cérna és kibukott belőlem az első epés megjegyzés.
- Micsoda önfeláldozás! – éllel és mérhetetlen undorral a hangomban böktem ki. Egyikük sem tudott megszólalni, bennük rekedt a szó. Meglepetést okozott az érkezésem, ezek szerint túl korán jöttem haza. Még így is. Először zavartan összenéztek, s ettől még biztosabb voltam a bűnösségükben. Utána kapták csak felém a fejüket. Zoé mosolyának már hűlt helye sem volt. Rám nézett, azonban nem bírtam rá nézni, nem bírtam a szemébe nézni. Ezúttal nem, egyszerűen nem ment.
- Takarodjatok a házamból! Tűnjetek el innen! Most! Kifelé mindketten! – indulatosan vetettem feléjük. Döbbenten néztek rám. Imádtam Zoé szemeit, máskor kész voltam elveszni bennük, de nem ment. Elfordítottam a fejem, ezzel együtt a lábaim egyből elindultak. Régen ordítottam volna, törtem-zúztam volna végig akár az egész házban. Azonban most még ehhez sem volt erőm. A hitetlenkedésem megmaradt, emiatt újra és újra lejátszotta az agyam a képeket. Míg végül már nem maradt kétségem sem volt afelől, mit láttam.
- Rob… Rob… Várj! – a csalárd feleségem szólongatott, de nem álltam meg. Most az egyetlen tiszta, őszinte személy felé siettem, aki mindennél többet jelentett nekem és keserves sírása csak még inkább bántotta a lelkem. Marion a kiságyban sírdogált, mikor odaértem hozzá.
- Itt vagyok, Kicsikém! Marion, picikém, ne sírj! – lassan emeltem a kezembe. A hangomra felfigyelt. Hüppögött még párat, majd végül teljesen megnyugodott.
- Rob, ne csináld ezt! – lépett be a szoba a feleségem. Megigazgathatta a ruháját, a haját, mert a legnagyobb rendben volt ránézésre. Csak fél pillanatra néztem rá, de így is elbűvölt szépségével.
- Még mindig itt vagy? – vetettem neki hidegen, bár a szívem majd beleszakadta abba, hogy kimondjam. Meglepődött, de folytatta útját felénk.
- Rob, figyelj ide! Semmi sem történt, hallod! Nem az történt, amire gondolsz! – éreztem meg a kezét a hátamon.
- Vedd le rólam a kezed! – haragosan szóltam hozzá. Elfojtottam az indulataim amennyire csak tudtam, mert Marion a kezemben volt. A bennem cikázó feszültség miatt inkább visszatettem a kiságyába, majd csak ezután fordultam Zoé felé. – Talán már nem vagyok jó neked? Vagy ennyire bántott, hogy nem engedtem hogy lekezelj? Vagy csak nem bírtál tovább várni? Reggeli is erre játszottál? Bepróbálkoztál, hogy engedek-e vagy nem? Mivel nem, ezért rövid úton megszabadultál tőlem, de kellett valaki, hogy jól megdugjon? Pont kapóra jött Tom. Mégis mi a fenét keresett itt? – nem törődtem azzal, hogy megbántom vagy fájdalmat okozok neki a szavaimmal. Érezze azt, amit én érzek most. – Vagy egyszerűen meguntál? Mi a frász ütött belétek?
- Neked teljesen elment az eszed… De hogy a szemedtől nem látsz tisztán, az is biztos! Téged szeretlek, soha nem csalnálak meg! – immár Ő is mérgesen és hadarva ejtette ki a szavakat.
- Soha nem csalnálak meg, mi? Mert már túl vagy rajta! – kibuggyantak Zoé könnyei. – Talán tényleg sok voltam. Ezt már tényleg nem kellett volna. – Aztán hirtelen sarkon fordult és ott hagyott Marion-nal, kettesben. Akivel addig maradtam, míg el nem aludt.
Mikor kiléptem a babaszobából. Az első gondolat a cigi volt. Kellett egy cigi. Azon nyomban. Annyira feszült, ideges voltam, hogy kellett valami, hogy lenyugodjak. A kezeim is remegtek. Végigtörtettem a házon, míg a hátra, a teraszra nem értem. Ugyan körül nem néztem tüzetesen, de nagyon úgy tűnt, hogy egyedül voltam. Amint kiértem egyből pattant az öngyújtóm, s a káros füstöt mélyen a tüdőmbe szippantottam.
- Hiába hiszed, nem tettük meg. Nem tettünk semmi olyat, amivel gyanúsítasz bennünket. – a hang irányába fordultam. Tom teljes lelki nyugalommal, a falnak dőlve cigizett. Bár a mellette lévő hamutartóban már három csikk ott hevert. – Szeret téged, csakis téged szeret. Én pedig a legjobb barátodnak tartom magam. Képtelen lennék így kicseszni vele és veled. Dögöljek meg itt helyben, ha mégsem így lenne!
- De hát láttam… és hallottam… - vágtam rá egyből.
- Nem tudom, mit hallottál vagy mit láttál, de akkor sem döntöttem meg a te feleséged…


Az 51. fejezet tartalmából

Sziasztok,

meghoztam a RÉSZLETET. Kicsit hosszabb lett, inkább ide teszem ki. :) Másrészt szólni szeretnék, hogy kicsit összejöttek a dolgok, így a TELJES fejezet lehet, hogy kicsit csúszik. Felesleges üres ígéretekbe nem szeretnék belemenni, így nem is mondok pontos időpontot. Tényleg csak egy picike türelmet kérek. :) Természetesen a kíváncsian várom a véleményeket és ötleteket, amik az alábbi ízelítő hatására születnek. :)

Puszi,
ZoÉ


A következő rész tartalmából...
(Robert)

„- Ez a rohadt böjt már totálisan az agyamra megy... – morgolódtam az orrom alatt. Olyannyira, hogy drága feleségem egyetlen csókja, gyengéd érintése képes arra, hogy beindítson. – De nem lehet, nem szabad. Orvosi utasítás. – sulykoltam magamba. – Mikor már most a következő babaprojekten dolgoznék.

(…)

A feleségem kész lett volna örömet okozni nekem, hogy ne szenvedjek. De akármilyen jó lett volna, ezt nem akartam. Nem így akartam, hanem vele. Szeretkezni akartam vele, nemcsak holmi testi vágyak ideig-óráig történő kielégítését elérni.

(...)

Siettem volna, de a bevásárló listám kilométeres volt. Az áruházban is rengetegen voltak, a kasszánál ki kellett várnom a sorom, ahol amúgy az életem is meguntam. Hazafele pedig egy jókora dugóba is belekerültem. Nem akartam ennyi időre magukra hagyni a lányokat. A parkolás után igyekeztem mindent egyszerre bevinni, hogy tovább ne kelljen távol lennem tőlük. Mindkét kezemen egy-egy jól megpakolt zacskó lógott, úgy léptem be a házba. Azonban a szemöldököm egyből a homlokomig szaladt, mikor meghallottam az igen egyértelmű hangokat.
- Ahh… - nyögött fel Zoém elég érzékien, ami pengeként hasított a levegőben. Megtorpantam. Első gondolatként az jött le, tuti, hogy hallucinálok. Beképzelem az egészet. Aztán villámcsapásként ért egy másik hangszín. Azok a hangok is erősen nyögésekre emlékeztetőek voltak, esetleg morgás. Egy férfitől. – Gyerünk… Tom! – szólalt meg ismét a feleségem. – Tom! – A bejárati ajtóban toporogtam. Megdermedtem, és földbe gyökereztek a lábaim. Sőt még a levegő is keresztbe állt a torkomban. A kezeim meg fehéredni kezdtek, annyira szorítottam a zacskók fülét. Az agyamat meg elöntötte a méreg, míg futólépésben közeledtem a hangok irányába. – Tom? Miféle Tom? Tom! – a szemeim előtt a legszörnyűségesebb képek peregtek le. Fokozva a paprikás hangulatom, amit erősen gyilkolási vágy fűszerezett. – Megcsal? A saját házunkba? Ahol a kislányunk is van? – fújtattam – Miért? Hogy tehették?”


50. Megkönnyebbült sóhajok

Sziasztok,

nem húzom feleslegesen az időt. :D Köszönöm a sok-sok komit és pipát! :D
Gyorsan válaszolok a komijaitokra aztán már olvashatjátok a friss és ropogós új részt. :D

Pixie! kíváncsian várom a véleményed, mert bizony Robci babázik :)

Kitty! már jön is a folytatás, és nem kell tovább agyalni, mi történik Zoéval :) mikre nem emlékszel :D és igen, még mindig tartom magam a kimondott szavamhoz. és jól látod, hogy a sok boldogságos feji (!!!) után kellett egy kis izgalom. :)

Dona! a szerelmeseink visszakapják a harmoniát. :D és élvezhetik a babázást.

Szofi! köszönöm a bókot! már olvashatod is a folytatást és megsúgom nincs függővég!

Tina! köszi a bókot! és nem hagyom tovább szenvedni Robcit! :)

Alice! köszönöm a komid, és kezdődhete a babázás.

Adri! már tényleg kellett valami, mert jó sok boldog fejezet volt (ami amúgy még nekem is meglepetést okozott, hogy ennyi lett belőle) De Robcinak nem sokáig kell szomorúnak lennie...

Heni! bocsi, valóban drasztikus lett a feji, azonban pont erre volt szükség :)

Liza! személy szerint én is imádom azokat a képeket :D most már nemcsak egymást, hanem a picúrkát is így fogják szeretni.

Petra! nem, soha nem lennék annyira gonosz, hogy Robci elveszítse élete szerelmét. nem is hagyom sokáig szenvedni :)

Klau! tudom, tudom, és bocsánat! beváltak a kiskutyaszemek!!!


Most már tényleg jön a fejezet!
JÓ olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~
 ~ Véget nem érő szép remény ~
50. fejezet - Megkönnyebbült sóhajok


(Robert)



 A kicsi lányom vonzotta és rabul ejtette a tekintetem, nem tudtam betelni a látványával. Egy halvány rózsaszínű ruhácska volt rajta. Sebesen szuszogott, míg a szemeit összeszorította. Ahogy Őt csodáltam, elhittem nem lesz semmi baj. Nem lehet baj, hiszen a kislányomnak szüksége van az anyukájára, aki éppen csak néhány pillantást vethetett rá. Még csak a gondolatot tudatosítottam magamban, hogy erős leszek, mikor a nővér mellém lépett.
- Mr. Pattinson… - szólított meg az ismerős női hang. Hallottam, de nem akartam, sőt nem tudtam elszakadni a kislányomtól. – A felesége jól van… Stabilizálták az állapotát… - a nővér megtartotta az ígéretét. Erre már felé kaptam a fejem. Tényleg szólt, amint megtudott valamit.
- Láthatom? Bemehetek hozzá? – remegő hangon faggattam a nővért. Minél előbb látni szerettem volna a feleségem.
- Igen… A gyógyszerek miatt még alszik… és jelenleg az intenzíven van… Megfigyelés alatt tartják… - fájdalmasan dobbant meg a szívem, s a korábban megjelenő szorongató érzés valamelyest enyhült, de még mindig nem múlt el. Azt hiszem, nem is fog addig, míg Zoé-t nem tarthatom a karjaim között.
- Menj Rob, mi itt leszünk! – engedett utamra a családom. Hálásan biccentettem feléjük, mert nagyon sok erőt adott az ő jelenlétük. Egyedül képtelen lettem volna mindezt kibírni. Láthatatlanul sugározták felém a támogatásuk. Ennek köszönhetően nem süllyedtem le teljes letargiába. A nővér egészen a kórteremig kísért, ahol a feleségem feküdt. Az orvos akkor lépett ki a szobából, mikor mi megérkeztünk.
- Doktor úr! Kérem, hogy van a feleségem? Mi történt? – magyarázatot vagy valami választ szerettem volna kapni. Talán így könnyebben el tudtam volna fogadni ezt a helyzetet. Zoé jól volt, semmi baja nem volt. Az utóbbi vizsgálatokon is mindent rendben találtak. Minden előzmény nélkül majdnem a tragédia határát súroltuk.
- Mr. Pattinson, nyugodjon meg! Most már minden rendben van... A felesége túl van a veszélyen, az állapota stabil, és kielégítőek az eredményei… A terhességek kisebb hányadában szokott jelentkezni hasonló komplikáció… A magas vérnyomás miatt… A felesége esetében a terhesség vége felé kialakuló magas vérnyomás, és a fokozott ideges állapot eredményezte vezetett idáig… A szülés következtében fellépő vérzést hamar sikerült elállítanunk… Most pihenésre és nyugalomra van szüksége… Elképzelhető, hogy hamar felébred, de az is, hogy csak napok múlva… Ébredés után a gyógyszerek miatt kába lehet, illetve meg kell ismételünk néhány vizsgálatot. Most bemehet hozzá… De ne maradjon túl sokáig!
- Köszönöm Doktor úr. –bólintott felém, s elviharzott a másik irányba a nővérrel együtt.
Egyedül maradtam a kórterem ajtajában. Féltem. Ismételten, ma már sokadszorra a torkomba dobogott a szívem. Még mindig sajgott, csaknem akart elmúlni a fájdalom. Egy utolsó nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Ezzel igyekeztem megszabadulni az össze rám ragadt negatív gondolattól. Beléptem az ajtón, s meg kellett kapaszkodnom. A gyönyörű feleségem most mérhetetlenül sápadt volt. Azon nyomban az ágya mellé siettem.
- Zoé… Kicsim… Itt vagyok! Kérlek, kérlek, gyere vissza hozzánk! Az angyalkánknak szüksége van az anyukájára! – óvatosan csókoltam meg a homlokát, míg a kissé hideg kezét szorongattam.
Az ágya melletti székre rogytam, egy pillanatra sem engedtem el a kezét. Két kezem közé fogtam a kecses kezét, s megannyi apró puszival hintettem be. Folyamatosan kértem, hogy találjon vissza hozzánk. Mégsem történt semmi. Felemeltem a fejem, s Zoé arcára szegeztem a pillantásom.
Elhomályosult a látásom, s egy emlék kúszott a szemem elé. Egész pontosan az az este, mikor először a kezét nyújtotta és bemutatkozott. S azóta annyi minden történt, mégis azóta szeretem. Nem mertem önmagamnak bevallani, de igen is már az első pillanatban rabul ejtette a szívem, úgy, mint azelőtt még senki. Zoé szerelme, támogatása, bátorítása vagy csak pusztán a jelenléte annyi erőt adott nekem, hogy végül tényleg megtaláltam a régóta keresett és vágyott boldogságot.
- Kérem, Mr. Pattinson, most távoznia kell! Kezdődik a vizit, és a látogatási időre vonatkozó szabályok ezen az osztályon sokkal szigorúbbak. – az ajtóban állt meg a nővér.
- Nem maradhatnék mégis? Kérem. – nem akartam szerelmem magára hagyni, ha már egyszer bejöhettem hozzá. Meg kellett kérdeznem. Válasz nélkül is láttam a nővér arcán, hogy akkor sem maradhatok, ha könyörgök.
- Nem, sajnálom. – érkezett az a válasz, amire számítottam. Lassan fordultam vissza alvó kedvesemhez. A kezére, a homlokára puszit nyomtam, míg óvatosan az ajkára hajoltam, hogy azt is csókkal hintsem. Még mielőtt magára hagytam volna a feleségem újra kértem, hogy mielőbb ébredjen fel.
- A kislányom láthatom? – léptem a nővér elő. Amire egy mosolyt kaptam. Elgondolkodott. Mindketten kiléptünk a folyosóra, ahol anyuék és anyósomék várakoztak rám, Dean-nel együtt.
- A kislányát megnézheti… Beszélek a dajkákkal, s talán még az etetésben is segíthet. – felvillanyoztak a nővér szavai. – Addig a folyósón várakozzon, kérem. – bólintottam, s a nővér távolodó alakját láttam már csak.
- Hogy van Zoé? Beszéltél az orvossal? Mit mondott? – zúdította rám Anna a kérdéseit. Az aggódó anya várta a válaszaimat.
- Zoé állapota. Néhány terhességnél előfordulhat ilyen komplikáció, túl van a veszélyen. Most pihenésre és nyugalomra van szüksége… Hamar felébredhet, de az is lehet, hogy csak napok múlva… Elsősorban a gyógyszerek miatt… - hadartam el mindazt, ami megmaradt az orvossal folytatott beszélgetésből.
- Rob… Tudom, nem ez a legjobb pillanat… - szólalt meg Dean. Felé fordultam és vártam, mit szeretne mondani. – De már mindenki téged keres… Tajtékoznak, hogy még mindig nem kerültél elő… A premierre aláírtad a szerződést…
- Most nem mehetek. A lányom és a feleségem a legfontosabb. – vágtam közbe. Nem gondolhatják komolyan, hogy hajlandó leszek mosolyogva parádézni, míg a feleségem eszméletlen és a kicsi lányom, még csak most született meg.
- Tudom, hogy ők a fontosabbak. De gondold át! Aláírtad a szerződéseket. Már most fenyegetőznek… - próbált jobb belátásra bírni Dean. Az eszem felfogta az indokait, de a szívem mit sem törődött ezzel.
- Kisfiam… Ne csinálj őrültséget! Gondolkozz! – fogta meg a kezem anya. Nem mondott többet. A tekintetében azonban tudtam, mit gondol.
- Rob, igazuk van… Most egyikünk sem tehet semmit Zoéért… A feladatod sem hanyagolhatod el… Most még bemész Marion-hoz… De után kérlek… én kérlek… menj el a premierre… - Anna is amellett kardoskodott, hogy tegyek eleget a kötelességeimnek. Menjek el arra az átkozott premierre.
- Miért?... Miért csináljátok ezt? Pont ti? – hitetlenkedtem. Anna, pont Anna győzködött a legkitartóbban, mikor az ő lányáról van szó. – Hogy kérhet tőlem ilyet? – nem értettem.
- Jót akarunk neked... – jött az egyszerű válasz. Olyan kézenfekvőnek tűnt az ő szemükben. Mégsem akartam csak úgy itt hagyni Zoét vagy a picit.
A nővér pont a legjobb pillanatban érkezett meg. Szó nélkül követtem. Egészen egy ajtóig. Ott azonban kaptam egy köpenyszerűséget, majd pedig kinyitotta előttem az ajtót. Ezúttal nem az üveg előtt, hanem az üveg mögött voltam. Azonban a szoba egész más képet mutatott. Nem voltak itt a babák, csak az én gyönyörűségem sírdogált magányosan. Egy másik nővér lépett hozzá, majd óvatosan emelte a karajiba. Figyeltem és igyekeztem memorizálni a mozdulatsort. A nővér amint észrevett mosolyogva fordítottam felém Marion-t. Leültettek és úgy vehettem a karomba a kisangyalt. Megnémultam, ahogy a kezemben tartottam. – Bárcsak Zoé láthatna Kicsim! Bárcsak már Ő tartana a karjaiban! – hangzottal el magamban sokadszorra a legfőbb kívánságom.
- Marion… én kicsi angyalom… - sikerült végre megszólalnom. A kicsi sírása hirtelen abbamaradt. Óvatosan tartottam, hiszen olyan picinynek tűnt. – Éhes vagy? – fogalmam sincs miket mondtam, csak beszéltem. S ezzel együtt, mintha a lányom megnyugodott volna. A nővér a kezembe nyomott egy cumis üveget. A lányomnak nem tetszett a dolog, azonban végül mégis csak elfogadta. Lassan itta, míg elképedve figyeltem minden vonását. A büffiztetés után értettem meg, miért kellett felvennem azt a köpenyszerűséget.
- Nagyon ügyes voltál Rob! – anyósom szólalt meg először. Apósom úgy, mint a nap folyamán szinte végig, most is csendben maradt. A felesége pont eleget beszélt helyette. Kint voltak a folyosón, mosolyogtak. Képzeletben a homlokomra csaptam. Leesett. Az üveg mögött voltam, így ők könnyedén végignézhették, amint először karomba veszem Marion-t, és magát az etetést.
- Szépen csináltad, kisfiam! – anya is megdicsért, míg apa megveregette a vállam.


Egy utolsó nekifutással kísérletet tettek, hogy rávegyenek a premierre. Végül sikerrel jártak. Meggyőztek, és amellett döntöttem, hogy elmegyek a premierre. Bár kedvem az nem sok volt hozzá. A család többi tagjai is haza indult, bár láttam a szemükben a hezitálást. Aztán együtt indultunk a liftek felé, majd pedig a parkoló irányába. Nem igazán beszélgettünk. Mostanra, már mindegyikünk elfáradt, túl sok izgalom ért bennünket egyetlen nap alatt. Dean velem együtt ült be a kocsiba, de nem volt olyan szerencsém, hogy haza vigyenek. A hotelbe vittek, ahol már a hajukat tépték, mivel nem érkeztem meg időben.
Nagyjából épen úgy viselkedtem, mint egy zombi. Agyatlanul tettem azt, amit mondtak nekem. A kirakott ruhákat húztam magamra, azzal sem törődve, hogy mit adnak rám. Szerintem simán a bohóc ruhát is felvettem volna, ha éppen azt nyomtak volna a kezembe. Az agyam talán kikapcsolt, vagyis inkább minden pillanatban Zoé és Marion körül járt az eszemben. Ettől függetlenül hallottam mindent, amit körülöttem beszéltek. Összesúgtak mögöttem, s találgatásokba bocsátkoztak, mi történt velem. Dean igyekezte őket elhallgattatni vagy elhajtani, azonban még inkább ezek a személyek háborodtak fel.
- Elég legyen! – szólaltam fel kissé erélyesebben. Szerencsére egy cseppet sem voltam durva. Elfogyott a türelmem és kibukott belőlem minden. Rettentő feszültség dolgozott bennem. – Igen, rohadtul szét vagyok csúszva… Egész héten premierekre és interjúkra jártam… Repültem, jó néhány órát… S arra értem Londonba, hogy a feleségem kórházban van, rosszul lett… Éppen csak beértem a kislányom születésére, és a boldogságom egy pillanat alatt robbant szét, mivel a szülés alatt komplikáció lépett fel… Azóta a feleségem eszméletlen… Mindezek után itt vagyok, csak mert kötnek a szerződések, s a még nagyobb káoszt szeretném elkerülni… Úgyhogy, ha lehet kíméljenek meg az epés megjegyzéseiktől! – mondtam végig egy szuszra. Miután kiadtam magamból, mindent a fürdőbe vonultam. Jól becsaptam magam mögött az ajtót. Megnyitottam a hideg vizet, majd a kezeimet alátoltam. Lehűtött a víz, így a képem is megmostam. Megtörölköztem, majd a tükör felé fordultam. Tényleg szarul néztem. Vállat vontam.
A premier székhelye az egyik pláza volt. Amúgy is rengetegen lézengenek pusztán szórakozásból az üzletek között. Azonban a mostani tömeg minden eddig tapasztalt tömegen túl tett. A rendezőnk, Tay és én voltam beosztva, hogy jelenjünk meg a film népszerűsítése érdekében. A szerződés aláírásakor még örültem is neki, hogy három helyen kell megjelennem. Azonban ezek a nagyobb premierek kategóriájába estek.
Az autó lassan gördült be a kijelölt helyre. Egyetlen, de rettentő hosszú, kordonokból kialakított folyosóval lehetett eljutni a bejáratig. A kordonokon persze csüngtek a rajongók. A sajtónak, riportereknek, csatornák képviselőinek volt egy elkerített részük, ahol mindenképpen meg kellett állnom. Kiszálltam az autóból és intettem a rajongóknak, azonban képtelen voltam mosolyogni. Egy utolsó nagy levegő után a sarkamban Dean-nel megindultam előre. David sorra válaszolt a neki szegezett kérdésekre, addig Taylor a rajongóknak pózolt. A sajtósok egyből lecsaptak rám, amint elég közel értem hozzájuk. Automatikusan válaszoltam, persze szigorúan a filmmel kapcsolatos kérdésekre. Másra nem.
Átverekedtem magam a média képviselőin, de a rajongók csak még következtek. Egyre kevésbé tudtam tolerálni a hangoskodásuk, így amilyen gyorsan csak tudtam megsürgettem az aláírás osztását. De csak nem akartak elfogyni a rajongók. Aztán végre elértük az épületet. Zúgott a fejem a pihenés hiányától és a kinti hangzavartól. Elegem volt mindenből. – Mi a fenét keresek én itt? – hangzott el vagy ezredszerre el a kérdés a fejben. Válasz azonban csaknem érkezett. Még a máskor olyannyira kedvelt after parti egyenesen egy kínszenvedéssel ért fel. Azonban néhány fejes addig nem nyugodott, míg nem koccintottam velük. Majd inkább a gyors távozás mellett döntöttem.
Végre haza vittek, ahogy kértem. Azonban kifejezetten rossz érzés volt úgy belépni a bejárati ajtón, hogy üres ház fogadott. Egyedül voltam, a már szinte bántó csend vett körül. Felvánszorogtam a hálószobánkig, s leszórtam a ruháim. Még mielőtt bevetődtem volna az ágyba, beiktattam egy gyors zuhanyt. Lemosta rólam az egész napot. Üres volt az ágy, szinte elvesztem benne. Máskor Zoé egyből hozzám bújt, amint mellé feküdtem. Hiába vártam, ez nem történt meg. Aztán a fáradtság legyőzött.
Másnap már kora reggel felébredtem, s mivel úgysem tudtam tovább aludni, így összeszedtem magam és néhány dolgot. Reggeli kávé és cigi után egyből a kórházba hajtottam. Szinte végig száguldottam a városon, nem törődve a sebességhatárokkal vagy esetenként a lámpákkal. Csak egyet szerettem volna, minél előtt újra a feleségem és a lányom mellett lenni.
Szerencsére Zoéval minden rendben volt. Éppen csak megérkeztem, mikor a doktorral összefutottam, aki vázolta kedvesem jelenlegi állapotát. Befejezték a gyógyszerek adagolását, hogy miután Zoé felébred, mielőbb szoptathasson. Az állapota továbbra is stabil volt, így átszállították egy szobába. Egyedül volt ott, ennek köszönhetően szinte egész nap vele lehettem. A családunk és barátaink meglátogatták a feleségem, s mindegyikőjük biztatott engem, hogy minden rendbe fog jönni. Másrészt Marion-t is áthozták, velünk lehetett. A nővérek elláttak egy-két jó tanáccsal, s egyre bátrabban, de mindvégig ügyelve a kicsire, vettem a karomba.


Három egész nap telt el, mióta Zoét áthozták ebbe a szobába. Azonban még mindig nem ébredt fel. Csak három nap volt, én mégis heteknek éreztem. Zoé kezét fogtam, ahogy máskor is, a tekintetem hol kedvesem, hol kicsi lányunk között járt. Szívem két elrablója békésen aludt, s óvtam mindkettőjük álmát. - Marion jól lakott, és tiszta pelenkával az elkövetkezendő két-három órában biztosan nem ébred fel. - Az első pelenkacsere elég meghatározó és megrázó élmény volt számomra. Mostanra azonban már egyedül sikerült megcsinálnom. De úgy látszott elszámoltam magam, mert Marion felébredt, amit hüppögve adott a tudtomra. A sírását megelőzve óvatosan a karomba vettem. Lassan egyet-egyet lépve ringatni kezdtem. Azt reméltem, hogy visszaalszik.
- Szia Kicsi Angyal! – még most is ámulattal tartottam a kezemben a csöppséget. Olyan aprónak és törékenynek tűnt. Szépséges és roppant élethű játékbabának látszott, pedig Ő a mi szerelmünk tökéletes megtestesülése. – Marion manócska. – folyamatosan ringattam, míg lopva Zoémra pillantottam. Az ágya mellett sétáltam fel s alá. Marion kinyitotta a szemecskéit. Azokkal a óriási kék szemeivel érdeklődve figyelt a hangomra, még akkor is, ha nem értette, miket beszélek neki. - Manócska! Te sem bírod már anyu nélkül… Tudom, Kincsem, tudom… - Azokat az óriási szemeit rám emelte, s elolvadtam tőle. Annyira Zoé vonásait láttam a hercegnőnkben. Gyönyörű lesz, mint az anyukája. Már most fájhat a fejem, hogyan hajtom el a srácokat a lányom közeléből. – Már most sorba rabolja el a szíveket, de majd ha felnő sorra fogja összetörni őket… - Bele se mertem gondolni, mi lesz itt. Azonban a kicsikém egyre laposabban pislogott felém. Egészen addig, míg a drágaságom elaludt a karjaimban. Le akartam tenni, de aztán nem volt szívem hozzá. Még ölelni, még kicsit babusgatni szerettem volna. Mikor azonban újra feleségem felé pillantottam, azt hittem, hogy képzelődök. Szerencsére nem erről volt szó. Egyből hatalmas, megkönnyebbül sóhajok kaptak szárnyra.


~~~ xxx ~~~

(Zoé)

Lassan megrebegtek a pilláim, s végre ki tudtam nyitni a szemeim. Nem igazán értettem semmit, hol vagyok vagy épp hogy kerültem ide. Mozogni sem tudtam, vagyis a testemet a zsibbadtság bénítottam le. Ennek ellenére éreztem a tűt a karomban, amivel bekötötték az infúziót. Újra lehunytam a szemem, de egyből kipattantak, ahogy meghallottam azt a bársonyos hangot. Egyre jobban rá fókuszáltam, s megláttam a legcsodálatosabb képet. A férjem a karjaiban tartotta a kislányunk, s olyan áhítattal beszélt neki, végtelen odaadással tartotta, hogy egyből könnyek szöktek a szemembe. Erről a jelenetről az utolsó ép és tiszta kép ugrott be, Rob csókja volt, miután megszületett a kislányunk.
- Édesem, kérlek, még ha nehéz is… Mondj valamit! Bármit, akármit, csak tudjam, nem káprázik a szemem! – suttogta felém a férjem, egészen az ágyam széléig.
- Szeretlek… - nyögtem ki, mert eléggé kiszáradtam, de még ha bele pusztultam volna, akkor is kimondtam volna ezt a szót. Elképesztően hiányzott a férjem, a tekintete, amelyben szinte egy másodperc alatt elvesztem.
Hiába mondtam ki, még mindig hitetlenkedve pislogott rám. Mostanra volt már végre annyi erő a kezemben, és a zsibbadás is alább hagyott, hogy fel tudtam emelni a karom. Az ujjaim kicsit remegve érintették meg Rob kezét. Csak megsimogattam, de már így is szinte éreztem az éledező szikrákat.
Olyan hirtelen történt minden, alig fogtam fel az eseményeket. Rob óvatosan letette Mariont, majd azzal a lendülettel két keze közé kapta az arcom, s már az ajkaim ízlelte. Nem volt túl hosszú csók, de mindketten sóhajtozva váltunk el egymástól. A férjem mellém ült az ágyba, közel vont magához. Egymást ölelve néztük az alvó csöppségünket.
Rob kapott először észbe, aztán megnyomta a nővérhívó gombot. Nem sokkal később nemcsak a nővérek, hanem a doktor is megérkezett. Rob ugyan fel akart kelni mellőlem, de nem engedtem el. Az orvos többnyire rutin kérdéseket tett fel, amire igyekeztem válaszolni. Az egyik nővér addig megszabadított az átok infúziótól. Még meg is könnyebbültem. A doktor az előtte lévő papírra szorgosan jegyzetelt, majd a nővéreknek mondott valamit mielőtt távozott. Mindenesetre én nem értettem, tele volt a mondanivalója csupa orvosi kifejezéssel. Ez egy kicsit megrémített, s még szorosabban öleltem a férjem.
- Zoé, édesem, nincs semmi baj… - éreztem meg Rob ujjait az állam alatt. Finoman felemelte a fejem, találkozott újra tekintetünk, és tényleg nyugalommal töltött el az ismerős szempár.
Észre se vettem, hogy csak ketten, illetve hárman maradtunk a szobába. Ez egy újabb csókra sarkallt. Hiszen egy egész hetet Rob nélkül kellett kibírnom, s nem egészen így vártam volna haza. Aztán hirtelen bevillant valami.
- Rob… Mennyit aludtam? – tétován kérdeztem. Nekem tényleg úgy tűnt, hogy csak aludtam egyet.
- Három egész napot… - válaszolta meg a kérdésem. De tovább ne húzta az időt, ismételten az ajkaimat kényeztette.
Ezt a pillanatot választotta egyetlen kicsi angyalunk, hogy jelezze a jelenlétét. Rob egyből ugrott is. Lelkesen magyarázott a csöppségnek, míg a karjaiba emelte. A kicsiny lány amint meghallotta az apukája hangját elcsendesedett. Marion már most a picike ujjai köré csavarta az apját. Meghatottságtól megrészegülten figyeltem kettősüket. Nagyon tetszett, hogy Rob ennyire ügyesen és magabiztosan viselkedik a babácskánkkal. Három nap, három egész nap ilyen sokat jelent.
Kicsit jobban arrébb csúsztam az ágyon, így Rob vissza tudott ülni mellém. Azonban most nem bújtam hozzá, hanem a kezében tartott hercegnőnket csodáltam. Olyan gyönyörű volt. Az óriási kék szemeivel, amit az apukájától örökölt, figyelte a világot. A picike szőke hajacskáját, a pofiját cirógattam meg. Majd a kicsike keze kinyílt, s a simogató ujjam megfogta. Bár egyáltalán nem tudatos volt a mozdulat Marion részéről, mégis rettentően sokat jelentett nekem. Egyből potyogni kezdtek a könnyeim.
- Egy igazi csodát hoztunk össze… Szép munka! - nyomot puszit az arcomra a férjem. – Ugye, milyen tüneményes!
Csak buzgón bólogattam, mert képtelen voltam megszólalni. Szótlanul puszit hintettem szerelmem arcára, majd mikor Rob felém fordította a fejét, egy rövidke szerelmes csókot váltottunk. Majd a vállára hajtottam a fejem, s az örömtől potyogó könnyekkel élveztem a varázslatos látványt. Hiszen megvolt mindenem, mindent megkaptam, amire valaha vágytam.