5. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

ahogy ígértem chat-ben, MA meghoztam a folytatást. A fejezet újabb részleteket árul el, ezúttal Rob hátteréből. A különlegesség mégis az, hogy nem Rob szemszögéből láthatjuk az eseményeket.
Nagyon szépen köszönöm a komikat! Öröm volt mindegyiket olvasni.

Judy! valahogy mindig a jó résznél sikerül megszakítanom a törit, de hát kell az izgalom ;) de ezért siettem a folytatással :)

Kitty! kínozni nem szándékozok senkit, vagy mégis??? majd kiderül... az előzetesek meg azért ütősek, hogy felkeltség az érdeklődéseteket ;)

Pixiem! valahogy egy felszabadultabb Robot képzeltem el már az elején :) jól érzed, mert számos dolog lappang még a háttérben. nem sokára egy-két dolog kiderült, a 6. fejiben, megsúgom Flóra ragadja magához a szót ;)

Alice! hát a fejezetek kb. ugyanolyan hosszúak, max néhány sornyi eltéréssel, esetleg bekezdéssel. úgy képzeltem, hogy elég ellentétesek, Flóra és Rob, s pont emiatt jönnek ki jól.

Ancsa! borozgatás közben csak ismerkedtek, beszélgettek. a tényleges egyezség másnap, reggeli közben köttetett meg. tudom, hogy nehéz, de egy kicsike türelmet kérek, aztán szépen lassan kibontakoznak a válaszok.

Klau! a suli az első! sok sikert és kitartást az érettségihez! drukkolok neked én is! örülök mindig, ha izgalmassá és érdekessé tudom tenni a törit, ami nektek is tetszik. a válaszok pedig cseppenként érkeznek majd ;)

Jó olvasást és várom a véleményeteket!

Puszi,
ZoÉ
„Ha valamit szívvel-lélekkel csinálunk, akkor megsokszorozódik az energiánk, szinte kifogyhatatlanná válik. De ha kételyeink vannak, és nem vagyunk biztosak a dolgunkban, akkor szorongani kezdünk. Az a fizikai és érzelmi energia, amelyet a szorongás emészt fel, elképesztő mértékű.”
(Helen De Rosis)


~~~ xxx ~~~
  Budapest, 2011. 05. 13.


Stephanie ügynökként már sok őrültséget látott és hallott. Azonban tudatában volt annak a ténynek is, hogy Robra nem jellemző az effajta viselkedés. Pont emiatt is jöttek ki olyan jól. Ketten, egyes esetekben Nick-kel hárman, mindig megértették egymást. Zökkenőmentesen és zavartalanul tudtak együtt dolgozni. Mindig a kölcsönösség, egymás tisztelete és legfőképp a bizalom jellemezte a viszonyukat. Azonban az ügynök jelen pillanatban mérhetetlenül tanácstalan volt. Semmit nem értett, és emiatt nem tudta felfogni, hogy Rob miért viselkedik így. Steph repülőúton végig ezen gondolkozott.
Látta és érezte, hogy Rob rettentő módon fel volt dobódva. Vigyorogva mocorgott a helyén. Valami megváltozott, de nem értette az okát. Csendben maradt és úgy figyelt. Várt, kivárt. Remélte, ha lesz elég türelme és ha időt ad ügyfelének, akkor a korábbi bizalomra alapozva Rob hajlandó lesz beszélni vele és elmondja, hogy mi történt.
De mégsem ez történt. A leszállást követően, és miután átlépték a reptér kijáratánál a küszöböt Rob otthagyta őket. Az ismeretlen nőhöz igyekezett. Megölelték egymást, és olyan természetességgel viseltettek egymás iránt, mintha már évtizedek óta ismernék a másikat. Steph még inkább meglepődött azon, hogy a színész egyáltalán nem foglalkozik a körülötte lévő fotósokkal, pedig sosem szerette őket, és a túl sok paparazzi nem egyszer egészen az őrületbe kergette a férfit. Most azonban úgy tűnt, mintha nem is érzékelné a jelenlétüket.
A döbbenet annyira lefoglalta, hogy már csak a parkolóból távozó autót látta. Kedvenc ügyfele lelépett egyetlen szó nélkül. Bízott a férfiben, a józan eszében, hogy nem csinál hülyeséget. Rögtön ki akarta űzni a gondolatai közül azt a lehetőséget, melyben valami baj bukkanna fel. Ha mégis valami történne, akkor tőle kérne segítséget. Bár erre a lehetőségre nem szívesen gondolt. De kész lett volna bármit megtenni, nem pusztán kötelességtudatból, hanem mert Rob különleges volt. Olyan személy, akit hatalmas tehetséggel áldottak meg az égiek, amit nagy balgaság lenne elpazarolni. Főleg most, mikor szépen felfelé ível a karrierje és sorra nyílnak meg előtte az ajtók felkínálva a jobbnál jobb lehetőségeket.
A döbbenet elmúltával Stephanie, Nick és Dean a színésznek küldött autóba pakolták a csomagjaikat. Egyikük sem szólalt meg, csendbe burkolóztak. Steph remélte, hogy a szállodába sikerül majd néhány szót váltania Robbal. S az eddig elmulasztott bemutatásra is sort kerítenek. Kerülő nélkül egyből a szállodába érkeztek meg. Steph elintézte a bejelentkezést, míg Nick és Dean a csomagokat intézték. Mindezek után elfoglalták a saját szobáikat. Szerencsére az utazás tényét figyelembe vették a szervezők, így aznapra nem szerveztek programot. Szabadnapot kapott mindenki.
Az ügynök bár nem vallotta volna be, de elfáradt. Az utazások, a premierek, a promóciós programok őt is éppen annyira lemerítették, mint a színészeket. Érdeklődve járta be a szobáját, mit hol talál meg. A berendezések és a színek megnyugtató és barátságos kisugárzást biztosítottak. Lepakolt, s feltett szándék az volt, hogy kipróbálja a fürdőt. Kezet mosott, majd pedig az arcát öblítette le. Törölközőért nyúlt, hogy felitassa a kósza vízcseppeket. Éppen végzett, mikor vad kopogásra lett figyelmes. Steph a kezében tartott törölközőt félre dobta és az ajtóhoz sietett. A kinyíló ajtóban azonban két személy türelmetlenkedett.
Nick is elfoglalta a szobáját, majd a családjának szeretett volna írni, mikor felfigyelt a különös bejegyzésekre. Egyszeriben félretette a levelezőprogramot, helyette a böngésző után nyúlt. Alig akart hinni a szemének. A felfedezését egyből meg szerette volna osztani a legmegfelelőbb személlyel. Ezért felpattant és kezében a laptopjával sietett az ügynökhöz. A testőrrel a folyosón találkozott, aki egyből csatlakozott hozzá.
Stephanie készségesen beengedte a két férfit. Nick egyből bele is csapott a mondanivalójába, amellyel egy pillanat alatt meglepte az ügynököt és a testőrt. Mindhárman a képernyőre tapadtak. Átnézték a bejegyzéseket, s mivel nem jelentek meg újabbak így kénytelenek voltak várni. Vártak és vártak. Robert nem jelentkezett és egy darabig újabb bejegyzések sem érkeztek. Az ügynök nem tudott ülve maradni, ezért inkább le és fel sétált.
Nick a neten sörfölt, majd kikerekedett szemekkel felfigyelt az újabb és újabb bejegyzéseket. Először egy-két, majd egyre több és több kép került a világhálóra. A színész minden képen mosolygott. Aztán egy rajongó egy rövid videót osztott meg a közösségi oldalán. Rob ölében ült a nő, s egymást ölelték. Meghitt, idillikus pillanatot kapott el a pár életéből. Steph nem bírt tovább várni, amúgy sem szerette a sumákolást. Jobban szerette az egyenes utat. Éppen itt volt az ideje, hogy válaszokat kapjon.
A telefonjáért nyúlt. Imádott ügyfele hamar felkapta a telefonját. A nő minden udvariasságot félretett, egyből kérdésekkel bombázta Robot. A választ meg sem várta, mielőbb ki szerette volna adni magából a feszültséget. S miután ledarálta a legfontosabb kérdéseket, akkor hagyott némi időt a válaszra. A színész szavai vidámságról tanúskodtak. Stephanie bár bosszús volt, mégis valahol a szíve legmélyén tudta, hogy minden rendben van. Ez a felfedezés pedig némileg megnyugtatta. Robert jól érezte magát, boldog. Egyértelműen ez hallatszott a hangján. Régen volt ilyen gondtalan és vidám. Egy röpke pillanatra engedte Steph és a múlton merengett.


Az ügynök mosolyogva emlékezett vissza, mikor először találkozott Robbal. Tagadhatatlanul mindkettőjüknek meghatározó, életre szóló élményt jelentett eme esemény. Rob életében először lépett be Los Angeles ügynökségeinek világába. Az előkelő toronyház egyik emeletén kapott helyet az ügynökség, ahol Steph is dolgozott. Rob félszegen követte a már jól ismert ügynökét, aki Londonban egyengette a fiatal színész útját. Ő tanácsolta Robnak, hogy próbáljon szerencsét Amerikában. A két ügynök többszöri telefonon való egyeztetés után találtak egy megfelelő időpontot. Steph a tárgyalóban fogadta vendégeit. Kíváncsian várta, ki lesz az új ügyfele. Akkor lépett be a tárgyalóba Rob.
Stephanie egy csendes és helyes angol fiút látott maga előtt, aki még csak most próbálgatja a szárnyait. A fiatal fiú kétségtelenül tehetségnek számított, mivel nemcsak a színészethez, hanem a zenéléshez is konyított valamicskét. Az ügynök pedig tudtán kívül megérezte, hogy az angol ifjú többre hivatott.
A nő mosolygott ahogy emlékeiben viszontlátta az első forgatást, az első fotózást, az első interjút vagy épp az első premiert, amelyek már közös munkának számítottak. Minden egyes alkalom, esemény Rob egy-egy újabb oldalát mutatta meg, ezzel pedig egyre jobban megismerhették egymást. Az ügynök és az ügyfele között szükséges a jó kapcsolat, hiszen úgy sokkal könnyebben megy a közös munka, amiből nem volt hiány.


Robtól származó felszabadult nevetés hirtelen rántotta vissza Stephanie-t a jelenbe. A tiszta, őszinte dallam, mely már nagyon hiányzott az ügynöknek. Az évek, a filmek, a sikerek, a rengeteg és fárasztó munka, a hajtás és felhajtás, illetve Hollywood hatása nyomott hagyott a férfin. Az örökös menekülés, a paranoia kezdeti jelei, a fáradtság, a levertség, sőt egyes esetekben a félelem, mely akár rettegéssé is elfajulhatott volna, újra és újra felütötték a fejüket. A múló évekkel pedig az angol fiú felnőtt s megtanulta kezelni és elviselni a kegyetlen világot. Lassan megszokta, vagyis inkább hozzászokott a hírnévvel járó sötét oldalhoz, csakhogy ez azt eredményezte, hogy egyre kevesebbszer mosolygott, egyre kevésbé tudott szívből nevetni.
Stephanie a munkát fontosabbnak találta, mint a szórakozást, de a férfi nevetése meglágyította a szívét. Egyáltalán nem akarta tönkretenni a színész jó kedvét, mert ez alapjaiban rengette volna meg a kapcsolatukat, még akkor is ha szilárd talapzaton állt. Ugyanakkor egy másik dolog is befolyásolta az ügynököt, mely gondolkodásra késztette. Pillanatok álltak a rendelkezésére, de végül az ügynök belátta, hogy jár a színésznek egy rendes születésnap, amit úgy tölt el, ahogy és azzal a személlyel, akivel szeretné. Főleg, mivel még egy rendes születésnapban sincs része. Legalábbis az elmúlt néhány évben.


Felrémlett a legutóbbi születésnap. Zajlott az éppen aktuális forgatás. A szoros határidők és a feszes ütemtervek miatt esélytelennek tűnt a színész születésnapjának a megünneplése. Egy hirtelen jött ötlet, a gyors szervezésnek köszönhetően mégis sikerült megszervezni egy kisebb, családias ünnepséget. Steph a befolyását latba vetette, s elintézte a helyszín foglalását, a barátokkal együttműködve készülődtek. Meglepetésként az ügynök a színész családjának utazását is egyengette, hogy még véletlenül se derüljön ki, mire készülnek. Így esett, hogy a rövidebb forgatási nap után a színész kollégák mindenáron bulizni akartak menni. Ebből természetesen Robot sem akarták kihagyni. Ez áltál titkon a lefoglalt étterembe csalták a színészt.
Csupán néhány barát és a család jelenlétében ünnepeltek. Koccintottak, finom vacsorát ettek, utána pedig szülinapi tortát. Az egész lényeg a közös ünneplés, a barátságos, meghitt hangulat volt. De még ezt is sikerült néhány rosszakarónak elrontania. A szülinapi partiról nem tudtak, nem szivárgott ki semmi, ezért erősen a találgatásokra hagyatkoztak. Másnaptól az elfajult buliról beszéltek, és a részegnek titulált színész virított szalagcímként a médiában.


Stephanie visszacsöppent a jelenbe. S egy kedves fenyegetést azért még elmondott, hogy fenntartsa a renoméját. Mindketten tudták, hogy nem valós fenyegetés ugyan, de akkor is komolyan kell venni. Rob csak szerette volna kinyomni a telefonját, azonban nem sikerült neki. Steph furcsállotta, hogy nem szakadt meg a vonal. Nick és Dean érdeklődve fordult az ügynök felé, aki egy szó nélkül kihangosította telefont, mert nem érette az eseményeket. Egy olyan beszélgetés fültanúi lettek mindhárman, amit jobb lett volna, ha nem hallgatnak végig.


- Miért álltunk meg egy bababolt előtt? – hangzott el egy egyszerű kérdés Robtól. A hangja könnyed, és a vidámságtól felszabadultan visszhangzott.
- Mert vennem kellett pár dolgot. – elég hamar érkezett rá válasz. Egy ismeretlen női hang.
- Miért kellett? Megmutatod mit vettél? – Steph és Nick összenézett, s elakadó lélegzettel várták a folytatást. – Szóval babaprojekt? De ugye kislány lesz? – Rob igazi, őszinte kíváncsiságának adott hangot.
- Ne nagyon álmodozz, én kisfiút szeretnék. – a nevetés ezúttal az ismeretlen nőhöz tartozott.
- Mi van? Miért nem kislányt? Egy tüneményes hercegkisasszonyt… - Steph, Nick torkán akadtak a szavak. Pattanásig feszült idegekkel várták, mit a fene történik. Egyértelműen történt valami, de most már senki semmit sem értett. Tanácstalanság maximális méreteket öltött.
- Aha, most ezt mondod… természetesen buborékban tartanád, egy fiú sem mehetne a közelébe, vagy ha mégis… akkor meg minimum állandó agyvérzéssel vagy szívrohammal ápolgathatnának… Jaj, bár ha jobban belegondolok… Azok a lopott csókok, a titkos randevúk és… felejthetetlen éjszakák... – sóhajtozva adta mindenki tudtára Rob újdonsült felesége.
- Elég asszony! Elég! Ne kínozz! – Rob válasza sem késlekedett.
- Te mondtad a kislányt… Csak vázoltam, hogy mire számíts.
- De nem akarom hallani!
- Nos, akkor imádkozz, hogy ne tudd meg…


Két szólamú nevetés és cuppanás után ezúttal tényleg megszakadt a vonal. Stephanie az ablak előtt ácsorgott, míg Nick és Dean a kanapén ültek és a monitort bámulták. A nő azon gondolkozott, mit rontott el. Hol hibázott? Eddig még ilyen nem fordult elő a munkája során. A munkájára sosem volt panasz. Imádta a munkáját, minden vele járó gond és baj ellenére. Ráadásul Rob eddig szint problémamentesnek számított. Mindig kötelességtudó, mindig a munka volt az első számára. Steph most tanácstalanul állt az események előtt. Ilyen még soha nem történt vele. Rob eddig megbízott benne, megbeszéltek szinte mindent. Kicsit úgy érezte, hogy Rob úgy tekint rá, mint a pótanyjára. De rá kellett jönnie, hogy valami megváltozott.
Könny gyűlt szemébe, minden erejére szüksége volt, hogy ne engedjen szabad utat a könnyeinek. Zakatoltak a gondolatai. A zsigerileg érezte, hogy a fene nagy boldogság ellenére valami meghúzódik a háttérben. Mintha a hatodik érzéke működésbe lépett volna, s most jelzett volna. Hosszasan azon az ismeretlen és a semmiből előkerülő nőn gondolkozott. Nem ismerte sem őt, sem a szándékait. Egyre gyanúsabb lett ez a nő, aki most csak belecsöppent az életükbe. Ez a nő, akit Robert a feleségének nevezett.
Stephanie ellenségesen gondolt az ismeretlen nőre. Megannyi jelzőt talált rá, hogy maga is meglepődött rajta. Mindezek közül a legenyhébbek szerint a feltörekvő celebvadásznak, haszonlesőnek tartotta, mint azokat, akik a hírnévért és a pénzért szégyentelenül bármire képesek. S beugrott a kihallgatott telefonbeszélgetés. Összeállt a kép. Bármire képes, még teherbe is esik, hogy céljait elérje. Egy gyerek. Egy gyerekkel fogta meg magának Robertet, aki imádta a családját, családcentrikus volt szinte a végsőkig. Talán éppen ez volt a színész gyenge pontja, s ezt kihasználta az a nő, ezzel pedig megkaparintotta magának.
Minden passzolt az elméletbe. Minden beleillett a felépített gondolatmenetbe. Ezért még ellenségesebben arra a nőszemélyre. Steph tudta, hogy okosan, bölcsen kell cselekednie, még ha nehéz feladatra vállalkozik. Az ügynöknek uralkodni kellett magán, hogy ki ne kotyogja a feltételezését. Előbb valamiféle bizonyítékra volt szüksége.


„Bölcsnek lenni, ez azt jelenti, hogy az ember fölébe emelkedik örömnek és bánatnak, aggodalomnak és részvétnek, becsvágynak és sértődésnek. Bölcsnek lenni annyit tesz, mint a dolgok fölött állni, semmit és senkit nem gyűlölni vagy szeretni, de egyúttal mások elzárkózását vagy rokonszenvét is tökéletes közönnyel fogadni. Aki valóban bölcs, az semminek sem tulajdonít jelentőséget. Megközelíthetetlen, és semmi sem árthat neki.”
(Michael Ende)





4. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

bocsi, kicsit kicsúsztam az időből, de megérkeztem a 4. fejezettel…
Nagyon szépen köszönöm a komikat! Ezt a részt Nektek ajánlom!
Alice! Igyekszem minden kérdésedre válasszal szolgálni, ami fokozatosan fog megtörténni. Akkor nem lenne túl izgalmas a töri, ha minden egyből kiderülne. Egy biztos, hogy Flóra reakcióját megismerhetjük

Kitty! Mindig öröm olvasni a komijaid! Nos a történet alapja igazából csak most fog kibontakozni. Oh… a vége…. az reményeim szerint még messze van és hogy mi lesz happy vagy nem… Nem tudom, hogy azt sem, hogy hány rész lesz, nagyon nyitott kérdés nekem is…

Pixiem! Köszi! Hát igen, Rob nem mindig képes kordában tartani a száját. Flóra reakcióját részben megismerhetitek a kövi fejiben. Az igazi izgalmak meg úgyis csak ezután jönnek!

Ancsa! Üdv a blogomon! Remélem, hogy ez a töri, és a többi is jó kikapcsolódást, szórakozást biztosít Neked! Érdeklődve várom majd a véleményed!

Jó olvasást és várom a véleményeteket!

Puszi,
ZoÉ

„Ha valakit őszintén szeretsz, ha figyelsz rá, ha szívetek együtt dobban, akkor minden megváltozik, minden más. Bár a világ körülötted nem változik, te mégis egészen mást látsz, mást hallasz, mást érzel. Jóval többet, sokkal szebbet. Mert már nem a magad zárt, talán önző világából nézed. Kiléptél onnan, mert valaki hívott. Kiléptél, mert már Ő a fontos. Kiléptél, hogy már érte élj.”
(Csitáry-Hock Tamás)
  ~~~ xxx ~~~
 Robert
Budapest, 2011.05.13.
  
A repülőúton alig bírtam magammal. Túlzottan izgatott voltam. Ahhoz leginkább, hogy elviseljem, hogy egyhelyben kell maradnom. Össze-vissza mocorogtam a helyemen, akárcsak egy rossz gyerek. De mit lehet tenni, ha dolgozik bennem az izgalom. A kicsivel több mint másfél órás repülőutat borzalmasan hosszúnak érzetem. Mintha sehogy sem haladnánk előre. Már ott tartottam, hogy percenként néztem rá az órámra. A viselkedésemmel egyre inkább az őrületbe kergettem a mellettem helyet foglaló Steph-et. Csodáltam, hogy még egyszer sem szólt rám. De egyre sűrűbben és egyre nagyobbakat sóhajtott. Egyértelműen a tudtomra adva, hogy tényleg elege van már a fészkalódásomból. Nick egy sport magazint lapozott, ha jól láttam akkor éppen valami focival kapcsolatos cikket kezdett el olvasni. Dean pedig csak hátra dőlt az ülésben és pihent. Irigyeltem, hogy ennyire nyugodt.
Megadtam magam, az ablak felé fordultam. A távolba tévedtek a szemeim, melyeket a gondolataim is hamar követtek. Nem egészen egyetlen napja tettem ama meggondolatlan kijelentést, mellyel szabályszerűen egy őrületet indítottam el. A szálloda előtt óriási tömeg várakozott rám, minden eddigi képzeletemet felülmúlva. A rajongók, a fotósok teljesen összekeveredtek egy hatalmas emberi masszát alkotva.
A reptéren sem volt másképp. Csakhogy ott volt néhány hírlap árus is, ahol megcsodálhattam a saját arcképem szinte összes magazin, újság címlapján. Minden azt bizonyította, hogy a bejelentésem hatása elképesztő méreteket öltött. Mindenhol ez volt a vezető hír. Egyesek még fotókkal is tarkították a cikkeket. Tudom, mert megnéztem. Nem bírtam ki és az első néhány kezem ügyébe kerülő újságból vettem egyet. Hiba volt, most így utólag már tudom. A felszállást követően egyből értük nyúltam, s ugyan csak elég volt végigfutnia a szememnek a cikkeken. Csak még jobban sikerült tőlük felhúznom magam. Így aztán hagytam a fenébe az olvasást.
Elszakítottam a tekintetem az ablaktól. S vigyorogva vettem tudomásul, hogy néhány perc múlva leszállunk. Utána pedig találkozhatok Flórával. Teljesítettem az elhangzó utasításokat, és vártam. Vártam, hogy földet érjünk, majd azért, hogy elhagyhassuk a gépet. Steph a szemeit forgatta akárhányszor rám vagy felém pillantott. S mikor végre landoltunk akkor még mindig töretlen vigyorral igyekeztem a kijárat felé. Dean és Nick csendben és minden különösebb gesztus nélkül lépkedett.
A reptéren ugyanúgy nyüzsgés, rohangálás és tömeg fogadott. Mégis valahogy más volt az egész. Kíváncsian néztem körbe és körbe. Duplán biztosítva voltam, mert egyrészt az állandó kíséretem szorosan mellettem és mögöttem haladt, ugyanakkor még ugyanennyien a reptér biztonsági szolgálatából is hozzánk szegődtek. De így is néhány nagyon kitartónak bizonyuló fotósnak sikerült tartania a lépést. Kattogtak a kamerák és villogtak a vakuk. Zavaróak voltak a villanások, de egyáltalán nem tudtam velük foglalkozni. A kijárat felé megtett minden lépéssel ismét felerősödött az izgatottságom és a türelmetlenségem. Mikor pedig kiléptem az ajtón, akkor végre elérkezett a találkozás pillanata.
De abban a pillanatban megtorpantam. Flóra gyönyörűbb volt, mint mikor utoljára láttam. Ott állt az autó mellett és telefonált. Azt hittem rosszul látok. – Az az autó kísért engem. – Volvo xc60-as. Egy kicsit lekonyult a vigyorom, de nem tarthatott tovább egy-két másodpercnél. Egyből a tettek mezejére léptem. Hátrahagytam mindenkit és közelebb léptem Flórához. Azonban Ő észre sem vett.
Váratlanul jött egy ötlet. Egyből megöleltem a csodás nőszemélyt, aki a váratlan érintéstől ugrott egyet ijedtében. Válaszul csak megsuhintotta a vállam, majd arcát a mellkasomba fúrta. A nyakába pusziltam, mivel sehogy nem fértem sem az arcához, sem a homlokához. Belátom így utólag, hiba volt. Akkor is meg kellett tennem, meg kellett ölelnem. Körbevettek minket a fotósok és folyamatosan kattogtak. Ugyan nem támadtak le bennünket, nem kiabáltak, de nagyon közel voltak hozzánk. Ennek következtében láttak és megörökítettek mindent.
Mikor megbontottam az alakzatot, már akkor Dean utánam lépett. Tartotta a távolságot, azonban felkészült egy esetleges támadásra. Így hű testőröm már az első pillanattól kezdve mellettünk volt ugyan, de egy ember nem tudott volna megvédeni mindkettőnket. Steph és Nick távolabb állt meg, de egyértelműen megdermedtek a látványtól. Akartam inteni nekik, hogy jöjjenek közelebb, azonban pont ebben a pillanatban Flóra lenyomta a telefonját. Rám emelte tekintetét, azok a nagy barna szemek újra ámulatba ejtettek. Miközben huncutul vigyorgott. Továbbra is a karomban tartottam.
- Szia! Végre itt vagy! – alig észrevehetően, lopva pillantott a minket figyelők felé. – Tudod, hogy mindenki minket figyel? – suttogta felém mosolyogva. Árgus szemek az összes mozdulatunkat követték, Flórán mégsem láttam a zavar egyetlen jelét sem. Nyugodt és természetes volt még most is.
- Szia! Igen, tudom. – Hogyne tudnám. Hiszen ez az életem. Amennyire szeretem a forgatásokat, annyira nem szeretem ezt az eltúlzott kíváncsiságot a személyem, az életem iránt. Most hogy Flórát öleltem átragadt rám a belőle áradó nyugalom. Ilyenre azelőtt nem volt példa. - Mindenki féltékeny, hogy itt ölelgetjük egymást. – egyszerűen csak kibukott belőlem.
- Öntelt hólyag vagy. – vágott vissza. De még most is mosolygott.– Mehetünk? – lassan bontakozott ki a karjaim közül. Az autó felé pillantott.
- Csak őszinte. – puszit nyomtam az arcára. Egyszerűen ezt váltotta ki belőlem.– Mehetünk. – bólintottam.
Teljesen elengedtük egymást. Kíváncsi voltam a reakciójára, ezért rákacsintottam. Újabb mosoly lett az eredmény. Végül Flóra kinyitotta a csomagtartót, egyből bedobtam a hátizsákom és a gitárom. Dean pedig berakta a másik táskám. Miután ezzel megvoltunk követtem Flóra példáját, aki már beült a kocsiba. Stephnek és Nicknek már a kocsiban ülve intettem búcsút. Ki akartam élvezi teljes mértékben ezt az egyetlen nyomorult szabadnapom. Aztán vissza sem néztem, és már indulhattunk is.
Az ablakon néztem mereven kifele, mert beértünk a városba. Tömeg, autók, dugók jellemezték az utakat, de a házak, az épületek másak, csodálatosak voltak. A maguk szennyezett pompájukkal kimagasodtak a hétköznap forgatagából. Egy rövid ideig a városban szinte lépésben haladtunk, de miután elhagytuk azt gyorsabb tempóra kapcsolt. Gyorsan, sőt nagyon gyorsan haladtunk előre. Az autópályán haladtunk elég sokáig, mire újra városkák mellett vitt az utunk. Megváltozott a táj, s vele együtt változtak az épületek jellege. Kisebb-nagyobb házak, főleg családi házak sorakoztak. Egyre többször kényszerített megállásra a forgalom, piros lámpák. Nem tudtam, hogyan vagy mikor kellene bevallanom a baklövésem. Erőt vettem magamon, s megszólaltam.
- Elkövettem egy aprócska hibát... – Flóra ijedten nézett rám. – Tudod, Rómában a sajtótájékoztatón… és végül is Berlin óta azon csámcsogtak, ki vagy te. Milyen kapcsolatban állunk és mit csinálok a szülinapom… meg ilyenek… - össze-vissza csapongtam és az ujjaimat tördeltem, mert eléggé zavarban voltam. - Berlini találkozásunk óta folyamatosan vezető hír vagyunk… Az erkélyen kaptak le bennünket, azok a képek rohadt félreérthetőre sikerültek… - dőltek belőlem a szavak. Anélkül, hogy bármit is mondtam volna arról, amit tényleg ki kellett volna mondanom.
- Nekem ez új… Komolyan? – kíváncsian várta a válaszom, miközben újra beletaposott a gázba. Nagyon úgy tűnt, hogy imádja a sebességet.
- Tényleg? – döbbentem meg. Valahol mégis reménykedtem benne, hogy személyesen mondhatom el neki a dolgokat.
- Igen, amint mondtam a telefonban sok dolgom volt… és hát ilyesmit, mármint pletyka magazinokat nem olvasok… tv-t már ezer éve nem néztem… a laptopom meg elsősorban munkaeszköz… és nem volt rá időm, hogy szörföljek a neten… - vonta meg könnyeden a vállát.
- A francba így még nehezebb… - nagy levegőt vettem – Azt mondtam, hogy a feleségem vagy… - Első reakcióként kinevetett. Vele nevettem, kínomban. Aztán megdöbbenés. Felfogta, mit mondtam.
- Aprócska hiba? Most komolyan? – megemelkedett a hangja minimum egy oktávval. – Feleség… pont feleséget csináltál belőlem… A feleséged… Gratulálok! Mert ehhez aztán teljesítmény kell, hogy ezt összehozd! – forgatta meg többször is a szemeit.
- Valahogy le akartam rázni őket, nem gondolkoztam… és csak kicsúszott a számon… - mentegetőztem.
- Pont egy ilyen dolog… és csak kicsúszott? Most mit csinálsz? Vagy inkább mit csináljunk? – Hitetlenkedve nézem Őt. Meglepődött, ami teljesen érthető, sőt elvárható volt tőle. Elég hamar visszanyerte az uralmát a vonásai és a hangja felett. S a nekem feltett kérdései alapján tudtam, hogy még mindig partnerként tekinthetek rá.
- Nem lehetne, hogy ezzel holnap foglalkozzam… foglalkozzunk? Ma van a szülinapom… - elővarázsoltam a legcsábítóbb mosolyom, hogy meggyőzzem. Tényleg csak jól akartam érezni magam. Egy teljes nap, mikor önmagam lehetek.
- Szép! És még én szerettelek volna meglepni valamivel, de hát neked jobban sikerült. – kissé durcásan hangzottak el a szavak. Meglepetéssel készült? – Most pedig meghívsz egy jó erős kávéra, ami remélem, nagyon jó lesz, mert még a végén házastársi erőszak áldozata leszel… és egy kicsit megtalálsz halni, és még a vámpír éned sem ment meg… – ezt persze egy olyan kedves mosollyal hadarta el, hogy alig tudtam követni. Ennél már csak akkor koppant nagyobbat az állam, mikor felfogtam a szavak értelmét. Köpni-nyelni nem tudtam. A vezető ülés felől pedig egyre erősödött a kuncogás. A boszorka roppant mód élvezte, hogy kínozhat engem.


Fogalmam sem volt hol vagyunk, mégis jól éreztem magam. Nyugodt és felszabadító érzés magával ragadott. Csak arra eszméltem fel, hogy lassul az autónk, Flóra pedig egy fasor mellett parkolt le. Az égig törő fák kellemes árnyékot adtak. Kíváncsian tekintettem körbe. Bátortalanul szálltam ki a kocsiból, védtelennek éreztem magam egyedül. Tartottam attól, hogy felismernek. Egyből felcsaptam a fejemre a baseball sapkám. A járókelőket figyeltem, de ők mit sem törődtek velem. Elmentek anélkül mellettem, hogy akár egyetlen pillantást vetettek volna rám vagy ha rám is néztek, akkor sem történt semmi. Megnyugodtam, végül a napszemüvegem csak zsebre tettem.
Flóra kérdőn nézett rám, de csak megráztam a fejem, s mellé léptem. A derekára csúsztattam a kezem, teljesen ösztönös mozdulat volt. Baromi jó érzés öntött el. Így sétáltunk egymás mellett. Flóra lelkesen mesélt és magyarázott, minden kérdésemre válaszolt. Egészen addig sétáltunk, míg végre megérkeztünk egy kávéházba. Utunk során persze jó néhány irigykedő pillantást fedezem fel. Minden férfi Flórát nézte. Volt aki még szégyentelenül hátra is fordult miután elhaladtunk mellette. Elfogott a féltékenység és a gyilkolási vágy. Persze a gonosz nőszemély persze jókat kuncogott rajtam, mikor egy-egy megjegyzést fűztem a mellettünk elhaladó, nyálukat csorgatók férfiakhoz.
A kávéházban sem kegyelmeztek nekem. Amint beléptünk első pillanatban mindenki megbámult bennünket. A vendégek kilencven százaléka ránézésre nem lehetett több 18-nál és csupa lány. Drága „feleségem” ezzel mit sem törődve kézen fogva húzott maga után. Láthatóan jól ismerte a helyet, mert egyre beljebb haladt az asztalok között. Egy csodálatos teraszon találtunk asztalt. Kint a friss levegőn, körbe fák és csodaszép virágok tarkították az udvart.
- Gyönyörű. – jelentettem ki teljes áhítattal. Mintha a paradicsom egy szeletét találtunk volna meg. Egyből kihúztam az egyik széket Flórának.
- Tudom, ez az egyik kedvenc helyem. Ha erre járok, akkor mindig beülök egy kávéra. – biccentve fogadta a gesztusom, majd leült a felkínált székre.
- Jó napot kívánok! Mit hozhatok Önöknek? – szólalt meg angolul a pincér. Jó vágású 30 körüli férfi lépett az asztalunkhoz. Feltehetőleg hallotta a beszélgetésünk, és ezért angolul szólalt meg.
- Szia Marci! Nem is tudtam, hogy ma szolgálatba vagy... – pattant fel Flóra. Egyből a nyakába ugrott. Megölelték egymást, sőt a pasi még puszit adott neki. Ökölbe szorult a kezem, s megmagyarázhatatlan irigység fogott el. Azt akartam, hogy csak velem foglalkozzon, csak rám figyeljen. Megdöbbentem magamon, de nem hagyhattam, hogy elcsábítsa tőlem Flórát.
- Helló! Rob vagyok, Flóra férje. – gonosz vigyorra nyújtottam kezet, mikor végre elengedték egymást. Belém bújt a kisördög, tartottam a gonosz kis vigyorom, sőt még a „feleségem” is közelebb húztam magamhoz. Flóra ugyan készségesen az oldalamhoz bújt, de mikor egy pillanatra találkozott a tekintetünk, akkor azok a káprázatos szemek megvillantak. Már akkor tudtam, hogy ezért kapni fogok, de azért sem engedtem el Őt. A pincér tekintete kettőnkön járt és azok a zavart pillantások, amiket produkált, mindenért kárpótoltak.
- Mi? Nem is mondtad… - dadogott össze-vissza a férfi. Ezzel egyenes arányban növekedett a képemen a vigyor. Megköszörülte a torkát, hogy visszanyerje az uralmat a hangja felett. – Gratulálok nektek! –néhány pillanattal később végre értelmesen sikerült megszólalnia. Nem így gondoltam, mert újra megölelték egymást. szerencsére utána a pincér azzal foglalkozott, ami tényleg a dolga.– A szokásosat hozzam?
- Igen, az jó lesz. Kettőt kérnék. – Flóra helyeslően bólogatott, és elnézően nézett a pasi után. Mi pedig helyet foglaltunk. Flóra ismételten a bájos somolygásával nézett rám, s ebből tudtam, hogy most bizony bajban vagyok. A teóriám helyességét a nekem intézett szavai egyértelműen megerősítették.– Ezért meglakolsz Pattinson! Keservesen! Nem jó emberrel packázol. Mondtam már, lehet, hogy a végén egy kicsikét meghalsz, mert agyoncsaplak. A sírodra meg az kerül, hogy „aki nem bírta tartani a száját”
- Jaj Szívem! – felröhögtem, mert sehogy sem tudtam komolyan venni a fenyegetését. Nem tudtam róla elképzelni, hogy beváltsa. Egyből megfogtam Flóra kezét. Szerettem volna mondani valamit, de abban a pillanatban vagy tízen álltak meg körülöttünk.
Felismertek, s mivel egytől egyig rajongók voltak, így bepróbálkoztak. Már az is teljesítmény volt, hogy eddig kibírták. Képet és autogramot kértek. Először vonakodtam, viszont Flóra felajánlotta, hogy majd ő elkészíti a képeket, akkor gyorsabban haladunk. Csak ezért rábólintottam. Beleestem a saját csapdámba. Egy gonosz kis vigyor megjelent Flóra arcán, főleg mikor eljátszotta, hogy nem sikerült a kép. Szóval a legtöbb rajongóval minimum két képen pózoltam.
Láttam a felénk közeledő kávékat. Reméltem, hogy ezáltal megmenekülök. Tényleg csak akkor kaptam némi szünetet, mikor megérkeztek a kávéink. Már leültem a helyemre, mikor a drágám az asztalhoz lépett. Sikerült elkapnom a kezét, s az ölembe húztam. Persze egyből ugrott mindenki, és fotózott.
- Most örülsz? Megvolt a bosszúd? – suttogtam a nyakába. Az ölembe ült, az egyik kezem a combjain, míg másik kezem a derekát átölelte. Ő pedig a nyakam kulcsolta át a kezeivel.
- Oh, azt hiszed, hogy ez volt a bosszúm? Akkor el kell, hogy keserítselek én magam szeretem végezni bosszúmat, nem pedig mással elintéztetni… – bökött a rajongó lányok felé a fejével. – Látszik, hogy nagyon nem ismersz még. Különben meg nem azt mondtad, hogy nem akarsz ma foglalkozni az elszólásoddal és annak következményeivel?
- De… Azt sem engedhettem, hogy a szemem láttára rád másszon… - vontam meg a vállam.
- Szóval féltékeny típus vagy. Ezt azért jó tudni. Pedig Marci a barátom, és jóba vagyok a feleségével. – Flóra lassan kimászott az ölemből, és visszaült a helyére. Mindketten a kávénkért nyúltunk.


Egyre többen jöttek oda hozzánk. Már sem én, sem Flóra nem élvezte a tömeget. Sok rajongóhoz képest sokkal csendesebben, normálisabban viselkedtek. Azonban egyre többet kérdeztek, faggattak bennünket, s ettől vált kényelmetlenebbé a helyzet. A kávéra végül a ház vendégei voltunk, nem akartuk elfogadni. Közösen egy tisztes borravalóban maradtunk, utána pedig gyorsan kereket oldottunk.
A sétálgató emberek között sikerült elbújnunk. Elvegyültünk, igyekeztünk beolvadni. Most csak kézen fogva lépkedtünk egymás mellett. Nem siettünk sehova, így kicsit jobban meg tudtam nézni az utcát, az üzleteket, melyek előtt elhaladtunk. A könyves bolt nagyon csábító volt. Már elolvastam az összes, magammal hurcolt könyvemet. Nem ártott volna frissíteni a gyűjteményem. Aztán meggondoltam magam. Mégsem mentem be az üzletbe. Beszélgetve indultunk tovább. A telefonom zavart meg bennünket. Steph hívott, felvettem.
- Mi a fenét csinálsz? Ő lenne a drágalátos feleséged? Aki előtted egy másik pasit ölelget? Miért nem jöttél a szállodába? – a hangja baljós volt.
- Steph… - hiába akartam megszólalni, belém fojtotta a szót.
- Tele van az internet rólatok szóló bejegyzésekkel, minden lépésed nyomon tudom követni. Ezüst Volvo, séta ölelkezve. Kávézó. Ott van ez a nőszemély meg az a sötét ruhás pasi. – hagytam, hadd mondja el a mondanivalóját. Addig előkotortam a cigim és rágyújtottam. Néztem jobbra, néztem balra, de Flórát sehol sem láttam. Ötletem sem volt, hova tűnhetett. Alig néhány percre nem figyeltem és elnyelte a föld. – Választ várok!
- Ah, az Marci a pincér. Amúgy nős és régóta ismerik egymást. – slukkoltam egyet a cigimből. – Steph, minden rendben. Nem lesz semmi baj! -
- Még szerencse, hogy rajongók folyamatosan közlik, mikor hol vagy… Az össze felbukkanásod követhetem… Meg az a másik szerencséd, hogy ma van a születésnapod. Így csak holnap rúgom szét a feneked. – egyetlen nap alatt már ez volt a sokadik fenyegetés, amit begyűjtöttem egy számomra fontos nőtől. Bár Steph szavai kicsit komolyabban érintettek, de tudtam nekem akar jót. – A premier előtt látni szeretnélek! Megértetted?
- Oké, kegyelmezz! Holnap a premieren… - felnevettem, tényleg szívből nevettem miközben kinyomtam a telefonom.
Boldognak, felszabadultnak és nem utolsó sorban szabadnak éreztem magam. Nevettem, mosolyogtam, főleg akkor mikor Flóra is visszajött hozzám.


„Néha el is felejtem, milyen csodákat tud tenni a nevetés.”
(Ken Kesey)

„Egy mosoly mindent képes megváltoztatni. Egy egész életet. Sőt, kettőt. Két emberét. Azokét, akik egymásra mosolyognak.”
(Csitáry-Hock Tamás)


3. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

köszönöm a komikat. ♥ ♥ ♥ Tényleg még a töri elején tartunk, és még sok a tisztázatlan kérdés. Néhány szó a komikhoz kapcsolódóan:

Alice! Flóra titokzatosságának az oka ki fog derülni a töri során, de pont eme tulajdonsága miatt válik még érdekesebbé a karaktere :)

Pixie! halad a történet előre, s Rob szemszögéből látjuk az eseményeket, ezért némi választ is kapsz, mi történt éjszaka, hogyan kerültek az ágyba ;)

Judy! Rob és Flóra fog találkozni, nem is sokára! ezt garantálom! De Flóráról még csak kevés dolog derül ki, egyenlőre. Rob szépen lassan fogja jobban megismerni a lányt ;)

Klau! a lényeg, hogy olvastál és írtál! :D Mindenkinek vannak titkai, ez alól Flóra sem kivétel. De azt megtudod, hogyan kerültek az ágyba.

Kitty! először is Rob szemszög lesz ;) Igyekszem megőrizni a titokzatosságot, de közben fokozatosan tisztulni fog a kép. Az időben haladunk tovább. Ha a múltba tévednénk, azt jelezni fogom, ígérem. A dátumozás segít a feji elején. Az első és a második feji ugyanazt a  napot mutatta be, csak két szemszögből. Ahogy Rob megélte, és ahogy Flóra.

Jó olvasást!
Most még inkább várom a komikat!

Puszi,
ZoÉ

„Van, hogy valakire nagyon büszke vagy. Szeretnéd megmutatni az egész világnak, hogy megismerjék, hogy szeressék, hogy elismerjék őt. De nem teheted. Nem mondhatod el senkinek, hogy te ismersz, szeretsz egy rendkívüli lényt. De így is büszke lehetsz rá. A szívedben, a lelkedben.”

(Csitáry-Hock Tamás)

~~~ xxx ~~~
 Robert 
Róma, 2011.05.12.

A cirkuszi menet folytatódott. A szó szoros értelmében. A kis csapatunk mégsem volt teljes. Hiányzott Reese, aki egy üde színfoltot hozott volna az utazás és a protokoll szerint zajló események forgatagába. Kedvességével, vidámságával, sőt egyenesen magával ragadó kisugárzásával minden forgatási napon elérte, hogy könnyedén és zökkenőmentesen haladjunk. Kifejezetten szerettünk vele dolgozni, mivel a fárasztó munkanapot egyáltalán nem annak éreztük mellette. Nemcsak én éreztem így, hanem Christoph is. Azonban Reese most nem lehetett jelen, mivel valahol éppen a nászútját élvezi. A pihenést, esetleg valami kellemes időtöltést vagy ha éppen a semmit tevést választva üti el az időt. Erre a gondolatra azért egy kicsiét elfogott az irigység. Persze ésszerű határok között. Nekem is elég sok ötletem lett volna, hogy éppen mivel ütném el az időt az interjúk helyett.
Már megint ott tartottam, hogy kényszerítettem magam, de egyszerűen nem bírtam koncentrálni. Az eszem az elmúlt és a következő napokon járt. Ezen gondolatok főszereplője mindig ugyanaz a káprázatos nő volt. A program szerint tovább haladtunk, várt ránk egy újabb ország, egy újabb város. Azonban ott lesz egyetlen egy személy, aki nem a rajongása miatt vár rám. Hanem egy megbeszélt találkozó miatt. Már láttam előre, hogy nagyon sok dologról kell még beszélnünk, sok dolgunk lesz. Pedig azóta, mármint Berlin óta, napi szinten tartottuk a kapcsolatot.
Berlin belopta magát a szívembe. Egyetlen dolog miatt biztosan, találkoztam Flórával. Már az első pillanatban eldőlt minden, anélkül, hogy bármit is terveztünk volna vagy tehettünk volna ellene. Egy minden szempontból különleges nőt ismerhettem meg. Igazi nő ízig-vérig. Nem holmi fruska, hanem igazi nő. Határozottan erős, sőt továbbmegyek kiforrott személyiséggel rendelkezik. A barátaimhoz vagy bármelyik ismerősömhöz képest Flóra teljesen más volt. Emiatt még nagyobb hatást gyakorolt rám az ismeretlen. Van benne valami megfoghatatlan és egyben magával ragadó. Képes még akkor is mosolyogni, nevetni és jókedvűnek maradni, mikor legbelül bántja valami. Azokban a hatalmas szemekben lakozik a bűvös ereje. Ráadásul az igazi egyéniségét a titokzatossága miatt szinte lehetetlen kiismerni. Sosem azt teszi, mondja vagy gondolja, ami várható lenne. Kész rejtély, egy igazi talányt testesít meg.
Nem is akármilyen testtel rendelkezik, amit kellően megcsodálhattam. Azok a rettentő hosszú lábak, formás feneke és pont a tenyerembe illő mellei. Csodálatos. Azt hiszem egy kissé mindkettőnknek megártott a bor és csak egy pillanatra hagytam Őt magára, míg a fürdőbe mentem. De mire visszaértem, Ő már erősen az elalvás határán járt már. Nem hagyhattam, hogy azon a kanapén aludjon, mikor a hálóban ott egy óriási ágy. A lehető legfinomabban emeltem a karjaimba. Óvatosan fektettem le az ágyra. Reméltem, hogy nem ébresztettem fel, bár nem voltam benne egészen biztos. Még mindig az a fekete ruha volt rajta és bizonyára kényelmetlen lehetett, mert Flóra az oldalához nyúlt, s igyekezett lehúzni a cipzárt. Nem sikerült neki, így segítettem neki. Nemcsak lehúzni a cipzárt, hanem kibújni a ruhából. Hát a látvány az valami káprázatos volt, ahogy fehérneműben az ágyamban feküdt. Az erősödő kísértés leküzdése érdekében kölcsönöztem egy pólót neki Nem biztos, hogy uralkodni tudtam volna magamon, ha tovább csodálom a tökéletes női testet.
Kicsit elkalandoztak a gondolataim, de mégsem tudtam annyiban hagyni. Az egészben az a legérdekesebb, hogy annyira különbözik tőlem és mégis jó barátok lettünk rövid idő alatt, ami már önmagában kész csoda. Hiszen tudom jól, hogy sokkal zárkózottabb és bizalmatlanabb lettem az emberekkel, úgy általában. Mindig úgy gondoltam, hogy minél kevesebb lehetőséget szabad adni arra, hogy valaki hátba támadjon. Mert ez a szakma olyan. Ez az egész médiacirkusz egy kiélezett verseny, ahol csak az marad talpon, aki bírja a gyűrődést és aki nem engedi, hogy kihasználják, a rossz nyelvek tönkretegyék. Sőt azok sokkal jobban járnak, akik képesek másra kapaszkodva még inkább feljebb kapaszkodni. Amióta belecsöppentem ebbe a világba, ahova hirtelen és váratlanul ragadott magával a siker, meg kellett tanulnom megvédeni önmagam.
Flórával azonban teljesen más volt a helyzet. Már most többet beszéltem vele, mint mondjuk a barátaimmal. Minden napom fénypontjának számított, ha hallhattam a hangját. Igen, minden nap felhívtam, sőt még e-maileztünk is. Rengeteget beszélgettünk. Szerveztünk, terveztünk és szövetkeztünk. A történések mindig alig férnek a fejembe.


Reggelivel vártam. Remek taktikának gondoltam, hogy míg eszünk addig csendben élvezzük egymás társaságát. Kicsi időzúzásra játszottam. Azonban mire észbe kaptam, addigra olyan témákat feszegettünk, amit nem éppen egy idegennel kellett volna megbeszélnem.
- Minden annyival egyszerűbb lenne… - motyogtam magam elé a kávém szürcsölése után. Féltem, hogy mielőbb le akar majd lépni, de szerencsére nem így lett. A beszélgetésünk is sokkal mélyebb témát érintettek, legalábbis számomra. – De hogy várhatnám el, hogy kibírja ezt az egészet, olyan nehezen elviselhető?Egy ideje már én is részese vagyok mégis könnyű szerrel elérik, hogy az őrület határán táncoljak… - fáradt sóhaj szakadt fel belőlem.
- Ha valakit szeretünk, akkor képesek vagyunk érte bármit elviselni… Legyen az jó vagy rossz... – a szavai reményt adtak, de a tekintetében, azokban az óriási barna szemekben a szomorúság újult erővel csapott le. Minden szavánál úgy éreztem, hogy tapasztalatból beszél.
- Szerinted van, aki elviselné a 24 órás figyelmet? Állandóan a nyomában lennének, figyelnék, fotóznák, hogy kivel és mit csinál… Az egész élete, illetve életünk egy nyitott könyv lenne… Az örömöt megkeserítik, és szinte minden élményre képesek bélyeget nyomni… beszennyezni mindent és mindenkit…
- Ez eléggé nyomasztóan hangzik… De csak akkor, ha hagyod magad, ha beletörődsz abba, hogy megkeserítsék az életed… - vártam a folytatást, mert láttam, hogy még mondana valamit. Azonban a szájához emelte a bögréjét, s inkább ivott egyet belőle.
Hátradőltem a széken, egyszerűen csak néztem Őt. Tetszett, hiszen bámulatos nőt láttam magam előtt. Egyenesen kívánatos nő volt azokkal a fene hosszú lábaival, formás fenekével, kerek melleivel, hajzuhatagával és démonian babonázó tekintetével. Fogalmam sincs, hogy tudott így megmaradni ebben kicsavart testhelyzetben, de Ő mindenesetre kényelmesnek érezte. Már csak a puszta látványától is izomláz kerülgetett. Rá kellett jönnöm, hogy vonzott, kifejezetten vonzott, de közöttünk mégsem szenvedélyről, vagy elemi késztetésről, vagy puszta testi örömök hajhászásáról volt szó.
Bár engedtem a kísértésnek, s bizony elképzeltem, vajon milyen lehet vele lenni. Milyen lenne, ha a karjaimban tartanám? Ha úgy ölelném, csókolnám ahogy akarnám? De nem! Őt nem lehet irányítani, hanem Ő irányít. Lehet, hogy hagyná, egy ideig, azonban hamar felülkerekedne. Gyorsan leállítottam magam, és a képzelgéseim, mielőtt túl késő lenne. Aprót, alig láthatóan ráztam meg a fejem, hogy a sok felesleges és a beszélgetésünkbe nem illő gondolatfoszlányok tűnjenek el. Nagy szerepet játszott a felém érkező kérdés, még könnyebben zökkentem vissza a megkezdett társalgásba.
- Akkor még nem is mondtam, hogyha valahol megjelenek ott káosz lesz pillanatok alatt. Még azt sem tudnám biztosan állítani, hogyha romantikázni támad kedvem, el tudnák-e menni csak úgy egy étterembe… De talán lenne egy megoldás… - hirtelen lódultak meg a fogaskerekek. A koffeintől még gyorsabb tempóban kezdek el dolgozni. De még így is túl sok volt a „lehet”, a „talán” vagy a „ha” a számításaimban. Most mégis bátornak éreztem magam. Egy próbát azonban megért. Igazából semmi vesztenivalóm nem volt. Pusztán egy kérdés az egész. Egy eldöntendő kérdés. Egyszerű válasszal. Igen vagy nem.
- Azon gondolkoztam… - szólaltam meg végül, de amint kinyitottam a szám, elszállt a bátorságom. S inkább valami felvezető szövegen kezdtem el agyalni. Rájöttem, mégsem vághatok bele a közepébe.
- Te olyat is tudsz? – Flóra tettetett megdöbbenés után felkuncogott. Jutalmul egy nagyon csúnya nézést kapott, de nem nagyon hatotta meg, sőt még jobban nevetni kezdett.
- Ott tartottam, hogy gondolkoztam… - futottam neki még egyszer. Beszéd közben erősen tördeltem az ujjaim, de most sem sikerült kinyögnöm semmit, mert megakasztott. Megint.
- Szerintem ne tedd, nem áll jól! - kitört belőle egy újabb nevetés. A szemeimet forgattam, de az határozottan tetszett, hogy a hangulatán sokat javítottam. Elégedettséggel töltött el.
- Ha befejezted, akkor elmondanám… vagyis egy kérdésem lenne… Lennél…?


Azóta is történt már egy s más, hogy elhagytuk mindketten Berlint. Kezdetnek mondjuk az, hogy folyamatosan jelentek meg képek rólunk. Képek, amit a mai napig nem értek, hogyan és mikor készültek. Jó a képekről egyértelműen látszik, hogy akkor kaptak le bennünket, mikor az erkélyen cigiztem. Tényleg némelyik kép az érdekes beállításnak köszönhetően roppant megtévesztő lett. Még engem is majdnem átvertek, pedig én vagyok a képek egyik szereplője. Ezzel pedig tíz napja szolgáltatja a folyamatos beszédtémát. Találgatások, pletykák keringtek rólunk. Tudom, mert megnéztem, miket hoztak le rólunk. Ha nem is mindet, de a legtöbbe beleolvastam, ami esetleg olyan volt, azt elolvastam végig. Képben kellett lennem. Nem magam miatt, vagyis inkább csak részben magam miatt. A kezdeti mérgelődésem hamar elmúlt, és helyette inkább igyekeztem a kiszivárogtatás pozitív oldalát meglelni. Hiszen ezzel akaratlanul a kezem alá dolgoztak. Sokkal jobban, mint ahogy számítottam rá. Most az egyszer sokkal jobb munkát végeztek a firkászok, mint vártam.
Mindezek ellenére a promóciók és premierek programja zökkenőmentesen zajlott le. Berlint követte Barcelona, majd Madrid. Mindkét hely ámulatba ejtett, már amennyit láttam a reptértől a kijelölt hotelig vezető út alatt. Természetesen szabad időnk éppen annyi volt, hogy két esemény között magamhoz térjek, ami egyáltalán nem akart sikerülni. A menetrend ugyan az volt, mint eddig: első nap sajtótájékoztató. Második nap premier. A harmadik nap a fotózás, interjúk a magazinok számára. Mindenhol rengeteg rajongó, fotós és újságíró várt ránk. A film, a szerepem mellett az életembe belépő titokzatos nő kapta a főszerepet a kérdések sokaságában. Nem válaszoltam, nem válaszolhattam, így maradtak a találgatások, a pletykák.
Rómában sem volt ez másképp. Szerencsére az utolsó kötelező programon ültem. Gondolataim meging teljesen máshol, ismételten másvalakinél jártak. Szinte visszaszámoltam a perceket, hogy mielőbb mehessek. Azonban az idő előre haladtával fokozódott az izgatottságom, hogy végre megérkezzek Budapestre. A magyarázat egyszerű és világos, Flórával ott találkozom. Újabb és újabb kérdésekkel rohamoztak engem, azonban annyira sikerült elkalandoznom, hogy a nekem szóló kérdésre teljesen meggondolatlanul válaszoltam, amellyel mindenkit sokkoltam.
- A feleségem… - Először fel sem fogtam, mit és hogyan mondtam ki. Életem legsúlyosabb nyelvbotlása következett be, ami miatt rendesen főhet a fejem. S most megnézhettem, megtapasztalhattam, milyen következményekkel jár a meggondolatlanságom. A kijelentésem egy atomcsapással ért fel.
Kimondtam, s innentől kezdve már nem volt megállás. Ez az én saram, mert nem figyeltem és elárultam magam. Ott abban a pillanatban rendesen megijedtem, hiszen az eddig gondosan összerakott tervünket egy pillanat alatt húztam keresztül. A kijelentés részemről olyan volt, mint a már amúgy is ingatag lábakon álló kártyavárra ráhelyezni egy következő lapot, mely dugába dönti az egész addig felépített tornyot.
A képzeletbeli kártyaváram pedig összeomlott. Az utóhatás emberi aggyal nehezen felfogható volt. A tömeg egy emberként mozdult előre, viszont vagy millió kérdés hangzott ezzel egy időben. Nem tehettem semmit, de bíztam a testőrömben, az ügynökeimben, hogy kimentenek. Félelmetes érzés ott ülni és várni, mi fog történni.
- Kis figyelmet kérnék! – a szervezők egyike, egy idősebb férfi lépett a mikrofon elé. Többször megismételte e mondatát, mire csendesülni kezdett a terem. – Köszönöm. Most próbáljuk megőrizni a program zavartalan folytatását. Egyesével feltehetik a kérdéseiket, melyekre választ várnak… - Alig fejezte be a férfi a monológját vagy tíz, de lehet húsz kéz egyszerre lendült a magasba. Zavartan mérte fel a termet, de nem tudott semmit sem csinálni. Csak rámutatni az első jelöltre. A szerencsés kiválasztott egy negyvenes nő lett. Abban a pillanatban felugrott a helyéről. Elhadarta a nevét és hogy melyik magazintól érkezett. S egyből a lényegre tért át, vagyis hozzám intézte a szavait.
- Robert! Kérem, befejezné az előbbi válaszát! – reményekkel teli szemeket meresztett rám. Bámulatos, hogy mennyire kapaszkodnak akár a legapróbb morzsába, csak azért, hogy minél színesebb és minél érdekesebb információkhoz jussanak.
- Mi volt a kérdés? – nevettem fel, mert muszáj volt időt nyernem. A csillapodó nevetés után bedobtam mellé egy mosolyt és végigszántottam a hajamon is. Azonban csak néhány röpke másodpercet sikerült nyernem.
- Mit tervez és hol tölti a születésnapját? Holnap lesz az ünneplés? – hatalmas mosollyal ismételték meg a kérdéseket. Mindenki egyértelműen csakis a válaszomat leste.
- Oh, szóval én nem tervezek semmit… -  a hatás kedvéért még a vállamon is rántottam egyet. - Viszont a feleségemmel tölthetem a teljes napot... Ez pedig hatalmas ajándék és öröm egyben... – villantottam egy fogkrémreklámos mosolyt. Közben akaratlanul is arra gondoltam, hogy Flóra agyon fog vágni, abban a szent pillanatban, mikor találkozunk.
- A feleségével? – kérdeztek vissza többen döbbenten. Két lehetőséget villámgyorsan pörgettem végig a fejemben. Első opció, ha visszakozok. Nagyon úgy tűnt, hogy ezzel egyáltalán nem jutnék előbbre, sőt csak még több és több kérdést szülne. Nem mintha a másik lehetőség kevesebb kérdéshez vezetne, de nagyon az tűnt a legjobb lehetőségnek.
- Hoppá, elszóltam magam. Most jó nagy bajban vagyok! – mi tagadás, nyakig benne voltam a bajban. Legalább az igazat mondhattam, bár ezt rajtam kívül, mindenki más eltérően értelmezte. Nem csodálom.
- Mesélne a feleségéről? Mikor, hol találkoztak? Mióta ismerik egymást? Mikor házasodtak össze? – jöttek sorba az újabb és újabb kérdések, csak nem akart megszűnni a zsivaj, a nyüzsgés. Már régen nem a film, a premier vagy a színészek voltak a legérdekesebbek, hanem én és az életem.
- Sajnálom, már így is túl sokat árultam el… - ezzel lezártnak tekintettem a dolgot. Nem voltam hajlandó több kérdésre válaszolni. A rendezők egymásra néztek, majd sutyorogtak valamit maguk között. Csak lopva mertem felmérni a terepet. Steph kitágult szemekkel meredt rám.
- Köszönjük, hogy eljöttek és válaszoltak a kérdéseinkre… - A főszervező a mikrofon elé lépett, s felénk fordulva köszönte meg a jelenlétünk és a válaszainkat. Ezt követően felhangzott az egybefüggő taps. – Köszönjük…
Ez volt a végszó. Felpattantam, s elsőként hagytam el a helyszínt. Steph rögtön követett, alig bírt szóhoz jutni, ami nála olyan ritka, mint a fehér holló. Kétkedve nézett rám még mindig. Nick viszont egyből faggatni kezdett. Ki, mit, mikor? Mindent tudni akart. Csakhogy ezekre a kérdésekre tőlem nem fogja megkapni a válaszokat, ezt tudtam már most. Mégis egyre jobban szorult a hurok a nyakam körül. S ekkor mentőövként megszólalt a mobilom. „FLORA” neve villogott a kijelzőn. Természetesen a kíséretemnek nagyon is felkeltette az érdeklődését a hívás.
- Szia Szívem! – a legelbűvölőbb hangomat vettem elő, mert nem kicsit tartottam ettől a beszélgetéstől. Bizonyára még semmit sem tudhat a történtekről, de a hívását egy jelnek gondoltam. Jobb lenne minél előbb bevallani a történteket.
- Szia! De jó kedved van! Biztos jól sikerült a mai napod is. – olyan vidám volt a hangja, hogy nem volt szívem elrontani. Bár kétségtelenül rátapintott a lényegre.
- Igen, egész jól. – a hangja hallatán egyfajta vidámság ragadt rám.
- Örülök. Amiatt hívtalak, hogy mikor érkezel? Egy csomó dolgom van addig. S csak most tudunk beszélni. – olyan gyorsan hadart, hogy alig tudtam követni. Valamit hallottam a háttérből.
- Várj, hol vagy? – talán megúszom és sikerül személyesen elmondanom neki. Főleg, ha nem látta a sajtótájékoztatót. Bár jobban belegondolva ezek után kizárt, hogy ne ezzel legyen tele minden. TV, internet… minden.
- Kocsiban. Egész nap szinte a kocsiban ültem. Egyik helyről rohangálok a másikra. Még a rádió sem szól… Miért fontos ez? – közben Nickből sikerült kihúznom, mikor landolunk.
- Semmi, semmi… Majd elmondom személyesen… 10 körül landolunk… - továbbítottam a megszerzett információt. Vártam a reakcióját, és ismételten bebizonyosodott, hogy Flóra sosem azt teszi, amit várnak tőle.
- Oké, várni foglak… - aztán rám csapta a telefont. Még elköszönni sem tudtam.
- Ez a hívás…Ő volt? – Steph megszólalt, a történtek óta most először. Még most is erősen törte a fejét.
- Igen, Ő volt. – nagyot sóhajtottam. Ebből hogy mászom ki? Annak viszont nagyon örültem, hogy egyre közelebb kerültem az utazás időpontjához, ezáltal Flórával való találkozáshoz.
- Ezért… ezért tűntél el néhány napra? – mintha drága ügynököm megvilágosodott volna. Vállat vontam. De nem találta el. Eltűntem, mert elegem lett, elfáradtam. Szükségem volt némi pihenésre. A családomra és a barátaimra volt szükségem, hogy lazítsak. Akkor jobbára a családomnál és a régen látott barátaimnál voltam. Ajaj, a családom. Anya totálisan ki lesz akadva és mit fogok én kapni… De úgy gondoltam, hogy ezzel ráérek még foglalkozni.
Miután elhagytam a konferenciatermet a lakosztályomba igyekeztem. Amint egyedül maradtam őrült módjára szórtam, halmoztam a holmim a táskáimba. Minél előbb összepakoljak. Minél előbb indulhassunk reggel. Minél előbb vele szerettem volna lenni. Jó lenne. Egész este a másnapon gondolkoztam. Nagyon vártam a viszontlátást. Egy kicsit viszont féltem a elszólásom következményeitől tartva. Azon kaptam magam, hogy terveket szövögetek. Mert gondolnom kellett arra, mi lesz, ha Flóra belemegy még így a játékba. Ha kedvezően dönt. De mi lesz akkor, ha elküld melegebb éghajlatra? Sürgősen ki kell találnom egy B tervet, vagy legalábbis valamit, hogy meggyőzzem Flórát.
Még elszívtam egy cigit. Miközben a kilátásban gyönyörködtem. Nem hiába majdnem a legfelső szinten volt a lakosztályom, s az erkélyről úgy látszott, hogy a város a lábaim előtt hever. Egy kicsit lehittem, hogy tényleg így van. De elhessegettem a beképzelt gondolatokat. Kifejezetten későre járt már, mikor elnyomtam a cikket. Úgy döntöttem, hogy mára éppen ennyi izgalom elég volt. Rávettem magam, hogy elmenjek zuhanyozni. Amennyire először nem fűlött a zuhanyzáshoz a fogam, annyira jól esett mégis, mikor a meleg víz megtisztított. Lassú mozdulatokkal dörzsöltem végig a testem, majd leöblítettem magam. Miután kikászálódtam a víz alól, majd hanyag mozdulatokkal törölközni kezdtem. Miután végeztem, boxert és pólót húztam magamra. Kelletlenül vágódtam bele az ágyba, mert úgy éreztem, hogy mikor kellene akkor az idő egyhelyben toporogna. Végül mégiscsak elnyomott az álom.
Másnap reggel újult erővel, szinte kirobbantam az ágyból. Elsőként a szobapincért hívtam, hogy mielőbb megérkezzen a kávém és a reggelim. Ameddig várakoznom kellett, addig felöltöztem. A rám jellemző és nem egyszer megszólt stílusnak megfelelően farmert, pólót és a kockás ingembe bújtam. Még a fennmaradó cuccaimat pakoltam el. A táskák mellé odadobtam a dzsekim és a baseball sapkám, hogy indulás előtt felvegyem. A kopogás szakította meg a mozdulatsorom. Végre megérkezett a rendelésem. A reggeli kávé és cigi után indulásra készen vártam a kíséretem, akik nemsokára meg is érkeztek.
Elintézték a kijelentkezésem. Majd rohanva hagytuk el a hotelt, ezúttal nem azért, mert siettem, vagy hogy lerázzunk a rajongókat. Hanem, mert siettem Őhozzá. Mégis ideges voltam. Vagyis inkább izgatott. Nagyon izgatott. Vágytam és rettegtem a találkozástól, sőt inkább a következményektől. Nem ebben állapodtunk meg, nem ezt akartuk vagyis nem így. Most még inkább féltem az elutasítástól, a visszautasítástól.


„Minden azzal kezdődik, hogy elkezdesz vágyni valamire, olyan dolgokról kezdesz fantáziálni, amikről korábban még csak nem is álmodtál, és mielőtt feleszmélhetnél, villámcsapásszerűen önt el a szeretet és az izgalom. Azon kapod magadat, hogy úgy viselkedsz, mint egy megszállott drogfüggő, ha nem kapod meg az adagod, rosszul vagy, megőrülsz, és a díler, aki korábban folyamatosan termelte benned a vágyat, most mégis megvonja tőled a vágyott szert, amit korábban ingyen és bérmentve adott. Azon kapod magad, hogy lefogytál, reszketsz egy sarokban és a lelked is eladnád, ha még egyszer kapnál belőle. Időközben vágyad tárgya próbál megszabadulni tőled, és úgy néz rád, mintha még sohasem látott volna. Az a vicces, hogy nem hibáztathatod, hiszen nézz csak magadra, igazi csődtömeg vagy, igazság szerint te sem ismersz magadra. Végül eléred a vak szenvedély utolsó fázisát, teljesen és visszavonhatatlanul lejáratod magadat.”

(Ízek, imák, szerelmek c. film)



2. fejezet - The show must go on


Sziasztok,

nagyon szépen köszönöm a komikat, és hogy lelkesen kampányoltatok a folytatásért. Pixiem! Alice! :)
Mivel elkészültem előbb, úgy gondoltam, hogy akkor fel is teszem a folytatást (remélem értékelitek). Szép hosszú fejezetekről van szó, mint azt látni fogjátok. Egy kicsit megismerkedhettek a másik főszereplővel. :D Bízom benne, hogy továbbra is ilyen lelkesek maradtok és írtok nekem.
A folytatás érkezéséről még egyenlőre nincs ötletem, mikor jön, ha kész lesz... De szívesen fogadom, ha érdeklődtök utána :) Tudjátok több lehetőség is van: chat, komi v. e-mail (zoesneverland@gmail.com)....

Pixiem! örülök, ha sok kérdésed van. A történet csak most kezdődik ;) De még sok minden lesz...

Kitty! a szemszögekre sosincs tervem, bevallom. de általában egyensúlypárti vagyok. majd meglátom, mit tehetek... mert minden ötletet/kritikát szívesen fogadok, hiszen az nekem segít. :)

Alice! köszi! a kövi rész néhány dolgot elárul, de még csak az töri elején tartunk :)

Dona! semmi sem véletlen, akár Rob kezdeményezése, akár Flóra titokzatossága, de szépen lassan majd, mindenre fény derül...

Klau! örömmel hallom, ha már most elnyerte a tetszésed. ;) a kövi rész ad egy kis részletet Flórából :)

Judy! köszönöm, hogy most itt vagy! :)

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ


„Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (...) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér.”
(Laurell Kaye Hamilton)


„Végek. Vannak emberek, akiknek a szíve helyén csak egy istenverte kalapálás van, ha boldogok, ilyenkor képes volna elárasztani a világot. De iszonyatosan égetve szakad szét elemeire, porlad el, hűl el, szűnik meg, erősödik ki, ha fáj. Kimarva, kilúgozva. A fájó fájdalom lassú, csak csörgedezik, szivárogva higanyként kúszik mélyre benned. Az öröm ezzel szemben villanásszerűen hasít beléd. A fájdalom azonban elnyújtva adagolja dózisát, mígnem megkövesedik, megáll a jól becélzott helyén, ott aztán összecsomósodik, megkeményedik és beleég. A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász.”
(Tisza Kata)

~~~ xxx ~~~

Flóra
Berlin, 2011.05.01.


Már sokadszorra futottam neki, de mégsem tudtam semmi értelmeset leírni. A puszta szavak képtelenek visszaadni az érzéseim. – Miért ilyen nehéz? – Bár magam sem tudom, mit érzek pontosan. Minden alkalommal csak addig jutottam, hogy a két idézetet vetettem papírra. Bár nem mintha szükség lett volna rá, mert fejből tudtam mindkettőt. Aztán feladtam, letettem a tollat és inkább hátradőltem a kényelmetlen széken. A papírlap ott pihent a könyv tetején, rajta a tollal az asztal tetején. Helyettük inkább a kávémért nyúltam, de már az sem okozott szinte semmiféle örömöt. Fintorogva tapasztaltam, hogy kihűlt. A hideg fekete kávét utáltam a világon a legjobban. Visszaállítottam a kávés poharat az asztalra. Már nem volt több okom itt maradni. Monoton mozdulatokkal összehajtottam a papírlapot, felmarkoltam a könyvet és a tollam, mindent a kézi táskámba dobtam. Utoljára az eldobható kávés poharat vettem a kezembe, amely végül a szemétben landolt.
A táskát a vállamra csaptam és a többi várakozó utast kerülgetve elindultam előre. Az óriási kijelzőig sétáltam, már úgysem bírtam volna tovább egyhelyben maradni. A világító felirattal elárasztott tábla előtt fékeztem le. Egy pár leplezetlen lelkesedéssel kereste a járatát. Felemeltem a fejem és üveges tekintettel jobban szemügyre vegyem a kiírt járatokat, keresnem sem kellett, mert egyből kiszúrtam a sajátom. A szemem mégis végigfutott a többi soron is. - Annyi gyönyörű hely, annyi lehetőség. Csak néhány lépés lenne – sóhajtottam fel. Egyértelműen szívesebben szálltam volna fel a egy másik járatra.
A lábaim azonban tudták, merre kell mennem. Megkezdhettük a beszállást. Fájó szívvel tettem meg minden újabb lépést a gép felé. Szerettem repülni, és szívesen utaztam, de most egyáltalán nem egy izgalmas kirándulás várt rám. Szomorú kötelességnek kellett eleget tennem, ez vezetett. Még szerencse, hogy így az utolsó pillanatban sikerült jegyet szereznem erre a járatra. S mivel nem is igazán tudatos utazás volt, ezért csomagom is alig volt. Az összes cuccom belefért a kézi poggyásznak megfelelő táskámba.
Helyet foglaltam és vártam, hogy végre felszálljunk. Addig is az ablak felé fordultam. Ujjaim önkénytelenül táncba kezdtek a térdemen. A dobolásom átvette a szívem ritmusát, s ezáltal kizártam a külvilágot. Csendben merengtem. Egy egészen más világba csöppentem. Annyi minden járt a fejemben. Bárhogy igyekeztem elterelni a figyelmem, minden alkalommal, mégis minden gondolat egyetlen személyhez futott.
Lehunyt szemeim előtt megjelent a vidám tekintete, az édes ajkai és a káprázatos fürtjei. Még most is kristály tisztán hallottam a nevetését, a morgolódását, mert az is hozzá tartozott. A hangja, mely szebbnél szebb dalokat énekelt nekem Aztán rögtön előtörtek a temperamentumos veszekedések emlékei és ahogy a nevem ejtette ki akár bocsánatkérésként, akár a beteljesülés pillanatában. Egyből az utolsó együtt töltött napunk és éjszakánk pergett le előttem.
Hirtelen pattantak ki a szemeim, mert szinte a bőrömön éreztem az érintését. Szinte felemésztettek bennünket a lángok, oly szenvedély lobogott közöttünk. A mutatóujjam végigfutott a számon, mert ajkaimon égtek a csókjai. – Ennyi volt? – Vad és féktelen élvezet. – Hát ennyi volt! – S most még könnyet sem tudok hullatni érte. Képtelen voltam akár csak egyetlen könnycseppet ejteni. Nem miatta, hanem magam miatt. Nekem csak ezek jutnak. Az emlékek maradtak és egy dátum, melyeket örökre megjegyeztem.

Berlin, 2011. 05.01.

Kora reggel lévén alig volt forgalom. Éppen csak ébredezett a város. Bár még magam is furcsának találtam a gondolatot, hiszen teljes mértékben mégsem szunnyadt el. Csak valamennyivel csillapodott a nyüzsgés. A reptérről egy taxi vitt a szállodába. Kifizettem a taxist, aki leplezetlenül bámult meg. Egyszerűen vállat vontam, mert semmit sem számított. Mit számít, hiszen nagy valószínűséggel soha életemben nem látom többet, és már jó ideje fel sem veszem az ilyen helyzeteket.
Tudatosan haladtam előre egészen a recepcióig. A pult mögött álló nő először tudomást sem akart venni rólam. Talán harmadik nekifutásra volt hajlandó felemelni a fejét. Elhiszem, hogy vagy túl korán reggel volt még neki, vagy egy éjszakás műszak után szívesebben ment volna haza. Mikor rám nézett, akkor egyértelműen láttam rajta a meglepődés jeleit. Ezek csak még látványosabbá váltak, mikor kifejtettem a jövetelem célját. Egy szobát szerettem volna kivenni.
A nő lekicsinylő tekintetét azonban nagyon nehezen toleráltam. A férfiakkal annyival egyszerűbb volt minden. Egyetlen mosoly, egy kecsesebb mozdulat, némi kacérkodás és már vagy az ujjam köré csavartam őket, vagy éppen olyan zavarba hoztam, hogy el is iszkolnak azon nyomban. A nők pedig szinte mindig vetélytársat látnak bennem, bármiféle ok nélkül. Most is valami hasonló történhetett. Fintorogva keresett üres szobát. Sejtettem, mi jár a fejében. Egyedül, kevés csomaggal megjelenik egy lány s szemrebbenés nélkül szobát kér egy kifejezetten drágának mondható hotelben. Itt jutottunk el egy másik olyan ponthoz, mely az élet megválaszolatlan kérdéseit feszegeti. Sosem értettem az embereket, miért a külső, miért a pénz miatt ítélik meg a másikat. Hiszen csalás az egész. A külső megtévesztő lehet, csak egy jól felépített álca.
Jelen pillanatban farmert, sima pólót és bőrdzsekit viseltem. Gondolom a hajam össze-vissza állhatott, mivel kibontva hagytam. Régen aludtam rendesen, így a fáradságot az arcom is tükrözhette. Lehet, hogy nem a legutolsó divat szerinti ruhákba bújtam és nem tipegtem tíz centis sarkakon. De az most csak felesleges külsőség lett volna. Ha olyan kedvem vagy programom volt akkor én is oda tudtam tenni magam, akár tíz centis sarkokon. A magas sarkú cipőkért nő lévén odáig voltam.
Végre megkaptam a szobaszámot és a hozzá tartozó kártyát. Mosolyt erőltettem az arcomra, s a liftek felé indultam. Lágy csilingelés jelezte a lift érkezését. Néhány pillanat múlva az előttem kinyíló ajtó feltárta a folyosót. Nem is kellett túl sokat mennem, hamar a szobám következett. Teljes mértékben átlagos volt, semmi különlegeset nem láttam benne. Aludtam már sokkal rosszabb, illetve sokkal jobb helyeken. Az asztalra ledobtam a kártyát és a telefonom, mely eddig a zsebembe pihent. Az ágyra dobtam a táskám. Az utam pedig az ablak felé folytattam elhúztam a függönyt, hogy a napsugarak átjárhassák az egész szobát. A kilátás pazar volt, néhány hosszú percet engedélyeztem magamnak. Majd zuhanyozni indultam, már nagyon szükségét éreztem.
A meleg víz végigfutott a testemen lemosva rólam mindent. Megtisztított és elálmosított. Alaposan megtörölköztem, és tiszta fehérneműt pólóval húztam magamra, de le kellett dőlnöm, aminek az lett az eredménye, hogy elaludtam. Csak egy keveset tudtam, mert felriadtam. Mégsem volt kedvem felkelni. Csak a hátamra fordultam, s a plafont bámultam. Nyugodtan feküdtem, jelen pillanatban annyira elegendő volt ez az állapot.
Végül mégis csak erőt vettem magamon. Felvettem a farmerom és megigazítottam a pólóm. A hajam kifésültem. Rutinos mozdulatokkal egy kontyot csináltam. Szükségét éreztem egy kávénak. A táskámból előszedtem a könyvem és felmarkoltam az asztalról a telefonom a kártya kíséretével. Előbbit a hónom alá csaptam, míg a telefonon az étterem felé haladva küldtem üzenetet a barátaimnak az érkezésemről. Rögtön meg érkeztek a válaszok, sőt befutott a legfontosabb hívás, amit már vártam. Miután mindent tisztáztunk, a zsebembe csúsztattam a készüléket.
Az étterem tele volt, ami kellően meglepett. Megmozdulni is alig lehetett. Tanácstalanul indultam kifele. Nem igazán volt kedvem semmilyen társasághoz. A medencére gondoltam, hátha a napozóknál lesz még hely. Tévedtem. A terasz túloldalán, a legmesszebb találtam egy olyan asztalt, ahol csak ketten ültek. Dohányoztak és kávéztak. Bíztam benne, hogy akkor nemsokára távoznak. Azonban ahogy közelebb értem és jobban szemügyre vettem őket, egyre biztosabb lett, hogy nem mostanában szándékoznak távozni. Nem volt más választásom, mert a kávéra szükségem volt, azonban ki akartam szabadulni a négy fal közül.
Gondolkozás nélkül németül szólaltam meg. A székre, a helyre mutattam. Kicsit jobban sikerült szemügyre vennem a velem beszélgetésbe bonyolódó sármos férfit, akkor tűnt fel, kihez van szerencsém. Christoph Waltz. Zavarba hozott, pedig ez nem sok embernek sikerült még. Ő azon kevés személyek közé tartozott, akiknek mégis összejött. Ráadásul kedvesen felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzájuk. Mosolyogva tett néhány megjegyzést, hogy a barátja nem beszél németül. Értettem a célzást, így megköszöntem, hogy szólt. Egyből átváltottam angolra. Rám mosolygott és egy alig észrevehető bólintással nyugtázta. Félelmetes hatása volt rám. Mi tagadás bejöttek nekem az idősebb pasik mindig is. A sármjával, a kisugárzásával, magabiztosságával és a térdet remegtető tekintetétől nincs nő, aki talpon maradna mellette.
A színész cigarettával kínált, amit most elutasítottam. Inkább a könyvemet kezdtem el olvasni. Mosolyt erőltettem az arcomra, bár nem tudom, mennyire sikerült hitelesre. Feszélyezett a társaság, főleg azért mert egy cseppet sem vágytam asztaltársaságra. Azonban a szükség törvényt bontott. Az olvasásra mégsem sikerült koncentrálnom. Ráadásul a sármos színész hívta fel a figyelmem, hogy nem árultam el a nevem. Meglepett az érdeklődése. Szerencsére a mellettünk eddig csendben ücsörgő férfin Christoph jóízűen nevetett. Ezzel elterelődött a figyelem rólam.
Bemutatkoztam, azonban a döbbenetem még nagyobb lett. Megismerhettem Robertet. – Jó asztalt választottam én is. Nem akartam társaságot, erre meg két színész mellett kötöttem ki. Ironikus. Más az egész életét, a lelkét eladná az ördögnek, hogy a helyembe kerülhessen. Én meg különösebben értékelni sem tudom a híres színészek társaságát. – Robert egyből a könyvemet fixírozta. S nem állta meg, kérdezett róla. Megleptem mindkettőt, hogy pont Ellroy könyvet olvasok, s a rögtönzött érvelésem elég találóra sikeredett.
Az eszmefuttatásom a mobilom szakította meg. A családom hívott, hogy rendben megérkeztem. Tudtam, hogy szeretnek, s azért aggódnak értem. Pedig nem akartam, hogy aggódjanak, nem akartam, hogy miattam idegeskedjenek. Ők mégis így tettek. Imádom őket egytől egyig. Annyi mindent köszönhetek nekik. Megváltozhatott a hangom, talán még a vonásaim is, mert két roppant érdeklődő szempár figyelte a telefonbeszélgetésem. Cselesen szigorúan magyarul beszéltem, így biztosra mehettem, hogy egyik sem tudhatta meg, miről volt szó. A vonal túloldalán kórusban köszöntek el tőlem, de valaki még az utolsó pillanatban belekiabált a készülékbe, hogy valaki kijön elém a reptérre. Így végül egy „köszönöm” zárta a beszélgetésem. Ezalatt a néhány perc alatt teljesen rám ragadt a család szeretete. A vonal megszakításával viszont elillant ez az érzés.
Robert felkapta a fejét és ugrott a felkínálkozó témára. Istenemre mondom, sehogy sem tudom megmondani, honnan a fenéből találta ki a származásom. Megmondta, kiszúrta. Válaszoltam a nekem szegezett kérdésekre, s megittam a kávém. Azonban többre nem volt már időm. Elszaladta az idő, és kicsit így is késésben voltam. Sietnem kellett. Kedvesen elköszöntem, s búcsút intettem a két férfinak.
Futólépésben mentem a szobámba. Lehámoztam magamról az eddigi ruhákat, s helyette a fekete ruhát vettem fel. Ahogy a tükörbe néztem már most sírhatnékom támadt, de még egy kósza könnycsepp sem csordult ki. Kibontottam a hajam. Átfésültem a zuhatagot s a táskámat felkapva indultam el.
A hotel előtt Cosmo várt rám. Először fel sem ismertem. Meglepődtem, mert őt soha nem láttam még ennyire kiöltözve. Szélesre tárta a karjait előttem. Készségesen simultam hozzá. Szavak nélkül cselekedtünk. Percekig állhattunk ott. Puszit nyomott a homlokomra. Elengedett, majd kézen fogva kísért az autóig. Segített beszállni. Most először egy halvány, de roppant őszinte mosolyra húztam az ajkaim. A mosoly tárgya a BMW volt, mellyel jött. Ránézésre tudtam, hogy ez csupán egy alap modell, melyet az itt tartózkodása idejére bérelt, nem véletlenül pont ezt a típust választotta. A sajátját mindig is csodáltam, azt egy igazi remekműnek tartottam. Az egyedi átalakításoknak köszönhetően a motor tökéletes hangját muzsikaként éltem meg. Cosmo és Manuel hosszú éjszakákat töltött szereléssel, mire elkészültek. De rohadtul megérte az összes munka. Egész úton Manuel – becenevén Manu – járt a fejemben. Tisztán emlékeztem az utolsó találkozásunkra, akkor azt mondta, hogy legközelebb megmutatja a legújabb szerzeményét.
Manu-t az életem egyik olyan pontján ismertem, mikor egy új közösség tagja lettem. Nagyon sok mindent tanultam tőle, mindig szívesen fogadott és tanítgatott. Szeretett úgy, ahogy én sosem tudtam őt. Próbáltam úgy szeretni, ahogy megérdemli. Vele talán elhittem, talán sikerült volna, hogy boldog lehetek. Szeretnek és szeretek. Azonban mégsem ment. Nem tudtam szeretni, nem voltam szerelmes. Egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy képtelen vagyok szerelemre. Ettől függetlenül a barátom volt, s osztoztunk egy szenvedélyen és az ágyon is. S most pedig elveszítettük.
Csak sodródtam a barátokkal. Míg a körülöttem zajló eseményeket alig fogtam fel, mert többnyire magam elé bámultam. A múlt, az emlékek nem hagytak nyugton. Mint éhes ragadozók újra és újra lecsaptak rám, éles karmaikat belém mélyeztették, s közben pedig még jobban marcangoltak. Szűnni nem akaró fájdalom behálózott. Életem során amúgy is sok veszteség ért, amelyért cserébe semmilyen kárpótlást nem kaptam. Ez a mai nap, ez a mai búcsú egy szeretett baráttól, betett nekem. Olyan érzéseket hozott a felszínre, melyeket mélyre eltemettem a szívemben. Most feltörtek, s csak még jobban fájdították az amúgy is sajgó szívem. Az életem során a fájdalom, a veszteség számos formáját megismertem. A kínok, a kínlódás sem került el. Mindezek mellett az élet a boldogságból olyan apró szeleteket adott, melyek csak éppen megmutatták magukat, de hamar eltűntek. A rossz mindig túlsúlyban volt.
Kiborított az egész veszteség. Rémes társaság voltam. Azonban a barátaim tisztában voltak vele, miért érint engem különösen rosszul ez a nap. Együtt éreztek velem. Cosmo egy pillanatra sem hagyott magamra, ragaszkodott, hogy visszavisz a szállodába. Nem kellett mondania semmit, láttam a tekintetében, hogy ettől ő maga is megnyugodott, mármint attól, hogy vele vagyok. Némán nyújtottunk vigaszt és támaszt a másiknak.
- Rendben leszel? Maradjak még? Van egy kis időm? – nézett rám aggódó tekintettel. Hátradőltem az ülésben, s egy pillanat erejéig lehunytam a szemem. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam az imént beszívott levegőt. Kinyitottam a szemem, és felé fordultam.
- Cosmo, rendben leszek. Menj! Várnak rád, nem szeretném, hogy miattam lekésnéd a géped. – simítottam végig az arcán. – Nem sokáig maradok úgysem itt, és hamarosan újra veletek leszek… - bólintott, majd segített kiszállni.
- Te nő! – ölelt szorosan magához. – Csak legyél észnél! Ha bármi van, akkor meg hívj! Érted! – sulykolta belém. Egy utolsó puszi után bevágta magát a kocsiba és elhajtott.
A nap folyamán annyira elvesztetem az időérzékem, hogy meglepődve vettem észre, hogy már besötétedett. Lassú léptekkel tartottam a bejárat felé. Nem siettem sehova, nem várt rám senki. A kivilágított hallon át céloztam meg a bárt. A hotelben a nyüzsgés elmúlt. A bárban alig volt pár ember. A bárpult mellé lerogytam s egy pohár került elém. A pult mögött álló férfi meghívott egy italra. Biccentettem felé és megemelem a poharam. Elfogadtam, miért ne. Nem érdekelt különösebben a férfi, de az ital az kapóra jött. Gondolkodás nélkül hajtottam fel a pohár tartalmát. A hirtelen lezúduló alkohol az első cseppjei marták a torkom, de hamar elmúlt a kellemetlen érzés, helyette a jellegzetes ízt hagyta maga után. Rendeltem még egyet és megittam azt is, amint elém került. A alkohol csillapította valamelyest a lelkem fájdalmát. S gondolatban Manu lelki üdvéért emeltem a poharam.
Kicsit jobban körülnéztem a teremben, elsősorban a bár vendégeire lettem volna kíváncsi. A tekintetem mégis a terem végében állapodott meg. Egy zongora árválkodott ott. A pultostól kérdeztem, hogy ki bűvöli a csodás hangszert. Mint kiderült, a zongorista megbetegedett, így ma elmaradt az élő zene. Kérdezés nélkül vettem célba a gyönyörű hangszert. Egyetlen dal jutott eszembe. Nem zongorára írt dalról van szó, de hallottam már többször zongora kísérlettel, amit végül megtanultam.
Egy londoni kocsmában hallottam először magát, az eredeti számot. Manuval. Megint hozzá értem. Azonban nem engedtem és csakis a jóra gondoltam. – Igen, akkor milyen jó buli volt. – az emlékek csak úgy özönlöttek. Cosmo és Manu vett rá, hogy a versenyek után a ünnepeljük, természetesen a győzelmeim. Összeszedték a csapatot, és indult a buli. Mindenki aki, számított velünk volt, ahova engem is befogadtak. A barátaim lettek.
Manu szemében láttam valamit, ami iszonyatosan csábított. Már pattogtak a szikrák pusztán attól, ahogy egymásra néztünk. Aztán táncoltunk, amely odáig fajult, hogy már a kocsmában majdnem egymásnak estünk. Már akkor a tűz égetett, s a lángok csak egyre inkább körülölelték a testem, s nem engedtek. Kész csoda, hogy kibírtuk Manu lakásáig. Bár ott aztán tényleg pusztítottunk. Annyira elragadott bennünket a hév, hogy semmi sem számított. Csak az élvezet, csak a gyönyör hajszolása érdekelt bennünket.
Ez volt az a pillanat, mikor megtört a jég. A könnyek végigcsorogtak az arcomon, már nem érdekelt más. Pedig hányszor megfogadtam, hogy soha többé egyetlen könnycseppet sem ejtek. Büszkén és emelt fővel veszem majd az elém kerülő akadályokat, ami többé-kevésbé sikerült is. Csak játszottam és énekeltem. Már nem számított, ki lát így. Gyenge s törékennyé tettek az emlékek. Már nem titkoltam tovább a fájdalmam. Kiadtam magamból. Pedig azt hittem, hogy elfogytak a könnyeim az évek alatt. Úgy látszik tévedtem. Kizártam a külvilágot. Befejeztem a dalt, s váratlanul egy hang a nevemen szólított.
- Flóra. – suttogást először nem tudtam beazonosítani. Egyrészt, mert hallucinációnak gondoltam. Másrészt, mert rá nem számítottam, nem is akartam hinni a szememnek.
- Robert. – végül ahogy a homályos tekintetem tovább rajta tartottam felismertem. Tényleg Ő volt itt teljes életnagyságban. Öltönyben, az ing felső gombjait kioldotta, a nyakkendője is meglazítva és hanyagul lógott a nyakában.
- Mi történt? – aggodalmasan faggatni kezdett. Nem értettem Őt, nem értettem a viselkedését. Az asztalnál még megszólalni is alig mert, most meg a féltő hangon érdeklődik utánam.
- Semmi… – legyintettem. Nem szerettem volna erről beszélni. Ez az egy dolog sosem ment jól, sosem tudtam lelkizni. Nem tudtam beszélni a gondjaimról. Mindig könnyebb volt nem beszélni.
- Semmi? A semmi miatt sírtál? Várj, van egy ötletem. – kezemért nyúlt.
Most rajtam volt a sor, hogy csodálkozzak. Pár pillanat alatt összekulcsolta ujjainkat. Az összekulcsolt kezünkre néztem, s valahogy erőt adott. Mintha csak azt mondta volna, hogy rá számíthatok. Nem vagyok egyedül. S ott akkor, abban a pillanatban elhittem, hittem neki. Lehet, hogy az egészet beképzeltem, sőt egyértelműen csak az történhetett. Lelkileg leamortizálódtam és az össze kikért italom is eltűntettem. A képzeletem játszhatott velem, de egy cseppet sem érdekelt, mi igaz vagy nem. Hagytam magam, hogy sodródjak az árral. Jelen pillanatban Robert-tel.
Megnyugodtam, megbékélt a háborgó lelkem vagy legalábbis elterelte a figyelmem a nyomoromról. Értelmetlen módon egy vad idegen jelenlétét könnyebb volt elviselnem, mint a barátaimét. Gyaníthatóan összefüggésben lehetett azzal, hogy Robert semmit sem tud rólam, a múltamról. A tekintete sem sajnálattal vagy szánalommal volt átitatva. Pusztán kíváncsi, érdeklődő volt.
Türelmesen várt, majd egy apró bólintással jeleztem, hogy mehetünk. Egyik kezével az én kezem fogta, míg a másik kezében egy üveg bort tartott. Így sétáltunk fel a lakosztályáig. Csendben haladtunk, de mégsem volt az a kínos csend. Az a kellemes, megmagyarázhatatlan érzés körülölelt. S mintha a gyógyírt jelentene a sebeimre. A lakosztály ajtajában azonban megállásra kényszerítettem magam. Túlságosan csábított, túlságosan hívogató volt, túl jó volt. Eléggé kecsegtetett egy egyéjszakás kaland lehetősége. Nem mintha korábban nem lettek volna ilyen kalandjaim.
- Nincs semmi hátsó szándékom. – féloldalas mosoly játszott Robert arcán, míg a haját piszkálta. A hülye gondolataim és az Ő szöveg mosolyt csalt az arcomra.
- Még hogy nincs hátsó szándékod. – akaratlanul bukott ki belőlem. Abszurdnak tartottam a helyzetet, ahogy ezt az egész mai napot.
- Csak gondoltam, itt szívesebben beszélsz arról, hogy mi történt. Nem figyel senki, csak ketten vagyunk. – csak azért is győzködött. Nem akart az utamra engedni.
- És ha nem szeretnék róla beszélni? – sejtettem, hogy a kíváncsisága miatt csalt idáig. Nagyon kíváncsi…
- És másról? És kivel pusztítom el ezt a bort? – nem hagyta magát lerázni. Nem akart elengedni. Velem ellentétben ő nem akart egyedül maradni. Más, értelmes magyarázatot nem találtam a viselkedésére.
- Na jó, feláldozom magam… - megadtam magam. Nem mintha olyan nagy áldozat lenne, sőt akármi is lehet belőle alapon játszottam. A kanapét céloztam meg, majd mikor elértem helyet foglaltam. Jóval nagyobb volt a szobája, de rendetlenebb is. Figyelt, engem figyelt. Észre sem vette, hogy én pedig őt figyeltem. A szürkés kék szemeiben egy pillanatra láttam valamit, ami az én kíváncsiságomat piszkálta. Rossz tulajdonság, amiből van még egy pár a tarsolyomban.
Robert poharakkal a kezében telepedett le mellém, s átnyújtotta az egyiket. Koccintottunk. A számhoz emeltem a poharat, s ő is hasonlóan tett. Le sem tagadhatom, hogy a száját figyeltem. Vonzott, s azon kaptam magam, arra gondolok, hogyan csókolhat. Legszívesebben képen röhögtem volna magam. Ma temettem el a barátom, a szeretőm, s most meg itt ülök egy idegen pasi szobájában borral a kezemben. Kortyoltam egyet a boromból, hogy leplezzem magam.
- Nos, Mr. Pattinson, miről szeretne beszélgetni? –  bárhogy igyekeztem mégis mindig rajta állapodott meg a szemem. Összekapcsolódott a tekintetünk. Mégsem az a nyers erő vonzott, ami egy nőt és férfit vonz egymáshoz, mint ami engem Manu-hoz sodort. A szenvedély, a vágy közelében sem voltunk. Mindössze a kíváncsiság hatott ránk, mert nem értettük a másikat.
- Rólad… - finoman ejtette ki, úgy mintha simogatna. Ehhez hozzákapcsolódott a tekintete, s pár dolgot elárultam neki. De egy-egy jól irányzott kérdéssel sikerült rávennem, hogy inkább ő beszéljen. A beszélgetés irányításához szerencsére piszkosul értettem. Megtanultam az évek során. Beszélt, mesélt, mosolygott és nevetett. Jobb kedvre derített. Bár ez lehetett az alkohol hatása. A bárban elfogyasztott italok és a bor együttese. Elpusztítottuk magunkkal hozott bort, sőt még rendelt egy újabb üveggel. Az is elfogyott. S arra még kristály tisztán emlékeztem, hogy a kanapén ültünk, de egyre közelebb egymáshoz.


Csakhogy hajnalban felébredtem. Ágyban találtam magam. Hiába néztem körül az engem körülölelő sötétség miatt semmit sem láttam. Csak hallottam az egyenletes szuszogást mellettem. Gyerekes módon végig tapogattam magam, bíztam benne, van valami ruha rajtam, és nem az történt. Egy sóhajjal nyugtáztam, hogy egy óriás póló és fehérnemű volt rajtam. Lassan raktam össze a darabkákat a fejemben, és nagyon úgy tűnt a mellettem békésen szunyáló férfi, csak Robert lehet. Hirtelen futott rajtam végig a hideg és a meleg, miközben fáztam. A takarót tapogatva kerestem. Amit viszont Robert teljesen magára tekert. Először finoman próbáltam a takarót kiszabadítani, s mikor nem ment, elkezdtem rángatni.
- Hé! Mit csinálsz, asszony? – álmosan, de mosolyogva fordult felém a tolvaj, legalábbis a hangjából erre következtettem.
- Ember! Elloptad az egész takarót! – bosszankodtam. A szemem megszokta a szoba sötétjét, s hold halvány fényében valamicskét láttam az alakjából és kusza tincseiből.
- Miért nem bújsz inkább ide? – felemelte a takarót. Csak úgy adott volna a takaróból néhány centit, ha hozzá bújok. – Még mit nem! Ilyen könnyen nem adom magam… - még durcásabb lettem.
- Aha… és méghogy neked nincs semmi hátsó szándékod… - horkantam fel. Megfordultam, s neki háttal feküdtem le. Összehúztam magam olyan picire, amennyire tudtam. Eszem ágában nem volt megmozdulni, a szobámba visszamenni meg végképp nem.
Furcsa mód semmi kuncogás, vagy nevetés nem volt. Pár pillanat múlva mocorgást éreztem. Vártam, hogy most mi fog történni. Arra gondoltam, hogy talán ad a takaróból vagy betakar. Azonban nem ez történt. A hátamhoz a meleget adó férfi test simult. Átkarolt, magához húzott, és így takart be. Aztán meg sem mozdult, sőt néhány perccel később már aludt is. Eldöntöttem, ezt a takarólopást és az összebújás eme formáját meg fogom bosszulni.


Rémálmok nélkül, a fáradtságtól, a piától vagy nem tudom, mitől tűrhetően aludtam. Reggel különös érzés, egy megérzés ébresztett. Egyből kipattantak a szemeim. Robert a háttámlának vetette a hátát, engem figyelt és kuncogott. Eljött a bosszú ideje.
- Jó reggelt! – köszöntött Robert. A keze egyből lendül, és végighúzta a hosszú ujjait az égnek álló haján.
- Oh, csak te vagy! – játszottam a csalódottat. – Pedig olyan szép álmom volt.
- Elmondod? Az ágyban reggeli puszit szoktam kapni, ugye te is adsz? – vigyorgott, mintha ezzel megnyert volna magának.
- Nem! Nem érdemled meg. A tüzes szerető helyett egy fagyos vámpírt kaptam ébredés után. Szörnyű. – fintorogtam. Robert meg ledöbbent. – Tudod, ha nem így lenne, akkor amellett a tény mellett sem siklanék el,  hogy elloptad a takarót… Szóval jó sok ellenérvet gyűjtöttél, hogy ne kapj reggeli puszit… - Bekapta a csalit, kellően felcukkoltam. Már kezdtem megsajnálni, annyira szívére vette a szavaim.
- Oh, te boszorkány! Fagyos vámpír? – rájött, hogy csak húzom az agyát. De elég hosszú időbe telt neki. – Nah, majd megmutatom, a tüzes szeretőd is elbújhat…
Hirtelen lendült, s maga alá gyűrt. Lefogta a kezeim, és közelíteni kezdett az ajkaim felé. Nem tudtam szabadulni, nem mintha akartam volna. Talán még vártam vagy inkább vágytam a csókjára. Hirtelen gondoltam egyet, ellentámadásba lendültem. A támadásom megbénította, a helyzeti előnyét azon nyomban elvesztette. Térdre, vagyis inkább hátra kényszerítettem „támadom”. A csípőjére ültem. A kényelmes pozíciómról hamar lemondani kényszerültem. Felkapott s egy pillanat alatt újra maga alá gyűrt. Sehogy sem tudtam kiszabadulni. Levegőt kapkodva és fehér zászlót lengetve adtam meg magam. Kifáradva, lihegve helyezkednünk el az ágyon. Egymás mellett feküdtünk. Kerestem a szavakat, de egyet sem találtam. Beszélni akartam, mégsem jött ki egyetlen hang sem a torkomon. Csak feküdtünk egymás mellett, a plafont bámultuk. A szoba csendjében csak a normalizálódó lélegzésünk hallatszott.
Felpattantam, mert nem bírtam tovább mellette maradni. Olyan könnyű lett volna kihasználnom a lehetőséget, de mégsem éreztem helyesnek. Napok múlva így akartam erre visszagondolni. Találkoztam egy pasival, akivel jól éreztem magam. Ezzel lezártnak tekintettem magamban a dolgot. A fürdőbe lépkedtem, hogy megmosakodjak. Mikor kiléptem az ajtón, akkor Robert reggelivel megterített asztallal várt rám. Így indult a reggel. Leültünk reggelizni, de a hálóban történtekről egyikünk sem beszélt. Helyette egy egészen más téma került elő. Valahogy visszazökkentünk az esti hangulatba, mivel komolyra fordult a társalgás, akkor mindketten megkomolyodtunk. A reggeli után a könnyed vidámság és a minimális komolyság között egyensúlyoztunk, elég jól. Egymást piszkáltuk, szópárbajokat vívtunk. Jól szórakoztunk, meg kell hagyni.
Minden jónak vége szakad, s nekem is távoznom kellett. De valami új kezdődött, valami más, amit eddig nem ismertem. Miért fontos, hogy másképp éreztem? A válasz egyszerű: reméltem. Igen, remény költözött a szívembe. A rosszat jó, a szomorúságot vidámság, a bánatot öröm, a hideget meleg, és a reménytelenséget remény váltotta fel.


Furcsa az élet. Ahogy összehoz két embert itt meg amott, mintha csak véletlen lenne, s aztán egymáshoz láncolja őket a barátság láthatatlan erejével.”
(Wass Albert)


„Abban az esetben, ha valaki melletted van, még ha nem is beszélgettek, az ő létezése miatt mégis boldog vagy. Még ha mindent el is veszítettél, állj meg és nézz körbe! Biztos vagyok benne, hogy valaki ott van melletted. Ne légy szomorú!
Ne veszítsd el a reményt! Kérlek, ne felejtsd el azt, hogy nem vagy egyedül!”
(Aishiteruze Baby c. film)