18. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

elérkezett a mindenki által várt pillanat. Flóra és Rob. :D Ezúttal egy teljes Rob szemszöget élvezhettek, benne újabb puzzle darabokkal ;) Remélem ismét elnyeri a tetszéseteket és újra ilyen sok komival örvendeztettek meg! Az ajánlatom még mindig áll, hogyha hamar összejön legalább 3 komi (a több sosem baj), akkor jön a részlet ;) Egy kicsit a mostani fejezethez (és kövi részhez) igazítottam a hátteret is. :D

Ismételten nagyon köszönöm Nektek a komikat és hogy szavaztatok!

- Dona! tudom, hogy nagyon gonosz vagyok, de így sokkal izgisebb az egész történet, hogy cseppenként érkeznek az infók. :D arról a bizonyos szerelemről kicsit később érkeznek a morzsák (nem az a pasi halt meg), Flórának az a barátját veszítette el, akivel TALÁN elképzelt volna egy közös jövőt.

- Demon! Flóra épségben haza fog érni, miután Rob... :D

- Kitty! oh, még előkerül az a nagy szerelem, ezt garantálom, hogy semmi se menjen egyszerűen :D hát reméljük, hogy Rob elég hathatós lesz!

- Klau! csináltam valamit, mégpedig küldtem egy jelet, ami alapján Rob végre megtalálhatja Flórát :D

- Bulika! köszi, hogy írtál! nos magándetektívre nem gondolt Rob, de elintézem, hogy meglelje Flórát :D

- Alice! nagyon örülnék neki, ha minél több kérdéssel bombáznátok! ajaj, pedig tényleg nem szándékom, hogy örületbe kergesselek titeket. ezért is sietek mindig a folytatással :D

- Neso! örülök, hogy tetszik! lehet, sok és apró lépésben haladunk, de megéri, mert a végén minden kiderül. :D Lesz találkozás, és reményeim szerint, micsoda találkozás!

- Pixiem! köszi! egy pici türelem, mert először még találkozniuk kell, de már nem sok van hátra addig, amire vársz! ;)

Jó olvasást!

Nagyon várom a véleményeket!

Puszi,

ZoÉ

  

„A rendes emberi életben az időnek nagyon színes és változatos jelentősége van. Az ember felébred reggel és élni kezdi az idő millió kis tarka fejezetét. S ahogy telik a nap, az idő mindig jelent valamit, mindig hoz valami újat és meglepőt az ember életébe. Percről-percre fűződnek egymásba a történések gyöngyszemei s még akkor is, amikor semmi sem történik, maga az időben rejlő lehetőség elég ahhoz, hogy érdekessé tegye az életet. A váratlanra való várakozás teszi az ember életében izgalmas élménnyé az időt.”

(Wass Albert)

~~~ xxx ~~~

Robert

London, 2011.05.21.

A dühöm nem akart csillapodni. Hiába mentem el a bárba. Hiába vártam, mert még csak fel sem tűntek a srácok egész este, miután abban a privát terembe vezető folyosóra léptek. Aztán meguntam a várakozást. Ledöntöttem néhány italt, míg várakoztam, és felbátorodtam. Csakhogy a csaposnak elege lett belőlem. Ráadásul annak a mocskos alaknak még volt képe kidobatni a bárból. Tény, hogy nem hagytam békén, de akkor sem lett volna szükség arra, hogy kidobasson azzal két hústoronnyal. Természetesen nem akartam elmenni, nem akartam feladni és ellenkeztem is rendesen, ezért úgy lökdöstek ki az épület mögötti sikátorba. – Kész csoda, hogy nem vertek el jobban. – Az egyik hústorony egyet behúzott nekem, amolyan ajándékként. Ennek köszönhetően a földön kötöttem ki.

- Hagyd, ez csak egy részeg idióta! – a másiknak több esze volt és megállította a társát még mielőtt megütött volna. Ha így tesz, akkor még ha esélytelen lett volna a győzelem számomra, akkor is visszaütöttem volna. Legalább a bennem tomboló feszültség egy részét, tetemes részét levezethettem volna.

- Húzz haza! – üvöltött rám még egyet utoljára a verekedős tag. Azután otthagytak. Vissza sem néztek. Egyedül maradtam a halvány fényekkel megvilágított sikártorban.

Feltápászkodtam és az épület falának vetettem a hátam. Zúgott a fejem, a szám szélébe belehasított a fájdalom. Automatikusan nyaltam meg az ajkam, s egyből éreztem a kissé fémes ízt, melynek forrása a kiserkenő vérem volt. A kézfejemmel durván töröltem le. A mozdulat újabb fájdalmat okozott, de nem érdekelt. Ennek tompítása érdekében egy szál cigarettát húztam elő a dobozából. Néhány slukk után erőt vettem magamon és haza indultam. – Itt már semmit sem tehetek. – állapítottam meg magamnak. Egyetlen szerencsém volt, hogy szemtanúk nélkül zárult a kiruccanásom. Nem támadtak le, nem fényképeztek le. Nagyon valószínűnek tartottam, hogy ezek az arcok még csak fel sem ismertek, ami egyszerre volt áldás és átok. Itt ezen a helyen, egy senki voltam. Alapjáraton imádtam volna, de sehogy sem tudtam közelebb kerülni Flórához.

Haza érve első utam a konyhába vezetett. Egy üveg sört vettem elő, s a kissé megdagadt számra szorítottam. Jól esett neki a hideg, aztán előkaptam a sörnyitót. Nagyot kortyoltam a hűs nedűből. Az üveg társaságában tartottam az emeletre. A szobám helyett a fürdőbe mentem. A mosdó szélére raktam a söröm, majd leszórtam magamról a ruhám és beálltam a zuhany alá. Hosszan engedtem magamra a vizet.

Egy kicsivel később már az ágy szélén ültem és már megittam a maradék sört. Aztán elfeküdtem az ágyon. De csak nem akarta álom jönni a szememre. Álmatlanul forgolódtam és szenvedtem az ágyamban, legnagyobb sajnálatomra egyedül. Képtelen voltam aludni. Ha lehunytam a szemem, akkor csak Őt láttam magam előtt. Ráadásul a képzeletem játszott velem, mert újra és újra az after partis éjszaka folytatását vetítette elém. Ettől csak még jobban hiányzott nekem, és a hiánya csak még jobban emésztett. Ha rám nézett, ha csak rám mosolygott, neki nem kellett színészkednem. A valós önmagam mutathattam és azt ismerhette meg.

- Cserbenhagytam. – Egyre jobban felemésztettek az érzések, emésztettem magam. – Cserbenhagytam. Emiatt nem nyugszik a lelkem. Addig biztosan nem nyugodhatok meg, míg meg nem győződök róla, hogy biztonságban van, hogy jól van.

Hajnali hármat mutatott az óra, de egyszerűen képtelen voltam az alvásra. Utoljára ilyen korán csak a forgatás miatt kellett kelnem, de most még az sincs. Vagyis nem sokára kezdődik a forgatás Torontóban. Aztán rám tört egy eddig ismeretlen érzés. Ha valahogy sikerül visszahódítanom Flórát, akkor el se akarom engedni. Most először fordult meg a fejemben komolyabban az a lehetőség, amit Dean olyan könnyűszerre közölt velem. Flóra kísérjen el a forgatásra. – Nem is rossz ötlet. Nekem, miért nem jött hamarabb az ötlet? Tudnám, hogy merre van. Bár a forgatás alatt nem sok időt tudnánk együtt tölteni és lehet, hogy unná is egyedül… - Az éjjeli szekrényre rakott telefonom hirtelen vadul csörögni kezdett, ezzel totálisan összezavarva az eszmefuttatásom.

- Helló Rob! – hadarva üdvözölt a férfi hang. – Remélem, észnél vagy! – már a veszekedéshez sem volt erőm, és kedvem sem. Bár bosszantottak a hülye beszólásai. Jelen pillanatban mégis én voltam az adósa. De még mennyire, pedig még nem is tudtam, miért hív.

- Helló Cosmo! Mi a fenét akarsz hajnali 3-kor? – fáradtan motyogtam a telefonba. Ha ő nincs, akkor tényleg csak a sötétben tapogatnánk. Nem mintha most jobb lenne a helyzet, de legalább elmondhatjuk, hogy próbálkozunk.

- Most hívott az egyik haverom, látta Flóra kocsiját. Megvan! Érted? Kapd össze magad, egy fél órán belül ott vagyok érted. – amint eljutottak a szavak jelentése az agyamig rögtön felpattantam az ágyról. – Megvan! – ismételtem magamban, mert alig mertem elhinni.

- A kocsiját? - kérdeztem értetlenül. - Biztos, hogy Ő az? – valahogy egy kocsi nem tűnt a legbiztosabb nyomnak. Pusztán az alapján olyan biztos, hogy Flóra az. Nagyon rossz dolgok jutottak eszembe. Kocsi lopástól a bántalmazáson keresztül valami erőszakos bűncselekményig, s mindegyik áldozataként Flóra jelent meg a fejemben.

- Igen. Flóra az. Ha meglátod a kocsiját, megtudod, miért olyan fontos ez. Na, nem érünk rá, kapd össze magad mihamarabb! – egyből megnyugtatott a válasza. Felpörgettem magam, hogy tényleg minél előbb találkozhassak Flórával.

- Kösz Cosmo. – hálával tartozom neki, az már egyszer biztos. Éppen csak kinyögtem, mire lecsapta a telefont. Azt sem tudtam hirtelen, mihez kezdjek. Végül lekaptam magamról a pólóm, s tisztába bújtam bele. Farmer, ing és pulcsi. Telefon, cigi, öngyújtó, pénztárcám. Sorra vettem a dolgokat, hogy minél előbb elkészüljek. Nem tudtam, hova tartunk, így csak a legszükségesebb dolgokat vettem magamhoz.

Rohamléptekkel siettem a földszintre. Cipőt húztam, s idegesen néztem a telefonom kijelzőjét. Cosmo fél órát mondott, de alig akart haladni az idő, mintha csak egyhelyben toporgott volna. Megszomjaztam a nagy várakozás közben. A konyhában matattam, jobban mondva a hűtőben. Egy palack vizet vettem elő. Igyekeztem csendben maradni, de valamennyi zajt sikerült csapnom. Gondolom ezért jött le anya. Meghallott engem és megdöbbenve nézett végig rajtam. Hajnalban indulásra készen álltam vele szembe. Aggódva faggatni kezdett, hova készülök. Kínszenvedés volt ez a pár nap. Most meg ott álltam előtte teljes harci díszben, s nagyon menni akartam. Ahogy végigmért, úgy látszott minden átfutó érzelem az arcán. A válaszom hallatán még le is sápadt.

- Megtalálták Flórát. – szívből mosolyogtam, mert nagyon megkönnyebbültem. Bár a már a saját szememmel akartam látni. Csak remélni tudtam, hogy nem tűnik el, mire odaérünk. – De hova is? – ezt Cosmo elfelejtette velem közölni. – Mindegy, a lényeg, hogy megyünk.

- Miért fontosa neked ennyire az a nő? Nem látod, hogy csak szenvedsz miatta? Mit tud adni neked, amitől ennyire odáig vagy érte? – ismét sikerült anyának a kérdéseivel leforráznia. Ezúttal megőrizte ő is és én is a higgadtságunkat. De nem hagyhattam szó nélkül. Nem értettem, egyszerűen nem tudtam felfogni, mit ártott neki Flóra és miért van ennyire ellen.

- Nem miatta, hanem nélküle szenvedek. Fontos nekem, mert mellette önmagam vagyok. De ezt már elmondtam. Neki nagyobb szüksége van rám, mint azt te gondolnád. – válaszoltam neki könnyedén és őszintén.

- Elvakít az a nőcske. Nem látsz tisztán. Ő okosan cselekedett, amire kértem… - sokkolva hallgattam anyám szavait.

Kopogásra eszméltem fel. Anya mellett elhaladva siettem az ajtóhoz. Cosmo ahogy ígérte megérkezett. Az ajtóból visszanyúlva lekaptam a kabátom és a baseball sapkám a fogasról, majd behúztam magam után az ajtót. Már egyenesen fájt a fejem, s egyáltalán nem értettem már semmit.

Csendben követtem Cosmot, aki a ház előtt parkolt le a csodaszép BMW-jével. Pontosan ugyanaz volt, amit a bár előtt láttam. Most nemcsak kívülről, hanem belülről is megcsodálhattam. Elhelyezkedtünk, s Cosmo rálépett a gázra. Már az utca elhagyása során is bőven átlépte a sebességhatár. Gyorsan és lendületesen hajtott. De nem várt akadályokba ütköztünk.

A városból, Londonból való kijutás nehezebben ment, mit azt gondoltuk. Baleset és útlezárás nehezítette meg a dolgunk. Ráadásul a fokozott rendőri jelenlét miatt, és az esetleges véletlenszerű ellenőrzések miatt Cosmo-nak be kellett tartania a sebességkorlátozásokat. Egyszer valamiféle káromkodás keretében erőteljesen a kormányra csapott. Aztán visszavette a lábát a gázpedálról. Idegesen doboltam a térdemen én is, míg arra vártunk, hogy araszolva tovább guruljunk. S végre elhagyjuk a várost.

- Mióta ismered Flórát? – törtem meg a csendet. Ahogy kimondtam, gondolkoztam el azon, nem ezzel kellett volna kezdenem. De már nem bírtam volna tovább csendben maradni.

- Évek óta… Már vagy tíz éve… Nem már több, mint tíz éve… - Cosmo elgondolkozott, talán emlékek jutottak az eszébe ettől, viszont én még kíváncsibbá váltam. – Tíz év. Rengeteg.

- Milyen volt? Hol találkoztatok? – valahogy úgy éreztem, hogy a mellettem ülő férfi válaszolni tud azokra a kérdésekre, amelyekre Flóra fél felelni. Nagyon érdekeltek a válaszok. Cosmo némi gondolkodás után belecsapott a dolgok közepébe.

- Egy fesztiválon találkoztunk. – bólintottam, ezzel jelezve, hogy folytassa. De már itt leesett az állam, hol találkoztak. Ettől csak még érdekesebbnek tűnt Flóra személyisége. - Sosem felejtem el azt a napot. Nyár volt, vagy negyven fok. Szólt, sőt dübörgött a zene, fogyott az ital és baromira jó buli volt. Akármerre néztél, mindenhol táncoltak a népek. Lányok, fiúk. Mindenki. Ott láttam meg. Fiatal, üde és káprázatos volt. Persze egy csomó srác zsongott körülötte… Nagyon fel akarták szedni…– egyből a szemeim előtt jelent meg, ahogy mesélni kezdett róla. - Egy csomó ember vette körül engem. Az az én terepem volt, s mégis vonzotta a tekintetem. Mosolygott, nevetett, de amikor találkozott a tekintetünk láttam a fájdalmát. Elállt a lélegzetem. A mai napig nem tudtam elfejteni azt a szempárt. – Értettem, miről beszél. S a saját szememmel láttam és önmagamon tapasztaltam, mekkora hatással van Flóra az emberekre. – Fiatal volt, mikor megismertem. Talán 16, esetleg a 17-et töltötte be, de azt bátran mondom, sokkal érettebb volt már... Talán túlságosan hamar kellett felnőnie… - még Cosmo be sem fejezte jóformán, de már újra kérdeztem tőle.

- 16 vagy 17? És már akkor egy fesztiválon volt? – a bárból kiindulva az a fesztivál sem lehetett valami visszafogott. Meg kellett kapaszkodnom, mert szinte beleszédültem a saját gondolataimba. Aztán hirtelen önmagam láttam 16 évesen. Úgy éreztem ettől magam, hogy Flóra és köztem fényévek vannak.

- Aha. Tudod, belevalóbb csaj, mint azt te gondolnád… - Felém kacsintott Cosmo. - Nem egy elveszett nebántsvirág. – Cosmo sejtelmes megjegyzései nem tetszettek.

- Ez meg mit jelentsen? Mire akarsz célozni? – mérgesen szegeztem neki az újabb kérdéseim, ezzel kifejezve a nem tetszésem.

- Nyugi tigris! Csak annyit jelent, hogy Flóra tud magára vigyázni. Elhúzott, mert szüksége volt egy kis nyugalomra. – nem sikerült megnyugtatnia.

- Mit tudsz a családjáról? A szüleiről? – tettem fel a következő kérdéseket. Talán Cosmo még többet árul el róluk. Ezalatt a tíz éve alatt csak szóba került közöttük.

- Nem sokat tudok róluk. Lehet, hogy Flóra könnyen barátkozik, de vannak dolgok, amelyekről sosem beszél. A szülei pont az a téma, amiről soha szinte semmilyen körülmény között nem beszél. A szüleit kicsiként vesztette el, talán emiatt van még nagyobb szeretetéhsége. Szüksége van még több szeretetre. A családját, mármint a nénikéje és a bácsikája családját, és a lökött bátyjait imádja, s mindent megtesz értük. Így van a barátaival is. Csak néha megfeledkezik arról, hogy Ő is számíthat ránk mindenben… Mellette voltam, mikor annyira padlót fogott, hogy félő volt, hogy nem áll talpra. Olykor a sors nagyon kitolt Flórával… de összeszedte magát mindig…

- Miért? Mi történt vele? – a kíváncsiságom nem hogy csillapodott volna, hanem még inkább újult erővel csapott le rám. Jó persze az új információk birtokába kerültem, de akkor is még rengeteg kérdésem volt, és Cosmo válaszai is csak újabb kérdéseket szültek.

- Bocs haver, erről én tényleg nem beszélhetek! Ebbe Flórának kell beavatni, ha még nem tette… - tudomásul vettem, hogy ezen az úton nem jutunk tovább.

- Szóval te találkoztál már a srácokkal? – mással igyekeztem fenntartani a beszélgetést.

- Igen, vagyis nem mindegyikkel… - nevetett fel Cosmo. - A mázlista! – ennyit fűztem hozzá gondolatban.

- Nekem volt szerencsém mindegyikhez, ráadásul egyszerre. – jegyeztem meg mellékesen. - Ha minden rendben lesz, ha visszamegyünk Londonba, akkor csaphatnánk egy hatalmas bulit. Az összes baráttal. Itt az ideje, hogy mindenki mindenkit megismerjen… – reméltem, hogy be tudom tartani, és hamarosan minden elrendeződik. Cosmo-t egész normálisnak találtam.

- Felőlem. Benne vagyok, s szerintem a többieknek sincs kifogása. Főleg, ha Sam haverod Jenny-jével ilyen jóban vagytok. Jenny is régóta ismeri az én Gemmám… - Cosmo-nak csak emlegetnie kellett a barátnőjét, mert rögtön megszólat a mobilja.

Olyan füles izével rögtön elkezdett vele beszélni. Úgyhogy az elsuhanó tájat bámultam. A gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben. Egészen eddig semmi hírt nem hallottunk Flóráról. Mostanáig. Ráadásul végre megtudtam újabb morzsákat arról a beszélgetésről, ami ezt az egész kaotikus helyzetet elindította. A saját anyám, a drága anyám volt az, aki kérte Flórát, hogy távozzon. Tudtam, hogy túlzásba estem ezzel az álházassággal. Megkavartam mindent, és belerángattam Flórát is az amúgy sem túl egyszerű életembe.

A hajnali fények, a napfelkelte újult erővel és teli reménnyel köszöntött. Az érzések olyan erősen kötnek hozzá, melyek mindezidáig ismeretlenek voltak számomra. Kétségtelen, hogy érezek iránta valamit. Hálát, szeretetet, barátságot és mélységes tiszteletet. A szeretetével képes volt a valódi énemet előhozni, amit megkedvelt. S mikor még alig ismertük egymást, már akkor is kész volt a családjába befogadni. Mi okkal találkoztunk. Eddig még sosem voltam ennyire biztos benne. Oka van mindennek. Már csak az volt a kérdés, mit hoz számunkra a jövő?

Órákat töltöttünk a kocsiban, míg végre leértünk Brighton-ba. Londonból való kijutással veszett el az idő nagy része. Részben örültem, mert ha úgy vesszük, akkor a közelbe maradt. Az nagyobb baj lett volna, ha repülőre száll aztán még az országot is elhagyja. Még csak meg sem fordult a fejemben Brighton, pedig nagyon is kedvelt üdülőövezet.

Lágy szellő sodorta magával a tenger jellegzetes sós illatát. Egyértelműen sós és nyirkos volt. Hangulatos utcákon haladtunk végig. A színes házak előtt egész sokan sétáltak. S ahogy közeledünk a part felé, úgy növekedett az utcákon hömpölygő tömeg is. Egy kávézó éppen a legjobbkor hívta fel magára a figyelmet. Cosmo tekintete is a kávézót jelző táblán akadt meg. Az út széléhez húzódott, majd végre leállította a motort.

Már alig vártam, hogy megálljunk. Elzsibbadt már mindenem. Fáradtan nyújtottam ki a tajgaim, hogy újra életet leheljek beléjük. A zsibbadás lassan húzódott vissza, s ekkor végre kicsit jobban körülnézhettem. Egy pillanat alatt kaptam észbe, s tekintettem körbe. Kíváncsiskodókat kerestem, esetleges fotósokat, bárkit, aki „veszélyt” jelent az itt tartózkodásom leleplezésére. A félelmem teljesen alaptalannak bizonyult. Nem láttam senkit. – Kezdek paranoiás lenni.

Néhány lépéssel a kávézóban találtuk magunkat. Barátságos hangulat uralkodott odabent, ahol egyetlen lányt fedeztünk fel. Mosolyogva köszöntött bennünket. Helyet foglaltunk, ő pedig követett, hogy felvegye a rendelésünk. Két kávét kértünk. Egy belső boxban ültünk, mert nem akartam kísérteni a sorsot azzal, hogy az ablakhoz ülünk. Cosmo gyorsan telefonált, míg a kávékra várakoztunk. Csak annyi tudtunk, hogy itt látták Flóra kocsiját, de hogy hol van pontosan, azt nem.

- Helló ismét! Amúgy Eve vagyok, és meghoztam a kávétokat. – mosolyogva szolgált ki bennünket. Kedvesség csak úgy sugárzott róla. Meglepően fiatalnak tűnt ahhoz, hogy főállásban itt dolgozzon. Aztán a kávé kitöltése közben vettem észre az ujján csillogó gyűrűt.

- Helló Eve, én Rob vagyok, ő pedig Cosmo. – valahogy az utóbbi időben nem igazán működött helyesen a radarom, ami az emberi természetre lett volna kihegyezve.

- Rob és Cosmo, nem kértek reggelit? Vagy bármi mást a kávékon kívül? – míg Eve beszélt, csilingelt az ajtó fölötti csengettyű. Új vendég érkezett. Nem láttam, mert Eve eltakarta.

- Nem köszönjük, kérnénk még két kávét, azután mennünk kell. – próbáltam viszonozni a kedves mosolyát, miközben gyorsan hadartam el a rendelést, hogy Eve tovább haladhasson.

- Szia Eve! – szólalt meg a női hang. Egyből felismertem a hanghoz tartozó személyt. Ennél tökéletesebb nem is lehetett volna az időzítése.

Egyből felpattantam, amitől Eve megszeppent. Nem gondolkoztam, nem tudtam gondolkozni. Egyetlen dolog foglalta le az agyam. – Itt van! Megtaláltuk! - Kikerültem a pincérlányt, gyors léptekkel siettem az új vendéghez. Abban a pillanatban, amikor elértem szorosan a karjaimba zártam. Nem akartam elengedni. Egy végtelennek tűnő percig öleltük egymást, mert bizony Ő is megölelt. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, a merészséget, csak cselekedtem.

Közel húztam magamhoz, aztán finoman az ajkaira tapasztottam a szám. Először csak éppen érintették egymást ajkaink. Féltem, hogy ellök magától és akár még fel is képel. Ha így tett volna, sem bántam meg semmit. De szerencsére nem lökött el, sőt inkább még azt éreztem, hogy közelebb húz magához, hogy még inkább hozzám simul. Puhatolózva nyomult előre nyelvem, egy kissé bátortalanul. Aztán végül rendesen, gyengédséggel telve csókoltam meg. Úgy éreztem, mintha ezer éve csókoltam volna meg utoljára. A lágyan ringatózó nyelvünkkel egy időben hatalmasat dobbant a szívem. Annyira más volt ez a csókunk. Hihetetlen módon különbözött a többi csókunktól. Finomabb és lágyabb volt, mégis sokkal jobban kiteljesedett.

Nem akartam, minden porcikám ellenkezett, de mégis elengedtem. Gyengéden váltunk el egymástól. Éppen csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Elvesztem azokban a káprázatos és óriási barna szemekben. Kicsit homályos, kicsit zavart volt Flóra pillantása, mint aki el sem hiszi, hogy látja a másikat. Valahol ugyanezt éreztem én is. A viszontlátás puszta öröme mellett valami plusz érzelmi löketet is kaptam.

- Flóra. Végre! Hiányoztál! – lelkem mázsás terhei végre leomlottak rólam. Megtaláltam. Ránézésre semmi baja sincs. Végre teljesen megnyugodhattam.

- Rob… - suttogta alig hallhatóan. A kábulata még mindig nem múlt el. S ez csak még jobban mosolygásra késztetett. Átölelt, a mellkasomba fúrta a fejét. Kapaszkodott belém. Úgy, mint még soha. Ahogy ott álltunk egymást ölelve úgy éreztem, hogy az egész világon csak ketten vagyunk.

„Élveztem, amikor kettesben lehettünk, és szerettem volna még több időt vele tölteni. Nemcsak aznap este, de másnap, harmadnap... Minden – a könnyed nevetésétől az eszén át a segítőkészségéig – olyan újszerűen hatott rám, és nagyon imponált. A közösen töltött idő arra is rádöbbentett, hogy mennyire magányos voltam az előtt, hogy vele megismerkedtem.”

(Nicholas Sparks)

17. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

siettem és már el is készültem a folytatással. Egy teljes fejezet Flóra szemszögét mutatja be. Jó néhány új információ morzsát tartogat Nektek! :D NE FELEJTSETEK EL SZAVAZNI! :D

Nagyon szépen köszönöm a komikat!

- Demon! most az osztás várat magára. Kicsit belepillanthatunk a kövi fejezetben Flóra lelkébe.

- Pixie! Rob szenved, bár még csak a roppant ragaszkodás tudatodott benne. Rob tud, ha akar! ;) Köszi a dícséretet, és örülök, hogy élvezetesnek találod!

- Kitty! még nem vagyok benne biztos, hogy Claire és Steph nem szól-e bele többet Rob életébe. lassan éledezik az a féltékenység, és mellette más is ;)

- Alice! Claire nem hiszi, hogy boldog a fia, de akkor sem akar egy "olyan nőt" a fia mellett látni, és úgy gondolja, ha Rob túl jut ezen, akkor az lehet. van itt még egy apró dolog, ami miatt Claire ezt gondolja, amit hamarosan Rob tudtára is hoz!

- Dona! van még némi infó, amit Claire tudni vél és eddig elhallgatott Rob elől. ezt szeretné vele megbeszélni... nah, de ez egy picit még odébb van. :D Sam jó munkát végzett, de Rob mégis magánakciózott :D

Jó olvasást!

Nagyon várom a véleményeket!

Puszi,

ZoÉ

„Bárhová elmehetsz, bármit megnézhetsz, de minden hely csak annyira jó, mint azok, akik ott élnek.”

(A negyedik c. film)

~~~ xxx ~~~

Flóra

Brighton, 2011.05. 19.

Megállás nélkül faltam a kilométereket. Nem finomkodtam a gázpedállal. Végre rendesen odaléphettem, és egyáltalán nem törődtem a sebességhatárokkal. Azt tehettem, amit a világon mindennél jobban szerettem. Száguldhattam. A fáradtság mintha nem is létezett volna, mintha eltörölte volna a szabadság, a száguldás élménye. A szabadság illúzió volt csupán, aminek legjobb bizonyítéka az ujjamon megcsillanó gyűrű volt. Meg sem fordult a fejemben, hogy levegyem. Egyedül voltam, amit én választottam, mert menekültem. Pusztán menekültem. Elmenekültem.

Tudtam, hogy ez nem helyes, vagyis nem ez a legmegfelelőbb döntés. Csakhogy most olyan fájdalmat éreztem, amely megbénított és még gondolkozni sem engedett, nemhogy megvédeni magam, szembeszállni az anya és az ügynök kettősével. A távozás egyszerűnek és könnyűnek tűnt.

Az utam egészen Brighton-ig vitt engem. Anglia egyik legnagyobb és leghíresebb tengerparti üdülőhelyére. Még túlságosan korán volt ahhoz, hogy az utcákon sétáljanak a turisták, még az üzletek és kávézók sem nyitottak ki. A forgalom meg végképp nem volt. Egyből tudtam, hova tartok. A táblák segítségével nagyon könnyen megtaláltam a partra vezető utat. Egy félreeső helyet választottam, leparkoltam és gyalog indultam neki a partnak.

Lassú, megfontolt léptekkel haladtam a homokos partra. Egy darabig csak ácsorogtam belefeledkezve az előttem elterülő látványba. A tenger moraja, a friss sós illata megnyugtatott. Miután a homokba letelepedtem, kicsit körbenéztem. Az egész partszakasz üres volt. Pedig a hajnali fények csodálatossá varázsolták a kora reggelt. Egy saját, kis külön világot alkotott meg a természet.

Kint ücsörögve hatalmába kerítette a magány és fájdalom, melyet végre kiadhattam magamból. Egymás után csordultak ki az újabb és újabb könnycseppek. Aztán végigfutottak az arcomon. Nyugodtan hullhattak a sorba, senki sem látta, így nem is zavartattam magam. Megbántottak, megaláztak. Mégis mindezek után is csak egyetlen dologra tudtam gondolni, amely a legnagyobb és legfájóbb az édesanyám hiánya volt. Mindez a szívfájdalom semmit sem csökkent, semmit sem halványult…

Nem panaszkodhatom és nem is tettem soha. Korán elvesztett szüleim helyett négy szülőt kaptam. A nénikém és a bácsikám is részt akart venni a nevelésemben. A bíróság meglepőnek találta, de teljesítette a kérésüket. Megosztott felügyeletet kaptak. Zoli bához és Edithez költöztem, náluk voltam hétköznap, míg a hétvégék nagy részét Imrénél és Szilvinél töltöttem. Ezt ők sem bánták, mivel így tulajdonképp valamiféle állandóságot csempésztek az életembe. Persze Szilviék is többször átjöttek, ahogyan fordítva is működött a dolog. A srácok pedig tényleg a húguknak tekintettek, emiatt szinte az összes hülyeségükbe belerángattak. Sőt volt úgy, hogy néha nagyobb bajba keveredtem, mint ők együtt. Mindent meg akartak nekem adni, hogy ezzel kárpótoljanak. Nem egyszer próbáltak velem beszélgetni a veszteségről, de képtelen voltam rá. Mélyen elzártam magamban, emiatt pedig nem egyszer terápiára akartak küldeni. Csakhogy néhány beszélgetés után rájöttek, hogy nincs velem semmi gond attól, mert nem beszélek róla.

10 évvel azelőtt egészen máshogy képzeltem el a jövőm… 18 évesen… A 18-at betöltve, a nagykorúságot végre hivatalos formában is megkaptam. Ez pusztán formalitás volt, mert mindig is érettebbnek számítottam a kortársaim között. Míg ők gyerekes csínyeken, felesleges vitákba és veszekedésekbe mentek bele, addig én már túl voltam az első futamokon. Fiatalon, telve reményekkel teljesen más elképzelésem volt az életem alakulásáról. 18 évesen nem egyszer megkérdeztek: Hogyan képzelem el a jövőm? Mik a terveim? Milyen célok hajtanak? Bár még nem voltak kész terveim, de valami belülről hajtott. Aztán a kalandok színesítették meg az életem. S belépett az életembe Ő… Felbolygatott és megbolygatott mindent, amit csak lehetett… - Gyorsan megráztam a fejem, mert rá egyáltalán nem akartam gondolni. Mégis sikerült beférkőzni magát a fejembe. De aztán egészen más irányba indultam tovább.

Azt hittem, hogy mostanra már saját családom lesz. Mindig is a legnagyobb vágyam a család volt. Saját család. Úgy gondoltam, hogy a családalapítással kompenzálhatom a hiányt, amit megéltem. Pont ebből kiindulva a saját gyerekeimnek mindent megadok. Azt hittem, hogy ennyire közel a harminchoz lesz gyermekem, vagy legalább terhes leszek. A gyermekem, vagy a terhesség lett volna az egyetlen, amiért kész lettem volna mindent feladni. Szó szerint mindent. Az éjszakázást, a futamokat. Mindent, hogy letelepedjek és a családomnak éljek. Persze imádtam a munkám most, amit csináltam, de lehetségesnek tartom, hogy az sem így alakult volna…

- Most pedig itt vagyok Brighton-ban… – motyogtam magam elé. – Egyedül. Egy káosszal a hátam mögött. – nagyokat sóhajtottam, mert vágytam a megkönnyebbülésre. De valahogy elkerült. – Se gyerek… Se mindig vágyott saját család… Sőt még csak terhes sem vagyok... Mindössze egy álférjem van… Egy kitalált… egy kamu házasság… - ahogy ezeket kimondta, úgy terült el a mosoly az arcomon. Egy-egy könnycsepp lefutott még az arcomon, de ettől függetlenül mosolyogtam. Új, furcsa és ismeretlen érzések kerítettek hatalmukba, amitől még inkább megijedtem. A kínkeserves munkával felépített világom, az én kicsi világom egyensúlya megbomlott és felborult, amióta Rob belépett az életembe. Akarva-akaratlanul változást hozott, változást idézett elő…

„Hogy mit csinálunk az életben, az lényegtelen. Csak az a fontos, hogy csináljuk, mert más nem fogja helyettünk. Mint mikor belép valaki az ember életébe, és az egyik felünk az mondja, messze nem vagyunk még kész rá, de a másik felünk azt mondja, tegyük örökre magunkévá.”

(Emlékezz rám c. film)

~~~ xxx ~~~

„Bolond az, aki a saját világában él. (...) Én bolond akarok maradni, és úgy akarom élni a életemet, ahogy megálmodom, nem pedig úgy, ahogy mások elvárják.”

(Paulo Coelho)

~~~ xxx ~~~

Flóra

Brighton, 2011.05.20.

Tegnap miután összeszedtem magam és elszívtam legalább három cigit, azután visszamentem a kocsimhoz. Kezdett feléledni a tömeg, lassan benépesült a part és az utcák vidám, kacagó turistákkal. Nem volt semmi kedvem sem tovább sétálni, a kávézóba sem akartam beülni, aztán mégis ott kötöttem ki. Egy finom teát ittam, hogy még jobban megnyugodjak. Valahogy a fáradtság is elhatalmasodott rajtam. Így inkább valami szállás után néztem. Nem sokáig kellett mennem, mert rátaláltam a megfelelő helyre.

Brighton Beach nevű hotelben húztam meg magam. Egy kisebb és barátságos panziónak számított. Bőven elég volt annak ellenére, hogy semmi különös nem volt a szobában. A legegyszerűbb és a legkevesebb berendezés volt megtalálható. Jelen pillanatban egyetlen dologra volt szükségem. Egy ágyra. Az ágy gondolatára jutott eszembe az after partin váltott csókok. Szinte biztos voltam benne, hogyha Claire és Stephanie nem kezd magánakcióba, akkor Robbal az első adandó alkalommal egymásnak esünk. Nem is kérdés, simán lefeküdtem volna vele. Akartam és ő is akarta. De ha engedtünk volna a kísértésnek, akkor meg tudtuk volna őrizni a barátságot? Onnantól kezdve már sosem lehettünk volna csak barátok? Tudnék-e Rob-ban annyira megbízni? Tudnám szeretni Robot?

A válasz pedig egyszerű: nem. Ő a távozásával együtt elvitte a szerelmem. Nekem Ő volt az egyetlen és igazi. Azonban Ő nem adott mást a szerelmem cserébe, mint fájdalmat, szenvedést. Összetört, pedig annyiszor bizonygatta, hogy sosem tenne olyat. Aztán még megtette. Aztán a távozását követően egyre biztosabbá vált számomra, hogy hiába szeretnek. Nem tudtam szeretni, nem voltam szerelmes. Azóta. Mégsem ment. Képtelen vagyok szerelemre.

Bosszúsan fújtam egyet, mert már a fejem is megfájdult. Fáradtan hanyatlottam az ágyra. Ennek az egész hülye helyzetnek átgondolásába teljesen belefáradtam. Az elmúlt éjszakákon sem túl sokat aludtam, így most végre aludhattam. Teljesen kiütöttem magam…

Lassan kászálódtam ki az ágyból. A fáradtság teljes mértékben felül írt mindent, így sikerült jó néhány órát átaludnom. Mégsem éreztem magam kipihentnek. Megmosakodtam és felöltöztem. A levegőre volt szükségem. Eredetileg a partra indultam, de közben mégis inkább megváltoztattam az irányt. Kissé borús volt az idő, pont amilyen a hangulatom. Sőt az égen egyre súlyosabb felhők tornyosultak egymásra. A nap sugarai hosszas küzdelem után, csak fáradtan bukkantak elő. A tenger moraja különleges muzsikát varázsolt a frissítő sós illat mellé. A panorámában gyönyörködve sétáltam az étterem felé. Egy kicsike kávézó és étterem állt az utca végén.

Az ajtó kinyitásával egy időben egy parányi csengettyű szólalt meg. A hangulatos, barátságos helyet még előző nap találtam. Az ablak mellett találtam meg a megfelelő helyet, ahonnan egészen a víztükörig elláttam. Az asztal mellett megállva kibújtam a kabátomból, amit a szék hátára terítettem, majd leültem.

- Jó napot! Mit hozhatok? – szólalt meg a fiatal dallamos női hang. A boldog hang mellé egy kedves mosoly is társult.

- Helló Eve! Kávét kérnék szépen. – a pincérlány bólintott, s kávéért indult. Fiatal és fülig szerelmes volt. Alig múlt 19 éves, de már most menyasszony. Ott virított a gyűrűs ujján a kecses eljegyzési gyűrű. Persze ez a gondolat elindított bennem valamit, s a karikagyűrűre siklott az ujjam. Eddig fel sem fogtam, hogy még mindig viselem. Nem volt szívem levenni. Most még meg is kellett érintenem, hogy biztosan tudjam, hogy ott van.

- Eddig nem is mondtad, hogy férjnél vagy! – rakta le elém az extra nagy adag kávét Eve. A másik kezéből pedig egy tányér került elém. Pirítós és palacsinta volt rajta, és mellettük friss gyümölcs. – Kérlek egyél valamit! Meghívlak! – Eve még jobban elém tolta a tányért, de én kikerülve a kávét emeltem fel. Már az előző nap finoman megjegyezte, mennyire sápadt vagyok. S mivel csak a teát ittam, mindenáron meg akart győzni, hogy egyek valamit. De nem sikerült neki. Ma pedig újra próbálkozott.

- Köszönöm, de nem kell meghívnod. – kortyoltam egy ismét a kávémból. - Mikor lesz a nagy nap? Hogy haladnak az előkészületek? – váltottam témát, remélve ez jobban foglalkoztatja Eve-et, mint az étkezésem. Nem volt egyáltalán étvágyam.

- Oh, hát július végén, július 30-dikán. – leült velem szembe, s úgy beszélt tovább. – Szép nyári esküvőt szeretnék, kint a szabadban. Már nagyon várom. Andrew, a vőlegényem nem szeretne nagy esküvőt és bevallom nekem is jobban tetszik az olyan szertartás, ahol csak a család és a legkedvesebb barátok vannak jelen. Nektek milyen volt az esküvőtök? – kíváncsian fürkészte az arcom. Láttam rajta azt a különleges ábrándos tekintetet, ami mosolygásra késztetett. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Aztán egy tényleg kedves emlék jutott eszembe.

- A miénk… nagyon picike volt... – arra gondoltam, mikor Rob szülinapi partiján megkaptuk azokat a gyűrűket. Ismét a gyűrűn futottak végig az ujjaim. Eve pedig felkuncogott mellettem. Nem tudtam rá haragudni. Olyan lelkes volt, és talán neki nagyobb szerencséje van a szerelemben, mint nekem volt.

- Szép emlékek. – kuncogott tovább. Somolyogva bólintottam rá.

- Rob sem szereti a felhajtást és én sem… – Eve legnagyobb meglepetésére és elégedettségére csíptem egy falatot a palacsintából. Lassan majszoltam el a falatot, míg Eve beszélni kezdett.

- A ruhám már megvan, a meghívók is. Még a fogásokkal és a tortával nem jutottunk előbbre, mert Andy nem igazán édes szájú. A virágok és a dekorációk kiválasztását is rám hagyta… – míg hallgattam Eve beszámolóját néhányszor a tekintetem a vizet fürkészte.

Reggel mielőtt öltözködni kezdtem, bekapcsoltam a telefonom. Rengeteg nem fogadott hívás, kismillió üzenet várt rám. Lenémítottam a kis vacakot anélkül, hogy megnéztem volna a számokat, ki is keresett. Az asztalra került masina újra villogni kezdett. Sejtettem, és a sejtéseim beigazolódni látszódott, hogy Rob, és a barátaim is folyamatosan hívnak. Újra Rob nevét írta ki a kijelző. De nem akartam, jobban mondva nem tudtam még vele beszélni. Miután abbahagyta a villogást egy másik név jelent meg. Cosmo. Ő is megpróbált elérni, de még vele sem álltam szóba. Ebből tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben velem, sőt egyáltalán nincs rendben semmi. Főleg ha még Cosmo-val sem beszélek, és az sem érdekel, ha esetleg tud egy jó futamot. Csak döbbenten néztem a kijelzőt. Szinte ledermedtem a felfedezéstől.

Eve zökkentett ki. Zavartan emeltem fel a fejem. A kedves pincérlány elnézést kérve állt fel az asztaltól, mert egy kisebb csapat jött be. Lopva pillantottam feléjük. Turisták voltak. A ruhájuk és a kezükben tartott úti kalauz elárulta őket. Három pár volt. Az egyik nagyobb asztalnál foglaltak helyet. Kávét és süteményt rendeltek, miközben kedélyesen cseverésztek, nevetgéltek. A megérkező kávé és sütemény mellett pedig mosolyogva, jókedvűen tervezték a nap és az utazásuk folytatását.

- Flóra, hol van a férjed? Talán itt találkoztok? – hozott egy újabb adag kávét Eve. Meglepett a kérdéseivel, mert egészen másra figyeltem. Most nem ült le az asztalomhoz, csak megállt mellette.

- Londonban van. A mi helyzetünk egészen bonyolult… - emeltem a számhoz a csészét. Minden szavam igaz volt, csak nem a megfelelő kontextusban használtam őket.

- Ne haragudj, nem akartam vájkálni az életedben. – hirtelen Eve visszakozni kezdett. Talán látott valamit az arcomon.

- Semmi baj. Nem haragszom Eve. – gyorsan megnyugtattam a pincérlányt.

Egyre többen és többen tértek be kávéra, frissítőre. Egy parányit zavart a tömeg, így a távozás mellett döntöttem. Természetesen csak miután megittam a maradék kávém, a palacsintám és a gyümölcsöt is elfogyasztottam. Kiraktam a pénzt az asztalra, magas borravalót hagytam Eve-nek. Tudtam, hogy megérdemli és neki talán szebb élete lesz. Egy boldogabb élete. Felvettem a kabátom, s útnak indultam az utcán. Újra eszembe jutott a telefon. Gyorsan tárcsáztam.

- Jó napok! IT-dot-com miben segíthetek? – szólalt meg az ismerős hang. A túlbuzgó asszisztensek gyöngye. Sosem értettem az okát, de mi sehogy sem jöttünk ki egymással. Ugyan ez sosem volt kihatással a munkánkra, mert volt úgy, hogy közösen kellett megoldanunk egy-egy feladatot.

- Szia Becky, Flóra vagyok. A főnök bent van? – sietve beszéltem, minél előbb túl szerettem volna ezen lenni. Sejtettem, hogy úgyis elsikálom a dolgot.

- Szia, de jó, hogy hívtál. Pont az előbb keresett. – örvendezett, de éreztem a hangjában, hogy ez pusztán tettetett volt, mert valaki pont a közelében volt. - Kapcsolom, tartsd! – pillanatokon belül már vonalban is a keresett személy.

- Flóra! Végre! Hol a francba vagy? Jól vagy? – megkönnyebbült hang egy csöppet sem emlékeztetett a főnökre. Az irodában mindig a komoly és megfontolt oldalát domborította. Ismertem már jó rég óta és tudtam, hogy a magánéletben sokkal lazább. – Mi a franc ütött belét? Cosmo majdnem őrjöng!

- Helló Heiko! Persze, minden oké. Csak akadt egy kis elintéznivalóm. Szólnom kellett volna korábban, de hirtelen történt minden… - még szerencse, hogy nem kis részesedésem van a cégben, emellett bőven kiveszem a részem a munkából, amit imádok. Amellett általában én dolgozom a legtöbbet, szóval sejtettem, hogy nem a munka lesz itt a legnagyobb baj. Hanem az eltűnésem.

- Az a lényeg, hogy minden rendben. Ugye? – Heiko megállt, s a válaszomra, a megerősítésemre várt. Mi mást mondhattam, mint azt, hogy minden oké.

- Igen, persze. – igyekeztem minél hitelesebben alakítani, de mégsem sikerült túl jól. Némi hümmögés után volt hajlandó folytatni a mondanivalóját.

- Viszont hol a fenében vagy? Mindenki téged keres. Mondtam már, Cosmo rohadtul aggódik érted… Miért nem hívtad fel? És mikor akartál szólni, hogy férjhez mentél? – csak úgy peregtek az információk. – Mindenki engem keres? Honnan tud Heiko Rob-ról? Ott meg mi a fene történt?

- Figyelj, megígérem, hogy mindenbe beavatlak titeket. Mindent el akartam mondani, de akkor a futam és Jason közbeszólt. Most mennem kell. Ígérem jelentkezem még, sőt hamarosan visszamegyek! Beszélj Cosmo-val! Szia! – ki is nyomtam a telefont anélkül, hogy bármit is szólhatott volna Heiko.

- Mindenki engem keres? Honnan tud Heiko Rob-ról? Ott meg mi a fene történt?- újra feltettem magamnak a kérdéseket, mert olyan ésszerűtlennek tartottam, hogy Rob és a barátaim összefutnának. Erre tessék, elég elhagynom a várost, és már meg is történt a találkozás. Valami azt súgta, hogy Sam bizony nyakig benne van. Mégsem tudtam rá haragudni.

Addig-addig kószáltam, míg újra a partra jutottam. Ezúttal egy padra ültem le, felhúzott térdeimet öleltem. Így néztem a víz táncát. Magamban pedig azon igyekeztem, hogy újra megacélozzam a szívemet körülölelő falat. Mert nagyon úgy tűnt, hogy minél előbb vissza kell mennem. Az összes emléket, az összes érzést újra bezárjam a fal mögé, hogy ha visszamegyek akkor leperegjen rólam minden. Úgy ahogy eddig. - Csak önmagamra számíthatok!

„Gondolj életed néhány fájdalmas eseményére. Ezekből hányért vagy ma hálás, mert ezeknek köszönhetően megváltoztál, nőttél. Itt van az élet egyik egyszerű igazsága, amiről a legtöbb ember mit sem tud. A boldog események örvendetessé teszik az életet, de nem vezetnek önmagunk felfedezéséhez, növekedéshez és szabadsághoz sem. Az a kiváltság olyan dolgoknak, személyeknek és helyzeteknek van fenntartva, amelyek fájdalmasak számunkra.”

(Anthony De Mello)

16. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

már itt is a folytatás! Tudom, hogy nem szeretitek a szomorkás hangulatot, ezért megsúgom átmeneti. Tudjátok borúra derű szokott jönni! :D

Köszönöm a komikat, hálás vagyok értük. Láthatjátok, hogy ha írtok nekem, akkor szívesen írok és hozom a folytatást. Szóval csak így tovább! :D

A komikra válaszolni fogok!

Most jó olvasást!

Várom a komikat!

Puszi,

ZoÉ

„Átkozottul tanácstalan vagyok, napról napra tanácstalanabb, holott ennyi tanácsadó és mindentudó még sosem cikkezett, könyvezett a Földön, mint mainapság. Minden bozótban bölcsek hemzsegnek, és állatira tudják a megoldást az egyes egyedek, valamint globálisan, az egész emberiség problémáira egyaránt.”

(Vavyan Fable)

~~~ xxx ~~~

Robert                                                                                            

London, 2011.05.19.

Már hajnalodott, mikor feleszméltem. Még mindig az ágy szélén ültem a medálomat szorongatva. A lánc és a gyűrű is oly könnyűnek tűnt, mintha rajtam sem lenne. Nem akartam, hogy vége legyen, mert egyre inkább afelé sodródtam. – Amilyen hirtelen jött, oly hirtelen távozott az életemből. – Csakhogy gyors és rövid látogatása alatt valamit megváltoztatott bennem. Már nem úgy tekintettem a világra, ahogy azelőtt. Aztán mégis rádöbbentem, akarom a véget. Ennek a rémálmom végét szerettem volna, melyben Flóra nincs velem, vagy legalábbis nem tudom, hol van.

Felkeltem az ágyról, fáradt és lomha mozdulatokkal gomboltam ki az ingem. A gondosan rám szabott maskarát félredobtam. Nem volt kedvem semmihez, túl fáradt, kimerült voltam mindenhez. Az egyik levetett pólóm húztam magamra, hogy ne csak boxer legyen rajtam. A telefonommal a kezemben dőltem el az ágyon. Újra tárcsáztam Flóra számát. Reméltem, hogy talán felveszi, talán utolérem. Hiába reméltem, mert a gépi hangon kívül semmi más nem felelt. Az elmúlt roppant mozgalmas napok, a premier és Flóra eltűnése egyszerre nehezedett a vállaimra. Mindez pedig a szemeim elnehezülésében nyilvánultak meg. Lecsukódó szemeim által az öntudatlanság jótékony sötétjébe merültem el.

A szobámban, az ágyon heverésztem. Minden normálisnak tűnt. Megdörzsöltem a szemeim, mert egyáltalán nem tudtam, hogy álomban vagy a valóságban vagyok. Felkönyököltem, hogy jobban körbe tudjak nézni. Aztán a kinyílt az ajtó. S még inkább nem tudtam, mit gondoljak. Flóra lépett be a szobába. Tátva maradt a szám a látványától. Egy szorosan a testére feszülő trikó volt rajta, ami éppen csak leért a derekáig. A farmer is büntetést érdemlően feszült hosszú combjain. Mezítláb lépkedett közelebb felém. Képtelen voltam megszólalni. Vártam a folytatást. Kecses léptekkel elérte az ágyat, elért engem. Végigsimított az arcomon, s apró szikrák pattantak az ujjai nyomán. Magamhoz akartam húzni, megölelni, azonban eltűnt. Eltűnt, elillant, és tudtam, mindössze egy álom volt.

Mindössze pár órát jelentett a furcsa álom, nem mintha sikerült volna jól aludnom. Pedig rám fért volna, mégsem éreztem magam sem kipihentnek, sem frissnek. Kipattanó szemeimet az újra felerősödő aggodalom követte. Újra a telefonomért nyúltam, de csalódtam. Sem hívás, sem üzenet nem érkezett. Csalódottan kezdeményeztem egy másik hívást.

- Hal…ló…! – némi ásítással egybekötött szavak köszöntöttek a vonal túloldaláról. Nem volt más, akihez fordulhattam volna. Amúgy sem voltam sosem egy türelmes típus, azonban most még gyorsabban elfogyott a türelmem. – Rob… te vagy az?

- Ki más lenne! – motyogtam bele a telefonba. – Bocs Sam, hogy felvertelek. De tudnom kell, utolértétek Gemma-t? – nyomtam el egy ásítást, miután kiböktem a kérdésem.

- Még félig alszom… nem láttam a kijelzőt… - a háttérből valamiféle csörömpölés szűrődött be. – Jenny sem érte el Gemma-t, ha szerencséd van akkor együtt vannak. De talán a drágasom eléri Gemma barátját, aztán akkor többet fogunk tudni… - Sam elhallgatott, de úgy éreztem, hogy még mondana valamit. Csak tanácstalan volt, hogy mondja vagy ne mondja.

- Sam, kösz a segítséget! Tényleg! – megelőztem, és közbevágtam. Sam és Jenny volt az egyedüli kapocs Flórához. Szavakkal nehéz kifejezni, milyen hálás vagyok nekik.

- Rob… Megtaláljuk! – bökte ki haverom. – Minden rendben lesz! – nem kellett neki mást mondania, mert a hangjában játszó bizakodást elhittem. Valamiben hinnem kellett. Aztán megszakadt a vonal.

Az első szabadnapom nem éppen a terveim szerint alakultak. Először felöltöztem. Tiszta póló, és melegítőbe. A fürdőben tett kitérőm után, immár felöltözve tartottam a földszint felé, mikor Vic majdnem szó szerint belém futott.

- Rob! – rám nézett, s valami furcsa kifejezés játszott az arcán. – Szörnyen nézel ki! Nem is, inkább pocsékul! – lépett el mellettem. Felfedeztem, hogy éppen a csomagjait hordta lefele. – Liz mesélte, hogy Flóra lelépett. Sajnálom. – tényleg őszinteség sütött a hangjából, sőt még meg is ölelt.

- Kösz, ez kedves tőled! De Flóra nem pusztán lelépett, eltűnt… – a tompa fájdalom valamiért nem akart eltűnni a lelkemből. Ideges voltam, hiszen Flóra minden jel nélkül felszívódott. Vic az arcom állapotára tett megjegyzésére csak a vállamat vontam meg, mert láttam a saját képem a tükörben, nem vagyok meglepve. – Hova utazol? Segítek! – vettem el tőle a jól megpakolt bőröndöt.

- Vár rám a munka. Tényleg jó volt ez a pár nap… Meglepetésekben nem volt hiány. De mennem kell. – Vic is erősen munkamániás. Imádja a munkáját és valóban kiváló munkát végez. Ahogy Liz vagy én, úgy Vic is megtalálta a hivatását, sőt mostanra már ő a legjobb munkatárs a cégnél. Nővérem amint a munkáról kezdett el beszélni, úgy ragyogtak fel a szemei, mosoly terült el az arcán és a szenvedély pedig gesztusaiban.

Segítettem bepakolni a csomagtartóba. Vic közben még egy-egy utolsó öleléssel elköszönt mindenkitől. Apa és Liz kísérte ki a reptérre. A két lány még a reptérig tartó időt is ki akarta használni, valamiről nagyon folyt a diskurzus. Anyával ketten maradtunk. Még mindig haragudtam rá, sőt egyre emésztett a düh. Ennek ellenére a nagy tombolós és kiadós veszekedést eddig elkerültük. Csakhogy itt lebegett felettünk, mint az a baljós, hatalmas vihar előtti csend.

Szó nélkül lépkedtem vissza a házba, megcélozva a konyhát. Egy finom feketére mérhetetlen nagy szükségem volt. Anya követett. A hátamon éreztem a tekintetét, minden egyes mozdulatomnál. Míg bögrét vettem elő a szekrényből, míg kávét töltöttem magamnak vagy mikor éppen az első kortyokat nyeltem le. Semmi kedvem nem volt vele beszélgetni. Helyette kifele indultam, hogy a kávé mellé elszívjak egy cigarettát és újra hívásokkal kísérletezzek.

- Robert, ne csináld ezt! Beszélj velem! Beszélgessünk. – fogta meg anya a karom. – Csak tönkre tesz téged az a nő. Nem látod? – elhomályosuló tekintete, fájdalmas szemei ezúttal nem tudtak meghatni. Imádtam mindig az anyukám. Ő volt nekem mindig a vigasz, a menedék, a támasz. Azonban most rá sem ismertem. Egy számomra eddig ismeretlen oldalát mutatta meg.

- Tévedsz, mert nem Ő, hanem a hiánya tesz tönkre! Flóra a feleségem. – emeltem fel a kezem, és mutattam meg az ujjamon lévő karikát. - Miről anyukám? Miről beszélgessünk? – néztem mélyen a szemébe. Nem akartam neki fájdalmat okozni, azonban a dühöm eluralkodott rajtam. – Hogy hogy vagyok? Hogy érzem magam? Elég csak rám nézned! Szörnyen, pocsékul, idegesen és rohadtul dühösen. – sziszegtem a fogaim között. Összeszorult a szívem.

- Stephanie és én is, csak neked akartunk jót. Mi téged védtünk, még akkor is, ha nem hiszed el. – kicsordultak anya könnyei. Közben hátrált egy lépést. A csengő abban a pillanatban szólalt meg, mikor ki akartam nyitni a szám. Nem voltam kíváncsi senkire sem. Az eredeti úti célomnak megfelelően kimentem cigizni. Néhány pillanattal később kinyílt mögöttem az ajtó, amit korábban becsuktam.

- Rob… - egy már jól ismert hang szólított meg. Erőtlenül és bátortalanul mondta ki a nevem. – Rob…

- Pont jókor jöttél, Steph. – nem fordultam meg, így is tudtam, ki áll mellettem. Jó nagyot szívtam a cigarettámból, melynek felizzott a vége. A düh, a harag pont így izzott a lelkemben. – Talán végre tudtok némi magyarázattal szolgálni, miért üldöztétek el a feleségem? Mert sehogy sem értem, miért tettétek ezt? Miért? Azt mondjátok, hogy meg akartok védeni? De mitől? Az Istenit! Felnőtt vagyok, nem egy szaros gyerek, akit még irányítani kell! – észre sem vettem, de a mondanivalóm végére a hangom felerősödött, és már majdnem kiabáltam. A drága ügynököm megszeppenve nézett rám.

- Rob… - Steph megkísérelt megszólalni, azonban a bennem forrongó indulatok közbeszóltak. Nem hagytam, hogy beszéljen, hanem lendületesen, határozottan és szinte kiabálva magyaráztam neki és az időközben hozzánk csatlakozó anyunak.

- Próbálom megérteni, miért tettétek ezt velem, de képtelen vagyok felfogni. Azt állítjátok, hogy értettem tettétek, mégis én vagyok tőle szomorú, nekem fáj és boldogtalan vagyok. Az ügyködéseiteknek hála  tönkretettétek a kapcsolatom Flórával merő jóindulatból. Képesek voltatok a lelkébe gázolni. Pedig nála tisztább, nála jóságosabb személlyel nem találkoztam még. Mellette végre önmagam lehettem. Ha a szemébe néztem, ha beszélgettünk, ha a közelemben volt, akkor nem a színészt, nem a címlapok főhősét, nem Edwardot látta bennem, hanem Robot. – még levegőt is elfelejtettem venni, a cigim is a kezemben égett le. – Rob voltam neki. Őt nem érdekelte semmi más, csak én! Én, amilyen valóban vagyok. Gratulálok, most aztán tényleg meg lehet a véleménye rólunk! Az egészben az a röhej, hogy ő és a családja minden fenntartás nélkül fogadott. Úgy kezeltek már akkor, pedig akkor találkoztam velük először, mintha régóta családtag lennék…. Erre itt Flóra mit kapott tőletek? Vádaskodást, vagdalózást és bántást! Ítélkeztetek, anélkül, hogy bármit is tudtatok volna róla!

- Rob, ne csináld ezt! Minket hibáztatsz… Elkönyveltél bennünket rosszaknak, pedig mi csak a te érdekeidet tartottuk szem előtt. De úgy látom, bármit mondok, nem számít. Neked Flóra szava a szent! – Steph meglepően higgadtan beszélt, pedig láttam a szemében az indulatokat. - Nem veszekedni jöttem, hanem elköszönni. Visszarepülünk Los Angeles-be… A hónap végéig szabad vagy, de aztán kezdődnek az előkészületek. Intézek jegyeket, szállást, mindent. Telefonon elérsz engem és Nick-et is. Ne késs el!

- Steph, tudom a dolgom… - határozottan csengtek a szavaim, míg egy újabb szál cigarettát gyújtottam meg. Most ecseteltem, hogy nem vagyok egy taknyos kölyök, mégis még mindig úgy kezelnek.

- Reméltem, hogy ezt mondod… - ennyivel elintézte az ügynököm a dolgot. Sarkon fordult és anyával együtt befele indultak.

Utánuk léptem, mert elfogyott a kávém, és utánpótlásra volt szükségem. Bent fedeztem fel Nick-et és Dean-t, kezet fogtam velük és néhány szót beszéltünk. Rájuk nem haragudtam, nem ők voltak a hibásak. Elköszöntem tőlük, és jó utat kívántam. Dean sok szerencsét kívánt, minél előbb találjam meg Flórát és felhívta mellékesen a figyelmem, hogy örülne, ha a feleségem csatlakozna hozzám a forgatás ideje alatt.

A váratlan látogatók távozását követően elcsendesedett a ház. Folyamatosan a telefonom bűvöltem, de csak nem akart megszólalni. Flórát meg képtelen voltam elérni. Elkeseredésemben már a rendőrséget hívtam, mi a teendő egy eltűnés esetén. Nem túl kedvező híreket kaptam, mert addig nem tesznek semmit, míg az eltűnését követően legalább 48 óra le nem telik. Így nem maradt csak a várakozás. A kínzó és idegőrlő várakozás.

Egyáltalán nem volt semmi kedvem a társasághoz, ezért kint gubbasztottam a teraszon. Liz, miután visszaértek a reptérről, párszor kijött, de mivel nem voltam hajlandó beszélgetni, így hamar otthagyott. A gondolataimba mélyedtem, s valami megoldás, valami nyom után kutattam az elmémbe, hogyan tudnám Flórát megkeresni. Abban szinte biztos voltam, hogy ha más megoldás nincs, akkor este teszek egy látogatást abban a bárban és kénytelen leszek megkeresni azt a tetovált srácot. Jobb ötlet híján ebben maradtam, mikor majdnem a szívrohamot kaptam a megszólaló telefon hallatán.

- Rob! Jó hírem van! – szólt bele Sam a telefonba. Egyből éberebb lettem, sőt még az eddigi ülőhelyemről is felpattantam. Idegesen szántottam végig a hajam, már nagyon vártam, hogy valami jó is történjen. – De van egy rossz hírem is…

- Mond! Ne húzd tovább az időt! – sürgettem haverom, hogy minél előbb beszámoljon be a tarsolyában lévő információkról. – Kezd a rosszal!

- Flóra nincs Gemma-val. Ez a rossz hír. A jó hír, hogy Jenny beszélt Gemma-val, meg a barátjával. Ők is körbetelefonálnak, és segítenek megkeresni Flórát… Ha valaki tud valamit, akkor értesítenek engem. Ha megtudok valamit, akkor rögtön hívlak! – darálta le Sam a szövegét, éppen csak levegőt vett a monológja között.

- Arra gondoltam, hogy visszamennék a bárba? Jössz? – ez mind szép és jó volt, de a késztetés nem csillapodott bennem, hogy tegyek valamit. Sam-re gondoltam, hogy elsősorban csatlakozik hozzám, és utána hívnám a többieket is.

- Rob, szívemből jön a tanács: maradj a seggeden! Azzal nem segítesz, ha feleslegesen ugrálsz vagy ha esetleg elvereted magad… Ne csinálj hülyeséget, kérlek! Hallod? – győzködött Sam, persze eszem ágában sem volt lemondani az eredeti tervemről.

A haverom azonban ismert annyira, hogy úgysem teszek le az őrült ötletemről, így bebiztosította magát. Még véletlenül se legyen lehetőségem a bárba indulni. Ezt nagyon egyszerűen megoldotta úgy, hogy rám küldte a srácokat. Tom, Marcus és Bobby vigyorogva állított be hozzánk, mondván régen dumáltunk és közben iszogathatunk is. Persze bármikor máskor tárt karokkal fogadtam volna egy ilyen ajánlatot, de mivel tisztában voltam azzal, hogy mindezzel maradásra akarnak bírni. Sikerült nekik. Egész pontosan Tomnak, mert az egyik kedvenc italát áldozta be este. Egy nagyon finom, ízletes whiskey-t sikerült elpusztítanunk.

„Ha egy férfinak nehézségei adódnak egy nővel, sokat segíthet, ha beszél róla egy másik férfival. Nem azért, mert a másik férfi jobban ért a nőkhöz, de így legalább ketten lesznek tanácstalanok egy helyett.”

(Nora Roberts)

~~~ xxx ~~~

„Sokszor előfordult már életemben, hogy tehetetlennek éreztem magam. Ez talán a legkínzóbb érzés, amit átélhetünk: a tanácstalan, cselekvésképtelen harag. A katonát harc közben ért vágás fájdalma nem mérhető ahhoz a kínhoz, melyet a fogoly érez, ha korbácsütés éri. Még ha nem is sérti fel a testét, a lelkébe belehasít.”

(Robert Anthony Salvatore)

 London, 2011.05.20.

A srácok hiába akartak felvidítani, nem sikerült nekik. De a beszélgetés, a hülyéskedés kicsit elterelte a figyelmem. Minden második kérdésük Flórára vonatkozott. Fogalmam sincs mikor kerültem ágyba, de ott ébredtem. Valamiféle éber kóma után. Alig aludtam valamit. Sehogy nem találtam meg a helyem, össze-vissza forgolódtam. Hiányzott mellőlem Flóra, hogy megöleljem, hogy hozzám bújjon. – Hogy tudtam eddig nélküle aludni?

Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy képes valaki így eltűnni a föld színéről. Nyúzottnak éreztem magam most, mint bármikor máskor, akár egy teljes forgatási nap után. Az elmúlt két napban alig aludtam, rengeteg kávét és cigit pusztítottam el, ami nagyon is jellemző lett volna egy forgatásra időszakára. Akkor mégis van valami, valami megfoghatatlan légkör, lendület, amely magával ragad és szinte visz magával. Ezáltal egyáltalán nem érezhető ennyire a fáradság. Az izgalom, amit egy-egy film elkészítése jelent mindent képes ellensúlyozni.

Erőt vettem magamon és felkeltem. – Nem így képzeltem el a szabadságom. – sokadszorra motyogtam magamnak. Letört és rosszkedvű voltam. Semmi sem bírt felvidítani. Sem a zene, sem a családom, semmi. Lassan haladtak előre az órák. Megőrültem attól, hogy semmit nem tudok Flóráról. Megértem, hogy a lelkébe gázolták, de akkor is valami életjelet adhatott volna magáról. Haragudtam az egész világra, legfőképp anyára és Steph-re. Valahol mélyen legbelül tudtam, hogy nem teljesen ők felelősek ezért a helyzetért, de szükségem volt bűnbakra. A lelkemnek kellett, hogy valakit vagyis valakiket hibáztathassak. Rémes, de így volt, s ettől csak még szarabbul éreztem magam. – Egy rohadt ördögi körbe kerültem. – hiába tárcsáztam, még mindig csak a gépi hang felelt Flóra helyett. Eközben leértem a földszintre.

- Reggelt! – motyogtam megtörten anyunak és apunak. Mindketten felnéztek és viszonozták a reggelre vonatkozó üdvözlésem. – Még hogy jó! – tettem hozzá magamban. Kávét töltöttem magamnak, Liz hirtelen robogott be a konyhába.

- Sziasztok! Képzeljétek el… - A tegnap estéről mesélt. Néhány régi barátjával találkozott. Éppen fennhangon ecsetelte, hol voltak bulizni és az az előző esti koncertről beszélt. Megállás és levegő nélkül darálta a mondanivalóját, mint mindig. De most képtelen voltam rá koncentrálni. Akkor torpant meg, mikor semmiféle módon nem reagáltam rá. Kábultan bámultam rá, a bögrém mellől. A kérdése azonban magamhoz térített. – Rob, mióta van medálod? – vizslatott Liz, míg a sokadik kávémat pumpáltam magamba.

- Ne nyúlj hozzá! – kaptam el a kezét, mielőtt elérte volna. Aztán ilyen hirtelen engedtem el. Féltettem a medált, hiszen csak ennyit hagyott nekem Flóra. Óvni akartam, ahogy őt kellett volna óvnom.

- Jól van, csak meg akartam nézni. – nézett rám kikerekedett szemekkel és felemelte a kezeit. Letettem a bögrém és közelebb léptem egyet Liz-hez, s hagytam, hogy megnézze a medálom. Félve közelített felém.

- Oké. – bólintottam neki. Megengedtem neki, hogy a kezébe vegye és közelebbről is megnézze. - Flórától kaptam szülinapomra. Szent Kristófot ábrázolja, az utazók védőszentjét. – az emlékek egyszeriben törtek rám. Az ő családja olyan könnyen befogadott, annyi mindennel kedveskedtek.

Miután befogyott a kávém átvonszoltam magam a nappaliba. Gyanús volt nekem, hogy Sam még mindig nem jelentkezett. Liz nem adta fel és követett. A kanapén terültem el, és a tv-t kapcsolgattam. Nővérem egy darabig csak nézett és meg sem mukkant. Aztán talán az ötödik csatornánál elszakadt nála a cérna, nem tudott tovább csendbe maradni. Kérdéseivel bombázott. – Mikor és hol találkoztunk Flórával ? Milyen volt a promóciós körút? Melyik városokban voltunk? Sam honnan ismeri a feleséged? Miért nem szóltál az esküvőről? - Össze-vissza, csapongva kérdezett mindenről, ami éppen az észébe jutott. A munkáról, a barátaimról és Flóráról. Kénytelen voltam válaszolni, reméltem így előbb szabadulok. Aztán rájöttem, hogy valakivel mégis csak beszélgetnem kell, mert örökké úgy sem gubbaszthatok kussban. Egyedül apuval és a nővéreimmel kommunikáltam, bár Vic elég hamar elutazott. Anyura még mindig haragudtam.

- Nemsokára lesz egy jó koncert. Megint elmehetnénk. Te hozod Flórát és a srácokat, meg én is szólok a barátaimnak. Olyan jó lenne, kis időt együtt tölteni, mint régen… - Liz elszomorodott. Lebiggyesztette a száját és még a fejét is lehajtotta. – Úgy hiányzol… alig látjuk egymást…

- Tudom, Liz… Ti is hiányoztok nekem… - Liz újra kikerekedő szemekkel nézett rám, azonban ezúttal csillog az a szempár. Meghatottan mosolygott, s mikor kinyújtottam a kezeim, abban a pillanatban megölelt. – Hidd el, szeretném, ha néha nem lenne annyi munka, ha lóghatnánk együtt… Ha újra el tudnék menni a koncertedre… De majd valami kitalálunk, jó? – könnyben tekintettel nézett rám, de somolyogva bólogatott.

- Jó! Én meg majd beszélgetek Flórával… Ismerkedünk… és talán hamarosan barátnők lehetünk! – nagyot dobbant a szívem. Én örülnék neki a legjobban, ha tényleg ez történne.

Tényleg jól esett Liz-zel beszélgetni. A kanapén gubbasztottunk végig, mert annyira elmélyülten beszélgettünk. A kezem ügyében volt a telefon, de meg sem szólalt az a parányi vacak. Időközben apu is csatlakozott hozzánk, bár ő a háttérben szóló meccsre koncentrált elsősorban. Csak olykor kérdezett vagy válaszolt nekünk. Persze bennem még mindig dolgozott az idegesség és a feszültség, ha el is terelték róla a figyelmem. A csengő zökkentett ki bennünket.

- Szerbusz, Sam! Gyere beljebb! Robert a nappaliban van… - hallottam meg anya hangját. Felugrottam a helyemről. Liz is követte a példám, és szorosan a nyomomban a haverom elé siettünk. A telefonom mindvégig néma volt, de a személyes megjelenését valamiféle jó jelnek vettem. - Talán megtörténik végre valami!

- Köszönöm Claire! – pár pillanat múlva megláttam haveromat. Reméltem, hogy valami hírrel szolgál. Nagyon akartam valami jót hallani. Sam mögött egy idegen pasast vettem észre. Nem tűnt ismerősnek, bárhogy gyötörtem az agyam.

- Maga… Ki maga és mit keres itt? – anya felháborodott és roppant mérges hangja közbeszólt.

- Cosmo vagyok. Örvendek asszonyom! – mosolyogva fordult anya felé és kezét nyújtotta. Anya azonban nem fogadta el, sőt inkább otthagyott bennünket. - Sam kért meg, hogy jöjjek Flóra miatt… - ez az ismeretlen pasas kimondta azt a bűvös szót, mely mindent felülírt az elmémben.

- Mit tudsz a feleségemről? Mit tudsz Flóráról? – minden további felmerülő kérdésem félretoltam- Válaszolj! - kapva-kaptam az alkalmon, hogy követeljem a válaszokat.

- Semmit… és ez a baj… Eltűnt, felszívódott… Nem veszi fel a mobilját. A barátaink sem tudnak róla semmit, pedig mindenkit riadóztattam. – meglepődtem, ahogy a barátaikról beszélt. Még erősebben azt éreztem, hogy Flóra teljesen kizárt a valós életéből. Erről most bizonyosodtam meg teljes mértékben. – Aki látja Flórát, az leadja a drótot… - végig az járt a fejemben, hányan lehetnek az említett barátok. - Nem jött el a bárba sem. – itt egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Még mindig képtelen voltam elképzelni Flórát azon a helyen. – Már kezdtem érte én is aggódni. Így elmentem hozzá. Voltam nála. Járt a házban. – bármennyire hálás voltam a hírekért, ökölbe szorultak a kezei, hogy ez a tag csak úgy bemehet Flóra házához. Nekem még a címét sem mondta meg, de ez pasas simán ki-be járhat nála. – Flóra járt otthon, mert a cuccait megtaláltam… Mindent az ágyra szórt… meg egy-két dolog hiányzik… és a kocsija is…

- Lehetetlen! – ismételte a fejemben egy hang. - Nem lehet! – a féltékenység elemi erővel kerekedett felül rajtam, hiszen ez a Cosmo nevű tag része Flóra életének. Azonban ezen tények ismeretében már egy szemernyi kétségem sem volt, hogy este a bárba látogatok.

Jó néhány órával később a bár parkolójában cigiztem. Félrehúzódtam a gyülekező tömegtől. Csuklya volt a fejemen és baseball sapka, ezekkel még inkább leplezni akartam magam. Vártam, mert a cigimet még el akartam szívni kint. Jól tettem, mert feltűnt az a Zero nevű srác. Az autó árát, amiből kiszállt nem mertem volna megsaccolni, de biztos néhány filmen szerzett gázsim simán ráment volna. Mint egy kiskirály úgy vonult végig a tömegen. Legszívesebben bevertem volna a képét. Elszívtam a cigim és eldobtam a csikket. Zsebre dugtam a kezeim. Neki akartam indulni, hogy most elkapom ezt a gyereket és erősen faggatózni kezdek nála. Egyetlen lépés után azonban megtorpantam.

Egy újabb autó gördült be a parkolóba. Pontosan Zero kocsija mellett állt meg. Ismerős volt az autó és a sofőrje is, már láttam mindkettőt. Elakadt a lélegzetem. Cosmo volt az teljes életnagyságban. Zero-val fogtak kezet, és valamin nagyon törték a fejüket. Kinyílt az autó másik ajtai is és egy ledér nőszemély pattant ki. Mélyen kivágott felső, rövid szoknya nem sok mindent hagyott a képzeletre. Öngyújtó villant a kezében. Kecsesen lépkedve kerülte meg az autót, majd Zero-t puszikkal üdvözölte. Cosmo addig kivett a csaj kezéből a cigit és beleszívott. Miután a csaj végzett Zeroval, Cosmohoz simult, aztán a torkáig ledugta a nyelvét és még a cigijét is visszaszerezte. A díszes társaság karöltve vonult be a bárba.

Követtem őket. Bár a tömeg megnehezítette az utam. Ráadásul a privát terembe tartottak, még éppen láttam a hátukat, mikor két hústorony elállta az utam. Nem engedtek tovább. A bárpult mellett álltam meg, kértem egy italt és az ajtót fixíroztam. Hiába. Se ki, se be nem ment senki. Próbáltam a csapos rávenni, hogy juttasson be, de csak nem sikerült. A pult mellett maradtam, rendeltem még egy italt. Szomorúan állapítottam meg - Ez az este se vitt közelebb Flórához…

„Akaratom ellenére egy hazugságrendszert építettem magam köré, abban a reményben, hogy falain nem törhetnek keresztül a tények. Íme, most itt állok tanácstalanul, védelmi rendszerem falait töri, bombázza az igazság.”

 (Berkesi András)