Pillanatok 1.

Egyre kevésbé érzékeltem a valóságot. Egy elmosódott, és kissé homályos, de annál vidámabb világba csöppentem. Mosoly kiült az arcomra, talán az első pohár pezsgő után és egyszerűen ott maradt. Azonban egyetlen pohárral nem volt elég a gyöngyöző nedűből. Édes zamata szinte itatta magát, s újabb és újabb kortyok csúsztak le a torkomon. Az alkohol pedig egyre vidámabbá tett mindkettőnket.

A fények a zene ütemére mozogtak. Lüktetett a ritmus benn a testem legmélyén. A csípőm mozdult jobbra balra ringott a zenére. Lassan úgy éreztem, hogy egyre kevés vagyok ura a testemnek. A fejemben minden gondolat tovatűnt és nem maradt más csak a jelen pillanatban jótékony üresség. Nem gondoltam, nem foglalkoztam semmivel.

Milánnal belemerültünk a táncba, de túlságosan hamar megszomjaztunk, így a kezem után nyúlt. Magával húzott, csak lépésben tudunk haladni, mert újabb és újabb táncoló párokba ütköztünk. S valahogy mindig magukkal akartak bennünket sodorni. De ellenálltunk, és elértük az asztalunk és a hozzá tartozó kissé kanapészerű ülőhelyünk. Együtt huppantunk, és vadul vigyorogni kezdtünk. Míg Milán töltött a poharainkba egy újabb adag pezsgőt. Tudtam, hogy nem kellene, mégis kaptam utána. Egy nagyobb korttyal ízleltem meg az aranyszínű italt.

- Azt hiszem, becsiccsentettem. – vigyorogva suttogtam a szavakat, mintha csak egy nagy titokról lenne szó. A poharam erősen fogtam, nehogy egyetlen csepp is kárba vesszen.

- Nem, Édesem. Te nem becsiccsentettél. – nevetve rázta meg a fejét Milán. – Petra, te is rendesen berúgtál, ahogy én.

- A te hibád. Miért kellett elővenned a pezsgőt? – kissé akadozó nyelvvel motyogtam, mert egyre jobban magával ragadott a bódultság.

- Hogy felejtsünk. – Milán hátra dőlt a kanapén. – Mert leléptél volna.

- Piszkosul jó illatod van... – közelebb bújtam és jó nagyot szippantottam Milán jellegzetes illatából. Az after shave erős aromája keveredett a parfümjével. Erős intenzív volt az egyveleg. Egyből beindította a fantáziám, ezen felbuzdulva az orrom hegyével cirógattam végig az arcát, a nyakát.

- Petra, fejezd be! – sóhajtotta nehezen, úgy tűnt, mintha bajban lenne. A testtartása és az összes izma megfeszült. – Ennek nem jó vége lesz...

- És ha pont ezt akarom? – újra nekifutottam, s most visszafele húztam az orrom. Éppen csak megérintettem a bőrét, lehelet finoman. Milán keze a vállaimról először a hátamra csúszott, majd a fenekemen állapodott meg.

- Nem vagy magadnál, ahogy én se.

- De igen! Tudom, mit akarok. – határozottan ejtettem ki a szavakat, nyoma sem volt az alkohol hatásának.

- Részeg vagy, és holnap úgyis megbánod. – a csípőmre fektette a kezét, míg ajkát a homlokomra nyomta.

- Kérlek, ne csináld ezt Milán! – remegett a hangom. - Ne lökj el te is! – Milán egy szót sem szólt, és nem is tett semmi. Tudtam, mit jelent ez anélkül, hogy bármit is mondott vagy tett volna. Az elmúlt évek alatt ügyesen megtanultam értelmezni a jeleket és a sorok között olvasni. Nem bírtam tovább vele maradni, a keze szinte égett. Felpattantam, s a tömegbe vetettem magam. Nehezen sikerült előre jutnom, mert lököttek, illetve elég ingatag lábakon is álltam. Mégis sikerült kijutnom a klubból, szinte fejbe vágott a friss levegő. Megtorpantam, mert kellett néhány perc, hogy összeszedjem magam.

A csillagos éjszaka elég hűvösnek tűnt a könnyű anyagú rövid ruhámban. A hideg oda-vissza végigfutott rajtam, összerázkódtam tőle. A karjaim magam köré fontam, hogy legalább az illúzió meglegyen, hogy valaki átölel. Keserű vigasz, mert akire igazán szükségem lett volna, az messze volt tőlem. Nem is fizikai távolság volt az, ami tényleg elválasztott bennünket. Hanem az a szakadék, mely valahogy az évek alatt alakult ki. Minden egyes nappal egyre messzebb és messzebb kerültünk a másiktól, s a visszavezető út pedig ezáltal a homályba veszett.

- Petra, várj! – távolinak tűnt Milán hangja, mégis édes dallamként szállt felém. Egyből a hang irányába fordultam, nem tudtam mi van velem ez már nem csak az alkohol hatása volt. – Most meg hova rohansz? – Milán néhány nagyobb lépéssel mellettem termett, és azzal az előzékeny tekintetével felfalt. Aztán kitárta a karjait, magához rántott. Szorosan egymásnak feszültünk. Az ajkai egyből megtalálták az enyémeket. Forró és izzó csókkal üdvözöltük a másikat, azonban fejbevágóan kijózanító volt a csók következménye.

- Engedj! Hagyj! Eressz! – kapálóztam, hogy mielőbb kiszabaduljak a karjai közül.

- Most te menekülsz. Most te löksz el. – elengedett, de éreztem, hogy nagyon nehezére esett most már.

- Elkéstél. Az előbb kész lettem volna minden félredobni, érted!

- Még Pétert is?

- Még a férjem is.

Részlet Novella 3.15 - Szerencse kegyeltje (The End)

Nevetségesnek éreztem magam. Rendíthetetlenül próbálkoztam, újabb és újabb forgatásokat vállaltam, mindegyiktől a nagy áttörést reméltem. Lemondtam mindenről és mindenkiről, hogy még véletlenül se álljon semmi se az utamba. Igazi A-kategóriás színész szerettem volna lenni, csakhogy ez valahogy sosem jött össze. Megmaradtam amolyan tipikus mellékszereplőnek vagy sorozatszínésznek. Bugyuta barát, rendes szomszédfiú vagy éppen magával megbékélő meleg srác voltam.

- Szia, Mackó! – két finom tenyér csúszott végig a csípőmön, és a hasamon állapodtak meg. Az érintést rögtön finom puszik következtek a hátamon, a vállamon.

- Szia, Blair! – elmosolyodtam, mert kicsi kezei újra útra indultak. Legbelül csalódott voltam, hiszen Blair is sikeresebb volt a maga területén. Egy neves séf mellett volt helyettes.

- Milyen volt a napod? – puszikkal kedveskedett, míg a víz lágyan zuhogott ránk. Átbújt a karom alatt és csókra nyújtotta a száját.

- Rohadt hosszú. – húztam el a szám.

- Akkor jól fog esni egy finom pezsgő, de csak szeretkezés után. – huncut fény csillant abba a gyönyörű szempárban, és már meg is nedvesítette az ajkait, melyek az enyémeket keresték.

Just folytatása... *FRISSÍTVE*

Sziasztok,

már fenn is az új rész!
JUST THE WAY YOU ARE...

Puszi,
ZoÉ

-----------------------------------------------------------------
Sziasztok,

ki szeretne ma új részt??? Just-ból???

Puszi,
ZoÉ

-----------------------------------------------------------------
Sziasztok,

már el is érhető a JUST folytatása!

Remélem, hogy tetszik és még inkább várjátok a teljes fejezetet!

Puszi,
ZoÉ

Gondolkozom...

Sziasztok,

ma éppen azon töprengtem a buszon haza fele, hogyan legyenek a folytatások.
Fogós kérdések következnek: melyik részlet legyen előbb? Just... vagy Szerencse Kegyeltje??? Melyikből legyen előbb folytatás???

Mit szeretnétek?

Puszi,
ZoÉ

Just folytatása...

Sziasztok,

felkerült a Just the way you are 10. fejezete a Finally-s olsalra!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

10. fejezet

Eric egyre türelmetlenebbül nézte az ajtót, amely mögött a lány eltűnt. – Csak egyetlen percről volt szó! – morogta, míg a poharat félre tette. A férni nem vallotta volna be, de végigfutott az agyán, hogy a lány megfutamodott. Éppen csak elfordult, mikor meghallotta a fürdőszoba ajtó jellegzetes hangját. Odakapta a fejét, és kéjes tekintettel végigmérte a lányt. Nem viselt mást csak a fekete fehérnemű szettet és a könnyű kabátot. A férfi nem bírta tovább cérnával...

TOVÁBB...

Epilógus - The show must go on

Sziasztok,

nagy örömmel látom, hogy az oldal megtekintése átlépte a számomra bűvös 100 000-et! Hihetetlen! Nagyon szépen köszönöm minden kedves Látogatónak! Legfőképpen a Rendszeres Olvasóknak, akik töretlen lelkesedéssel követték az irományaim, illetve a szereplőim sokszor nem zökkenőmentes útját. Voltunk fenn és lent. Nagy boldogságban, illetve a szomorú részekkel sem kíméltelek benneteket. DE most a vidámság okán egy igazán boldog részt hoztam!

A komikért sosem haragszom ám!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ  

Epilógus

„Az életben egyetlen boldogság létezik: ha szeretsz és viszontszeretnek.”

(George Sand)

Flóra

Los Angeles, 2016.05.13.

Rob újabb kört tett, miközben a hangulata semmit sem változott. Feszült és ideges volt, szinte egésznap ilyen volt. Egyre inkább ott tartottam, hogy saját magának generálja a rosszkedvet ahelyett, hogy a dolgok jó oldalát látná.

- Tudod, egyáltalán nem ilyen szülinapot akartam! – morogta Rob már ezredszer. – Betöltöttem a harmincat, de még ezt is elcseszik nekem.

- Ezen már úgysem tudsz változtatni! – csattantam fel, mert nekem is elfogyott a türelmem. Egész nap mást sem hallottam tőle, csak morgást és dünnyögést.

- Kösz, de kedves vagy. – fintorgott egy nagyot, majd feldugott orral kimasírozott a szobából. – Mi mást mondhattam volna? – sóhajtottam fel magamnak, sőt nagy szerencsémre, hogy Rob nem hallotta.

A szemeimet forgatva követtem az izmos hátát, de a tekintetem a fal melletti kisszekrény tetejére tévedt. Ott állt az a különleges fa keretes kép, mely többet mondott ezer szónál. Két évbe telt, eddig tartott Rob türelme és a minket körülvevő világ sem könnyítette meg az életünk. Nem is a média, míg inkább az egész is ellenünk dolgozott. Rob ígéretet tett, hogy türelmes lesz, csakhogy ennek az volt a feltétele, eljegyzési gyűrűt húzhasson az ujjamra. Így már megnyugodott, elnapoltuk az esküvős témát. Persze újra és újra előkerült, pedzegettük a nagy nap dátumát, mert azért nagyon sem szerettük volna elhúzni az egészet. Amikor sikerrel jártunk, s nagyjából fél éves távlatban választottunk egy napot, akkor Steph állított be egy eszméletlen forgatókönyvvel. Rob pedig képtelen volt ellenállni a csábító ajánlatnak. Gyermeki lelkesedéssel készült és mesélt az egészről egészen addig, míg a forgatás ütemezését meg nem kapta. S ez csak egy dátum volt. A másikat egy nagyszabású filmfesztivál akadályozta meg, amit később azért sem bántunk, mivel Rob és a filmjük kapta meg az első helyezettnek járó kitűntetést. Ez nemcsak a hírnév további megerősítésére szolgált, hanem kiemelkedő szakmai elismerést is hozott neki. Végül csak sikerült megszervezni az esküvőt, persze a felröppenő híreken lovagló paparazzikkal a nyakunkon nem volt túl egyszerű. Azonban azóta boldog házasok vagyunk. – Már két éve! – vágyakozva sóhajtottam, hiszen a kép nemcsak magát az esküvő napját és az éjszakáját eszembe juttatta.

Azon a csodaszép júniusi napon végre kimondhattuk a boldogító igeneket, miután elrebegtük az általunk írt esküszövegeket. Robére azóta is kristály tisztán emlékeztem:

„Fogadom: segítek, hogy szeress élni, hogy mindig gyöngéd leszek hozzád, és lesz elegendő türelmem. Hogy beszélek, amikor azt kell, és hallgatok veled, amikor nem. Hogy a szíved melegében élek, és az lesz az otthonom. (...)

Fogadom, hogy őrülten szeretlek. Akármilyen leszel is, most és mindörökké. Sosem felejtem el, hogy ez egy életre szóló szerelem. A lelkem legmélyén tudni fogom, hogy jöhet bármi, ami elválaszt minket, mi mindig visszatalálunk egymáshoz.” (Fogadom c. film)

- Jó kis nap volt! – súgta Rob a fülembe a bársonyos hangján. Váratlanul ért nemcsak a hangja, hanem a kedvező kedélyállapota. – Bár a frász kerülgetett, mikor nem találtalak a szobában. Azt hittem, hogy ott helyben feldobom a bakancsom. – csókolt bele a nyakamba.

- Elhiheted, hogy nem szándékosan csináltam. – lehunytam a szemem, s élveztem, ahogy az ölelésébe simultam. – Muszáj volt onnan, abból a szobából kiszabadulnom. Ott álltam egyedül a hatalmas tükör előtt fehér ruhában. Olyan lehetetlennek gondoltam ezt az egészet. Hihetetlennek. S egy pillanat múlva úgy éreztem, mintha megfulladnék... – vallottam be, hogy mi zajlott le bennem azon a napon. Soha senkivel nem osztottam meg, és nem is így akartam elmondani. Rob lassan maga felé fordított, az állam alá csúsztatta a kezét és felemelte a fejem. Így aztán mélyen egymás tekintetébe süllyedtünk.

- Megbántad? – komolyan kérdezte. – Valaha megbántad, hogy így alakultak a dolgok? Hogy a játékból több lett, mint gondoltuk? – apró mosoly bújt el a szája szegletében, ahogy arra az eszement megállapodásra utalt.

- Nem, egy cseppet sem. „Nem akartam én beléd szeretni, feltételezem, hogy te sem határoztad el előre. De amikor találkoztunk, világos volt, hogy egyikünk sem ura annak, ami velünk történik. Egymásba szerettünk, annak ellenére, hogy sok mindenben különböztünk, és ezzel valami rendkívüli, gyönyörű dolog vette kezdetét. Velem egyetlenegyszer történt ilyesmi, ezért van az, hogy minden együtt töltött perc oly mélyen az emlékezetembe vésődött. Soha nem felejtem el egyetlen percét sem.” (Nicholas Sparks)

Boldogan mosolyodtuk el mindketten és lágy, szerelmes csókot váltottunk a szoba csendjében. Ritka és felemelő élmény volt, legfőképpen két gyerek mellett. De a legjobban annak örültem, hogy a gyengéd pillanatok az évek alatt semmit sem veszítettek az értékükből. Szerettem az engem ölelő kissé lökött férfit, aki mindennél boldogabbá tudott tenni. Vele és a gyerekeinkkel együtt végre megkaptam a mindig vágyott boldog családot.

- Szeretlek. Nagyon szeretlek. – sutyorogtam bele Rob szájába, mire válaszul a nyelve még csábítóbb táncba kezdett.

- Jaj, te bestia! Én is nagyon szeretlek téged! – húzott szorosan magához a férjem. – De lassan ideje lesz indulni, mert lekésem a saját premierem. Aztán kárba megy ez a pazar ruha... – nézett végig rajtam áthatóan. – Áh, ez akkor is tönkre fog menni... – legyintett és kézen fogva akart volna indulni.

- Miért fog tönkremenni? – kissé értetlenül kérdeztem rá, mert valahogy nem értettem mi baja a ruhámmal. Olyan gyönyörű volt, első pillantásra beleszerettem. Hosszú pánt nélküli ruhakölteményt apró kristályok tették még ellenállhatatlanabbá. Fedetlen vállaim és a nyakam éppen annyit mutatott, amitől egyáltalán nem váltam közönségesé, csak pusztán pokolian szexissé.

- Mert leszaggatom rólad. Csak legyünk túl ezen az egészen? – csibészes tekintete biztosított afelől, hogy egyáltalán nem viccel, nagyon is komolyan gondolja.

- Azt már nem! – ellenkeztem rögvest, mert cseppet sem tetszett, hogy elpusztítaná ezt a csodát. Elengedtem a kezét és kikerülve masíroztam előtte a nappaliba, ahol a gyerekek Ellával, a dadussal játszottak.

- Dehogynem! Csak figyeld meg! Ennyi örömöm már hadd legyen a saját szülinapom! – Rob elkapta a karom, és vissza húzott magához. – Amióta felvetted, azóta alig bírok uralkodni magamon. Eszem vesztem, ahogy rád nézek, ahogy rád simul a ruha és kiemeli a kecses vonalaid. Legszívesebben hagynám a egészet, és naphosszat szeretkeznék veled...

- Micsoda bókok! Vigyázz még a végén belepirulok és szavadon foglak! – nyomtam egy játékos csókot a szájára és a gyerekekhez sétáltam.

Könnyed puszit kapott Debie és Zack is, teljesen lekötötte őket az előttük heverő játékhalmaz. Ella jó szórakozást kívánt, majd búcsút intett nekünk. Nem volt könnyű távol lennem a gyerekektől, azonban most Rob mellett volt a helyem. Szerető feleségeként támogassam a bemutatóján, vele együtt örüljek a sikerének. Kézen fogva sétáltunk a limuzinig, mert Steph-et nem lehetett erről lebeszélni. Pedig mindketten túlzásnak éreztük, de beláttuk, hogy felesleges az ellenkezés.

Ahogy közeledtünk a bemutató helyszínéhez, úgy lett Rob még feszültebb. Idegesen szántotta végig a haját vagy éppen tördelte a kezét. A térdére, majd a combjára tettem a kezem, nyugtatóan simogattam, azonban néhány perc után inkább lefogta a kezem. Majd inkább összefűzte az ujjaink, s így ücsörögtünk összebújva a hátsó ülésen. Majd érezhetően lassult az autó, míg végül megállt a szőnyeg elején. Ekkor aztán érezhetővé vált, hogy a tömeg közepébe kerültünk.

- Nyugi nem lesz gond! Nagyszerű színész, remek apa vagy, bámulatos férfi. – fordultam Rob felé. – A szülinapodról sem feledkeztem meg. – kacsintottam neki, közel hajoltam hozzá, már csak azért is, hogy eltereljem a figyelmét. – Valami különlegessel készültem – puszit nyomtam a füle tövébe, s folytattam. – amihez még véletlenül sem kellenek ruhák... De előtte the show must go on...

„Vannak az életben olyan álmok, amelyek ébredés után is a beteljesültség érzésével töltenek el minket:

ezek miatt érdemes élni.”

(Nicholas Sparks)

Újdonság 2.0

Sziasztok,

nekem személy szerint olyannyira bejött ez a dinamikus nézetes dolog, hogy nem bírtam magammal. Így aztán a "Nem vagy egyedül" és a "Walking on Sunshine" oldalak designja is megváltozott.
Kíváncsian várom a véleményeket!

Ugyanakkor az oldal megtekintése hamarosan eléri a 100 000-et! Hihetetlen és hatalmas öröm számomra. Éppen ezért egy kis meglepetéssel készülök. Nah, jó egy picit súgok: az egyik kedvenc páros visszatér...

Játszunk, ha van kedvetek!
Lehet tippelni, melyik párosról van szó. Aki helyes választ küld (mellékel egy e-mail elérhetőséget) RÉSZLETET kap!!!
Gondoljátok meg, megéri ;)

Puszi,
ZoÉ

Újdonság...

Sziasztok,

ismét megújult az oldal, s viszonylag semlegessé vált, DE nekem nagyon tetszik ez az új, dinamikus külső.

Az oldallal kapcsolatban néhány információ:

- a chat nem szűnt meg, nagyon is működik. Kapott egy egész oldalt! Blog címe alatt => Pages ==> Chat!!!

- a törik leírása és a további oldalaimra is hasonló módon lehet eljutni. Blog címe alatt => Pages ==>...... (amit szeretnél!)

- jobb oldalt elrejtett fülecske mögött található meg a Blogarchívum, saját bloglistám, a linkcserék vagy éppen a címkék!

- az előbb említett rejtett fülecske "Olvasóim" részénél továbbra is fel lehet iratkozni a rendszeres olvasóvá.

Most hirtelen ennyi jutott eszembe.

Remélem, nektek is annyira bejön, mint nekem!

Puszi,

ZoÉ

Novella 3.14 - Szerencse kegyeltje

Sziasztok,

meghoztam hát a folytatás. Bízom benne, hogy sokakat sikerül meglepnem ezzel a fordulattal. Tényleg örülnék, ha némi visszajelzés is érkezne (Finally-s oldalon is!!!).
Ezen kívül már csak egyetlen egy rész lesz és befejeződik ez a novella is. És hogy mi jön utána...... az még hadd legyen az én titkom.

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

14.

Ha egyszer megtetted

Olívia…

Elhangzott a legnehezebb és legsúlyosabb szavakat tartalmazó mondat. S a kéklő szemek már tényleg csak rám figyeltek. A pillantásaitól egyre inkább nehezemre esett megszólalni. Mégis tudtam, nem húzhatom tovább az időt, ennél jobb alkalmat keresve sem találtam volna. Nagyot nyeltem, s távoli suttogásként távoztak a megformált szavak. Fel sem fogtam, hogy megtettem, színt vallottam. Aztán csak álltam és vártam. Torkomban dobogott a szívem, végre kimondtam, de egy cseppet sem könnyebbültem meg, sőt a múló pillanatok egyre feszültebbekké tettek. Baljós csend állt be kettőnk között. Rob egyenesen rám meredt, s lassan fal fehérré vált. Zavartan rázta meg a fejét, mintha egy álomból akarna feleszmélni, de mivel nem egy álomban volt, így hasztalannak bizonyult minden.

- Biztos? – emelte fel a fejét, rám meredt. S pillantásaitól egyszeriben zavarba éreztem magam.

- Igen, teljesen. – bólintottam a szavaim mellé. Lassan elmosolyodott, és a karjaiba zárt.

- Anya, anya! – törte meg a csendet a csilingelő hang. Lágyan suttogott és megcirógatta az arcom. – Ébren vagy? – Elmosolyodtam, de legbelül a könnyeim patakokban folytak. Megint ugyanazt álmodtam, szinte már nem létezett olyan éjszaka, amelyen nem jött volna elő ez az álom. Tudtam, miért van ez. Ezt akartam, hogy történjen, de ez mindössze csak álom volt.

- Marissa, drágaságom, miért keltél fel ilyen korán? – csúsztam kicsit feljebb, s a takarót is felemeltem, hogy még könnyebben mellém bújhasson. Hosszú szőke haja, szív alakú arca és vékony alkatát tőlem örökölte. Kisbabaként viszont majdnem olyan volt, mint Ben. Azonban a hatalmas és roppant kifejező szemeit az apjának köszönheti.

- Ma van a szülinapom. – büszkén húzta ki magát. Aztán rám nézett, a szívem összeszorult a tekintetétől. Előre tudtam, mit fog kérdezni. – Ugye, apa is itt lesz? Eljön?

- Remélem. – simogattam meg a fejecskéjét, a gyönyörű hosszú loknijait. – Nagyon ajánlom neki! – sóhajtottam, s legbelül elmormoltam egy könnyed könyörgést. Marissa-ra gondoltam, aki egészen biztosan összetörik, megharagszik, ha az apja nem jelenik meg.

- Ez nem ér! – csattant fel Ben az ajtófélfának dőlve. – Engem megint kihagytok!

- Nem, dehogy! Gyere, kicsim! – csalogattam a nyúlánk alkatú fiút. Ben pedig vigyorogva ugrott bele az ágyba, s gondoskodott róla, hogy megkönnyebbülten nevetgéljünk tovább. Nekik köszönhetően tovább tudtam lépni a nyomasztó álmomon, mely lassan, évek óta állandóan visszatér az életembe.

Csendben figyeltem a két gyereket, és olyan büszkeség töltötte el a lelkem. Sok hasonlóság volt Ben és Marissa között, de olykor pont ugyanannyi különbség is. Minden alkalommal, mikor rájuk néztem, sosem bántam meg a döntésem. S ennek köszönhetően végre megnyugvásra lelt a lelkem. Meggondolatlan fiatal felnőttként felelőtlenül hozott döntésem sosem tudtam volna jóvá tenni, de enyhíthettem a bűntudatomon. Nem akartam erre gondolni, mert fájt az emlékezés. Így inkább indulót fújtam.

- Gyerünk, itt a reggeli ideje! Ki mit szeretne enni? – másztunk ki az ágyból. Persze a két gyerek sokkal gyorsabb volt.

- Palacsintát! – vigyorgott Ben. Nem is Ő lett volna, ha nem ezt mondja.

- Csokis golyókat! – Marissa is egyből a kedvencét kérte.

Míg kicsoszogtam a konyhába és előpakoltam a reggelit. A csokis golyók és tej került elő legelőször, ahogy Ben meglátta egyből kapott is a doboz után. Ügyesen öntött a húgának és a saját tányérjába is, majd nekem már csak tejjel kellett felöntenem az egészet.

- Képzeld anya, már csak egyetlen meccs van! Ha ott győzünk, miénk lesz a kupa! – lelkendezett Ben két ropogtatás között. Imádott minden sportot és a labdajátékokhoz kifejezetten jó érzéke volt. Bár mindig is hatalmas mozgásigénnyel rendelkezett, így egyáltalán nem meglepő, hogy ennyire odavan a fociért.

- Ugye, én is mehetek? – Marissa kérlelően nézett fel a tányérjából.

- Hát persze, kincsem! Mindenki megy, és együtt szurkolunk Ben-nek, hogy ügyes legyen!

- Flóra és Camilla is? Meg Carol néni? – sorolt végig mindenkit a tündérem.

- Igen, mindenki. – mosolyogtam, míg magamnak némi friss zöldséget mostam meg és szeleteltem.

Kulcszörgésre lettem figyelmes, s a záródó ajtó hangjára. Felkaptam a fejem, mert kissé korán volt még, legalábbis ez futott végig az agyamon. Csakhogy, mikor az órára pillantottam, akkor döbbentem meg igazán.

- Már ennyi az idő? – nyögtem fel meglepetten.

- Bizony, Kiscsillag. – vigyorogva lépett be Jack az ajtón.

- Apa! Ugye ma is focizunk? – támadt először Ben. Jack egyből lepacsizott a fiával és a felragyogó szemeiben láttam az apai büszkeséget.

- Még szép, hiszen a csatárnak mindig formában kell lennie!

- Jack bácsi... Jack bácsi... – huncutul vigyorgott Marissa. Addig sündörgött Jack körül, míg meg nem röptette a levegőben, amit kacagva fogadott. Hiába volt már nagy az ilyesmihez, mégis mindig rá tudta venne erre. A csillapodó nevetés után puszit nyomott Jack arcára. – Képzeld, a mami vett nekem hercegnős ruhát!

- Bajban lett volna a mami, ha nem így tesz. Egy hercegnőnek egy hercegnős ruha jár, de várjunk csak. – játszotta el az elgondolkozót. – Miért is?

- Mert ma van a szülinapom, Jack bácsi!

- Hát persze! – puszilta meg a tündérkét. – De most nyomás öltözni, mert elkésünk! Siess! – Jack letette Marissa-t, aki egyből rohanni kezdett.

- Lassabban, Édesem! – szóltam utána, de meg sem hallotta.

- Hogy vagy, Kiscsillag? – ölelt meg Jack. Készségesen bújtam az erős karok közé.

- Megvagyok. Ez a legboldogabb nap, de mégsem tudom szomorúság nélkül nézni magunkat.

- Inkább csak a boldogságra koncentrálj! Marissa a legfontosabb. Amúgy is, nem hihetetlen, egy újabb év telt el?

- De igen! Nagyon is. Tegnap még a karomban tartottam. Egy picike csecsemő volt, most meg egy gyönyörű kislány.

- Nekem mondod? Hiszen Ben is nemrég még a hülyeségeken törte a fejét, most meg nézz rá! A lányok is akkorát nőttek.

- Tüneményesek. – kezdtem el pakolászni, míg Jack-et kávéval kínáltam.

- Jaj, már megint ezt a nyúleledelt rágod? Nem hiszem el, hogy nem mondtál le erről a baromságról.

- Legalább halkabban beszélj! Ez nem az. Igen is formában kell maradnom. Már nem vagyok olyan, mint régen. Azért itt-ott meglátszik, hogy szültem.

- Ti lökött nők! Carol is ugyanezt mondja és csinálja. – forgatat a szemeit Jack.

Mosolyogva sétáltam a gyerekek után, míg Jack telefonált egyet. Ben már majdnem készen volt, még az edzőcuccát halmozta be a táskájába, viszont Marissa az öltözködés helyett inkább elkezdett játszani. Gyorsan felöltöztettem és összepakoltam a tündéres hátizsákját, amiben néhány játékhoz ragaszkodott. Jack már kissé türelmetlen volt, de egy szót sem szólt, hanem egy puszit nyomott az arcomra. Marissa a kezét nyújtotta, míg Ben csak lazán sétált előttük. Először visszasétáltak a szomszédba, ahol Flóra és Camilla is csatlakozott a társasághoz. Elindultak az óvodába, az iskolába.

Imádtam itt lakni, mert a két ház egymás mellett volt. Megcsináltuk, hogy közös legyen a kert, így a gyerekek is nagyobb területen őrjönghettek. Nekem is meglett a saját életem, ahogy Jack-nek és Carol-nak is. Mondjuk a szerelmi életem egykor nagyon félre siklott, amit aztán soha többé nem tudtam helyrehozni. Próbálkoztam, hiszen mindenkinek kell egy igazi társ, azonban nagyon úgy tűnt, hogy a sajátom megtaláltam, de el is vesztettem. Nem akartam magam sajnáltatni, sőt utáltam az ilyen pillanatokat. Aztán észbe kaptam és készülődni kezdtem. Össze kellett pakolnom, eltakarítani a reggeli maradványait. Befejezni az ajándékok csomagolását. Egy jó fél órával később Carol csatlakozott hozzám, s ketten jó kis beszélgetés közepette álltunk neki feldíszíteni a házat.

- Hogy viseled? – utalt Carol az Ő hiányára.

- Neked nem tudok hazudni. Hiányzik, pokolian. Nem volt mellettem, nem támogatott és nem segített. Elfordult tőlem, tőlünk... – összeszorult a torkom.

- Rob, beszélnünk kell! – nagyot nyeltem. – Van valami, amit el kell mondanom.

- Miért érzem, hogy ebből jó nem fogok kijönni. – húzta el a száját, egy kellemetlen grimaszt vágott. Míg nagy levegőt vettem és végre volt elég bátorságom, hogy megszólaljak.

- Terhes vagyok. – kimondtam, csakhogy egyáltalán nem azt a reakciót kaptam, amit vártam.

- A rohad életbe! – csattant fel mérgesen. – A francba, hát mégsem szedted, azokat az átkozott tablettákat. – mintha egy vödör hidegvizet öntöttek volna a nyakamba. Hitetlenkedve álltam Robbal szembe, aki egyáltalán nem az a férfi volt, akibe én beleszerettem.

- De te sem védekeztél, ha jól emlékszem. Még csak a kezed ügyébe sem került egy átkozott gumi! – a hirtelen felfortyanó düh adott elég erőt, hogy feleseljek vele.

- Most mit vársz tőlem? Mit csináljak? – tárta szét a kezeit. – Vegyelek el?

- Egyáltalán nem ezt mondtam, még csak nem is utaltam rá.

- Egy gyerek? – szántotta végig a haját, mindkét kezével. – Ennél rosszabbkor nem is jöhetett volna. Most, mikor fut a szekér. Nem adhatok fel mindent.

- Nem ezt kértem, nem ezt mondtam. – immár kibuggyant az első könnycseppem. – Ezek után már csak annyit szeretnék tudni, akarsz-e a kisbabám apja lenni?

- Persze, de ez akkor sem a legjobb pillanat. Tényleg akarod?

- Te meg vagy veszve! Még csak meg se forduljon a fejedbe. Nem vetetem el. – most már jobban folytak a könnyeim. Aztán akaratlanul bukott ki belőlem a vallomás. – Egyszer már megtettem, de soha többé nem követem el ezt a hibát.

- Mi van? – döbbent le Rob. Elkapta a karom, s erősen tartott. – Mégis mikor?

- Az anyukám halála előtt nem sokkal. – vallottam be, ami már régóta a szívem nyomta. – Egy átbulizott éjszaka nem várt következménye volt.

- Ezt nem hiszem el! Nem is ismerlek! Legalább egy vadidegen volt?

- Mit számít már ki volt! Fiatal voltam, zaklatott és a szerencse is elpártolt tőlem.

- Nekem igen is számít. Ha egyszer megtetted... – harapta el a mondat végét. – Mindeddig titkoltad, ezek után, hogy bízzak meg benned?

- Soha nem akartam kizárni, soha nem tiltottam el a lányától. – sóhajtottam kissé keserűen. – Mindig megvolt a lehetősége, de arról nem tehetek, hogy nem élt vele... Saját magának köszönheti, hogy amolyan hétvégi apuka lett belőle. Bár az sem, mert az igazi csoda, ha havonta felbukkan.

- Sajnálom, mert tényleg bíztam benne, hogy rendbe jönnek a dolgaitok.

- Talán az elején még én is.

A konyhában kávéztunk, mikor megszólalt a csengő. Egy futár volt, aki egy nagyobb méretű dobozt adott át nekem. Fizetve volt, csak egyetlen aláírást kellett adnom. Tanácstalanul forgattam a dobozt, mert semmit sem lehetett belőle kivenni, mit rejt. S ekkor még visszafordult a futár.

- Ezt majdnem elfelejtettem. Ez hozzá tartozik! – nyújtott át nekem egy borítékot.

- Köszönöm. – átvettem majd immár a fehér borítékra meredtem. A futár már régen elhajtott, mikor még mindig az ajtóban ácsorogtam. Rosszat sejtettem, mert egyetlen dologra bírtam gondolni.

- Lív, mi történt? – lépett mellém Carol.

- Futár volt, ezt hozta. – Carol átvette tőlem a dobozt. – Akkor legalább a borítékot nyisd ki!

Tétován fordítottam meg és egyetlen név volt rajta. „Marissa” Felismertem a kézírást, és egyre inkább tudtam ez mit jelent. Sürgetve téptem fel a borítékot. Át futottam a sorokat, és szinte kiesett a kezemből a papírlap. Fortyogtam a dühtől, a telefonom után nyúltam egy cseppet sem számított az időeltolódás vagy, hogy éppen zavarom. Bár tulajdonképpen nem is tudtam, hogy merre jár a világban. – Ezt nem csinálhatod velünk büntetlenül! – morogtam, míg előkerestem a számát.

- Rob! Ezt nem teheted! – köszönés nélkül szóltam bele a telefonban. Megfeledkeztem minden illemről olyan ideges voltam.

- Helló, Blair vagyok! Mindjárt adom! – szólalt bele a telefonba egy ismeretlen női hang. Egy percre vesztettem a lendületemből. – Rob! – kiáltotta el a csaj.

- Mi van cica? – hallottam meg Rob alkoholtól fátyolos hangját, sőt még a elcsattanó csókot is hallottam. Felfordult a gyomrom. – Valami nő kiabál... – adta át a telefont az a liba.

- Jó, gyors leszek... –vette át a készüléket a férfi. – Cica fel ne öltözz, inkább hozd a pezsgőt! – újabb csók hallatszott, és nagyon kicsin múlott, hogy elő adjam a gyomrom csekély tartalmát.

- Rob, a francba itt vagyok! Mindent hallok!

- Olívia, mit akarsz? – sóhajtott egyet és kelletlenül beszélt a készülékbe.

- Azt, hogy eleget tegyél az ígéretednek, amit a lányodnak tettél! Azt ígérted, hogy itt leszel a születésnapján. Hol a fészkes fenében vagy? Mi olyan rohadt fontos, hogy ne tudd otthagyni néhány órára?

- Befejezted? Békén lehet hagyni! Forgattunk egész eddig lóg a belem a sok munkától. Küldtem ajándékot. Mit akarsz még, ketté nem tudok szakadni!

- Nem az ajándékod kell, soha nem is kellett semmi. Csak az, hogy néha napján legalább a lányod előtt normális apa legyél. – a könnyek erősen szúrták a szemeim, de nem engedtem nekik. – Vagy az a lotyó nem enged?

- Nem lotyó, hanem a menyasszonyom. – ahogy kimondta egy éles kést szúrt a szívembe. Tudtam mindig is, hogy nem vagyok normális, hiszen valahol a lelkem legmélyén reménykedtem. Talán egyszer majd képesek leszünk a múlton túllépni és kibékülni. Azonban az évek múlásával inkább csak rosszabbodott a helyzet. Olyannyira, hogy végül saját magam tettem tönkre a kapcsolataim, mármint minden próbálkozásom egy másik férfi oldalán.

- Nem is értem, mit vártam tőled! – csattantam fel és lenyomtam a telefont. Kár volt beszélnem vele, mert ettől még rosszabbul éreztem magam, mint előtt. Ettől kezdve teljesen el volt rontva a hangulatom. Természetesen Carol-on kívül senki nem tudott, nem láthatott rajtam semmit.

Órák múlva egy gyönyörű hercegnő szülinapját kezdtük el ünnepelni. A meghívott gyerekekkel együtt rohangáltak a mieink kint a kertbe. Míg a szülök egy-egy üdítő társaságában beszélgettek. Éppen Maya anyukájával, Karin-nal beszélgettem, mikor újabb és váratlan vendégek érkeztek.

- Boldog szülinapot! – mosolyodott el a gyönyörű kismama, míg a nagyra nőtt pocakját simogatta. A párja pedig szorosan követte és egy hatalmas plüssmacit cipelt óriási piros masnival átkötve.

- Sziasztok! – léptem hozzájuk, és csodálkozva néztem végig rajtuk.

- Ne is kérdezd, nem engedett az elhatározásából. – két puszival üdvözölt Garrett. – Ezt hova tehetem?

- Nagyon örülök nektek! Ez hatalmas! Igazán nem kellett volna! – ámuldoztam, mert baromi édes volt a maci, amit Marissa imádni fog. Azonban most a barátaival való játék sokkal jobban lekötötte. – A nappaliba, kérlek!

- Kristen, csoda szép vagy! Gyere, ülj le és ne ácsorogj!

- Jól vagyok, és ki nem hagyhattam a keresztlányom buliját! Garrett is megpróbált lebeszélni, de tényleg jól vagyok. Még van pár hét a szülésig. A picike még nem szeretne kibújni.

- Olyan hihetetlen, nem? – mosolyogva néztem, amint Kris a kezét a pocakjára fekteti. Rugdosott a babája, s minden alkalommal akaratlanul vigyorogni kezdett a kismama.

- Nagyon. Nem is gondoltam rá, hogy ennyire élvezni fogom. Jó mondjuk, már itt volt az ideje. Már mindketten szerettünk volna babát, szóval pont jókor jön.

- Hogy tetszik nektek London? Ezek szerint maradtok még egy jó darabig?

- Már megszoktuk, nekem könnyebb volt. Garrett kevésbé díjazta. De azt belátta, hogy Los Angeles-ben nem tudtunk volna megmaradni. Nyugodt körülményeket szerettünk volna magunk köré. Végülis nekem a forgatókönyvírás miatt teljesen mindegy hol vagyok. Mostanában úgysem szeretnék forgatni. Garrett meg élvezi a rendezést.

- Szerencsések vagytok.

- Lív, ne aggódj, te is megtalálod a megfelelő pasit! Pont ezért is hívtam el egy ismerőst. Oh, már itt is van. – pont ebben a pillanatban tűnt fel Garrett, aki lelkesen magyarázott valakinek.

- Olív hadd mutassam be Josh-t. Egy nagyon kedves barátunk.

- Örvendek, Olívia! – nyújtotta kezét a férfi, amit egy picikét zavartan fogadtam el.

- Helló, Josh! – volt valami abban a mosolyban, ami egyszerre bűvölt el. Barátságos kisugárzása csak még vonzóbbá tette a nagyon jóképű férfit.

Kris és Garrett csendben bújt össze, finoman hallgatózott, míg mi beszélgetésbe elegyedtünk. Meglepett Josh őszintesége és nyíltsága. Persze mindez egyértelműen pozitív oldalra billentette a mérleget.

- Apa! Apa! – hallottam meg Marissa hangját. Mindent eldobott a keze ügyéből, és Rob felé kezdett el futni. – Eljöttél!

- Szia, Marissa! – tökéletes lett volna az összkép. A felszabadult és jóvágású férfibe most, mikor ránéztem újra beleszerettem volna. De az egészet egy nagy képtelenségnek éreztem, minket már csak egyetlen dolog kötött össze. Marissa. A tekintetem tovább tévedt, s mellettük ott álldogált egy ismeretlen nő.

- Ki az a nő Robbal? – végül Kristen merte kimondani a kérdést, amitől más félt.

- A menyasszonya... – nyögtem ki nagy nehezen, mire megfagyott a levegő.

***

Friss???

Sziasztok,

még megvagyok és élek. Tudom, hogy kicsit rendszertelen a frissítés és kicsit kevesebb időm is van, de a lelkesedésem és az írás iránti szenvedélyem még mindig megvan. Bár ennek ellenére csak félve merem feltenni a kérdést: várjátok a Szerencse Kegyeltje folytatását?

Ha van rá igény, akkor belehúzok, hogy mielőbb legyen folytatás!

Puszi,
ZoÉ

Díj...

Sziasztok,

köszönöm Klau-nak, aki meglepett ezzel a díjjal. Nagyon köszönöm!

Szabályok:

Írj magadról 11 dolgot!

Válaszolj 11 kérdésre!

Írj 11 kérdést!

Küldd tovább a díjat!

Kérlek engedjétek meg, hogy egyben teljesítem a szabályokat:

1. Jellemezd magad egy szóval! 

2. Melyik karakteredre hasonlítasz leginkább?

3. Honnan nyersz inspirációt a történetedhez?

4. Szoktál segítséget kérni, ha elakadsz a történet szövögetése során?

5. Milyen tanácsot adnál egy kezdő írónak?

6. Mit szeretsz a legjobban az írásban?

7. Vannak negatív tapasztalataid a visszajelzésekkel kapcsolatban?

8. Szoktál zenét hallgatni írás során?

9. Szerinted mitől lehet rossz egy történet?

10. Ki az írói példaképed? Kinek az írói stílusa tetszik neked leginkább?

11. Szerinted mitől lehet népszerű egy történet?

1. Álmodozó.
2. Mindegyikre és egyben egyikre sem. Minden női főszereplőmben van belőlem is egy kicsi, de teljes mértékben egyik sem én vagyok.
3. Az egész élet az inspiráció tárháza. Van mikor egy zene, egy film vagy pusztán egy érzés kell.
4. Igen! Hiszen több szem többet lát! Pixie ezúton is hálásan köszönöm a sok segítséget.
5. Nem tudtom, hogy tényleg tanácsot adtam volna. Inkább a saját tapasztalataim mondtam el.
6. Az írás kikapcsol, s ez a legjobb.
7. Nem, igazán negatív visszajelzésben még nem volt részem.
8. A zene nagyon fontos, szóval nemcsak írás közben szól, hanem szinte mindig.
9. Ha kényszerrel készülnek a fejezetek. 
10. Sok írót kedvelek, kedvencem kifejezetten nincs.
11. Talán ha egyre többen és többen beszélnek a történetről, akkor felkapottá és népszerűvé válhat.

A díjat pedig Pixie-nek és Szaszának küldöm!

Puszi,

ZoÉ

Részlet Novella 3.14 - Szerencse Kegyeltje

Sziasztok,

hoztam egy kisebb részletet a folytatásból. Utolsó előtti fejezet!!!Nagyon kíváncsi lennék, mi a véleményetek a törivel kapcsolatban, szóval örülnék neki, ha komiznátok. A Finally-s oldalon sem jönnek a komik. Lécci írjatok!

Puszi,
ZoÉ

A torkomban dobogott a szívem. Végre kimondtam, de egy cseppet sem könnyebbültem meg, sőt a múló pillanatok egyre feszültebbekké tettek. Baljós csend állt be kettőnk között. Rob egyenesen rám meredt, s lassan fal fehérré vált. Zavartan rázta meg a fejét, mintha egy álomból akarna feleszmélni, de mivel nem egy álomban volt, így hasztalannak bizonyult minden.

- Biztos? – emelte fel a fejét, rám meredt. S pillantásaitól egyszeriben zavarba éreztem magam.

- Igen, teljesen. – bólintottam a szavaim mellé. Lassan elmosolyodott, és a karjaiba zárt.

- Anya, anya! – törte meg a csendet a csilingelő hang. Lágyan suttogott és megcirógatta az arcom. – Ébren vagy?

- Marissa, drágaságom, miért keltél fel ilyen korán? – csúsztam kicsit feljebb, s a takarót is felemeltem, hogy még könnyebben mellém bújhasson.

- Ma van a szülinapom. – büszkén húzta ki magát. Aztán rám nézett, a szívem összeszorult a tekintetétől. Előre tudtam, mit fog kérdezni. – Ugye, apa is itt lesz? Eljön?

- Remélem. – simogattam meg a fejecskéjét, a gyönyörű hosszú loknijait. – Nagyon ajánlom neki!

Novella 3.13 - Szerencse kegyeltje

Sziasztok,

meghoztam a folytatást és már csak 2 rész van hátra. Aztán zárul Rob és Olívia története.
Szeretnék mindenkit nyomatékosan megkérni, hogy komizzon.

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

13.

A sors váratlan fordulata

Olívia…

- Nem! Annyit megérdemeltem volna, hogy legalább visszahívj! Azt hittem, hogy szeretsz, de már egyre kevésbé vagyok biztos ebben... sőt vagy abban, hogy egyáltalán szerettél-e... - Tátott szájjal álltam egyhelyben. Még Rob kirohanása teljesen leforrázva ért. Úgy éreztem, hogy a kést jó mélyen belém mártja és minden egyes szavával még jobban meg is forgatja azt. A rajtam eluralkodó sokk volt az, ami meggátolt a válaszadásban. Majd a következő pillanatban pedig átsuhant a fejemen, hogyan fog reagálni, ha elmondom a jövetelem valódi okát.

Hirtelen a hátam mögött felsorakozó napokra gondoltam. Hiszen, eddig úgy éreztem, boldog vagyok. Boldog voltam, hogy megtaláltam Robot. Bár nem volt könnyű ez az egymásra találásunk. Úgy éreztem, hogy visszahozta az életembe a vidámságot és a jókedvet, hiszen a szerelmével felélesztette a szívem. Azonban el kellett válnunk egymástól. Az eszem felfogta az okokat, de a szívem az elején nem akart belenyugodni. Titkon reméltem, hogy megkérdezi vagy felveti a témát és vele tarthatok. Mindössze az utolsó közös éjszaka adott némi vigaszt, mert a szenvedélytől túlfűtött éjszaka bizonyította, Robnak is éppen olyan nehéz az elválás.

Aztán a napok lassan követték egymást. Jóval nehezebben ment volna az idő, ha folyamatosan azon rágódtam volna, hogy Rob miért nincs mellettem vagy én mellette. Az első jó pár nagy rettentő volt, de nem hagyhattam el magam. Ott volt nekem Ben, aki ugyanúgy számított rám, aki a világot jelentette nekem.

Persze igyekeztük Robbal tartani a kapcsolatot, de nem volt sem egyszerű, sem ugyanolyan. Egyre nehezebb volt elviselni a távolságot. Rob tett egy kísérletet, hazarepült. Csakhogy minden összeesküdött ellenünk, és hiába volt mellettem nem maradt egymásra időnk. Hisz olyan rövidek voltak a napok. Természetesen Rob megsértődve köszönt el tőlem, pedig egyáltalán nem így akartam tőle elköszönni.

Aztán nyeltem egy nagyot és próbáltam túlélni a Rob nélküli napokat. Mégpedig úgy, hogy a klubbal kapcsolatban egyre több munkát vállaltam. Egy új életritmust alakítottam ki magam körül, csakhogy így egyre nehezebb volt megfelelnem mindenkinek. Jack egyre többször morgott, hogy lassítsak. Nem akartam, hiszen elememben éreztem magam. Talán túlságosan is, míg ennek az ellenkezőjét nem tapasztaltam. Megijedtem, aztán csak ezután következett az igazi sokk. Ez után valahogy félelmet éreztem, akárhányszor Robbal beszéltem, mert teljesen meg fog változni minden.

Egyik este Jack beállított a klubba és közölte, hogy felvett mellém egy asszisztenst. Csak kamilláztam, mert puszta tények elé állított és még csak ellenkezni sem volt időm. Jeremy nagyon szimpatikus volt. Ez kétségtelen. Komoly, megbízható, precíz munkát végzett, akármivel bíztam meg. Talán túlságosan is helyes volt, hogy tényleg igaz legyen. De minden egyes újabb nappal, melyet egymás mellett, munkával töltöttünk el még csak egy kósza hibát sem véltem felfedezni.

Egyik este sokáig dolgoztunk, már rendesen elfáradtam, azonban még be szerettem volna fejezni a rendelés összeállítását. Egyre idegesebb voltam, hiszen semmi sem akart passzolni és közel álltam a robbanás határához.

- Lív, gyerünk, add ezt oda! Majd én befejezem! – lépett mellém Jeremy, s megkísérelte a lecsukni a laptopom.

- Jeremy, csak hogy tudd, az életeddel játszol! – morogtam, és szúrósan próbáltam ránézni.

- Jaj, Lív! – kapott a szívéhez s eljátszotta a halálát. Mosolyra húztam a szám, mert felvidított. Így Rob hívását jókedvűen tudtam fogadni. Jeremy azonban akcióba lendült, s megfosztott a laptopomtól, mégpedig úgy, hogy felkapott és egy másik székre ültetett. Természetesen nem hagytam ezt tiltakozás nélkül. Ugyanakkor majdnem tönkretette mindazt, amit eddig fáradságos munkával megcsináltam.

- Rob, szeretlek! Most mennem kell! Később hívlak! – szerelmem húzta a rövidebbet, mert le kellett tennem. Ezzel a húzásommal pedig kivívtam Jeremy rosszallását is.

- Olívia, de kegyetlen vagy szerény Robbal! – szúrósan nézett rám.

- Ha nem lépsz magánakcióba, akkor mindez nem történik meg. – morogtam vele, mert tényleg csak a csodával határos módon sikerült megmentenem az eddigi munkát. Végül kiderült, hogy Jeremy a saját neméhez vonzódik, ráadásul Rob nagy kedvence volt.

Egyre jobban szédültem, forgott velem a világ. Haza akartam menni, venni egy fürdőt és enni valami finomat. Megölelgetni Ben-t, megszeretgetni. Már a táskámba pakolásztam, újra zengni kezdett a telefonom. Kris hívott, megint. Függőben maradt közöttünk egy beszélgetés. Mindenáron meg akart győzni, hogy utazzam. Jól hangzott a dolog, azonban rettentően féltem is ettől az utazástól. A lelkem legmélyén pedig tudtam, ez elkerülhetetlen, sőt minél előbb túl leszek rajta, annál jobb lesz. Próbáltam felkészíteni magam, hogy fogom megoldani a dolgot. Végül Kris addig győzködött, hogy rábólintottam.

Fáradtan estem haza. Minden erőmmel azon voltam, hogy csendbe osonjak be. A gyomrom hatalmasat bukfencezett, így egyetlen falatot sem tudtam letuszkolni a torkomon. Zuhanyozni mentem helyette, de mire az ágyamba értem, addigra egy pici gömböcöt találtam. Ben bevackolta magát a takaróm alá.

- Mami, úgy hiányoztál. – fúrta magát még közelebb.

- Kicsikém, neked már régen aludnod kellene. – simogattam meg a buksiját.

- De nem tudtam. Rosszat álmodtam.

- Nem lesz semmi baj, most már itt vagyok. – öleltem át, közben a hátát simogattam. – Nem lesz semmi baj. – ismételgettem, de nem is Ben-nek, inkább saját magamnak.

Nehezen aludtam és még azt a keveset is rosszul aludtam. Hiába későn értem haza, mégis kora reggel felébredtem. Nem húzhattam tovább az időt, muszáj volt néhány dolgot összepakolni, ha már rábólintottam az utazásra. Azonban egyetlen dologgal nem számoltam. Ben zokogva könyörgött, hogy vigyem magammal. Mindent bevetett, és a szívem szakadt meg a könnyes kis szemeitől. Tudtam, hogy neki is hiányzik Rob, régen látta.

S így kerültünk ide, most pedig földbe gyökerezett lábakkal álltam és csak pislogtam, míg Rob elviharzó alakját figyeltem. A szavak egyszerűen nem bírták elhagyni a szám, erősen koncentráltam, hogy a könnyeim se csorduljanak ki. Ben szorosan hozzám bújt, megijedt Rob megemelt hangjától.

- Mi lenne, ha felmennénk a szobádba? – javasolta Kris, amire csak bólintani tudam.

- Menjünk. – megfogtam Ben kezét és úgy indultunk felfele. A liftben csendben ácsorogtunk, fel sem fogtam, hogy még be se mutatkoztam a többieknek. De most valahogy nem bírtam másra gondolni, csak Rob-ra. Éppen ezért ügyetlenkedve nyitottam ki az ajtót, amint ez megtörtént Ben előre szaladt, s nekiállt felfedezni a szobát. Felmászott mindenre és össze-vissza ugrált, élvezte az új teret. Míg én a kanapéig jutottam, s ott magamba roskadva ültem le. Hatalmas terhet éreztem a vállaimon, melyek lassan összenyomtak. Hiszen hallgatásba burkolóztam eddig. Senkinek sem árultam el a titkom, ami lassan fel akart emészteni.

- Lív! – szólított meg Krsi. – Bemutatom a barátaim, jó? – aggódva nézett rám, igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, de nagyon nehezen ment. Ash, Robin, Nikki, Paul, Jack és Becks, Kellan és Sharmin sorakozott fel, hogy kezet rázzunk és üdvözöljük egymást. Vidám társaságnak tűnt, hiszen olyan sokszínűnek tűnt a személyiségük. Egy picit jobb kedvre derítettek, mikor Ash vállalkozott, hogy megnézi Robot. Tudom, nekem kellett volna utána mennem, de képtelen lettem volna rá.

Egy jó negyed órával később Ash magával csalta Robot, aki már jóval higgadtabbnak tűnt, de a szemében szomorúság csillogott. Erőltetetten elhúzta a száját és üdvözölte a barátait, akik addig ügyeskedtek, hogy végül egymás mellett kötöttünk ki. Még az volt a szerencse, hogy sokan voltunk, és Ben is az ölembe fészkelte magát.

- Olívia... – suttogta felém Rob. Valamit akart mondani, de nem találta a megfelelő szavakat.

- Majd később beszélünk, ha ketten leszünk... – ütöttem el a témát, ezzel is önmagamnak akartam időt szerezni. Azonban egyre jobban rettegtem, túl valós volt a fenyegetés, hogy mindent elveszítek. Életem sötét foltját sehogy sem tudom elfelejteni, s most pedig még kísértett is. Fiatal és meggondolatlan voltam, ezzel próbáltam magam vigasztalni, azonban ezek mégsem mentenek fel a tetteim alól. Sok hibát követtem el, közülük a legsúlyosabbat sehogy sem tudom már jóvá tenni. Csak vezekelni tudok, bár nem mintha ez számítana. Hiába változtam meg, hiába változott meg az életem. Ha most minden egy pillanat alatt képes a romokba dőlni. Nem magamra gondoltam, hanem Robot féltettem s attól féltem a leginkább, hogy megutál, meggyűlöl, ha elmondom neki, amit szeretnék. Csak remélhetem, hogy nem ez fog történni. Azonban egyre biztosabb, el kell mesélnem neki mindent. Egyszer biztosan, de nem ma este. Még nincs itt a megfelelő pillanat.

***

Kristen…

Valami nem volt kerek ebben az egész dologban. Nem tudtam mi. Nem tudtam, csak egyszerűen éreztem. Miután elbúcsúztunk Lívtől és Robtól a hotelnél, azóta csak ez járt a fejemben. A megoldáson gondolkodtam, hogyan jöhetnék rá az igazságra. Mert bármibe lefogadtam volna, hogy a háttérben van valami. Abban teljesen biztos voltam, hogy hűtlenség, megcsalás nem játszik. Egyiküknél sem. - De akkor mi történt? Mi a baj forrása? - Azt be kell látni, hogy Rob féltékeny típus. Ha nincs konkurenciája, akkor gyárt magának. Ráadásul rohadtul nem bírja, ha nem rá figyelnek, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy Ő szeretné. Talán egy icipicit megértem Robot, piszkálta a férfiúi büszkeségét, hogy a szerelmének nem feltétlenül Ő az első. – De a francba is, ezt miért nem képesek értelmesen megbeszélni? Ehelyett az a marha rátámad Lívre. Aztán egész este meg nézhettük, hogyan próbálják elviselni a másikat. – csaptam egyet a kormányra. – Még az a szerencse, hogy Olívia nem osztotta ki azt az ökröt, bár lehet, hogy az kellett volna. Helyette csendben, túlságosan is csendben volt. Mi történt vele? - Leparkoltam a ház előtt, eddig fel sem tűnt, hogy követtek. Bár azon már meg sem lepődtem, hogy a fotósok kattintgatni kezdtek. Csak azt nem értettem, ebben az egészben mi olyan nagy szenzáció? A pasim lakására megyek, és?

Üres volt az egész ház, ami nem igazán tetszett, de így legalább kicsit gondolkodtam. Halványan emlékeztem, Garrett említett valami melót, amin részt kell vennie. S míg hazaér, addig valamivel el kellett ütnöm az időt, mert lassan kezdett megőrjíteni, hogy nem jövök rá a probléma nyitjára Robbal és Olíviával kapcsolatban.

Limitált konyhai tudásomat előhalászva próbáltam némi ehető kaját készíteni. Aztán villámcsapásként ért a felfedezés, amiért képzeletben jól homlokon csaptam magam. - Hogy lehetek ennyire hülye? - Kérdeztem magamtól, azonban a következő pillanatban már a nyakamra finom csókokat kaptam. Az ötletem okozta örömre nem sok időt hagyott Garrett. Szembe fordított magával és gondolkodás nélkül felültetett a pultra. Lábaim automatikusan tekertem a csípője köré, ezzel is még közelebb húzva magamhoz. Szenvedélyes csókok közepette szabadítottuk meg egymást a feleslegessé vált ruhadaraboktól.

Egymást hajszoltuk, míg a testünk egyre jobban felhevült. A vágy cikázva járta végig minden porcikám, s egyre inkább azt éreztem, hogy szétfeszíti a testem. Szerelmem nevét sikítottam, cseppet sem fogtam vissza magam, s így kicsit elviselhetőbbé vált a túláradó élvezet. Hangosan adtam a világ tudtára, mennyire boldog vagyok. Garrett kéjes nyögései csak még jobban felizgattak. A vágy uralta együttlétünket, amit egy cseppet sem bántam, sőt különleges volt. Hiszen puszta üdvözölő csókokból jutottunk el a paradicsomi gyönyörig. Hevesek és szenvedélyesek voltunk, mégsem pusztán szexről szólt az együttlét. Szeretkezés volt a javából, olyan, amiben még nem volt részem senki mással. Garrett felnyalábolt a pultról, s finom csókokat váltva sétált velem a hálóba. S ott folytattuk a szeretkezést, ahol a konyhába abba hagytuk. Egymást ölelve, simogatva élveztük az egész éjszakát.

Képtelen voltam elaludni. Az agyam ezerrel kattogott, csakhogy rájöttem egyedül nem fogok boldogulni, kell egy bűntárs. Erre egyetlen név ugrott be. Ashley. Tudtam, hogy ébredés után ez lesz az első dolgom, amit el kell intéznem. Mindezek után tudtam csak nyugodtan lehunyni a szemem, és Garrett-hez bújva elaludni.

Nagyon korán, mikor kipattantak a szemeim, de képtelen voltam tovább várni. Óvatosan kibújtam az ágyból, persze utána még jó pár percet adtam magamnak, hogy csorgassam a nyálam az elterülő, meztelen férfitest látványa felett. Aztán hagytam szerelmem pihenni. Igyekeztem minél csendesebben megoldani a zuhanyzást, ami nagyon rám fért, aztán felöltöztem. A kávét már türelmetlenül vártam, hogy elkészüljön. A bögrémmel, a cigimmel és a telefonommal vonultam ki a kertbe. – Vajon mi volt Robékkal? Kibékültek? Mi a fenét csináltak az éjszaka? – lassan kortyoltam el a kávém, és szívtam el a hozzá járó cigim. Érezem, ahogy a kávé minden cseppje kifejti jótékony hatását. S így kicsit gyorsabban telt az idő, mikor végre már emberi idő lett, s hívhattam Asht, aki meglepődött, de roppant módon díjazta az ötletem.

***

Robert…

Mocorgásra ébredtem fel, aminek egy aprócska test volt a forrása. Felkönyököltem, s nem bírtam betelni a látvánnyal. Nem lett volna szabad itt lennem, de mégsem bírtam távol maradni tőle. A szeretett nő finom mosollyal az arcán szuszogott mellettem. A vacsorát követően Lív a karjába hozta fel Bent, mert a kicsi teljesen elfáradt. Segíteni akartam, de nem hagyta. Mindössze abba ment bele, hogy beszéljünk. S emiatt maradtam az ő szobájába. Csakhogy Lív ahogy lefektette Bent, úgy aludt el Ő is vele. Mikor már hosszú percek teltek el és nem jött ki a hálóból. Először csak az ágy szélére, de nem tudtam magamnak parancsolni, megsimogattam az arcát. Finoman végigfuttattam az ujjaim a nyakán, eltűrve ezzel a haját. Szabad utat engedett az ajkamnak. Leheletnyi csókot nyomtam a felszabadult selymes bőrére. Egyből egy csodálatos sóhajjal díjazta mutatványom. Aztán elszunnyadtam én is.

Az ismételt mocorgásra kicsit feljebb emeltem a fejem. Ben addig forgolódott, míg anyuja teljesen át nem ölelte. Utána békésen aludt tovább. Eszembe jutott az első találkozásunk. Ben már akkor belopta magát a szívembe. Most egy kicsit tényleg családként tudtam magunkra gondolni. Rájöttem, mennyire rosszul reagáltam tegnap. Már-már gyerekesen viselkedtem azzal, hogy olyan ocsmány módon támadtam Olíviára, eszement és légből kapott dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem is gondoltam komolyan. Csak a düh beszélt belőlem, a sértett büszkeségem.

Egy kicsi kéz érintette meg a karom. Megijesztett, hiszen az előbb még aludt. Kinevetett, aztán óvatosan kibújt az ölelő karok közül. Feltápászkodtam, s utána igyekeztem. A rosszcsont a kanapén ücsörgött és próbálta működésre bírni a távirányítót. Mellé telepedtem, megöleltem és megcsiklandoztam.

- Ne, Rob ne! A mami még alszik. – nevetett tovább, szívből mosolyogtam én is. – Elárulom, mivel tudod a mamit meglepni…

- Miért is?

- Anya szomorú volt. –Leesett az állam. A kisember, felmászott az ölembe, és a kezembe nyomta a távirányítót, hogy kapcsolja be a tévét. Közben meg suttogva folytatta, mintha egy titkot árulna el. – Tudod, amikor apa csinál valamit, amiért anya szomorú… mindig vesz az anya kedvenc virágából, és reggelire olyan finom csokis sütit…

- Mi anya kedvenc virága?

- A liliom. A fehér. Ugye veszünk neki? Elmegyünk? Lécci… A anya még alszik… - csak pilláztam, ahogy alkudozott Ben. De tagadhatatlanul jó ötletet adott. Aztán váratlan dolog történt. Ben karba tett kézzel megállt előttem. – Mi lehetünk jóban, segíthetünk egymásnak…

Ultimátumot kaptam egy kisgyerektől. Azt hittem ott helyben eldobom az agyam. Csendben felöltözünk, kicsit kellett segítenem Bennek, aki óriási vigyorral indult az ajtóhoz. A nélkülözhetetlen dolgokat zsebre vágtam. A folyosóra lépve jutott eszembe, hogy testőrrel lenne célszerű elhagyni az épületet. Nem magam miatt, hanem Ben miatt. Dean újsággal a kezében nyitott ajtót. Meglepődött a korai látogatáson. Elhadartam, hova indultunk, amire rábólintott. Cipőt húzott és zsebre vágata a mobilját, kulcsokat. Közben csak annyit mondott Ben felé, hogy a gyerek anyjától nem hajlandó megvédeni. Vállalt vontam, eggyel több dolog került a számlámra.

Már korán reggel vártak rám. Szerencsére a kocsi a mélygarázsban parkolt. Onnan indultunk, de Ben még a kocsiban is a kezem fogta, megijedt a hangzavartól. Nem csodálom. Dean navigált bennünket, hogy még gyorsabban be tudjunk vásárolni. Természetesen a pékségben Ben alig tudott dönteni, mit szeretne. Alkudozott, míg meg nem győzött, hogy ebből is vegyünk, meg abból is. Szerelmemnek külön csomag készült, remélve, hogy javítok a helyzetemen.

A virágboltban nehezebb dolgunk volt. Az eladó majdnem rosszul lett, mikor meglátott minket. Aláírásért és egy közös fotóért cserébe megkaptam a legszebb és legnagyobb liliomcsokrot. Erős illata és a virág szépsége figyelemre méltó volt, illetve felfedeztem az ismerős illatot. Olíviának is mindig ilyen illata van. Arra lettem figyelmes, hogy egyre többen követtek mindet, így rövid úton belül a szállodába mentünk vissza.

Ben ment elől, kezében az egyik sütivel. A virággal a kezembe követtem, míg Dean-re maradta a nemes feladat, hogy a sütiket cipelje. A lakosztályba belépve felfedeztem Lívet az ablak előtt ácsorogni. Háttal állt nekünk, de úgy tűnt, hogy nagyon messze járnak a gondolatai. Kicsit jobban szemügyre véve átöltözött, s a haját is felkötötte. Nagyot sóhajtva fordult meg.

- Anya! Nézd, mit hoztunk Robbal! – Ben egyből az anyjához futott.

- Sejtettem, hogy valami ilyesmiben sántikáltok. Igazán szólhattatok volna… - szomorkásan beszélt. Egyből hozzá léptem, s átadtam a csokrot.

- Köszönöm! – szagolta meg csillogó szemekkel a liliomokat.

- Ben súgott. – simogattam meg a fejét. - Hoztunk reggelit is. – a zacskók az asztalon vártak ránk, míg Dean csendesen távozott. Viszont feltűnt, hogy Olívia olyan furcsán viselkedik. Leültette Ben-t az asztalhoz, aki lelkesen falatozott tovább.

- Kicsim, szépen egyél! Ha végeztél, moss kezet és nézheted a tévét, jó? Addig beszélgetek Rob-bal... – Ben vigyorogva bólogatott, Lív puszit nyomott a homlokára. Aztán felém fordult.

- Rob, beszélnünk kell! – nagyot nyeltem, mert valahogy baljós volt a hangja.

***