megérkeztem. hát nem volt könnyű, ez valahogy nem lett a legjobb fejezetem. de majd ti eldöntitek. Köszönöm a komikat!
Jó olvasást!
B.U.K.É! XD
Puszi,
ZoÉ
~~~~~ xxx ~~~~~
~ Véget nem érő szép remény ~ 31. fejezet - Erre nem számítottam!
A távozás, vagy az elválás mindig nehéz dolog. Ahogy szerelmem távolodó alakját néztem úgy éreztem, hogy magával vitt belőlem is egy darabot. Elment, mert szólította a kötelesség. Az eszem tudta, felfogta, hogy ennek így kell lennie, de a szívem mind untalanul belesajdult a hiányába. Mégis nehezemre esett kimondani, hogy veled megyek.
Két egész hetet kellett kibírnom Rob nélkül. Amit természetesen magamnak is köszönhetek. Másrészt az agyam folyamatosan azon járt, hogy eddig sosem volt rá példa, hogy így veszekedjünk. Bár mióta Los Angeles-be megérkeztünk, azóta többször kaptunk össze, sőt itt még sor került kissé vadabbra sikerült dühöngésre, mely sosem volt jellemző ránk. Ez a város, ez a világ kihozta belőlünk. Ezt egyáltalán nem tartottam szerencsésnek.
Nyugalom a munka területén sem akadt. Egy sürgős reklám fotózását kellett levezényelnem. A megbízott fotóst a legrosszabbkor döntötte le a lábáról valami nyavalya. Talán ez minősült a legkézzelfoghatóbb kifogásnak, hogy emiatt nem tudtam Robot elkísérni. Lucas csodálkozott rajtam, mikor elmeséltem neki Rob ajánlatát. Legjobb barátom nem titkolta a döbbenetét, sőt simán lehülyézett. Pusztán azért, mert képes voltam nemet mondani az utazásra. Luc hathatósan érvelt az utazás mellett, és megadta azt a kezdő lökést, amire szükségem volt.
Egy gondosan előkészített tervvel a tarsolyomba, illetve renddel hátam mögött szállhattam fel a kanadai járatra. Amit természetesen Lucas segítsége nélkül nem tudtam volna elintézni. Az elég rövid repülő út alatt a pillangók csak nem akartak elnyugodni a gyomromban, főleg úgy nem, hogy tudtam, nem sokára viszont láthatom szerelmem. Ugyanakkor ott volt az utazása előtti varázslatos éjszaka, még most így visszagondolva is belebizsereg minden tagom s rögtön elöntött a vágy. Lucas mellett egy másik személy tudott még az érkezésemről. Nos ő szolgáltatta az információkat, s mint egy telefonos összekötő navigált engem. Rettentően hálás voltam Steph-nek mindenért.
Az érkezésem úgy időzítettem, hogy meglepetés legyek, ezért sem avattam be több embert a terveimbe. Ha már meglepetést akartam, akkor ahhoz hozzá tartozott az, hogy megláthatom az első reakciókat. Néhány kelléket is kaptam Lucas jóvoltából, hogy még véletlenül se ismerjenek fel. Új ruhák, új frizura, melyet parókával oldottak meg. Először kétkedve néztem magamra a tükörbe. Nem hittem volna, hogy ennyi elég, ne ismerjenek fel. Egy vörös parókával hosszabb lett a hajam. Szűk farmert húztam fel, sima fekete felsővel és bőrkabáttal.
S bár megnéztek, ami a vörös paróka számlájára írható, simán el tudtam sétálni a feltehetőleg rám váró fotósok mellett. Pedig hemzsegtek, mégis könnyedén lépkedtem tovább. A reptérről taxival mentem egyből a forgatás helyszínére. Először a szállodára gondoltam, de rájöttem, hogy mindazokkal lenne kiszúrás, akik aggódtak értem. Még belegondolni is szörnyű, hogy történnek ilyen tragédiák.
Szerencsére megérkezetem, így nem kellett a rossz emlékekkel foglalkozni, inkább mosolyogva figyeltem, ahogy egyre közelebb lehetek szerelmemhez. A stúdió előtt szinte lépésbe tudott csak haladni az autó. Rengeteg rajongó várakozott kint, s közöttük természeten a paprazzik vegyültek. A galád fotósok, amint felfigyeltek a taxira, egyből kattintgatni kezdtek. Természetesen a vakuk villódzó fénye egy cseppet sem esett jól. Aztán alább hagyott a lelkesedésük, mivel valóban nem jöttek rá a kilétemre.
A taxit beengedték, amely végül egy hatalmas épület előtt állt meg. Kifizettem a sofőrt, de maradásra kértem, míg megérkezik a testőr, aki segíteni fog nekem. Erre természetesen vigyorral bólogatott, szerintem tévesen színésznek gondolt, s emiatt készségesen maradt. A kocsi mellettem vártam, majd a közeledő testőrnek integettem. Mindenki furcsán méregetett, mert közben mellettem elhaladtak páran. Az álcám tökéletesen működött, senki nem ismert fel. A tettestársam egy szempillantás alatt mellettem termett.
- Elnézést! Tévedtem… - motyogta zavartan.
- Szerintem nem tévedtél. – mosolyogtam felé. – Szia Dean!
- Szia, meg sem ismertelek! – nevetett fel a nagy mackó. – Indulhatunk? – bólintottam.
Az erős testőr felkapta a két táskám, majd közelben parkoló terepjárók terelt. A hatalmas sötétített ablakú autók felsorakoztak. Tudtam, hogy ezekkel hozzák-viszik a színészeket, a rendezőket és a stáb tagjait. A méretes járműveknek nem csak kényelmi, hanem fontos biztonsági feladatot is el kell látniuk. A legutolsó előtt álltunk meg. Minden jel szerint Robot ezzel szállíthatják. Akkor vált teljesen bizonyossá, mikor a csomagtartó elnyelte a táskáim. Dean egy röpke pillanat alatt elkészült. Addig körbenézem egy kicsikét. Ismerkedtem az új környezettel. A stúdiófotózások teljesen más helyen, és teljesen más légkör kialakítását igényelnek. Egy film forgatása sokkal monumentálisabb. Ezzel együtt képes egy lenyűgöző és magával ragadó világot megteremteni, melybe teljesen is veszhetsz. – Csodálatos. – suttogtam magam elé. Majd mosolyogva léptem Dean mellé.
- Ezek szerint, jó az álcám. Vajon Rob felismer? – gondolkoztam hangosan. A testőr mély, férfias nevetése szállt a levegőbe. Többen felénk fordultak, de egy-egy váll rándítással elintézetnek tekintették a dolgot. Aztán tovább folytatták az útjukat, vagy csinálták azt, amit eddig.
- Hát nem vagyok benne biztos, sőt tuti nem fog felismerni. – nevetett ismét Dean, de most valamivel visszafogottabban. - De mindent megér, hogy lássam az arcát… - miután kiszórakozta magát, végre olyan információkat közölt, amire tényleg kíváncsi voltam. - Mindjárt befejezik a forgatást, egy jelent maradt neki. Szerintem ma már nincs több felvétele.
Egyre közelebb értünk a lakókocsikkal zsúfolt másik parkolóhoz. Kedvenc testőröm közben elmagyarázta, ki melyik lakókocsi ideiglenes tulajdonosa, illetve a stúdió területén hogyan lehet közlekedni. Vicces volt, mert turistának éreztem magam. Igyekeztem figyelni, de más elvette az eszem. A jóleső izgalom a viszontlátás miatt felpezsdítette a vérem.
Furcsa zajokra lettünk mindketten figyelmesek. Rob ideiglenes menedékének az ajtaja hirtelen kivágódott. Hangos csapódástól szó szerint megijedtem. Tátott szájjal néztem, ahogy Kristen szalad le lépcsőn ziláltan, kezében szorongatva néhány holmiját, majd eltűnik előlem. Nem láttam merre ment, mert meredten a kivágódott ajtó helyét bámultam. Mivel Kristen eltűnésével szinte egy időben jelent meg Rob is hasonlóan lengén öltözve. Félmeztelen volt, de a farmere lejjebb csúszott a kelleténél, a slicce is nyitva volt. Az alsónadrágja márkáját simán megállapíthatta volna bárki. Rob Kris felé motyogott valamit, s abba az irányba fordult.
Nem akartam hinni a saját szememnek. Pedig a két szemem előtt zajlott le minden. Padlót fogtam, azt mondanom sem kell. Dean fogott meg, hogy össze ne essek. Nem sokon múlott pedig, hogy összeessek, mint egy rongybaba. Nagyokat kellett nyelnem, hogy kibírjam bőgés nélkül. Nem kis erőfeszítésbe került.
- Csakhogy előkerültél! – csattant fel Rob. Teljesen idegen volt számomra. – Végre! Ha befejezted a csajozást, talán indulhatnánk. – visszalépett az ajtón. Engem semmibe se vett. Észre se vett? Tátott szájjal néztem Deanre. Tőle vártam valamiféle magyarázatot vagy tudom is én mit.
- Jól vagy? – A testőr sokkal inkább aggódott értem, ami csak még inkább fokozta a kételyeimet. Dean aggódott értem. S ez már most nem tetszett. Megráztam a fejem, mert nem tudtam már válaszolni. Sokkoltan álltam, míg agyam lázason dolgozott, hogy felfogjam, mi történt az imént.
- Nem rossz! Formás. – összerezzentem a közvetlenül mellettem felcsendülő hangtól. Lassan emeltem rá a tekintetem. Rob csak leplezetlenül végigmért. – Felőlem hozhatod. – vonta meg a vállát. S távolabb lépett. Most nekem nyílt lehetőségem, hogy közelebbről megnézhessem. Felhúzott egy pólót, kabát volt a kezében. Táska a vállán.
Levegőnek nézett. Sőt az alatt a néhány pillantás, amit volt kegyes rám pazarolni mérhetetlen undort mutatott. Az hagyján, hogy bunkóban viselkedett, ismertem már annyira, hogy simán tudtam a szeméből olvasni. Ami minden kimondott szavánál sokkal nagyobb, sokkal mélyebb fájdalmat okozott. Eddig tartottam magam. Megelégeltem s cselekedtem. Soha életemben nem bántottam senkit. Nem voltam erőszakos, harcias típus, nem verekedtem. Nem ütöttem meg senkit. De a lekezelő, lenéző stílusától felforrt az agyvizem. Közelebb léptem hozzá, végigmért újra, szinte levetkőztetett a tekintetével. Mégsem ismert fel, és az undor csak fokozódott. Életemben még egyszer ekkora pofont nem tudok lekeverni, még akkor sem, ha akarnám. Hosszas korholással indultam el az ellenkező irányba. Amíg távolodtam, hallottam az utolsó mondatokat.
- Ezt miért kellett? Miért vagy bunkó? – Dean értetlenül állt az események előtt.
- Ez csak egy cafka… - dörzsölgette Rob az arcát. – Úgyis csak az ágyamba akarna belemászni. Miért ne? Tüzes vadmacska… kimerítő, de élvezetes lehet vele a szex… Legalább a számát megszerezted?
- Erre nem számítottam… - végig ez zakatolt a fejembe. Dühös voltam, ami segített, mert így nem sírtam. Csak robogta előre. Míg Ashleybe botlottam, vagyis inkább majdnem elsodortam. Ő bezzeg elsőre felismert. Nevetve ölelt meg, két puszival üdvözölt. Áradozva dicsérte meg a szerelésem. Aztán csak úgy kibukott belőlem az engem jelen pillanatban nagyon foglalkoztató kérdés.
- Ash mi a fene történt az elmúlt két hétben? – szegeztem barátnőmnek a kérdést.
A válaszhoz persze megosztottam Rob iménti megnyilvánulását, Krist távozását a lakókocsijából, illetve az öltözékére is kitértem. Barátnőm belém karolt, majd úgy irányított a megfelelő irányba. Ez azért volt jó, mert a monológom alatt valamelyest párolgott el a haragomból valamennyi. Ash-sel visszaértem a kiinduló ponthoz, de már csak egyetlen autó állt a parkolóba. Csalódtam, mert a poggyászom Rob kocsijába rakta Dean, nálam csak a kézitáskám maradt.
- Gyere, menjünk a szállodába! Ott majd megbeszélünk mindent. Nem értem, Rob miért ilyen… - gondolkozott el a vidám barátnőm.
- Sziasztok! – ijesztett meg minket Ash filmbeli férje. – Ash bemutatod a gyönyörű barátnőd? – ő bezzeg elismerően nézett rám. Érdeklődve várta, hogy a megszólított cselekedjen.
- Mi a franc van a pasik szemével? – sóhajtottam egy nagyot. - A szemetekkel? – fordultam bosszúsan Jack felé. Ő egyből kapcsolt.
- Zoé… Zoé te vagy az? – csodálkozott, de elismerően mosolygott. Futólag megölelt, sőt még a parókám is megtapogatta. Mint egy kíváncsi kisgyerek. Teljesen úgy viselkedett.
Most már nem volt semmi esélyem. Ketten voltak ellenem. Bepaterolta a hatalmas autóba, egyenesen a hotelbe vittek minket. A többiek sem jöhettek el sokkal korábban, mert a liftek előtt futottunk össze. A lányok, Nikki, Elisabeth és Kristen gyorsan kapcsoltak, míg Kellannek és Peternek több idő kellett. Kristen reakciója, arca és szeme tele volt ellentmondással, sőt még parányi félelmet is fedeztem fel. Éppen Kellan ölelt meg üdvözlésként, mikor Rob érkezett hű testőrével. Bár inkább törtetetett.
- Tessék, itt a bizonyíték, hogy igazam volt. – csattant fel nyers hangon Rob. - Ez csak egy ribanc. Már megvan az új áldozata… - röhögve Kellan-re célzott. Mindenki zavarodottan nézte a kretén módon viselkedő férfit.
- Most mi van? – tárta szét a kezét, mert nem értett semmit.
- Tudod, az van… - fordultam szembe a párommal. Kikerekedett szemekkel nézett rám. A hangom egyből felismerte. – Hogy voltam olyan hülye, magamat okoltam, hogy nemet mondtam az utazásra. Majd két héten keresztül azért hajtottam, hogy eljöhessek hozzád. Erre bunkó, tahó beszólásaiddal megalázol, megbántasz. Arról nem beszélve, hogy megcsaltál, amit a saját szememmel láttam. Hát ez van! – remegtem, de végig tudtam mondani, amit akartam. Még időben megakadályoztam, s a könnyeim nem árultak el, mekkora fájdalmat okozott.
- Minden szavam igaz. – mondta dacosan. Csak azért sem akarta beismerni a hibáját. – Minek akkor ez a maskara?
- Te nagyon hülye vagy… - Kellan csapott a homlokára. Kedvesen mosolyogtam rá, mire Rob csak felhorkant.
- Azért, mert ha nem vetted volna észre azok az átkozott fotósok mindenhova követnek… Nemcsak téged, de engem is. Részben azért, mert a barátnőd vagyok még – jó erősen nyomtam meg az utolsó szót – másrészt a munkám miatt… Neked szerettem volna meglepetést, de még attól is elment a kedvem, hogy egy légtérbe legyek veled…
- Most aztán vérig sértődtem, majd Lucas megvigasztal vagy Roy… - hát ez a baja. Ismét az örökös féltékenységének az áldozata lett. Elvette az eszét.
- Nem tudom, mi a pokol történt két hét alatt… Gratulálok, megmutattad, milyen vagy valójában. Egy undorító alak, és még téged neveztelek a páromnak. Nem, ilyen embernek ismertelek meg, azt hittem, hogy te más vagy... Egyszer s mindenkorra megtanultam a leckét. Néhány óra alatt sikeresen leromboltál mindent. Megkönnyítem a dolgod, kimondom: vége! – a végét már hisztérikusan zokogva kiabáltam a képébe. Kétkedő, zavarodott arcába.
- Zoé, kicsim! – újra a régi önmagaként szólalt meg, bár már ez sem érdekelt. Megbántott, megsértett, megalázott. Az az undorra teli szempárt nem bírtam elfelejteni. Megsebezte a lelkem, a szívem. Most úgy éreztem, hogy soha nem tudok megbocsátani.
- Ne, nem! Ne szólíts így! Nekünk innentől kezdve nincs közünk egymáshoz! Szabad vagy! Azt csinálsz, amit akarsz! – elhamarkodottan döntöttem, de semmi sem tudott megállítani. Kitartottam a döntésem mellett.
- Zoé! – lépett mellém, megfogta a kezem. Korábban az érintése is olyan hatással volt rám, akárcsak a csókja, de most egyáltalán nem ez történt. Égetett. Égette a bőröm az érintése nyoma. A kellemes érzést kellemetlen váltotta fel.
- Eressz el! Ne érj hozzám! – csodálkoztam, de első szóra megtette. Lehullottak rólam a kezei. – Dean, ha megtennéd, visszaadod a csomagjaim. Sajnálom, de képtelen vagyok tovább itt maradni… - a közönségünk megértően bólogatott.
- Hova készülsz? – kapta el a karom Rob. Ezúttal elég volt néhány kemény pillantás, s elengedett.
- A reptérre. Nincs értelme tovább maradnom. Már megmondtam, szabad vagy! Semmi közünk egymáshoz!
Dean vitt ki a reptérre, mivel úgyis a kocsiban voltak a csomagjaim. Csendben ültem, az ablakon bámultam kifele. Összetörtem, az ürességen kívül mást nem éreztem. A szívem érte dobogott, s most megszűnt. A korábbi mérhetetlen szerelmet, felváltotta a gyűlölet. Ahogy Rob kifordult önmagából, úgy változtak meg az érzéseim vele kapcsolatban. Képtelen voltam sírni, zokogni. Üveges tekintettel figyeltem a padlót előttem. Nekem is meg kellett emésztenem, hogy kimondtam a szakítást. Véget vetettem a kapcsolatunknak.
Elbizonytalanodtam. Túl hirtelen, túl gyorsan döntöttem. Az érzelmeim elsodortak, s engedtem magamnak, hogy elhamarkodottan mondjak ki olyat, amit talán nem akartam.
Dean végig ott maradt vele, míg elintéztem a jegymódosítást, és be nem mondták a járatom. Megköszöntem a segítségét, aztán elbúcsúztam tőle. Megkértem, hogy tolmácsolja a köszönetem és búcsút a többieknek is. Majd felszálltam a gépemre. Egyáltalán nem így terveztem, egyáltalán nem így akartam. De ez történt.
Levettem a parókám, a táskámba landolt. A kabátom a karomon pihent. Az ajtó előtt álltam, erőt kellett gyűjtenem. Végül kopogtam. A kinyíló ajtó mögött megdöbbent szempár tűnt fel.
- Hát te? Neked nem itt kellene lenned… - vakarta a fejét az ajtóban álló személy.
- Tudom. De szakítottam vele… elhagytam… - futott végig az arcomon az első könnycsepp. Kimondtam hangosan. Egy másik személynek kimondtam, s ettől olyan valóságos lett. visszafordíthatatlan.
- Hogy mit csináltál? – kérdezett vissza a sokkból felocsúdva.
- Vége…
Ahogy kimondtam rám tőrt minden érzés, minden feszültség kirobbant belőlem. Kegyetlenül felzokogtam, s az ajtóban összerogyva záporoztak a könnyeim. Megint ott tartottam, ahonnan elindultam. Két szerelmem, vagyis az egyikről csak azt hittem, hogy szerelem. Ez volt Adam. De az igazi szerelmem Rob. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan vészelem át, hogy élem túl ezt a csalódást…
Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért!
ahogy ígértem egyben is elérhetővé teszem a novellát. Íme itt is van....
Nagyvárosi Angyal (katt a címre)
Így talán kicsit kezelhetőbb a formátum.
Puszi,
ZoÉ
Sziasztok,
elsőnek hadd mondjam el, hogy NAGYON
KÖSZÖNÖM AZ ÖSSZES KOMIT! Mikor megláttam, hogy már most 4 komi van,
komolyan nagyon meghatódtam.
Először a komikhoz szerettem volna írni, de locsogás lett a vége..... Szóval bocsi a fecsegésért. XD
Elérhető
lesz egyben az egész töri! Miután szerkesztem, formázom és egy kicsit
gatyába rázom formailag, után felrakom nektek! Remélem örültök!
Puszi,
ZoÉ
Dona!
imádtam
az összes komid, nagyon hálás vagyok, hogy az összes részt elolvastad,
és mindhez írtál komit! :) a sors keze volt, hogy pont most olvasd el!
hát... merész ötletnek gondoltam, de úgy érzem, hogy jól sült el...
mármint az, hogy Cora legyen a "gonosz"...
nem volt könnyű megírni
a befejeztés. nagyon megszerettem őket, de úgy éreztem, hogy éppen
eleget szenvedtek, illetve Cassie és Rob is kellőképp bebizonyította,
mennyit jelent neki a másik... szóval, igen vége lett. :( de ők boldogan
élnek... :)
Kitty!
nos, nem szerettem volna
szimpla kis csöpögős befejezést, és hát mint látod, volt még a végére is
néhány ötletem. én szóltam előre, hogy bizony izgalmak várnak még az
olvasókra. :)
Egyben és szépre szerkeszthetőként elérhetővé teszem!!! Letölthető lesz ez is. :)
tudom, hogy Cora megjelenése váratlan volt, de csak még jobban fokozta az izgalmakat...
A
Véget nem érő.... kövi fejezete már folyamatban van, csak közben a meló
nem úgy alakult, ahogy terveztem, illetve az ünnepek is közbe szóltak,
de nagyo sietek. cserkész becsszó!
oh, hogy remekmű azt nem merem ígérni, de még töri az lesz.... infót meg majd kiírom... :)
Klau!
köszönöm
minden szavad! :) ha lehet mondani ilyet, akkor nekem is ez az egyik
kedven törim. nem gondoltam hogy eddig jutok vele, mert az eredeti
néhány részt szépen kinőtte és igen belopta magát a szívembe. egy kicsit
féltem, hogy nehogy túl lőjjek a végével, hogy olyat írok, ami nem
illik maga a törihez...
mELCSY!
köszi! Cora
nagyon vékony jégen táncolt már az elején, nem bírta túltenni magát a
csalódásain, aztán Rob-tól várt vmi vigaszt, vagy akármit, amit bizony
nem kapott meg... s elpattant nála vmi... és hát ez lett az eredmény...
A lényeg, hogy Cassie és Rob végre boldogok lehetnek!!!
megérkeztem.... Feltettem a képet, amit ide szántam és egy dalt, amit imádok, s nagyon passzol a végéhez :)
Szasza! imádom a képeid és nagyon köszönöm!
Jó olvasást!
Puszi,
ZoÉ
12.rész - The End
~ Robert ~
Már napok óta úgy éreztem, mintha egy
álomban élnék. A boldogság és a szerelem tette színessé a világomat. Ez csak a
vihar előtti csend lett volna? Most viszont valami történt. Aggódva figyeltem,
ahogy szerelmem berohant a fürdőbe. A kiszűrődő hangokból egyértelműen tudtam,
mi zajlik odabent. Bizonygatta, hogy jól van, amint kijött a fürdőből. Visszabújt
az ágyba, ami mindenképp a legjobb megoldásnak gondoltam. Vigyázni szerettem
volna kedvesemre, mellette lenni.
Mégsem tehettem így, mivel pont
mostanra időzítettek egy megbeszélést. Nem akartam Cassiet magára hagyni, főleg
nem úgy, hogy beteg. Kedvesem addig győzködött, hogy meglesz, míg rá nem
bólintottam. Vonakodva készülődtem. Csak egy apró puszit nyomtam kedvesem
homlokára.
Már úgy is vártak rám. Juliet, a
londoni ügynököm kocsit küldött értem. Bevágódtam a hátsó ülésre, és igyekeztem
ráhangolódni a megbeszélésre, mivel az életem egyik legjobb szerepét kaptam
meg. Az ügynökség egész épülete különleges erővel, kisugárzással rendelkezett. Ami
természetesen rám is hatást, nagy hatást gyakorolt. Épp csak beléptem, már
Juliet sietett elém. Folyamatosan hadart, nem tudtam teljesen rá koncentrálni.
Cassie végig ott bujkált az agyam eldugott szegletében.
A lift dallamára tértem magamhoz,
ahogy a legfelső emeleten szálltunk ki. A nyüzsgés sosem szűnt meg. A nap
bármely szakában jöttem, mindig ugyanolyan felpezsdült légkör fogadott. A
tárgyalóban már vártak rám, bár a rendező, aki kezdeményezte a megbeszélés
előre hozását, még nem érkezett meg. Addig helyet foglaltam, s még kávét is
kaptam.
- Rob! – ült le mellém Juliet. –
Beszéltem Steph-fel, átrágtuk magunkat a beosztásodon... – hallottam, hogy
hozzám beszél. A szavak értelmét mégsem fogtam fel.
- Tessék? Mit mondtál? – tértem
magamhoz.
- Csak azt próbáltam közölni veled,
hogy mi lesz a dolgod… - végre megérkezett a rendező, így félbe maradt a
beszélgetés.
Mint kiderült, a rendező személyesen akart
találkozni velem, s ennek ürügyéül szolgált a mai találkozó. Bár nem volt
egyáltalán haszontalan, mivel fontos információkat tudhattam meg a forgatásról.
Egy kicsit jobban megismerhettem a rendezőt, ami természetesen a tényleges
munkánál roppant fontos. Mégis annak örültem a legjobban, mikor már az
elköszönésnél tartottunk. Fél lábbal bizony már akkor az épületen kívül voltam.
A szemem előtt az lebegett, hogy mihamarabb viszontláthatom szerelmem. Ennek
megfelelően minden további időhúzást hárítottam. Bár Julietet nem sikerült
leráznom, sőt elkísért. A kocsiban végig magyarázott. Néhány perc után rájött,
hogy minden próbálkozása felesleges.
A lábammal doboltam, bár tudtam, hogy
semmit sem segít. Siettem haza. Ahogy erre gondoltam, önkénytelenül is
mosolyognom kellett. Nem laktam régóta abban a lakásban – főleg nem Cassie-vel
–, mégis minden egyes alkalommal úgy tekintettem rá, hogy ez az otthonom.
Ráadásul tudtam, hogy Cassie-vel valami nincs rendben és ezért mellett
szerettem volna lenni. A forgalom cseppet sem kedvezett nekem. A forgalmas utca
teljesen bedugult. Csak lépésben lehetett haladni. Így az ügynökség és a lakás
közötti út időbeli hossza megduplázódott. Az orrom alatt elmormoltam néhány
szitkot, hogy ennek is most kell történni.
Nagy nehezen megérkeztünk a ház elé.
Futtába köszöntem el Juliettől, aki mosolyogva intett nekem. Futólépésbe
haladtam az ajtóig, majd egyenesen fel a lakásba. Lihegve értem fel a mi
szintünkhöz. Lendületesen léptem be a lakásba. Első döbbenet azzal sújtott le
rám, hogy nyitva volt a bejárati ajtó. Nyitva? Elszakítottam a tekintetem az
ajtótól, s még inkább sokkoltak a látottak. A lakás fel volt forgatva. Minden
össze-vissza volt dobálva.
- Cassie? Kicsim? Cassie, hol vagy? – emeltem
meg a hangom szerelmem keresése közben. Mindent figyelmen kívül hagytam. Nem
érdekelt a felforgatott bútorok, az összedobált könyvek, a szétszórt és
összetörött dísztárgyak. Csak egy valami vagyis valaki érdekelt. – Hol vagy? –
lendületesen haladtam a háló felé.
Persze akaratlanul belebotlottam a
holmikba. A háló sem volt jobb állapotban. Ott a ruháinkat, az ágyat
felforgatták. A háló mégis üres volt. Egy cifra káromkodás után a telefon után
nyúltam. Egyre idegesebb lettem, hogy Cassie nincs sehol. Így a lakás eme
állapotában, még azt sem tudom megmondani, hogy hiányzik-e valami. Elsőként
kedvesem hívtam, de mivel a jellegzetes dallam néhány lépésnyire tőlem szólalt
meg, így ez feleslegesnek bizonyult. A következő hívást a rendőrségre
indítottam.
Az ajtó előtt toporogva vártam, hogy
végre a rendőrség megérkezzen. Nincsenek arra szavak, hogy mennyire ideges voltam.
Cassieről semmit sem tudtam, s sajnos a legrosszabb ötletek jutottak egyből
eszembe. Rosszul sikerült rablás. Emberrablás. Erőszak. Szörnyű dolgok csak még
jobban felidegesítettek.
A rendőrök nekiláttak nyomok után
kutatni, míg engem a kórházban megismert két nyomozó faggatni kezdett. Hívtam
Margaretet és anyáékat, hogy véletlenül nem járt-e arra Cassie. Minden maradék
erőmre szükségem volt, hogy ne hozzam rájuk a frászt. Talán sikerült. Egyre
inkább olyan érzésem volt, hogy itt sokkal többről van szó, mint mi azt eddig
gondoltuk volna. A háttérben zajló események igenis össze futnak, sőt
kapcsolatban állnak Kényszert éreztem, hogy a gondolatmenetem megosszam a két
nyomozóval. Egyáltalán nem tartották hülyeségnek, sőt ahogy végigvettük az
eseményeket, nagyon is klappolt minden. Már csak azt nem tudtuk, ki vagy kik
állnak az egész mögött.
- Mr. Pattinson, mikor látta utoljára
Cassandrát? – tette fel ismételten az egyik nyomozó a kérdést. Szóba került
közöttünk az emberrablás lehetősége is.
- Néhány órája… Rosszul érezte magát. Nem
akartam magára hagyni, de megbeszélésre kellett mennem. Visszafeküdt, azt
mondta, ágyban marad… S erre értem haza… - mutattam körbe.
- Kérem uram, nyugodjon meg! – mintha
ez olyan könnyen menne. – Tudom, hogy nehéz, de higgadtnak kell maradnia… Csak
azzal tud segíteni a barátnőjén. – bólintottam, mert igaz volt. Hiába igyekeztem,
nem bírtam lehiggadni. Váratlan zajra kaptam fel a fejem, de nem csak én.
Mindenki, aki a szobában volt. Valaki közeledett. Kulcszörgés. S kinyílt az ajtó.
~ Cassie ~
Remegő lábakkal sétáltam a sorok
között. Még mindig lehetetlennek tartottam, de egyre inkább kezdtem elfogadni a
tényt. Kezdtem megbarátkozni a gondolattal. Elértem a sort, ahol megdermedtem.
A legkülönbözőbb tesztek sorakoztak előttem. Egyszerűen nem, melyiket
válasszam. Márka, csomagolás és még ki tudja, mi szerint voltak rendezve. Ott
álltam és néztem ki a fejemből.
- Segíthetek? – lépett mellém egy
középkorú nő. A bolt logóját viselte a felsőjén, s egyből a névtáblájára pillantottam.
- Berta… - nagy levegő után
folytattam. – Terhességi tesztet… szeretnék… Nem tudom… Melyik legyen? -
nyögtem ki nagy nehezen.
- Ez egy nagyon kedvelt fajta – vette
le Berta az egyik dobozt. – Elég sokat eladtunk belőle. Közepes árkategóriába
tartozik. Ez egy érzékenyebb típusú – nyúlt egy másik doboz után – emiatt egy
kicsit drágább, azonban valamivel megbízhatóbb…
- Köszönöm. – remegő kézzel vettem
egyet-egyet az ajánlott tesztekből, s találomra még leemeltem a polcról még
kettőt.
A pénztárig vezető úton mindenki engem
nézett, vagyis én ezt éreztem. Sor volt a kasszánál, így várnom kellett. Az
ujjaim egyre gyorsabban doboltak a dobozon, ami miatt az előttem állók többször
hátra fordultak. Nem tehettem róla, rohadt ideges voltam. Végre én következtem.
A pult túloldalán egy fiatal srác állt. Enyhén kidülledt szemekkel ütötte be az
árakat. Szerencsére egy zacskóba tette a dobozkákat, s így az üzletből kilépve
nem láthatták, mi van nálam.
A rosszullétem nem jelentkezett. Az
idegesség kötötte le minden figyelmem, s emiatt liftezett a gyomrom. Szapora
léptekkel haladtam az utcán. Reméltem, hogy sikerül addig elvégeznem a
teszteket, míg Rob nem ér haza. Feleslegesen nem akartam ráhozni a frászt, mert
egy csöppség hatalmas felelősség. – Ha megcsinálom a teszteket, akkor szólok
csak Robnak. – döntöttem el magamban.
A ház előtt villogó fényekre lettem
figyelmes. Rendőrség. Itt? Még inkább szedtem a lábam, a lakásunkig meg sem
álltam. Zörgött a zacskó, csörgött a kulcsom. A bejárati ajtó nem volt bezárva.
Beléptem, amire minden szempár rám szegeződött. Rob megkönnyebbülten
felsóhajtott és szorosan a karjaiba zárt.
- Hol a fenében voltál? Tudod, hogy
aggódtam érted? Azt hittem, hogy valami rossz dolog történt. – levegővétel
nélkül hadart szerelmem. Megszeppenve pillogtam rá.
- Le… kellett… mennem… a boltba… -
dadogtam Rob felé.
- Mi a franc volt ennyire fontos? –
csattant fel, éllel a hangjában. Egyáltalán nem így akartam vele közölni. Nem
így, hogy közben mindenki minket néz. Nem így, hogy a szívem a torkomban dobog.
- Terhes teszt… - suttogtam lehajtott
fejjel. Halottam, ahogy Robban maradt a szusz. Eleredtek a könnyeim. Zsebkendőt
vettem elő a zsebemből, s letöröltem a kibuggyant cseppeket. Ekkor vettem
észre, hogy felforgatták a lakást.
- Itt meg mi történt? – remegő
hangomra a nyomozó reagált. Rob még mindig nem tért magához.
- Mr. Pattinson hívott bennünket,
mikor megérkezett feldúlva találta a lakást. Ön pedig eltűnt. Tapasztalt valami
szokatlant ma vagy az elmúlt napokban? – megráztam a fejem, mert semmi sem tűnt
annak. Minden a megszokott volt. – Mi most távozunk. Jobb lenne, ha Önök is
máshol töltenék az éjszakát. Legalább addig, míg zárakat cseréltetnek… Ha bármi
szokatlan történne, akkor hívjon engem vagy a kollégákat… - bólintottam.
Kikísértem az urakat. Csalódottan
néztem körbe. Rémesen festett minden. Rob még mindig furcsán viselkedett.
Elgondolni sem mertem, mi zajlik le a fejében. A zacskót felmarkoltam, s a
fürdő felé indultam.
- Mikor akartad elmondani? – szólalt
meg először Rob. – El akartad mondani egyáltalán? – nem értettem, miért kérdez
ilyet.
- El… ha már biztos…
- Ha már biztos. – ismételt meg a
szavaim. – Egy gyerek… a francba… egy gyerek… - ledöbbentem. A mai nap már
sokadszorra. Szóval Ő nem akar gyereket, mert a viselkedéséből eddig nagyon az
jött le nekem. Ismételten könnyekkel küszködtem, s elvonultam megcsinálni a
teszteket.
~ Robert ~
Az egyik pillanatban még azon agyalok,
hogy Cassievel szörnyűség történt. A másikban meg azon kattog az agyam, lehet,
hogy terhes. Csak második nekifutásra jutott el a tudatomig, hogy apa lehetek.
Egy gyerek. Hatalmas felelősség, hatalmas öröm és óriási boldogság. Egy gyerek.
Hirtelen azt sem tudtam, nevessek vagy sírjak. Nevessek örömömben vagy sírjak a
meghatódottságtól.
Cassie közben bezárkózott a fürdőbe.
Így az ajtó előtt toporogva vártam. Vártam, hogy mondjon valamit. Az agyam és a
szívem ezres fordulaton dolgozott, annyi izgalom jutott egyetlen napra. Végre
kinyílott az ajtó. Szerelmem kilépett, s engem kikerülve ment vissza a
nappaliba. Egyetlen szó nélkül elment mellettem. Hiába léptem a fürdőbe, mert
ott láttam azokat a műanyag vackokat. Nem értettem, mit jelentenek a jelek. Ráadásul
három különböző jel volt. Cassie után iramodtam. Tátot szájjal hallgattam, a
telefonbeszélgetést.
- Igen, Doktor úr… Holnap… Jó lesz…
Megfelel az időpont… Köszönöm…
- Mi a fenét csinálsz? Hallod? - rám emelte a csodás szemeit. Megbánás
tükröződött bennük. De miért? Mit csinált? – Nem, hallod, nem engedem… Felejtsd el… Ő az
enyém is, nem engedem, hogy bántsd… Megtiltom, hogy elvetesd! – a végét már
kiabáltam. Túl sok volt a mai napra a stressz.
- Te idióta! A nőgyógyászom hívtam a
vizsgálat miatt. Csak ő tudja száz százalékra mondani, hogy terhes vagyok.
Ultrahangra, vérvételre kaptam időpontot… - majd a hálónk ajtaja hangosan
csapódott. Beleremegtek a falak.
~ Cassie ~
Nem bírtam kiigazodni Rob
viselkedésén. A fejem is megfájdult. Mintha megint visszaléptünk volna. Elbeszélünk
egymás mellett, s így nem értjük meg egymást. Bár az ajtócsapkodás kifejezetten
jól esett, most sokkal szívesebben simultam volna bele Rob ölelésébe, minthogy itt
dekkoljak a megszentségtelenített szobában. - Az okos enged… - felpattantam, s
Rob felé igyekeztem. Ő is erre a megállapításra jutott, mivel a nappali és a
szoba között pont félúton találkoztunk. Felkapott és megcsókolt. A lábaim a
csípője köré csavartam, míg a kezeim a nyaka köré fontam. Ő pedig a derekamnál
és a fenekemnél tartott meg.
Óvatosan lépkedett vissza a kanapéig.
Leült, de egy pillanatra sem szakadt el ajkaimtól. Lágy és kényeztető csókokat
váltottunk, míg a kezem Rob nyakát, tarkóját cirógatta.
- Sajnálom. – egyszerre mondtuk ki,
mikor egymás szemébe néztünk
Ahogy belenéztem a kristálytiszta kék
szempárba már nem haragudtam, már csak Ő érdekelt. Beleremegtem ahogy
végigsöpört rajtam a vágy hirtelen feléledő hulláma. Megmozdítottam a csípőm,
most az egyszer semmi hátsószándékom nem volt, mégis Rob a nyakamba hajtotta a
fejét, felnyögött. Sikerült beindítanom, nemesebbik testrésze életre kelt, s
egyre keményebben feszült nekem.
A következő pillanatban arra eszméltem
fel, hogy elfektetett a kanapén. Lekapta rólam a felsőm. Széttárt lábaim közé
helyezkedett, ráhajolt az ajkaimra. Újabb csókot váltottunk, de Rob áttért a
nyakamra. Csókokkal hintette be a kulcscsontom, a melleim, majd egyre lejjebb
haladt. Keze az oldalamat, a csípője köré kulcsolódó lábam simogatta. Nem
bírtam magammal, szemérmetlenül felnyögtem, szinte minden alkalommal, mikor az
ajka a bőrömhöz ért. A még lapos hasamnál azonban megállt. Csókokkal egy kört
írt le. Miután körbe ért a tenyerét fektette a pocakomra. Felemelte a fejét és
ragyogó szemekkel nézett rám.
- Babánk lesz… - áhítattal és ezer wattos
mosollyal mondta ki. Csak bólintani tudtam, mert meghatott, hogy ennyire örül.
- Nem bánod? – félve kérdeztem, de
muszáj szükségét éreztem. Először puszit nyomott a hasamra, csak azután
válaszolt.
- Most viccelsz? Legszívesebben
kiugornék a bőrömből. Nincsenek arra szavak, mennyire boldoggá tettél. Apa
leszek. – most először mondta ki. – Apa leszek. – ismételte meg, de most már
hangosan nevetve. – Nem tudod elhinni, hogy rám hoztad a frászt, de már nem
számít... Babánk lesz... Kisbabánk… Nem is tudom, kinek mondjam el először… -
ábrándos tekintettel ölelt magához.
- Rob, majd csak holnap lesz biztos.
Ha az orvos megvizsgált. – hiába mondtam, mert Ő már kész tényként kezelte.
- Gyere, szedjünk össze pár dolgot, ma
anyáéknál maradunk… - szólalt meg miután egy kicsit elgondolkozott. – Mi van? –
néztem rá. Ezt nem hiszem el, pedig már annyira akartam Őt. Az ajkára hajoltam,
miközben a kezem a pólója alá csúszott. Belenyögött a csókba. S a kezem egyre
lejjebb csúsztattam, az öve fele. Már elértem, éppen bontogatni kezdtem, de
lefogta a kezem.
- Ahh… Kicsim… - nyögött fel. A fejét
hátravetette, míg mélyeket lélegzett. A kezem mégsem engedte el. Meglepődve
néztem hol a kezem, hol Rob arcát.
- Nem akarod… Nem akarsz engem… -
remegett a hangom. Eléggé rosszul érintett, hogy megállított.
- Jaj, Édesem, hidd el nagyon is
akarom… Nagyon is kívánlak… De előbb biztonságba szeretnélek tudni… Megígérem,
mindkettőtöket megvédelek…
Nagyon úgy nézett ki, hogy csatát
vesztettem, amit igen a szívemre vettem. Felkeltem, s felkaptam a felsőm. A
nyomozó is azt tanácsolta, hogy máshol töltsük el az éjszakát. A hálóban is
minden fel volt forgatva. A szekrényekből és a fiókokból kiszórták a ruhákat,
az ágyat felforgatták. Karba fontam a kezem, mert rájöttem, hogy képtelen
lennék éjszaka itt maradni. Most jutott el a tudatomig, hogy valaki itt járt.
Valaki, egy ismeretlen, matatott a holmijaim között. A ruháimhoz, az ágyunkhoz.
Rob mögém lépett. Hátulról ölelt át. Szerencsére nyugtatóan hatott rám.
Tényleg csak egy-két dolgot raktam el.
Rob felvetett, ha szeretnék, akkor anyához visz el. Nem akartam anyára ráhozni
a frászt azzal, hogy megjelenünk. Rob pedig szerintem nem bírta volna tovább
magában tartani azt, hogy apa lesz. Így inkább Clairékhez mentünk. Míg pakoltam
megszédültem. Szerelmem egyből észrevette. Aggódva faggatott a hogy létem
felől. Addig nem nyugodott meg, míg le nem ültem. Ettől kezdve Rob minden
harmadik szava az állapotomra vonatkozott. Mosolyogtam, mert ha már most ilyen,
akkor milyen lesz később.
Derekamnál fogva kísért le a kocsiig.
A legóvatosabban vezetett, de a vigyorgása megmaradt. Nagyot sóhajtottam, amire
természetesen kedvesem rám kapta a tekintetét. Az sem segített, hogy a gyomrom
is korogni kezdett.
- Ha odaérünk, akkor enned kell! Anya
biztos csinál valami finomat. – csak bólogattam. Éhes voltam már, mert a
palacsintát is otthagytam és helyette a boltba szaladtam.
Nem kis meglepetést okozott, mikor
megjelentünk. Rob nyitómondata egyszerű és egyértelmű volt. „Apa leszek!”. Claire
és Richard osztozott a fiuk örömében. Mindketten megölelgettek és gratuláltak.
Rob rögtön a konyha felé terelt, hogy igenis egyek, mert kettő helyett kell
ennem. Richard tette fel azonban azt a kérdést, amire válaszoltam, s a szülők
megrökönyödtek.
- Mi az hogy betörtek hozzátok? – Claire
a szája elé kapta a kezeit.
Bólintottam, s folytattam a
csipegetést. Főleg a gyümölcsös pite ízlett a legjobban. Richard közben Robbal
tárgyalt a történtekről. Közben én inkább Claire-rel másról kezdtem el
beszélni. Az evés és mai nap eseményei miatt elfáradtam. Ismertem a járást, így
felmentem Rob szobájába. Ez a hely megnyugtatott. Biztonságban éreztem magam. Az
ágyra kuporodtam. Éreztem Rob illatát. Elnyomhatott az álom.
- Itt vagyok, Kicsim… - érintésre
riadtam fel. Rob bújt mellém, magához ölelt, s a hátamat simogatta.
Beszippantottam az ismerős illatot. Eltelített. Ahogy tudatosult bennem, hogy
mellettem van. Biztonságba vagyok. Az érintései azonban egészen más irányba terelték
a gondolataim. Vágyat keltett bennem. Bár ma már egyszer leállított, mégis
megkíséreltem, hogy újra próbálkozzam.
Feltornáztam magam, s a lábamat
átvetve Rob csípője felett, fölé kerekedtem. Megcsókoltam, amit viszonzott. Fel
sem fogta, de a kezei automatikusan csúsztak a combomra, a fenekemre, sőt a
felsőm alá vezető utat is megtalálta. Belenyögtem a csókunkba. Rob velem az
ölében felült, s vetkőztetni kezdtük egymást. A ruhadarabok sorra repültek le a
földre. Mámorban és gyönyörben teljesedett ki a szerelmünk.
Reggel úgy ébredtem, hogy Rob keze a
hasamon pihent. Mosolyogtam, ennyire ragaszkodik a bennem növekvő aprócska
élethez. Bármennyire szerettem volna kedvesem mellett lustálkodni, ma nagy nap
lesz. Az orvosom biztosra meg fogja mondani a baba érkezését. Most már nagyon,
de nagyon vártam az apróság érkezését.
Hangtalanul másztam ki az ágyból és
felkaptam Rob pólóját. Legalább addig, míg a fürdőig értem, zuhanyozni készültem.
Beléptem a kabinba. A kellemes meleg víz finoman futott végig a testemen.
Lehunytam a szemem, s egyből a múlt éjszaka élvezete kerített hatalmába. Rob
csókjai és érintései annyira valósak voltak, ami annak volt köszönhető, hogy
szerelemem beosont mögém a zuhanyzóba. Keményen meredő testrésze magának
követelt. Egyáltalán nem bántam, mivel olyan gyönyörökben volt részem, amely
létezéséről eddig nem tudtam, hogy létezik. A sikolyaim csókokkal fojtotta
belém.
Boldogan készülődtem. Nyoma sem volt
rosszullétnek. Nem volt hányingerem, nem szédültem. Semmi olyan nem
jelentkezett, ami előző napot megkeserítette. Csak is a jóra koncentráltam. Nem
akartam feleslegesen idegesíteni önmagam. Nem mintha rajongtam volna a
vizsgálatokért. A vérvétellel mindig hadilábon álltam. De Rob mellettem volt.
Minden pillanatban éreztem a támogatását. Túl éltem a vérvételt, s a legjobb
pillanatban az orvosom megerősítette a babánk érkezését. Az ultrahangos
vizsgálat kevésbé volt kellemetlen, sőt még egy képet is kaptunk. Bár az
aprósát tényleg aprócska, de Rob megbabonázva bűvölte a képet.
Ezúttal én ragaszkodtam hozzá, hogy
anyáékhoz menjünk. Neki személyesen akartam elmondani a jó hírt. Most már végre
elhittem, hogy hamarosan hárman leszünk. Vigyorogva vetettem magam anya
karjaiba, annyira boldog voltam. Sőt gratuláltam a leendő nagyszülőknek. Emiatt
anya ragaszkodott hozzá, hogy velük töltsük az egész napot. Nem akartam, de
mégis elmondtam anyának, hogy felforgatták a lakást. Rob biztosította anyát és
Bill-t, hogy intézkedett a biztonságom érdekében.
Az elkövetkezendő néhány napot azzal
töltöttünk, hogy feltakarítsuk a lakást. Rob minden lépésem követte. Direkt úgy
intézte, hogy szabad legyen. Egy hímes tojás is megirigyelte volna a törődést,
amit kaptam. Kivette a kezemből a dolgokat, ha szerinte túl nehéz volt. Leste
minden kívánságom. A pocakomat simogattam amikor csak eszébe jutott. A nappal
nagyon is gyorsan telt el, viszont éjszakát Rob szüleinek a házában töltöttük.
A vendégszeretetüket élveztük. Nem úgy tűnt, mintha bármiféle előrelépés lenne
az ügyünket illetően. Ráadásul Jason nem túlzottan örült üzleti szempontból.
Magánemberként viszont velem együtt örült éppen úgy, ahogy a lányok. Még bulit
is szerveztek nekem. Rob nem titkolta, mennyire örül a hírnek, hogy nem
táncolok.
Persze a napok változtak éppen úgy
ahogy a hangulatom. Egyre gyakrabban émelyegtem és küszködtem hányingerrel. A
másik végletként kívánós lettem. A palacsinta volt az egyik olyan étel, amit
szinte mindig kívántam. A lakásban sütögettem egyedül, mivel Rob-nak be kellett
mennie az ügynökségre. Palacsintát majszoltam, mikor zörgést hallottam.
Megfordultam, s minden kirepült a kezemből.
- Nézzenek oda, de régen találkoztunk.
– nézett végig rajtam Cora.
- Hogy jöttél be? Mit keresel itt? –
döbbenten néztem.
A mosolygós nővér helyett egy fakó
árnyékot láttam magam előtt. Semmi sem emlékeztetett arra a kedves és szép
nőre, aki a kórházban mellettem volt. Hosszú ragyogó haja, melyet csodáltam a
színe miatt, sötét és töredezett lett. Lefogyott, amiatt beesett az arca, még
jobban látszott az arccsontja, illetve a szemei alatt óriási fekete karikák
éktelenkedtek.
- Nem örülsz, hogy látsz? – jött
közelebb. Ezzel egy időben hátrálni kezdtem, míg neki nem ütköztem a mögöttem
lévő szekrénynek. – Oh, csak nem megijesztettelek? – hisztérikus hangon
felnevetett. S megtámaszkodott a pulton, ráadásul a kezében egy pisztoly volt.
- Kérlek, ne csináld ezt… Miért?...
Miért csinálod ezt?... – próbáltam minél messzebb kerülni tőle. Nem magam
féltettem, hanem a babám. Cora váratlanul mozdult, s lendítette a kezét.
Eltalált. Hiába nyúltam, hogy megkapaszkodjam, nem sikerült. Elestem. Még jó,
hogy nem rántottam magamra valamit.
- Miért? Miért? – kiabált. – Mert
mindent elcsesztél! – az arcomba üvöltötte. – Pedig minden jól alakult… Ah… Még
ilyen pasi úgysem volt az ágyamban, mint Ő… De te neked pattogni kellett…
Felébredned és elvenned tőlem… - össze-vissza zagyvált. Nem értetem, kiről
beszél, de jobbnak láttam csendbe maradni. Corának elborult az agya, s mindent
levert, ami a keze ügyébe került.
- Kit vettem el tőled? – veszélyes
kérdés volt, azonban ezzel kizökkentettem a további tombolásból. Másrészt
észrevetetem a mobilom, s el akartam érni. Megszerezni, hogy segítséget hívjak.
- Hát Robot… - kárörvendően nevetett,
kiélvezve a fájdalmam. - Nem, az nem lehet. Nem szabad hinnem neki. – hajtogattam.
Cora annyira el volt foglalva magával, hogy elértem a mobilom. A parányi
készüléket a markomba rejtettem. – Hát nem vicces? Míg az életedért küzdöttek a
hőn szeretett pasid az én ágyamban hentergett… velem…
- Nem hiszek neked! Ez hazugság! –
sziszegtem felé. Ismételten felnevetett, addig sikerült hívást indítanom. Csak
remélni tudtam, hogy időben ideér a segítség. Volt még annyi erő bennem, hogy
némi támpontot adjak. – Miért mi? Miért törtél be hozzánk? Miért bántasz?
~ Robert ~
A napok teltek, azonban semmilyen
előrelépést nem értek el az illetékes szervek. Képtelenek voltak megtalálni a
tettest, aki felforgatta a lakásunk. S a babánk érkezésével még inkábba
aggódtam értük. Ezért nappal igyekeztem szerelmem mellett maradni, bár Juliet
nem örült a hívásomnak. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy anyáéknál maradjunk.
Már most jelentkeztek Cassie-nél a
terhesség jellegzetes tünetei. A rosszulléteit aggódva figyeltem, a
hangulatváltozásai is érdekesnek bizonyultak és akkor ott arról még nem is
említettem, mennyire kívánós. Bár mikor a csókjaimat, és engem akart, az ellen
semmi kifogásom nem volt. De volt úgy, hogy valami más nálam népszerűbb volt.
Nagy nehézségek árán váltam el szerelemtől, aki ismételten a palacsintát
majszolt. Szóval röpke csókot váltottunk.
Mától kezdődnek az olvasó- és
ruhapróbák. Ez már tényleges munka részét képezte. Szokás szerint a kocsi lent
várt rám a ház előtt. Most azonban Juliet is benn ült.
- Szia! De jó kedved van. – üdvözölt,
ahogy mellé telepedtem.
- Szia! – mosolyogtam. – Elmondok egy
titkot. – húztam elő az ultrahangos képet.
- Rob? Ez micsoda? – kikerekedett
szemekkel nézte Juliet a képet. – Ez az, amire gondolok?
- Igen. Apa leszek. – büszkén jelentettem
ki.
Színesnek láttam az egész világot.
Semmi sem tudta lerontani a kedvem. Többen meglepődtek rajtam, hogy ennyire
közvetlenül viselkedem. Még az sem zavart, hogy várnom kellett a ruhapróbán
vagy hogy éppen a totál zavarban lévő nő remegő kezei miatt dupla annyi időbe
telt, míg elkészültem.
Éppen csak kikönyörögtem egy cigiszünetet.
Juliet még ide is követett, de most ő is csak a nikotinpótlás miatt. Rá kellett
jönnöm, hogy a baba miatt meg kéne gondoltam a cigiről való leállást. Megszólalt
a mobilom, s mivel szerelmem hívott rögtön felvettem. De nem volt időm
megszólalni sem.
-
Miért mi? Miért törtél be hozzánk? Miért bántasz? - hallottam meg Cassie hangját. Fal
fehér lettem, amire menedzserem is felfigyelt. Közelebb lépett, s úgy tartottam
a telefont, hogy ő is hallja a beszélgetést.
Juliet előkapta a mobilját, de
kikaptam a kezéből. Az enyémet adtam oda. Figyelje mi történik, addig beszélek
a rendőrséggel. Közben természetesen egyenesen a kocsi felé rohantunk. Nem
bírtam elhinni, elfogadni, hogy pont velünk történik. Folyamatosan imádkoztam,
hogy ne legyen semmi bajuk. Azt már most tudtam, hogyha bármi történik velük,
azt nem élem túl. Nem veszíthetem el őket. Rettegtem. Szó szerint hatalmába
kerített a félelem. Reggel még minden rendben volt. Cassie mosolyogva
falatozott a palacsintájából. Nevetett. Az imént pedig remegő hangjától
összefacsarodott a szívem. Csak időben érjünk oda!
~ Cassie ~
Megleptem Corát a kérdéseimmel.
Lefoglalta annyira, hogy ne vegyen észre semmit, míg a mobillal ügyeskedtem.
Azonban a vonal megszakadt. Óvatosan a zsebembe csúsztattam a parányi
készüléket. Éppen időben, mert Cora hirtelen mozdulattal rántott rajtam. Az
arcomba sziszegte.
- Téged okollak mindenért. – taszított
el magától. Az egyik szék azonban az utamba került, feldőlt és bevertem a
fejem. A belém nyilaló fájdalom után megéreztem a vér fémes szagát. Meg sem
bírtam nyikkanni. – Megtettem mindent, hogy Rob az enyém legyen… De minden
felesleges volt, mert átnézett rajtam… Hiába nyúltam bele a vizsgálatokba… - a
pisztollyal a kezében hadonászott. – Belefáradtam, elegem lett. Egyszer s
mindenkorra véget vetek ennek az egésznek…
- Mivel vagy hogyan gondoltad? –
néztem rá könnyes szemekkel. – Véget vetsz az egésznek? – egyszerűen időt
kellett nyernem. – Rob sosem bocsát meg neked… főleg akkor nem, ha bántasz… Sőt
akkor még inkább gyűlölni fog…
- Majd meglátjuk. – húzta gonosz
mosolyra a száját.
- Kérlek, ne tedd! Tudom, hogy Rob
csak megvetni fog s nem szeretni…
- Miért vagy ebben annyira biztos? –
közbe vágott. – Nah, válaszolj! – kiborult. Vagy inkább elborult az elméje.
Egyre jobban aggódtam, mert még mindig nem jött segítség.
- Terhes vagyok… - suttogtam elhaló
hangon.
- Nem! – szó szerint felüvöltött. A
kezeit a fejére szorította, s úgy járkált fel és alá. – Nem! Hogy tehetted, te
kurva? Te ribanc! – meg akart ütni, de most nem hagytam. Váratlanul sikerült
kibillentenem az egyensúlyából. Azonban nem esett el, sőt inkább utánam nyúlt.
Dulakodni kezdtünk, a fejem is fájt és szédültem. Felgyorsultak az események.
Robaj és dörömbölés zavart meg bennünket. Cora nem akart elengedni.
Szitkozódott, sértegetett, elhordott mindennek.
- Cassie? – minden mást kizárva csak a
mennyei hangra koncentráltam.
~ Robert ~
A nyomozókkal egyszerre érkeztünk meg.
Felfigyeltem, hogy több autó is érkezett. Fel akartam menni a lakásba, de nem
engedtek. A két nyomozó haladt elől, mindkettőjük kezében fegyver volt. Azonban
nem voltam hajlandó tétlenül várni, egészen eddig azt tettem. Juliet-et
hátrahagyva törtettem előre. Vadul dobogott a szívem. Igyekeztem ahogy csak bírtam.
A nyomozók már bent voltak. Egy nőt bilincseltek meg. Ezenkívül dulakodás
nyomait láttam, ráadásul Cassie megsérült és sírt. Egyből mellé térdeltem.
Szólongattam, de nem nagyon reagált rá.
- Cassie? Kicsim, nincs semmi baj.
Most már nem lesz semmi baj. – öleltem magamhoz.
- Rob… - remegő kezeivel ölelt át. –
Rob…
- Mr. Pattinson, kérem, engedje el! Megérkezett
a mentő, megvizsgálják a barátnőjét. – megpróbáltam teljesíteni a kérést, de
Cassie nem engedett el. Ezt látta a mentőorvos, illetve a nyomozók is.
- Terhes… Vigyenek bennünket a
kórházba… Majd viszem… Leviszem… - azzal az ölembe vettem erősen fogtam.
Leértünk a ház elé. Nem kerülte el a
figyelmem a hátsó ülésen a megbilincselt nő. megismertem. Cora volt az. Mélységes
megvetést éreztem iránta. Csalódtam, rettentő nagyot csalódtam benne. Tudtam,
hogy hiba volt a vele töltött éjszaka, ami bizony most bebizonyosodott. Azt
viszont már most tudtam, ha rajtam múlik akkor Cora meg fog bűnhődni, amiért
bántotta Cassiet.
A mentőbe szálltam, ott is végig az
ölembe tartottam szerelmem. A remegése nem akart csillapodni. Pedig
nyugtatgattam. Simogattam a hátát, nyugtató szavakat susogtam neki. Végül a
pocakjára fektettem a tenyerem. A kezemre rakta a kezét, talán ez volt az
egyetlen olyan gesztus, amire reagált.
A kórházban ellátták kedvesem
sérüléseit. Szerencsére mind felszíninek bizonyult. Addig nem engedtem el az
orvost, míg meg nem nyugtatott, hogy Cassie és a baba is jól van. Szétfeszített
az idegesség, mert tétlennek és tehetetlennek éreztem magam. Szerelmem ágya
mellett maradtam, míg neki adott az orvos egy enyhe nyugtatót. Nem örültem a
gyógyszernek, de miután többen elmondták, hogy a történtek miatt igen
szükséges. Az éjszakára bent tartották kedvesem, majd csak másnap, immár
nyugodtabban hagytuk el a kórházat.
Cassie szinte könyörgött, hogy ne a
lakásba menjünk. Így végül anyáékhoz mentünk. Nagy meglepetésemre az érkezésünk
után nem sokkal Margeret átjött. Elterelték addig kedvesem figyelmét, míg
visszaugrottam a lakásba. Összeszedtem néhány holmit. Mire visszaértem Cassie
már elaludt. Ezért volt alkalmam anyát és apát beavatni a részletekbe.
Megdöbbenve hallgattak végig, majd gyors zuhany után kedvesem mellé bújtam.
Bár ahogy sejtettem, még egy bizonyos
ideig Cora és a tettei beárnyékolták az éltünk. Cora volt a felelős a
hamisításért, a betörésért, ráadásul súlyosbította a helyzetét, hogy rátámadt
Cassiere is. Megvolt minden bizonyíték, ezért Corát letartoztatták. Csakhogy
elmezavart állapítottak meg nála, így hosszú időre egy szanatórium állandó
vendége lesz. Sajnáltam, hogy idáig jutott. De képtelen voltam az
együttérzésre.
~ Cassie ~
Egészen addig nem tudtam megnyugodni,
míg rendőrség le nem zárta ezt az egész ügyet. Cora megkapta a büntetését, ami
szerintem jogos volt. S talán most először életemben nem tudtam megbocsátani. Hisz
egykori nővér segített nekem, s most pedig bántott. Itt és most nem a fizikai
fájdalomra gondoltam, ami eltörpült a szavai okozta sebek.
Újra és újra a fülemben hallottam,
miszerint lefeküdt Robbal. Hazugságnak gondoltam, azonban mégsem tartottam
képtelenségnek, hiszen ismertem Rob múltját. Lehet, hogy a cikkek és pletykák
túloztak, mégis nem egy nő fordulhatott meg az ágyában. Ezt még el tudtam volna
fogadni, hiszen nekem is voltak érdekes éjszakáim, főleg miután a klub állandó
tagja lettem.
Ráadásul a szeretett lakásunkban sem
bírtam tovább ottmaradni. Egy menedékhely volt számunkra, amit egy zavarodott
nő megszentségtelenített. Féltem Rob reakciójától, mert egyre jobban sürgettem
a öltözést. De szerelemem mindenben támogatott. Odaadó és szerető férfit
mindennél jobban szerettem, s tudtam, hogy a végtelenségig szeretni fogom. Tudtam,
nála jobb társat és leendő apát
Egy valami váratlan történt. Nem számítottam
rá, de azt hiszem ez kellett, hogy el tudjam engedni a múltam. S egy boldogabb
jövőre koncentráljak. Robbal és a picúrral. Akár mikor gondoltam rá, mindig
automatikusan csúszott a pocakomra a kezem. Rob mögém lépett, a kezemre
csúsztatta a kezét. Így néztük, sőt bámultam a másik kezemet.
„Nagyvárosi angyal
Újra téged küldött az Ég
Bár fárad a szárnyad
Tudod, hogy nem
pihenhetsz még
Pusztítsd a káoszt
Ez a szerep, melyet rád oszt
Minden küldetés és
bevetés”
Remegett
a kezem, de nem bírtam. „… Az egyetlen, aki ennyit bír…”
Elhomályosult a szemem, s ettől meg
kellett állnom. Hiszen annyi mindent jelentettek nekem ezek a sorok. Ezek a
sorok akkor kerültek papírra, mikor először ott a múzeumban összefutottunk,
vagyis ahova Rob menekült a rajongói elöl.
„… De benned minden összetörhet
Ha egyszer durvábban érsz
földet
A sorsodról a véletlen is
dönthet
Az égre itt a mélység
válaszol…”
Azóta pedig minden okkal történt.
Szenvedtünk és szerettünk. S pont emiatt a kimondhatatlanul csodás szerelem
miatt voltunk képesek minden túlélni.
„… Nagyvárosi angyal
A posztod soha el ne
hagyd
Te a magánynak és a
fénynek
Katonája vagy
A munkádat végzed
És a munkád végez veled
De jössz majd újra meg
újra
Ne feledd…”
- Szeretlek. – fordultam meg az ölelő
karok között. Nem számított már semmi, tudtam, míg együtt leszünk, míg
szeretjük egymást, addig túl fogunk élni mindent. Mert már nekem Rob és a
picink jelenti a családot.
- Szeretlek. – súgta vissza Rob, majd szenvedélyesen
csókolt. Elfeledtetve minden mást. Csak a boldog közös jövőnkre koncentráltunk
ezentúl… Mert a sok szenvedés jutalmául boldogságot kaptunk…
Vége
Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért!
Kedves Olvasók szeretnélek benneteket megajándékozni egy novellával. :)
Jó olvasást!
Puszi,
ZoÉ
~~~~~ xxx ~~~~~
Karácsony csodája
Fullasztó hőség
kissé szokatlan volt Londonban, még akkor is ha július hónap elején jártunk. A
zsúfolt nagyvárosban még többen lettek, ahogy beköszöntött a nyár. Megkezdődött
a turista szezon. A turisták ezrei lepték el az egész várost, hogy felfedezzék
a város nevezetességeit, különlegességeit. Számos nemzet gyermeke vidáman
csatangolt az utcákon, abban a reményben, hogy feledhetetlen élményben lesz
része. A nagy melegben azonban sokan döntöttek úgy, hogy hűs itallal frissítik
fel magukat. A sétány egyik méltán híres kávézójába egyre többen tértek be.
Mosolygós
pincérlány néhány órája megkezdett munkáját még mindig imádtam. Hónapok óta
dolgozott a kávézóban, azonban egy cseppet sem bánta. Tetszett neki maga a
hely, imádta a várost, különösen eme részét. A nyár pedig a kedvenc évszakja
volt. A turisták érkezésével pedig lehetőséget kapott, hogy gyakorolhassa a
nyelvtudását s minél többet tudhasson meg a világról. A lány titkon utazni,
világot látni szeretett volna. Nagy tervei voltak, melyek eléréséhez mindenek
előtt az anyagi forrást kellett biztosítani. Ezért dolgozott keményen, sokkal
több műszakot vállalva, mint a kollégái. Külön élt, már évek óta, egészen távol
a szüleitől, a szülővárosától. Mikor bejelentette a költözést, hatalmas sokkot
okozott a családjának. Aztán lassan mindenki megbékélt. Azóta saját lábán állt.
A rendszeresen
betérő vendégek név szerint ismerték a lányt, s néhány kedves szóval üdvözölték
egymást. Majd a lány folytatta a munkáját. Újra és újra körbejárt az asztalok
között. Egy-egy hűsítő üdítőt, jeges kávét vagy teát felszolgálva. A háttérben
lágy jazz szólt csak annyira, hogy a vendégek közötti beszélgetést ne zavarja.
A lány imádat a zenét, s olykor dúdolta az egyes számokat.
A gondolatai a
közelgő utazásán jártak. Legutóbb karácsonykor volt otthon, s most a nyár
közepén újra hazalátogat. Több okból választotta a júliusi utazást. Éppen az
ajándékokon gondolkodott, mikor egy fáradt férfi hang szólította.
- Kérek még egy
kávét! – vetette oda a férfi a lánynak. Fel sem nézett rá, a könyve sokkal
inkább lekötötte a figyelmét. Az elmúlt héten majdnem mindennap látta a férfit.
Mindig csak kávét kért, közben magányosan olvasott. – Udvariatlan, sőt még az
illemet sem ismeri. – nézett végig a férfin. Gyors és rutinos mozdulatokkal
felmarkolta a kiürült csészét, majd a konyha felé indult. Megszabadult a koszos
pohárkától, majd egy tisztát vett fel. Teletöltötte a frissen főtt kávéval.
- Parancsoljon a
kávéja. – letette a férfi elé, aki még egy nyomorult köszönömöt sem mondott. –
Amúgy az édesanyja nem tanította meg, hogy sapkával a fejünkön nem ülünk az
asztalhoz? És zárt helyen levesszük a fejfedőnket? – a pincérlányt nem kellett
félteni. A legjobban az őszinteségét szerették benne. A férfi olyannyira
meglepődött, hogy egyből a lányra kapta a tekintetét, aki kedvesen mosolyogva
távozott az asztaltól. Mivel egy másik vendég éppen fizetni szeretett volna.
Az elkövetkezendő
napok hasonlóan teltek. Egész nap sok vendég tért be a kávézóba. Egyes
esetekben úgy tűnt mintha valamire vagy valakire várnának. Kézzel tapinthatóvá
vált az az izgatott várakozás. A vendégek jöttek és mentek. Néha ismerős arcokat
lehetett felfedezni.
A pincérlány a
szünetét kihasználva a személyzeti ajtón surrant ki cigizni. Az ajtóhoz három
lépcső vezetett fel, amely most kényelmes ülőhelynek bizonyult, míg elszívta a
cigarettáját. Amúgy egy kisebb parkoló terült el előtte, amelyet főként az
áruszállítók használtak. A parkoló bejárata pedig a másik utcáról nyílt.
Letelt a szünet 10
perce, s a lány visszament dolgozni. Egy másik lány megkérte amint visszaért a
kávézó belsejébe, hogy álljon be a helyére, a pulthoz. Bólintott, majd az
útvonalát módosítva a pult mögé állt. Itt csak ritkán szokott lenni, sokkal
szívesebben felszolgált. A kávézó előtt kialakított terasz rész felbolydult s
kisebb hangzavar alakult ki. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlt.
- Egy kávét kérek!
– szólalt meg barátságosan egy vendég. A lány automatikus mozdulatokkal
töltötte ki a csészébe a fekete folyadékot. Cukrot és tejszínt készített a
csésze mellé, majd a vendég elé helyzete. Ekkor a férfira pillantott.
Felismerte.
- Oh, alig ismertem
fel, így sapka nélkül. – kuncogott a lány, de a férfi is mosolyra húzta a
száját. Most végre lehetősége volt a lánynak jobban megnéznie a vendégét. A
haja kuszán ezer fele állt, de mégis illett a férfihoz. Az arca, az arcvonásai
markáns, és férfias borosta takarta. A tekintete fáradtságot sugallt, de ritka
kék szempár nézett farkasszemet a lánnyal. A nagy meleg ellenére is kapucnis
pulóver volt rajta, bár kicipzárazva lógott rajta. A vaskos könyv ismét
elkísérte, de az most a kávéscsésze mellett pihent.
A lány tette a
dolgát, és láthatóan a férfi sem kívánt társalogni. Pedig a vendégek többsége
azért szeretett a pult mellé ülni, mert akkor beszélgethettek a pult mögött
álló személlyel. Mindkettő félnek hasznos volt a társalgás, még akkor is, ha
jelentéktelennek tűnő dolgokról folyt a diskurzus. Így legalább egyik sem
unatkozott ez idő alatt, ha esetleg kevesebb vendég volt.
A férfit egyre
többen vették körül. Fiatal lányok, sőt édesanyák sorakoztak egymás után, hogy
néhány szót váltsanak vele. A pincérlány mit sem törődött ezzel, inkább
elővette a zsebébe rejtett cetlit, melyen az utazásához szükséges dolgokat írta
össze. „Mit ne felejtsen el bepakolni?” lista volt.
- Van egyáltalán
olyan hely a világon, ahol egy nyamvadt kávét nyugodtan meg tudok inni? Olyan
nagy kérés lenne? – fájdalmasan és egyben bosszúsan motyogta maga elé. Kérdő
tekintettel emelte fejét a pincérlány a férfi felé.
- Igen van. –
felelte kisebb tétovázás után a lány. A férfi sokadszorra lepődött meg a
lányon. Egyszerűen nem értette, nem tudta hova tenni a lány közvetlen és
nyitott viselkedését. Ugyanakkor felkeltette az érdeklődését. Tényleg tudhat
egy olyan helyet? Létezik-e egyáltalán?
- Elnézést még be
sem mutatkoztam. – vette elő a legjobb modorát a férfi. – A barátaimnak Rob
vagyok. – azzal kezet nyújtott a lánynak. A pult mögött álló lány finoman
csúsztatta bele kicsi kezét a férfi tenyerébe.
- Lily. Az én nevem
Lily. – kezet ráztak. Egy két pillanat volt, azonban mindketten érezték, hogy
valami történt közöttük. A vendégek száma azonban ugrás szerűen megnövekedett,
ezért Lily-nek vissza kellett állnia az eredeti helyére. Megpakolt tálcákkal
egyensúlyozott egész nap. Rob pedig hamar eltűnt a szeme elől. Lily elfáradt a
műszak végére.
Lily műszakja este
kilencig tartott, mikor kilépett a kávézóból megcsapta a fülledt nyári meleg. Az
utcákon hömpölygött a tömeg. Bár néhány fokkal csökkent a hőmérséklet ahhoz
képest, amennyit napközben mutatott a hőmérő. A pincérlány mellett elhaladók mit
sem törődtek vele. Lily irigykedve figyelte a romantikázó párokat. Az irigység
inkább hiányérzetből fakadt, hogy mellette legyen valaki, aki szereti.
Hiányzott neki, hogy átöleljék, hogy megcsókolják. Összegezve a szerelem
hiányzott.
Gyalog indult haza.
Az út egy része a folyóparton haladt. A város fényei csodaszép keringőt jártak
a lassan hömpölygő víztükrön. Lily elmerengett. Tudta, hogy valahol vár rá is
valaki. Csak azt nem tudta, mikor találkozik vele. Lily folytatta az útját
haza, ahol az üres lakás várta. De amikor belépett lakásba, meglátta a félig
bepakolt bőröndöket. Ettől határozottan jobb kedve lett. S repesve várta a
pillanatot, hogy otthon legyen, a családja körében.
Másnap Lily-t csak
délutáni műszakra osztotta be a főnök. Így végre volt ideje, hogy elmenjen az
imádott könyvesboltjába. Régóta vadászott egy könyvre, amit soha nem sikerült
megszereznie. Újra és újra végignézett a keresett szerzőnek szentelt polcon, így
csalódottan válogatott. Bárhogy kereste mégsem akadt a kezébe. Beletörődő
sóhaj után áttért a szépirodalmi remekművekhez. Aztán egy hirtelen ötlettől
vezérelve a térképek és utazási könyvek sorába tért be. A világvárosokat, híres
és kedvelt üdülő paradicsomokat bemutató kötetek között felfigyelt egy
különleges példányra. Vékonyka füzetnek minősíthető darab szülőhazájáról szólt.
Lily arca felragyogott, mert újra eszébe jutott, hogy hamarosan a karjaiba
zárhatja a szeretteit.
Munka előtt a lány
még hazaszaladt. Ebédelt, átöltözött s felkészült a késő estig tartó műszakjára.
A hőség semmit sem csillapodott. Ennek megfelelően a kávézóban rengeteg vendég
várakozott. Lily sietve felkapta a kötényét, egy tálcát s bevetette magát a
munkába. Az egyik asztalnál azonban valami váratlan történt.
- Hol van az a
hely? – kapta el egy erős kéz Lily csuklóját. Még szerencse, hogy semmi nem
volt a kezében. Csodálkozva nézte a kezet, mely bilincsként szorította a finom csuklóját.
- Tudod, először
köszönni illik. – bosszúsan nézett az ismételten udvariatlan férfira.
Egyáltalán nem zavartatta magát, sőt még jól is esett a lelkének, hogy
kioktathatja a férfit.
- Helló! Válaszolsz
a kérdésemre? – türelmetlenül csengett a kérdés Lily felé.
- Szívesen, de most
dolgozom. Ha lennél szíves elengedni. – s mivel Rob nem mozdult, ezért a lány
úgy feszegette le egyesével a férfi ujjait a kezéről.
- Egy kávét kérek. –
dőlt hátra a férfi beletörődve a vereségébe.
Lily teljesítette
Rob kérését, letett elé a kávét, de már mennie kellett tovább. Egy másik vendég
türelmetlenül követelte a rendelését. Most először érezte a lány, hogy legyen
már vége a munkának. Nem élvezte egy cseppet sem. Főleg úgy nem, hogy Rob
tekintetét végig magán érezte. Lily hálát adott az égnek, hogy elérkezett a
szünet ideje. Gondolkozás nélkül indult a hátsó ajtóhoz. A cigijét megtalálta,
azonban az öngyújtót sehol sem találta. Végül egy kéz lángot tartott felé.
- Oké, sajnálom,
hogy bunkó voltam. – mondta egy szinte bársonyos hang.
- Nem számít, én
sem voltam a legkedvesebb. – Lily megvonta a vállát, és inkább beleszívott a cigijébe.
- Kérlek, tudnom
kell… Nagyon kíváncsi vagyok… El kell innen tűnnöm, a világ elől… Csak egy
kicsit… Ha van olyan hely, kérlek, segíts megtalálnom… - Rob Lily mellé
telepedett. A térdein könyökölt, s úgy temette az arcát a tenyerébe. Ha ezt a
pincérlány nem a saját szemével látja, akkor el sem hiszi. Egy fáradt, egy
belefáradt férfi kérlelte, mintha ezzel az életéért küzdött volna.
- Európa szívében
van egy apró ország… - Lily váratlanul szólalt meg. Nem is értette, miért
teszi, de mesélni kezdett. – Egy ország, amely messze földön híres a
vendégszeretetéről, amelyet sokan el sem tudnak helyezni a térképen. Sőt még
egyes esetekben a kontinenst is elvétik. – a lány hatalmas mosolyra húzta a
száját. – Az a hazám. A szülőhazám. Csak néhány nap és újra ott lehetek.
- Kérlek, még
mesélj róla!
- Páratlan szépségű
tájak váltják egymást. Hatalmas Alföld, szelíd dombok, törpe hegyek… Nekem a nyár
a kedvencem, mert akkor lehet strandolni… Képes vagyok egész nap a vízben
lubickolni, vagy a parton sütetni a hasam… Ráadásul a nyáron vannak a legjobb
programok… Imádom, mikor esténként benépesül a város, s a sétáló utcán
hömpölyög a tömeg, míg a számos színpadon a különböző stílusú zene szól…
Olyankor mindenki a barátod, nem számít a kor, nem számít a nem, nem számít,
hogy ki vagy, csak a zene, a tánc és a fergeteges hangulat a lényeg…
- Az utcán?
Színpadok?
- Igen… s az benne
a legjobb, hogy egy hétig tart és teljesen ingyenes. Minden nap már délután
elkezdődnek az amatőr koncertek. És ahogy közeledünk az estéhez úgy egyre nagyobb
lesz a közönség, s a profik kezdik meg a műsort. Azt nézel meg, azt az előadót
hallgatod meg, amelyiket szeretnéd… De nekem a kedvencem mindig a nagyszínpad…
Ott aztán tényleg a legnagyobb a buli… A tömeg egy emberként mozdul a zene
ütemére, együtt énekeli a dalokat a sok-sok ember…
- Csodálatos lehet…
- sóhajtotta a férfi. Lily annyira részletesen mesélt, hogy szinte maga előtt
látta az egész jelenetet. A lelkében, a szívében óriási kíváncsiság alakult ki.
– Vigyél magaddal! Kérj bármit, megteszem! Kérlek, akármit találsz ki,
teljesítem, csak vigyél el oda! – a férfi helyett egy könyörgő kisgyereket
látott Lily maga mellett. Abszurd volt a helyzet, de mégis valahol megértette.
Látta, hogy mit műveltek Robbal, a szemtanúja volt.
- Még meggondolom…
- azzal Lily visszament dolgozni. Egész nap a lépcsőn folytatott beszélgetés
járt a fejében. Kissé szétszórt lett és feledékeny. Újra Rob kérlelő szavai
csengtek a fülében. Nagy nehezen, de sikerült végre túltennie magát rajta, és a
munkájára koncentrált.
Késő este kissé
kimerülve ért véget Lily műszakja. A kávézó előtt köszönt el a munkatársaitól. Haza
indult. Élvezete a kellemes és tűrhető hőmérsékletet. A csillagokat nézte,
ezért fel sem tűnt, hogy valaki figyeli.
- Sajnálom, hogy
bunkó voltam. Kérlek, kezdjük elölről! – lökte el magát a faltól Rob. A kezeit
zsebre dugta. Totál zavarban volt. Lily-nél a kezdeti ijedelem hamar átváltott
mosolyra.
- Hagyjuk. Semmi
közünk nincs egymáshoz. – vonta meg a vállát a lány. Majd folytatta az útját.
Egy váratlan útitárssal. Csendben sétáltak egymás mellett.
- Kérlek, ne mond
ezt. Szeretném, ha mégis lenne közünk egymáshoz… - ismét kedves hangon beszélt.
Lily-t semmi sem emlékeztette arra a modortalan fickóra, akit megismert a
kávézóban. – Szeretnék a barátod lenni…
- Érdekes szavak,
pont tőled… - Lily ironikusnak érezte a helyzetet. De nyitott természete
engedett a kíváncsiságának.
Rob és Lily
sétáltak, s beszélgettek. Félretettek minden korábbi és téves előítéletet, s
nyitottak egy lehetséges barátság felé. Eme törékeny barátságot táplálta Rob
mindennapi látogatása a kávézóban. A férfi ügyesen vette át a beszélgetés
irányítását, hogy végül arról a titokzatos helyről kérdezősködjön. Lily bár
észrevette, úgy tett, mintha nem érti a célzást. A pincérlány szívesen mesélt,
mert így újraélhette a legszebb emlékeit. Néha úgy belemerültek a
beszélgetésbe, hogy teljesen megfeledkeztek az időről. Olykor késő este
sétáltak a városban, senki nem zavarta őket. Máskor valamelyikük lakásán
kötöttek ki. Kaját rendeltek és kritikus szemmel néztek egy-egy filmet. Puszta
szórakozásból töltötték együtt az idejüket.
- Szóval,
kiérdemeltem, hogy veled tarthatok? – csibészes mosollyal nézett Lilyre. Rob
tényleg megkedvelte Lily-t, és a lány is a férfit.
~ xxx ~
Elérkezett július
harmadik hete, ezzel együtt az utazás is. Lily méterekkel a föld felett járt.
Semmi sem tudta elrontani a kedvét. Rob elérte a célját, s Lilyvel tarthatott.
A férfi rá nem jellemző izgatottsággal várta az utazást, a vakációt. Ez az ő
titka volt, senkinek sem beszélt arról, hova megy vagy mit csinál. Megtartotta
magának ezt a titkot, vagyis önmagának és Lilynek.
Már a megékezés is
újdonság erejével hatott, hiszen csak most döbbent rá, hogy járt már itt. Csak
akkor a hivatalos keretek között, melyekkel csak még jobban felhívták rá a
figyelmet. Ezzel szemben, ezúttal Lily mellett lépkedett, s csak néha egy-egy
futó pillantást vetettek rá. Az emberek elsiklottak felette. A kicsinek
számított a reptér, ahhoz képest, melyeken eddig járt. De tetszett az egész.
Lily néhány lépéssel
előre sietett. Rob csak a hátát látta, s azt, hogy egy másik férfi karjába veti
magát. A lány büszkén mutatta be a nála legalább egy fejjel magasabb férfit,
aki személy szerint Lily öccse volt, Márk. Rob az üdvözlést követően hagyta a
testvéreket beszélgetni, mert őt sokkal inkább lekötötte a külvilág csodálata.
Egy bámulatos
családi ház előtt parkoltak le. Rob és Márk pakolta ki a csomagokat. Közben a
szülők már izgatottan várták egy szem lányuk viszontlátását. Előbb az anya,
majd az apa is karjába zárta a Lily-t, aki nevetve ölelte vissza réglátott
szüleit.
- Anya, apa, Ő Rob,
egy barátom. – húzta maga mellé a megszeppent férfit.
- Örvendek. –
nyögte ki Rob.
- Szerbusz, aki
Lily barátja, azt szívesen látjuk. – az anya megölelte Robot, aki nem is
számított ennyire szívélyes fogattatásra.
Alig hogy beértek,
már terített asztal várta őket. Finomabbnál, finomabb falatokkal. Rob nem
győzött betelni a látvánnyal. A házigazdák pedig csak még inkább noszogatták,
hogy egyen, igyon. A kissé szokatlan ételek, nagyon ízlettek a férfinak. A
legjobban a sütemények nyerték el a tetszését. Rob míg csendben majszolt, addig
is figyelmesen hallgatta Lily beszámolójárt. Elbűvölve figyelte a lányt, ahogy
boldogságtól ragyogott az arca.
Már besötétedett,
ami júliusban általában olyan kilenc óra körül következett be. Az anya lelkesen
a szobájuk felé terelte a megfáradt utazókat. Az asszony már előkészítette a
szobát. Kitakarított, megágyazott. A szoba ajtóban azonban a fiatalok
megtorpantak. Nem úgy tervezeték, hogy megosztják a szobát.
- Jaj, gyerekek,
mit problémáztok? Úgyis tudom, hogy együtt alusztok… - nevetett az anya. Majd
egy-egy puszit nyomott a lánya és Rob arcára is. Míg magukra hagyta őket valami
olyasmit motyogott, hogy „Ez a mai fiatalság, azt hiszi, hogy megvezethet!”.
Lily nagyot
sóhajtott, majd annyit vett oda Robnak, hogy övé a jobb oldal. Megmutatta
Robnak, mit hol talál. Majd fürödni indult. Lily, ahogy máskor úgy most is egy
rövid sortot és trikót vett fel. Robnak kikészített tiszta törölközőt, s átadta
a fürdőt. Rob boxerben és pólóban tért vissza. Egy kicsivel később, már
mindketten a nagy franciaágy meghatározott oldalán feküdtek, de egyiküknek sem
jött álom a szemére.
- Rob sosem
beszéltél a barátnődről… - suttogta Lily bele a sötétbe. A férfi egy pillanatra
megdermedt a szavak hallatán.
- Ezt nem most
kellene megbeszélni… - harapta el a mondat végét a férfi. De meggondolta magát.
– A barátnőm sokkal fontosabbnak tartotta a karrierjét, mint a kapcsolatunkat.
Szerettük egymást… A mi kapcsolatunk sokkal inkább a szenvedélyre épült… Nem is
volt olyan erős, mint gondoltuk… Már az első apróság, mely veszekedést szült,
kikezdte a bizalmunkat… Aztán csak minden rosszabb lett… Veszekedtünk,
kiabáltunk, végül megutáltuk egymást… Természetesen szakítottunk, s azóta ne voltunk
hajlandóak egy légtérbe… - Rob nem gondolta, hogy erről bárkivel is beszélni
fog.
Megkönnyebbült. S
már nem fájt úgy a szíve, nem fájt annyira a szakítás, mindezt Lilynek
köszönhette. A lány csendben maradt, mert együtt érzett a férfivel. A szavak
helyett cselekedett. Lily Robhoz bújt. A férfi a lány hátára csúsztatta a
kezét. Így aludtak el. Nem gondolták volna, de mindkettőjüknek jól esett a
másik közelsége.
Késő délelőtt kelt fel
elsőnek Lily, majd Rob. Az első napot otthon töltötte Lily. Rob pedig élvezte a
nyugalmat, mely körül vette a szerető családnál. A forróság egy cseppet sem
csillapodott, így Lily kitalálta, hogy menjenek le a strandra. Rob egy kicsit
tartott tőle, de beleegyezett, mivel látta Lily-n a lelkesedést. Bár mikor
leértek a partra, akkor a férfi hálát rebegett magában, ahogy ámulattal
csodálta a igencsak parányi bikinit viselő Lily-t. De nemcsak a lány látványa
nyűgözte le, hanem a part, a vidám emberek. A következő napokon újabb és még
érdekesebb programok vártak Robra. Hajóztak, bejárták a környéket, sétáltak a
sétányon. Rob egy kisgyerekkel felérve szinte az összes fagyizó különlegességét
megkóstolta. Lily jókat nevetett. Élvezte, hogy van aki szórakoztatja. Az
egészben mégis Rob volt az, aki többre értékelte ezeket az élményeket. Ezek
voltak a nappalok. Viszont az esték is tartogattak élményeket.
Rob tátott szájjal
nézte a hömpölygő tömeget. Most tényleg belátta, hogy Lily minden szava igaz
volt. Korábban vonakodva akarta elhinni, de most a saját szemével győződhetett
meg arról, hogy mindez létezik. Azelőtt még soha nem látott ilyet. Az utca
teljes szélessége telítve volt kikapcsolódni
vágyókkal. Fiatalok, idősebbek, lányok, fiúk, vegyesen. Ideiglenes
sátrak és színpadok voltak felállítva. Némely csomópontot egy-egy italárus jelentette.
Jöttek és mentek az emberek. Lily erősen szorította Rob kezét, úgy haladtak
előre. Szükség volt rá, hiszen ha nem így tesznek, akkor a forgatag elsodorja
őket egymástól. Egy idő után Rob Lily derekára helyezte a kezét, s így sétáltak
tovább. Egy-egy színpad előtt megálltak, megnézték, hogy ki az aktuális
fellépő.
Lily egyre
izgatottabban várta, hogy elérkezzen az este tíz óra, mert a főtéren, a
legnagyobb színpadon a lány kedvenc zenekara volt a sztárvendég. A szabadtéri
koncertek különösen varázslatos hangulattal rendelkeztek. S még a nyelv sem
okozott gondot, mivel a felcsendülő dalok szövege bizony angol volt.
Határozottan nem
Robra jellemző eme zene, de a férfi örömmel figyelte Lilyt. Ahogy az énekessel
együtt énekli a dalokat. A számok végén pedig önfeledten tapsolt. Meg azt sem
hagyta a férfi figyelmen kívül, ahogy Lily a zene ütemére táncba kezdett. Ugyan
távolabb voltak a színpadtól, és maga a tömegtől, de még így is eléggé
összepréselődött a tömeg. Rob élvezte, ahogy a lány tánc közben olykor hozzáér.
S egy idő után azt vette észre, hogy már nem is a színpadot figyeli. Sokkal
inkább Lily köti le minden figyelmét.
Rob minden együtt
töltött napot élvezett, sőt egyre izgatottabb lett a programok tervezésekor. Lily
minden újabb napon lenyűgözte. Egyre többet gondolt a lányra, mindig ő járt a
gondolataiban. Akár együtt voltak, akár nem. Lily anélkül segített Robon, hogy
bármelyikük tudatában lett volna. A férfit megviselte a korábbi szakítása,
amiatt viselkedett egyre bunkón, modortalanul, sőt udvariatlan volt. Keserű
pirulaként nem tudta lenyelni, hogy egy szép szerelem ennyire tönkre mehetett.
Romantikus lelkét, eme tragédia – mert az a szörnyű szakítás mindenképpen annak
számított – megmérgezte, megsebezte. S gyógyíthatatlannak gondolta. Azonban a
gyógyszer, a gyógymód úgy érkezett meg Rob életébe, hogy nem is sejtette ezt. Mégpedig
Lily személyében.
A fesztivált
hatalmas koncert és tűzijáték zárta. Az éjféli show alatt Lily Robhoz bújt. A
férfi a derekánál ölelte magához a lányt, így csodálták a fények mesés játékát.
A háttérben kellemes aláfestő zene szólt. Újabb és újabb rakéták emelkedtek,
majd hangos puffanással vagy robbanással festettek különféle mintát, figurát az
égboltra. Lily egy légből kapott ötlettől vezérelve Robra nézett. A halvány
fények tették láthatóvá a férfi arcát, aki szinte gyermeki áhítattal figyelt. A
lány hirtelen kapta el a tekintetét, mintha valami csintalanságot csinált
volna. Rob ugyan nem vette észre Lily pillanatnyi zavarát, de hasonlóan tett,
mint a lány. Az égen táncoló fények helyett Rob Lily-t nézte.
A tűzijáték bő fél
óra alatt futott le. Az emberek szinte egyszerre indultak el, hogy elhagyják a
főteret. Lily gyakorlott és gyors léptekkel, természetesen maga után húzva
Robot, egy lépcsősor fele indult. A lépcsősor egy párhuzamos utcára vezetett,
ahol alig volt néhány járókelő. Lily lassított a léptein, sőt megállt. Szembe
fordult Robbal.
Egymással szembe
álltak. Tökéletes pillanat volt. Az utca sötétjébe átszűrődött a lámpa lágy és
sejtelmes fénye. Mindketten érezték a vonzást. Fel sem fogták, hogy mi
történik. Csak lassan közeledtek egymáshoz. Mindkettőjük szíve vadul dobogni
kezdett, ahogy az ajkaik fokozatosan elérték egymást. Hosszú, finom és
puhatolózó csókot váltottak. Hitetlenkedve néztek egymás szemébe a csókot
követően, maguk sem hitték el, hogy megtették. De megtették. Rob bártan
kezdeményezett, s Lily után kapott. Szorosan magához húzta, hogy újra érezhesse
a lány csókjának édes ízét.
~ xxx ~
Rob tudta, hogy
hibázott. Mindig is tudta, de félt beismerni önmagának, hogy rosszul döntött.
Megfutamodott, megrémült, s könnyebbnek látta elnyomni, elfordulni, mint
elfogadni vagy beismerni az érzéseit. Mert akárhányszor lehunyta a szemét,
mindig Lily jelent meg előtte. Az a mágikus nyári éjjel, melyet a lánnyal
töltött. Az a csók indította el az egész lavinát, mely maga alá gyűrte a
férfit. Rob nem bírt uralkodni az elhatalmasodó vágyán, mivel mindezidáig is
hatalmas kísértést jelentett neki Lily jelenléte. Azonban az a csók mindent
megváltoztatott. Az édes ajkak, a fenomenális íz, csak még inkább követelte,
hogy Rob ne álljon meg.
A férfi azonban megijedt,
mert félt szeretni. Félt szeretni, mert rettegett egy újabb csalódástól. Ezért
kereket oldott. Mivel senkinek sem beszélt arról, merre járt, így mindenki
inkább arról faggatta, hol járt. A hol volt a fő kérdés, és nem az, hogy kivel.
Bár néhányan nekiszegezték ezt a kérdést is, de a válaszadás alól mindig
sikerült kibújnia. Rob pedig makacsul hallgatott. Egészen mostanáig. Míg rá nem
jött önmagától, mekkora marhaságot csinált. Szó nélkül lépett le Lily-től, akit
azóta nem is keresett. Pedig július már réges-régen elmúlt. Sőt mostanra már
decembert mutatott a naptár. Engedett a szívének, és egyáltalán nem az eszére
hallgatott. A szíve azt súgta, hogy mihamarabb keresse meg a lányt.
Napok teltek, de
eredménytelen volt a keresés. Rob járt a kávézóban, emlékezett a lány egykori
lakására, de csak annyit tudott meg, hogy Lily elköltözött. Egyetlen hely volt,
ahol sejteni vélte a lányt. Azon a helyen, ahol egykor elhagyta. Nem tétovázott
tovább, hanem cselekedett.
Az időjárás hűen
tükrözte a naptár állását. December. A hó egyre nagyobb pelyhekben esett. A táj
gyönyörű tiszta fehér ruhát öltött magára. Egy mesebeli helynek beillett az
egész. Rob hálát adott az égnek, hogy elérte a járatot, illetve minden
akadály nélkül, az utolsó pillanatban sikerült lebonyolítania az utazást. Az
idegessége a földet érés óta csak fokozódott. Minden bátorságát összegyűjtötte,
hogy meglépje ezt a néhány lépést. Csak remélni merte, hogy a jövője felé
vezető úton nem egyedül kell boldogulnia, hanem az általa szeretett nő lesz a
társa.
Feszengve ülte
végig az utat a kocsi hátsó ülésén. Megérkezett az autó. Leparkolt, s Rob újra
erőt gyűjtött. Kiszállt a kocsiból, remegő lábakkal indult el. A ház előtt nagy
levegőt vett, majd csengetett. Teljesen más volt a környezet, mint amire
emlékezett. Az ablakokban karácsonyi égők világítottak. Mindent a puha fehér
takaró borított. Csak néhány ösvény feketedett, melyen az apa közeledett.
Rob csak annyit
bírt kinyögni, hogy Lily-t keresi. Az apa bólintott, majd beengedte a régi
ismerőst. Többet nem beszéltek. Feszült csendben haladtak be a házba. Rob
gyomra egyszeribe görcsbe rándult. A következő személy, akivel Rob találkozott
Lily anyukája volt, aki amint meglátta a férfit mosolyra húzta a száját.
Rob egyre
idegesebben nézett körbe, mert Lily-t még mindig nem látta sehol. Az anya
azonban megragadta a kezét, s az emelet felé vezette. Egészen a szoba ajtajáig,
ahol elvette a férfi kabátját és az asszony távozott. Ott maradt egyedül, s
félve lépett be a szobába. Halkan szólt a tévé, s az egyik fotelbe, betakarózva
találta Lily-t. Szundított. A férfi amilyen csendbe csak tudott mellé
lépkedett. Finoman tűrte el a lány haját, mely zavarta Robot, mivel eltakarta a
csodás arcot. Lily felsóhajtott, de nem ébredt fel. A férfi hosszú percekig
csodálta az alvó lányt, míg a fotel elé nem guggolt és megfogta a lány kezét. A
finom érintés hatására egyből kipattantak Lily szemei, melyek rögvest könnyben
úsztak.
- Szia Lily! – suttogta
Rob a még kissé kába lánynak.
- Rob? – Lily
remegő hangja a hangulat és érzelem változásaihoz igazodott, főleg az utóbbi
időben. Nem merte elhinni, hogy ébren van. Rob itt van, visszajött. Az első
pillanatban egy álomképnek gondolta, azonban az érintés teljes mértékben valós
volt.
- Lily, kérlek,
bocsáss meg! – fogta két keze közé Lily remegő kezét. – Bocsáss meg nekem!
Sajnálom, hogy csak úgy leléptem. Túl gyáva voltam beismerni… Szeretlek. Nagyon
szeretlek. Beléd szerettem.
Lily szeméből
kicsordultak a könnycseppek, melyeket gyorsan törölt le. Nem szerette, hogy
ennyire érzékeny. Mindehhez hozzá adódtak Rob szavai és azok hatása, melyek
most felbecsülhetetlenek voltak számára. A lány Rob kezébe kapaszkodva és kissé
darabos mozgással felkelt a fotelből. Lecsúszott róla a takaró, mely feltárta
az eddig elrejtett titkot. Lily terhessége részben titok volt. Elsőként azért,
mert Rob szó nélkül lelépett. A lányt nagyon megviselte ez, s hatalmasat
csalódott a férfiban. Bármennyire akarta mégsem tudta nem szeretni,
elfelejteni. Mert a benne növekvő kicsiny élet a kettőjükből származott, s az
ártatlan életet attól a pillanattól imádta, ahogy tudomást szerzett a
létezéséről. Lily megijedt, félt, hiszen egyedül maradt egy babával, ráadásul
nem tudhatta, hogy Robra számíthat-e egyáltalán. Viszont látja-e még valaha. Mindezidáig
nem jelentkezett. Lily sokszor elgondolkodott azon, hogy Robnak joga van tudni
a piciről. Azonban arra jutott, hogy a férfit majd csak akkor fogja értesíteni,
ha a baba megszületik. Addig nem. Bár Lily titkon remélte, hogy Rob valamilyen
csoda folytán megjelenik. Megtörtént. Mégpedig egy karácsonyi csoda formájában.
Az ötödik hónap
végéhez közeledve Lily már szépen gömbölyödött. Rob pedig megbabonázva nézte a
lány pocakját. Alig akart hinni a szemének. A szíve zakatolt, s az agya azt
üvöltötte, hogy apa lesz. Mérhetetlen boldogságot, szerelmet érzett a lány
iránt. Ugyanakkor feléledt benne a bűntudat, hiszen nem volt Lily mellett. Nem támogatta,
nem segített neki, s csak elpazarolta az időt, amit együtt tölthettek volna.
Mivel Rob nem mozdult. Csak vigyorogva nézte a lányt, ezért Lily megfogta a
férfi kezét, s a pocakjára csúsztatta. Most Rob volt az, aki teljesen
elérzékenyült. Elhomályosult a látása, könnyek szöktek a szemébe.
- Nem lettem volna
képes elvetetni… - hajtotta le a fejét a lány. Akármennyire is tartott a
jövőtől, egy percig sem gondolkodott. Tudta, hogy bármilyen körülmények között
is meg fogja tartani a babát. Mert akárhogy akarta tagadni, szerette Robot. Beleszeretett.
- Szeretlek…
Szeretlek mindkettőtöket… - Rob szavait tettek követték. Magához ölelte Lily-t,
s tudta, többé nem engedi el. Szerelmesen csókolta meg a lányt, aki a legszebb
karácsonyi ajándékot adta neki. A szerelmét és a szíve alatt hordott parányi
életet.
- Szeretlek. –
súgta vissza Lily. A lány készségesen bújt a szeretett férfi karjaiba. A férfi
az ölébe vonta a lányt, folyamatosan Lily pocakját simogatta. Míg szerelmes
semmiségeket suttogtak egy-egy csók között.
Egy család
egyesült, hogy boldog lehessen. Egy férfi megtalálta a régóta keresett nőt,
akit feltétel nélkül és a végtelenségig szeretni szeretne. Egy nő társra lelt.
A szerelmét az idő múlása sem tudta elhalványítani. S már nem csak ketten
voltak, hanem volt egy aprócska manó, akinek az érkezését mindketten, együtt és
izgatottan vártak. Családként. S erről kell szólnia az ünnepnek. A család és a
szeretet ünnepének kell lennie.
„Van a csoda... Karácsony
csodája. Amire várunk. És ami teljesedik. De ez a csoda nem a színes
szalagokkal átkötött dobozokban rejlik. Nem a feldíszített zöld fenyő alatt
találod. Ezt a csodát másutt kell keresni, másutt lehet megtalálni. Ez a csoda
a kedves szavakban, őszinte, szívből jövő kívánságokban, szerető érzésben
érkezik. És kell ennél nagyobb ajándék? A következő háromszázhatvanöt napban
ezek kísérnek, ezek adnak erőt. Nem a csomagokban lapuló tárgyak, hanem csakis
ezek. Csak ezek... Ez a karácsony csodája.” (Csitáry-Hock Tamás)
„Újabb csókok következtek, a
világ mintha megszűnt volna létezni körülöttük. Megadták magukat mind a ketten,
és ahogy egyre szorosabban összefonódtak, mintha nem csupán egymást ölelték
volna át, hanem a fájdalmas emlékeket is elűzték volna.” (Nicholas Sparks)
Vége
Elérhetővé tettem a novellát. Amennyiben tetszett nektek, akkor le tudjátok tölteni. :)