Szolgálati Közlemény

(huhh... de hivatalos) - nah jó, viccet félretéve arról lenne szó, hogy pontosítanék pár dolgot.

MA útnak indul az ÖSSZETÖRVE c. novellához a
"Válasszatok nevet a két főszereplőnek!" kampány!

1. Hol találod meg a törit?
Összetörve 1.
- Blogon
- Facebook-on

2. Miért érdemes írni?
A válasz egyszerű: aki ír nekem javaslatot a nevekre, az a lelkes olvasó (miután egy mail elérhetőséget is ad) hamarabb kapja meg a folytatást!
MINDENKI, aki ír, arra vonatkozni az előbbi állításom! Köszönöm mindenkinek, aki eddig írt! Nagyon ígéretesek az eddigi nevek és hanem is a főszereplő kapja meg az általad javasolt nevet, akkor sem lesz hiába, mert akkor egy mellékszereplő kapja meg!

3. Hogyan juttathatod el a javaslatod?
- Komment (ha nincs blogger profilod, akkor kérlek egy e-mail elérhetőséget juttas el a címemre)
- Privát e-mail (Bal oldalt kint van az elérhetőségem alatt a pontos cím!)
- Facebook-on hozzászólásként

4. Meddig tart a kampány?
OKTÓBER 7-ÉN zárul, eddig várom a javaslatokat, s ezt követően hirdetek eredményt, illetve küldöm szét a válasz mail-eket.

Kalandra fel!

Puszi,
ZoÉ

Novella 4.1 - Összetörve

Sziasztok,

néhány nappal ezelőtt kíséretképp kitettem az "Összetörve 1."-et a facebook-os a jegyzetek közé,. Viszont úgy gondoltam, hogy ha már ott kitettem, akkor itt is posztolom. Nem túl hosszú, ez amolyan rövid szösszenetnek indult.... De roppant kíváncsi lennék, mit gondoltok róla!
Másrészt arra gondoltam, hogy akár Ti választhatnátok nevet a két főszereplőnek... mert mint látni fogjátok, hogy a szereplőimnek MÉG nincs neve. Ha esetleg bárki ír javaslatot a nevekre a komijában,  neki megsúgom, nem leszek hálátlan!

Puszi,
ZoÉ

***

Hiszel abban, hogy az álmaid valóra válnak? Mi történik akkor, ha a legfőbb vágyad teljesül? Izgatottan várod a pillanatot. Csakhogy az álmod valóra válik, azonban rá kell jönnöd, hogy ez nem álom, hanem maga a rémálom. Csalódsz. Megéled a keserű csalódást.

Mindössze szeretni szerettem volna, s lassan valóra is vált ez a vágyam, csakhogy a tisztelt, a szeretett, sőt imádott férfiről kiderült az igazság. A csillogásban, melyet kivétel nélkül irigyelnek tőle, semmi szép, semmi gyönyörű nincs. Csupán az üresség, a fájdalom, egy tönkre ment élet, az mérhetetlen utálat és összetört álmok maradványai....
A lány könnytől áztatott arca fehérré vált. Alabástrom szépség megkövülten állt egyhelyben. Az alkoholtól homályos tekintetét a férfi rá emelte. Hosszasan nézte, de egy szót sem szóltak egymáshoz. A lány egy durva mozdulattal letörölte a kibuggyanó könnyét, majd szólásra nyitotta a száját.

- Hát tessék! - kiáltott a férfi felé, akit teljesen meglepett. - Teljesült a kívánságod, eggyel kevesebb nő rajong érted. - dacosan felszegte az állát, s már nem volt megállás. - Sőt egyenesen undorodom tőled!

- Azt hiszed, hogy számít? Számít ez? - dülöngélve tárta szét a karjait a férfi. - Hogy te számítasz? Egy senki vagy! - a férfi a lány fele indult. Felbosszantotta és harag lobbant benne, hogyan beszélhet vele ez a lány. Hogy merészelheti, hogy így beszéljen vele?

- Nem! - kiáltott fel a lány, s a férfi megtorpant. - Te vagy a senki! Nem vagy több mint egy alkoholista, egy a média kénye-kedve szerint ugráltatott figura, egy marionett, egy báb! Nekem veled ellentétben megvan a legnagyobb kincs, amit minden ember birtokol. Az életem, a szabad akaratom, az élni akarás. - újabb könnycseppek buggyantak ki a lány szeméből, de már nem érdekelte. Hagyta, hadd fussanak végig a könnyek az arcán. Egy pillanattal később már hátat is fordított s maga mögött hagyat az egykor csodált férfit.

A férfi eközben sokkoltan állt ugyanott, ahol a lány hagyta. Megdöbbenve, leforrázva visszhangoztak az elhangzottak a fülébe. „Te vagy a senki! Nem vagy több mint egy alkoholista, egy a média kénye-kedve szerint ugráltatott figura, egy marionett, egy báb!” Bántották a szavak, de be kellett látnia, be kellett vallania, hogy Ő volt az, aki mindent tönkretett. S ettől csak még inkább mardosta a bűntudata.

Már régóta irányították, régóta nem volt ura a saját életének. Csak elfogadta, beletörődött és szó nélkül tette, amit mondtak neki. Nem számított, mekkora képtelenség, vagy őrültség. Az alkohol, a gyógyszerek voltak a legjobb barátai, mert nekik nem kellett megfelelnie, mert nem kértek semmit, csak adtak. Adtak színes álmokat, adtak varázslatos és fenséges mámort, felszabadult és ellenállhatatlan, bódult állapotot.

Mikor végre meg tudott mozdulni egyetlen hajítással csapódott a már majdnem üres üveg a falnak, pedig nem rég bontotta meg. Csilingelve hullottak alá az apró szilánkok. A kezeit a fülére tapasztotta, mintha csak ezzel el tudta volna kerülni a végtelenül ismétlődő szavakat. Imbolygott, s már jócskán szédült is. Le akart ülni valahova. A hozzá közelebbi falig jutott, melynek nekivetette a hátát és lassan lecsúszott a fal mentén. Felhúzott térdereire hajtott a fejét.

A kegyetlen világ tönkre tett. Megsebezte, s minden nappal a sebek még mélyebbek lettek, ahelyett, hogy begyógyulhattak volna. A lejtőn pedig nem volt megállás. Hogyan is állhatott volna meg, ha senki sem nyújtott segítő jobbot? Senkit sem érdekelt igazán az élete. Mindenki csak irigykedve figyelte. Senkire sem számíthatott igazán. Mindenki, még a barátaira is csak addig számíthatott, míg megadott nekik mindent és hagyta, hogy a hátán ők is elérhessék a maguk céljait. S amint megkapták, amit akartak odébb álltak.

A szakmát, az ügynökét és a rendezőket nem érdekelte, mit csinált a szabadidejében, a kamerákon kívül, addig míg tisztességesen ellátta a munkáját. S ha véletlenül a címlapon tündökölt, akkor addig csűrték-csavarták a helyzetet, míg a végén inkább hasznot húztak a kéretlen címlapból. Már jól megtanulták ennek minden csínját-bínját.

Újra és újra a lány szavai jutottak az eszébe, majd saját torz hangját hallotta. „Azt hiszed, hogy számít? Számít ez? Hogy te számítasz?” Hát persze, hogy számított, hiszen szereti a lányt. De minden szavával bántotta, bár nem is igazán bántani akarta. Csak bizonyítani akarta neki, hogy ő sem különb a többi nőnél, akivel eddig dolga volt. A férfinak végső soron az számított, hogy megkapja a lányt, csak arra nem gondolt, hogy ez a lány tényleg különbözik a többi műanyag nőtől. S ráadásul még bele is szeret.

A lány távozását követően hatalmas tátongó űrt hagyott a férfiben. Az ücsörgésben némileg kitisztult a feje, legalábbis olyannyira, hogy tápászkodott és már biztosabb lábakon állt. A következő pillanatokban az üvegek, melyek katonás sorban várták, hogy elfogyasszák őket, hangos csapódással és hangos loccsanással értek földet. A férfi haragjában törni-zúzni kezdett. Minden a falnak csapódva vagy éppen a földön szétszórva landolt.

Ettől mi lett jobb? Semmi. Mi változott meg? Semmi. Semmi sem lett jobb, sőt csak rosszabb lett. Csak a szoba öltötte magára a háborús övezetet megszégyenítő kinézetet. A romhalmaz közepén pedig ott volt egyedül a férfi. Ott állt és csak egyetlen szót ismételgetett:  „vége!”

***

Részlet 48. fejezet tartalmából...

Meghoztam a részletet!

     Felkaptam a fejem, s a reggeli napsugarak víg táncot jártak a metál fényezésen. A gyomrom rögtön görcsbe ugrott, majd egészen apróra zsugorodott össze. Visszafojtott lélegzettel vártam. Rob nem hajtott gyorsan, s a garázs előtt parkolt le. Ennek következtében megbizonyosodhattam róla, hogy Robnak nem esett baja. Legalábbis a baleset, a karambol lehetőségét kizárhattam. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, bár korainak bizonyult. Rob feltűnően darabos mozdulatokkal szállt ki a kocsiból. A sapka a fejébe volt húzva, a napszemüvege is rajta volt, pedig a nap közel sem volt olyan erőteljes, hogy ilyen védelemre szükség legyen. – Vagy talán más elől bújt el ennyire? Fotósok elől? – villámgyorsan cikáztak végig a lehetőségek.
     Aztán a torkomba dobogott a szívem, ahogy felfedeztem Rob felém közeledő alakját. Az egyik kezében megcsördült a kocsi kulcsa, míg másik kezét zsebre dugta. Indulatosság, feszültség sütött a tartásából, a léptei határozottak voltak, de a fejét lehajtotta. Rám sem nézett. Ebből arra következtettem, nemcsak csalódott, hanem megutált, meggyűlölt, s rövid időn belől, rövid úton kipenderít az életéből.

Egyre jobban éreztem a szorítást a mellkasomban, s a cigaretta is a kezemben égett le. Éppen ezért gyorsan elnyomtam a hamutartóba. Rob ebben a pillanatban állt meg az asztal túlsó oldalán. Továbbra sem nézett rám, felém sem fordult. Hideg és távolságtartó volt. Rob kinyújtotta a kezét és csörögve az asztalra tette a kocsi kulcsait.

- Visszahoztam a kocsid. – egykedvűen ennyit mondott, majd bemasírozott a házba.

***

Nem bírtam kiverni a fejemből Flóra tekintetét, egyszerűen nem foglalkozni vele. Nem akartam bántani Flórát, de érdekes fordulatot vett az egész társalgás, mely végül mégis egészen biztosan fájdalmat okozott neki. Mégsem bántam meg, hogy nem cáfoltam egyből, és meghagytam abban a hitben...

Mégis nagyon nehéz volt hidegnek és távolságtartónak tűnni, de az újraéledő fájdalom, melyet a csalása okozott, megkönnyítette. Aztán rosszul éreztem magam amint megláttam a meggyötört arcát, a vörös szemeit, viszont mégsem válaszoltam. Nem tudtam, mert szerettem volna, ha megtudja, mit éreztem én. Bár az Ő érzéseim messze eltörpültek az enyémek mellett. Nem akartam erre gondolni. Ettől csak még jobban megfájdult a fejem.

47. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

megérkeztem egy újabb fejezettel. Egy rendhagyó szemszög következik. Remélem azzal, hogy kicsit jobban megismeritek a gondolatait és az érzéseit, közelebb kerül hozzátok.
Hálásan köszönöm a komikat és pipákat!
- ALICE! Örülök, hogy Sarah-t kedvesnek tartod, ezúttal még jobban megismerheted és eldöntheted, mit is gondolj róla!
- ELENA! Így van, nagyon jól állta a sarat. Flóra egyenes, s abból nagyobb baj lett volna, ha nem mondja el a történteket. Robnak igencsak erősnek kell lennie a következőkben.
- ANCSA! Köszönöm, hogy nem adtad fel a komit. Célszerű figyelni az ídézetekre, mert olykor elég beszédesek és előre mutatóak. Franco terve nagyon bejött, melynek része volt, hogy Flórát is összezavarja, megzavarja, mely következtében hülyeséget csinált. Sajnos már Rob elutazása előtt már jelentektek az apró jelek...
- PIXIEM! tudom, tudom és éppen ezért lesz a 47. fejezet a kedvenced!
- KLAU! Köszi, hogy írtál és jöjjön még egy kis Sarah!

Jó olvasást és kíváncsian a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

„Először tompa dübörgés, azután dobolásra emlékeztető, monoton zaj, ami egyre hangosabb lett, mintha valamilyen óriási teremtmény jönne lassan egy sötét és ismeretlen erdőn keresztül, és közben hatalmas dobot verne. Ezután felhangzott egy másik dob hangja, mintha egy másik óriás jönne néhány méterrel utána, és mindegyik a saját dobjára figyel, ügyet sem vetve a másik ütemére. Mind erősebb lett a hang, míg végül nemcsak a hallásomat, hanem - úgy rémlett - minden érzékemet eltöltötte, ajkamon és ujjaimon, halántékomban és ereimben dobog. (...) Visszatartottam magam, mert rájöttem, hogy a dob az én szívem volt, a másik meg az övé.”

(Anne Rice)

Sarah

Los Angeles, 2011.09.16.

Mosolyogva sétáltam végig a hotel hosszú folyosóján, minden lépéssel egyre közelebb kerültem a lakosztályomhoz, míg a nyomomban a londiner hozta a csomagjaim. Örültem a hirtelen jött felkérésnek, ami a fotózásra vonatkozott, ugyanakkor az meg csak még jobban feldobott, hogy los angeles-i stúdióban készítik el a fotósorozatot. Miután kiderült a hely és az idő, egy ötlet fogalmazódott meg a fejemben. Csakhogy, ami a kivitelezést illette, abban egyáltalán nem voltam biztos, sőt azóta vitatkoztam magammal, mióta felszálltam a repülőre. A lakosztály fele sétálva úgy tűnt, hogy az a felem fog győzni, amelyik támogatja az ötletet.

- Felhívom Robot… - sóhajtottam fel, mikor beléptem a gyönyörű szobába. Hiányzott, s képtelen voltam kiverni a fejemből. Egyszerűen ott motoszkált, ott ólálkodott minden gondolatomban. Csak később és csak félve mertem beismerni önmagamnak, hogy egyáltalán nem hagy hidegen. Egyszerűen csak a puszta tekintete hihetetlen érzéseket váltott ki belőlem. Újabb sóhajok után inkább körbejártam a lakosztályt. A hatalmas ablakok meseszép kilátást adtak, elém tárva Los Angeles látképét. Azonban mégsem tudott lekötni a bámészkodás. A csomagjaimra pillantottam s egyből Rob jelent meg a szemeim előtt.

Éppen csak megérkeztem a szállodába, de már akkor kiszúrtam Őt, mikor beléptem a hallba. A recepciós pultnál állt, teljes alakján végig futott a szemem. Hirtelen lódult meg a pulzusom, a szívem hevesebben kezdett el dobogni, sőt egészen kimelegedtem. Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá, mert úgy viselkedtem, mint egy szerelmes csitri. De Rob ezt váltotta ki belőlem. Tudtam, hogy nem szabad, hiszen nős. Mégsem tudtam parancsolni sem a gondolataimnak, sem a lábaimnak, mert szapora léptekkel már mögötte is termettem.

Mosolyogva fordult felém, és olyan energia sugárzott belőle, hogy teljesen zavarba hozott. Csak remélni mertem, hogy semmit nem vett észre abból, milyen hatással van rám. Aztán gyorsan váltották egymást az események, a kérdések és a válaszok, hogy fel sem fogtam, és már a lakosztályom felé tartottunk. Rob ráadásul hozta az udvarias és lovagias férfit, mindig is egy igazi úriembernek tartottam, cipelte a csomagjaim. Egyre inkább éreztem a kényszert, hogy valami mondjak vagy kérdezzek, de nem tudtam, mit. Míg végül csak sikerült valamit kinyögnöm. A nem túl meggyőző válaszai viszont adták a frappáns megjegyzéseket. Aztán kisebb meglepetést okozott, hogy kedvesen érdeklődött. Azokkal az átható szemeivel nézett rám, miközben várta a beszámolóm. Szinte szavak nélkül elérte, hogy meséljek, én pedig megtettem. S mikor elköszönt tőlem puszit nyomott az arcomra. Beleremegett minden porcikám, ahogy finom ajka a bőrömhöz ért. Többet szerettem volna, de mégsem kaptam. Be kellett érnem ennyivel.

Tudtam, hogy nem lenne szabad így gondolnom Robra, egy nős férfira. Ebből adódóan irigykedve gondoltam Flórára, hogy akkor csókolhatja meg Robot, amikor csak akarja. Abban a röpke pillanatban akartam, mindennél jobban akartam, hogy megcsókoljon és még azt sem bántam volna, ha nem állunk le a csóknál. Még akkor is, ha nem szabadna. Egyszerűen nem értettem, miért vált ki belőlem ilyen heves érzéseket Rob. S a puszijával pedig egyáltalán nem könnyítette meg a közös munkát, amiből volt bőven. Interjú, fotózás vagy tévés szereplés.

Aztán elhatároztam, hogy még ha bele pusztulok, akkor is tartani fogom a három lépés távolságot. Nem engedek a csábításnak. Csakhogy ezt egyre nehezebb volt betartani, ahogy nap mint nap találkoztunk. Ezt leginkább akkor éreztem, mikor kicsi helyen voltunk túl közel egymáshoz. Úgy vonzotta magához a tekintetem, a gondolataim, mintha mágnes lenne.

- - Ennyire zavar a jelenlétem? Vagy zavar, hogy ennyire közvetlen vagyok veled? Miattam vagy zavarban? – azt hittem, hogy menten elájulok. Azt sem tudtam, mit válaszoljak. Zavar? Egy cseppet sem zavart, sőt szinte kívántam, hogy még közvetlenebb legyen velem. S újra előtört belőlem a lökött csitri, mert csak hebegtem-habogtam a kérdésére.

- Részemről egy baráti gesztus volt, mert a barátomnak tartalak. Veled olyan jól el tudok beszélgetni, hasonló az érdeklődésünk és a munkánk… Üdítő, hogy valakivel meg tudom beszélni az elképzeléseim… - elvesztem a szemében, és egyre közelebb kerültem a cseppfolyós állapothoz, amit a szavaival ért el. Ennél szebbet nem is mondhatott volna. De voltam olyan, hogy a belőlem kibukó kérdéssel tönkre tegyem a csodás pillanatot azzal, hogy a feleségét felemlegetem. Féltem a válaszától, de mint kiderült alaptalanul és olyan tettre sarkallt, csábítón kezdeményezzek és puszit nyomjak az arcára. Mikor már megtettem, akkor egy pillanatra tévedésnek könyveltem el, sőt el is menekültem tőle. Amint elfordultam Robtól éreztem, hogy az arcom egyre forróbb lesz és egészen biztosan vad piros színben pompázott az arcom.

- Caitlin kinevetne, ha megtudná vagy elmesélném, mit művel velem Rob… - A szemeimet forgatva sétáltam a szobámig.

Egyedül maradtam a szobában. A bőröndjeim behordtam a szobába, de képtelen voltam tovább türtőztetni magam. A telefonomért nyúltam és a korábbi elhatározásomhoz hűen tárcsáztam. Túl elhamarkodott voltam, még fel sem készültem. Ez akkor derült ki, mikor Rob morcos hangját hallottam a vonal túloldalán. Izgatott lettem, de ugyanakkor nem kerülte el a figyelmem a változást a hangjában.

- Nincs semmi különleges… Csak néhány napot itt töltök LA-ben, s arra gondoltam, hogy összefuthatnánk… - Igyekeztem nyugodt hangon beszélni.

- Jó ötlet… Épp ráérek, nincs semmi dolgom… Melyik szállodában szálltál meg? – egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontláthatom. A gyomromban egyből életre keltek a pilleszárnyak. A tudatra, hogy Rob idejön, csak még jobban fokozódott az izgatottságom, de nem feledkeztem meg leszólni a recepcióra a látogatóm érkezése miatt.

Végignéztem magamon, s egy gyors átöltözés mellett döntöttem. Egész nap ugyanabban voltam, s egyúttal felfrissítettem magam. Farmert húztam, bár szerencsére ez egy szűkebb darab volt, és hozzá egy szexisebb felsőt. Megmosakodtam, megfésülködtem, közben egy újabb emlékkép ugrott be.

New York-ban Rob jött el hozzám, mert barátra volt szüksége, akivel beszélgethetett. Meghallgattam és ettől megnyugodott. Igyekeztem könnyed leni, hogy ne vegye észre az epekedésem, mert egyre jobban vonzott magához. Főleg, mikor álmodozva beszélgettünk a lehetőségekről, mosolygott és felcsillantak a szemei. Még vonzóbb férfinak tűnt, mint előtte bármikor.

Kopogásra kaptam fel a fejem, s mosolyogva nyitottam ki az ajtót. A szívem megsúgta, hogy Ő áll az ajtó túloldalán. Csakhogy a mosolyom egyből lefagyott, mikor megláttam az arcát. Kis híján felkiáltottam, ahogy a horzsolásait, a felszakadt száját láttam. Meg akartam fogni a kezét, de azon is csúnya seb díszelgett. Erős férfinak akart tűnni, de tudtam, hogy mielőbb el kell látni, ki kell tisztítani a sebeit.

- Bolondságokat beszélsz! Nézz magadra! Ez nem semmi! – aggódtam érte. – Jóságos Ég! Már hozom is az elsősegély dobozt! – azzal a fürdő fele igyekezett.

Felkaptam a dobozt, közben azon töprengtem, milyen változnak a dolgok. Az első találkozásunkkor még távolságtartó voltam, néhány órája meg vágytam volna a csókjára, most meg majdnem elájultam, annyira aggódtam érte. Fájt látnom, hogy szenved. Nemcsak a sérülések miatt, hanem valami más is ott volt a vonásaiban.

- Megszakad érte a szívem, hogy így kell Őt látnom. – suttogtam bele a csendbe, majd Robhoz siettem.

Nem szerettem volna túl kíváncsi, vagy tolakodó lenni, azonban az elhatalmasodó aggodalom miatt nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá a történtekre. Óvatosan tisztítottam a sebeit, míg lassan megadta magát és elárulta a nyilvánvalót. Igyekeztem nem grimaszolni, de nem sikerült a legjobban, mert csak rá kellett néznem Robra. De volt egy dolog, ami nem hagyott nyugodni.

- Rob, hol van a feleséged? Tudja, hogy mi történt veled? – csak lopva mertem Robra pillantani. Már teljesen megbántam, hogy felhoztam ezt a témát akkor, amikor kimondtam. Magam is rájöttem, hogyha minden rendbe lenne Rob és a felesége között, akkor nem nálam kötött volna ki. - Sajnálom, nem akartalak felzaklatni. – Egyből szabadkoztam, de láttam Robon és a szavaiból is kitűnt, hogy erről egyáltalán nem szeretne beszélni.

- Várj, ne mozogj! Mindjárt végzem az arcoddal! – egy cseppet sem lepődtem meg, mert biztosan fájhattak a sérülése, ezért is fészkalódott egész idő alatt. Kicsit olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek, de ugyanakkor, ahogy az arcára néztem még sármosabbnak láttam. Ezek a harci sérülésektől hatalmas löketet kapott a fantáziám. – Elcsúfítottad az arcod. Bár kétségtelenül a veszélyes pasikra buknak a nők… - a szavaim sikeresen elterelték Rob figyelmét, mert kapva-kapott az alkalmon és bolondozni kezdett velem.

Rob közelebb hajolt hozzám, majd az ajkai egyre közelítettek felém. Minden vágyam az a csók volt, hiszen megízleltem azokat a fenséges ajkakat. De Rob számomra olyan volt, mint egy tiltott gyümölcs. – A tiltott gyümölcs a legédesebb! – Fájt kimondanom, de le kellett állítanom. Akármennyire vágyakoztam utána, igyekeztem magamon uralkodni, hiszen nem akartam még egyszer kellemetlen, sőt egyenesen kínos helyzetbe kerülni, csak mert egy nős férfi iránt érdeklődöm. Rob csalódottan vette tudomásul a visszautasítást, s ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Ezt persze igyekeztem elrejteni előle.

Aztán nem kicsit lepődött meg azon, hogy leparancsoltam róla a pólóját, de valahogy megéreztem, hogy zúzódásai miatt jár fájdalommal a mozgás számára. A következő pillanatban engem érte a meglepetés, Rob felemlegette azt a fatális véletlent, mikor meglátott öltözés közben. Jó érzéssel töltött el, hogy nem felejtette el, mit mondtam neki, és hogy azóta is emlékezik az esetre. Nem bírtam ki kuncogás nélkül, ahogy rám kacsintott és rám mosolygott. A szívem minden alkalommal meglódult tőle. Büszkeséggel töltött el, hogy sikerült lenyűgöznöm Robot az ápolási tudásommal. Most tényleg megérte minden korábban beszerzett sérülésem, melyeket egy-egy újabb sportág kipróbálása során szereztem be.

- Most nem nagyon kellene mozognod… Egy darabig… - Rob tényleg csak pár zúzódással megúszta, viszont mindenképpen pihenésre volt szüksége, hogy ne mozogjon. – Kényelmes így? Hozzak egy párnát? – kérdeztem rá, míg elpakoltam a romokat. Az agyam vadul kattogott, most mihez kezdjek. Aztán beugrott a nagy ötlet.

- Tudod filmezni gondoltam, találtam egy francia klasszikust és nem bírtam ellenállni neki… Meg kellett vennem… Csak tudod nem volt még időm megnézni… - áldottam az eszem, hogy magammal hoztam. Bár nem tudtam előre, hogy lesz-e lehetőségem megnézni és Robnál jobb társaságot keresve sem találhattam volna. - Megnézed velem?

- Még szép! A francia klasszikusok amúgy is a gyengéim… - egyből ráharapott az ajánlatomra.

Igyekeztem a filmre figyelni, de olykor elkalandoztam és Robra pillantottam. Ő sem a filmre figyelt, hanem valahol messze jártak a gondolatai. Egy kicsit később tűnt fel, hogy egyre gondterheltebbek lettek a vonásai, és valamin nagyon emészti magát. Eltöprengtem rajta, rákérdezzek-e vagy ne. Nem akartam nyomulós vagy faggatózós lenni, de tudtam, ha beszél róla, akkor neki lesz könnyebb. Mélyen a szemébe néztem és türelmesen várakoztam, sőt a kezét óvatosan megfogtam. Ezzel biztosítottam arról, hogy mellette állok. Rob minden előzmény nélkül kezdett el mesélni. Egyszerűen, ha akartam volna, sem tudok megszólalni, éppen ezért csak bólogattam, mert teljes döbbenet lett rajtam úrrá. Nem akartam elhinni, mi történt velük, mikor végre meg tudtam szólani, akkor meg elhaló hebegésem miatt nem tudtam értelmes mondatot kinyögni.

- Mond csak ki… Igen, megcsalt. A szerető feleségem megcsalt engem… Lefeküdt azzal a féreggel, aki egykor tönkre tette az életét… Újra bedőlt neki… - Rob méregtől átitatott szavai csak úgy belehasítottak a szoba csendjébe. Elakadt a lélegzetem. A kezdeti döbbenetemen túl jelentkezett a feléledő harag. Egyszerűen nem fért a fejembe, Flóra hogy volt képes ilyet tenni ezzel a nagyszerű férfival, aki most mellettem ült. Hát nem látja, hogy Rob mennyire szereti őt és odáig van érte? Rob tényleg ritka kincsnek számított, akit mindenki szívesen tudhatott volna magáénak, s akinek sikerült megszerezni az a nőszemély, meg megsebzi, bántja és elárulja. Már Torontóban is irigykedve figyeltem, ahogy Rob ránézett a feleségére, ahogy odafigyelt minden rezdülésére. Ezeken felül Rob nemcsak kedves, figyelmes és roppant jó humor érzékkel megáldott pasi, hanem egy keményen dolgozó és fantasztikus álmokkal rendelkező nagyszerű színész.

- Sajnálom… Tényleg sajnálom. – minden vágyam az volt abban a pillanatban, hogy eltűntessem, elűzzem a fájdalmát. Megsimogattam és bíztam benne, hogy talán sikerrel járok. - Mit szólnál, ha most mindent elfelejtenél? Felejts el mindent! Inkább nézzük meg a filmet!

Mindketten a képernyő felé fordultunk. De képtelen voltam kiverni a fejemből Flóra tettét. S már kezdtem érteni, Rob miért verekedett és honnan ez a mélységes csalódás a szemében. Megértettem és együtt éreztem vele, hogy nehéz a csalódáson túllépni, főleg akkor, ha tényleg szeretünk valakit. Nem akartam gonosz lenni, de valahol a lelkem legmélyén azt reméltem, hogy Flóra átérzi, mekkora hülyeséget csinált, s neki is legalább annyira fáj, mint Robnak.

Kényszerítettem magam, hogy a filmalkotásra figyeljek és szép lassan teljesen bele is feledkeztem. Nem csalódtam, sőt egyre jobban tetszett a történet, a cselekmény, ahogy előre haladt, de a fáradtság és az a sok izgalom legyőzött. Robhoz bújtam, az illata az orromba kúszott. Még valamikor az álom és az ébrenlét határán jártam, mikor éreztem az érintését a hajamon, az arcomon. Aztán elaludtam…

Reggel az ágyban találtam magam és csalódottan vettem tudomásul, hogy egyedül vagyok. Mivel nem én sétáltam be a hálóba, így maradt az a lehetőség, hogy Rob behozott a hálóba, még akkor is, ha fájt neki. – Nem maradt. – sóhajtottam fel. - Hazament, visszament Flórához… - fintorogva ejtettem ki annak a nőnek a nevét, mintha valami szitok lenne. Egyszerűen bárhogy ellenkeztem a szemeim elé egy kész forgatókönyv szerint leforgatott történet jelent meg. – Rob csalódott, de mivel szereti a feleségét, ezért mégis amellett döntött, hogy hazamegy. Flóra meg Rob távollétében mindent megbánt, vagy legalábbis a férje hazaérkezésekor mondhatja ezt. Játszhatja a teljes bűnbánatot, esetleg vitáznak vagy veszekednek a miértek miatt, de végül megbeszélik a történteket. Ha szeretik egymást, akkor úgy is meg fogják oldani. Nekem mindössze annyi volt a szerepem, hogy Rob barátja voltam megint. Feldúltam eljött hozzám, nálam lehiggadt, kibeszélte a nyavalyáját és immár megnyugodva továbbállt, miután egy kellemes estét töltöttünk el. Ennyi. Még egy csók sem történt közöttünk S most már tényleg bántam, hogy leállítottam Robot. Ezek után hogy is reménykedhetnék, hogy bármi esélyem lenne nála? – legörbülő szájjal másztam ki az ágyból. Csalódottan sétáltam a fürdőbe, ahol megszabadultam a ruháimtól, melyeket nem éppen alvásra tervezték. Aztán beálltam a zuhany alá. Nem akartam sokáig húzni az időt, gyorsan tisztálkodtam, fogat mostam. Amíg a tükörben önmagam bámultam arra jutottam, hogy elmegyek sétálni, vásárolni vagy csak lézengek a városba, mert nem volt kedvem egyedül ülni a hotelszobába.

Egy könnyű fehér és kék mintás nyári ruhát vettem fel. Megfésülködtem és kisminkeltem magam. Azonban amint kiléptem a nappaliba azt hittem, elájulok. Csak ekkor fedeztem fel, hogy Rob a kanapén békésen szuszog. Minden korábbi rossz kedvem egyből elillant, hiszen Rob mégis maradt. Azon a szent helyen álltam, és csak néztem Őt. Teljes mértékben belefeledkeztem a látványába. Felhúzta a pólóját, így nem látszódott minden sérülése. Az arca még kissé fel volt dagadva és a felszakadt szemöldökén szép seb keletkezett. Mégis a vonásai olyan nyugodtnak tűntek. Mocorogni kezdett, amivel elég rendesen megijesztett. Zavartan és teljesen kipirulva bemenekültem a hálóba. Az ágy előtt járkáltam, míg számba vettem a lehetőségeimet, de valahogy egyik sem tetszett. Akartam és vágytam Őrá, de a tények ismeretében nem szerettem volna csak egy eszköz lenni, amivel az árulást kívánja megbosszulni. De ugyanakkor a felkínálkozó lehetőséget sem akartam elszalasztani. Az ágy végébe rogytam és teljesen tanácstalanul töprengtem.

- Sarah, bejöhetek? – bizonytalan kopogás után hallottam meg Rob hangját. Felkaptam a fejem, s igyekeztem a szapora levegővételeimet normalizálni.

- Igen… Bejöhetsz. – köszörültem meg a torkom, mert szinte teljesen elhalt a hangom.

- Minden rendben van? – először csak a fejét dugta be, majd megbizonyosodott róla, hogy nincs veszély belépett a szobába. – Zajok hallottam… - mosolyra késztetett, hiszen még Ő aggódott értem.

- Csak nem találtam meg… a cipőm… - füllentettem, és reméltem, nem buktatom le saját magam.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én már éhen halok… - dugta zsebre az egyik zsebét, míg a másikkal a hajába túrt.

- Éhen halok… - ismételtem utána. S egyből elvetettem az előbbi ötletem, miszerint a városban kószáljak. Rob itt volt, s úgy tűnt, még szívesen maradna. – Rendelek reggelit, addig nyugodtan használd a fürdőt… - nagyot nyeltem, mert egyből elképzeltem Őt a zuhany alatt. S természetesen egyetlen ruhadarab sem lenne rajta. – Már végeztem… Megyek is… - felpattantam az ágyról, s elsiettem, mert képtelen voltam Robra nézni anélkül, hogy ne valami pikáns dolog jusson eszembe. A nappaliban felkaptam a telefont és az erkélyen ácsorogva intéztem el a rendelést. Reméltem, hogy a friss levegő kitisztítja a fejem, s a langyos szellő kifújja a pajzán gondolataim. Rob másképpen gondolta, mert pár perc múlva már mellettem állt és gyárkéményt megszégyenítve füstült.

- A dohányzás káros az egészségre! – lélegzetelállító volt nézni Robot, olyan természetesen volt tőle a mozdulatsor, és ahogy beleszívott a cigarettába pokolian szexis volt.

- Már más is mondta! – vonta meg a vállát. Aztán megfordult, a korlátnak támaszkodott, míg az arcomat fürkészte. Valami pajkosság ott motoszkált a szemében. Ezzel pedig csak még inkább felpiszkálta a kíváncsiságom.

- Nem gondoltál rá, hogy leszokj? – bukott ki belőlem a kérdés. Rob meg csibészes mosolyra húzta a száját.

- De, nem is egyszer! Csak aztán, mindig feladtam… Ez már szinte egy berögzült szokás… Talán egyszer újra megkísérelem a lehetetlent… - ezen a mondatán mindketten felnevettünk, mert olyan lehetetlen képet vágott.

Megérkezett a reggelink, amire már mindketten nagyon vártunk. A pincér alig bírta leplezni, hogy felismert Robot és mennyire megdöbbent azon, hogy itt van. Már szinte kellemetlenül bámult minket, míg az asztalra pakolta a reggelinket. Igyekeztem Robra figyelni, aki meg direkt mindenféle hülye poénnal állt elő. Megkönnyebbülten dőltem hátra a székembe, mikor végre távozott a pincér. A kávémat szürcsöltem és Rob is hasonlóan tett.

- Köszönöm, hogy meghallgattál tegnap és a telitalálat volt a film… - ezzel egy nagyon hálás témát dobott fel, s belefeledkeztünk a beszélgetésbe. Újabb és újabb ötleteket dobtunk fel, s a végén inkább már bolondozás lett az egészből. Ezért is kacarászva sétáltam az ajtóhoz, miután meghallottam a kopogást.

- Szia Csajszi! – Caitlin vigyorogva ugrott a nyakamba, miután kinyitottam az ajtót. Az első pillanatban el sem jutott a tudatomig, hogy kellett pár másodperc. Utána azonban együtt kacagtunk, mert már olyan régen találkoztam a kedvenc barátnőmmel. Mindkettőnknek annyi munkája volt, hogy csak telefonon tudtunk értekezni, de ott sem túl sokáig. Valamelyikünk mindig rohanásban volt. S éppen ezért annyira örültünk egymásnak, hogy teljesen megfeledkeztem arról, nem voltam egyedül.  Caitlin elengedett és Rob felé fordult. – Szia Rob! – majdnem megfulladt a kávéjától.

- Helló, Caitlin! – Rob prüszkölve üdvözölte a barátnőm, aki csak gonoszul vigyorgott. Meg sem lepődtem, hogy a fogaskerekek egyből működésbe léptek és mire gondolt egyből.

- Gyere, ülj le, reggelizz velünk! Közben meg mesélj! Olyan rég találkoztunk… - öleltem meg újra Caitlin-t, aki nevetve grimaszolt. Rob viszont megtörölte a száját és felállt az asztaltól.

- Nem is zavarom tovább a hölgyeket. – a kanapé hátáról felkapta az ingét és a maradék holmiját. - Örültem neked, Caitlin. – köszönt el először barátnőmtől, majd közelebb lépett hozzám. – Sarah, köszönök mindent! Nagyon jó barát vagy! – barát. Visszhangzott ez a szó a fejemben, ami egy cseppet sem tetszett. Aztán lopva Caitlin felé pillantott, de mivel a barátnőm éppen kényelembe helyezte magát, nem foglalkozott velünk, így Rob puszit nyomott az arcomra. – Sziasztok! – intett még egyet, aztán kilépett a lakosztályból. Becsuktam az ajtót, s nekivetettem a hátam, mert a szívem vadul dübörgött a mellkasomba. Közben persze azon kattogott az agyam, hogy ezen túl csak barát, egy barát leszek Rob számára. Majd ellöktem magam és a puszi miatt mosolyogva sétáltam a kanapé felé.

- Szóval?… - keresztbe vetette a lábát és elégedetten vigyorgott rám. Le sem tagadhatta volna, mi jár a fejében.

- Szóval?... – kérdeztem vissza, mert még mindig Rob hatását éreztem magamon és semmi másra nem tudtam gondolni.

- Sarah, mi történt? Hallani akarom! Megfogadtad a tanácsom? – mindent tudóan bólogatni kezdett, közben fogkrém reklámba illően vigyorgott.

- A tanácsod? – a szemeimet forgattam, persze közben kuncogva huppantam le Caitlin mellé. – A tanácsod már egyszer nem kis bajt okozott. Nem is tudom, ki biztatott, hogy csókot kezdeményezzek…

- Most miért? Ütős kis csók volt az! – kacsintott rám. Még szép, hogy az volt és pont Caitlin ne tudná, annyit áradoztam a csók után Robról. Persze jól meg is bántam mindent, mikor a szennylapok hasábjain találtam magunkat.

- A csók mennyei volt, de aztán a bulvár szépen meg is lovagolta a dolgot… Másrészt meg tudod nagyon jól, hogy nős. – húztam el a szám, mert megint eszembe jutott Flóra és a megcsalás dolog.

- Az csak egy jelenlegi állapot… és bármi megtörténhet… - oldalba bökött. – Talán még változhat…

- Legyen igazad! – sóhajtottam fel, amivel többet árultam el, mint akartam.

- Te tudsz valami! Gyerünk ki vele! Érzem, hogy nem véletlenül volt itt Rob. – mint egy túl kíváncsi kisgyerek, úgy izgett-mozgott. – Csak nem igazam van? Zátonyra futott a házassága?

- Caitlin, nyugi! – nevettem fel, de nagyon örültem, hogy itt van barátnőm, mert így kibeszélhetjük magunkat.

- Jól van, de akkor mond már. Megöl a kíváncsiság. – sürgette, a türelem sosem volt az erőssége.

- Ezt nem mondhatod el senkinek! – vadul bólogatni kezdett. – Hát még nem futottak zátonyra, de afelé tartanak… - nagyot sóhajtottam. Sajnáltam Robot, mert nem ezt érdemelte volna a feleségétől.

- Tényleg? Miért? Mi történt? – Caitlin tátott szája arról árulkodott, hogy sikerült meglepetést okoznom neki.

- A hűség mégsem a sírig tart. – mondtam ki egyszerűen. – A feleség és az exe… - nem kellett többet mondanom, mert Caitlin egyből összerakta a dolgokat.

- Sarah, itt a remek alkalom! Itt a lehetőség! – ezzel viszont engem sikerült meglepni. Tényleg azt várja, hogy ilyet tegyek?

- Caitlin! Nem akarom tönkre tenni Rob házasságát. – tiltakoztam egyből.

- Azt nem te fogod tönkre tenni… Te csak jó barát leszel… és támogatod Robot, hogy mielőbb kimásszon a válságból… ha tényleg szétmennek… és végül elválnak…

- Ezek még nem kész tények, ne kezeld úgy őket! – még mindig benne volt a pakliban, hogy Rob megbocsájt a feleségének.

- Sarah, akkor sem dughatod homokba a fejed. Rob itt volt, eljött hozzád, veled beszélt a gondjairól… Ez azért jelent valamit! – győzködött Caitlin, és be kellett látnom, hogy valahol igaz van. S csak megerősített minden korább elképzelésem anélkül, hogy tudott volna más részletről.

- Itt éjszakázott… - váratlanul kibukott belőlem, s belepirultam a saját gondolataimba. - Nem úgy, ahogy gondolod… - helyesbíteni akartam, de már mindegy volt akár mit is mondtam. – Szerinted, akkor most kellene lépnem?

- Igen. Csak állj a sarkadra és légy mellette, akkor tutira meghódíthatod. – vad buzgó bólogatások közepette mosolygott Caitlin.

- Meghódítom… és együtt leszünk… Harcolni fogok érte! – megszületett az elhatározás, ami láthatóan örömmel töltötte el barátnőm, mert tapsolva gratulált nekem.

„Rád kellett várnom, a te jöttödet kellett figyelnem.
És most harcolni fogok érted.”

(Anne Rice)

Részlet Novella 3.8 - Szerencse kegyeltje tartalmából...

Sziasztok,

köszi a komikat és már itt is van az a bizonyos részlet... 
Örömmel tölt el, hogy sikerült felcsigáznom a fantáziátokat. Jönni fognak még fordulatok!

Kíváncsian várom a tippeket!

Puszi,
ZoÉ

Részlet...

Lív nem mondta ki, hogy bejön neki Rob, de kár tagadnia. Az elejtett megjegyzései túl találóak voltak. Másrészt nem voltam vak, láttam Rob, hogyan csorgatta a nyálát. Már csak Olívia puszta jelenlététől kész volt, de az a marha még egy lépést sem tett azért, hogy meghódítsa a választottját. Tennem kellett valamit, hát tervezgetni kezdtem. Elterveztem mindent. Egyetlen személyt avattam be, erre több okom volt...

(...)

Az alkohol mennyiség elfogyasztása gyorsan megtörtént, így a jó hangulat kellően megalapozott lett. Az estét egy kocsmában folytattuk. Messze nem teltházas este lehetett. A tömeg, jobban mondja az összes pasi egyetlen asztalt tűntette ki a figyelmével. A kíváncsiságom győzött. A tömegen átverekedtem magam, ami elég nehezen ment. Az asztal mellett öt lány táncolt. Először profi táncosokra gondoltam, de ebbe a kocsmában még soha nem láttam táncos lányokat. Kicsit jobban megnézve a lányokat, rájöttem ők is csak itt bulizók. Megtorpantam, mert a központban vonagló lányt felismertem. Nem hittem a szememnek. Soha életemben nem fordult meg a fejembe, hogy az általuk tartott „buli” egész pontosan mit takar...

46. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

megérkezett a következő fejezet. Szép hosszú lett, melyben lesz Flóra és Rob is.
Nagyon szépen köszönöm a komikat az előző fejezethez és a részlethez is. A fejezet pedig a legtöbb kérdésetekre válasszal szolgál!

Jó olvasást!
Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

„Ahogy vétkeztünk, úgy szenvedünk.”

(George R. R. Martin)

Flóra

Los Angeles, 2011.09.16.

- Merre jártál? Hol voltál? – szavakat formáltak az ajkai, de csak megnémulva figyeltem a mozgó száját. Erősen tartott, majd pedig talpra állított. Zúgott a fülem, dübörgött a szívem és egyre jobban kapkodtam a levegőt. Úgy éreztem, mintha minden csepp oxigént elszívnának tőlem.

- Mi történt veled? Ki bántott? – összerezzentem, ahogy ismét meghallottam a hangját. Lágy bársonyként simogatott a hangja, amit egy cseppet sem érdemeltem meg tőle. S önkénytelenül ki is csordult az első könnycsepp a szemem sarkából. Egyre nehezebb volt a teher a vállamon, s a szorító érzés, a fájdalom sem akart megszűnni.

- Gyere, ülj le! – a kezét a derekamra csúsztatta, közel húzott magához. Olyan gondoskodó volt, amit továbbra sem érdemeltem meg, hiszen elárultam. Minden lépés nehezebbé vált, s már alig maradt erőm. Pár lépés után egyszer csak eltűnt alólam a talaj. Azt vettem észre, hogy Rob felkapott a karjaiba.

- Te reszketsz! Mi a fene történt veled? Beszélj, kérlek! Csak áruld el, ki tette veled ezt… Ha csak meg tudom, hogy az a mocskos szemétláda volt, akkor beverem a képét… - a szavai hallatán már a könnyeim egyből eleredtek. Tudtam, hogy már nem húzhatom tovább az időt, el kell mondanom, mit tettem. Meg kell tudnia, hogy elárultam. Bár fogalmam sincs, mi lesz ezután.

- Rob… - ahogy kiejtettem a nevét azon nyomban meg is némultam, mivel csak most tűnt fel, hogy hálószobába vitt. Az ágyra ült, s úgy ölelt magához. Kényszert éreztem, hogy kiszabaduljak az ölelő karjai közül. – Kérlek, engedj el! – elhaló hangon suttogtam neki, mire megütközve nézett rám. Azonban azon nyomban cselekedett, vagyis inkább egyből leestek rólam a kezei. Felpattantam a helyemről. – Valamit el kell mondanom… - nagyon nehezen tudtam csak kiejteni a szavakat.

- Hallgatlak. Nekem bármit elmondhatsz… - lassan közelített felém, de kitértem előle. Karba fontam a kezeim, s az ablak elé sétáltam. Távolságra volt szükségem, hogy elég erőm legyen beszélni.

- Jobb lenne, ha leülnél… - az ablaknak beszéltem, de Rob minden szavam kristály tisztán hallotta. Nehézkesen sóhajtottam fel, s egy utolsó nagy levegő után elég erőt éreztem magamban, hogy beszéljek.

- Nem! Ne húzd tovább az időt! Beszélj! – indulatosan szólalt meg, elfogyott a türelme. Érzékeltem a közelségét, közelebb jött hozzám. Minden idegszálam megfeszült.

- A régi háznál voltam… Kaptam egy csomagot, melyben egyetlen kulcs volt… Nem akartam elhinni, hogy ugyanaz a kulcs… és hogy ahhoz a házhoz tartozik… De ugyanakkor kíváncsi lettem… - a könnyeimet nyeldestem, de azért is végig akartam mondani.

- Franco küldte el, igaz? - Rob hangja tiszta, de bánatos volt. - Az a szemét direkt csinálta… - keserű éllel teltek meg a szavai, úgy beszélt.

- Igen, Ő küldte… De az elmúlt hetek alatt megváltozott… - hinni akartam benne, hogy Franco tényleg megváltozott. Akartam, hogy így legyen.

- Persze… Az én homlokomon meg világít a neon, hogy idióta… - Rob hirtelen csattant fel. Aztán járkálni kezdett, míg folyamatosan morgott. – Nah, és akkor higgyem el, hogy minden hátsó szándék nélkül és pont most küldte el a kulcsot… - erősebben szorítottam meg a karom, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni Rob kitörését.

- Kíváncsi voltam és elmentem… - egykor boldog voltam abban a házban, melyben közös jövőnket terveztük.

- Hadd találjam ki! – vágott közbe indulattól fröcsögő hangon a felbőszült férfi. – Franco meg ott várt téged? – megdöbbenve fordultam meg és kikerekedett szemekkel néztem Robot. A kezeit ökölbe szorította, olyan erősen, hogy már fehéredtek az ujjai.

- Várt rám… - bűntudatosan hajtottam le a fejem. - Sajnálom! Úgy sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! – tettem egy-egy lépést Rob felé, mert szinte a szoba másik felén volt. - Gyenge voltam, és óriásit hibáztam. Azóta tudom, hogy hiba volt az egész, hogy leparkoltam a ház előtt… Nem kellett volna hagynom… Ellent kellett volna állnom neki… - tétován lépkedtem felé. Előtte álltam meg, s alig mertem megtenni, de a kezéért nyúltam. Az érintésre rám kapta a tekintetét.

- Le… Lefeküdtél… vele? – sokkosan kérdezett vissza. Láttam a fájdalmat a szemeibe beköltözni, amiért már most gyűlöltem magam.

- Igen… - alig hallhatóan ejtettem azt az egyetlen szót, mely végérvényesen eldöntött mindent.

- Hagyj, hozzám ne érj! – ellökte a kezeim, kirántotta a karját, sőt néhány lépéssel hátrált tőlem. Zaklatott, ideges, dühös és feszült volt egyszerre. Két kézzel kapott a fejéhez, s mind a tíz ujja a haját szántotta.

Az ágy szélére rogyott le. A könyökét a térdén támasztotta meg, míg arcát a tenyerébe temette. A fájdalom élesen hasított belém, ahogy a megtört alakját néztem.

- Bedőltél neki… Hát sikerrel járt… Véghez vitte a tervét… - vádlón hajtogatta. Könnyek végigcsorogtak az arcomon, s elhomályosult tekintettel néztem, ahogy teljesen sokkos állapotba került. S tanácstalan voltam, mit tegyek. – Bíztam benne… bíztam benne, hogy nem lennél képes ilyet tenni… Azt hittem, jók vagyunk együtt… - rám se nézett, még mindig a kezébe temette az arcát. – Azt hittem, hogy fontosak vagyunk egymásnak… - Közelebb léptem hozzá.

- Rob… Bocsáss meg! Ez nem a te hibád… Kérlek… - Remegő ujjam megérintette a kézfejét, hogy legalább a szemébe tudjak nézni. Villámcsapásként ért mindkettőnket, ahogy a bőrünk érintkezett.

- Hagyj! – felpattant, kis híján felborított engem. Vissza sem nézett csak céltudatosan vágtatott előre, míg el nem tűnt az ajtó túloldalán.

Sokkosan álltam egy helyben, mikor hirtelen a túlságosan ismerős zaj csapta meg a fülem. Ajtócsapódás után, a motor felbőgött, melyet fékcsikorgás követett. Nem kellett látnom, mert a hangokból is egyértelműen tudtam, hogy az elől hagyott autóm hangjait hallom. Rob elszáguldott, s abban a pillanatban, ahogy elhaltak a hangok minden erőm elfogyott. A lábaim felmondták a szolgálatot, földre zuhantam és keservesen zokogtam…

„Megtapasztalod a fájdalmat, melynek okozója voltál, osztozol a magad keltette bánatban. Belépsz a másik ember lelkébe, és átérzed szenvedését. Elhagyatott és védtelen vagy, egy időre bezárulsz önvádad jól megérdemelt poklába.

E fájdalom (...) neve: bűntudat.”

(Lewis Benedictus Smedes)

~~~ xxx ~~~

„Az embernek mérhetetlenül nehéz a jelenre összpontosítania: mindig azon töpreng, hogy mit csinált, miképpen csinálhatta volna jobban, mik a tettének a következményei, és miért nem úgy cselekedett, ahogy cselekednie kellett volna. Vagy éppen a jövővel van elfoglalva, hogy mit fog csinálni holnap, milyen óvintézkedéseket kell tennie, milyen veszély leselkedik rá a sarkon, hogyan kerülje el a kényelmetlenségeket, és hogyan érje el, amiről mindig álmodott.”

(Paulo Coelho)

Robert

Los Angeles, 2011.09.16.

Szánalmas hülyének éreztem magam. Már abban a pillanatban rosszat sejtettem, mikor megláttam, aztán kiejtette azt a bizonyos mondatot. „Valamit el kell mondanom…” Semmi jóra nem számítottam. Hamar be is bizonyosodott az elképzelésem. Egészen eddig vak voltam. Ott, az ágy szélére rogyva ezres fordulaton azon pörgött az agyam, miért és mit csináltam rosszul, hogy ez megtörténhetett. Mit vétettem, hogy ezt érdemeltem? Az arcomat a kezeimbe temettem, mert képtelen voltam Flórára nézni, mert mélységes fájdalmat okozott nekem a látványa, és ehhez hozzá jött a tudat, hogy lefeküdt Franco-val. Hagyta, hogy az az állat megcsókolja, ölelje és szeresse. Aggodalmat, melyet Flóra zilált állapota váltott ki belőlem, egy pillanat alatt elfújták. Bevallotta, bár az egészet hibaként állította be, de semmiféle vigaszt nem jelentett nekem. Megtette, megcsalt, pedig érezhetően alakult valami közöttünk. Majd egy áramütéssel ért fel az érintése, ami csak még inkább mélyítette a csalódottságomat.

- Hagyj! – nem bírtam mást kinyögni. Egyszerűen a lábaimban éreztem, hogy mennem kell. El kellett húznom onnan, távolságra volt szükségem, mert ha tovább ott maradtam volna, akkor a rajtam elhatalmasodó düh olyan tettekre vagy szavakra késztetett volna, melyeket később egészen biztosan megbántam volna, vagy csak még inkább rontottak volna az amúgy is szar helyzeten. Fel sem fogtam, csak kirobogtam a hálóból, mire észbe kaptam addigra már Flóra autójában ültem, és tövig nyomtam a gázpedált.

Újabb és újabb utcákon száguldottam végig, míg végül a parti útra tévedtem. A sztrádán pedig csak még jobban odaléptem. Semmi sem számított, sem a sebességhatár, sem az út szélén esetleg a gyorshajtókra várakozó rendőr sem. Azt hittem, hogyha minél gyorsabban hajtok, azzal elmenekülhetek a gondolataim elől. Legszívesebben felröhögtem volna, mert Franco tényleg mindent bevetett, s igaza lett. Nem volt nyugta addig, míg meg nem szerezte Flórát. Egész nap össze voltak zárva munkának álcázva. - Franco sikeresen beférkőzött Flóra kegyeibe és a bugyijába. Flóra pedig megint bedőlt neki. – A korábbi elméleteim mind igaznak bizonyultak, valóra váltak. – Az egészről csakis az a mocskos szemétláda tehet! – csaptam egy nagyot a kormányra. – Kihasználta, hogy távol vagyok. Tette Flórának a szépet, de Ő meg lökött liba módjára hitt neki.

Hiába faltam a kilométereket, már egészen a tengerpartra leértem. A düh nemhogy elszállt, hanem csak még jobban fokozódott bennem. A parti parkolóba már csak néhány autó volt, kicsit távolabb parkoltam le tőlük. Nem akartam feltűnést kelteni, bár így is néhányan megnézték a parkolóba begördülő autót. Leállítottam a motort és csak néztem az előttem nem is olyan messze elterülő vizet. Nem bírtam megnyugodni, sőt cefetül viszketett a kezem. Legszívesebben puszta kézzel nyuvasztottam volna meg Franco-t. Újra ökölbe szorultak a kezeim, s a düh újult erővel söpört végig rajtam.

Nem tudom, mi késztetett arra, hogy a másik ülésre nézzek, de megtettem. Flóra határidőnaplója pihent az ülésen. Hirtelen kaptam utána, mintha valami súgott volna nekem. Fellapoztam, s valami nyom, valami elérhetőség után kutattam. Már a sokadik oldalon tartottam, mikor végre megtaláltam a címjegyzékét. Ott virított a neve és a címe. Franco Drake. Mérgesen csaptam össze a határidőnaplót, félre dobtam, egészen pontosan a korábbi helyére hajítottam. Egyből a slusszkulcsért nyúltam, hogy indítsak. Eszelős módon vezettem ismét. Szerencsére rendelkeztem már annyi helyismerettel, hogy könnyedén megtaláltam azt a bizonyos környéket és annak a mocsoknak a házát.

Lendületesen sétáltam végig a járdán, míg a bejáratig el nem értem. Egy csábító mosolyt villantottam, majd kiejtettem annak a mocsoknak a nevét. Készségesen és ellenkezés nélkül a dolgozószobába kísértek, ahol az a szemét nekem háttal állt. Kihasználtam a meglepetés erejét.

- Te mocskos szemétláda! – morogtam felé, de abban a pillanatban már lendült is az öklöm. Röhögve húzta végig az ujját a száján, ahol már ki is serkent egy csepp vér.

- Hát elmondta… - elégedetten röhögött, amitől csak még dühösebb lettem. – Nem hittem, hogy már most megteszi… - Direkt kétértelműen fogalmazott, s örömét lelte abban, hogy felbosszant. Legalábbis nekem nagyon úgy tűnt. Éppen ezért újra lendítettem a kezem. – Megmondtam, hogy csak játszik veled…

Indulatból ütöttem, de Franco is ugyanígy tett. Verekedés kissé elfajult, de minden pillanata elégtételt jelentett. Bosszút akartam állni, hogy elvette tőlem Flórát. Talán sosem volt az enyém, vagy csak látszat volt, de akkor is csodás pillanatokat töltöttünk el együtt. Ez a görény pedig még csak értékelni sem tudta. Fájdalmat akartam okozni neki. Jó néhány ütésváltással, és a kialakuló dulakodás közben zajt csaptunk. Mire pár ember berohant a dolgozószobába.

- Jól vagy Franco? – kérdezte egy magas izomagy, miközben lefogott. Hiába vergődtem a kezei között, nem tudtam kiszabadulni.

- Hagyd csak, Chris! Mr. Pattinson már elmondta, amit akart… és már távozik… - röhögött fel Franco, szabályszerűen élvezetet láttam rajta.

- Egy fenét! Még nem megyek! Lefektetted… és ezért kinyírlak! – addig rángattam magam, míg ki nem szabadítottam magam. Csakhogy Chris nem hagyta, hogy megüssem Francot, elkapott. Erőteljesen szorítva a karom az ajtó fele taszigált. Csak akkor engedett el, mikor már a házon kívül voltunk.

Az a bunkó akkorát lökött rajtam, hogy kis híján felszántottam a járdát. Lüktetett a szám, a kezem és még a bordám is. De egy cseppet sem bántam, mert jókorákat sikerült bemosnom Franco-nak. Minden egyes bevitt ütés elégtételt jelentett, bár ő sem kímélt engem. Szó szerint elvánszorogtam a kocsihoz, s az oldalának támaszkodva próbáltam összeszedni magam. Nehezen találtam meg a kulcsot, s fájt minden mozdulat addig, míg beültem a vezetői ülésbe is. Hátradőltem, s próbáltam összeszedni magam, mikor megszólalt a mobilom.

- Igen? – emeltem a fülemhez a parányi masinát. A számba fájdalom nyílalt.

- Szia Rob! – csilingelt a vonal túloldalán a hang. – Remélem nem zavarlak.

- Nem, dehogy! Mond csak! – kíváncsian vártam, hogy minek köszönhetem Sarah hívását.

- Nincs semmi különleges… Csak néhány napot itt töltök LA-ben, s arra gondoltam, hogy összefuthatnánk…

- Jó ötlet… Épp ráérek, nincs semmi dolgom… Melyik szállodában szálltál meg? – őrültségre készültem, de a csalódottság erre késztetett.

Nem lehetett véletlen, hogy Sarah pont most jelentkezett. Igyekeztem legyőzni a fájdalmat, s erőt meríteni a pillanatnyi elégtételből. Sarah váratlan látogatása teljesen elterelte a figyelmem. Nem is akartam Flórára és a tettére gondolni.  Egy darabban és minden gond nélkül sikerült elérnem a Sarah által megadott hotelhez. Nem állított meg egyetlen rendőr sem, pedig rugalmasan kezeltem a sebességhatárt.

A hotel garázsába parkoltam le. Nem akartam, hogy kiszúrjanak, vagy ilyen állapotban meglássanak. A baseball sapkám teljesen a fejembe húztam, feltettem a napszemüvegem és zsebre dugtam a kezem, bár pokolian fájt. Határozottan léptem oda a recepciós pulthoz, de igyekeztem nem elárulni magam.

- Jó napot! Sarah Gadon-hoz jöttem, látogatóba. – a pult mögött álló férfi kíváncsian végigmért.

- Jó napot! Igen, Ms. Gadon már várja. A 868-as lakosztály az övé… - a recepciós mindenféle felesleges faggatózás nélkül mondta el a kért információt.

- Köszönöm. – vetettem oda, de már a liftek felé tartottam.

Türelmetlenül vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó, mikor ez megtörtént, akkor idegesen nyomkodtam a megfelelő emelet számát. A lift lassan emelkedett velem. Egyedül voltam, s a falnak dőltem. Mélyeket sóhajtottam, de minden egyes levegővétel tompa fájdalommal járt. Aztán automatikusan nyúltam a sapkám után, lekaptam a fejemről. A kezemben gyűrögettem, ameddig meg nem állt a felvonó. Lendületesen kerestem a megfelelő lakosztályt. 868-as számmal találtam szembe, s az ép kezemmel egyből kopogtattam.

- Szia! – köszöntem, mikor kinyílt az ajtó.

- Szia Rob!– Sarah mosolya egyből eltűnt az arcáról, amikor meglátott – Uram Atyám! Veled meg mi történt? – aggódva mért végig.

- Áú… - szisszentem fel, mikor a kezemért nyúlt.

- Bocsánat… - finoman érintette meg a kezem, s úgy húzott be a lakosztályba. – Ez nagyon csúnya! Le kell mielőbb fertőtleníteni!

- Áh… ez semmi! – vontam meg a vállam és a kanapéra ültem, bár akaratlanul is felnyögtem.

- Bolondságokat beszélsz! Nézz magadra! Ez nem semmi! – tette csípőre a kezét. Levettem a napszemüvegem, mert még ez is rajtam volt. – Jóságos Ég! – két kezét a szájához kapta. – Már hozom is az elsősegély dobozt! – azzal a fürdő fele igyekezett.

Ledobtam a napszemüveg az asztalra, de ez a mozdulat is hiba volt. Sarah észrevette és a fejét csóválva sétált vissza hozzám. A dobozt az asztalra tette, majd összehúzott szemekkel nézett rám, amint mellém telepedett a kanapéra. Fertőtlenítőt vett elő, majd teljesen felém fordult.

- Ezeket hol sikerült beszerezni? Verekedtél, az biztos! – óvatosan közelítette felém a fertőtlenítővel átitatott gézdarabot. – Elég rosszul játszottad a macsót, ha ennyi sérülést sikerült beszerezned. - Férfiatlanul felszisszentem, amint a maró érzés elhatalmasodott.

- Igen, verekedtem… de minden sérülés megérte. – Sarah a szemeit forgatta és folytatta a sebeim tisztítását. – Tipikus pasi! – forgatta a szemeit.

- Legalább az ellenfeled is így járt? – kuncogott fel. – Mert téged elég csúnyán elintéztek!

- Igen. – húztam mosolyra a szám. – Lehet, hogy nem úgy tűnik, de én is behúztam annak a gyökérnek. - enyhén felnevettem, ahogy Sarah döbbent arcára pillantottam, de az oldalamba szúró érzés megállásra késztetett.

- Rob, hol van a feleséged? Tudja, hogy mi történt veled? – Sarah megállt mozdulata közben, csak lopva pillantott rám. Sejthette, hogy valami nagyon nincsen rendbe az életemben, és csak félve merte feltenni a kérdéseit.

- Sarah, erről most ne beszéljünk… - motyogtam, míg erősen csak egyetlen pontra koncentráltam. Nagyon nem akartam, hogy eszembe jusson az egész.

- Sajnálom, nem akartalak felzaklatni. – Sarah gyorsan folytatta a sebeim ellátását.

- Nem a te hibád. – erősen nyomtam meg a szavakat, hogy tényleg nem, Őt semmiért sem okolom, sőt hálás vagyok, hogy nála menedékre leltem.

- Várj, ne mozogj! Mindjárt végzem az arcoddal! – Sarah hangja enyhe csalódottsággal telt meg – Elcsúfítottad az arcod. Bár kétségtelenül a veszélyes pasikra buknak a nők…

- Te is? – kacsintottam rá, mert valahogy nem tudtam Őt elképzelni veszélyes pasik társaságában.

- Én is nő vagyok. – pajkosan csillantak fel a szemei, míg a kezem után nyúlt, hogy a felhorzsolt ujjaimat is lekezelje. Közeledni akartam Sarah felé, de megint az a szúró érzés megállított.

- Rob, ne… Ezt nem tehetjük… - Sarah a szemembe nézett és megadóan dőltem teljesen hátra.

- Ezt nem tehetjük… - fintorogva ismételtem, mert a fájdalom átjárt. Nemcsak a tényleges sérülések, hanem a csalódottság miatt is.

- Vedd le a pólód! – parancsolt rám.

- Mi van? - Teljesen összezavart a hirtelen érkező utasítással. Talán mégis meggondolta magát, mert akkor elég rámenősen közölte, hogy benne van a dologban.

- Vedd le az inged és a pólód! Meg szeretnélek nézni, mert gyanús vagy nekem… Segítek... – nyúlt egyből az ingemhez. Tényleg úgy tett, ahogy mondta. Lehúzta az ingem és a pólóm is.

- Ezt egyszerűbben is közölhetted volna… Ha csak arra ment ki a dolog, hogy…- kacsintottam rá. Sarah felkuncogott. – viszonozzam… hogy félmeztelenül láss…

- Te még emlékszel rá? – tenyerét a bordáimra fektette és óvatosan végigsimított rajtuk. Puha ujjai cirógattak, s veszettül jó érzés volt, ahogy éreztem a gondoskodást.

- Már hogyne emlékeznék! Pedig tényleg véletlen volt… Nem állt szándékomban…

- Nincs eltörve, de szereztél egy pár zúzódást… Borogatással talán könnyebben átvészeled… - felpattant mellőlem, s ismét a fürdőbe sétált. Hallottam a vízcsobogást, de ötletem sem volt, hogy vajon mit csinál. Nem is nagyon akartam mozogni, mert tényleg fájt minden mozdulat. Sarah törölközővel a kezében jött vissza. Mellém telepedett és óvatosan rám tette az összehajtott törölközőt.

- Honnan értesz ennyire ehhez? – felkeltette a kíváncsiságom, mert olyan gyengéden és pontosan tudta, hogyan kell ellátni a sebeket.

- Sportoltam… Kíváncsi voltam és sok mindent kipróbáltam… Nem mindenhez volt tehetségem, időnként megsérültem… - magyarázta lelkesen vidáman.

- Én béna vagyok minden sportban… - viszonoztam az őszinteségét.

- Szóval azért valami még is igaz azokból a cikkekből… - nézett rám kíváncsian.

- Talán, de akkor sem szabad mindent elhinni. – sóhajtottam egy nagyobbat. A hideg érzet tényleg csökkentette a fájdalmam.

- Most nem nagyon kellene mozognod… Egy darabig… Kényelmes így? Hozzak egy párnát?  - összepakolt és becsukta az elsősegély doboz fedelét.

- Köszönök mindent. Jó így… Bár lehet, egy párnát elfogadnék… - bólintott egyet enyhe mosollyal.

-  Visszafele hozom… Tudod filmezni gondoltam, találtam egy francia klasszikust és nem bírtam ellenállni neki… Meg kellett vennem… Csak tudod nem volt még időm megnézni… - csicseregte a könnyed hang. – Várj, segítek! Így jó lesz? – hozott egy párnát, s még el is igazgatta nekem. – Megnézed velem?

- Még szép! A francia klasszikusok amúgy is a gyengéim… - felcsillant az a két kék ékkő.

Mellém fészkelte be magát, majd elindította a filmet. Ismerős volt mind a rendező, mind a film címe. Érdeklődve figyeltem, de aztán azon kaptam magam, hogy csak bámulok magam elé. Az eszem teljesen máshol járt, s a film hiába futott nem tudott lekötni.

- Talán nem tetszik, mert nem igazán figyeltél? – suttogta felém. Mintha egy álomból ébredtem volna, úgy ért a hangja.

- Nem, nem erről van szó… Tetszik, csak tényleg…

- Nagyon messze jártál. Elmondod, hogy merre? – mélyen a szemembe nézett, sőt mi több áthatóan. – Persze, csak ha akarod, ha készen állsz rá! – együtt érzően várakozott, óvatosan megfogta a kezem.

- Előkerült Flóra exe… - egyszeriben kibukott belőlem. – Még Londonban megkereste Flórát… és közölte, hogy vissza akarja és vissza is fogja szerezni… Mert Ők egymáshoz tartoznak. – Sarah csak egyszerűen bólintott. Nem kérdezett, nem faggatott. – Torontóban is felbukkant… és Flóra nem vette észre, mire megy ki a játék… Ráadásul az a szemét elintézte, hogy kénytelenek legyenek együtt dolgozni… és most meg kihasználta, hogy Flóra egyedül volt itt LA-ben… - kihúztam Sarah kezéből a kezem, mert Őt nem akartam bántani.

- Ezzel azt akarod mondani…

- Mond csak ki… Igen, megcsalt. A szerető feleségem megcsalt engem… Lefeküdt azzal a féreggel, aki egykor tönkre tette az életét… Újra bedőlt neki… - fröcsögtem a méregtől.

- Sajnálom… Tényleg sajnálom. – Sarah a kezemre fektette a kezét, megsimogatott. S az érintése vagy az, hogy valakivel beszéltem, de mélységes megnyugvással töltötte el a lelkem.

- Én is… sajnálom…

- Mit szólnál, ha most mindent elfelejtenél? Felejts el mindent! Inkább nézzük meg a filmet!

Azzal elindította a filmet, s mindketten a képernyő felé fordultunk. Sarah most már nem a kanapé túloldalán ült, hanem közvetlenül mellettem. A kezeit a karom köré fonta, az ujjai lágyan cirógattak. Fejét a vállamra hajtotta, hozzám bújt. Az édes illata az orromba kúszott és örömmel szippantottam be a fenséges aromát. Megnyugodtam és tényleg igyekeztem a filmre koncentrálni.

Nagyszerű volt a film, és egyből vágyat ébresztett bennem, hogy talán egyszer nekem is sikerül egy hasonló szerepet megcsípnem. Sóhajtozva reménykedtem. Aztán feltűnt, hogy Sarah milyen egyenletesen veszi a levegőt. Lágyan szuszogott hozzám bújva. Óvatosan végigsimítottam a haján, az arcán. Nem ébredt fel, s nem volt szívem felébreszteni sem. A törölközőt, mely eddig borogatásként szolgált félre dobtam. Ez bizonyította, hogy meg tudtam úgy mozdulni, hogy nem jelentkezett az éles fájdalom.

Nem hagyhattam, hogy Sarah azon a kényelmetlen kanapén aludjon. Összeszedtem minden erőm, s óvatosan a karomba vettem. Az első lépésnél egy pici fájdalom visszatért az oldalamba, de nem tágítottam. Sarah átölelte a nyakam, de nem ébredt fel. A hálóig vittem, vele együtt ültem le az ágy szélére. Reméltem, nem ébresztem fel továbbra sem, aztán az ágyra fektettem. Még álmában is gyönyörű volt. Nagyon hálás voltam neki, és egy parányi módon viszonozni szerettem volna ezt neki. Óvatosan bontakoztam ki az ölelő kezei közül, majd magára hagytam. Hadd aludja ki magát, feltehetőleg elfáradt a nap folyamán. Visszasétáltam a kanapéhoz felvettem a pólóm, lekapcsoltam a tévét. Aztán mégis a kanapén kötöttem ki, még mielőtt észbe kaphattam volna elaludtam…

„Sokkal okosabb, ha az ember türelmesen elviseli azt, ami csak neki fáj, mintha elhamarkodottan olyasmit tesz, aminek káros következményeit mások is megsínylik.”

(Charlotte Bronte)

„Nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjam, ám azt sem, hogy vele maradjak. Nem akartam bántani senkit és semmit. Csak csendesen ki akartam osonni a hátsó kapun, mindenféle ceremónia és következmény nélkül, hogy aztán meg se álljak az óceán túlsó partjáig.”

(Elizabeth M. Gilbert)