Novella 4.7 - Összetörve

 Camilla önmagát hibáztatta, mert ismét engedett a hazug férfi szép szavainak. Aztán a végén Ő kapta a legnagyobb pofont cserébe az élettől. Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy ismét gyenge volt, pedig annyiszor megfogadta, annyiszor fogadalmat tett, hogy nem hagyja magát. Erős és független nő lesz, csakhogy a lelkében, a szívében a szeretet és szerelem utáni vágy sokkal hatalmasabbnak bizonyult. Az érzelmei pedig legyőzték a józan eszét. Elhitte a csalfa ígéretet, miszerint a szerelmének hitt férfi hajlandó változni. Pedig ilyen ígérettel már volt dolga. Egykor Eric, s ezúttal Dylan hízelgő szavainak dőlt be.

Eric az első veszekedésük után is bűnbánóan viselkedett. Camilla akkor meg volt győződve arról, hogy csak a hirtelen düh váltotta ki Eric kemény szavait. Ez persze az első pofoni tartotta magát. Az a bizonyos pofon sokkal jobban fájt a lány szívének, mint az arcának. Miután Eric lehiggadt, s szembesült a tettével újra a bűnbánó szerelmes férfié vált a lány előtt. Csókokkal halmozta el Camillát, s esküdözött mindenre, hogy soha többé nem teszi. Az ígéretet azonban a dühhullám teljesen semmissé tett, és már nemcsak egyetlen pofon csattant el. Nemcsak fizikai, hanem érzelmi terrorban élt, ami csak még jobban megviselte.

A legrosszabb az egész helyzetben az volt, hogy Camilla félt. A félelem pedig megnémította. Soha senkinek nem beszélt arról, mi történik a zárt ajtók mögött. Megtanulta elrejteni, leplezni a fájdalmát, és nem utolsó sorban a sérüléseit. Mindezzel a férfi elérte, hogy a lány egyre visszahúzódóbb, egyre csendesebb lett, és szinte mindent megtett, hogy láthatatlan legyen. Míg végül Camilla összeroppant. Elege lett a folytonos terrorizálásból, a megaláztatásból, a szerelemnek hitt érzésből sem tudott több erőt meríteni, sőt lassan felszívódott ez az érzés, így aztán tulajdonképpen már semmi sem kötötte Eric-hez.

Rettegett attól, hogy a férfi miként fogadja a szakítás tényét. Tartott a férfitől, hiszen a szóváltás bármikor átfordulhat tettlegességbe. Elcsattanhat egy egyszerű pofon, de akár több is. Camilla-nak azonban még ekkor sem volt szerencséje, hiszen még ekkor sem menekült meg a fájdalomtól, a megaláztatástól, hiszen Eric nem hagyta szó nélkül az egészet, sőt minden egyes szavával csak még jobban belerúgott és megalázta Camilla-t.

- Nem érdekelsz, mit csinálsz… Már meguntalak… Elegem van belőled… - A végén a lányt úgy dobta ki, mintha szemét lenne, ezzel végső, legnagyobb csapást mért Eric még utoljára a lányra.

Camilla ezekkel az emlékekkel és tapasztalatokkal a birtokában félt az egyre inkább kapcsolat irányába forduló barátságtól. Aztán a lassan elmúló napok némi reményt ébresztettek benne, míg végül odáig jutott, hogy hitt abban, Dylan más lesz. – A kissé rosszul induló ismeretség ellenére ebből még akármi is lehet… Vele talán új esélyt kaphat…

***

Camilla először tényleg bizalmatlanul fogadta a férfi közeledését. Gyanúsnak találta a hirtelen változást. Túlságosan elevenen éltek benne az első találkozás emlékei. Látta, érezte, megtapasztalta Dylan modorát, s nem igazán hitte, hogy tényleg változni fog. Ugyanakkor azzal is szembesült, hogy a férfi tényleg mindent megtesz annak érdekében, hogy a közelébe férkőzhessen, de egyáltalán nem tolakodó, vagy bántó módon.

Dylan azonban azt nem tudta, és Camilla sem árulta el, hogy a legutóbbi kapcsolata milyen csúfos véget ért, és hogy ez késztette a lányt arra, hogy kemény páncélt viseljen. Teljesen elzárkózott mindenféle közeledéstől, minden gyengédségtől. Félt, rettegett az újabb melléfogástól, a csalódástól, a bánattól, megaláztatástól. S ennek ellenére a kitartó férfi kemény munkával megbolygatta Camilla lelkét.

A lány egyre többet és többet gondolt a férfira, vele foglalkozott. Egészen odáig jutott, hogy egyre jobban vonzódott Dylan-hez, míg fel nem ismerte, hogy kezdett beleszeretni. – Reménytelenül, vagyis inkább menthetetlenül beleszerettem. – Bár Camilla próbálta letagadni, de már teljesen mindegy volt. Ez a felismerés megdöbbentette a lányt, aztán ahogy töprengett rájött, hogy ezt meg kell a férfivel beszélnie. Tisztázniuk kell, hova tart ez a kapcsolat, mert ez már nem egy szimpla barátság volt, jóval több annál. Csakhogy Camilla tartott tőle, hogy az ismételten felerősödő szeretetéhsége tévútra viszi, de elhatározta magát, és próbált kitartani emellett. Azonban Dylan egy kevésbé jó hírrel lepte meg. A férfinak munkája miatt utaznia kellett. E hír hallatán Camilla elnapolta a komolynak ígérkező beszélgetést. – Ha visszajön! – sóhajtotta.

A viszontlátás okozta érzések azonban mindkettőjüket legyőzte. Camilla olyan örömöt érzett Dylan láttán, hogy mindent félredobott és engedett a férfinak. Nemcsak a szenvedélyes csókban, hanem egy tüzes, izzó szeretkezésben is. Olyan feledhetetlen gyönyörökkel tarkított éjszakát töltöttek együtt, hogy Camilla először álomnak hitte az egészet, de az elcsattanó csókok, a kényeztető és becéző érintések, az egymáshoz tapadó testek bizonyították a lány számára, hogy ez tényleg a valóság.

A kimerítő éjszaka ellenére Camilla pillái boldogan rebbentek meg. Érezte a mellette fekvő férfitestet. Mosoly terült el az arcán, de nem mozdult meg, csak a szemét nyitotta ki. Egyből egy káprázatos látvány fogadta. Dylan markáns arca egy-két napos borostával, az igéző kékes szempár. A lány szemei megbabonázva figyelték a férfit, aki látszólag teljesen máshol járt. Camilla nem tudta eldönteni, Dylan arckifejezése mit jelent. Jót vagy rosszat. Aztán feladta és némi mocorgással adta a férfi tudtára, hogy bizony felébredt.

A férfi tekintetét Camillára emelte, a kezét lágyan végighúzta az elbűvölő arcon, a kósza tincseket a lány füle mögé tűrte. Majd egy olyan pajkos vigyort kanyarított a szájára, hogy Camilla még levegőt is elfelejtett venni. Dylan pedig kihasználta a meglepetést, és magához rántotta a lányt, és mohón csókolni kezdte. Mindkettőjüket teljesen hatalmába kerítette a gyengédség, az odaadás a másik részéről, s miután a levegőjük elfogyott lassan elváltak az ajkaik. Mosolyogva és kielégülten néztek egymás szemébe, és teljesen elvesztek a hirtelen felizzó vágyban.

Néhány órával később Camilla hiányos öltözetben, de mosolyogva készítette a reggelit. A gondolatai Dylan körül forogtak, aki éppen a zuhanyzással volt elfoglalva. A lány tudta, hogy elérkezett az az idő, melyet kitűzött magának, hogy Dylannel leüljön beszélgetni. De igazából nem igazán szerette volna beszélgetésre fecsérelni az időt, mivel a férfi által felszított vágy szinte minden pillanatban tombolt benne. Olyan hosszú idő óta nem volt része gyengédségben, illetve semmilyen együttlétben, hogy minden porcikája többet és többet szeretett volna.

Dylan, mintha tudta volna, mire gondol Camilla, mert magához ölelte a lányt. A férfi mellkasához simult a lány, teljes mértékben beleillet az ölelésbe, s Dylan ajkai egyenes utat találtak a kecses nyak felé. Camilla megremegett a puha ajkak kényeztetésének hatására.

- Dylan… - sóhajtotta kéjes hangon a lány, mire a férfi a nyelvét kidugva folytatta a lány édes kínzását. – Dylan… - Camilla a férfi karjai után kapott, erősen markolta meg azokat, és egyre nehezebben tudta elviselni a vágy tüzes nyalábait.

- Mond, mit szeretnél? – búgta a férfi a lány fülébe. Pokolian élvezte a játékot, nem is gondolta, hogy ennyire élvezetes lesz vagy, hogy Camilla egyáltalán belemegy.

- Téged… - hangos nyögéssel adta meg a választ a lány, majd elhaló sikoly következett. Camilla érezte a neki feszülő kemény ágyékot, ráadásul a férfi szorosan tartotta az egyik kezével úgy, hogy még csak mozdulni sem tudott, miközben a másik kezét a lány lábai közé vezette.

- Mondd még egyszer! – súgta Dylan a kissé parancs szagú mondanivalóját. Nagyon élvezte, hogy uralkodik a lányon, ennyire felizgatta, és a kéjes női hang pedig a férfit is felizgatta.

- Téged, Dylan… - pajzán hangon susogta Camilla, majd gondolt egyet és csípőjét érzékien a férfi ágyékának dörzsölte.

A váratlan izgatásnak Dylan nem tudott ellenállni, s karjait meglazítva magával szembe fordította a lányt. Vadul kaptak egymás ajkai után, míg a férfi az ölébe emelte a lányt s újra a hálóban kötöttek ki, hogy ismét egymásba forró testtel merüljenek el a gyönyör tengerébe.
A kiélt szenvedélyük és játékuk után sort kerítettek az étkezésre is, már mindketten kellően éhesek voltak. Azonban még ekkor sem tudtak egymástól elszakadni. Finom simogatások, lopott csókok közepette egymás karjában, egymást etetve vették magukhoz a későre csúszott reggelit. Fel sem fogták az idő múlását, már sötétedni kezdett, mikor Dylan észbe kapott. Mennie kellett, nem egészen így tervezte, bár egy cseppet sem bánta, hogy így alakult a napja. Még egy utolsó és szenvedélyes csókot váltottak, aztán diadalittas vigyorral a képén köszönt el Camilla-tól.

A napok aztán szépen követték egymást. Napközben Camilla semmit sem tudott Dylan-ről, teljesen eltűnt, viszont minden este nagyjából azonos időben megérkezett. Kivétel nélkül minden éjszakát együtt töltöttek, ki sem mozdultak a lakásból, és az együtt töltött idő elsősorban a szeretkezésekre korlátozódtak.

Camilla-nak egyre kevésbé tetszett ez az egész. Dylan nagyon jól bánt vele, kényeztette, gyengéd és odaadó szerető volt, csakhogy a lány sem volt más a férfi számára, mint egy szerető. Nem jártak sehova, és ha a férfi megérkezett, akkor hosszabb-rövidebb időn belül a testi örömökkel voltak elfoglalva. Camilla azonban vágyott arra, hogy ismét olyan közös programokat csináljanak, mint azelőtt. Moziba vagy koncertre járjanak, vacsorázni, akármit csak együtt legyenek, de ne csak szeretkezzenek. Azonban Dylan olyan mesterien játszott, hogy teljesen el tudta venni a lány eszét, és egyből jelentéktelennek tűnt a beszélgetés. Ugyanakkor Camilla senkinek sem beszélt Dylan-ről és az alakuló kapcsolatukról.

Egyik nap azonban a lány elhatározásra jutott. – Ma beszélni fogunk! – döntötte el, míg készülődött. Kicsit tartott tőle, hogyan végződik ez az este, de úgy érezte, hogy ezúttal sziklaszilárd az elhatározása. Kicsit kicsinosította a lakást, megterített és előkészült az estéhez. Nem sokat kellett várni, mintha a férfi megérezte volna, hogy elkészült. Pár pillanattal később már meg is szólalt a csengő.

- Szia, Dylan! – mosolyogva nyitott ajtót. A férfi egyből magához húzta volna üdvözlő csókra, csakhogy Camilla inkább Dylan kezéért nyúlt. Összefűzte az ujjaikat, s így vezette be a lakásba, a kanapéhoz. Dylan-t meglepte a lány viselkedése, és kíváncsian várta, mire megy ki a játék. A kanapéhoz érve újabb kísérletet tett a csókra, azonban most sem kapta meg.

- Camilla, mi a fene a bajod? – csattant fel mérgesen, mert nem tetszett neki, hogy nem kaphatja meg, amit akar.

- Nincs semmi bajom, de beszélni szeretnék veled. – adta meg higgadtan a választ Camilla.

- Jó, majd később beszélünk, most adj inkább egy csókot! – parancsolt rá Dylan a lányra.

- Csak egyetlen csók… - kuncogva közelebb bújt a férfihoz, aki egyből éhes vadként a lány ízletes ajkaira vetette magát. – Csak egyetlen csókról volt szó… - suttogta Dylan szájába, mikor már hosszú percek óta nem csináltak mást, mint csókolóztak. A férfi kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, majd az ölébe vonta a lány, aki készségesen a nyakát átkarolva simult hozzá. Olyan átszellemülten csókolóztak tovább, hogy Camilla a következő levegő vételnél halk sóhajjal adta a férfi tudtára az érzéseit. – Szeretlek, Dylan.

- Mit mondtál? – a férfi egy pillanatra lefagyott, hiszen váratlanul érte a vallomás.

- Szeretlek. – ismételte meg Camilla mereven a kéklő szempárt nézve. – Erről szerettem volna beszélni veled. Beléd szerettem, magam sem tudom, hogyan érted el, de elérted. Hosszú idő után újra szerelmes vagyok… De tudni szeretném, hogyha ezt tudod, akkor mennyiben változtatja meg ez a kapcsolatunk? Mert már nem tudok csak a barátod lenni… - somolyogta Camilla, mert eszébe jutott az a beszélgetés, mely fordulópontot jelentett az életükben.

- Már régóta nem csak a barátod vagyok… - Dylan huncut vigyorra húzta a száját. – Fontos vagy nekem, olyan váratlanul és hihetetlenül belecsöppentél az életembe… és akarom, ezt. A kettőnk dolgát… Mindenképpen adjunk meg az esélyt magunknak! - a férfi egyből csókra nyújtotta a száját, ami után Camilla kapott is, hiszen bizonyítani látta, hogy Dylan akarja őt. – Csodálatos… eszményi… nő… vagy… - minden szót egy kényeztető csók követte, míg a férfi kezei simogatva férkőztek a textildarabok alá. – Minden… férfi… álma… lenne… egy… ilyen… nő… mint… te… - az utolsó szónál Dylan felemelte a fejét és szerelmes csókkal bűvölte el Camilla-t.

- Dylan… - nyöszörögte a lány, míg a férfi céltudatosan vetkőztetni kezdte. A felsőjétől szabadította meg legelőször.

- Látod… - Dylan csókot nyomott a lány kulcscsontjára. - Már azzal, megőrjítesz, ahogy a nevem kimondod! – susogta bele a lány keblei közé. A melltartóba csomagolt halmok következtek. Óvatos mozdulatokkal szabadított meg a melltartótól a lányt, és könnyed mozdulattal maga mögé hajította a szobába. – Gyönyörű… - csók csattant a bal mellen. Nyelvével köröket rajzolt Dylan, és kicsit a mellbimbóval játszadozott. Camilla a rátörő kéjhullámoktól vergődött, s a férfi haját markolászta, vagy éppen azt, amit a kezei elértek. – Káprázatos… - áttért a másik halomra a szájával, de a kezét egyből a szabad halomra tapasztotta.

- Csak játszol velem… - pajzán hangon próbálta magából kipréselni Camilla a szavakat, mert érezte, hogy a józan esze megint csak háttérbe szorul. - Megint csak játszol… - dadogta, mert Dylan még véletlenül sem hagyott fel a tervével.

- Nem… - kicsit felháborodottan csengett Dylan hangja, majd folytatta. – Nem úgy, ahogy te gondolod… - felemelte a tekintetét, mélyen a lány szemébe nézett. – Akarom, akarlak… Testestől-lelkestől… - Camilla elérzékenyülten mosolyodott el, hiszen már így is többet kapott, mint amennyit várt a férfitől. – De azt meg kell értened, hogy én még nem tudom… még nem megy… nem tudom kimondani azt a szót…

- Nem számít a szó, hogy mikor mondod ki… Csak az számít, hogy akarjuk a másikat… Én kimondom helyetted is… Szeretlek… Szeretlek… - könnytől elhomályosult tekintettel és szárnyalva a boldogságtól mondta ki a vallomását Camilla.

Dylan fülig érő szájjal vigyorgott, majd újra a lányhoz hajolt, hogy az előbb megkezdett tevékenységet folytassák. Egy csókkal indított, amely jóval több érzelemmel telt meg Camilla részéről, de tetszett ez az odaadás. Aztán csókokat lehelve haladt végig a lány testén, a kezei hol simogatva, hol vetkőztetve tették a dolgukat. Dylan-t teljesen felizgatta az alatta vonagló nő, s kemény férfiassága epedve várta, hogy megmerítkezhessen a lány forróságában. Már a farmerja is pokolian szoros volt, és mielőbb meg akart tőle szabadulni. Camilla azonban a mámorban megrészegülve átvette az irányítást, s sürgetve bontotta ki a férfi övét. A kezei ügyesen jártak fel s alá, míg Dylan a kanapén kényelmesen elhelyezkedve, hátravetett fejjel élvezte a kényeztetést. Aztán meggondolta magát, magára húzta a lányt, és vele együtt mozogva repítette magukat a csúcsra…

Forever is only the beginning - Part 7

Edward

Kitartani az elhatározásom mellett nehezebb volt, mint azt gondoltam, ez pedig egyre jobban érződött a hangulatomon. Minden egyes nappal egyre nehezebb lett távol tartanom magam Ever-től. A sors fintora volt, hogy a haldokló lány éppen egy vámpírokkal teli házban élte a mindennapjait. A bemutatkozásom óta egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből Őt, a testvéreim gondolataiban is oly gyakran szerepelt, hogyha érezhettem volna fizikai fájdalmat, akkor bizony már üvöltöttem volna, mert ez kínzás volt a javából. Egy vidám és csupa szív lányt festettek le, aki még mindig nem adta fel a reményt, nem hagyta el magát. Esme gondolatain keresztül láttam, milyen lelkesen olvassa azt a rengeteg könyvet, mellyel Alice látta el, vagy éppen Rose divatlapjait. Carlise feljegyzéseit is előszeretettel olvastam, s segédkeztem a kutatásban neki. De a sokat látott doktor is tanácstalan volt, mi okozza Ever hol jobb, hol rosszabb állapotát.

Minden igyekezetem kellett, hogy meg tudjam tartani az önmagamnak tett három lépés távolságot, még ha rettentően nehéz is volt. Egyre többször figyeltem Ever-t, míg a konyhában segédkezett Esme-nek vagy Rose-zal a különféle dekorációkról beszélgettek. Sőt olykor kifejezetten irigy voltam Emmett-re vagy Jasper-re, akik minden fenntartás nélkül lehettek a lány közelében. Egy emberlány volt, aki egyre jobban vonzott magához, de nem engedhettem a csábításnak. Hiszen már most tudtam, ez egy halálra ítéltetett dolog lett kettőnk között.

Ugyanakkor bosszantott, hogy valami miatt nem minden gondolatát hallotam. Többnyire csak a tenger moraja visszhangzott szüntelenül, ha véletlenül nagyon is rá koncentráltam, vagy éppen a közelében voltam. Olyan ismerősek voltak ezen gondolatai, mintha korábban megtapasztaltam volna már ehhez hasonlót. Ha pedig sikerült meghallanom valamit, akkor egy bizonyos Joseph után sóvárgott. Rettenően hiányzott neki. Ettől csak még dühösebb voltam, egyenesen bosszantott, hogy nem gondol rám, mikor én képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. A gondolataim pedig egyre merészebbek és pikánsabbak lettek, pedig nem lehetek volna. - A saját unokám is lehetne, annyival idősebb vagyok nála.

Ever annyira lefoglalta az agyam, hogy még a démonom is háttérbe szorult. Az iskolában sem bírtam másra gondolni csak rá, így a korábbi mérhetetlen vágy Bella vére iránt minden nappal egyre jobban csökkent, sőt egyenesen elmúlt. Egy másik nő vette át a helyét, bár neki nem a vére volt a legcsábítóbb. Bár Bellán is megváltozott valami, mert már nem olyan tiszta aromát éreztem, mint a legelső napon, de ez igazság szerint már annyira nem érdekelt, hogy nem is foglalkoztam vele.

Egy újabb napot töltöttünk el a pokolban, és epedve vártam a nap végét. Kicsengettek, s komótosan szedtem össze füzetem és a tollam, majd mindent a táskámba szórtam. Hallottam a lányok vágyakozó sóhajait, de nem foglalkoztam velük. Cara, akinek jóval nagyobb szája volt, nem egyszer melegnek titulát. Meggyőződése volt, hogy a férfitársaságot előnyben részesítem, s ezt az elképzelését a barátnőivel is megosztotta. Nem hittek, vagyis nem akartak hinni neki, sőt még gyerekes küldetést vállaltak, hogy kiderítsék az igazságot. Mindenféle átlátszó, és fantáziátlan kérdésekkel próbáltak megkörnyékezni. De minden egyes lány végül csalódottan távozott, míg én roppant kínosnak éreztem az egészet. Emmett nem egyszer csinált viccet ebből, de mivel gyakran előfordult, így a humor értéke is rettentően gyorsan elfogyott.

Lomha léptekkel indultam a parkolóba, ahol reményeim szerint a testvéreim gyülekeztek. Már messziről kiszúrtam, hogy valamiben nagyon nem értenek egyet, s mivel én voltam az ötödik, ezért rám várt a döntőbírói szerep.

- Szóval mond csak öcskös, ma éppen a lányokat vagy a fiúkat kedveled? – vigyorgott Emmett.

- Erre nem vagyok ma vevő… - sétáltam el mellette.

- Ez nem válasz! Szóval, ha rendes választ adsz, akkor már békén is hagylak…

- Edward, tedd meg, tudod, hogy addig úgy sem nyugszik! Különben is fontosabb kérdést kellene eldöntened… - fonta karba a kezeit Rose. Kelletlenül húztam el a szám, mert a jégkirálynő gondolataiban egy cseppet sem volt túl finom. Már megadóan szóra nyitottam a szám, mikor valaki a nevemet kiáltotta.

- Edward! Várj, Edward! – meglepetten néztem körbe, mikor Bella közeledett felénk. Zihálva állt meg előttem.

- Bella? – várakozóan néztem rá, mit szeretne.

- Be kell még ugranunk a boltba! Majd otthon találkozunk! – táncolt el mellettem Alice, aki minden előzmény nélkül otthagyott engem Bellával. Próbáltam a gondolataira koncentrálni, de csak egy hülye dalt kántált folyamatosan.

- Ezt ott felejtetted. – nyújtotta át Bella a könyvem. – Vagyis véletlenül elraktam a tiéd is… Sajnálom. – vallotta be pironkodva.

- Köszönöm, hogy visszaszolgáltattad. – gyorsan bólintott rá, majd szinte menekül előlem. Cara és a barátnői meg már most köszörülték a nyelvüket a közöttünk lejátszódó jeleneten. Egy kicsit talán még meg is sajnáltam Bellát, mert nem úgy tűnt, hogy túl sok barátja lenne. Most is egyedül bandukolt a buszmegálló felé a szitáló esőben. Az anyám úriembernek nevelt, akitől elvárta volna, hogy egy bajba jutott hölgyön segítsen. Így aztán a könyvem és a táskám a hátsó ülésre szórtam, és bepattantam a kocsiba. Aztán a buszmegállóhoz gurultam, ahol Bella dideregve várta a buszt.

- Elvihetlek, mert itt meg fogsz fagyni? – letekert ablakon keresztül szóltam ki, mire Bella összerezzent.

- Köszi, de nem kell. Előbb-utóbb jönnie kell a busznak… - a karjait maga köré fonta, s már most vacogott. Leállítottam a motort, s kiszálltam.

- Ragaszkodom hozzá! – nyitottam ki előtte az autó ajtaját. Bella beletörődően sóhajtott, majd bemászott az ülésre. Megkerültem az autót, s magamon éreztem végig a lány pillantásait, egészen addig, míg be nem szálltam. – Hova vihetlek? – amint megszólaltam elkapta a tekintetét.

- Haza indultam… - alig hallhatóan suttogta.

- Ha jól sejtem, akkor haza fele tartottál. – úgy tettem, mintha az előbb nem hallottam volna. – Hazaviszek.

- Elég, ha az utcánkig viszel… - ebben a pillanatban kezdett el az eső hangosan kopogni az autó karosszériáján.

A motor csendesen dorombolt, míg az egymást követő utcákon haladtunk végig. Bella egy ideig az ablakon bámult kifele. A szemem sarkából láttam, hogy valamit nagyon szeretne megkérdezni, csak nagyon fél.

- Edward, kérdezhetek valamit? – szégyellősen nézett rám. Előre égnek állt a hajam a rám váró kérdéstől. – Ki neked Ever? – a kérdéssel egy időben a fékbe tapostam. Kikerekedő szemekkel néztem rá, ezt meg honnan szedte. – A könyvedben láttam róla azt a rajzot. Gyönyörű lány. A barátnőd?

- Bella, ez… - lazítottam a tartásomon és próbáltam finoman a tudtára adni, hogy jobb lenne, ha a saját dolgaival törődne.

- Tudom, magánügy. Bocsánat. – előzött meg Bella. – De akkor is nagyon szépen rajzolsz. És legalább Cara-nak sincs igaza, hogy meleg vagy. – meglepett a mellettem ülő lány őszintesége.

- Te nem jössz ki Cara-val?

- Hát, elég finoman fogalmaztál. De valami olyasmi. – húzta el a száját Bella. – Szerintem csak irigykedik, mert cseppet sem érdekelnek a hülye pletykái. Nem veszek részt a praktikáiban, mert nem érdekel. Túl akarom csak élni a gimit. De te ne tudnád, hiszen állandó szereplője vagy a mindennapi pletykáknak! Hogy bírod egyáltalán?

- Nem foglalkozom vele… Nem érdekelnek, mit beszélnek a hátam mögött, mert tudom, hogy a töredéke sem igaz.

- Könnyen beszélsz! – Bella végül felkapta a táskáját és futólépésbe tartott a bejárati ajtó felé.

Miután eltűnt az ajtó mögött hátra nyúltam a könyvvért, amiben tényleg ott volt Ever élethű portréja. Ezek szerint ezzel voltam olyannyira elfoglalva, hogy ezért tűnt olyan rövidnek az óránk. Az ülésre raktam a könyvem, s haza fele tartottam. – Mi van velem? – tettem fel a kérdést. Olyan különös volt ez az egész. Teljesen ismeretlen.

Ingerültségem gyorshajtással próbáltam levezetni, így feleannyi idő alatt értem haza, mint máskor. A teraszon Esme-t fedeztem fel, s nála jobb beszélgetőpartnert nem is kívánhattam volna. Kipattantam a kocsiból, és mivel a garázsban sem Rose, sem Carlise kocsija nem volt, így biztos lehettem benne, hogy most kell Esme-vel beszélnem.

- Edward, de jó hogy itt vagy! – nevelőanyám aggodalommal telt hanggal fogadott.

- Esme, mi a baj?

- Ever eltűnt. – Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Szó szerint rosszul éreztem magam, pedig ez a lehetetlennel határos dolog lett volna.

- Meg kell keresnünk! – mondtam ki a nyilvánvalót. – Nem vesztegethetjük tovább az időt.

- A tó… Ever vízpart után érdeklődött az érkezése után. Ott kell, hogy legyen, ugye?

- Esme, maradj itt! Várd meg a többieket, addig én előre megyek…

Az eső egyre jobban nekieredt, ezért még jobban kellett igyekeznem. Az aggodalom eddig ismeretlen mélységeit ismerhettem meg, és szinte már fojtogatott. – Ever-nek nem eshet baja! – ismételgettem, és győzködtem magam. Ahogy közeledtem a tóparthoz, úgy lassítottam le a lépteimen. Hiába néztem körbe, sehol sem láttam Ever-t. Füleltem, s kicsit távolabb tétova lépteket ütötték meg a füleim. Éppen időben érkeztem, mert a teljesen átfázott, vacogó lány a karjaimba ájult. Lekaptam magamról a kabátom, s rá terítettem. Óvatosan emeltem fel, mielőbb orvosi ellátásra volt szüksége. Nagyjából félúton találkoztam a többiekkel, akik érdeklődve faggatóztak.

- Joseph, hát eljöttél értem? Kérlek, soha többé ne hagyj el! – Ever hallucinált, ami a felszökő lázat jelentette. Siettünk, ahogy csak tudtunk, s otthon Carlise már mindenre felkészül. Alice, Rose és Esme maradt Carlise mellett, míg Emmett-tel és Jasper-rel a földszinten várakoztunk.

- Edward, nyugodj meg! – Jasper minden igyekezete ellenére sem tudott lenyugtatni.

- Megtaláltad, Rómeó? Carlise ellátja és boldogan éltek, míg a világ világ. – dőlt hátra Emmett a fotelben, nagyon viccesnek gondolta, de egy cseppet sem tudtam értékelni a dolgot.

- Most már feljöhettek! – üzent Alice gondolatban, s máris az emeletre siettünk.

- Nyugalom. Most már minden rendben van. Sikerült levinni a lázát, infúziót és gyógyszereket kapott, de most még pihennie kell! – magyarázta Carlise hadarva.

- Joseph? Joseph? – Ever felébredt, de megint azt a férfi kereste. Ez olyan volt mintha pofon csapott volna. – Joseph, hol van?

- Ever, kérlek, nyugodj meg! Joseph, nincs itt… nem is volt…

- Akkor ki? Hogyan? – kábán nézett körbe, mintha nem hinné el a hallottakat.

- Hagyjuk! Én mentem… Majd jövök… Valamikor… - nem volt erőm tovább maradni. Már teljesen abszurd dolognak tartottam, hogy bármi is ahhoz a lányhoz kössön.

Céltalanul kocsiba vágtam magam, s el kellett távolodnom tőle. Erősen markoltam a kormányt, félő volt, hogy eltöröm, de képtelen voltam kiverni a fejemből a szinte élettelen test látványát. Belém mart a gondolat, hogy akármelyik pillanatban meghalhatott volna. Ez azonban egy másik kérdést is felvetett, mégpedig az átváltoztatást. Carlise legvégső esetben hajlana rá, bár ez ellen én foggal-körömmel tiltakoznék. Erre az elátkozott életre kárhoztatni az Ő tiszta lelkét. Főben járó bűn lenne. Azonban a jelen körülmények talán felmentenének bennünket, hiszen egy életrevaló szenvedést kapott már a sorstól.

Tettem egy nagyobb kört a város körül, s úgy éreztem, kiszellőztettem a fejem. Elhatároztam, hogy talán beszélnem kéne Ever-rel, csak azt nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Alice helyeslően bólogatott, és biztató gondolatokat küldött felém.

- Csak nem? Végre elszánta magát? – Esme könnyedséggel dalolta a kérdéseit.

- Hogy lehet ilyen vak? – morgott Jasper. – Az érzelmi hullámai kicsapják nálam a biztosítékot.

- Még szerencse, hogy mindent hallok! – dünnyögtem vissza, mire mindenki felnevetett.

Beléptem a szobába, s az egyenletes szuszogáson kívül mást nem hallottam. – Rosszkor jöttem. – Azonban a halvány fényben kedvemre nézhettem Őt. De ahogy álldogáltam inába szállt a bátorságom, s valami kibúvó kellett keresnem. A könyves polc volt a mentsváram, nem is néztem oda, csak lekaptam egy könyvet, mikor meghallottam a mocorgást. S még ő mondott köszönetet nekem, amit meg sem érdemeltem, hisz önző érdekek vezettek. A sors fintoraként pont ekkor mozdította el az infúziós tűt, ami persze fájdalmat okozott neki. Muszáj volt segítenem neki, még mielőtt valami nagyobb bajt csinál. Éreztem a puha bőrét, a belőle áradó enyhén narancsos illatot, ami teljesen körbelengte, melyet talán a vérének édes illata koronázott meg. Ajkai enyhén elnyíltak, arca pirosan izzott a benne cikázó vértől. Éreztem a leheletétől felmelegedett levegőt, mellkasa gyorsan emelkedett s süllyed. Még így is, vagy még inkább csábítóan vonzó volt nekem. Miután megszabadítottam az infúziótól menekülőre fogtam még mielőtt valami ostobaságra vetemednék. Soha életemben még nem csábított ennyire egy nő sem, az ajkaiért epedtem. Legszívesebben csókoltam volna, míg el nem felejti az összes bánatát. Mégis tanácstalan voltam, hiszen nem mit gondoljak, vagy mit is érzek vele kapcsolatban.

***

Most mihez kezdjek?

Sziasztok,

valóban egy nagy kérdéssel fordulok hozzátok, ahogy a cím is utal rá. Itt szögezném le, hogy egyáltalán nem nyavalygás, nyafogás vagy ilyesmi a célom. Ezt már régen feladtam. Megértettem, ha egyszerűen nem akartok komizni, akkor azt tudomásul kell vennem, még akkor is, ha egyáltalán nem esik jól és nagyon hiányoznak a visszajelzések. Nah, itt le is zárom ezt a gondolatot!

A cím arra utal, hogy kissé tanácstalan vagyok a frisseket illetően. Az oka annyi, hogy elutazom egy hosszabb időre, nagyon rám fér, hogy kipihenjem magam. S így vagy egyáltalán vagy nagyon mérsékelten leszek net közelében, max. a mail-jeim checkolására.

A kérdés tehát az míg távol vagyok szeretnétek olvasni? Nem bánnám, ha páran azért reagálnátok, hogy mi legyen, és legkésőbb holnapig.
Bár lehet, hogy megint feleslegesen "járatom a szám"

Puszi,
ZoÉ

Novella 4.6 - Összetörve

Dylan sápadtan ült a fotelben. Mereven nézett maga elé, úgy tűnt, mintha transzba esett volna.Teljesen összeomlott benne az egész világ. Nyugodt viselkedés azonban csak látszat volt. A fejében, a lelkében szüntelen harc dúlt, hogy a megmaradt emlékfoszlányok végre a helyükre kerüljenek. Ugyanakkor a kíntól, mely a lelkét marcangolta ordítani, sikítani, tombolni tudott volna. Mégsem tett vagyis nem tudott semmit tenni, nem volt elég ereje. Így maradt a néma gyötrődés. A férfi még mindig nem tudta feldolgozni barátja szavait, viszont az elmúlt napok kuszasága miatt egyre jobban elbizonytalanodott a saját meggyőződését illetően.

Már semmiben sem volt biztos, hogy mi volt a valóság vagy mi volt éppen csak a képzeletének szüleménye. S egyetlen dologra marat ereje a fájdalmas sóhajokra, melyek mégsem hoztak számára sem nyugalmat, sem megnyugvást. – Camilla… - fájdalmas sóhajai egyre mélyültek, és visszhangot vertek a lelkében és a szoba csendjében. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a bűntudata, hiszen mindezt egyetlen döntése okozta. Az a pillanat okozta mindkettőjük vesztét, mikor elhatalmasodott rajta a birtoklási vágy. - Meg foglak szerezni, kellesz nekem! Akarlak, és az enyém leszel!

***

Dylan-t bosszantotta, hogy Camilla rájött a hátsó szándékára és a lány kissé csípős megjegyzése is bántotta a büszkeségét. – Még hogy szar dumám van! – Csattant fel magában a férfi, s gondolkodás nélkül ragadta meg a lányt. Választ akart és semmi más nem érdekelte.

- Van pasid? – ismételte meg a kérdést Dylan, mivel még mindig nem érkezett semmiféle válasz. Csakhogy mindeközben mereven nézte a gyönyörű szempárt, mely egyre jobban megbabonázta, magához láncolta, mintha egy kavargó örvény mélyére húzta. A következő pillanatban pedig kijózanító voltak a lány szavai.

- Nem, csak a nős pasikra mászom rá! – Camilla persze nem hagyta magát és frappánsan válaszolt. Dylan-nek egyszerre tetszett a lány találékonysága, ugyanakkor bosszantotta, hogy így egyáltalán nem fog semmit megtudni Camilla-ról.

- Megérdemeltem. – sóhajtott fel Dylan. Elengedte a lányt, aki egyből távolabb húzódott tőle. A férfi pedig tudta, hogy itt más taktikát kell választania, így is tett. – Mi lenne, ha mindent elölről kezdenénk? – egy kedveskedő mosollyal nyújtotta a kezét Camilla-nak, aki nagyon el akart merülni a kávéfőzésben. Dylan adott pár pillanatot a lánynak, gondolja át az ajánlatát, csakhogy a múló percek azonban elbizonytalanították. – Tényleg, kérlek! – A férfi lágy hangon kérlelte a lányt, aki hajthatatlannak bizonyult.

- Nem tudom, mit vársz tőlem. – nézett Camilla mélyen Dylan szemébe. – Én nem bántottalak, és erre egyáltalán nincs szükségem. – határozottan beszélt, semmiféle megingás nem volt a hangjában.

- Tényleg szeretnélek jobban megismerni… Megváltozhatok…

- Ezt már hallottam, nem is egyszer… - sóhajtott fel Camilla. A gondolatai hatására megborzongott, bár leplezni próbálta, csakhogy Dylan észrevette. Nem értette ezt a reakciót, de nem is volt rá ideje, hogy végiggondolja a miérteket. - Még ha bele is mennék, hogy újra kezdjük ezt az ismertséget, akkor is csupán a barátod lehetek…

Dylan szótlanul nézte a lányt, míg az ismerős szót ízlelgette. – Barát. – Tényleg szüksége lett volna egy megbízható barátra. Most ahogy a lány szemét figyelte ismerős vonásokat fedezett fel benne.

- Örülök, ha a barátom lennél… - mást mondott volna a férfi, de rá kellett jönnie, hogy a lánynak igaza van. Egyáltalán nem várhatja, hogy csak úgy a hanyatt vágja magát pár kedves szótól. S ezzel egy hosszú folyamat vette kezdetét, de mindennél jobban megéri.

- Kész a kávé… - Camilla elé tette a csészét. Dylan finoman biccentett, majd kevergetni kezdte a forró italt. Egyikük sem szólalt meg, sőt a férfinek kifejezetten tetszett ez a nyugalom. Egyre többet és többet szeretett volna belőle, ugyanakkora a kíváncsiságán egyre nehezebben tudott uralkodni. Lopva pillantott körbe a lakásba.

- Mióta laksz itt? – Dylan-nek feltűnt, hogy nem látott sem képeket, sem apró dísztárgyakat, amelyek szervesen hozzá tartoznának a női lakáshoz, még az anyjánál is voltak ilyenek.

- Miért fontos ez? – válasz helyett egy újabb kérdés érkezett.

- Az ismerkedés része, nem? Kérdések születnek, válaszolunk. – lehengerlően, csábítóan ejtette ki Dylan a szavakat, nem véletlenül tett így. Az hatás kedvéért pedig belekortyolt a lassan hűlő kávéjába.

- És te? Hol laksz, hol van az otthonod? – a férfi szája széle megrándult, ahogy az otthon szó elhangzott. Hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. A régi házat, ahol a szüleivel élt sosem tekintette igazi otthonnak. Sokkal több rossz emléke származott onnan, mint jó. Majd a szülei válását követő költözés sem járt sikerrel. Végül a színészkedéssel járó folytonos utazás, ingázás és ideiglenes lakások, hotelszobák megfeleltek Dylan-nek. Annyira megszokta ezt az életformát, hogy nem is igazán hiányzott neki. Ha érezte a magány elhatalmasodását magán, akkor sebtében kerített magának társaságot. Egy-egy alkalmi liezon formájában, vagy valamelyik barátféle személyében. Dylan észre sem vette a múló perceket, csak Camilla kérdésére eszmélt fel.  – Nem válaszolsz?

- Nekem nincs otthonom. Rengeteget utazom, és sehol sem maradok túl sokáig, ha nincs rá nyomós okom… - a mondat végét inkább önmagának szánta a férfi, ezért is halkult el a hangja.

- Mindenkinek van… - susogta Camilla gyengéden, s Dylan legnagyobb meglepetése közelebb lépett hozzá. Az apró kecses kéz felé közelített, míg tenyér a férfi mellkasára került. – Itt van bent…A másik szívében… Csak az a kérdés, hogy megtalálod-e a hozzád tartozót…

Dylan még napok múltán is Camilla szavain töprengett. Egyszerűen nem tudott tovább lépni. Máskor könnyű szerrel, egy vállrándítással tovább tudta tenni magát a hasonló helyzeteken. Ellenben most, mikor a lehunyta a szemét, újra érezni vélte a lány érintését, sőt egy-két mámoros állapotban eljátszott a gondolattal, mit tenne a lánnyal. Persze egy könnyelműen tett ígérethez kötötte magát, amit egyre nehezebb volt betartani. Nagyon igyekezett, amit Camilla először gyanúsan és kétségekkel telve figyelt. A férfi látta és felismerte ezeket a gesztusokat. Majd egy kicsit később félve Camilla mégis engedett a férfi közeledésének.

Dylan egyszerűen nem bírta leküzdeni a vonzalmat, de elhatározta, hogyha bele pusztul, akkor is tartja magát a barátsághoz. Ráléptek a barátság rögös útjára, melyen első állomásaként egyre többet találkozgattak. Egyre több időt töltöttek együtt. Beszélgettek, koncertre jártak, Dylan nem egyszer vacsorázni hívta a lányt vagy éppen moziba, még mindig vonakodva ugyan azonban egyre könnyebben érte el a férfi a célját.. Olyan programokat szerveztek, vagyis többnyire Dylan szervezett, melyek a barátság kategóriájába még belefér.

A férfi tudta, hogy kényesen ügyelnie kell a viselkedésére, mert egy óvatlan tett teljesen visszavetheti az eddig elért sikereit. Dylan megtett mindent, hogy a felépített képet megőrizze önmagáról. S ez volt a legjobb alakítása életében. Ugyanakkor vad vágy égett benne, hogy megszerezze, megkapja Camilla-t, aki még mindig tartotta tőle a három lépés távolságot és még mindig nem volt az övé. Még mindig, kitartóan ellenállt a varázsnak. A férfi emiatt persze feszült, ingerült és olykor roppant ideges volt szinte egész nap, már amikor éppen nem a lánnyal volt. Hiszen egyre többször kényszerült utazgatni a munkája miatt, de ezt a távolságot maximálisan ki is használta, s bűnös szenvedélyeinek hódolt előszeretettel. Néha csak egy-két nap volt, néha pedig egy-egy hét, mely idő alatt nem láthatta a lányt, s ilyenkor gondolkodás nélkül keresett egy-egy alkalmi partnert. Bár egyre kevésbé voltak ezek az együttlétek kielégítőek, sőt Dylan azon kapta magát, hogy szüntelenül Camillára gondolt, s a partnereiben is többé-kevésbé a lányt kereste vagy éppen a lányt látta. A munka sem úgy ment, ahogy kellett volna. Nem lelte benne semmi örömét, nem okozott neki akkora élvezetet, mint azelőtt. Nemcsak a munka nem volt a régi, hanem a bulik, az alkohol is mindennapossá vált Dylan életében, mely által a szervezete egyre többet és többet követelt. Képtelen volt megálljt parancsolni önmagának. A gyógyszerekhez, s a más szerekhez nyúlt. Ezekkel igyekezete átvészelni a napokat. Ezt azonban gondosan titkolta, senki sem, vagyis csak kevesen tudtak róla, mert mindent megtettek annak érdekében, hogy a férfi körüli csodálatos, csillogó világot megőrizzék a rajongóknak. A média volt ebben a világban az igazi úr, megmondta, miért, mikor és kivel kell megjelenni a nagy érdekű publikum előtt, sőt egyes esetekben még Dylan szájába rágták, mit kell mondani, hogyan kell vélekednie. Fárasztó és idegőrlő dolog volt, melyben egyre jobban elvesztette önmagát a férfi.

Egy hosszabb utat követően fáradtan és roppan ingerülten Dylan a taxi hátsó ülésen fészkalódott. Ezúttal letett a baráti látogatásról, kihagyta Marc koncertjét, helyette egészen mást forgatott a fejében. Elege volt már mindenből, de legfőképpen a megjátszott, az önmaga által kreált szerepből. Elszántan, most vagy soha alapon kívánt cselekedni. Egyáltalán nem számított semmi más, csak önmaga. Jelen pillanatban pedig a kielégítetlen vágya volt, mely motiválta.

Dylan fáradtan érkezett meg Camilla lakásához. Miután kiszállt a taxiból pár pillanatig végig nézett az épületen, megbizonyosodott róla, hogy a lány otthon van. Égett a villany. – Gyerünk! – motyogta magának a férfi, miközben nekiiramodott a lakáshoz vezető lépcsőnek.

A lakás ajtaja előtt megállt, kicsit kifújta magát és egy nagy levegőt vett. Kopogtatott, s várt. Pár pillanat múlva ki is nyílt az ajtó. Camilla egy apró farmer sortban és fehér pólóban jelent meg bájosan mosolyogva. Dylan a következő pillanatban semmivel sem törődve megragadta a lányt és magához vonat. Szorosan egymáshoz simultak, erősen tartotta a meglepett lányt, míg száját a lány finom ajkaira tapasztotta. Szenvedélyes csókot kezdeményezett, majd után megbizonyosodott róla, hogy Camilla nem ellenkezik, sőt nagyon is kiveszi a részét a csókolózásból, még követelőzőbbé vált a csókja.

Dylan egyből átvette az irányítást, és a kanapé felé kezdte terelni a karjaiban tartott nőt. Persze az ajtót hangosan becsapta maga mögött. A férfi magában ujjongott, hiszen győzött. A vágya, mely egyetlen pontban lüktetett, elvette a maradék józan eszét. Egyre mohóbban csókolta, simogatta Camilla törékeny testét, türelmetlenül vetkőztette. Az egymáshoz tapadó, simuló bőrfelületek, az érintések vagy éppen a csókok mindkettőjükből kéjes nyögéseket, sóhajokat csalogatott elő. A férfi néhány pillanatig még uralkodott magán, s csodálattal nézett végig csupasz testén, itta a látványt. Soha életében ennél szebb látványban még nem volt része.

Aztán már nem volt megállás. Camilla lábait széttárta, s közéjük helyezkedett. De először még csókot váltottak, aztán a gömbölyű halmokat tüntette ki ajkai figyelmével, de a keze már a lány nedves nőiességét kényeztette. A lány sikolyai még inkább feltüzelték Dylan vágyát, s nem kínozta magát, inkább egy határozott mozdulattal a két felhevült testet egyesítette. Férfias nyögés szakadt fel a torkából abban a pillanatban. Érezte Camilla minden egyes rezdülését, az alatta vonagló testet, s a férfiasságát körülölelő forróságot. Fokozott tempóra kapcsolt, kemény lökéseivel a gyönyör felé sodorta mindkettőjüket. A beteljesülés nem is sokat váratott magára, a fenséges extázis kerítette hatalmában mindkettőjüket. Dylan-nek már sok nővel volt dolga, mégsem volt ilyen intenzív élményben része. A gyönyörben megremegő testek egymáshoz simultak, a férfi kapott a lány után. Magához ölelte, erősen szorította, minta így kapaszkodna a mámorba.

Lihegve tapadtak egymáshoz a kanapén fekve. Mindkettőjüket lehengerelte az imént átéltek, képtelenek voltak gondolkodni, megszólalni. Camilla azonban dideregni kezdett. Lassan mozdult, amit Dylan előszeretettel nézett végig. A csábítóan csalogatva indult el a lány a hálószoba felé. A férfi pedig követte, hiszen az előtte lévő látvány ismét tettre késszé varázsolta, s mielőbb át akarta élni ezt a forró szeretkezést. A szobába érve Camilla olyan hirtelen mozdult, hogy Dylan a meglepetés hatására az ágyon találta magát. De nem bánta, mert a kecses női testet még jobb pozícióból figyelhette. Camilla azonban átvette az irányítást, s nem hagyta magát. Kínzó kényeztetésbe kezdett, s nem volt hajlandó engedni pedig a férfi már robbanáshoz közeli állapotban volt. Dylan aztán mégis elkapta a lány derekát, s magára húzta. Camilla érzéki köröket írt le a csípőjével, átszellemülten lovagolta meg a férfit, míg az a nyakát, a melleit kényeztette.

Nem bírtak betelni a másikkal. Egyetlen éjszaka alatt számtalanszor lépték át a paradicsom kapuját. Míg teljesen kimerülten zuhantak vissza a földre, vissza az ágyba, egymás karjaiba a párnák közé. Vadul kalapáló szíveket, a kapkodó levegővételek lassan elcsendesedtek, s álomba szenderültek. Dylan megbékélt, megkapta az, amelyre olyan nagyon vágyott már. Ráadásul sokszorosan felülmúlta minden elképzelését a lány.

Reggel Dylan ébredt fel elsőként. Első pillanatban némi rémület volt benne, hogy talán megint csak álmodta az éjszakát, csakhogy a mellette békésen alvó lány nemcsak a képzelete szüleménye volt. A káprázatos nő pedig egyből megbűvölte, s felkönyökölve figyelte Őt. Felkavaró érzéseivel nem tudott dűlőre jutni, és nem hagyták visszaaludni sem. Ezt a nőt akarta, akit végül meg is kapott. A hódítás győzelme betöltötte a lelkét, ugyanakkor volt valami furcsa érzés emellett, amit egyáltalán nem várt. Ráadásul nem is tudta igazán megfogalmazni, mi is az és azt sem tudta, hogy ez teszik-e neki vagy nem.

Ugyanakkor volt egy másik nő is az életében, bár vele egy se veled, se nélküled kapcsolat, örökös huzavona volt. A legutóbbi útján eltöltöttek néhány pásztorórát, de Camillához még Ő sem érhetett fel. Ebben teljesen bizonyossá vált a férfi. Csakhogy sosem volt az a rendes, monogám párkapcsolat híve. Túl sok komplikáció megrontotta volna az amúgy vad, tüzes és féktelen éjszakák varázsát. S a viszontlátás öröme mellé a szenvedély társult. De Dylan nagyon jól tudta, hogy ebbe Camilla nem menne bele. Nem lesz része a háremének, mert ez a nő egy és egyetlen akar lenni a férfi életében. Ez Dylan-nek szokatlannak és őröltségnek tűnt-

- Miért ne élvezzem? Tart, ameddig tart. – döntötte el magában a férfi, hiszen tudta, ha elárulja, hogy csak a szexről – de még milyen jó szexről – szólt ez az egész, akkor Camilla rövid úton kidobja őt. Bár a további bájolgással sem volt kibékülve, de végül is a célját elérte. Megkapta a lányt és rohadtul élvezte minden pillanatát, hiszen minden várakozását teljes mértékben felülmúlta az éj.

Ajánló....Just... 17.

Sziasztok!

Just... 17. fejezete felkerült!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

Ajánló...

Sziasztok,

finomsággal érkeztem, remélem, elnyeri a tetszéseteket. Mégpedig hoztam egy hosszabb részletet a Just-ból.

Mostanában elég rapszodikusan jönnek a komik, lécci csak néhány szó, egy-két sor. Már ennyivel is nagyon sokat segítettek nekem, még ha nem is hiszitek el.

Katt a képre! és eljutsz a részlethez!

Puszi,

ZoÉ

Forever is only the beginning - Part 6

Ever

A napok lassan vánszorogtak egymás után. Joseph még mindig nem jelentkezett. Pedig minden egyes nappal egyre jobban vártam akár a hívását, vagy bármiféle jelet tőle. Aggódtam, nagyon aggódtam érte. Elegendő lett volna egy aprócska jel, hír. Azonban semmi sem érkezett. Nem volt semmihez sem erőm, kedvem sem, s mióta Joseph elment még magányosabbnak éreztem magam, mint valaha. Az ablak előtt ücsörögtem, és csak merengetem a semmibe.

Csend volt az egész házban. Tulajdonképpen minden a már megismert szokás szerint zajlott le. Carlise már korán reggel a kórházban kezdett, nem sokkal később Esme az árvaházba vitte el a ruhákat és a töménytelen mennyiségű ételt, süteményeket, amit az előző nap fáradságos munkával készítette el. A többiek pedig suliba mentek. Szinte percre pontosan ugyanez az eseménysor zajlott le minden egyes nap. Már teljesen természetes volt, hogy Edward türelmetlenül dudált a testvéreinek, hogy igyekezzenek.

A napok teltek el, de vele valahogy egyedül vele nem találtam meg a közös hangot. Néhány, a legszükségesebb szón kívül más nem hangzott el kettőn között. A legkülönösebb az volt az egészben, hogy még csak esélyt sem adott nekem. Elkerült, nagy ívben, így még csak nem is tudtam kezdeményezni. Ezzel szemben ott volt Alice, akivel az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltunk. Minden reggel direkt húzta az időt, mivel indulás előtt még bejött hozzám, s egy csomó ruhát, könyvet hozott át nekem. A könyveit örömmel fogadtam el, hiszen annyi érdekes és hasznos dolgot tudhattam meg belőlük. Tanulhattam, mert igazság szerint másra nem voltam alkalmas. Csodaszép tájat is csak a hatalmas üvegeken keresztül figyeltem, hiszen harmat gyenge volt megint. Elhagytam magam. Tulajdonképpen az egész napom a szőnyegre kuporodva töltöttem. Olvastam, tanultam, mert addig sem a jelenben kellett vesztegelnem. A kedvenceim az utazással kapcsolatos könyvek voltak. A ruhákat már kevésbé tudtam ennyire könnyen fogadni, mivel mindig bennem volt az az érzés, hogy egyáltalán nem érdemeltem meg őket.

Egy újabb reggeli rituálén voltunk túl, s ott maradtam egyedül abban a hatalmas házban. Meglepően bátornak tartottam Cullenéket, hiszen befogadtak és egyedül mertek hagyni az otthonukban. Igazság szerint semmiféle veszélyt sem jelenthettem számukra. Többnyire a szobából sem szívesen tettem ki a lábam, főleg mióta Joseph elment. Ma is az ablak elé kuporodtam, a térdeimet ölelve merengtem.

Bár a mai reggel különleges volt, hiszen míg a távozó Cullen testvéreket figyeltem, ahogy vidáman sétáltak a párjaik mellett. Egy kissé irigykedve néztem rájuk, aztán a tekintetem továbbsiklott a marcona alakra. Kifejezetten vonzotta a szemem Edwardon. Csakhogy valami megmagyarázhatatlan és különös véletlen folytán felemelte a fejét, és találkozott a tekintetünk. Azok az igazán kifejező arany szemektől egy pillanat alatt képes lettem volna elolvadni. A váratlan szemkontaktustól még levegőt is elfelejtettem venni. Megigézett, hiszen még soha nem nézett a szemembe. Nem volt az egész több mint egy-két másodperc, de mikor elszakította tőlem a tekintetét, fájdalmat okozott. Szabályszerűen hiányzott, pedig szerettem volna még egy kicsit élvezni, mert most először éreztem őszinte pillanatot kettőnk között. Edward morgott valamit, aztán bepattant a kocsiba. Őt már nem láthattam, de míg lehetett, addig követtem a távolodó autót.

Majd a tekintetem messzire tévedt, újra belefeledkezve az erdő rengetegébe. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Nem bírtam magammal, annyira hívogatott a természet. Ki kellett mennem, ki kellett szabadulnom, mert már nem bírtam tovább a csendet, a házat, a magányt. Szabad akartam lenni. Egyszerűen a láthatatlan erő vonzott, húzott kifele. Északon ilyenkor kimentem a tengerpartra és már minden rendben volt. Hiányzott minden. Hiányzott a ház, az üvegház és a fatörzsem. Talán a legeslegjobban a fatörzsem.

Hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem. Előkerestem a régi, kissé megkopott, de annál vastagabb pulóverem és a félretett bakancsom. Felöltöztem és lesétáltam a földszintre. A fogasról leemeltem a kabátom, aztán kiléptem a szabadba. Mélyet szippantottam a friss levegőből, mely először fájdalmasan hasított a tüdőmbe. Azonban pár szippantás után hozzászoktam a kissé nyirkos, de annál frissebb levegőhöz. Az erdő, a moha és a föld illata keveredett a korábban lehullott esővel. Páratlan és lenyűgöző volt. Bár jelen pillanatban a sós víz illatát sokkal jobban szerettem volna érezni. Hiányzott a víz, így be kellett azzal érnem azzal, ami van. Esme által mesélt tóval.

Összeszedtem minden erőm, s bukdácsolva haladtam előre, mert számomra nem volt egy könnyű terep. A levelek csúszósak voltak az esőtől, itt-ott összegyűlt víztől sárfoltok alakultak ki, amelyek besüllyedtek alattam. Egy-két nagyobb fa is kidőlt az ösvény mellett, még szerencse volt, hogy nem közvetlenül az ösvényre dőltek, mert akkor esélytelen lett volna a továbbjutásom. Kétszer voltam kénytelen megállni, és kényszer szünetet beiktatnom, de aztán túlságosan hajtott a kíváncsiság és vágy, hogy megtaláljam a tavat.

Belül ujjongtam, ahogy megtaláltam a keresett helyet. Varázslatosan csillogtam a be-be kukucskáló napfénytől a vízcseppek. A nap halvány fényétől minden aranyban pompázott, akárcsak egy mesebeli hely. Kicsit összébb húztam magamon a kabátom. Nem a legjobb ötletnek bizonyult, de más választásom nem volt, így néhány nagyobb követ szemeltem ki ülőhelyemnek. Összehúztam magam, nem akartam, mégis kicsordultak a könnyeim. Dacosan töröltem le őket, nem akartam magam sajnáltatni. A könnyekből is már jócskán elegem volt. Minden vágyam egy normális élet lett volna. De már nem számított semmi. Elfogadtam mindent, és ennek megfelelően szerettem volna minden napból kihozni a legjobbat. S ez Cullenéknél sokkal nagyszerűbb volt az élet, mint azt valaha gondoltam. Mosolyra sarkalltak a megrohamozó emlékképek. Csakhogy mégis valami, illetve valaki nagyon hiányzott nekem.

Lágy szellő támadt. Hűvös és nyirkos volt, kifejezetten kellemetlen. A nap sugarai is elbújtak a susogó fák lombjai mögött, már egyáltalán nem lehetett érezni azt a kevés meleget sem, amit biztosítottak. Nagyot szippantottam a levegőből, de valami határozottan változott. Egészen más volt minden, mint mikor elindultam a háztól.

Az eső és az erdő jellegzetes illata keveredet össze. Azonban úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt lehűlt a levegő. Fáztam, egyre jobban dideregtem. Olyannyira, hogy már vacogtak a fogaim. Lassan és bizonytalanul álltam a lábaimon, és néhány pillanattal később már egész testemben remegtem. Egyre nehezebb volt állva maradni, a hideg még jobban leszívta az erőmet. Megkapaszkodtam ugyan, de nem túl sokat segített ez sem. A lombok, a bozótok egyre gyakrabban rezdültek meg, hangosan susogtak, mintha valaki lett volna ott rajtam kívül. Először paranoiának gondoltam, majd egyre határozottabban éreztem, hogy valami figyel. Éreztem magamon az engem fürkésző szempárt. Nem tudtam, honnan les rám, de éreztem. Ettől pedig még inkább megijedtem. Egyedül, a semmi közepén nem éppen a legbiztatóbb helyzet.

Az biztos volt, hogy nem maradhatok egy helyben, mert azzal csak még inkább megkönnyítem a rám leső dolgát. Bár egyáltalán nem tudtam, mit gondoltam, hogy pont én nekiindulok az erdőnek és lerázóm a leskelődőt. Abszurd gondolat. Helyette bizonytalan léptekkel indultam el, de már az útirányt sem tudtam.

S rövid időn belül a hatalmas cseppek koppantak a vállaimra, a fejemre. Aztán egy szempillantás alatt a néhány cseppből óriási, összefüggő esőfüggöny kerekedett. Az első néhány cseppet szinte melegnek éreztem, azonban belül is átáztam, s ettől csak még inkább vacogtam. Próbáltam valahova elbújni, csakhogy ez reménytelennek tűnt. Nem lehetett semmit látni, semmit hallani. Tájékozódás pedig egyenesen képtelenséggé vált. Már ott tartottam, hogy feladom, mikor valaki megragadott, megölelt, sőt a karjaiba kapott. Próbáltam megnézni, hogy a megmentőm, azonban elvakítottak a szakadatlanul potyogó vízcseppek. A megnyugvás mégis elemi erővel söpört végig rajtam, pedig akár egy idegen karmai között is lehettem. Nem érdekelt, már nem. Lehunytam a szemem, s csak hosszú percek múlva pislogva figyeltem fel a megmentőmre, mikor már nem éreztem a vacogtató hideget.

- Joseph, hát eljöttél értem? – remegett a hangom, és örömkönnyek csordultak – Kérlek, soha többé ne hagyj el! – lassan lehunytam a szemeim.

Egy lassú és egyenletes hangra figyeltem fel elsőként. Ismerős, de egyúttal idegen is volt. Másodszor az tűnt fel, hogy meleg és puha anyag ölelt át. A selymes anyag lágyan siklott, ahogy megmozdultam és a kezem végigcsúszott a finom anyagon. Az ösztöneim megsúgták, hogy újra a Cullen házban vagyok, de ekkor felrémlett Joseph.

- Joseph? Joseph? – pattantak ki a szemeim, s több megkönnyebbült pillantással találkoztam. Azonban azt a szempárt, melyet kerestem nem találtam sehol. – Joseph, hol van?

- Ever, kérlek, nyugodj meg! Joseph, nincs itt… nem is volt… - lépett hozzám közelebb Carlise.

- Akkor ki? Hogyan? – már semmit sem értettem, amit eddig biztosnak véltem egyetlen pillanat alatt omlott darabjaira. Alice odatáncolt hozzám, s szóra nyitotta volna a száját, csakhogy Edward, akit eddig észre sem vettem, megszólalt.

- Hagyjuk! Én mentem… Majd jövök… - dugta zsebre a kezeit aztán lendületesen indult kifele. – Valamikor… - vetette hátra, még mielőtt kilépett volna az ajtón. A pár percnyi monológjával elérte, hogy még csalódottabb legyek.

- Nem Joseph volt, hanem Edward… Ő talált meg átfagyva az erődbe… Ő hozott haza… - mosolygott Alice, míg én legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. – Edward volt az. – ismételgette a hang a fejemben, mire válaszul csak annyi volt: képtelenség.

- Alice, drágám, most még ne fárasszuk ki Ever-t. Pihennie kell, hagyjuk, had aludjon egy nagyot! Később még bejöhetsz hozzá! – Carlise kedvesen kérte Alice-t, aki egyetlen szó nélkül távozott, persze még az ajtóból dobott egy puszit.

- Ever, nincs semmi baj, de aludnod kell. Adok egy enyhe nyugtatót, segít elaludni, illetve infúziót kellett bekötnöm, mert nagyon legyengültél…

- Köszönöm… Köszönök mindent… - dadogtam, és a könnyeimet nyeldestem, míg kényelmesen igyekeztem elhelyezkedni, hogy a jó doktor könnyebben végezhesse a dolgát. Egészen addig, míg a Carlise el nem hagyta a szobát, nem engedtem szabad utat a könnyeimnek. Csak akkor, mikor meggyőződtem arról, hogy teljesen egyedül vagyok. Míg végül álomba sírtam magam.

Valamivel később újra az a különös érzés fogott el, valaki figyel. S visszafojtott lélegzettel nyitottam ki a szemem. Mindössze egy halvány narancsos fény szolgáltatott némi világosságot. ezért erősen hunyorognom kellett. Először fel sem fogtam, kit látok, de az egyre élesedő szemeim felfedezték Edward-ot a könyves polc előtt. Lassan mozdultam, s igyekeztem minél feljebb tornázni magam. Úgy tűnt a hideg férfi, mert valahogy képtelen lettem volna fiúvá lealacsonyítani, tanácstalanul nézett végig rajtam.

- Köszönöm, hogy nem hagytál az erdőben… - suttogtam magam elé, míg a kezeimet fixíroztam. Nem tudtam rá nézni, ahhoz túlságosan szégyellős voltam.

- Nem volt más választásom… - mondta ki, amitől megdöbbentem és egyből rá emeltem a tekintetem. Pont ebben a pillanatban nyújtózott egy, a felsőbb polcokon lévő könyvek felé. Ő mégis könnyedén lekapta azt, s már látszott a mozdulatain, hogy már iszkolna is ki a szobából. Csakhogy szerencsétlenül mozdultam és felszisszentem, ez persze megállítottam. Remegő ujjakkal nyúltam az infúziós tű felé, amely az egész kellemetlenség forrásául szolgált.

- Hagyd, majd én! – söpörte félre Edward a kezem. Megkövültem a hirtelen közelségétől, de azt tettem, amit kért. Csak arra maradt időm, hogy csodáljam. Gyakorlott mozdulatokkal és fájdalommentesen szabadított meg az elmozdult szerkezettől.

- Hogy hogy? – hosszú hófehér ujjait néztem erősen, ahogy rutinszerűen tapasztotta be a tű helyét.

- Így értek ezekhez? – kiegészítette a ki nem mondott kérdésem. - Mire nem jó, ha orvos az apád. – vonta meg a vállát, majd kifele indult. – Szólok anyának, úgyis enned kell, biztos készít valami finomat. – Ezúttal, mintha egy fokkal kedvesebb lett volna. – győzködtem magam, de hiú ábránd volt csak. Tehetetlenségemben pedig egy kósza könnycsepp gurult végig az arcomon… Pedig valami határozottan megváltozott Edward-dal kapcsolatban...

***

Novella 4.5 - Összetörve

Camilla letörölte a könnycseppeket, melyek lassan ugyan, de még mindig végigcsorogtak az arcán. Aztán lassú léptekkel folytatta az útját. Az első pillanatokban nem tudta, merre menjen, de miután jobban körül nézett, felismerte az ismerős utcát. - Már nincs messze… - suhant végig a gondolta a fejében, mint egy halvány szellő.

A gondolatot egy szépséges emlékfoszlány követte. Kedves és magával ragadó kép, mely megnyugtatta a lányt. Egy könnyed mozdulattal letörölte az utolsó kicsorduló könnycseppet, majd határozott elképzeléssel indult előre.

***

A taxi lassan gördült Camilla lakása elé. Nate és Camilla egymás mellett, igazán meghitten bújtak egymáshoz. A férfi a munkában kicsit elfáradt, míg a lány az este eseményein agyalt, mert nem tudott szó nélkül elmenni mellette. Egyszerre vonzotta és taszította Dylan, és Camilla nem értette a saját érzéseit sem. – Miért vonzza ez a kőbunkó alak? – tette fel magának a kérdést. Talán túlzás volna azt állítani, hogy ellenkezett a vonzalom ellen, de a bunkó beszólások és flegma megjegyzések erőteljesen rombolták az összképet. Kellően rossz képet festett magáról a férfi.

- Megérkeztünk… Felmegyünk? – kérdezte Nate fáradt hangon, mikor észrevette, hogy Camilla egészen távol jár.

- Tessék? – megrázta a fejét a lány, körülnézett és felismerte a házat. - Jah, igen. – vágta rá egyből, mintha egy álomból ébredt volna.

- Camilla, lehet jobb lenne, ha mégis hazamennék… - nézett a férfi a lányra, míg kiszálltak a taxiból.

- Ne! Kérlek, ne hagyj egyedül! – megijedt a lány, mert már most érezte, hogy Dylan teljes mértékben a hatalmába kerítette. – Maradj velem! – szégyellősen súgta oda a férfinak, aki egyből elmosolyodott.

Egymásba karolva sétáltak fel a lépcsőn, mert még mindig nem volt jó a felvonó. Kellemes, barátságos csendben lépkedtek fel a lépcsőkön, míg a lakásba nem értek. Nate egyből a kanapéra vetette magát, elfáradt a talpalásba és ritka rossz napja volt a mai. Camilla mosolyogva nézte a férfit, s egy könnyed, meleg érzés kerítette hatalmába. Aztán a hűtőhöz lépett, két üveg sört vett elő, majd a kényelmesen elhelyezkedő férfi mellé telepedett. Átnyújtotta Nate-nek, aki széles mosollyal köszönte meg a hűs nedűt. A szájához emelte és nagyot ivott a kedvenc italából.

- Nah, ki vele, mi nyomaszt! – szólalt meg Nate, míg szemeit Camilla-ra szegezte. Olyan áthatóan figyelt a fáradt szempár, hogy a lány egyből úgy érezte, beszélnie kell.

- Holnap jelenésem van a szüleimnél. – nyögte ki Camilla fájdalmas hangon. Tulajdonképp ez volt az egyik dolog, amely attól a pillanattól kezdve nyomasztotta, hogy belement ebbe a látogatásba. – Egyáltalán nem szeretem ezeket a látogatásokat. Az egész olyan hivatalos és formális… mintha nem is a saját családomhoz mennék. Aztán ott van anyám, aki minden második szavával kritizál a legapróbb részletekbe menően, hogy hetekig még felkelni sincs kedvem…

- Egy cseppet sem irigyellek. – Nate beleivott a sörébe, mert nem tudott semmit sem hozzáfűzni a dolgokhoz. De nem is kellett megszólalnia, mert Camilla folytatta a beszédet.

- A másik meg ott van ez a különös helyzet… Tök bírom Marc-ot és a zenéjét. Élvezem, ha velük lehetek. Végre vannak barátaim, akikkel jól érzem magam, de ott van az a tuskó, aki meg minden egyes szavával bánt, beszól és ettől meg fel tudnék robbanni. Utálom azt az érzést, amit kivált belőlem… - Camilla elharapta a mondat végét, mert félt kimondani, hogy vonzódik Dylan-hez. Egy-két pillanatig, míg a férfi csendben volt és Camilla-nak sikerült elkapni a tekintetét, akkor úgy érezte, hogy rokonlelkek. Éppen eleget szenvedtek mindketten, ha nem is azonos dolgok miatt.

- Szerintem ne túl sokat várj, attól a bunkó, beképzelt majomtól… sőt lehet, jobban járnál, ha nagyívben elkerülnéd. Ellenben Marc tényleg baromi nagy arc! – Camilla megértően, sőt egyetértően bólogatott, aztán ő is ivott a saját söréből. – Hagyjunk a fenébe mindent, rendeljünk pizzát és nézzünk valami gagyi filmet…

- Ilyenkor szeretnél pizzát? – a lány kicsit meglepődött, mert teljesen kiment a fejéből, hogy valamit is egyen.

- Akkor adj valami rendes kaját, mert éhen halok! – persze a férfi éhégének csillapítására semmi olyan étel nem volt. Főzni pedig egyáltalán nem akart nekiállni a lány.

- Legyen pizza! – megadta magát, mire a férfi elégedetten vigyorogni kezdett.

Camilla a telefonért nyúlt, és megrendelte a pizzát. Míg vártak a futárra, addig a filmek között válogattak és egymást cukkolva keresték, mit nézzenek meg. Camilla egyre kilátástalanabbnak látta, hogy valamit találjanak, s inkább a férfira bízta a döntés. Ő addig valami kényelmesebbre, melegítőre és pólóra cserélte a szerelését. A haját is kibontotta, majd egy csattal tűzte fel. Mikor kilépett a szobából, már a gőzölgő pizza várta. Nem gondolta, de tényleg jól esett a finomság.

- Nate, ha szépen megkérnélek, holnap elkísérnél a szüleimhez? – piszkálta Camilla a pizza szeletet. Nem értette saját magát, honnan jött ez az egész abszurd ötlet. Miért akarja, hogy más is végigszenvedje a találkozót?

- Ezt komolyan kérdezed? – harapás közben állt meg Nate, és csodálkozva nézett a kissé elpiruló lányra.

- Igen, a legkomolyabban. Talán akkor könnyebben átvészelem, ha velem vagy. – halvány mosolyra húzta a száját Camilla és harapott egyet a pizza szeletéből. Tekintetét a képernyőre szegezte, de a lelkem mélyén remélte, hogy Nate rábólint a furcsa kérésre.

- Rendben, persze elkísérlek…

Camilla megnyugodott és tényleg felszabadulva tudta élvezni a filmezést. Bár nem sokáig maradt ébren. Nate-hez bújva lassan átlépett az álmok világába. A benne kavargó gondolatok és érzések sokasága végre csillapodni kezdtek és így egyre mélyebbre merült a pihentető alvásba.

Nate kicsit később vette észre, hogy Camilla békésen szuszog mellette. A halvány fényben megcsodálhatta a békés arcot, és nem tudott a kezének parancsolni. Ujjai lágyan cirógatták a lány puha bőrét, kecses nyakát. Aztán gondolt egyet, s a karjaiba vette Camilla-t, majd a hálóba vitte. Gondosan betakargatta, és magára hagyta. Az ajtóból még visszanézett a szunnyadó Camilla-ra, mivel a gondolatai a lány körül keringtek. Nate nem értette, hogy lehet valaki ennyire ellenséges a lánnyal, főleg a saját anyja. Camilla-t bájos és végtelenül kedves lánynak ismerte meg. Valami, mélyen a lelkében mindig azt sugallta, hogy védje meg, óvja meg a lányt. Nate behúzta maga mögött az ajtót és visszatelepedett a kanapéra. S az álom is ott érte.

Camilla rosszul aludt, óránként felébred. Egyre jobban rettegett a rá váró találkozástól. Remélte, hogy jól döntött, mikor megkérte Nate-t, hogy kísérje el. Nem bírta tovább az ágyban a gyötrődést, s inkább felkelt. Bár mikor kimászott az ágyából, akkor először nem is tudta, hogyan került oda, aztán egy vállrándítás után tovább is lépett rajta. Hosszú idő óta nem volt már férfi Camilla életében, az ágyáról nem is beszélve. Félt, egyenesen rettegett attól, hogy megismétlődik vele a korábbi szenvedés, csalódás. S egy-két katasztrofális randit követően teljesen letett arról, hogy valaha is normális pasit fogjon ki. Nate volt azóta az első férfi, akit közelebb engedett magához, de Ő inkább olyan volt számára, mint egy báty.

Camilla a fürdőbe vonult, s egyből a zuhanykabinba lépett, amint leszórta magáról a ruháit. Idegesen tisztálkodott, hajat mosott, sőt miután szárazra megtörölközött nekiállt sminkelni. Meg akart felelni az anyjának, hiszen ő maximálisan adott a látszatra. Egy vidám, színes ruhát választott, amiben kényelmesen érezte magát. Bár a gyomra már most remegett az idegességtől, és apróra zsugorodott össze, ezért sem foglalkozott a reggelivel. Még utoljára az állótükörben leellenőrizte magát. – Elkészültem. – sóhajtotta fájdalmasan, mert ez azt jelentette, hogy lassan indulhatnának. Felkapta a táskáját és kilépett a szobából, ekkor viszont rendesen meglepődött.

- Nate? – csodálkozva nézett végig a férfin. Legszívesebben Camilla a föld alá süllyedt volna, mert teljesen elfeledkezett a férfiről.

- Jó reggelt! Oh, de gyönyörű vagy! – vigyorgott teli szájjal Nate. – Így jó leszek?

- Nagyszerű. – Camilla Nate-en felejtette a tekintetét. Nagyon tetszett neki a látvány. Fekete farmer, fehér ing és sötétszürke mellény olyan lehengerlő összehatással bírt, hogy bármelyik nő odáig lett volna a férfi láttán. – Jártál otthon? – félve kérdezte a lány, míg közelebb lépkedett Nate-hez.

- Igen, gyorsan megfordultam, míg készülődtél. Zuhanyoztam, átöltöztem és elhoztam a kocsit, hogy ne taxival kelljen mennünk… - puszival üdvözölték egymást, és Nate-nek is roppantul tetszett Camilla dögös megjelenése.

- És kávét is hoztál… - fedezte fel a lány a poharakat, mire a férfi csak bólintott.

Megitták a kávékat, s az indulás mellett döntöttek. Camilla az ujjait tördelte, míg a kocsiban ült. Kínszenvedés volt az a jó fél óra, mely utazással telt el. Aztán elhatalmasodott rajta a kényszerű beletörődés, hiszen már nem mondhatja le, nem fordulhat vissza, így mélyeket lélegezve próbálta nyugtatni magát. Nate csak lopva pillantott a lány fel, érezte a belőle áradó feszültséget, éppen ezért sem akarta megzavarni a nagy koncentrálásban.

- Megérkeztünk, az a ház a szüleimé… - nyújtotta ki kecsesen a kezét Camilla és rábökött a hatalmas épületre. A ház előtt parkolt le Nate, és segített kiszállni Camilla-nak. Biztatóan szorította meg a kezét, amit a lány egy halvány mosollyal viszonzott.

- Kérlek szépen, ne vedd fel anyám egyetlen szavát sem! Nem éri meg! – suttogta a lány, míg a bejárati ajtóhoz sétáltak. Éppen csak odaértek az ajtó elé, mikor az váratlanul kicsapódott.

- Éppen ideje, hogy ideértél. – egy elegáns nő állt az ajtóban. Először csak Camilla-t nézte, majd kelletlenül fordította tekintetét Nate felé. – És nem is egyedül jöttél.

- Szia, anya! – szólat meg Camilla szenvtelen hangon. – Nate a barátom, remélem nem baj, hogy elkísért.

- Üdvözlöm asszonyom! – nyújtotta kezét Nate üdvözlésként, de az asszony nem fogadta el.

Camilla a szemeit forgatta az anyja viselkedésén, majd egy halk bocsánatot suttogott el a férfinak, mikor a nappali felé tartottak. Elegáns, kifinomult ízlésről tanúskodott a lakás, azonban az egész inkább múzeumnak tűnt, mint egy szerető otthonnak. Hideg színek, távolságtatásról árulkodó berendezési tárgyak szinte fagyosság tették az összképet, de ez pontosan Camilla anyjára illet.

- Apa merre van? – kérdezte kíváncsian, mikor feltűnt a hiánya.

- A dolgozószobába menekült, de mindjárt csatlakozik hozzánk. – vonta meg a vállát az asszony és gyanúsan méregette a lányát és a kísérőjét. Azonban csak azért sem kezdeményezett beszélgetést.

- Szia, apa! – Camilla megölelte az apját. – Bemutatom a barátom, Nate-et.

- Jó napot, uram! – az apa elfogadta a felkínált jobbot és barátságosan köszöntötte Nate-et, mire a felesége tüntetőleg szusszantott.

- Inkább üljünk asztalhoz! – az asszony a megterített asztalhoz terelte a csapatot. Camilla egy kicsit megnyugodott, bár korai volt ez részéről. Miután helyet foglaltak, az ebé elfogyasztása közben egyre kínosabb lett a csend, amit egyre nehezebben lehetet elviselni.

- Hogy vagytok? – Camilla igyekezte megtörni a csendet, de az anyja nem igazán volt partner ebben.

- Jól… - kisebb fáziskéséssel válaszolt az anya. – Még mindig az a borzalmas munkád van? Nem tettél le róla, hogy ilyen ostobaságokkal foglalkozz? Mi lesz így belőled? – kezdett rá az asszony.

- Nem ostobaság, hanem tisztességes munka. Miért baj, hogy én szeretem, és szívesen csinálom?

- Mert nem viszed semmire… - vágta rá egyből a választ az anya.

- Lehet, de legalább boldog vagyok! – Camilla sem hagyta magát.

- Még hogy boldog? Abszurd dolog. Csak elpazarolod az életed… Bezzeg Eric mellett lehettél volna valaki. A Walden család tagja lehettél volna, egy előkelő és dúsgazdag családé… - ez volt az a pillanat, amikor Camilla-nál betelt a pohár. Az első pillanatban megnémult és még az evőeszköz is kiesett a kezéből a név hallatán. Fájdalom nyílalt a lelkébe, egy régi és jól ismert fájás, melyet lassan eltemetett magában, de most fel kellett az anyjának emlegetni, amitől újult erővel tört a felszínre.

- Köszönöm a meghívást, de felesleges volt idejönnöm. – pattant fel az asztal mellől Camilla. Nate követte a feldúlt lányt, aki az ajtóból még visszaszólt. – Semmit sem tudsz rólam, Eric-ről… Hogy mi történt velünk… A csillogó és fenséges máz alatt egy szemét alak van…

A tengerpart meleg homokján sétált végig a kisház előtt. Nem ment messzire, de már elege volt az egyedüllétből. Fogalma sem volt, hogy Eric vajon vissza jön-e vagy nem. De egyre jobban rettegett a gondolattól, milyen hangulatban lesz. Maga köré fonta a karjait, csakhogy felszisszent, ahogy a kézlenyomatottal borított bőréhez ért. Még mindig fájt, és érzékeny volt, pedig már nem volt olyan élénk színű mint előző nap.

Minden olyan jól indult, az első napokban igazi romantikus mámorban úsztak, de a rózsaszín felhőt lassan elfújta a tenger felől érkező szellők, s a kőkemény valóság maradt. Első pillanatban rá sem ismert a férfira. Ingerült és durva volt, mind szavakkal, mind tetteivel. Camilla azonban a szerelem még sokkal erősebb volt, s így próbálta magában mentségeket keresni Eric viselkedésére. Csakhogy a napok előre haladtával csak minden egyre rosszabb volt.

Camilla megrázkódott, ahogy az emlékfoszlányok beférkőztek az elméjébe. Automatikusan, védelmezően fonta maga köré a karjait, így kapaszkodott és tartotta magát. Nate nem sokat értett az ebéd alatt lezajló eseményekből, de voltak sejtései. Halvány gyanú egyre valószerűbbé vált, ahogy Camilla viselkedését látta. Ismerte az Eric Walden nevet, és az ő ismeretei alapján egyáltalán nem értette, hogyan kezdhetett Camilla egy ilyen férfival.

A kiindulási ponthoz, vagyis a lány lakásánál Camilla kipattant a kocsiból és futva kapkodta a lépcsőfokokat. Persze Nate lendületesen követte. A lakásban talált rá a lányra, a szőnyegre rogyva, vadul zokogva. A férfi a vigasztalhatatlan lány mellé kuporodott, az ölébe vonta. Camilla erősen kapaszkodott Nate-be, mert jelen pillanatban ez volt az egyedüli hely, ahol biztonságban érezte magát.

- Semmi baj… nincs semmi baj… itt vagyok veled… - ismételgette a férfi folyamatosan. Camilla felemelte a fejét, könnytől csillogtak a szemei és a korábban nagy gonddal elkészített smink is teljesen elmosódott. – Egy kicsit jobb? – a lány csak bólogatott. – Tudsz beszélni? – újabb bólintás volt a felelet. – Elmeséled, mi közöd volt Eric Walden-hez?

- A barátom volt… - suttogta Camilla.

- A barátod? Úgy, mint a pasid? Pont az a féreg…

- Mikor megismertem egyáltalán nem volt az. Figyelmes és elbűvölő férfiként tetszelgett előttem. Beleszerettem. Fiatal és naiv voltam, és könnyűszerrel elcsavarta a fejem… - szipogott Camilla. – Rávett, hogy menjek vele… mert különben hónapokig nem láttuk volna egymást. Rióba kellett repülnie és ott voltak bizonyos ügyei… Már megbántam, hogy belementem, hiszen nem olyan volt, mint mutatta magát… - Camilla torka összeszorult, ahogy a múltat újra a hatalmába kerítette.

- Mit művelt? – Nate döbbenten hallgatta a lány szavait.

- Mikor először ellent mondtam, akkor csak üvöltött velem… Szavakkal bántott. Amikor valami nem úgy sikerült vagy csináltam meg, ahogy szerette volna, akkor felpofozott. Persze az elején még mentegettem és önmagam hibáztattam… De mikor már egyre többször bánt velem durván, megütött és erőszakos volt az ágyban is, akkor egyre kevésbé hittem a szerelmében…

Nate hitetlenkedve hallgatta Camilla beszámolóját. Viszketett a tenyere, legszívesebben agyonverte volna azt a mocskot, aki képes volt a karjai között tartott törékeny nővel így bánni, legfőképp mikor az övé volt a szerelme és ő maga.

A vasárnap végül zaklatottan ugyan, de eltelt. Majd egymást követék a nyugodt hétköznapok. Camilla és Nate azóta nem beszélt a lány múltjáról, pedig voltak még sötét foltok, melyekkel kapcsolatban nem egy kérdés merült fel a férfi fejében. De tiszteletben tartotta a lányt, s uralkodott a kíváncsiságán.

A megszokott szürke napok nyugtatóan hatottak a lányra. Marc néha felhívta ugyan, de többet nem találkoztak személyesen. A zenész lelkesen mesélt egy közelgő utazásáról a tengerentúlra, melyet izgatottan várt. A program szerint több helyen fog kisebb-nagyobb koncertet adni, s Camilla megígérte, hogy az interneten majd nyomon fogja követni a túra állomásait. S tényleg így lett, mert a koncerttúra sokkal nagyobb hírverést kapott. Sajnos nem a zene, hanem a Marc-ot kísérő társaság miatt. A legtöbb képen, sőt kivétel nélkül Dylan mosolygott az alkoholtól mámoros tekintettel egy-egy rajongó mellett. Ez volt általában az a pillanat, mikor Camilla bosszúsan csukta össze a laptopját, mert Dylan látványa túlságosan felkavaró volt számára.

  

Camilla munkából haza fele tartott, mikor eszébe jutott, hogy vásárolnia kellene. Így kénytelen volt kitérőt tenni a bolt fele. A vásárlást hamar megoldotta, mert céltudatosan haladt a sorok között, és a kosarába pakolta a legszükségesebb dolgokat. Végül mégis két jól megpakolt csomaggal indult a lakása felé.

- Hadd segítsek! – Camilla a hang hallatán összerezzent, ledöbbent. Ez a pár pillanat elegendő volt arra, hogy Dylan kivegye a lány kezéből a csomagokat. Camilla döbbent arca láttán Dylan még szélesebbre húzta a mosolyt a száján.

- Te? Hogy kerülsz ide? – tért kicsit magához a lány.

- Ennyire azért ne örülj nekem. –hangzott el a férfi szájából ez a pár szó.

- Mi mást vártál? Eddig egyetlen kedves gesztusod sem volt…

Egy egyszerű vállrándítással lezárta a beszélgetést Dylan, majd a lány szatyrával a kezében lépett Camilla mellé. Csendben haladtak egymás mellett, míg el nem érték a lakást. Nagyon úgy tűnt, hogy Dylan mindenáron maradni akar, így Camilla hagyta, hogy egészen a lakásáig a kísérje a férfi.

Dylan meglepetten pislogott körbe a lakásban, egyáltalán nem ilyenre számított. Egyszerű letisztult formák és színek uralkodtak. Megnyugtatóan hatott ez az egész rá. A kíváncsiságát mégis a rengeteg könyv és cd-k hosszú sora keltette fel. A polcok zsúfolásig meg voltak pakolva a padlótól szinte a plafonig. Dylan elbambulva olvasta végig a könyvek szerzőit, volt minden a kollekcióban. Klasszikustól egészen a napjainkig bezárólag. Egy könyv a kanapén hevert, benne egy fecnivel. A férfi odalépett és megforgatta a könyvet. Ismét megdöbbent, mert ismerős volt számára az a könyv.

- Érdekes olvasmány. Miért pont ezt választottad? – Dylan őszinte kíváncsisággal kérdezte a lányt, aki kissé összezavarodott a kérdés hallatán.

- Egyedi nézőpontot képvisel. – tért magához Camilla. – A jellemábrázolás bámulatos, sőt még rejtett humora páratlan. Kiváló könyv!

- Az új mozis adaptációban én játszom a főszerepet… - jegyezte meg mellékesen a férfi.

- Nahát! – Camilla ennyivel le is tudta a dolgot. Különösebben nem villanyozta fel az imént megszerzett információ. Dylan pedig egyáltalán nem ilyen reakcióra számított és kicsit bosszantotta is, hogy miért nem tud a lány kicsit jobban örülni.

- Kávét, teát vagy üdítőt? – lassan szűrődött be a lágy hang Dylan elméjébe.

- Nem akarok zavarni. Mit szól a barátod, ha itt talál?

- Ha most ezzel a szar dumával akarod megtudni, hogy van-e pasim, akkor nagyon béna vagy… - forgatta meg a szemeit Camilla. Csakhogy azzal nem számolt, hogy Dylan miként reagál.

- Kávét! Akkor van pasid? – a férfi a lány után lépett, sőt utána kapott. Magával szembe fordította, s úgy várta a választ. De már a válasz sem igazán érdekelte Dylan-t, mert szinte beszippantotta az a fenséges szempár, mely őt figyelte.