Meglepetés Klau-tól...Díj...

Sziasztok,

egy váratlan, de annál nagyobb meglepetés ért. Klau nekem ajánlott egy díjat, amit ezúton is nagyon köszönök!
Szabályok:


  • Írj 11 dolgot magadról!
  • Válaszolj 11 kérdésre!
  • Írj 11 kérdést!
  • Küldd tovább 11 embernek!
  1. Mióta tevékenykedsz a bloggeren? Valamikor 2009-ben regisztráltam a bloggeren, eszméletlen régen, de akkor még inkább csak olvasó voltam a blogok világában. Nos, 2011.06.27-én nyitottam meg a Pieces of my fantasia-t, az első bejegyzés 2011.06.28-án került fel.
  1. Fanfiction vagy saját történet? Ez egy nehéz kérdés, vagyis inkább összetett. Saját történet, bár nálam a fanfiction is teljes mértékben saját. 
  1. Mi az, ami a leginkább inspirál? Az élmények, benyomások. Ezeket pedig számos dolog kiválthatja. Írásnál szinte mindig szól a zene, ez is remek inspirációforrás. De képek, videók, filmek, sőt könyvet is adhatnak olyan váratlan és magával ragadó ötletet, amely még előbbre viszi a  történetem.
  1. Ki a példaképed? Sok emberre felnézek, de kifejezetten példaképem nincs. Mindenkit tisztelek, aki egy igaz ügy mellett, vagy teljesen átszellemülten kiáll valami mellett, gondolok itt környezetvédelem, vagy alapítvány támogatása.
  1. Mi a legutolsó film, amit megnéztél? The big wedding (A nagy nap, 2013) Eszméletlenül jó film. Régen láttam már olyan vígjátékot, amin szinte elejétől a végéig felszabadultan nevettem és nem csak kényszerből. Mindenkinek ajánlom, aki kikapcsolódni vágyik. Egy igazi, klasszikus értelemben vett vígjáték. Nézzétek meg megéri!
  1. Mi a hobbid? Az írás, olvasás és a filmnézés. Nálam ez abszolút hobbinak minősül. Régen festettem, most már csak az egyedi manikűrömön élem ki a festési hajlamom.
  1. Ki a kedvenc íród/költőd? Fogós kérdés, mert sok jó író van. De talán Nicholas Sparks.
  1. Melyik szemszögből szeretsz jobban olvasni: E/1 vagy E/3? Mindkettőnek megvan a maga varázsa. Mindkettő lehet a magam módján egyedi, és elbűvölő. Az E/1-et talán egy hajszálnyival kedvelem jobban, mivel ott még inkább bele tudod képzelni magad a szereplő helyzetébe.
  1. Ha lehetne egy szuperképességed, mi lenne az? Türelmet szeretnék, végtelen türelmet, vagy legalábbis többet.
  1. Mennyire befolyásolja a hangulatod az írói tevékenységedet? Nagyon. Ha jó kedved van, akkor azért. Minden könnyebben és gördülékenyebben megy. Ha rossz, akkor pedig elég ütős kis borongós hangulatú, sőt nagyon is szomorú hangulatot tudok teremteni.
  1. Mennyire viseled jól a negatív kritikát? Úgy gondolom, hogy jól viselem. A negatív kritika is kritika, és fejlesztő hatása van. Ha megalapozott és helytálló, akkor egyértelműen szükséges is.


A díjhoz kapcsolódó szabályokon, ha nem bánjátok, akkor önhatalmúlag kicsit módosítok. 11 dolog magamról, már egyszer-kétszer szerepelt, így összekötöm az 1. és 2. kérdést.

Klau kérdései és az én válaszaim:

Tényleg köszönöm a díjat, de most nem küldeném tovább. Akiket kiszemeltem, már megkapták.

Puszi,
ZoÉ



Novella 4.10 - Összetörve (Befejező rész "B" verzió)




„Valamiért mindig képesek vagyunk elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg újra... Hogy Ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani, összetörni. (...) Aztán megint csalódunk, és már nem is értjük, hogy miért hiszünk újra. Hogy honnan az istenböl van erönk ahhoz, hogy újra fel tudjunk állni, leporoljuk magunkat, felhúzzuk a cipellönket, és tovább tipegjünk. Kezdetben megtörten, csalódottan, hitetlenül. Ám idövel valami mégis történik. Megtörik a jég, jön egy mosoly, meg még egy, aztán úgy a harmadiknál már nem tudod figyelmen kívül hagyni. Van, ami nagyobb, mint te. Hatással van rád, és nem tudsz ellene mit tenni. Akaratlanul is magad mögé hajítod a lakatot, kinyitod a szíved, mit sem törödve azzal, hogy mit kockáztatsz, hogy talán ez is egy a többi közül.”

(Oravecz Nóra)

***

Camilla boldog mosollyal és élvezettel sétált végig a jártán a ragyogó napsütésben. Mindkét karján csomagok lógtak, és még mindig nem végezett. Lendületes léptekkel haladt a kocsijához, s gyors mozdulatokkal pakolt be mindent a csomagtartóba. A színes csomagok ott sorakoztak, s már csak néhány apróság beszerzése maradt hátra. Éppen beszállt, mikor megszólalt a mobilja.
- Szia, Édesem! Mit szeretnél? – könnyed és vidám hangon beszélt, míg elhelyezkedett az ülésen és a dokkolóba illesztette a telefonját. – Ugye nincs baj?
- Nincs semmi baj. Csak meg szerettem volna kérdezni, merre jársz. – elégedett hangon ejtette ki a szavakat. – Elég régen elrohantál, s még csak egy csókra sem volt időnk…
- Szeretlek, és ha hazaérek, akkor majd valahogy bepótoljuk… - Camilla pajkos játékba kezdett, s sikerült felhúznia a férfit.
- Szívem, ne tégy könnyelmű ígéretet és igyekezz haza! – a férfi szavait valamiféle zaj szakította félbe, s köszönés nélkül nyomta ki a telefont. Camilla lelki szemei előtt megelevenedett a vágyakozó férfi alakja. Aztán anyai szíve és aggodalma egy pillanat alatt elhatalmasodott rajta. Bár tudta, hogy semmi baj nem történhet.
Miután Camilla megnyugtatta magát vett egy nagy levegőt. Elhatározta, hogy még gyorsabb tempóra kapcsol, s beszerzi a maradék apróságot. Tökéletesre szerette volna szervezni a születésnapi partit, hiszen az életében a legfontosabb személyt köszöntötték volna. Ugyanakkor az ehhez hasonló események fontosak voltak Camilla szüleinek, mert ilyenkor vették a fáradtságot, s az óceánt átrepülve látogatták meg a lányukat. S ilyenkor kritikus szemmel vizslattak mindent a szülők, s ha valami nem tetszett nekik, akkor a negatív véleményt nem rejtették véka alá. Tehát Camilla-n egyre nagyobb volt a teher. Egy újabb nagy levegőt vett, majd lendületesen csatlakozott az utca forgatagához.
Majdnem egy órával később a lány elégedetten lépett ki az utolsó üzletből. Reggel óta talpon volt, már nagyon régen volt az a bizonyos reggeli kávé. Olthatatlan vágyat érzett rá, így aztán nem az út mellett parkoló kocsi, hanem a sarkon lévő kávézó felé vette az irányt. Verőfényes nyári napsütés szinte elvakította a lányt, de ez egyáltalán nem zavarta. Ez volt az egyik oka, amiért olyannyira szerette Los Angeles-t. Az első hetek, sőt talán még a hónapok nehezen teltek el a lány számára, hiszen minden idegen volt számára. Csakhogy tudta, hogy szüksége van a változásra, az élete múlik rajta. Nehéz döntés volt, de évek múltán már egy cseppet sem bánta, hiszen végre boldog lett.
A múló hónapok kemény munkájával Camilla beilleszkedett, új munkája és új barátai lettek. Persze Nate-ről sosem feledkezett meg, mindig tartották a kapcsolatot, csakhogy az óceán elválasztotta őket. De mindig tudtak a másikról. Nate életében jöttek és mentek a barátnők, míg végül találkozott Viola-val. Olyan komolynak bizonyult a kapcsolatuk, hogy végül eljegyezték egymást, hónapokkal később pedig egybekeltek. Camilla örömmel fogadta a barátja boldogságát, s készségesen segédkezett a szervezésben.
A lányt kissé elvakította a kávézó ajtaján tükröződő fény, s óhatatlanul ütközött neki a férfinak. A két test egymásnak ütközött, aztán a férfi kapott Camilla után, nem hagyta, hogy elessen.
- Bocsánat! – elmosolyodva emelte fel a fejét a lány. A férfi baseball sapkát viselt, és kissé gondozatlan szakállat. Camilla ahogy a szótalan férfit nézte valami ismerőset látott a tekintetében. S ettől csak még inkább zavarta, hogy a férfi még mindig nem engedte el. – Kérem, elengedne? – a lány kibontotta magát, s már lépett volna tovább, mikor a férfi utána nyúlt. A kezét érte el, s bilincsként fonódtak rá a hosszú ujjak.
- Cam… Camilla… - suttogta a meglepett férfi.
- Igen? – meglepetten nézett vissza a lány. Nem tudta, honnan ismeri a férfi, hiszen nem emlékezett rá.
- Gyönyörű vagy… - áhítattal suttogta a férfi, s most már Camilla is tudta, ki ő.
- Dylan… - a lány úgy kapta el a kezét, mintha az érintés égetné. – Sajnálom, de mennem kell… - azzal már lépett is tovább. Nem akart beszélni ezzel a férfival, nem akart rá emlékezni sem.
Az ajtóhoz lépett, s még a kávét is elfelejtette, mivel teljesen elterelte ez a váratlan találkozás gondolatait. Sietős léptekkel a kocsijához igyekezett. Már kevésbé fájt az emlékezés, már kevésbé fájt a férfi emléke, azonban mégis felkavaró volt. Annyi év eltelt anélkül, hogy akárcsak valamit is hallott volna Dylan-ről. Talán a véletlen, talán a sors rendezte úgy, hogy még csak egy apró hírmorzsa se jusson el a lányhoz. Most viszont itt volt, teljes életnagyságban. Persze változott, az arca kissé beesettebb, soványabb lett az egész alakja. Hajdanán sem volt izompacsirta, mégis akkor sokkal izmosabbnak hatott. A haja is most hosszabb volt és a szakáll, mely teljesen elfedte az arca jó részét. S mindezt pár pillanatnyi találkozásból szűrte le Camilla.
A kocsi mellett ácsorogva kutatott a táskájában a kissé feldúlt lány, a kocsi kulcsát sehogy nem tudta megtalálni. Átforgatott mindent, mégsem jött elő az az átkozott kulcs.
- Camilla, kérlek. – összerezzent a neve hallatán, melyet Dylan olyan különleges módon tudott kiejteni, amit senki mástól nem hallott. – Csak beszélgetni szeretnék veled…
- Miért? Dylan miért? – ismételte a lány fájdalmas hangon. Az emlékek hívatlanul előre nyomultak a lány elméjében, s meg is elevenedtek.
- Szeretném tudni, mi történt veled… - Dylan zsebre dugta a kezeit, a vállait kissé megemelte. Teljes alakja bűnbánatról tanúskodott. – Egy kávé? Ebéd? Bármi! – kérlelte a férfi Camilla-t.
- Sietnem kell… Nem tudom, hogy egyáltalán jó ötlet-e. – nyögte ki nagy nehezen Camilla.
- Kérlek, gondold át! Minden délután a Westwood Parkban sétálok és ücsörgök. A teniszpályák felől… - motyogta Dylan lehajtott fejjel. – Gondold át, és ott megtalálsz! Szép napot! – még egy utolsó kissé erőltetett mosoly után Dylan elsétált. A férfi távolodó alakját Camilla addig nézte, míg az utca forgataga be nem szippantotta.


Camilla kissé összezavarodva ülte be a kocsiba, és jó néhány percig csak ücsörgött. – Miért? – ismételte meg a kérdést. – Miért kellett felbukkannod? – markolta meg erősen a kormányt. Nem akarta, mégis egy könnycsepp kigördült és végigfutott az arcán. A szeméhez kapott és megakadályozta, hogy újabb kicsorduljon. Aztán megszólalt a mobilja. Nagy levegőt vett, majd a füléhez emelte a készüléket.
- Kicsim, minden oké? Ugye már hazafelé tartasz? – az aggódó férfihangnak sikerült elterelnie a lány figyelmét.
- Sietek haza. – Camilla enyhén elmosolyodott. – Csók, édesem! – kinyomta a telefont s hazafele tartott.
Egész úton Dylan járt a fejében, egyszerűen képtelen volt továbblépni. Egészen hazáig rágódott azon, hogy találkozzon-e a férfival. Ahogy töprengett úgy rájött, hogy talán mégis el kellene mennie, de a következő percben már meg is gondolta magát. Nagyot sóhajtott, mert nem jutott előbbre a gondolataival. De tovább nem tudott ezzel foglalkozni, mivel hazaért. Lassított, majd pedig a felhajtón parkolt a ház előtt. Kiszállt a kocsiból, s ekkor kivágódott a bejárati ajtó.


- Mami, mami… - harsogta a vékony hang. Futva közelített az apróság. Amint elérte az anyukáját a lábait ölelgette.
- Szia, kicsikém! – hajolt le Camilla, de annyira kapálózott a kicsi, hogy felemelte.
- Gyere Lucy, ne a mami cipeljen! – lépett Camilla mellé a férfi. Egyből átvette a kislányt, és csókot nyomott a lány szájára.
- Jeremy, nincs semmi baj. – ölelte meg a párját a lány. – És mit csináltál kicsikém?
- Rajzoltam a mamával, apával fogócskáztam… és a nagypapával tévéztem…
Boldogan nevetgéltek, s Lucy annyira követelte az anyja figyelmét, hogy teljesen lekötötte azt. Jeremy hordta be a csomagokat, míg Camilla a kicsit etette meg. S miután a kicsi teljesen elfáradt és elpilledt az anyja lefektette. Ekkor elérkezett a pillanat, hogy feldíszítsék a lakást, és előkészítsenek mindent a szülinapi ünneplésre. Camilla és Jeremy szülei is megérkeztek a hotelből. Úgy tűnt, hogy a nagyszülők megértik egymást, s jól kijönnek. A nappaliban iszogattak, míg Camilla és Jeremy a konyhába készültek elő.
- Camilla, mi történt ma veled? – Jeremy a lány hátához simult és úgy ölelte magához. Közben finom csókokkal hintette be a lányt.
- Mire gondolsz? Nincs semmi. – letett mindent a kezéből. Terelt, és bízott benne, hogy a férfi elhiszi.
- Tudod te nagyon jól! – lassan megfordította a lányt a kezei között, s mikor szembe voltak egymással, akkor szerelmes csókot váltottak. – Valami felkavart, valami bánt. Rágódsz valamin. Ismerlek, és szeretlek. Nekem bármit elmondhatsz!
- Mielőtt hazaindultam volna, valakivel összefutottam. – kezdett bele a lány, s mintha úgy érezte volna, hogy megkönnyebbült. – A múltamból bukkant fel valaki, találkozóra hívott. Beszélni akar velem és nem tudom, mit tegyek. Elmenjek vagy ne?
- Ezt neked kell eldöntened. – jelentette ki Jeremy.
- De ha elmegyek? Vagy ha nem? – töprengett hangosan a lány.
- Édesem, szeretlek és bízom benned. Azt elmondhatom, hogy talán okkal futottak össze, másrészt a múltad lezárásában is segíthet, ha találkozol vele…
- Ezért szeretlek olyan nagyon! - Camilla mosolyogva hajolt a férfi ajkaira. A szerelmes csókot követően Lucy felbukkant s a szülők, nagyszülők megkezdhették az ünneplést.



Másnap Camilla csak nagy nehézségek árán tudod megnyugodni. Kissé idegesen készülődött, de belátta, hogy ezen túl kell esnie. Le kell zárnia a múltját, mert ha nem így tesz, akkor örökké kísértheti. Jeremy próbálta megnyugtatni Camilla-t s a lelkére kötötte, ha bármi baj van, akkor hívni fogja. Majd egy szerelmes csókkal köszöntek el egymástól.
A parkig zökkenőmentes volt az út, s miután Camilla leparkolt hosszasan ücsörgött, mert nem volt teljesen biztos benne, hogy jó helyen jár. Csakhogy néhány pillanat múlva valóban feltűnt Dylan. Farmert, pólót, dzsekit és baseball sapkát viselt. Lassan sétált végig az ösvényen a fák hűs árnyékában. A parkban játszadozó gyerekeket, a kutyasétáltatókat és a szerelmes párokat figyelte. Aztán kicsit arrébb sétált és egy padra telepedett le. Camilla erőt vett magán, s kiszállt a kocsiból. Megfontolt lépésekkel közeledett a pad felé, s ahogy elérte a férfit rájött, hogy megnyugodott.
- Szia, Dylan! – köszönt kedvesen, majd helyet foglalt a férfi mellett.
- Szia! Nem voltam benne biztos, hogy eljössz… - sóhajtott Dylan, s tekintetét a futkosó gyerekekre emelte.
- Nem voltam benne én sem biztos… - vallotta be Camilla.
- Sajnálom, ami a múltban történt. Már mindent, amit korábban mondtam és tettem, azóta is bánom… - Dylan-re egyáltalán nem illő bocsánatkéréssel nyitott. Újabb meglepetést okozott a lánynak.
- Az már a múlt… Úgy érzem, hogy túlléptem rajta. Fájt, pokolian fájt a tudat, hogy csak játszottál velem, mikor én szerettelek. – Camilla a kezét figyelte és a gyűrűjével játszott, így próbált megnyugodni.
- Hidd el, hogy szerettelek, csak akkor még ezt nem tudtam, mit jelent és mekkora kincs. – Dylan a lányra emelte a szemeit. Ismerős vonásokat keresett, s gyorsan tudott váltani a témák között. - Boldog vagy? Azóta megtaláltad életed párját?
- Igen… - kurtán válaszolt, nem akart mélyebben belemenni a magánéletének feszegetésébe.
- Régóta élsz itt? Mikor költöztél ide?
- Miután rendbejöttem a baleset után szükségem volt a változásra. Ez kézenfekvőnek tűnt. – lassan Camilla kíváncsisága is feléledt.
- S veled mi történt? Színészet, filmek, csillogás és siker? – kíváncsiskodott a lány, hiszen egykor ez volt Dylan mindene. A múltban ezek jelentették az állandóságot a férfi számára, s tulajdonképpen ezek okozták Dylan vesztét is.
- Jó ideje nem forgatok… Kiszálltam… - Dylan karba fonta a kezeit, a teste árulkodott helyette: fájdalmas emlékek voltak számára.
- Mi történt? Nem bántad meg?
- Voltam annál mélyebben, mint mikor utoljára találkoztunk… Az életemmel játszottam, de visszarángattak… - vallotta be a férfi a múltja sötét foltjából egy darabkát. – A többivel inkább nem terhelnélek… Hányadik hónapban jársz? – váltott témát hirtelen Dylan. Camilla meglepődött, ezáltal nem is tudott rögtön felelni. – A kávézónál nem voltam benne biztos… De most jobban látszik… - halvány mosollyal nézett a lányra.
- A negyedik hónap végén… - simított végig Camilla a pocakján. – Remélem, hogy kisfiú lesz. A kislányom otthon van az apukájával. Neked van gyermeked? – Camilla ártatlanul tette fel a kérdést, de Dylan-t nagyon rosszul érintette a váratlan kérdés.
- Van egy fiam… - Dylan erősen koncentrált a parkban focizó fiúkra. – Ott középen, a csatár… A szőke kisfiú… - mutatott a focizó gyerekek felé. - Az én fiam. Minden nap kijövök, hogy láthassam Őt, mert az anyja hétvégi apukát csinált belőlem… De mindenért csak magam okolhatom…
- Sajnálom…
- Hidd el, nagyon megszenvedtem azért, hogy ki tudjam mondani: hibáztam. Drog- és alkoholproblémáim voltak. Kiraktak a produkciókból és nem kaptam több ajánlatot. Megzuhantam és elvonóról elvonóra jártam…
- Hosszú utat kell megtennünk a boldogság felé… - sóhajtotta Camilla. – A rehabilitáció alatt rászoktam a gyógyszerekre, depressziós voltam… Nagyon nehezen tudtam újra élni. De aztán találkoztam Jeremy-vel, s értelmet adott az életemnek… Átsegített a nehéz napokon. Miatta és érte élek, meg az én manócskáimért…
- Az akkori barátnőm rövidesen kidobott, mivel hátráltattam az előbbre jutását. Ez is betett nekem. Senki nem volt mellettem, mert mindenkit elüldöztem magam mellől… Marc egy darabig kitartott mellettem, harcolt velem, értem, de feladta… Nem hibáztatom, soha nem is tenném. Sokkal hálásabb vagyok neki annál, sokkal többel tartozom…
- És a kisfiad anyja? – Camilla csodálva nézte a kisfiút. Tényleg az apjára ütött, a vonásai egy az egyben rá emlékeztették.
- Kalandnak indult az egész… Pénzt remélt tőlem, csakhogy velem együtt a karrierem is tönkre ment, így a csillogó és fényűző élet elmaradt… Egy hangszer boltom van, ott dolgozom, amit nagyon szeretek. Néha-néha tanítást is vállalok. Nem sokat keresek, de arra éppen elég, hogy megéljek és fizessem a gyerektartást.
- De boldog vagy és tiszta… Láthatod a fiad felnőni… Ennél nincs fontosabb…
- Nincs…
Lassan abba maradt a beszélgetés, kifogytak a témákból. Mindkettőjük lelke megbékélt, s végre oly hosszú idő után képesek voltak lezárni a múltat. Nem is gondolták, ennyi minden megválaszolatlan maradt bennünk, de most hogy már tudtak a másikról, valamiféle elégedettséggel töltötte őket el. Camilla elengedte a férfit, akit egykor szeretett. Dylan pedig rájött, hogy mindig is szeretni fogja ezt a nőt, akit egykor mélységesen megsebzett.
Vagy félóra csendes ücsörgés után Camilla lassan felállt, s kedvesen Dylan-re mosolygott. Nem mondott semmit, csak bólintott egyet, amit a férfi is viszonzott. Szavak nélkül köszöntök el egymástól, s a lány a kocsijához indult. Megnyugvással sétált, s már egy cseppet sem bánta, hogy eljött erre a találkozóra. Már majdnem elérte a parkoló autót, mikor visszanézett a pad felé. Dylan még mindig ott ücsörgött és a játszadozó gyerekeket figyelte. Camilla végül elrebegett egy visz’ látot. A lelke legmélyén szinte érezte, hogy most játja utoljára látja Dylan-t.
Mindenkinek vannak sebei, némelyeknél felszíni sérülések, némely embereknél mély sebek, melyek sosem gyógyulhatnak teljesen be. Azonban ez az élet, mely néha boldog, néha megsebez, sőt olykor darabjaira tör. Azonban csak kevesen tudnak erőt meríteni és újra felépíteni önmagukat. Hosszú, fárasztó és pokolian fájdalmas folyamat…


„Nem számít, hogyan tervezed meg, ahogy az sem, hogyan képzeled el. Anélkül, hogy tudnál róla, az élet megtalálja számodra azt, amire mindig is vágytál.”

(Tuti gimi c. film)

Forever is only the beginning - Part 9

Sziasztok,

hát végre elkészültem a teljes fejezettel és már hozom is. Remélem, hogy azért néhányotok még nem adta fel teljesen, és élvezettel fogadja a részt. A bonyodalmak most kezdenek igazán kialakulni és nem kevés izgalmat tartogatnak a soron következő részek!

Jó olvasást mindenkinek!
Tényleg nagyon örülnék neki, ha kicsit több komi lenne! Please :)

Puszi,
ZoÉ


***

Az Atrani kastély

A csodaszép ódon Atrani kastély minden előkelőségével a kis öböl fölé magasodott a Dragone hegyi patak torkolatvidékénél. Káprázatos képet festett, ahogy a monumentálisnak látszó épület a meredek sziklafalak között az ég felé nyújtózkodott. A kastély és az hozzá tartozó birtok mindössze 0.2 km²-es terület ölelt fel. Az itt élők mindig is egy önálló és roppant zárt közösséget alkottak. S ezen a múló idő sem tudott változtatni.
Hajdan a római arisztokrata családok telepedtek meg először ezen a vidéken, majd később a gazdag amalfi kereskedők építették fel a fényűző palotáikat. Egy-egy nagyobb szabású átépítéssel megerősítették a kastélyt védő falakat és a felszín alatt megbúvó alagútrendszert, amely egy rejtett börtönt is magában foglalt vaskos falakkal és masszív rácsokkal. Az itt élőknek is hosszú időbe telt, mire kiismerhették magukat a labirintusban.
Egy árny szapora léptekkel sietett végig a végtelennek tűnő folyosón, míg el nem érte a legeldugottabb cellát. A szíve hevesen dobogott, kapkodta a levegőt. A félelem teljes mértékben a hatalmába kerítette. A cellában viszont egy meggyötört alak vetette a hátát a hideg és kissé nyirkos falnak. Alig lélegzett és alig vert a szíve, de még élt. A fájdalom újra és újra lecsapott rá, de így legalább biztosra vette, még életben van. Bár egyre brutálisabbak lettek a kihallgatások, hiszen egyetlen szót sem szólt. Azt azonban egyre kevésbé tudta, meddig bírja még. Tíz körömmel kapaszkodott az életébe, ami egyre nehezebb volt számára. Mégsem adhatta fel, hiszen meg kellett még valakit védenie.
- Joseph, mit tettél? – suttogta az aggodalmas hang. A testőrség egy tagja volt, mivel csak ők juthattak be.
- Federico. – nyögte ki nehezen Joseph. Lassan tudott csak mozogni, s nem tudta, egykori barátja üdvözli vagy az egyik kihallgató tisztjét. – Talán jön a következő menet?
- Joseph, mint régi barátod, és mint testőrségi tag kérlek, áruld el, amit tudsz! Csak a saját szenvedésed húzód, és a halál… Ki fogják belőled szedni úgyis, amit akarnak…
- Kösz, de nincs mit mondanom!
- Joseph, mozdulj! Lord Lucius látni akar. – egy újabb testőrségi tagja állt meg a cella előtt. A nehéz ajtó lassan nyílott ki, míg Joseph lassan feltápászkodott.
- Gabriel, ne csináld ezt! – Federico próbált közbeavatkozni, és jobb belátásra bírni a bajtársát, hogy egy másikat megvédjen.
- Tisztában vagy a paranccsal. Ők kiadják a parancsot, mi pedig végrehajtjuk. Ez a dolgok rendje. Ne akard, hogy jelentsem az engedetlenséged!
- Hagyd Fede, ennek így kell lennie! Jó barát voltál mindig is!
Joseph nehezen tudott mozogni, így elég hosszú időbe telt, míg a tanácsterembe értek. Ott azonban a férfi lábai feladták, s földre zuhant. Megvetéssel telve nézett a jóvágású, sápadt férfira, aki a faragott mögött, az asztalfőn ült. Évtizedek, sőt évszázadok alatt sem változott semmit. A mindig elegáns külső egy kegyetlen, könyörtelen természetet rejtett el.
- Lord Lucius Atrani öröm újra látni! – Joseph gúnyosan ejtette ki a szavait, már semmi nem számított. Abban a pillanatban tudta, elérkezett a megváltó halál, mikor belépett a tanácsterembe. Egy szót sem tudtak belőle kihúzni, így most már biztos volt benne, a sírba viszi az évek óta őrzött titkokat. Eddig a testőrséggel, a vallatókkal találkozott és néhány olyan szolgával, aki ételt vagy vizet vitt neki. A lord mindeddig egyetlen egyszer sem fogadta. Pedig egykor Joseph a lord első embere volt, amolyan jobb keze, a bizalmasa. Csakhogy Joseph-et is utol érte a szerelem, s kettőjük életét mentették. Akkor még nem tudták, hogy a menekülő nő szíve alatt egy aprócska élet növekszik.
- Vegyes érzelmeim között valóban némi öröm is fellelhető. – ízesen szólalt meg Lucius, a stílusa tökéletes volt még most is. – Hiszen egy régi kedves barátot üdvözölhetek ismét. – lassan sétált Joseph felé, mégis volt valami fenyegető és baljós a közeledésében.
- A vendéglátáson még lehetne mit csiszolni! Legalábbis a kastély azon szárnyán lehetne még mit modernizálni.
- Mindig is kedvemre való volt a humorod és a bátorságod. DE azt arcátlanságnak tartom, hogy pont te árultál el. – Lucius mindenféle megerőltetés nélkül, fél kézzel magasba emelte Joseph-et a nyakánál fogva. A lábai a levegőben kalimpáltak, míg a kezeivel próbálta a vaskos szorításon enyhíteni. – Az árulást pedig senkitől sem tűröm el. A megbízhatóság és hűség, ami a testőrség minden tagjának alapkövetelmény. Évszádos elveim vannak, melyek a hatalmam szilárdították meg. S ezek megszegését könyörtelenül megtorlom. Úgyhogy már most készülhetsz a halálra. Egy valamit még elárulok neked a halálod előtt, bújjon bárhova is Elizabeth akkor is megtalálom.
- Azzal bizony elkéstél. Évekkel ezelőtt meghalt, már semmit sem tudsz ártani neki. Sosem szeretet, csak eltűrte téged.
- Rajta kívül is lesz még, akin megbosszulhatom, hogy elvették tőlem a lányom.
- Tudsz róla? – Joseph meglepetten kérdezett vissza, s a legrosszabbra tudott gondolni.
- Nem mindenki olyan elkötelezett és kitartó, mint te. Drága barátom! Közelebb vagyok hozzá, mint azt te gondolnád. Visszakapom a lányom, és ha kell, akkor mindenkit megöletek. – Joseph nyakán egyre erősebb volt a szorítás, egyre kevésbé kapott levegőt. Aztán lassan elsötétül a világ, s a férfi teste a földre zuhant. Lucius pedig elégedetten lépett el a test mellett.


***

Edward

A napok egyre nehezebbek lettek, hiszen a család egy emberként szurkolt, hogy tegyek végre valamit. Jasper már nem is nagyon tudott megmaradni mellettem, az örökös tépelődésem miatt. Képtelen voltam dűlőre jutni saját magammal, mi lenne a helyes lépés: vállaljam fel az egyre fokozódó gyengéd érzelmeim Ever fele vagy felejtsem el örökre? Ha az önmagammal vívott harcon felül küzdenem kellett a családdal is. Ever élet és halál között lebegett, hogy Carlise a végső megoldásnak tartogatott átváltoztatást sürgette. Ezt nem engedhettem, Ever-nek minden joga megvolt a teljes emberi élethez. Egyedül Rose volt, aki mellém állt, ő sem egyezett bele Ever átváltoztatásába. A kitartásunknak köszönhetően Ever kórházba került, és bár az eltöltött napok teljesen egyformák voltak, nem történt semmi vele. Hosszú éjszakákat töltöttem el Ever mellett, titkon.
Egy újabb átlagos napon voltunk túl, vagy úgy is mondhatnám, hogy egy újabb napon a pokolban. Felkaptam az egyik kedvenc könyvem és a közeli szikláig meg sem álltam. Egy darabig csak ücsörögtem, aztán már nyitottam volna ki a könyvem, amikor zajra kaptam fel a fejem.
- Nem bánod, ha kicsit csatlakozom? – Rose kecsesen sétált mellém, majd hozzám hasonlóan a szikla peremére ült.
- Minek köszönhetem a társaságod? – sandítottam Rose-ra. – Talán Emmett csinált már megint valami ökörséget?
- Nem, bár közel járt hozzá. – mosolyodott el Rose. A hangja és a tekintete tele volt szerelemmel, ahogy Emmett-re gondolt. – Sose javul meg. Most inkább veled szerettem volna beszélni.
- Hallgatlak. – összecsuktam a könyvet, mert megütötték a szavai a füleimet.
- Miért nem fogadod el, hogy érzel valamit Ever iránt? Csak a vak nem veszi észre, mi van kettőtök között.
- Azt hittem, Jasper a lélekbúvár.
- Lehet, hogy ő az. De én pdig nő vagyok, és tudok a sorok között olvasni.
- Tényleg ennyire nyilvánvaló?
- Igen, teljesen. Elég látványosan erőlködsz, hogy elkerüld őt.
- Össze vagyok teljen zavarodva. Azt sem tudom, mit érzek vagy mit kéne tennem. Ő egy törékeny emberlány, aki haldoklik.
- Igen, és tudod, hogy melletted állok. Egyáltalán nem ilyen életet akartam én sem, és ha megvan a lehetősége másmilyenre, akkor ellenzem az átváltoztatását. Akkor legalább tedd boldoggá, míg él és a már tényleg nem lenne más megoldás, illetve tényleg egymáshoz tartoznátok, akkor pedig az örökkévalóság állna rendelkezésetekre. Gondolkozz el ezen, és amúgy Carlise telefonált, mert Ever végre felébredt!
Rose elviharzott, viszont túl sok gondolkoznivalót hagyott nekem. Ahogy töprengtem úgy jöttem rá, hogy igaza van. Lehetek Ever mellett még akkor is, ha ő hosszú boldog emberi életet él le. Észre se vettem, hogy besötétedett, olyannyira belemerültem a gondolataimba. Azonban sikerült meggyőznöm magam, hogy menjek.
Könnyedén jutottam be a kórházba, feltűnés nélkül suhantam végig a folyosón is. Ever kórtermét pillanatok alatt találtam, de az ajtóban megtorpantam. Mint egy kisiskolás, úgy ácsorogtam zsebre dugott kézzel az ajtóban, csakhogy felfedeztem a könnyeit. Eszméletlenül sápadt volt, alig volt benne élet, mégis gyönyörű volt. Aztán fájdalmas hangon ecsetelte, mennyire vágyta a halált. Szinte fizikai fájdalmat okozott még nekem is, ahogy belegondoltam egy Ever nélküli világba. A tisztasága, a kedvessége semmivé válna. Tennem kellett valamit. Megcsókoltam, gyengéden és odaadóan. Azonban a csóktól és az általa kiváltott érzésektől megrettentem. – Helyesen cselekszem? Tényleg ez a legjobb neki?- újra azt tettem, amit legelőször. Elmenekültem és újra kerültem mindenféle magyarázat nélkül.
Újabb napok teltek el, ráadásul egy párban elvégzendő feladatokat is kaptunk Mr. Collins-tól. Nem túlzottan fűlött hozzá a fogam, legfőképpen amiatt sem, mert Bella-val kerültem párba. Óra után a kocsim felé masíroztam, mikor feltűnt, hogy Bella lohol utánam.
- Edward, várj! Kérlek, beszéljük meg a feladatokat! – lihegett.
- Bella, ne aggódj! Majd megcsinálom, és nem kell vele foglalkoznod. – vontam meg a vállam.
- Nem, Edward ez közös feladat! Igen is részt szeretnék venni.
- Jó, legyen. Mikor üljünk le megbeszélni? – adtam be a derekam.
- Hát az az igazság, hogy nekem most lenne a legjobb. Mert hamarosan elutazom, meglátogatom az anyukám.
- Rendben, akkor kérlek, szállj be!- Bella bólintott, aztán azt tette, amit kértem.
Otthon éppen a távozó Emmett és Jasper-rel futottunk össze. Egymást húzva indultak „futni”, de tőlük legalább megtudtam, hol vannak a többiek. Meg sem lepődtem, hogy a lányok vásárolni vannak. Bár azon azért elmorfondíroztam, hogy Ever-t is magukkal vitték. Aztán Bella és a hülye feladat teljesen elterelte a figyelmem, legfőképpen akkor, mikor Bella váratlanul, minden előzmény nélkül megcsókolt. Figyelmetlen voltam, az agyam csakis Ever körül forgott, így Bella kihasználhatta a pillanatnyi üzemzavarom. Csakhogy pechemre pont ekkor érkeztek meg a lányok. Ever pedig mindent látott. Alice kimondatlanul kezdett el szidni onnantól, hogy belépett az ajtón. Ráadásul látomása volt, miszerint Ever elhatározta, randizni fog valakivel. Egyből ökölbe szorultak a kezeim, ezt nem hagyhattam.
Kihallgattam a beszélgetést, bár egyáltalán nem volt illendő dolog, mégsem tudtam megállni. Ever végül elintézett annyival, hogy nem tartozik rám és bezárkózott a fürdőbe. Legszívesebben törni-zúzni szerettem volna, mert a saját hibámból szalasztottam el a lehetőségem. Feldúltan trappoltam vissza a földszintre, ahol kissé fagyos volt a hangulat.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha mennék. Máskor befejezhetjük. – suttogta Bella, mire felkaptam a fejem.
- Várj, hazaviszlek. – nyúltam a kulcsom után, a kedves gesztus azonban kivívta Alice-nél és Rose-nál is a rosszallást. – Bella, mi lenne, ha holnap délelőtt találkoznánk. A plázában, az egyik kávézóban és akkor be tudnánk fejezni. – ajánlottam fel nem minden hátsó szándék nélkül egy találkozót, míg a kocsiig sétáltunk.
- Jól hangzik, úgyis holnapután utazom. – mosolyodott el Bella. Egy halvány mosolyt én is erőltettem az arcomra, csakhogy a szemem szarkából látta Ever-t, aki ugyancsak végignézte a jelenetünket. Ahogy Bella előtt kinyitottam az ajtót, és míg el nem hagytuk a Cullen birtokot.
- Sajnálom, nem akartam galibát okozni. - Már az országúton voltunk, mikor Bella újra megszólalt. Felé pillantottam, mert nem értettem egészen, mit akar. – Ever most biztosan megharagudott rád, ahogy rajtakapott minket. Tényleg nem akartam bajt, csak még nincs nagy tapasztalatom a csókolózásban, és hülye ötlet volt veled gyakorolni. Bár tényleg nagyon jól csókolsz.
- Bella, ez egy szerencsétlen véletlen volt. Ne szabadkozz!
- Tudom, csak mégis rosszul érzem magam.
- Ever neheztel rám, de egyáltalán nem emiatt a csók miatt van.
- Ki kellene békítened. Szeretjük a romantikus dolgokat, a virágot, a csokoládét. Egy kettesben eltöltött szép este.
- Ezek mind szép és jók, csak nekem sokkal ütősebb ötletre lenne szükségem, hogy kiengeszteljem Ever-t.
- Majd még gondolkozom én is, aztán holnap elmondom mire jutottam. Köszönöm a fuvart! Holnap a pláza bejáratánál találkozunk!
Leparkoltam, majd mindaddig vártam, míg Bella be nem ment a házba. A kormányon doboltam, mert tetszettek Bella ötletei, csak azt sem tudtam, Ever mit szeret. Ebben a pillanatban csörrent meg a telefonom.
- Alice, mit szeretnél?
- Vegyél egy csokor virágot, lehetőleg rózsát és vöröset. És ha már ott vagy egy doboz édességkülönlegességet.
- Kösz, kicsi kobold! Mire mennék nélküled?
- Hát még így sem biztos, hogy te leszel a biztos befutó. – Alice abban a pillanatban kinyomta, ahogy lemondta, amit akart. Persze a szavaival nem kevés nyugtalanságot öltetett el bennem.
Elég hülyén éreztem magam, mikor nem tudtam választani, milyen édességet vegyek. Az eladólány kis híján felfalta a szemével és a gondolatai sem éppen kedvemre valóak voltak. Amikor segítséget kértem, mondván a barátnőm szeretném meglepni, neki szeretnék kedveskedni, akkor irigykedni kezdett. Talán éppen ezért is a lehető legdrágább édességet ajánlotta. Nekem mindegy volt, úgyhogy azt választottam. Mellé csaptam egy tucat vörös rózsát és a legjobbakat reméltem, hogy ez első lépésnek megteszi.


***


Részlet Forever is only the beginning - Part 9


Egy árny szapora léptekkel sietett végig a végtelennek tűnő folyosón, míg el nem érte a legeldugottabb cellát. A szíve hevesen dobogott, kapkodta a levegőt. A félelem teljes mértékben a hatalmába kerítette. A cellában viszont egy meggyötört alak vetette a hátát a hideg és kissé nyirkos falnak. Alig lélegzett és alig vert a szíve, de még élt. A fájdalom újra és újra lecsapott rá, de így legalább biztosra vette, még életben van. Bár egyre brutálisabbak lettek a kihallgatások, hiszen egyetlen szót sem szólt. Azt azonban egyre kevésbé tudta, meddig bírja még. Tíz körömmel kapaszkodott az életébe, ami egyre nehezebb volt számára. Mégsem adhatta fel, hiszen meg kellett még valakit védenie.
- Joseph, mit tettél? – suttogta az aggodalmas hang. A testőrség egy tagja volt, mivel csak ők juthattak be.
- Federico. – nyögte ki nehezen Joseph. Lassan tudott csak mozogni, s nem tudta, egykori barátja üdvözli vagy az egyik kihallgató tisztjét. – Talán jön a következő menet?
- Joseph, mint régi barátod, és mint testőrségi tag kérlek, áruld el, amit tudsz! Csak a saját szenvedésed húzód el és a halál… Ki fogják belőled szedni úgyis, amit akarnak…
- Kösz, de nincs mit mondanom!
- Joseph, mozdulj! Lord látni akar.




Novella 4.10 - Összetörve (Befejező rész "A" verzió)




„Az életünk nem csupán a miénk, kötödünk másokhoz, a múltban és a jelenben, és minden egyes büntettel vagy kedves gesztussal jövünk keletkezéséhez járulunk hozzá.”

(Felhöatlasz c. film)
***
Dylan induláshoz készen állt az ajtó előtt, de még mielőtt kilépett volna rajta végigtapogatta a zsebeit, hogy mindent eltett-e. Az egyik zsebében megcsörrentek a kulcsai, másikban kitapintotta a tárcáját. A cigarettás dobozt az öngyújtójával együtt a kabát zsebében volt, viszont a napszemüvegét elfelejtette, így azt még meg kellett keresnie. Hirtelen nem tudta, hol is keresse, de a lakosztályt nem akarta felforgatni. Megállt s pár pillanatig eltöprengett, s felrémlett, hogy érkezése után a nappali asztalára dobott pár dolgot. Jól gondolta, s felkapta a Ray Ban-t. Most már mindene megvolt, így végre elindulhatott.
Az előkelő szálloda folyosóin, majd a hallján sétált végig. Néhány vendég ugyan megnézte, bár ezek csak futó pillantások voltak, ezért senki sem ismerte fel. A hotel bejárata előtt megállt, s várt, mert éppen akkor gördült egy taxi Dylan elé. A férfinek már nem volt ideje rágyújtani, pedig minden vágya egy cigaretta volt. Hosszú napok álltak mögötte, de most semmi más nem számított, csakis az eredeti célja. Tudta, hogy már nem sokáig tart ez a nap, s nem sokára hazamehet, otthon lehet teljes nyugalomban.
Dylan kényelmesen elhelyezkedett a taxi hátsó ülésén, aztán egyből bemondta a címet a sofőrnek, aki busás borravalóban reménykedett, hiszen ő egy kifinomult urat látott. Dylan mereven nézte a mellettük elsuhanó utca forgatagát mindaddig, míg a virágbolt fel nem tűnt.
- Várjon meg, csak néhány pillanat! – vetette hátra egyhangúan a férfi.
- De az óra végig ketyeg! – szólalt meg a sofőr és elégedetten helyezkedett el a volán mögött.
- Felőlem… - vonta meg a vállát a taxiból kiszálló férfi. Sietős léptekkel közelítette meg a bolt bejáratát. A kinyíló ajtó egyből elérte a kis csengettyűt. A csilingelő dallamra egy negyvenes éveiben járó nő sétált elő.
- Jó napot… - kedves mosollyal üdvözölte az érkező vendéget, csakhogy felismerte a férfit. – Helló, Dylan! Már vártalak… – barátságos hangon beszélt.
- Helló, Marla! Hát, megérkeztem… - a férfi könnyed mozdulattal a homlokára tolta fel a napszemüvegét. – A szokásosat kérem… - s már a tárcájáért nyúlt, jóval nagyobb összeget vett ki belőle, s a pultra tette. Hálásan figyelte, ahogy a nő az elkészítette a rendelését.
- Hogy vagy mostanában? Egyre ritkábban jársz erre… - Marla nem olyan régóta ismerte a férfit, de vele mindig barátságosan viselkedett vele. Pedig sokféle dolgot hallott róla, a lánya is folyton a fülét rágta, aki folyton valamiféle pletykalapot olvasott, azonban nem akarta elhinni, hogy igazak lennének ezek a hírek. Egy jóképű férfiről képtelenség volt akárcsak rosszat is feltételezni. Pedig nem kevés sötét folt Dylan életében.
- Köszönöm, megvagyok. – válaszolta a férfi röviden. – Sok a munka, és alig van néhány szabadnapom… De tudod, hogy ilyenkor mindig jövök… - enyhe mosoly játszott Dylan arcán, mert Marla mindig kedves volt számára. Barátságosan viselkedett és beszélgetett vele, sosem a hírességet látta benne, hanem egy hús-vér férfit. Dylan megtanulta, hogy ezt a hozzáállást mindennél többre értékelje.
Marla ügyes és gyakorlott mozdulatokkal készítette el a csokrot. A legszebb és a legnagyobb fejű rózsákat válogatta ki. Tudta, milyen fontosak a virágok Dylan számára. Az egyik legszebb szalagot választotta ki, s azzal kötötte át a rózsák hosszú szálát.
- Tökéletes… - lehelte lenyűgözve Dylan. A bankjegyeket a pultra csúsztatta, jóval többet, mint amennyibe a virágok kerültek volna, s egyből felkapta a csokrot. – Köszönöm, Marla! – aztán már csak az ajtóból intett búcsút.
- Induljunk! – Dylan taxiba vágta magát, és kiadta az újabb útirányt. Gondosan az ölébe fektette a csokrot, vigyázott rá, még véletlenül se sérüljön meg. Úgy óvta, mintha az élete múlna rajta, hiszen fontos szerepe volt a virágnak.
A rövidke út után Dylan nehéz szívvel szállt ki a taxiból. Ismételten szólt a sofőrnek, hogy várja meg. A sofőr kaján vigyorral bólogatott, hiszen már a markában érezte a súlyos összeget, melyet a férfitől bezsebelhet. Ezt persze Dylan tudta, és már a nyelvén volt egy cifra káromkodás, de aztán mégis elfojtotta magába. Nem akarta sem az időt húzni, sem pedig felesleges szóváltásba keveredni. A mondanivalóját inkább lenyelte és hátat fordított a taxisnak.
Egyre nehezebb léptekkel indult meg a kapu irányába. Az óriási vaskaput könnyedén Dylan könnyedén kinyitotta, s már nem volt semmilyen akadály előtte. A keskeny ösvényre lépett, mely kanyarogva vezette előre. Tudta merre kell mennie, nem először járt itt. Sőt az első alkalommal az agyába égett az útvonal, ahol végig kellett mennie. Akkor is egyedül jött, amihez ragaszkodott, s azóta sem változtatott ezen a szokásán. A férfi szemei már jóval előbbre jártak, aztán a lábai is utolérték azokat. Az ösvényt elhagyva a puha zöld fűre lépett, s már csak egy karnyújtásnyira volt tőle a fehér sírkő. Közelebb ment, majd hosszú percekig bámulta némán a vésett feliratot. Lassan a szemüvegéhez nyúlt, levette és zsebre tette, aztán a sírkő mellé guggolt. A gyönyörű vörösen izzó rózsacsokrot a sír tetejére fektette.
- „A világon mindennél jobban szerettem őt. Csak éppen nem fogtam föl, milyen drága kincs is a szerelem, és mennyire törékeny, egészen addig, amíg össze nem törtem a saját két kezemmel." (Kate Mosse) – suttogta Dylan a levegőbe, de már nem a jelenben jártak a gondolatai…
***
Dylan úgy érezte, hogy a lábai lassan felmondják a szolgálatot, s kis híján összeesett a folyón. Marc azonban időben kapcsolt, s segítő jobbot nyújtott a barátjának. Egyszerűen nem bírták felfogni az orvos szavait. - Készüljenek fel, hogy a kisasszony nem biztos, túléli… Megteszünk érte minden tőlünk telhetőt, és meg is tettünk mindent, amit az orvostudomány lehetővé tett…- Dylan fejében az orvos szavai visszhangoztak szüntelenül. Egyre jobban zúgott a feje, hányingere lett és zakatolt a szíve.
- Én tehetek róla… Az én hibám… - motyogta szinte katatón állapotban a férfi. A térdein könyökölt a kezeibe temette az arcát, ezzel próbálta leplezni a könnyeit. Némán zokogott, hiszen mostanra mindent megbánt, minden egyes szót, minden egyes tettet. Bánta, hogy képtelen volt uralkodni magán, s egy cseppet sem törődött Camilla-val, aki egyre többször látta, és asszisztálta végig a mámorban fetrengését, melyet a drognak vagy a töménytelen mennyiségű alkohol idézett el. Camilla nem egyszer kérte, könyörgött neki, hogy hagyja abba, ne csinálja, ne tegye tönkre az életét, azonban Dylan fittyet hányt az aggodalommal terhes szavakra. Megvonta a vállát, s ugyanúgy folytatta tovább, mintha mi sem történt volna. Tudta legbelül, hogy nem helyes, amit csinál, de nem volt elég ereje, hogy megálljt parancsoljon magának. Ugyanakkor félt, mert Camilla a férfi számára teljesen ismeretlen szeretettel, gondoskodással és szerelemmel közeledett.
Rettentő hosszú és idegőrlő napokon ment keresztül Dylan. Kis híján felemésztette a bűntudata, és mostanra nyílt csak fel a szeme, hogy az a különös érzés, mely hatalmába kerítette, az bizony szerelem. Csakhogy későn ismerte fel az érzést, s a múló napokkal egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy ezt a szerelmének is bevallja. Pedig minden egyes nap ott volt a kórházban, ott ült Camilla ágya mellett. A lány állapota stabil volt, azonban az eredményeiben semmi javulást nem láttak az orvosok, de Dylan bízott benne, hogy Camilla meg fog gyógyulni. Volt úgy, hogy némán figyelte az alvó lányt, csupán a kezét fogta, simogatta, volt úgy, hogy szüntelenül kérlelte, hogy térje vissza hozzá.
Nagyjából két héttel később megtörtént a csoda. Dylan fáradtan sétált végig a folyosón zsebre dugott kezekkel és lehajtott fejjel. Rendszeres látogatónak számított már, s a kutya sem törődött már vele. Amúgy sem nagyon beszélgetett senkivel sem, csak némán végigsétált a folyosón. A megszokás rutinjával lépett be Camilla szobájába, az ágy mellé sétált és gyengéden megcsókolta a lány homlokát. Minden alkalommal így tett, s csak ezután telepedett le az ágy melletti székre. Miután elhelyezkedett egyből a lány keze után nyúlt, megsimogatta, majd pedig összefűzte az ujjaikat. Azonban legnagyobb meglepetésére gyenge szorítást érzett a finom kis kézben. Káprázatnak hitte, és ijedten kapta a tekintetét Camilla arcára, s a megrebbenő pillák reménnyel töltötték el a szívét. Dylan elhomályosuló tekintettel nézte az ébredező lányt, s a következő pillanatban már rohant is a doktorért.
A férfi a folyosón járkált, mert képtelen volt ülve maradni, s míg a vizsgálatok folytak addig kint kellett várakoznia. Dylan már az őrület határán táncolt, hiszen olyan hosszú ideig voltak benn az orvosok és nővérek. Bíztatta magát, hogy Camilla rendbe fog jönni és végre bocsánatot kérhet és szerelmet vallhat a lánynak. A gyötrődő férfi belemélyedt a gondolataiba, s néhány lépéssel távolabb merészkedett attól a bűvös ajtótól. A doktor pedig pont ezt a pillanatot választotta, hogy távozzon Camilla szobájából.
- Doktor úr! – azt a pár lépést is futva tette meg Dylan. – Kérem, mondjon valami biztatót! Hogy van Camilla? – könyörgő hang sosem volt jellemző a férfira, azonban a hosszú napok megtörték büszkeségét.
- Sajnálom, mert tényleg jó jel, hogy a kisasszony felébredt… Az állapota is stabil, viszont az eredményei nagyon rosszak… - még a sokat látott doktor is nehezen ejtette ki a szavakat. – A szíve egyre gyengébb, s nem biztos, hogy sokáig bírni fogja… - Dylan egy hatalmas pofonnak élte meg a doktor szavait. – Nagyon erős gyógyszereket adtunk a hölgynek, de talán többször magához fog térni…
Újabb napok teltek el, s Dylan alig mozdult Camilla ágya mellől. Ha valaki most látta volna a régi ismerősei közül, akkor bizony rá sem ismertek volna. Camilla valóban többször ébredt fel, azonban egyetlen szót sem szólt, csak könnyek között figyelte és hallgatta Dylan-t, aki végre számtalanszor elismételte a bűvös szót, amit korábban senkinek sem mondott ki.
- Szeretlek… Szeretlek… Szeretlek… - ismételte szüntelenül, s forró csókokat nyomott a lány kezére.
- Még hogy szereti! Maga miatt van minden! Egy alávaló gazember! – váratlan sértésekre kapta fel Dylan a fejét, s egy feldúlt nő állt a kórterem ajtajában. Rosszul estek Dylan-nek a szavak, de valahogy tudta a lelek mélyén mennyire jogosak. De amin a leginkább meglepődött a Camillához intézett szavak voltak. – Nézz magadra, és te meg mit műveltél magaddal! Meggondolatlan és felelőtlen voltál megint. Tessék, ez lett az eredménye…
- Fejezze be! Nem Camilla hibája volt, baleset történt… Ha annyira bűnöst akar találni, akkor okoljon engem! – fakadt ki Dylan.
- Ne gondolja, hogy nem így van! – vágott vissza a nő. S csak amiatt nem lett nagyobb szóváltás, hogy a nővérek és az orvos csitította őket. Aztán a nő feldugott orra hamarosan távozott is. Dylan pedig egyik döbbenetből esett a másikba.
- Sajnálom, úgy sajnálom! Minden az én hibám… - rogyott le Dylan az ágy mellé. Camilla keze már kicsit szabadabb volt, s a férfi fejére tudta tenni. Dylan az érintésre kissé feljebb emelte a fejét, s arcát könny áztatta. A törékeny kéz óvatosan mozdult, s a könnyeket törölgette.
- „Lép vissza egyet. Nézz magadra! Ember vagy! Gyönyörű vagy! Annyira gyönyörű!” – rekedtes hangon most először szólalt meg a lány. Dylan pedig tátott szájjal hallgatta. – „Bármi lehetsz! Lehetsz minden! Ne utálj mindenkit, mert valaki összetörte a szíved, vagy mert a szüleid szakítottak, vagy mert a legjobb barátod elárult, vagy mert az apád megütött, vagy mert egy kisgyerek az utcán kövérnek, csúnyának, hülyének nevezett. Ne aggódj dolgok miatt, amiket nem tudsz irányítani!” - lassan és töredezetten, de annál kitartóbban beszélt Camilla. Mostanra már az ő arcát is könnyek áztatták. - „Sírj amikor kell, enged el a dolgokat, mikor kell! Ne lógj fájdalmas emlékeken, csak mert félsz elfelejteni! Engedd el a dolgokat a múltból! Felejtsd el a dolgokat, amikre nem éri meg emlékezni! Ne teljesítsd az életet! Élj valamiért! Élj magad miatt! Ess szerelembe! Szeress ki valakiből! Ess szerelembe, majd megint szeress ki! Csináld újra és újra, míg megtudod, milyen igaziból szeretni valakit! Válaszolj kérdésekre. Mondd el az embereknek, hogy hogy érzel valójában! Aludj a csillagok alatt! Alkoss! Képzelj! Inspirálj! Ossz meg valami csodálatosat! Találkozz új emberekkel! Szerezz valakinek egy jó napot! Kövesd az álmaid! Éld a saját életed, tele van lehetőséggel! Csak élj, a francba is! Engedd el az összes fájdalmat és szörnyűséget az életedből és csak élj! És egy nap, mikor már öreg vagy nézz vissza minden megbánás nélkül!”
- Dylan teljes ámulattal hallgatta végig a lányt, s nem hitt a füleinek. A lány, akit teljesen összetört az élet, s ő maga is mégis biztatta, az életre biztatta. A szívét és a lelkét olyan melegség járta át, amiről korábban nem is álmodott. Szerelmes volt abba a nőbe, s most értette meg igazán, miért is szereti olyan nagyon. Lassan megemelkedett és becéző ajkait a lány ajkaira illesztette. Lágyan viszonozta a gyengédséget, melyet a lány a szavaival adott. Fenséges és utánozhatatlan csók volt, melyről akkor még nem tudták, hogy egyben az utolsó volt számukra.
***
Dylan-nek fájdalmas volt még így, évek múltán is visszaemlékezni. Camilla volt az első igazi szerelme, akit végül a sors elvett tőle. A lány megbocsátott neki, s tényleg hajlandó volt bármire megesküdni, hogy megváltozik. Csakhogy az élet másképpen alakult. Camilla tüdeje azon a végzetes estén összeomlott, majd pedig a szíve sem bírta tovább a küzdelmet. A sokszor összetört lány végül mégis alul maradt.
Nem értette a sorsot, miért éppen azt a teremtést vitte el, aki a legártatlanabb volt a földön. Míg ő, aki züllött életet élt nem kellett. Akaratlanul a fogat meg a csuklóját, melyen a hegek még mindig látszottak. Már jóval halványabbak voltak, de nagyon jól tudta, hol van azok helye.
***
A lány kezelőorvosa várta Dylan-t, s ő mondta el a tragikus hírt. A férfi ordított a fájdalomtól, úgy érezte, hogy menten megőrül. De már nem késő volt. Minden elveszett, s önmagát is elveszettnek érezte. Tehetetlenségében pedig a legrosszabbat tette, amit csak tehetett. Mindent félre dobva, Zane-hez rohant, s a saját életét is el akarta vetni, hiszen a bűntudat újra lecsapott rá. Egyetlen megoldást látott, a színes pirulák okozta mámorban végleg elszenderülni. A terv jó volt, s Zane-től még tablettákat is szerzett, nem is keveset. Azonban egy valamivel nem számolt, hogy még maradtak igazi barátai, akik vigyáznak rá. Marc találta meg az öntudatlanul fekvő Dylan-t, akit elsőként kórházba, majd pedig egy rehabilitációs központba vitt el, ahol hosszú hónapokat töltött el a férfi. Folyamatosan küzdött a démonaival és persze sehogy sem tudott túllépni a szerelme elvesztésén, s még az öngyilkosságot is megkísérelte, de még az ördögnek sem kellett.
A küzdelmes hónapokban Dylan teljesen magába szállt, s bár későn, de felnyílottak a szemeit. S napról napra megküzdve próbálta újra felépíteni önmagát, amihez rengeteg segítséget és támogatást Marc-tól kapott, aki nélkül talán tényleg a túlvilágon lett volna. S miután tényleg tisztának nyilvánították és kiengedték az intézetből, elsőként a barátját kereste fel, akitől őszinte megbánással bocsánatot kért. Aztán a barátja megbocsátásából erőt merítve indult csak el a sokkal nehezebb útra. Ekkor kereste fel először a temetőt, hiszen még Camilla temetésén sem volt jelen, képtelen volt rá. Azonban a sírok között megfogadta, hogy onnantól kezdve minden évben meg fogja látogatni a lányt.
***
Dylan lassan felállt, s a napszemüvegéért nyúlt. Már egyre kevésbé volt bántó a napfény mégis feltette a Ray Ban-t. Ezzel leplezte, hogy könnyek gyűltek a szemébe.
- Megfogadtam a tanácsod… Lassan értettem meg, de most már tudom… Megtanultam, hogyan kell élni, és most már boldog vagyok és élvezem az életem… De még mindig pokolian hiányzol… és még mindig szeretlek… - suttogta bele a levegőbe, aztán csókot lehelt a kezére, és végigsimított a hideg sírkövön. – Jövőre is eljövök, megígérem… - azzal búcsúzóul még egy pillantást vetett a rózsákra, aztán zsebre dugott kezekkel a taxi felé sétált. Az esti járattal készült haza repülni, ahol várja a családja. A gyönyörű szereleme, akinek minden adandó alkalommal szerelmet vall, és a tündéri kisfia, aki éppen csak most ismerkedik a szavakkal. Mennie kell, hisz az élet még előtte áll…
Tudta, hogy feladatai és céljai vannak, melyek rá várnak. De minden évben Camilla halálának évfordulóján eljön és azt a napot az emlékezésnek szenteli, hogy sose felejtse el a lányt és hogy milyen könnyű szerrel lehet bárki
összetörve…


„Az életben semmi sem történik véletlenül. Sem emberek, sem pedig események nem bukkannak fel ok nélkül az életünkben. Kapcsolataink alakulásának és fejlödésének semmi köze a szerencséhez. Minden azért történik, mert erö hat rá. Ez az erö mindenkit összeköt. Ez dönti el, megtaláljuk-e magunkat vagy sem. Ez határozza meg, mit érzünk, és hogyan viselkedünk. Ha megértjük ezt az eröt, és tudatosan alkalmazzuk, pontosan azokat az embereket és eseményeket vonzzuk be az életünkbe, akikre és amelyekre mindig is vágytunk.”

(Ruediger Schache)


Forever is only the beginning - Part 8

Ever


A kinti kalandomnak meglett a nem vár eredménye. Még aznap estére belázasodtam, s a legaggasztóbb az volt, hogy Carlise sehogy sem tudta levinni a lázam. Hűtőfürdőtől a gyógyszerek sokaságáig mindent kipróbált, de nagyon úgy tűnt, hogy végre pont kerül a történetem végére. Lázálom gyötört, de legalább újra Joseph-fel lehettem. Talán ő, talán valaki más, de megfogta a kezem. Nem voltam egyedül. Hangfoszlányok értek el, s nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem.
- Nézd fiam, megtettem mindent, amit orvosilag vagy emberileg lehetséges. Nincs más lehetőségünk, csak…
- Nem! Nem engedem. Nem ezt a sorsot érdemli, hogy olyan legyen…
- Edward, ha nem cselekszünk, akkor sehogy sem fog élni. Ever nagyon beteg.
- Ez így akkor sem jó. – ez volt a végszó, mert ez volt az utolsó, amit még halottam.
Vártam, hogy vége legyen, és a fájdalom megszűnjön, azonban nem történt semmi. Egyáltalán nem így képzeltem el a halálom. Csendben elaludni örökre, ezt szerettem volna mindig, már eleget szenvedtem. Nehéznek és fáradtnak éreztem magam. Lassan megrebbentek a pillám, s a vakító fény fogadott. Fehér, tiszta és bántó volt.
- Felébredtél… - bársonyos hang simogatott. Carlise fehér köpenyben állt az ágyam mellett, kórlapot tartott a kezében, majd sebesen jegyzetelt, míg jó néhányat pislogva magamhoz tértem teljesen.
- Hol vagyok? – nehezen tudtam csak beszélni, a szám teljesen ki volt száradva és fárasztó volt még az a néhány szó is.
- Ever, nyugodj meg! Be kellett, hogy hozzalak a kórházba. Nagyon magasra felszökött a lázad és sehogy nem sikerült levinnem. – a doktor lassan és tagoltan beszélt, de kellett is mert nagyon nehezen sikerült koncentrálnom. Bólintottam, mikor befejezte. Ezzel jeleztem, megértettem az elmondottakat. – Pihenj még, mert Alice nagyon szeretne látni! Hamarosan bejöhetnek hozzád! - Carlile kedvesen rám mosolygott, aztán az ajtó fele sétált.
Elaludhattam, mert legközelebb, mikor magamhoz tértem, akkor Alice ücsörgött az ágyam mellett.
- Szia! Nagyon ránk ijesztettél! Soha többet ne tégy ilyet! – felpattant és semmivel sem törődve megölelt. Jól esett, hogy ennyire ragaszkodik hozzám. Alice-t én is nagyon megszerettem. – Tudod olyan rossz volt ez a néhány nap nélküled. Már semmi sem ugyanolyan. Még vásárolni, sőt még rendezkedni sem volt kedvem. Jaj, de jó, hogy felébredtél! Most megyek, mert már mindenki tűkön ül, hogy bejöhessen! – hadarta végig Alice szinte egy levegővel. Még utoljára megölelt, aztán könnyedén kitáncolt a kórteremből.
Alice-t követte Esme, Rose, sőt Emmett és Jasper is benézett hozzám. A fiúk jobbára csak poénokat szórtak, csakhogy még jobb kedvre derítsenek. A lányok inkább az aggodalmat felváltó megkönnyebbültségnek adtak hangot. Egyetlen személy még hiányzott, de nagyon úgy tűnt, hogy ő nem érezte fontosnak, hogy meglátogasson. Naiv gondolat volt részemről, hogy ennyire vártam őt. Carlise késő délután benézett még, a nap végére ugyan feljebb ment még a lázam, de ezt már tudták kezelni. Újabb adag gyógyszert követően megnyugtatott, hogy most már minden rendben lesz velem. Aztán a doktor elköszönt, mert lejárt a műszakja és hazaindult.
Későre járt, legalábbis amennyire meg tudtam ítélni. Az ablakon a csillagos eget láttam, s csak néhány éjjeli fény égett a folyosón. Egyedül voltam, s most már utat engedhettem a bennem lakozó feszültség kiengedésére, amely könnyek formájában történt meg. Minden egyes aláhulló könnycseppel úgy éreztem, hogy hatalmas kövek gördülnek le rólam.
- Ever, mi a baj? – váratlanul érkezett az ismerős hang. Kedvesen érdeklődött, míg zsebre dugott kézzel közelebb sétált hozzám.
- Te? – meglepődtem, hogy mégis megjelent. Már teljesen lemondtam róla, hogy ismét láthatom.
- Látnom kellett, hogy jól vagy. – válaszolt egyszerűen. – De miért sírsz?
- Még mindig itt vagyok. – suttogtam bele az éjszakába, mert képtelen voltam Edward-ra nézni. – Még élek, pedig felkészültem, hogy végre pont kerül a történetem végére. – erőt vettem magamon, s felé fordítottam a fejem. Csakhogy arra egyáltalán nem számítottam, hogy olyan közel lesz hozzám. Mindössze néhány centi volt közöttünk, majd olyat tett, amire egyáltalán nem számítottam, nehogy felkészültem volna. A száját a számra nyomta, egy pillanatig nem történt semmi, majd óvatosan puhatolózva csókot kezdeményezett.
- Ezt felejtsd el! – szakította meg Edward a csókot, majd sebesen távozott. Vissza sem nézett, csak elrohant, míg engem kétségek között hagyott. – Mi volt ez? Mit felejtsek el? A csókot vagy a halál gondolatát? – egyáltalán nem volt egyértelmű s a hirtelen távozása is inkább arra engedett következtetni, hogy megbánta a csókot. Hevesen vert a szívem, s némán csorogtak a könnyeim, hiszen soha életemben nem volt még ilyen élményben részem, sőt nem is igazán számítottam ilyesmire. Megcsókolt valaki, ráadásul az a valaki pont Edward volt. Azon az éjszakán először, majd ezt követően szinte mindig vele és a csókjával álmodtam.



Hosszú napok teltek el a kórházban is, illetve később a Cullen villában is. Carlise pár nap elteltével hazavitt, mivel az ellenőrzéseket otthon is el tudta végezni. Azonban úgy tűnt, hogy meggyógyultam, mert többet nem voltam lázas, sőt sokkal jobb állapotban voltam, mint előtte bármikor. Szinte kicsattantam az egészségtől, már ha az én esetemben lehet ilyet mondani. Egyetlen dolog volt, ami nagyon zavart. Edward a csókot követően került engem.
- Ever, kérdezhetek valamit? – ült le mellém a teraszra Jasper. Előszeretettel üldögéltem kint, míg a kezemben a forró teával a csodálatos erdőt figyeltem.
- Igen, persze. – mosolyodtam el, mert Jasper mindig olyan kedves volt velem. Aztán a számhoz emeltem a poharam és kortyolni akartam, de mikor meghallottam Jasper kérdését, azt hittem, kiköpöm a teát.
- Mi történt Edward és közted? – Jasper komoly ábrázattal nézett rám. – Mert tudom, hogy van valami. Látom, hogy kerülitek egymást. Mintha összevesztetek volna. Ez történt?
- Nem. – válaszoltam vontatottan. – Még a kórházban, Edward meglátogatott. Aztán megcsókolt, de utána rögtön le is lépett. Bár akkor azt mondta, felejtsem el. Azóta meg kerül engem.
- Értem, vagyis nem értem. Edwars miért ilyen gyáva. – vonta meg a vállát Jasper, és indulni készült. Elkaptam a karját és megállítottam.
- Kérlek, ez maradjunk közöttünk.
- Számíthatsz rám! – adta beleegyezését Jasper.
Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jól esik valakinek elárulni a titkom, amit azóta is gondosan őriztem. Aztán jött egy hirtelen ötlet, még igazándiból meg sem volt a teljes ötlet, már Alice meg is jelent az ajtóban.
- Ever, ha jól érzed magad, akkor nincs kedved kicsit kimozdulni velem? Úgy elmennék vásárolni, és neked is vehetnénk pár dolgot. – csilingelte a kiskobold. – Carlise a kórházban van, Esme az árvaházban segédkezik
- Pont nekem is az jutott eszembe, hogy kicsit kimozdulnék a házból. – egyeztem bele rögtön.
- Nagyszerű! De ha elfáradsz, vagy bármi baj van, akkor azonnal szólj! – ígértette meg velem Alice, majd kiabálva csalta Rose-t is, hogy csatlakozzon hozzánk. Mi hárman lányok indultunk el a város fele, Jasper és Emmett tiltakozva merültek bele a videó játékba, amivel egymást gyepálták. Végre normálisnak éreztem magam, azelőtt sosem volt csajos nap és nem is shoppingoltam csak úgy. A járókelők, bár szinte mindenki, nők és férfiak vegyesen Alice-t és Rose-t figyelték. Mint két igazi topmodell, olyan kecsesen és légiesen közlekedtek. Le se bírták róluk venni a szemüket az emberek. Míg harmadikként mögöttük kullogtak. Egyik boltból a másikba sétáltunk, s egyre több és több csomagunk lett. De valamilyen rejtélyes módon, mindig volt segítség, aki a csomagjainkat cipelték. A sokadik üzletben válogattunk, élveztem, annak ellenére, hogy még semmit sem választottam magam. Alice és Rose már mérföldekre járt a csomagok számát tekinthetően.
- Nézd Ever, ez nagyon szép és pont hozzád illik! – lépett mellém Rose egy egyszerű kék ruhával a kezében.
- Igen, telitalált Rose! Ez nagyon bejönne Edwardnak is! – tapsikolt Alcie. – Próbáld fel! Gyerünk!
- De miért pont Edwardnak? – kérdeztem vissza, mert megütötte Alice megjegyzése a fülem.
- Tudod te nagyon jól. – kacsintott rám. – Tetszik neked! Ahogy te is tetszel neki. – árulkodott Alice.
- Nah, igen! De olyan tejfeles szájú, hogy inkább elkerül, minthogy randira hívjon! – forgatta meg a szemét Rose is. – Most pedig bújj bele a ruhába!
Be tessékeltek a próbafülkébe, és addig rágták a fülem, míg fel nem próbáltam a kiválasztott ruhát. Tényleg tökéletesen illett hozzám. Egyszerű és elegáns volt, csak a cipzárral nem boldogultam. Kicsit ügyetlenkedve léptem ki a fülkéből, és mivel nem figyeltem valakinek nekiütköztem.

- Bocsánat. – mondtam ki zavartan. 
- Semmi baj, Szépségem! – csibészes mosollyal válaszolt nekem a srác, akinek nekiütköztem. Eszméletlenül jól nézett ki és úgy tűnt, már nem gimis, inkább egyetemista lehet. – Engedelmeddel segítek. – ajánlkozott fel, s mivel olyan zavarban voltam, így szó nélkül engedtem neki. Eltűrtem a hajam, míg a hátamon felhúzta a cipzárt. – Tökéletes.
- Köszönöm! – mosolyodtam el a bók hallatán.
- Nagyon szerencsés fickó a barátod, ha ilyen gyönyörű nőt tudhat maga mellett. – bókolt továbbra is. – Talán vele vásárolgatsz vagy talán egyedül?
- Nem, velünk! – ebben a pillanatban jelent meg Alice és Rose. Kissé ellenségesen néztek rá a srácra, akinek még a nevét sem tudtam.
- Oh, úgy látszik a szépség családi vonás. – húzta ismét csibészes mosolyra a száját. – Részemről az öröm, megismerni titeket. Hadd mutatkozzam be Marcello, Marcello Di Vaio! – kezet nyújtotta először Alice-nek, majd Rose-nak. – De szólítsatok Marco-nak.
- Alice Cullen – viszonozta a bemutatkozást a kobold.
- Rosalie Cullen – követte a húga példáját Rose is.
- Elárulod a neved te is szépséges hölgy? – fordult felém Marco.
- Ever – sóhajtottam.
- Ever Cullen. – tette hozzá gyorsan Alice. – Azonban nekünk mennünk kell! A ruhát megvesszük! – Adta ki a parancsot a kis kobold.
- Ever, meghívhatnálak valamikor egy kávéra? – kérdezett gyorsan Marco, még mielőtt Alcie teljesen belé nem fojtja a szót. – Itt a számom, nyugodtan hívj fel, ha megfelelne neked! – még egy utolsó csibészes mosolyt küldött felém, majd eltűnt.
- Ever, beléd meg mi ütött? Mi volt ez? Csak így leállsz flörtölni vad idegen pasikkal? – morgott Alice, és egész úton ideges volt. Míg én Marco kártyáját szorongatva ábrándoztam. – Hallod egyáltalán, mit beszélek?
- Áh, hagyd Alice! Úgy tűnik ez a Marco gyerek teljesen elvette az egész! – legyintett Rose, mire teljes vigyor jelent meg az arcomon.
A vigyorgásom egészen addig tartott, míg be nem léptem a Cullen házba. Mikor kinyílt az ajtó egy olyan jelenet fogadott, ami egészen apróra zsugorította össze a gyomrom. A nappaliban a dohányzó asztal mellett ücsörgött a földön Edward és nem volt egyedül. Éppen Bella-val csókolózott, míg körülöttük néhány könyv és jegyzet volt szétszórva.
- Edward? – Alice és Rose közvetlenül mögöttem torpant meg, s Alice adott hangot a meglepetésnek, aminek mindhárman szemtanúja voltunk. Szétrebbentek, s mindketten zavartan meredtek ránk.
- Jobb lesz, ha most megyek. – nyögtem ki, míg egy pillanatra összeakadt a tekintetem Edward-dal. Aztán az emelet fele vettem az irányt. Összeszorítottam a telefonszámot és döntöttem. Persze kellett jó néhány perc, míg összeszedtem magam és a bátorságom. Nagy levegőt vettem és tárcsáztam.
- Helló, itt Marco! – szólt bele az igéző hang.
- Helló, Ever vagyok! – igyekeztem tartani magam.
- Ha jól sejtem, elfogadod a meghívásom?
- Igen, elfogadom.
- Találkozzunk holnap délelőtt. Ott a plázában a földszinti kávézóbank.
- Rendben, ott leszek. – tettem egy könnyelmű ígéretet és vonalat bontottam.
- Te meg kivel beszéltél? Hova mész? – váratlanul ért a hangja
- Edward ez nem rád tartozik. – megvontam vállam és bevonultam a fürdőbe. Becsuktam magam mögött az ajtót, s nekidőltem. Újra és újra egyetlen kép jelent meg a szemeim előtt. Bellával csókolózott. Nem velem.