Ever
Nagyon kellemes, finom illat lengte be a
szobát, s ahogy a szemeim kinyitottam megpillantottam a hatalmas rózsacsokrot
az ágy másik oldalán. Bársonyos szirmai úgy csábították az ujjam, és a fenséges
illat forrását is sikerült beazonosítanom. Közelebb húztam magamhoz, s egyből
megpillantottam a díszes kártyát benne. Kétkedve húztam elő, de ahogy megláttam
a feliratát, a szívem egyből vad vágtába kezdett. Edward. Mosolyra húztam a szám, ahogy újra és újra
elolvastam, de az a bizonyos mosoly pillanatok alatt leolvadt az ajkaimról.
Újra eszembe jutott, milyen furcsán felkavaró volt látni Edward és Bella
csókját. Részben haragudtam, részben irigy voltam, hiszen mi is csókolóztunk,
és úgy tűnt, mintha ezzel Edward valami végzetes hibát követett volna el. Bár
amennyire jól esett, hogy virágot hozott nekem, bocsánatkérésnek
tulajdonítottam, de én sem voltam sokkal jobb nála. Az első felindultságomból
felhívtam Marco-t, és egy randit beszéltem le. Elkeserítőnek éreztem a
helyzetet.
Feltápászkodtam és a fürdőbe vonultam. Alice
annyi mindennel halmozott el, hogy alig találtam meg azt, amit tényleg
kerestem. Krémek, parfümök és különböző egyéb kozmetikumok sorakoztak fel. Nem
győztem végig olvasni a flakonok és tubusok oldalt, mi mire való. Ezek mellett
nagy gyakorlatom sem volt a sminkelésben, így végül is nagyon kevéssel is
beértem. A ruhát elfelejtettem bevinni magammal, így törölközőbe bugyolálva
tértem vissza a szobába.
- Ugye tetszik a rózsa? – a hátam mögül
hallottam meg Edward hangját. Az első reakcióm az összerezzenés volt,
tagadhatatlanul megijesztett. A második reakció már jóval kellemesebb volt,
valahogy melengette a lelkem, hogy itt van.
- Gyönyörűek! Köszönöm. – éppen csak a fejem
fordítottam felé, a vállam felett pillantottam rá, míg a törölközőm szélét
markoltam. Edward piszkosul élvezhette, hogy egyre inkább zavarba hoz, mert
huncut mosoly jelent meg az arcán, míg a vörös minden árnyalatában pompáztam
tetőtől talpig.
- Beszéljük meg! – sóhajtott fel kissé megkínzottan
Edward – Ne tagadd! Felzaklatott, hogy láttál bennünket… - tétova mozdulatai
sem kerülték el a figyelmem. Lépett volna közelebb, azonban mire elindult volna
meggondolta magát. A tartása is egyre feszültebb lett, s egyre kevésbé tudtam
rajta kiigazodni. - Csak egy hülye feladat miatt volt itt Bella. Nem is érdekel
engem.
- Ez nem éppen a legmegfelelőbb pillanat… Még
fel sem öltöztem… és el kell készülnöm… - össze-vissza habogtam, mert nagyon is
jól estek a szavai, főleg az utolsó mondat. Ugyanakkor ezzel teljesen össze is
zavart, és némi időt, távolságot kellett nyernem. A mondanivalómmal azonban
éppen az ellenkezőjét értem el, ahogy kimondtam úgy Edward teljesen indulatos
tekintettel meredt rám.
- Miért csinálod ezt? – szusszantott dühösen.
- Mit? – értetlenül néztem farkas szemet
vele.
- Végre vettem a bátorságot, eléd álltam és
te meg elküldesz.
- Nem teljesen erről van szó. Csak szeretnék
felöltözni, nyugodtan.
- Tudod mit, legyen! – Edward sarkon fordult
és távozott.
Felöltöztem, majd a konyha felé indultam. A
reggeli incidens szinte semmi volt ahhoz képest, ahogy Edward minden mozdulatom
vizslatta, sőt már valami taktikára is gondoltam, mert körülöttem keringőzött.
Soha azelőtt nem volt hozzám ilyen közel, és valami vibrálást éreztem a közelében.
Esme fenséges reggelivel várt rám, míg Carlise csak éppen beköszönt és egy
finom csókot nyomott felesége szájára. Ahogy láttam őket alig észrevehetően,
vágyakozva sóhajtottam. Kissé el is pirultam, ahogy efféle dolgokra gondoltam
és én is vágyni kezdtem hasonló üdvözlésre. Persze az első személy, akinek
tekintetével összeakadt az enyém, Edward volt, aki csak egyszerűen rám
kacsintott, mintha teljes mértékben tisztában lenne a gondolataimmal. A lányok
mindössze halk kuncogással figyelték az évődésünket, mert valahogy újra és újra
egymásba gabalyodott a pillantásunk.
- Mi ütött
Edwardba? – csattantam fel, mikor már csak Alice és Rose volt velem. Nem
tágítottak mellőlem, mindenáron el akartak kísérni a találkozómra. Így én is
egy kicsit nagyobb biztonságba éreztem magam. Ameddig kávézni készültem
Marco-val, addig a lányok vásárlást terveztek.
- Hogy is
fogalmazzam meg neked? – Alice az állát vakarva és játékos mosollyal imitálta,
mintha valami atomfizikai feladványt kellene megoldani.
- Ha lehet a
legegyszerűbben. – súgtam oda, és legszívesebben elsüllyedtem volna a föld
színéről. – Nem túl sok tapasztalatom van az ilyesmiben…
- Nyugodj meg,
mert akkor őstehetség vagy! – nevetett fel Rose. – Ráéreztél a dolog lényegére.
- Most aztán
teljesen összezavartatok!
- Felfedezted
a férfiak legnagyobb ellenségét: a féltékenységet.
- Sziasztok! – intett nekünk Marco
mosolyogva. – Örülök, hogy ismét találkozunk!
- Örültünk mi is, de sietünk, mert a végén
lemaradunk az akcióról! – integetett Alice, s szinte maga után húzta Rose-t.
- Nagyon vicces a nővéred…
- És mindkettő vásárlásmániás. – fejeztem be
Marco mondatát, mire mindketten felnevettünk. Volt valami különösen csábító
benne. Igazi úriember volt, ahogy az egyik szabad asztalhoz kísért, segített
leülni, sőt felajánlotta, hogy rendel nekem is.
- Szerintem ez neked is nagyon ízleni fog! –
csukta be és tette félre az itallapot, miután a pincér felvette a rendelését. -
Örülök, hogy elfogadtad a meghívásom.
- Túl rövid az élet, hogy később megbánjuk az
elszalasztott lehetőségeket.
- Csak csodállak, és nem hiszem el, hogy
létezik ilyen nő, mint te. – a bókjaitól bárki elolvadt volna, ez nagyon ment
neki.
- Mesélsz magadról, hogy jobban
megismerhesselek?
- Mit szeretnél tudni?
- Itt élsz a közelben? Honnan jöttél, mit
csinálsz? Tudod, amiket így elsőre megosztanál velem!
- A családom egyik fele Európában él, míg a
másik fele a Keleti-parton. Seattle-ben lakom, ott járok egyetemre. Jelenleg
átutazóban vagyok, néhány haverral ruccantunk ki a közelbe. Nagyszerű
túraútvonalak vannak erre, csodás tájakon visznek keresztül, sőt extrém
sportokat is lehet űzni.
- Most rajtad a sor!
- Sitkában laktam hosszú évekig, nemrég
költöztem ide. Még nem nagyon ismerem ki magam errefele, de amit erre fele
láttam, varázslatos. Mit tanulsz az egyetemen?
- Tervező mérnök szeretnék lenni. Csábító
gondolat, hogy valami újat alkossak, ami a terveim segítségével valósulhat meg.
- Nem nagyon gondolkoztam, mit szeretnék, mi
vonz igazán. – felemeltem a fejem, és Marco válla felett Edwarddal találtam
szembe magam. Ő volt az, aki mindennél jobban vonzott. A leginkább az dühített,
hogy megint Bella volt az oldalán.
- Merre járnak a gondolataid? Talán ismered?
- Hogy mondtad? - Marco halk kuncogással
térített észhez.
- Talán ismered őket? Mert úgy bámulnak bennünket.
- Igen. – egy elég nagy sóhaj szakadt ki
belőlem.
- Szeretnél csatlakozni hozzájuk?
- Nem, inkább beszélgessünk tovább! Mesélj
még! Tudod, még sohasem jártam Európában, de egyszer szívesen ellátogatnék oda
is. – gondolatban természetesen tovább szaladtam, mert már az a személy is
megvolt, akivel a túrát meg is ejthetném.
- Nekem Olaszország a kedvencem és
Spanyolország is… – Marco lelkesen mesélt, magyarázott a számos látnivalóról,
azonban mégsem tudtam rá figyelni. Sokkal jobban foglalkoztatott a másik
asztalnál zajló események. Bella feltűnően közel húzódott Edwardhoz, s úgy
bújták a könyveket. Csalódott voltam, hiszen szívesen lettem volna Bella
helyében. Néhány perccel később a lány kissé ügyetlenül és kapkodva pakolta
össze a könyveit meg a füzetét. Kedvesen elköszönt Edward-tól, majd hozzánk is
odaköszönt, ahogy elment az asztalunk mellett. Edward meg sem mozdult, sőt
inkább hátradőlt a széken és mereven engem nézett.
Csilingelő kacagásra kaptam fel a fejem, és
ahogy számítottam rá Alice és Rose rengeteg csomaggal sétált, míg egy férfi
koszorú követte őket, s még jó pár táskát cipeltek utánuk. Marco követte a
tekintetem.
- Látom a lányok nem aprózták el a vásárlást!
- Ez már igazi mánia náluk. Azt hiszem,
lassan ideje, hogy menjek. Köszönöm a kellemes napot!
Marco felsegített, majd kedvesen magához
húzott. Meglódult a szívem, hiszen valami azt súgta, meg fog csókolni, azonban
mindössze egy finom puszit adott az arcomra, egyáltalán nem olyan érzés volt,
mint Edwarddal. Bár így is sikerült fülig pirulnom. Marco a parkolóig kísért,
majd miután megígértem, megismételjük valamikor a találkozót kedvesen búcsút
intett. Éppen indulni akartam a lányokhoz, mikor valaki elkapta a karom. Erősen
szorított, és nem engedett el, az ellenkező irányba kezdett el húzni. A
határozott lépéseket alig bírtam követni, míg végül zihálva megálljt
követeltem.
- Állj meg, nem bírom ezt a tempót! –
kapkodva vettem a levegőt.
- Ne haragudj! – Edward megtorpant. –
Teljesen elborult az agyam. Már csak pár lépés és itt is az autó, szállj be! –
csendben ültünk egymás mellett, mintha mindketten arra vártunk volna, hogy a
másik kezdeményezzen. Úgy tűnt, Edward megelégelte a feszült várakozást.
- Mit akarsz tőle?
- Miről beszélsz?
- Tudod, te nagyon jól! Arról a bájgúnárról…
- Marco-nak hívják és nagyon kedves.
Meghívott egy kávéra, beszélgettünk.
- Még hogy kedves!
- Igen, az volt végig. – megtorpantam és még
a könnyeimmel is meg kellett küzdenem – Soha nem tapasztaltam ilyesmit, soha
nem is gondoltam arra, hogy velem valaha is történhet ilyesmi. Minden élmény új
és szokatlan, egyben varázslatos, ráadásul azt sem tudom, meddig élvezhetem
mindezt. Hiába minden, most már tisztán látom, semmilyen kezelés, semmilyen
gyógyszer nem használ. Nem akarok mást csak egy kicsit normálisan élni, éppen
úgy, mint a többiek.
- Sajnálom, nem akartalak megbántani.
- Azzal sokkal jobban bántasz, hogy reményt
adsz, majd miután meggondoltad maga, elveszed. – valamiféle reakciót vártam,
azonban semmit sem tapasztaltam. Egy hosszúnak tűnő perc után szólat meg
Edward.
- Menjünk, mert Alice már biztos tűkön ülve
vár!
Az utat csendben tettük meg, nem is akartam beszélgetni.
Míg a város utjait szeltük Edward lassan vezetett, de amint elhagytuk a várost
úgy lépett a gázra. Már-már görcsösen markolta a kormányt, mereven figyelte az
utat, a testtartása is a benne tomboló feszültségről tanúskodott. Éreztem a
vibrálást kettőnk között, ami egyre csak fokozódott. A szívverésem sokkal
szaporább lett, a szám kiszáradt, s hirtelen eddig ismeretlen érzések öntöttek
el. Ahogy eltöprengtem, rá kellett jönnöm, hogy igen is vágyakozva gondolok
Edwardra. Meg mertem volna rá esküdni, hogy Edward hallotta min töprengek, mert
éjsötét szemekkel meredt rám. A tekintetében volt valami csábító vadállatias,
mint mikor az oroszlán kiszemeli a zsákmányát és a megfelelő pillanatra vár,
hogy lecsaphasson. Aztán fel sem fogtam, mit csinálok. Csak kinyújtottam a
kezem, elérve Edward arcát.
- Tökéletes arcél… - megcirógattam az arcát. –
Ilyen különleges szemek sem láttam. – nagyot kellett nyelnem, mert egy ideje
már azokat a finom ajkakat figyeltem.
- Tudod, hogy az őrületbe tudsz kergetni! –
egy nagyobb fékezést követően újra a Cullen-villa előtt voltunk. – Fenséges az
illatod, úgy megízlelnélek… - sóhajtott fel csábítóan.
- Tedd meg! – farkas szemet néztünk. – Itt vagyok!
– valami megmagyarázhatatlan nyugalom és bátorság öntött el, s már nem tudtam
megálljt parancsolni a szavaimnak.
- Képtelen lennék bántani téged… Sokkal
fontosabb vagy nekem, mint azt te gondolnád. – Edward ellágyult hangon szólalt
meg, s ugyanúgy megcirógatta az arcom, csakhogy ő az ajkaimon is végigsimította
az ujját, amivel teljesen sokatlan kéjes nyögést váltott ki belőlem.
- Akkor ne lökj el magadtól, mert azt nem
bírnám ki! Hát nem érted, beléd szerettem anélkül, hogy tudtam vagy akartam
volna. – égtem, vágytam, szomjaztam a csókjára. Ő sem bírta tovább, magához
húzott és végre összeforrtak ajkaink. Először lágyan, puhatolózó volt, majd
egyre hevesebbé váltunk. A forróság elöntötte az egész testem, a fülem tövéig
kipirultam. Egy pillanatra váltak el ajkaink, míg levegőért kapkodtam.
- Bebizonyítom neked, mennyire fontos vagy
nekem. – már indította volna az újabb támadást az ajkaim ellen, mikor is valaki
kopogtatott az autó ablakán. Úgy rebbentünk szét, mint két tetten ért
kisgyerek. Ha lehet, akkor a rákokat megszégyenítően vörösen szálltam ki a
kocsiból, mikor is már csak Carlise hátát láttam.
- Edward! Gyere a dolgozóba, beszélnem kell
veled! – szólt még vissza a lépcsőről a doktor, majd pillanatok alatt el is
tűnt.
- Most bajban vagyunk? – félve néztem
Edwardra, aki csak a megrázta a fejét és magához húzott. Játékosan megcsókolt,
majd elindultunk befele.
Mindenki otthon volt, vagyis Alice-t ugyan
nem láttam, de a hangját tisztán hallottam az emelet irányából. A fiúk a
óriásképernyős tévé előtt ugráltak, mivel valamiféle játékkal vérre menő harcot
vívtak. Esme és Rose egy magazin felett értekeztek, mintha valamiféle
átalakítás lett volna a téma. Egyszerre léptünk be az ajtón, mire mindenki
felkapta a fejét, és túlságosan is sokat sejtetően mosolyogni kezdett. Edward
mit sem törődve a közönséggel egy puszit nyomott az arcomra, majd pár lépéssel a
lépcsőn, majd az emeleten termett. Esme szendvicset készített, bár egyáltalán
nem voltam éhes. Furcsán nyugodt és boldog voltam. Aztán minden egy csapásra megváltozott.
Sikítás hallatszott az emelet felől. Alice
volt az, a hangjától összerezzentem, olyan váratlan volt. Mindenki egy
pillanatra megállt, majd Jasper volt, aki elsőként meg tudott szólalni.
- Néha rosszabb, mint egy kisgyerek! Az
emberre a frászt tudja hozni ezzel a kitörő lelkesedésével. – forgatta meg a
szemeit, majd folytatta a játékot.
- Legalább megedződsz az évek alatt… - Emmett
mindössze csak megveregette Jasper hátát, míg öblös nevetésbe tört ki.
A következő pillanatban azonban újra
meghallottuk Alice hangját. A korábbi vidám és csilingelő hangot egészen más,
szinte vészjósló sikoly váltotta fel.
- Ne! Nem lehet! – a zokogás és a fájdalmas
kiáltás keveredett össze, vérfagyasztóan. Jasper már indult is Alice fele,
mikor a lány megjelent a lépcső tetején. Üveges szemekkel, sokkos állapotban
volt, ijesztő volt. Hiába szólongatták, semmire sem reagált. Jasper talán
ötödszörre szólította, mire felderengett valami és Alice hajlandó volt rá nézni.
Aztán magához tért, s kiszakította magát barátja ölelő karjai közül, és eltűnt amint
kilépett a bejárati ajtón.
- Alice! Várj, Alice! – Edward jelent meg
abban a pillanatban, mikor Alice kissé magához tért, és egyből a lány után
iramodott. Tanácstalanul nézett mindenki a másikra mi történt. Senki nem tudta,
mi történt kettőjük között.
- Carlise, mi történt? – Esme a férje elé
sietett, hogy mielőbb ki tudja faggatni.
- Nem tudom, de van egy olyan érzésem, semmi
jó! – férj lágyan magához ölelte a nőt, s meg mertem volna rá esküdni, hogy még
súgott neki valamit, amit mi nem hallhattunk. – Jasper, Emmett, menjetek
utánuk! – Carlise hangjában semmi parancsoló nem volt, mégis a két fiú egyből
ugrott és cselekedett. – Mi pedig üljünk le és várjunk, míg visszajönnek!
- Ha nem baj, akkor én inkább felmennék a
szobámba. Kissé elfáradtam a mai napban.
- Ever, várj! – Carlise megállított, féltem
előre, mit fog mondani. – Sajnálom, hogy félbe szakítottalak benneteket, nem
akartam zavarni. Nincs semmi baj, és ne érezd magad bűnösnek sem. Mi örülünk
annak, hogy boldog vagy kérlek, ezt ne felejtsd el!
- Köszönöm! – hebegtem össze-vissza.
Egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy a doktor kér még tőlem elnézést,
mikor is inkább mi viselkedtünk kissé illetlenül.
Kifejezetten jól esett magam után becsukni a
szoba ajtaját, ahol is a csend várt rám. Túl sok minden történt velem, ahogy
lehunytam a szemeim, úgy újra megelevenedett előttem minden. Mégis egyetlen
dologra tudtam csak koncentrálni. A csókra Edwarddal. Ahogy leheveredtem az
ágyra, kényelmesen, újra és újra lepörgettem magam előtt az egészet. Egészen
addig, míg egy kellemes zsibbasztó álom úrrá nem lett rajtam.
Fenséges cirógatást éreztem, amitől az egész
testem bizseregni kezdett. Ahogy egyre inkább magamhoz tértem, úgy egy lágy
dallam férkőzött a fejembe. Mélyet szippantottam a levegőből, egyből
felismertem Edward jellegzetes illatát. A szemeim kicsit lassabban tudtak
kinyílni, de páratlan látvány fogadott. Az ágyon kényelmesen ücsörgött,
közvetlenül mellettem. Egyik lábát felhúzta, azon pihent egy könyv, amit buzgón
olvasott, míg másik kezével magához ölelt.
- Mi történt? – Egyből Alice és az előbbi
közjáték jutott eszembe. – Baj van? – Edward fájdalmas arcot vágott, majd
becsukta a könyvét és az éjjeliszekrényre rakta. Nagyot sóhajtott.
- Beszélnünk kell… - a szívem összeszorult,
tudtam ez egyáltalán semmi jót nem ígér.
***
