Just the way you are 12.

Jó olvasást és Mindenkinek Békés, Boldog Karácsonyt!

Puszi,
ZoÉ

Eric-et a hosszú nap egyre jobban lemerítette, bár talán az elkedvetlenítette találóbb lett volna. A kórházakat kifejezetten utálta, és a várakozástól terhes semmit tevés egyenesen bosszantotta a férfit. Kötelességtudatból, illetve az apja rosszallását kiküszöbölve sietett az anyjához, akit maximálisan támogatott. A szüleivel mindig is furcsa viszonya volt, mely az egész életére kihatott. A nagy George Packer szigorú nézetei nem tűrtek semmiféle lazaságot, melyet az ifjú Eric szörnyű nagy nyűgnek tartott, s olykor csak azért is a határait feszegette. Ezzel szemben a csupa szív édesanyjáért egyenesen rajongott. Csakhogy az erőskezű George így vagy úgy érvényesítette az akaratát, mivel mindössze annyit ért el Eric-nél, hogy egyre távolabb sodródjon a családtól.

A jóvágású, fiatal öltönyös férfi elmélázva, illetve karba tett kézzel ácsorgott az ablak előtt. A tekintete messzire tévedt, tulajdonképpen belefeledkezett a látványba. Talán nem a legjobb pillanatok voltak ezek, de egyszerűen nem bírt elszakadni Jenna-tól. Minden egyes idegszála megfeszült, ahogy arra gondolt, most egy másik férfi kísérte el. Már az is idegesítette Eric-et, hogy valaki más is felfedezheti a női test rejtelmeit, melyet igenis ő akar a továbbiakban birtokolni. Egy halvány, alig látható mosoly suhant át az arcán. – Layla tévedett. – elégedetten húzta ki magát. Sokkal több izgalmat rejtett az új játékszere, mint azt gondolta. – Layla-ból csak az irigység beszélt, mert már nem érdekelte a teste.

Csend volt a szobában, mely kifejezetten a különleges betegeknek volt fenntartva. Mind a berendezések, mind pedig azok elrendezése kifinomult ízlésre vallott, ha lehet ilyet mondani egy klinika esetében. Eric mégis nyomasztónak találta az egészet és figyelemelterelésként fordult az ablak felé. Olykor mégis az anyjára tekintett, aki az ágy mellett ült közvetlenül azóta, hogy az orvosok beengedték őket. A vizsgálatok megnyugtató eredménnyel zárultak, s tényleg úgy tűnt, hogy George hamarosan rendbe fog jönni.

Eric elunta magát, s elnézést kérve magára hagyta az anyját. Az asszony előzékenyen bólintott, mégsem szólt egy szót sem. Megnyugtatta a tudat, hogy a férje hamarosan rendbe jön és a fia is a közelben van. A becsukódó ajtóig követte fia alakját, majd újra az alvó férjére figyelt. Gyengéden megcirógatta a férfi kézfejét, az asszony mind a mai napig szerette a férjét. Minden egyes rigolyájával együtt, a kissé nehéz természete ellenére. Bár azért azt nehezményezte, hogy Eric sok szempontból hasonlít George-ra, még akkor is, ha ezt mindketten tagadják.

Eric háta mögött becsukódott az ajtó, s ezzel egy időben felsóhajtott. Lassú mozdulattal a nyakához nyúlt, kioldotta a legfelső gombot és a nyakkendőjét is zsebre dugta. Ettől végre úgy érezte, hogy levegőhöz jut. A következő pillanatba egy stratéga gyorsaságával felmérte a terepet, merre is induljon. Egyik lehetőség sem kecsegtette, mivel ha jobbra indul, akkor a folyosón várakozók között kellett volna átvergődnie magát, balra pedig a nővérpult volt, ahogy a ráérős nővérek csacsogtak, s nem akart egyik pletyka része sem lenni, ha véletlenül valamelyik fecsegő nőszemély meghallja, miről beszél. Ekkor fedezte fel dohányzásra kijelölt helyre vezető nyilakat. Nem volt más választása, nekiiramodott.

- Kérhetnék egy szálat? – szólalt meg egy kissé nyers hangon. Amint megkaparintotta a szálát rágyújtott, s egészen távolra sétált. A kezébe kapta a telefonját, némi nyomkodás után döntött úgy, hogy pontot tesz az egyre bosszantóbbá váló ügy végére. Hosszas csengés után szólalt meg a női hang.

- Eric! Micsoda meglepetés! – érezni lehetett a vidámságot a női hangban. – Már nagyon hiányoltalak. – búgta a női hang, ami csak még inkább legyezgette a férfi hiúságát. A férfi mélyet szippantott a cigarettából, miközben lelki szemei előtt megelevenedett a nő látványa. Sötét hajzuhatag, dús keblek, kecses vonalak. Ahogy belemélyedt a részletekbe, úgy érezte magában feléledni a vágyat. – Miben állhatok a rendelkezésedre?

- Nagyon sok mindenben lehetsz a segítségemre! – ördögi vigyorral felelt, gondosan ügyelve a hangsúlyokra, mire a nő meglepődött s forróság futott végig a testén, sőt még a szaporább levegővétel is tisztán hallható volt a vonal túlsó végén. Eric hatásszünetként ismét mélyet slukkolt, s miután a füst bukdácsolva távozott a szájából, újra megszólalt. – Ráérsz, mert ez nem telefontéma?

- Ilyen előjáték után bármire ráérek! – nyögött bele a telefonba a nő. – Csak te vagy képes még így, telefonon keresztül is felizgatni egy nőt.

- És csak te tudod a bókjaiddal még inkább fokozni a férfi vágyát! – Eric könnyűszerrel reagált a hallottakra. Elnyomta a csikket, aztán kicsit komolyabb hangszínt ütött meg. – Ma este mindenképp beugrok hozzád, számíts rám!

- Nekem lesz az élvezet! – nyögött bele a telefonba, ez már tényleg csak színjáték volt részéről, de Eric-nek nagyon tetszett, mégis ő volt az, aki bontotta a vonalat.

A férfi határozottan jobb kedvvel indult vissza a szüleihez. Mostanra kissé terhessé vált számra az ottlét, de az anyjával mégsem akart kitolni. Így a szoba ajtaja előtt nagy levegőt vett, majd benyitott. Minden ugyan úgy volt, ahogy hagyta. Az asszony az ágy mellett ült, a férfi lehunyt szemekkel feküdt, míg a háttérben az aprócska egyenletes hang lüktetett. Ezúttal nem az ablakot, hanem az ággyal szemközti fotelt választotta. Kényelmesen elhelyezkedett, már ha lehet ilyet kijelenteni egy ormótlan és kényelmetlen bútordarabról. Eric tudta, hogy az alvásnál nincs is jobb gyógyszer. Az apja kipiheni magát, aztán úgyis rövid időn belül ismételten össze fognak kapni. Ez valahogy megnyugtatta, persze úgyis tudta, hogy a kisebb vitáik többnyire az azonos életszemléletnek és vérmérsékletnek köszönhető.

- Hogy vagytok? – egy hosszabb csendben töltött idő után az asszony szólalt meg. A fia felkapta a fejét, nem is értette először a kérdést. – Elsey hogy van? Nem hiányol?

- Minden rendben. – könnyűszerrel ejtette ki a száján Eric a szavakat. - Elsey a szüleihez utazott. – vonta meg a vállát zárásképp a férfi.

- Hogyhogy nem kísérted el? – az anya a legnagyobb természetességgel tette fel a kérdést.

- Nem úgy alakultak a dolgok. – Eric terelt, mert most semmi kedve nem volt a házasságát boncolgatni. Ki akarta használni azt a néhány napot, míg a felesége nincs a városban. – Anya, későre jár. – sóhajtott fel Eric, már kezdte nagyon unni magát. Feltápászkodott és az anyjához lépett. – Látod elaludt, rendben van. Az orvosok vigyáznak rá. Gyere, hazaviszlek. – fogta meg az anyja kezét. A férfi igazán szerette az anyját, s talán az asszony volt az egyedüli személy, aki felé teljes őszinteséggel fordult. Neki egyedül kimutatta a valós érzéseit vagy kimondta a gondolatait.

- Jól van, igazad van! – az anya is beleegyezően felsóhajtott, majd a férjéhez hajolt. Egy könnyed csókot nyomott a férje homlokára, majd a fia mellé lépett. – Roger majd hazavisz. Látom rajtad, hogy te is mennél, fáradt vagy.

- Nem fáradság, hogy biztonságba tudjalak. – mosolyodott el Eric.

- Köszönöm, de nem szükséges. – válaszolta az asszony. Majd csendben egymás mellett mentek végig a folyosón, le egészen a parkolóig, ahol a nő az egyik, míg Eric a másik autóba ült.

- Vihetem haza, uram? – szólt hátra a sofőr Eric-nek.

- Még ne! Van még egy elintézetlen ügyem. – Eric a sofőrje tudtára adta az új úti célt, és ahogy közeledtek felé egyre izgatottabbá vált.

A limuzin a bejárat elé gördült, ahol Eric egyedül pattant ki, míg a sofőr parkolóhelyet keresett az utcán. A két marcona őr, akik az ajtót őrizték messziről felismerték a közeledő öltönyös férfit. Egyetlen szó nélkül engedték be, míg a bebocsátásra várakozók hőbörögni kezdtek. Azonban a morcosabb őr egyetlen pillantással csitította el a népet. Eric mit sem törődött a közjátékkal, céltudatosan vágtatott előre.

- Eric, édesem! – Roxan meglepetten és két puszival köszöntötte a férfit.

- Helló, Roxan! – csibészes mosolyt villantott a nő felé.

- Hova rohansz ennyire? Megtaláltál. – huncutkodott a Roxan a férfival. – Vagy én már nem is vagyok jó neked?

- Rox, nagyon jó vagy.– Eric magához ragadta Roxant, és keményen a fenekébe markolt. - Egy igazi bombázó. – a nő fülébe suttogott, aki felnyögött, mert a férfi forró leheletet szinte égette a bőrét.

- Imádom, ahogy kiejted a nevem. Csakis te szólíthatsz így! – mélyen egymás szemébe néztek. Körülöttük szikrázott a levegőt. Roxan-ban eszméletlen kíváncsiság munkált Eric-kel kapcsolatban, csakhogy nagyon úgy tűnt, hogy Eric hasonló játszadozásokon kívül mást nem igazán akar tőle. – Menj, nehogy miattam késs el! – kissé csalódottan engedte el a férfit, aki bólintott és folytatta útját.

Eric ismerte a járást, így lendületesen egy udvariassági koppintás után benyitott a tágas irodába. Egyből mosolyra húzta a száját, amint felfogta a jelenetet. A tüzes nő az íróasztalának támaszkodott, hátravetette a fejét, míg a fiatal férfi a nő nyakát csókolta és melleit markolászta. A nő feleszmélt, s fátyolos tekintettel súgott valamit a férfinak, aki gyorsan távozott.

- Még mindig a fiatal fiúkra buksz? – sétált közelebb Cordelia-hoz. – Egyáltalán nagykorú már?

- A fiataloké a jövő, s nekik még annyi mindent kell tanulniuk a szenvedélyről. – túrt a hajába Cordelia.

- Még mindig eszméletlen vagy! – közvetlenül a nő előtt állt meg, aki még mindig az asztalnak támaszkodott.

- Mindig jó munkát végzek. – évődve néztek egymásra. Néhány pillanat alatt egymásra hangolódtak, pedig már évek óta nem volt dolguk egymással, mégis a testük emlékezett a másikra. – Mindig te voltál a legkedvesebb számomra. Vagy talán tévedek? – Cordelia szinte észre véthetetlenül elmerengett a múltban, ahol az egykori fiatal és lelkes Eric elevenedett meg a szemei előtt. Évek teltek el, azóta pedig csak még nemesebb lett a férfi. A nyúlánk férfi megizmosodott, de nem vitte túlzásba. Az arca markánsabb lett, a fiatalos vonásait igazi férfiéra cserélte. Nála jobb diákkal nem találkozott Cordelia, a benne lobogó láng szinte folytonos volt és könnyen meg tudta vele tanítani, hogyan élvezze és húzza el a mámoros pillanatokat. Aztán Eric tudatára ébredt, s nem hagyta többé irányítani magát, sőt inkább magához ragadta az irányítást.

- Sosem. – válaszolta Eric kicsivel később, majd helyet foglalt, de a szemét végig Cordelia formás fenekén tartotta. Ugyanarra gondolt, amire a nő. Azokra az éjszakákra, mikor a végzet asszonyával tölthette az éjszakákat.

- Miben segíthetek neked? – sétált a nő az asztal másik oldalára, és előkelően helyet foglalt. Eric most vette igazán észre, hogy Cordelia semmit sem változott, sőt most még fiatalabbnak látta. Pedig egy érett, sokat tapasztalt asszony ült vele szembe. Egy igazi démoni nő, akit a szenvedély és a szex éltetett, ugyanakkor szinte megfiatalodott tőle, aki a férfi válaszára várt.

- Crystalt akarom... – válaszolta egyszerűen és egyértelműen Eric. Nem látta értelmét felesleges időhúzásnak és magyarázkodásnak. Akart valamit, és a fejébe vette, hogy mindenáron meg is szerzi.

***

Blake nem zavartatta magát, átkarolta a vállam és úgy sétáltunk az Angels bejárata felé. Talán zavarnia kellett volna, azonban egyáltalán nem így volt. Természetesen a gondolataimban Eric jelent meg és a szócsatánk. Ellenkeztem vele, még véletlenül sem hagytam magam. Ráadásul azzal, hogy a főnököm talán csak még jobban vágtam magam alatt a fát. De nem tehettem mást, nem akartam tovább bonyolítani a dolgokat. Azért annyira nem vagyok különleges, sem tapasztalt, hogy ennyire meg akarjon szerezni. Kétségtelenül kecsegtető, hogy akar, csakhogy ez mindössze vad birtoklási vágy nála. Azonban volt egy olyan sejtésem, hogy úgyis eléri a céljait. Ettől nagyot sóhajtottam, mire Blake rám kapta a tekintetét. Szimplán megráztam a fejem, és egy halvány mosolyt erőltettem magamra. Aztán meglepődve néztem, hogy rengetegen álltak sorba, ami egyértelműen bizonyította, milyen jó hely az Angels.

- Ne menjünk inkább máshova? – kérdezte tanácstalanul Blake. – Ide nem egy hamar jutunk be.

- Gyere, be fognak engedni! – kaptam a keze után, s magam után húztam. Ahogy az ajtóhoz közeledtünk az őrök köszöntek és egyből nyitották nekünk az ajtót.

- Ki vagy te, hogy csak így beengednek? – ámult el Blake, és csodálattal nézett rám.

- Csak egy törzsvendég. – vontam meg a vállam, még hitelesebb alakítás érdekébe.

Sokan voltak odabent is, úgy kellett törni az utat, de szerencsésen helyezkedtünk és a bárpult mellett kaparintottunk meg két helyet. Két itallal kezdtünk, gyorsan egymás után hajtottuk le azokat.

- Tetszik ez a hely! – nézett körül Blake a következő italát kortyolva. – Nem gondoltam, hogy ilyen helyre jársz.

- Szerintem sok meglepetésben lenne részed, ha kicsit jobban megismersz. – szürcsöltem én is az italom.

- Piszkosul jó vagy a jogban... – kacsintott egyet Blake. – Eric nem véletlenül szemelt ki magának. – azt hittem, hogy menten kiköpöm az italom.

- Ezt meg hol hallottad? – nagyokat nyeldestem, mert nem akartam szegény Blake-et telibe köpni.

- Cicám, lehet, hogy alig látjuk egymást egész nap, De abban az átkozott irodában még a falnak is füle van és szája, hogy pletykálkodjon. – kikerekedtek a szemeim, már tovább nem tudtam leplezni a véleményem. – Nyugi, ez minden új kollégával így van. Egy ideig megy a pletyka, ami lassan alábbhagy, mivel úgysincs alapja, nem?

- De! Így van! – válaszoltam hamar, hogy eloszlassam a félreértésekre okot adó jeleket.

- Jenna, gyere egy percre! – észrevétlenül sétált mellém Roxan. Teljesen feltűnés mentesen súgta a fülembe úgy, hogy Blake semmit sem vett észre. – Cordelia látni akar. – bólintottam, majd a kísérőm felé fordultam.

- Blake, kiszaladok a mosdóba. Sietek! – súgtam oda, aztán csatlakoztam Roxan-hoz.

- Mi történt? Talán bajban vagyok? – próbáltam puhatolózni, mert zavart, hogy semmit sem tudok. A gyomromban éreztem a feszültséget, meg persze az elfogyasztott italokat is.

- Nyugi, nem vagy bajban, sőt inkább örülj, hogy Cordelia magához rendelt. Ez maga a megtiszteltetés.

- Értem. Igyekszem annak tekinteni. – nyeltem egy nagyot, mert elértük az iroda ajtaját. Roxan kopogott és kitárta előttem az ajtót. – Ajaj, most aztán bajban vagyok! – anélkül, hogy megfordult volna, tudtam, ki az a férfi Cordelia-nál.

- Crystal, gyere édesem bátran! – intett nekem Cordelia, amit annyi kellemmel és kecsességgel tett meg, hogy nem tudtam nem csodálni. – Eric-et már úgy is ismered. – a piszok férfi ekkor megfordult és olyan csibészes mosolyt villantott felém, hogy szinte viszketett a tenyerem tőle.

- Eric. – bólintottam neki köszönésképpen.

- Kérlek, foglalj helyet! – mutatott Cordelia Eric melletti ülőhelyre. – Gyorsan a lényegre térek, hogy ne felesleges szócsépléssel múljon az idő. Drágám, Eric egy kéréssel fordult hozzám, amit már te is tudsz. Mivel nagyon kedves régi barátomról van szó, így nincs okom ellenkezni. Nem kell itt dolgoznod esténként, viszont akkor, ha Eric meghív, neked ugranod kell és hozzá menned. Megértetted? – megszeppenve néztem farkas szemet Cordelia-val. Közben pedig Eric felfalt a szemeivel. Éreztem, mert a bőröm felforrósodott és egyre nehezebben ment a koncentrálás.

- Ha esténként nem dolgozom, és Eric lesz a főnököm, akkor mi lesz a fizetésemmel?

- Erre is gondoltunk, hogy még csak eszedbe se jusson meglógni a kötelességed alól... Eric-kel úgy állapodtam meg, hogy az éjszaka egy részének ellenértékét közvetlenül neked adja, míg a másik részét letétben hagyja nálam, s minden hónapban egy meghatározott napon átveheted.

- Így megfelel?

- Van más választásom? – mormoltam magamnak, reméltem egyikük sem hallotta. Így csak beletörődve bólintottam, mert semmiféle kiutat nem láttam.

- Akkor jó szórakozást gerlicéim! – bocsátott el minket Cordelia.

Egyenesen az ajtót céloztam meg, míg Eric még Cordelia-hoz lépett. Csakhogy következő pillanatban már be is ért. Elkapta a karom, s magához húzott.

- Nincs más választásod! – dünnyögte a fülembe, aztán ajkait a nyakamra tapasztotta, míg a folyosó falának préselt. Megremegtem, ahogy tudatosult, igen is hallotta, amit bent motyogtam. A keze erőszakosan csúszott a blúzom alá. – Mondtam, hogy úgyis elintézem. Az enyém leszel. Csakis az enyém.

- Valóban Mr. Packer. – gúnyosan válaszoltam, ami egyáltalán nem tetszett neki. Még inkább egymásnak feszült a testünk.

- Nem szeretem, ha ellent mondanak nekem, úgyhogy kimerítően élvezetes éjszakával fogsz kiengesztelni...

- De nem egyedül jöttem... – ellenkeztem újra.

- Mondtam, hogy ne ellenkezz! Így járt az a pojáca! – kacagott Eric, aztán magával húzott. Most már tényleg nem volt menekvés.

***