2013.
„A
rózsaszín hajú lány, a feltörekvő csillag üstökösöket megszégyenítő sebességgel
jelent meg a zenei élet égboltján. Az első, mindenkit lenyűgöző slágerét
pillanatok alatt szerette meg a közönség, s átszellemülten dúdolta bárhol és
bármikor, ha meghallotta a nagyérdemű.”
(Részlet
a Sunrise c. magazinból)
Florence kaján vigyorral
olvasta fennhangon a magazin sorait, miután vagy félóra mocorgást követően
kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben. Büszkén vigyorgott, és a mérhetetlen
öröm miatt érezte, hogy ezeket a sorokat meg kell osztania mindenivel. Míg a
helyét kereste, addig vörös hullámai össze-visszajártak, és úgy nézett ki a
lángtengerre emlékeztető tincsek, mintha tényleg a tenger hullámokat verne. Majdnem
lecsúszott a székről, de ez őt egyáltalán nem zavarta. A szűk bőrnadrágba
bújtatott lábait hanyagul a sminkes pultra dobta, így még kényelmesebben hátra
tudott dőlni a székben. Nem zavartatta magát, nála teljesen természetes volt ez
a fajta hanyagság, mely kifejezetten jól összeillett a belőle áradó vadsággal. Sokan
irigyelték, ugyanakkor pontosan emiatt még többen utálkoztak is. De azt már
sokkal kevesebben tudták, hogy a kemény külső, fellépés és kritika mögött egy
igen sebezhető nő lakozik, aki szabályszerűen szomjazza az elismerést. Magasságát
és temperamentumos természetét az apjától örökölte, míg anyjától a kerek
formákat akár mell, akár popsi tájékán, illetve a vörös fürtöket. S mire a lány
betöltötte a nagykorúsághoz a bűvös huszonegyet, addigra is a férfiak legvadabb
álmát testesítette meg.
- Flor, már megint mit
olvasol? – hördült fel Max a szemeit forgatva. A férfi a kanapén helyezkedett
el és a levelezését intézte, mely minden figyelmét lekötötte. Emiatt egyáltalán
nem is figyelt a vörös démonra. Max-et csupán néhány hónap választotta el a
harminctól, azonban a huszonéveseket megszégyenítően nézett ki. Talán némileg
rá is játszott, hogy fiatalosan nézzen ki, ezért volt a szűk farmer, a színes
póló és a bőrkabát. Katonásan felnyírt haját elől néhány hosszabb tincs dobta
fel. Kifejező mogyoró barna szemeivel bárkit az ujja köré tudott csavarni.
- Bírom a Sunrise-t. – vonta
meg a vállát Florence. – Talán ez az egyetlen olyan lap, ami még képes némi
igazságtartalommal megjelentetni a cikkeit.
- Elfogult vagy. – dünnyögte
Max. – Szerintem meg egyik magazin sem képes igazat írni, sőt inkább pont az a
céljuk, hogy mindent és mindenkit aláássanak.
- És nekem mondjátok,
mennyire kritikus vagyok. – nevetett fel Flor, mire Max csak hanyagul
legyintett. A férfi elállt a kanapéról, mely eddig kényelmes volt, csakhogy lassan
már elzsibbadtak a tagjai.
Flor tovább olvasta a cikket,
míg Max tett néhány pihentető lépést. A következő pillanatban azonban
mindketten felnéztek és a nyíló ajtóban megjelenő tüneményt figyelték. A
rózsaszín hajból egy valóságos frizura készült fonatokból és hullámos
tincsekből, mégis hűen tükrözte a lány kissé vadóc lelkét. Sötét szürke, füstös
smink még inkább kiemelték azokat a káprázatos zöld szemeket. Az ajkak
egyszerűen fényesen csillogtak, így még véletlenül sem terelték el a figyelmet.
Azonban az összkép még nem volt tökéletes, mert a lány a kezében tartotta a
ruháját, míg a kinyúlt pólóját, illetve a több helyen kikopott, elszakadt
farmerjét viselte.
- Oh, Max! – őszinte mosoly
jelent meg a lány arcán. – Úgy hiányoztál! – a ruháját a kanapéra dobta, míg a
férfi karjaiba vetette magát. Max tárt karokkal fogadta az édes üdvözlést.
- Vicky, a világért sem
hagytam volna ki. – húzta csibészes mosolyra a száját a férfi és gyengéden
simított végig a lány arcán.
- Tudom. – szippantotta be az
ismerős illatot Vicky. Megnyugtató volt számára, hogy itt tudhatta maga mellett
a férfit. A vonzalom és függés egy különleges keveréke jellemezte a
kapcsolatukat. Imádták egymást, barátok és szeretők voltak egyben, ugyanakkor
pont ezek miatt folytatták egymással a csatározásukat. Egyszerre vonzották és
taszították egymást. Senki nem értette igazán a kettőjük kapcsolatát, de úgy
tűnt működik kettőjük között a főiskola óta. Bár sokak szerint ez az örökös
huzavona lassan mindkettőjüket felőröli és tönkreteszi. – Lassan ideje lesz
átöltöznöm. Flor, segítenél? – bontakozott ki Vicky Max karjaiból és Florence
is természetesen megmozdult, amint meghallotta a kérést.
- Vettem, ki vagyok dobva. –
sóhajtott színpadiasan Max, majd az ajtó fele indult. – Megyek is, de este ezért
még számolunk! – aztán kilépett az ajtón.
- Úgy tűnik, valakinek
pokolian jó éjszakája lesz. – vigyorgott Flor, míg kibontatta a becsomagolt
ruhát.
- És valakinek meg nagyon
piszkos a fantáziája. – Vicky halványan elmosolyodott, közben lassan vetkőzni
kezdett, persze nagyon igyekezett, hogy tönkre ne tegye a haját vagy a
sminkjét, mert akkor újabb órákat tölthet el a sminkben.
- Hah, mintha nem lenne
igazam! – Flor akkor elégedett meg igazán, mikor Vicky rábólintott.
Vicky még utoljára belenézett
a tükörbe, végigsimított a ruháján és Flor után lépett ki az ajtón. Mindenféle
fenntartás nélkül követte Florence-t, aki mindamellett, hogy a legjobb
barátnője volt, egyben a menedzsere is. Annak idején, a főiskolán találkoztak.
S a kissé szabad szájuk, illetve sajátos életszemléletük hamar örökre szóló
barátság alapjait helyezte le. Azóta pedig kitartottak egymás mellett,
legfőképpen azért, mert őszinték voltak egymással. Olykor nehéz volt ennek
eleget tenni, hiszen annyival könnyebb lett volna ráhagyni a másikra,
beletörődni a döntésbe, csakhogy akkor abban a pillanatban a barátságuk végég
is jelentette volna. Az ilyen igazán őszinte barátság pedig nagyon ritka, sőt
egyre elenyészőbbé vált a világba.
- Csak még egy kicsit kell
kibírnod, aztán végeztünk. – súgta oda Flor Vicky-nek. – Végre pihenhetsz
rendesen is. – Vicky pusztán bólintott, mert minden egyes idegszála abba a
mondatba kapaszkodott, hogy vége lesz nemsokára ennek az egész cirkusznak.
Fáradt volt, vagyis inkább
belefáradt a mögötte álló időszakba. Lelkileg kimerült, hiszen minden egyes
nappal azt érezte, hogy kiszipolyozzák belőle az életerejét. Egyre nehezebben
ment minden, ettől pedig nemcsak ő, hanem mindenki a környezetében sokkal
feszültebb és sokkal idegesebb volt. Szerette a zenét, a dalszövegírást,
azonban hosszú hónapok óta másról sem szólt az élete. A munka alattomosan
átvette az irányítást, s még az ágyban is. Egy-egy nehezen kivárt és ettől még
szenvedélyesebb együttlétet követően, mikor Max karjaiba bújt, akkor is a
stúdiómunkálatokról, a következő koncertről beszélgettek. Valahogy elmúlott a
romantikus vallomások, vacsorák, együttlétek időszaka. Máskor viszont egymás
agyát tépázták, szócsatákkal, kisebb-nagyobb vitákkal. Vicky érezte, hogy
valami ilyenkor nagyon félre siklik és képtelenek úrrá lenni az indulataikon.
Szinte megremegett a lelke, ahogy a legutóbbi hasonló csetepaté jutott az
eszébe.
- Minden oké? – átható
pillantásokkal Flor próbálta felmérni a helyzetet. – Nagy levegő, aztán csak
ügyesen! – még egy gyors biztatás belefért, aztán a műsorvezető belekezdett a
felkonferálásba.
- Hölgyeim és uraim! Minden
kedves nézőnk! Elérkezett a várva várt pillanat. A stúdiónkban köszönthet egy
nagyon különleges csapatot. Túl vannak számos EP-n és a második stúdiólemezen,
melyek milliós eladásokkal büszkélkedhetnek. Továbbá országos turnékon
népszerűsítették dalaikat. A Band of Pink Angel! S még mielőbb belecsapnának a
húrokba, kérem, fogadják nagy szeretettel az együttes névadóját, illetve
megtestesítőjét! – ez volt a végszó, Vicky-nek indulnia kellett. Széles
mosollyal és integetve lépett ki a tapsoló tömeg elé. A taps csak még hangosabb
lett, ahogy a műsorvezetőhöz közeledett. Az udvarias kézfogást és ölelést
követően mindketten helyet foglaltak.
- Angel, ugye? Ahogy a neved
is utal rá, gyönyörű vagy. – bókolt a műsorvezető. A nagyjából negyvenes évei
elején járó jóképű férfi is kifogástalanul nézett ki. Hibátlan öltönyben, hozzá
illő ingben és nyakkendőben pompázott. S természetesen elég jelentősen feléledt
a férfi mivolta, mikor szembe találta magát a lánnyal.
- Köszönöm. Nagyon örülök,
hogy itt lehetek. – Florence közbenjárásával a beszélgetésre szánt időt rövidre
fogták, így tényleg csak a legfontosabb dolgok kerülhettek szóba. Úgymint a
megjelent lemez, következő koncert, viszont semmiféle magánéleti kérdés nem. A
beszélgetés sikeres felvételeit követően Vicky számára egy sokkal kellemesebb
feladat következett. A homályba borult színpadon a mikrofon mögé állt, majd a
felgyúló fényeket és a kezdő taktusok után lehunyt szemmel kezdett bele az
éneklésbe. Olyan mértékben átszellemült, mintha nem e világon lenne. Bár Vicky
nem tudta, de a dal egy néma kiáltás volt, mely az éteren keresztül célba ért.
Az utolsó akkordok
elhalásával Vicky-t valamiféle nyugalom szállta meg és akaratlanul is őszinte
mosoly ült ki az arcára. Ami még inkább szárnyalásra késztette a lelkét az a
vastaps volt és a lány boldogan hajolt meg a közönsége előtt. Majd csendesen a
háttérbe húzódott, ahol az első ember, akivel találkozott az Max volt. Forró
csókkal üdvözölték egymást, s egy percre teljesen belefeledkeztek a pillanat
varázsába.
- Szuper voltál, bébi! –
súgta a férfi, s most már nem kellett óvatoskodnia vagy vigyázni a rakoncátlan
tincsekre.
- Húzzunk el! – motyogta
sürgetően Vicky a férfi szájába, mert úgy érezte, kell a csókja, mint egy korty
víz.
- Előbb talán át kéne öltöznöd,
meg a cuccaidat sem ártana összeszedni. – jegyezte meg mellékesen Flor, aki
mindeddig meghúzta magát a sarokban és arra ügyelt, senki se zavarja meg a
szerelmeseket. – Max úgy is kocsival jött, jobb lenne, ha előre menne. Mi meg
majd követjük őt, ha Vick is összekapta magát.
- Basszus, mikor már
nyerésben vagyok, akkor paterolsz el. – dünnyögte játékosan Max, mire Florence
csak kecsesen szétnyitotta a kaját. S még mielőtt a férfi távozott volna csókot
lopott Vicky-től, és puszit nyomott Flor arcára.
- Szólok Tim-nek, hogy
hamarosan indulunk. – jegyezte meg Florence, mikor Vick-et magára hagyta az
öltözőjében.
Nem húzta az időt, átöltözött
a kényelmes szakadt farmerbe és a kinyúlt pólóba. Felvett egy pulóvert, majd a
maradék holmiját a táskájába gyömöszölte. A haja félig-meddig szétcsúszott, de
mivel még nem volt olyan veszélyes a helyzet, nem szedte szét. A smink is úgy
tűnt, még bírja hazáig, így ahhoz sem nyúlt. A táskáját a vállára vette, majd
sietős léptekkel indult el. Csak néhány perc telt el, hogy a háta mögött hagyta
az öltözőt. Mégis az lakozó csend oly távolinak tűnt. Vicky a biztonsági őrök
gyűrűjében próbált hátsó kijárattól a rá várakozó autóig eljutni. Nevetségesen titkon
azt remélte, hogy elmenekülhet. Leléphet, elszökhet, vagy legalábbis észrevétlenül
távozhat. Azonban nem így történt. Pillanatok alatt felfedezték, és
megrohamozták őket.
A biztonsági őrök ezzel egy
időben szorosabban fogták közre a kecses női testet, amivel elérték, hogy
szinte fizikailag érzett amiatt, elfogy a levegő. A légszomj lassan és
alattomosan kerítette hatalmába. S ezzel elindult a lavina.
A torkában dobogott a szíve,
egyre hevesebben, ahogy az adrenalin elöntötte az ereit. Eszméletlenül zúgtak a
fülei, s a kezdeti hatalmas hangzavar egy nagy masszává állt össze. A feje hasogatott,
egyre jobban szédült, míg kérdések milliói ütköztek neki. Sőt a gyomra is
majdnem kilyukadt már. Egész nap nem evett szinte semmit, csak azt a néhány
energiaszegény szeletet, amit majdhogy nem titkon a kezébe csúsztattak, és míg
egyik pontból a másikba ráncigálták. Most mégis a hányinger fogta el Vicky-t. A
levegőt is egyre szaggatottabban vette, tudta, mi következik. Mégis szinte
könyörögött, hogy elkerülhesse, mivel egyre nyilvánvalóbbak lettek a pánikroham
tünetei. Nem akart válaszolni, hiszen minden egyes kérdéssel csak megsebezték.
Jogtalanul vájkáltak a magánéletébe, s már nem egyszer elkövette azt a hibát,
hogy a kisujját nyújtotta, majd kis híján a karját is letépték volna. A tömeg
egyre jobban skandálta a nevét, szólongatott, de mindezzel csak azt érték el,
hogy még messzebbre üldözték maguktól.
Vicky szinte reszketve ült be
az autóba, minden erejét összeszedte és arra koncentrált, mielőbb nyugodjon
meg. Nem ment, egyre kevésbé ment. Flor szó nélkül nyúlt a keze után és
megszorította. Ezzel jelezte, hogy mellette van, nincs egyedül. Nem szóltak
semmit, csendben ültek egymás kezét szorítva. Az autó lassan gördült ki az
útra, mert feltartották. Azonban Tim mindent megtett annak érdekében, mielőbb
biztonságban el tudják hagyni azt az átkozott helyet.
- Igazam volt… - szipogta
Vick elhaló hangon. A homályos utalást Flor pontosan értette, hiszen minden
egyes ilyen alkalommal mindig ugyanerre a következtetésre jutott. A vörös démon
fájdalmasan sóhajtott, mert látta Vicky arcára kiülő fájdalmat. Gondolatban
újra ott járt, abban a végzetes évben. 2010-ben.
Ráadásul Flor azért is volt ennyire képbe, mert neki kellett végigasszisztálnia
az egészet. Vicky olyan makacs és hajthatatlan volt, hogy senkire sem
hallgatott. Egyedül döntött. Az eszére hallgatott, nem pedig a szívére. Azóta
az átkozott nap óta pedig minden hasonló alkalommal a szíve bosszút áll a
lányon. Flor aggódott, egyre jobban aggódott Vicky-ért. Tartott egy újabb
végzetes lépéstől, segítségre lett volna szükség, azonban a titoktartás miatt
igencsak meg voltak kötve Florence kezei.
***
Ethan Jones Sullivan a karizmatikus férfi a minden nap
ugyanabban az időpontban a fülébe dugta a füllhallgatóját és fülében dübörgő
zenével futni indult. Ma sem volt másképp, bár ma annyira rossz hangulata volt,
hogy észre sem vette, hogy a szokásos táv másfélszeresét tette meg. Így már
jóval alkonyat után ért vissza a házhoz. Végigtrappolt a ház földszintjén
egyenesen a konyhába. Benyomta a pulton álló kisképernyős tévét, majd a hűtőböl
kikapta a kedvec italát, hanyagul félre
dobta a sörös üveg kupakját, mely némi hangjátékkal kecsesen landolt a pulton. A
zsebében hagyott telefon önálló életre kelt, és magának követelte a figyelmét.
Ethan azonban ezzel nem értett egyet, még egyszer nagyot nyelt a hűs italból,
direkt húzta az időt, abban bízva, hogy a hívó fél feladja. Csakhogy a kis
vacak nem akart csendben maradni, ezért ráérősen kotorta elő a telefonját a
zsebéből. Markáns arcára egy fintor ült ki, még szerencse, hogy nem videó hívás
volt.
- Nah, végre! Csak felvetted,
ezt a rohadt telefont. – Ethan-nek még a
füléhez sem kellett tennie a telefont, így is tisztán értett minden egyes szót.
Ez idő alatt újra kortyolt az üvegből, hogy megnedvesítse a torkát. – Ott vagy
egyáltalán, vagy feleslegesen járatom a pofám?
- Jax, itt vagyok. –
válaszolta egykedvűen a férfi. A barátjának még véletlenül sem vallotta volna
be, de olykor azért jó volt beszélni a régi cimboráival.
- Meddig, mondd meg, meddig
játszod még a remetét? – Ethan szinte maga előtt látta, ahogy Jax az égnek
emeli a tekintetét, és gondosan ügyel arra, hogy a kezében tartott ital még
véletlenül se löttyenjen ki.
- Semmit sem játszom. –
morogta a búsképű férfi a telefonba. Ő semmit sem játszott, egyszerűen semmi
kedve és ereje nem volt szembe nézni a sajnálkozó, lesajnáló pillantásokkal.
- Mikor jössz vissza? –
hangzott el az örökzöld kérdés. Jax minden egyes beszélgetésük során
rákérdezett, mindig remélt, hogy most törik meg a jég, csakhogy ez a dolog
valahogy mégis váratott magára.
- Jax, tudod a válaszom. –
Ethan a pultnak támaszkodott, egy pillantást vetett a képernyőre, de mivel egy
cseppet sem tetszett, amit lát így inkább a szájához emelte a sörét.
- Rohadt életbe! Már régen nem
2010. van. Azóta eltelt jó pár év. Ezzel senkin sem segítesz. Őt nem tudod
visszahozni, te nem tudsz továbblépni. Ez egy szar patthelyzet. Emészd már meg!
– Jax eddig bírta cérnával és higgadt természetét sutba vágta. Rendesen kiakadt
és ennek hangot is adott. Jó barátnak tartotta magát, csakhogy egyre nehezebben
tudta elviselni a legjobb cimborájának a szenvedését. Legfőképpen azért, mert
saját magának generálja a kínlódást.
- Ezen kívül van valami más
mondanivalód is? Mert ha nem akkor leteszlek.
- Rám ne tedd a rohadt
telefont, mert megbánod! Bassza meg, kapd már össze magad! De az biztos, hogy
még egy születésnapot nem cseszhetsz így el, erről kezeskedem! Inkább én
teszlek le, mert már megint felhúztál!
Ethan kis híján a földhöz
vágta a telefont, amely végül megúszta, és a pulton a söröskupak mellé
csúszott. Eddig sem volt valami rózsás kedve, de Jax telefonhívásától minden
csak még pocsékabb lett. Hiába szólt a tévé, ami éppen egy esti, élő show
műsort sugárzott, a férfi képtelen volt másra figyelni. Folyamatosan ugyanaz
zakatolt a fejében. – Már nem 2010. van.
– Pedig nála minden egyes nap, ha nem is nappal, de éjszakánként még mindig ez
az évszám. Ugyanabban a véget nem érő rémálomban, mely három éve keseríti és
kísérti az életet. Azon a napon az élete végképp kisiklott a helyesnek hitt vágányról,
s úgy tűnik azóta valami végzetes katasztrófa felé halad. Az esze tudta, hogy
így semmi sem jó, de a szíve sokkal erősebb volt, így inkább arra hallgatott.
Azóta pedig makacsul tartotta magát ehhez az elhatározáshoz.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése