Forever is only the beginning - Part 11 (részlet)

Az Atrani kastély

Gabriel szótlanul kísérelte a kissé csapzott teremtést az udvaron, a főbejáraton majd pedig a hosszú folyosókon, aki a nő alig bírt lépést tartani a férfival. Csend honolt az egész kastélyban, ami kissé nyomasztónak hatott. A testőrség néhány alacsonyabb rangú tagjával találkoztak menet közben, azonban mindössze egy gyors biccentés volt az üdvözlés. Minden mozdulat, minden manőver mesteri volt, a nő nem bírt betelni az egyenruhás férfiak látványával sem. Éppen ezért érte teljesen váratlanul, hogy kísérője megállt. Határozott mozdulattal navigálta a szobába, ahova belépve a nő lélegzete elállt. Tágas, makulátlanul tiszta vendégszobában, ahol lenyűgöző berendezések, dísztárgyak sorakoztak.

- Frissítsd fel magad! A szobának saját fürdője van, senki nem fog zavarni téged. Ha végeztél a szekrényben találsz ruhákat, mindegyik új, bármelyiket felveheted. Fél óra múlva indulnunk kell, addig kint várok a folyosón.

- Köszönöm.

Gabriel ígéretéhez híven, a folyosón várakozott, de így is tisztán hallotta, mi zajlik bent a szobába. A nőt a szapora szívverése és pezsgő vére elárulta. 

Menedék - 2.

2013.

- Nem gondolj erre! – szorította meg Flor Vicky kezét. – Ne emésztd magad! – próbált valamiféle biztató hangot megütni. Florence többször elgondolkozott azon, vajon őt mit lépett vagy hogyan döntött volna a barátnője helyében. Csakhogy ő sem tudott okos lenni, éppen annyi érvet tudott felhozni Vicky döntése mellett, mint ellene.

- Sosem fogom tudni elfelejteni, hogy… - Vicky megtorpant, nem volt ereje folytatni. Erősen összeszorította a szemét, és mélyeket lélegzett.

- Tudom, Szívem. – ölelte át Flor a kétségbe esett lányt. – Próbálj meg mégis megnyugodni, pihenj egy nagyot! Max is már biztosan tűkön ülve vár.

- Megyek. – fújta ki a bent tartott levegőt Vick, majd kiszállt az autóból. Vissza sem nézett, egyenesen a hatalmas kapuhoz ment, bepötyögte a számokat és pár pillanattal később már belül is volt. Florence pedig intett a sofőrnek, hogy indulhat. Elfáradt, és a rövidke autóút felzaklatta.

Vicky előbb kivágódott a bejárati ajtó, és Max egy szál boxerben jelent meg. Teljesen rápörgött az éjszakára, hogy végre karjaiba zárhatja Vicky-t, nincs fellépés, nincs koncert vagy bármiféle esemény, ami ezt megakadályozhatja. Vérforraló csókkal fogadta a lányt, sürgetve húzta be a házba és amint becsapódott mögöttük az ajtó csókolózás közepette vetkőztetni kezdte. Vicky készségesen visszacsókolt, csakhogy ez a hevesség most egyáltalán nem volt ínyére.

- Max, lassíts! – szólt rá a férfire, és igyekezett kibontakozni a karjai közül.

- A kurva életbe! – csattant fel ingerülten Max. – Most meg mi van? Már megint mi? – idegességében megfeszültek az izmai. Fenegetően tornyosult Vicky fölé, most az a 15-20 centi különbség a magasságukban sokkal többnek hatott. – Nem hiszem el, hogy megint ez van! Bassza meg nincs egy normális esténk. Folyton van valami, jobb lenne, ha a szexre is előre egyeztetnék időpontot. – morgolódott a férfi.

- Nem azt mondtam, hogy ne csináljuk. – Vicky kecses ajkai megremegtek és össze kellett szorítania száját, mert már csak hajszálak választották el attól, hogy felzokogjon. - Csak azt szerettem volna kérni, hogy legalább egy kis időt adj, hogy ráhangolódjak. – aztán további magyarázkodás nélkül sarkon fordult és maga mögött hagyta Max-et. Bár a távolodó lány a hátán érezte a férfi tekintetét, aki a szemeit forgatva a pultnak támaszkodott. Vicky az emeletre igyekezett és jó erősen bevágta maga mögött a hálószoba ajtaját. Mostanra valahogy már egyáltalán nem volt kedve a szexhez sem. Nem akart mást csak aludni, felejteni. Lehunyni a szemeit és mindent maga mögött hagyni. Mindezek előtt a fürdőbe ment, nem szokta, de most kulcsra zárta maga mögött a fürdő ajtaját. Lassan levetkőzött és beállt a hatalmas zuhanykabinba, melyben ketten is minden gond nélkül el fértek, ezt már többször tesztelték. Azonban most a lány a csempének vetette a hátát és lecsúszott a földre. Felhúzott térdeire hajtotta a fejét. Tovább nem bírta, így végre utat engedett az elkeseredésének, a fájdalmának és a könnyeinek. Csendben hagyta, hogy minden feszültség távozzon belőle, közben pedig nem tudott másra gondolni, mint arra a napra, mikor minden elkezdődött.

2000.

Victoria Jane Wilde a szőke mosolygós lány vidáman táncolta körbe az étkező asztalt, s közben a rádióval együtt énekelt. Olykor, ha nem felejtette el, akkor anyja kérésének megfelelően a terítéssel is foglalkozott. Csakhogy annyira lekötötte a dal, hogy végül teljesen megfeledkezett a feladatáról. Végül mégis minden a helyére került. Tányérok, poharak, evőeszköz. Üdítő, szendvicsek és sütemények a hűtőben voltak bekészítve a tortával egyetemben.

Gyönyörű szombat volt, hétágra sütött a nap, de más miatt volt igazán különleges a Victoria számára. Az első, igazi születésnapi partijára készült, amelyre a barátait várta. Sokan jeleztek vissza, hogy eljönnek és ráadásul a szülei sem lesznek jelen este, hanem csak a jófej nagybácsija, Artie, ő lesz a szülői felügyelet. Vicky lelkesen készülődött, s mikor elkészült, akkor cseppet sem egy tizennégy éves lányra hasonlított, korát meghazudtolóan idősebbnek festett. Hosszú szőke haját könnyű lófarokba kötötte, hogy a szép arcát mindenki jól láthassa. Divatos felsőt és szoknyát választott a neves alkalomra. Elégedett volt önmagával és nagyon ideges is, hogy minden jól alakuljon. Legfőképpen, mert a fiút, akit kiszemelt, és akibe igazán fülig szerelmes volt, is várta a buliba.

A szülők még javában készülődtek, mikor megszólalt a csengő. Így Vicky szaladt az ajtóhoz, hogy fogadja a kicsit korán érkező vendéget. Artie egy sörrel kezében a tévét nézte, tulajdonképpen tényleg csak a szülők megnyugtatása miatt volt jelen. Vicky széles mosollyal nyitott ajtót, amely lassan le is hervadt, hiszen a tanára állt az ajtóban.

- Jó napot, Mr. Palmer! – köszönt illedelmesen a lány, s még mielőtt a tanár bármit is szólhatott vagy kérdezhetett volna Vicky megelőzte. – Anya, Apa! – csengett a kiáltás a házban. – Kérem, jöjjön be!

A szülők kíváncsian jelentek meg, mert nem tudták mire vélni a hangzavart. Mr. Palmer váratlan látogatásával hozta azt a lehetőséget, amelyre Vicky mindig is vágyott. Egy tehetségkutató ösztöndíj program volt, mely fiatal tehetségeket igyekezett felkarolni. Vicky azt hitte, hogy menten kiugrik a szíve, mikor Mr. Palmer folyamatosan dicsérte az énekhangját és a fellépéseit. A szülők megköszönték a lehetőséget és kérték, hogy hadd gondolkozzanak rajta. Mr. Palmer belement, de a biztonság kedvéért hagyott egy gondosan összeállított tájékoztató csomagot. Prospektust, illetve jelentkezési lapot is.

- Anya, apa! Lécci! – könyörgött a Vicky a szüleinek, mert a féltve dédelgetett álma megvalósulni látszott. – Hadd jelentkezzek, kérlek! Nagyon szeretném megpróbálni.

- Kicsim, az éneklés nagyon szép hobbi, nagyon kreatív, de nem szakma. Tanulnod kell, jó jegyeket szerezni, bejutni egy jó főiskolára vagy egyetemre.

- De én énekesnő szeretnék lenni! – háborodott fel Vicky, és fülig vörösödött a méregtől, hogy minduntalan az anyja semmibe veszi, és valami skatulyába akarja húzni.

- Jaj, Drágám hagyd rá! – lépett felesége mögé Vicky apukája. Hátulról átkarolta a nőt. – Hadd próbája meg, azzal senkinek sem árt. – gyengéd csókot lehelt az asszony nyakára, míg Victoria buzgón bólogatott.

- Legyen, de ettől függetlenül nagyon jól kell tanulnod. Egyetemre menni. Ígérd meg!

- Megígérem! Megígérem! – hajtogatta folyamatosan Vicky és ismét fülig érő szájjal kezdett énekelni.

Aznap a szülinapi kívánsága sem szólt másról, annyit kívánt, hogy ügyes legyen a meghallgatáson. Attól a naptól kezdve legalább kétszer olyan keményen tanult, és annál is keményebben gyakorolt, hogy még tökéletesebb előadással tudjon a bizottság elé állni. Még több időt fordított arra is, hogy a gitárjátéka ügyesebb legyen, és ezért is döntött úgy, hogy akusztikus dalt választ.

A meghallgatáson a bizottság tagjai meg is lepődte, hogy mindössze tizennégy éves a jelentkező, de idősebb korosztályt megszégyenítően énekel és gitározik. A kicsi lány hangja, melyet a szóló gitár kísért, betöltötte az egész termet. Mindenkit megbabonázott, ahogy egyre jobban belemerült az éneklésbe. Lehunyt szemmel játszott, a sokat látott tagok szájtátva figyelték a tehetséges lányt. S mikor véget ért a dal, akkor állva tapsolták, mire Vicky örömkönnyektől homályosan nézte a közönségét. - De én énekesnő szeretnék lenni!

2013.

Vicky egyetlen szó nélkül csúszott be a takaró alá. Max még sehol sem volt, pedig arra számított, hogy mostanra előkerül a férfi. Trikót és sortot viselt, és a meleg éjszakák ellenére is magára húzta a könnyű takarót. Összegömbölyödve feküdt a helyén, a szemeit szorosan lehunyta. Mégsem tudott azonnal elaludni, ennek köszönhetően hallotta a lépcső megnyikorduló hangját, majd a hálószoba ajtaját, amint még jobban kinyílott. Kicsivel később azt is érezte, hogy besüpped mellette az ágy. Nem szólt egy szót sem, nem mozdult. Várt, mert kíváncsi volt Max mit fog lépni. A férfi a lány mögé csúszott, a hátához simult. Finoman cirógatta meg Vicky karját, combját és finom csókot lehelt a nyakába.

- Szeretlek Vicky, – susogta Max édes hangon. – De pokolian hiányzol, s néha úgy érzem, hogy minden más fontosabb, mint én. A karriered helyezed az első helyre.

- Max, szeretlek. – válaszolta csukott szemmel Vicky, de továbbra sem mozdult meg. – Erre tettem fel az éltem. Mindig is énekesnő szerettem volna lenni

- Tudom, és te vagy a legjobb. – sóhajtott egy nagyot a férfi. Egy újabb csókot lehelt a lány nyakára, majd a hátára fordult. Nem tudott semmilyen érvet, indokot felhozni, hogy meggyőzze a lányt. Aztán Max meggondolta magát, és a plafont bámulva a sötét szobában megszólalt. – A karrieren kívül vannak más fontos és izgalmas dolgok az életben. Ott a családalapítás, egy kisbaba. – Vicky szívébe fájdalom hasított, tudhatta volna, hogy ismét itt kötnek ki.

- Max, kérlek szépen, ezt ne most beszéljük meg! – fordult a férfi felé Vicky. – Mindketten fáradtak vagyunk, hosszú nap áll mögöttünk. És erről nem egyik pillanatról a másikra kellene döntenünk.

- Nem is kéne tervezni, csak hagyni, hogy megtörténjen. A sors eldöntené, hogy sikerrel járunk vagy sem. Úgysem biztos, hogy elsőre összehoznánk egy babát. – Max egyre többször és egyre kitartóbban próbálkozott a babaprojekt témával. Azonban Vicky kategorikusan leépítette, hol finomabban, hol durvábban. DE mindenre megfelelő indok a karrier volt.

- A sors… - sóhajtott Vicky, és a fájdalom a szíve tájékán még mindig nem akart elmúlni.

- Legalább annyit ígérj meg, hogy gondolkozol rajta. – szorította magához Max a lányt, úgy mintha az élete múlna ezen a válaszon.

- Jó, gondolkozom rajta. – nagy nehezen, de sikerült kimondania Vicky-nek a bűvös szavakat, melyek Max-nek nyugodt álmokat, addig a lánynak álmatlanságot okozott.

***

2013.

Ethan az ágy szélén ült, a feje felett égett a villany és az éjjeli szekrény fiókjában matatott. Azt az átkozott dobozt kereste, mely úgy tűnt, hogy elmenekül előle. A fiók hátsó zugában találta meg, s ahogy kivette a műanyag dobozt, úgy bukkant rá az elfeledett képre. Remegő kézzel emelte ki a fájó bizonyítékot. Tisztán emlékezett arra az időpontra, mikor készült a kép. Pontosan az ötödik házassági évfordulójukat ünnepelték, s a legszebb ajándékot kapta a feleségétől. Egy különleges estét vele és a barátaikkal. Akkor készült ez a kép, amit Bianca szeretett volna olyannyira. Jax vállalkozott a fotózásra.

A férfi meggyötörten nézte a csodaszép nőt, az emlékei fikarcnyit sem fakultak, sőt egyes pillanatok még tisztábbak lettek számára. A térdére rakta a fotót, míg felpattintotta a gyógyszeres doboz fedelét. A szokásos két szem tabletta helyett most hármat kapott be. Az éjjeli szekrény tetején lévő pohárért nyúlt, s leöblítette a tabletták keserű ízét pár korty vízzel. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, mert még a tabletták nem fejtik ki a hatásukat, addig úgysem tud elaludni. Újra kezébe vette a képet, és megállás nélkül csodálta az akkor a karjaiban tartott csodálatos nőt. Képtelen volt elengedni őt, egyszerűen nem ment, még mindig ugyanúgy szerette, mint mikor megismerkedtek.

1999/2000.

Szilveszter este volt és Jax folyamatosan rágta Ethan fülét, nehogy már otthon akarjon maradni, mikor az év legnagyobb bulija várható. Nem értette, hogy a haverja miért nincs úgy felvillanyozva, mint ő maga. Hiszen pont abban a korban vannak, mikor ki kéne élvezni a féktelen bulikat, a csajozást és piálást. Tizenkilenc, húsz évesen még ennek kéne a középpontban lennie. Jax persze már jó előre, előző nap szólt mindenkinek, hogy ki ne merje hagyni a bulit, mert akkor keservesen bosszút fog állni. Egy óriási szilveszteri buliról voltak a srácnak értesülései az olasz negyedből. Nagyon kíváncsi volt, ráadásul Luca-tól tudta, hogy a legcsinibb csajok is ott fognak nyomulni.

Ethan végül rábólintott már csak azért is, hogy elhallgattassa nagyszájú barátját. Vagy tízen verődtek össze, és indultak neki az éjszakának. A buli helyszíne egy régi étterem helyszíne volt, úgyhogy sem a cigizésre, sem a piálásra nem kellett annyira ügyelni. Látszott a helyen, hogy régen kipakolták a még használható berendezési tárgyakat, csak néhány kopott asztal, szék maradt, illetve egy megrongált, megkarcolt jobb napokon bárpultnak nevezett bútordarab. Olyan forgatag kerekedett, hogy mire Jax és kis csapata megérkezett egy talpalatnyi hely sem volt. Ethan hátul kullogott, mert túlzottan nem volt bulizós kedvében, s az első adandó alkalommal felszívódott. Méghozzá az étterem terasz részén találta magát, ahol egy félig feldőlt pad árválkodott. Felállította, majd a pad támlájára ült és rágyújtott. Kissé borult volt az ég, és csak ha szerencséje volt, akkor kapott el egy-két csillagot. Magányosan füstült, mert néhány hete dobta az akkori barátnőjét. Szép volt, és az ágyban is jó volt, de ahogy Ethan jobban megismerte úgy rájött, mennyire egy sekélyes és számító csajjal van dolga. S inkább gyorsan és fájdalommentesen végett vetett ennek az egésznek, még mielőtt a csaj jobban belement volna.

- Bocs, van még egy cigid? – kérdezte a kissé rekedtes hangon az árnyékban egy lány.

- Persze. – Ethan egyből előkotorta a dzsekijéből a cigis dobozát, majd előre nyújtotta.

- Kösz. – vette el a lány és közben bájosan mosolygott. – És tüzed is van? – abban a pillanatban már pattan is az öngyújtó és a fellobbanó láng nemcsak a cigaretta végét gyújtotta meg, hanem megvilágította a titokzatos lány arcát. Pont Ethan zsánere volt a lány. Magas kecses alak, kisebb, de annál formásabb mellek. Hosszú, egyenes sötét haj, keskeny arc és annál káprázatosabb szemek. A vonásai egyértelműen déli származásra utaltak, még inkább megbolondította a lány külsejét.

- Hogyhogy nem bent táncolsz a többiekkel? – kérdezte félvállról Ethan, próbált laza lenni. Utolsót slukkolt a cigarettából, majd elnyomta.

- Nincs kedvem hozzá. – a lány is jó nagyot szívott a cigijéből. – És te?

- Jah, nekem se nagyon. Táncolni amúgy se nagyon szeretek.

Egy kicsit csendben ücsörögtek egymás mellett, egyikőjüket sem zavarta a csend. A lány elszívta a cigarettát, miközben Ethan egy újabbra gyújtott rá. A lány indulni akart volna befele, mikor bent elhalkult a zene és a vendégsereg fennhangon számolni kezdett visszafelé. Ezzel várták a bűvös éjfél közeledtét. Ethan hirtelen cselekedett, elnyomta a félig szívott cigarettát. Leugrott a pad tetejéről, s elkapta a lány karját. Éppen időben érkezett, mikor a tömeg a zérót kiáltotta és a Boldog Új Évet, abban a pillanatban talált egymásra a fiú és a lány ajka. A csók váratlansága, meglepettség izgalma ott vibrált kettőjük között, s egy különleges csókot produkált. Hosszan ízlelték egymást, mintha mindig is ezt gyakorolták volna, vagy legalábbis régóta ismernék egymás. Aztán lassan váltak el egymástól, fokozatosan, mintha egyikőjük sem tudná, ébren van vagy álmodja az egészet.

- Bianca vagyok – suttogta a lány a fiú szájába.

- Ethan – viszonozta a bemutatkozást, s újra Bianca ajkaira tapasztotta a száját.

***

Menedék - 1.

2013.

„A rózsaszín hajú lány, a feltörekvő csillag üstökösöket megszégyenítő sebességgel jelent meg a zenei élet égboltján. Az első, mindenkit lenyűgöző slágerét pillanatok alatt szerette meg a közönség, s átszellemülten dúdolta bárhol és bármikor, ha meghallotta a nagyérdemű.”

(Részlet a Sunrise c. magazinból)

Florence kaján vigyorral olvasta fennhangon a magazin sorait, miután vagy félóra mocorgást követően kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben. Büszkén vigyorgott, és a mérhetetlen öröm miatt érezte, hogy ezeket a sorokat meg kell osztania mindenivel. Míg a helyét kereste, addig vörös hullámai össze-visszajártak, és úgy nézett ki a lángtengerre emlékeztető tincsek, mintha tényleg a tenger hullámokat verne. Majdnem lecsúszott a székről, de ez őt egyáltalán nem zavarta. A szűk bőrnadrágba bújtatott lábait hanyagul a sminkes pultra dobta, így még kényelmesebben hátra tudott dőlni a székben. Nem zavartatta magát, nála teljesen természetes volt ez a fajta hanyagság, mely kifejezetten jól összeillett a belőle áradó vadsággal. Sokan irigyelték, ugyanakkor pontosan emiatt még többen utálkoztak is. De azt már sokkal kevesebben tudták, hogy a kemény külső, fellépés és kritika mögött egy igen sebezhető nő lakozik, aki szabályszerűen szomjazza az elismerést. Magasságát és temperamentumos természetét az apjától örökölte, míg anyjától a kerek formákat akár mell, akár popsi tájékán, illetve a vörös fürtöket. S mire a lány betöltötte a nagykorúsághoz a bűvös huszonegyet, addigra is a férfiak legvadabb álmát testesítette meg.

- Flor, már megint mit olvasol? – hördült fel Max a szemeit forgatva. A férfi a kanapén helyezkedett el és a levelezését intézte, mely minden figyelmét lekötötte. Emiatt egyáltalán nem is figyelt a vörös démonra. Max-et csupán néhány hónap választotta el a harminctól, azonban a huszonéveseket megszégyenítően nézett ki. Talán némileg rá is játszott, hogy fiatalosan nézzen ki, ezért volt a szűk farmer, a színes póló és a bőrkabát. Katonásan felnyírt haját elől néhány hosszabb tincs dobta fel. Kifejező mogyoró barna szemeivel bárkit az ujja köré tudott csavarni.

- Bírom a Sunrise-t. – vonta meg a vállát Florence. – Talán ez az egyetlen olyan lap, ami még képes némi igazságtartalommal megjelentetni a cikkeit.

- Elfogult vagy. – dünnyögte Max. – Szerintem meg egyik magazin sem képes igazat írni, sőt inkább pont az a céljuk, hogy mindent és mindenkit aláássanak.

- És nekem mondjátok, mennyire kritikus vagyok. – nevetett fel Flor, mire Max csak hanyagul legyintett. A férfi elállt a kanapéról, mely eddig kényelmes volt, csakhogy lassan már elzsibbadtak a tagjai.

Flor tovább olvasta a cikket, míg Max tett néhány pihentető lépést. A következő pillanatban azonban mindketten felnéztek és a nyíló ajtóban megjelenő tüneményt figyelték. A rózsaszín hajból egy valóságos frizura készült fonatokból és hullámos tincsekből, mégis hűen tükrözte a lány kissé vadóc lelkét. Sötét szürke, füstös smink még inkább kiemelték azokat a káprázatos zöld szemeket. Az ajkak egyszerűen fényesen csillogtak, így még véletlenül sem terelték el a figyelmet. Azonban az összkép még nem volt tökéletes, mert a lány a kezében tartotta a ruháját, míg a kinyúlt pólóját, illetve a több helyen kikopott, elszakadt farmerjét viselte.

- Oh, Max! – őszinte mosoly jelent meg a lány arcán. – Úgy hiányoztál! – a ruháját a kanapéra dobta, míg a férfi karjaiba vetette magát. Max tárt karokkal fogadta az édes üdvözlést.

- Vicky, a világért sem hagytam volna ki. – húzta csibészes mosolyra a száját a férfi és gyengéden simított végig a lány arcán.

- Tudom. – szippantotta be az ismerős illatot Vicky. Megnyugtató volt számára, hogy itt tudhatta maga mellett a férfit. A vonzalom és függés egy különleges keveréke jellemezte a kapcsolatukat. Imádták egymást, barátok és szeretők voltak egyben, ugyanakkor pont ezek miatt folytatták egymással a csatározásukat. Egyszerre vonzották és taszították egymást. Senki nem értette igazán a kettőjük kapcsolatát, de úgy tűnt működik kettőjük között a főiskola óta. Bár sokak szerint ez az örökös huzavona lassan mindkettőjüket felőröli és tönkreteszi. – Lassan ideje lesz átöltöznöm. Flor, segítenél? – bontakozott ki Vicky Max karjaiból és Florence is természetesen megmozdult, amint meghallotta a kérést.

- Vettem, ki vagyok dobva. – sóhajtott színpadiasan Max, majd az ajtó fele indult. – Megyek is, de este ezért még számolunk! – aztán kilépett az ajtón.

- Úgy tűnik, valakinek pokolian jó éjszakája lesz. – vigyorgott Flor, míg kibontatta a becsomagolt ruhát.

- És valakinek meg nagyon piszkos a fantáziája. – Vicky halványan elmosolyodott, közben lassan vetkőzni kezdett, persze nagyon igyekezett, hogy tönkre ne tegye a haját vagy a sminkjét, mert akkor újabb órákat tölthet el a sminkben.

- Hah, mintha nem lenne igazam! – Flor akkor elégedett meg igazán, mikor Vicky rábólintott.

Vicky még utoljára belenézett a tükörbe, végigsimított a ruháján és Flor után lépett ki az ajtón. Mindenféle fenntartás nélkül követte Florence-t, aki mindamellett, hogy a legjobb barátnője volt, egyben a menedzsere is. Annak idején, a főiskolán találkoztak. S a kissé szabad szájuk, illetve sajátos életszemléletük hamar örökre szóló barátság alapjait helyezte le. Azóta pedig kitartottak egymás mellett, legfőképpen azért, mert őszinték voltak egymással. Olykor nehéz volt ennek eleget tenni, hiszen annyival könnyebb lett volna ráhagyni a másikra, beletörődni a döntésbe, csakhogy akkor abban a pillanatban a barátságuk végég is jelentette volna. Az ilyen igazán őszinte barátság pedig nagyon ritka, sőt egyre elenyészőbbé vált a világba.

- Csak még egy kicsit kell kibírnod, aztán végeztünk. – súgta oda Flor Vicky-nek. – Végre pihenhetsz rendesen is. – Vicky pusztán bólintott, mert minden egyes idegszála abba a mondatba kapaszkodott, hogy vége lesz nemsokára ennek az egész cirkusznak.

Fáradt volt, vagyis inkább belefáradt a mögötte álló időszakba. Lelkileg kimerült, hiszen minden egyes nappal azt érezte, hogy kiszipolyozzák belőle az életerejét. Egyre nehezebben ment minden, ettől pedig nemcsak ő, hanem mindenki a környezetében sokkal feszültebb és sokkal idegesebb volt. Szerette a zenét, a dalszövegírást, azonban hosszú hónapok óta másról sem szólt az élete. A munka alattomosan átvette az irányítást, s még az ágyban is. Egy-egy nehezen kivárt és ettől még szenvedélyesebb együttlétet követően, mikor Max karjaiba bújt, akkor is a stúdiómunkálatokról, a következő koncertről beszélgettek. Valahogy elmúlott a romantikus vallomások, vacsorák, együttlétek időszaka. Máskor viszont egymás agyát tépázták, szócsatákkal, kisebb-nagyobb vitákkal. Vicky érezte, hogy valami ilyenkor nagyon félre siklik és képtelenek úrrá lenni az indulataikon. Szinte megremegett a lelke, ahogy a legutóbbi hasonló csetepaté jutott az eszébe.

- Minden oké? – átható pillantásokkal Flor próbálta felmérni a helyzetet. – Nagy levegő, aztán csak ügyesen! – még egy gyors biztatás belefért, aztán a műsorvezető belekezdett a felkonferálásba.

- Hölgyeim és uraim! Minden kedves nézőnk! Elérkezett a várva várt pillanat. A stúdiónkban köszönthet egy nagyon különleges csapatot. Túl vannak számos EP-n és a második stúdiólemezen, melyek milliós eladásokkal büszkélkedhetnek. Továbbá országos turnékon népszerűsítették dalaikat. A Band of Pink Angel! S még mielőbb belecsapnának a húrokba, kérem, fogadják nagy szeretettel az együttes névadóját, illetve megtestesítőjét! – ez volt a végszó, Vicky-nek indulnia kellett. Széles mosollyal és integetve lépett ki a tapsoló tömeg elé. A taps csak még hangosabb lett, ahogy a műsorvezetőhöz közeledett. Az udvarias kézfogást és ölelést követően mindketten helyet foglaltak.

- Angel, ugye? Ahogy a neved is utal rá, gyönyörű vagy. – bókolt a műsorvezető. A nagyjából negyvenes évei elején járó jóképű férfi is kifogástalanul nézett ki. Hibátlan öltönyben, hozzá illő ingben és nyakkendőben pompázott. S természetesen elég jelentősen feléledt a férfi mivolta, mikor szembe találta magát a lánnyal.

- Köszönöm. Nagyon örülök, hogy itt lehetek. – Florence közbenjárásával a beszélgetésre szánt időt rövidre fogták, így tényleg csak a legfontosabb dolgok kerülhettek szóba. Úgymint a megjelent lemez, következő koncert, viszont semmiféle magánéleti kérdés nem. A beszélgetés sikeres felvételeit követően Vicky számára egy sokkal kellemesebb feladat következett. A homályba borult színpadon a mikrofon mögé állt, majd a felgyúló fényeket és a kezdő taktusok után lehunyt szemmel kezdett bele az éneklésbe. Olyan mértékben átszellemült, mintha nem e világon lenne. Bár Vicky nem tudta, de a dal egy néma kiáltás volt, mely az éteren keresztül célba ért.

http://www.youtube.com/watch?v=ZtjjEgMYJNk

Az utolsó akkordok elhalásával Vicky-t valamiféle nyugalom szállta meg és akaratlanul is őszinte mosoly ült ki az arcára. Ami még inkább szárnyalásra késztette a lelkét az a vastaps volt és a lány boldogan hajolt meg a közönsége előtt. Majd csendesen a háttérbe húzódott, ahol az első ember, akivel találkozott az Max volt. Forró csókkal üdvözölték egymást, s egy percre teljesen belefeledkeztek a pillanat varázsába.

- Szuper voltál, bébi! – súgta a férfi, s most már nem kellett óvatoskodnia vagy vigyázni a rakoncátlan tincsekre.

- Húzzunk el! – motyogta sürgetően Vicky a férfi szájába, mert úgy érezte, kell a csókja, mint egy korty víz.

- Előbb talán át kéne öltöznöd, meg a cuccaidat sem ártana összeszedni. – jegyezte meg mellékesen Flor, aki mindeddig meghúzta magát a sarokban és arra ügyelt, senki se zavarja meg a szerelmeseket. – Max úgy is kocsival jött, jobb lenne, ha előre menne. Mi meg majd követjük őt, ha Vick is összekapta magát.

- Basszus, mikor már nyerésben vagyok, akkor paterolsz el. – dünnyögte játékosan Max, mire Florence csak kecsesen szétnyitotta a kaját. S még mielőtt a férfi távozott volna csókot lopott Vicky-től, és puszit nyomott Flor arcára.

- Szólok Tim-nek, hogy hamarosan indulunk. – jegyezte meg Florence, mikor Vick-et magára hagyta az öltözőjében.

Nem húzta az időt, átöltözött a kényelmes szakadt farmerbe és a kinyúlt pólóba. Felvett egy pulóvert, majd a maradék holmiját a táskájába gyömöszölte. A haja félig-meddig szétcsúszott, de mivel még nem volt olyan veszélyes a helyzet, nem szedte szét. A smink is úgy tűnt, még bírja hazáig, így ahhoz sem nyúlt. A táskáját a vállára vette, majd sietős léptekkel indult el. Csak néhány perc telt el, hogy a háta mögött hagyta az öltözőt. Mégis az lakozó csend oly távolinak tűnt. Vicky a biztonsági őrök gyűrűjében próbált hátsó kijárattól a rá várakozó autóig eljutni. Nevetségesen titkon azt remélte, hogy elmenekülhet. Leléphet, elszökhet, vagy legalábbis észrevétlenül távozhat. Azonban nem így történt. Pillanatok alatt felfedezték, és megrohamozták őket.

A biztonsági őrök ezzel egy időben szorosabban fogták közre a kecses női testet, amivel elérték, hogy szinte fizikailag érzett amiatt, elfogy a levegő. A légszomj lassan és alattomosan kerítette hatalmába. S ezzel elindult a lavina.

A torkában dobogott a szíve, egyre hevesebben, ahogy az adrenalin elöntötte az ereit. Eszméletlenül zúgtak a fülei, s a kezdeti hatalmas hangzavar egy nagy masszává állt össze. A feje hasogatott, egyre jobban szédült, míg kérdések milliói ütköztek neki. Sőt a gyomra is majdnem kilyukadt már. Egész nap nem evett szinte semmit, csak azt a néhány energiaszegény szeletet, amit majdhogy nem titkon a kezébe csúsztattak, és míg egyik pontból a másikba ráncigálták. Most mégis a hányinger fogta el Vicky-t. A levegőt is egyre szaggatottabban vette, tudta, mi következik. Mégis szinte könyörögött, hogy elkerülhesse, mivel egyre nyilvánvalóbbak lettek a pánikroham tünetei. Nem akart válaszolni, hiszen minden egyes kérdéssel csak megsebezték. Jogtalanul vájkáltak a magánéletébe, s már nem egyszer elkövette azt a hibát, hogy a kisujját nyújtotta, majd kis híján a karját is letépték volna. A tömeg egyre jobban skandálta a nevét, szólongatott, de mindezzel csak azt érték el, hogy még messzebbre üldözték maguktól.

Vicky szinte reszketve ült be az autóba, minden erejét összeszedte és arra koncentrált, mielőbb nyugodjon meg. Nem ment, egyre kevésbé ment. Flor szó nélkül nyúlt a keze után és megszorította. Ezzel jelezte, hogy mellette van, nincs egyedül. Nem szóltak semmit, csendben ültek egymás kezét szorítva. Az autó lassan gördült ki az útra, mert feltartották. Azonban Tim mindent megtett annak érdekében, mielőbb biztonságban el tudják hagyni azt az átkozott helyet.

- Igazam volt… - szipogta Vick elhaló hangon. A homályos utalást Flor pontosan értette, hiszen minden egyes ilyen alkalommal mindig ugyanerre a következtetésre jutott. A vörös démon fájdalmasan sóhajtott, mert látta Vicky arcára kiülő fájdalmat. Gondolatban újra ott járt, abban a végzetes évben. 2010-ben. Ráadásul Flor azért is volt ennyire képbe, mert neki kellett végigasszisztálnia az egészet. Vicky olyan makacs és hajthatatlan volt, hogy senkire sem hallgatott. Egyedül döntött. Az eszére hallgatott, nem pedig a szívére. Azóta az átkozott nap óta pedig minden hasonló alkalommal a szíve bosszút áll a lányon. Flor aggódott, egyre jobban aggódott Vicky-ért. Tartott egy újabb végzetes lépéstől, segítségre lett volna szükség, azonban a titoktartás miatt igencsak meg voltak kötve Florence kezei.

***

Ethan Jones Sullivan a karizmatikus férfi a minden nap ugyanabban az időpontban a fülébe dugta a füllhallgatóját és fülében dübörgő zenével futni indult. Ma sem volt másképp, bár ma annyira rossz hangulata volt, hogy észre sem vette, hogy a szokásos táv másfélszeresét tette meg. Így már jóval alkonyat után ért vissza a házhoz. Végigtrappolt a ház földszintjén egyenesen a konyhába. Benyomta a pulton álló kisképernyős tévét, majd a hűtőböl kikapta a kedvec italát, hanyagul félre dobta a sörös üveg kupakját, mely némi hangjátékkal kecsesen landolt a pulton. A zsebében hagyott telefon önálló életre kelt, és magának követelte a figyelmét. Ethan azonban ezzel nem értett egyet, még egyszer nagyot nyelt a hűs italból, direkt húzta az időt, abban bízva, hogy a hívó fél feladja. Csakhogy a kis vacak nem akart csendben maradni, ezért ráérősen kotorta elő a telefonját a zsebéből. Markáns arcára egy fintor ült ki, még szerencse, hogy nem videó hívás volt.

- Nah, végre! Csak felvetted, ezt a rohadt telefont. –  Ethan-nek még a füléhez sem kellett tennie a telefont, így is tisztán értett minden egyes szót. Ez idő alatt újra kortyolt az üvegből, hogy megnedvesítse a torkát. – Ott vagy egyáltalán, vagy feleslegesen járatom a pofám?

- Jax, itt vagyok. – válaszolta egykedvűen a férfi. A barátjának még véletlenül sem vallotta volna be, de olykor azért jó volt beszélni a régi cimboráival.

- Meddig, mondd meg, meddig játszod még a remetét? – Ethan szinte maga előtt látta, ahogy Jax az égnek emeli a tekintetét, és gondosan ügyel arra, hogy a kezében tartott ital még véletlenül se löttyenjen ki.

- Semmit sem játszom. – morogta a búsképű férfi a telefonba. Ő semmit sem játszott, egyszerűen semmi kedve és ereje nem volt szembe nézni a sajnálkozó, lesajnáló pillantásokkal.

- Mikor jössz vissza? – hangzott el az örökzöld kérdés. Jax minden egyes beszélgetésük során rákérdezett, mindig remélt, hogy most törik meg a jég, csakhogy ez a dolog valahogy mégis váratott magára.

- Jax, tudod a válaszom. – Ethan a pultnak támaszkodott, egy pillantást vetett a képernyőre, de mivel egy cseppet sem tetszett, amit lát így inkább a szájához emelte a sörét.

- Rohadt életbe! Már régen nem 2010. van. Azóta eltelt jó pár év. Ezzel senkin sem segítesz. Őt nem tudod visszahozni, te nem tudsz továbblépni. Ez egy szar patthelyzet. Emészd már meg! – Jax eddig bírta cérnával és higgadt természetét sutba vágta. Rendesen kiakadt és ennek hangot is adott. Jó barátnak tartotta magát, csakhogy egyre nehezebben tudta elviselni a legjobb cimborájának a szenvedését. Legfőképpen azért, mert saját magának generálja a kínlódást.

- Ezen kívül van valami más mondanivalód is? Mert ha nem akkor leteszlek.

- Rám ne tedd a rohadt telefont, mert megbánod! Bassza meg, kapd már össze magad! De az biztos, hogy még egy születésnapot nem cseszhetsz így el, erről kezeskedem! Inkább én teszlek le, mert már megint felhúztál!

Ethan kis híján a földhöz vágta a telefont, amely végül megúszta, és a pulton a söröskupak mellé csúszott. Eddig sem volt valami rózsás kedve, de Jax telefonhívásától minden csak még pocsékabb lett. Hiába szólt a tévé, ami éppen egy esti, élő show műsort sugárzott, a férfi képtelen volt másra figyelni. Folyamatosan ugyanaz zakatolt a fejében. – Már nem 2010. van. – Pedig nála minden egyes nap, ha nem is nappal, de éjszakánként még mindig ez az évszám. Ugyanabban a véget nem érő rémálomban, mely három éve keseríti és kísérti az életet. Azon a napon az élete végképp kisiklott a helyesnek hitt vágányról, s úgy tűnik azóta valami végzetes katasztrófa felé halad. Az esze tudta, hogy így semmi sem jó, de a szíve sokkal erősebb volt, így inkább arra hallgatott. Azóta pedig makacsul tartotta magát ehhez az elhatározáshoz.

***