Menedék

"Mindenkinek van múltja, de a múlt már elmúlt.
Az ember tanulhat belőle, de meg nem változtathatja."
Az élet viharaiban a szerelem az egyetlen valódi menedék.

(Nicholas Sparks)

Prológus

2010.

A sötét szürke Range Rover megállíthatatlanul falta a mérföldeket. A sofőrje egy cseppet sem kímélte a pompás autót, és nagyon úgy tűnt, hogy egyáltalán nem akar lassítani pedig egyre inkább közeledett a céljához. A titokzatos sofőr legszívesebben átautózta volna inkább az egész kontinenst, csakhogy ne kelljen megállnia. Azonban az autó egyre jobban közeledett Westporthoz, a kis kikötővároshoz, mely többnyire halászatból és turizmusból próbált mindig is megélni. Előbbi hagyományait a régi dinasztiák próbálták apáról fiúra továbbörökíteni, míg utóbbi főleg a nagyvárosból kiszabadulni vágyókra épült. Az aprócska városhoz közeledve az ismerős táj, az óceán jellegzetes illata csak még inkább előcsalogatták emlékeket, melyek sokkal inkább a feledés homályába burkolóztak volna. A várost jelző tábla láttán a fájdalom egyenesen a szívébe hatolt, ami csak nem akart múlni, sőt inkább még hevesebb lett.

- A város, a ház egykor egy menedék volt nekünk – dünnyögte maga elé a volán mögött ülő, mikor lelassított és a feljáróra fordult. A motor csendesen leállt, s az autó sofőrje néhány jó hosszú percig csak nézte a házat. Majd erőt vett magán és kiszállt, de arra még nem állt készen, hogy be is menjen. Lassan indult el a terrakotta mintás ösvényen, mely a ház mögötti csodaszép udvarra vezetett. Lélegzetelállító látványt nyújtott a meseszép zöld pázsit, a birtok határait jelző színes virágokkal tarkított bokrok, míg a nap lassan közeledett az óceánhoz. A lenyugvó nap narancsos színnel és árnyjátékokkal borított be mindent. A magányos szív lassan fordult a ház felé, és megtörten motyogott maga elé. –  És ez az átkozott ház, a birtok nem jelent most mást csak szenvedést és fájdalmat. Talán valakinek, talán valaki másnak lehet még ez az igazi búvóhelye.