Részlet 61. fejezet tartalmából...

Sziasztok,

nagyon szuperek vagytok! Nagyon köszönöm a komikat, és ezért is hoztam ilyen hamar részletet. Nyugodjatok meg, hogy hamarosan Flóra és Rob megkapja a boldogságot, már tényleg nem sokat kell rá várni... 

Puszi,
ZoÉ

Cosmo azóta alig tágított mellőlem. Hibásnak érezte és érzi magát azóta is. Próbáltam a tudtára adni, hogy egyáltalán nem kellene bűntudatot éreznie, hiszen nem Ő tehet az egészről. Bár tényleg csak a mérhetetlen szerencsének köszönhettem, hogy az utolsó pillanatban sikerült megállnom. Ha nem így történik, akkor mostanra az égi versenypályákat róhattam volna. Erre azonban egy cseppet sem akartam gondolni, ami nagyon nehéznek bizonyult. Még így napok múltán is beleborzongtam a tudatba.

- Virágszál, rosszul vagy? – guggolt le elég Cosmo. – Nővért, orvost hívjak? - Kétségbeesve nézett rám, míg én csak döbbenten pislogtam felé.

- Jól vagyok… - nyögtem ki nagy nehezen. Fizikailag tényleg jól éreztem magam, csakhogy érzelmileg teljes mértékben padlóra kerültem. Borzasztóan féltem, hogy valami tévedés történt, s rettentő nagyot fogok csalódni. Ettől pedig egyenesen rettegtem.

- Persze, ezt próbáld beadni annak, aki a Marsról jött! – csattant fel Cosmo és a mellettem lévő kényelmetlen székre dobta magát. Valamit mormolt az orra alatt, de azt már nem értettem.

- Milyen gondoskodó a párja! – sóhajtotta a mellettem elhaladó nővér. – Manapság ritka fajta! – Cosmo a szemeit forgatta, amin majdnem felkuncogtam.

- Még hogy a párja? Ha az lennék, akkor már régen az intenzíven kezelnének… 

60. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

meghoztam a folytatást! Még ha terveztem volna se sikerült volna, ilyen szép kerek számmal  zárni a 2012-es évet. Talán túlságosan kiszámítható módon, de egy teljes Rob szemszöget olvashattok. Főhősünk is tudja, hogy eléggé bunkó volt, s néhány "atyai" tanács helyre rakja a fejében a dolgokat!

Jó olvasást és ne feledkezzetek meg a komikról sem!

Puszi,
ZoÉ

„Régen volt. Szerettük egymást, aztán egy kerítés épült közénk, s az ajtó kulcsa elveszett. Azóta egyedül bolyongok, gyakran megszólítom az embereket, nem látták-e a kedvesem - senki sem emlékszik rá. Lehet, egyszer majd találkozunk s akkor én megbocsájtom, hogy szó nélkül elvágta az arany fonalat, ami összekötött bennünket.”

(Kassák Lajos)

Robert

Los Angeles, 2012.01.05.

Az italomat szorongattam, és a tömeget pásztáztam. Ismerős arcokat kerestem, valakit, akit kicsit jobban ismerek és a bájolgás helyett normálisan lehet egy-két szót váltani. Az elmúlt napok nem szóltak másról, mint mindenféle összejövetelekről, partikról. Amióta megérkeztem New York-ból, azóta folyamatosan ez ment legfőképp karácsony után.

Furcsa volt, de egyben felemelő érzés, hogy ezúttal az én otthonomban tartottuk meg a karácsonyt. Persze nem egészen olyan volt az ünnep, mint Londonban lett volna. Kellemes idő, egy kevés eső, és mindössze a dekoráció utalt a szeretet ünnepére. Legnagyobb meglepetésemre a szüleim is kapva-kaptak a meghíváson, éppen úgy, ahogy a nővéreim is. Persze ők hozták a legújabb lovagjukat, amiket gyanúsan méregettem, de rá kellett jönnöm, hogy ők tényleg szeretik egymást és boldogok. Minden egyes alkalommal, mikor a boldog párokra néztem a saját hülyeségem jutott eszembe. – Most mi a fenéhez kezdjek? – tanácstalanul törtem a fejem, de csak nem született egy épkézláb ötletem. Kegyetlenség volt tőlem, így beszélni Flórával.

- Mi a baj, kisfiam? – ült le mellém anya, miközben gyengéden végig simított a karomon. Míg Londonban karácsonykor a vastag kötött pulóverekbe kellett volna bújnunk, addig Los Angelesben bőven elég volt egy póló a farmerhez.

- Miért gondolod, hogy baj van? – kérdeztem vissza enyhe mosollyal a szám szélén.

- Az anyád vagyok, és látom rajtad, valami miatt rágod magad. – simított végig az arcomon anya, abban a pillanatban tényleg gyereknek éreztem magam. – És már régen megittad volna a söröd, ha nem törnéd valamin annyira a fejed… - felnevettem, mert tényleg igaza volt.

- Tényleg nagyon jól ismersz…

- Elárulod? – kíváncsian csengett anya hangja.

- Azt hiszem, hiányzik Flóra… - sóhajtottam alig hallhatóan. Pár percnyi hallgatás után anya törte meg a csendet.

- Bevallom, reménykedtem benne, hogy nem véletlenül hívtál meg minket… - döbbenten hallgattam az anyai szavakat. – Azt reméltem, hogy talán mégis kibékültetek… Bár láttam a cikkeket, apád megmutatta, hogy mindketten más-más oldalán vonultatok be arra az estére…

- Már nem tudom, mihez kezdjek… - vallottam be az igazságot, miközben a fejemben annak a csodálatos estének az emlékei elevenedtek meg. Persze gyorsan megráztam a fejem, még mielőtt túlságosan is beleélem magam az emlékezésbe és más reakciót is produkálok.

- Csak egyetlen dolgot mondok, mint az anyád: légy boldog! – anya egy könnyed puszit nyomott a homlokomra. – Gondold át, vele vagy nélküle éred el! Anyaként csak azt szeretném, hogy végre boldog legyél! – magamra hagyott, de sikerült feladnia addig is a leckét.

A gondolataimba merülve róttam a köröket, de már-már reménytelennek tűnt az egész, mikor igenis egy ismerőst találtam. Persze alig hittem a szememnek. Peter egy fiatal lányt ölelt magához, és büszkén vezette maga mellett. Jó néhány perc kellett ahhoz, hogy felismerjem a fiatal színésznőt. Meg is torpantam, ahogy a párosukat figyeltem. Jobb szó híján furcsa volt látni őket együtt, vagy ahogy az elmémben kutattam, úgy bukkantam rá szokatlan kifejezésre.

Peter és Jenny párosát mindig is ámulattal figyeltem. S most már egyáltalán nem létezett ilyen. Pedig ők nagyszerűek voltak együtt, segítették és támogatták egymást. Hosszú évek boldog együttélése, öröme után mégis a válás mellett döntöttek. A válásuk felfoghatatlan volt számomra, hiszen mióta csak ismertem Petert, mindig ámulattal és mérhetetlen szerelemmel beszélt a feleségéről. A szüleim mellett Peter és Jenny kapcsolatára néztem fel, és példaként lebegett a szemeim előtt. Azonban abban a pillanatban, mikor Peter bejelentette az elhatározását, akkor valami összetört bennem. Nem kifejezetten emiatt, de talán ennek tulajdoníthatóan változott meg a kapcsolatunk. Korábban gyakran ültünk be sörözni, egy-egy nagyobb koncertre vagy eseményen összefutottunk, aztán ezek valahogy elmúltak és valahogy elkerültük egymást, szinte nem is futottunk össze sehol.

- Helló, Rob! - köszöntött Peter és kezét nyújtotta boldog mosollyal megfűszerezve. Jó volt látni őt, a történtek ellenére is. Így szívéjesen üdvözöltem és egyből kezet ráztunk.

- Helló, Peter! Hogy van? – még csak be sem fejeztem, mikor egy fotós lépett elénk. Közös képet szeretett volna rólunk, mert mégis csak egy hivatalos partin jelentünk meg, ehhez szinte kötelező protokollnak számított a közös fotózás az egyes vendégekkel. Pár pillanat múlva már kész is volt a közös kép, a fotós már magunkra is hagyott.

- Jól köszönöm, régen találkoztunk. – Peter boldognak tűnt. S még mielőtt bármit mondhattam volna Peter magához húzta a lányt. – Rob, szeretném bemutatni, April-t.

- Helló, Rob! Mi még nem találkoztunk.

- April, örvendek. - kezet fogtam a lánnyal, aki elbűvölően mosolygott.

- Részemről az öröm. Gratulálok a sikereidhez. - őszinte szavai jól estek. - Most, ha megbocsátanátok nekem, de feltétlenül beszélnem kell Mr. Williams-szel.

- Persze, menj csak Szívem. - Peter egy csók után engedte el April-t, de vágyakozva tekintett a távolodó lány után. Aztán hirtelen rám szegezte a tekintetét.

- Hogy vagy Rob, de őszintén? Hidd el, tudom, hogy min mész keresztül!

- Köszi, megvagyok. – vontam meg a vállam. Azonban Peter-t a közönyösnek tettetett viselkedésemmel nem tudtam megtéveszteni.

- Egy válás megrázó dolog, viszont nem feltétlenül rossz dolog. Nézz rám! Boldog vagyok, újra. Nem volt könnyű az elején, de Jenny-vel megbeszéltük. Már nem működött kettőnk között, már nem volt meg az összhang, viszont bántani nem akartuk egymást. A gyerekek miatt sem.

- Megértem, amit mondasz. De a mi helyzetünk Flórával egészen más… és meg is csalt. Ezen pedig csak úgy egyszerűen nem tudok túllépni, még akkor sem, ha még mindig szeretem… – észre sem vettem úgy vallottam be. Kimondtam, mire Peter mindent tudóan mosolyra húzta a száját és buzgón bólogatni kezdett.

- Ha szereted, akkor nincs miről beszélnünk… - Peter egyből vállon veregetett, mintha csak bíztatna, hogy tegyem meg, amit meg kell.

- De én bántottam, sőt megbántottam… - már bántam, hogy nem szó nélkül léptem le azon a reggelen.

- Mi történt? – Peter meglepődött rajtam, és zavartan méregetett.

- Lefeküdtem vele… és az érzéseit rendesen megtapostam másnap reggel.

- Hát nem könnyíted meg a saját dolgod… - grimaszolt Peter. – De ha tényleg szeretitek egymást, akkor meg tudjátok oldani. Rob, ésszel kell viselkednek! Mindenképpen le kellene ülnötök, megbeszélni. Érted? Beszélgetni, kiadni és kibeszélni az érzéseiteket. Mert van egy olyan érzésem, hogy ezen mindig átsiklatok… Nem véletlen, hogy annyira vonzzátok egymást, és annyira megvan közöttetek a kémia… De ezen felül nektek is dolgoznotok kell a kapcsolatotokon… - Peter a mondanivalóját követően belekortyolt az italába, míg én aranyhal módjára csak tátogni tudtam. – Azt hiszem, van min gondolkoznod. Most megkeresem April-t…

- Persze, menj csak! – útjára engedtem Petert. Amint megtalálta a barátnőjét egyből forró csókot váltottak.

Végig Peter szavai visszhangoztak a fejemben, még akkor is mikor hazafele tartott az autóm. – Igaz volt! – sóhajtottam fel. Egyszer sem beszéltünk nyíltan az érzéseinkről, és itt hibáztunk. Szeretem és az az éjszaka a bizonyítéka, hogy Ő is szeret. Már csak a gondolatára is felpezsdült a vérem.

- Rob, te nem is figyelsz rám! – morgott Steph mellettem, amit nem értettem, hiszen minden a legnagyobb rendben zajlott le. Adtam interjút, lefotózhattak az egyes vendégekkel.

- Tessék? – kaptam felé a fejem. Próbáltam egy csábító mosollyal levenni a lábáról.

- Tedd zsebre a mosolyod, máskorra tartogasd! Mióta elindultunk neked beszéltem, de ezek szerint semmit sem hallottál belőle…

- Bocs, de máson járt az agyam… - vontam vállat.

- Azt látom… De mi volt ilyen megrázó? – kíváncsiskodott Steph, már egyből nem volt olyan fontos a mondanivalója.

- Találkoztam Peterrel és Aprillel… Úgy látom, hogy boldogok… De mit is mondtál? – tereltem vissza a beszélgetést Steph eredeti mondanivalója felé.

- Csak emlékeztetni szerettelek volna, hogy lejárt a kimenőd és vissza kell repülnöd New York-ba…

Önkénytelenül mosolyogni kezdtem a hallottak hatására. – Visszamegyek New Yorkba! Vajon újra láthatom Flórát? Találkozunk még?

„Hiányzik valaki... És ez rossz. Mert ez nem az az érzés, amikor még magad sem tudod, ki, csak érzed, hogy lelked nem teljes, hogy a másik fél még valahol keresgél. Nem. Ez más érzés. Mert már tudod, ki hiányzik. Nem általánosságban valaki, hanem Valaki. Egy Valaki. És ez rossz. Szeretnél vele lenni, hallani hangját, látni mosolyát, érezni közelségét. (...) Ez azt jelenti, hogy van Valaki, aki fontos, aki annyira fontos, hogy mindig szeretnél vele lenni. És ez jó érzés. Hogy van, hogy létezik, hogy megtaláltad. Hogy van, ki hiányozzon. És bár fájón hiányzik, de már édesen.”

(Csitáry-Hock Tamás)

~~~ xxx ~~~

„A teljes elkötelezettségnek megvan az a szépsége, hogy többé nem kell döntéseket hozni. Pontosan ismerjük az előttünk álló utat, és minden helyzetben csak egy dolgot kell megkérdeznünk magunktól: "Előbbre viszi ez a tervemet vagy sem? " - és a döntés adja magát. Egyszerű.”

(Richard Templar)

Robert

New York, 2012.01.20.

Újra New Yorkban voltam, lassan kezdetét vette a forgatás is, és ez a tény izgalommal töltött el. Ehhez pedig még hozzájött, hogy elhatároztam magam, hogy megfogadom Peter tanácsát. – Beszélek Flórával! – Nincs értelme tovább húzni az időt, hiszen már régen megbocsátottam neki, szeretem és éppen itt az ideje, hogy megtudja Ő is.

Korán keltem, mert az izgatottságtól nem tudtam aludni sem. Reggel a szokásos kocogással kezdtem, utána gyorsan zuhanyoztam és a kedvenc farmerem, pólóm kaptam magamra. Bekaptam néhány falatot, s lassan indulni készültem. Baseball sapkám a fejembe húztam és igyekeztem nem túl feltűnő lenni, ami úgy tűnik bevált. Könnyedén sétáltam végig az utcán, majd taxiba vágtam magam. Szerencsére még jól emlékeztem az utcára, az épületre. Gyorsan pattantam ki a taxiból, nehogy valaki észrevegyen vagy megállítson.

- Jó napot kívánok! – köszöntött a portás. Észre sem vettem annyira el voltam magammal foglalva. – Miben segíthetek?

- Jó napot! – viszonoztam az üdvözlést. – Flóra… - ki sem tudtam ejteni a nevét, mert az egyenruhás férfi.

- Áh… Flóra kisasszony… - egy cseppet sem tetszett a férfi fogkrémreklámos vigyora. Dühöt éreztem, mert mi jogon vigyorog ez a majom itt előttem? – A kisasszony elutazott, de mostanra már vissza kellett volna térnie… - a papírjai között turkált. – Igen, határozottan.

- Köszönöm. Majd később keresem… - azzal hátat fordítottam és csalódottan távoztam. Bár most nem sikerült beszélnem Flórával, de erről nem akartam letenni.

A napok gyorsan követték egymást, hiszen újra Ross karmaiba kerültem. Az ünnepek alatt nem éppen a testedzéssel és a diéta betartásával foglalkoztam. A finom falatoknak és a felkínált italoknak nem tudtam ellenállni, nem mintha akartam volna. Lazítani akartam, pihenni és ehhez pedig hozzá tartozott az is, hogy élvezzem az életem, ne hülye szabályok szerint éljek. Ross nem kímélt, volt egy olyan érzésem, hogy kifejezetten élvezi a kínlódásom, örömét leli abban, hogy szenvedni lásson. De a végeredménnyel végül én magam is elégedett voltam.

A forgatáson sokkal jobban helytálltam, sokkal jobb volt az állóképességem. Kevésbé voltam fáradékony és az sem volt utolsó, hogy a félmeztelen jelenetekben sem kellett szégyenkeznem, ezért pedig többen dicsérettel illettek, ami roppant jól esett. Holly-nak is nagyon bejött a megjelenésem. Még jól emlékezett arra az időszakra, mikor nem voltam még ennyire magabiztos. Emellett is nagyon jól kijöttünk és olykor észre sem vettünk úgy eltelt egy-egy forgatási nap. Nagyon sokat beszélgettünk, nosztalgiáztunk.

Egy újabb forgatási napon voltunk túl. Jó kedvem volt, mert felvettük az első teljes jelenetet, már nem csak próbafelvétel volt és jól sikerült az egész. Teljes mértékben bele tudtam élni magam Halden nyomozó bőrébe.

- Csak nem randid van? – kuncogott Holly az ajtófélfának támaszkodva.

- Irigykedünk, drágám? – kacsintottam a mosolygós partnernőmre.

- És ha igen? Az miért baj? – szusszantott egyet, mire közelebb jött felém. – Charles is elfoglalt… Folyamatosan dolgozik…

- Tudod mit, holnapra meghívlak vacsizni és akár mozizhatunk is a régi idők emlékére. Mit szólsz?

- Nagyon jó! Tetszik! – Holly egyből a nyakamba ugrott. – Nem leszek egyedül.

- Holly, örülök, de most rohannom kell! – bontakoztam ki a lány öleléséből. Holly puszikat dobálva a levegőben táncolt ki az öltözőmből.

Összekaptam a maradék holmim, s aztán már indulhattam is. Reméltem, hogy az elmúlt napokkal elég időt adtam magamnak és Flórának is. A portás szerint már régen vissza kellett volna már jönnie. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megvalósítsam Peter tanácsát. Vigyorogtam, hiszen ott volt annak az éjszaka ismétlésének a halvány reménye, persze a kiadós beszélgetés után.

Az utca forgataga magával sodort bennünket, viszont az utolsó métereket csak lépésben tudtuk megtenni. Míg feltűnt az ismerős épület.

- Kérem, itt húzódjon le! – szóltam előre a sofőrömnek, aki teljesítette a kérésem. Már a kilincs felé nyúltam, mikor feltűnt az eszményi nő. Gyönyörű mosolyával elbűvölt. Valakinek magyarázott, egy férfi volt az illető, csakhogy az arcát nem láttam. Bosszantott, mert a múló percekkel egyre ismerősebb volt az a tag is. - Franco… - felismertem, és menten felrobbantam volna. Ráadásul ebben a pillanatban megölelték egymást. – Már megint Franco! Sosem szabadulok meg ettől a kísértettől?

- Induljon! –csattantam fel mérgesen a sofőrnek, aki értetlenül bámult rám, de aztán megadta magát és indított. A korábbi jókedvem egy pillanat alatt tűntették el. – A rohadt életbe! – pufogtam magamban, mert dühített a lemaradásom. Aztán egy csomó időt elszalasztottam.

Dühöngtem, sehogy sem tudtam lecsillapodni. Úgy robbantam ki az autóból, miután az a hotel előtt leparkolt. Dean utánam loholt, de még ő sem tudott utolérni. A lakosztály ajtaját jó erősen bevágtam magam után, úgy hogy a falak is beleremegtek.

- Már megint Franco! – fröcsögtem mérhetetlen utálattal a hangomban. A minibárhoz trappoltam és egy jól behűtött sört vettem elő. Fittyet hánytam Ross szigorú szabályaira, s előkotortam az eldugott cigarettásdobozom és rágyújtottam. Gyárkémény módjára füstöltem és az agyam vadul kattogott. Nem bírtam túltenni magam ezen az egészen, és a Flórával töltött éjszaka. Minden egyes porcikám és a szívem akarta a csalárd nőt, az eszem még mindig tiltakozott.

Hosszú órákat töltöttem el elmerengve, míg végül feladtam. Zuhanyozni indultam, majd behanyatlottam az ágyamba. Mégsem jött álom a szemimre. Vadul hánykolódtam szinte egész éjszaka, míg hajnalban a teljes kimerültség hatalmasodott el rajtam. Bár az egész csak néhány pillanatnak tűnt, pedig egy-két óra volt. Az ébresztőm csörgésére még csak fel sem ébredtem, csak majdnem egy fél órával később.

Rosszul aludtam, nyűgös voltam. Rossz kedvem, pocsék hangulatom volt, ráadásul rendesen késésben is voltam. Kapkodva készülődtem, de ennek köszönhetően kiestek a kezeimből a dolgaim. Kis híján összeesetem, mikor ugrálva bújtam bele a farmerembe. A pólómmal szerencsétlenkedtem, mikor kopogást hallottam. Ingerülten trappoltam az ajtóhoz, egyáltalán nem vártam senkit. Bár halvány sejtésemként Dean-re gondoltam, esetleg Holly-ra, de nem jött be az elképzelésem.

Lendületből nyitottam ki, és már nyitottam a szám, hogy elküldjem a váratlan látogatóm, csakhogy megnémultam. Ott állt előttem, egy karnyújtásnyira csillogó szemekkel.

- Flóra? – nyögtem ki, majd kábán néztem farkasszemet vele. - Mit keresel itt?

„Készen kell állni arra, hogy szembesüljünk a problémákkal, vállalni vitákat, a konfrontációt, és ezzel esélyt adni a változásnak. Ki kell adni azt, ami bennünk van, a konfliktuskerülés a kapcsolat halála.”

(Singer Magdolna)

Boldog Karácsonyt Mindenkinek...

Sziasztok!

Ezúttal nem egészen egy új fejezettel érkeztem, de nagyon bízom benne, hogy nem fogtok csalódni. Nah, de nem is fecsegek feleslegesen, inkább a lényegre térek!

Ahogy a cím utal rá, Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánok! Mindenki pihenjen egy nagyot, töltődjön fel és töltsön minél több időt a családja, a barátai körében! Érezzétek jól magatokat!

Egy szép hosszú év áll mögöttünk. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, nekem az utóbbi hónapok nagyon is mozgalmasra sikerültek, amit egy cseppet sem bánok, sőt! A megélt sok izgalom, várakozás, ugyanakkor számos pozitív és negatív élmény mellett a blog egy biztos pontként nyugalmat, kikapcsolódást biztosított nekem. S rengeteg erőt tudtatok sugározni felém így az éteren keresztül.

Tudom, hogy olykor nagyon is gonosz voltam, és egyáltalán nem kíméltelek titeket az egyes fejezetekkel. Bocsánat érte! Bár így sikerült kissé megszínesítenem a szürke hétköznapokat, persze elsősorban Flórának és Robnak köszönhetően. Sosem gondoltam, hogy egy ilyen hosszú történet kerekedik belőle, de még most is izgalommal írom a folytatás,  és hatalmas várakozás követi a kikerülő fejezeteket, mit fogtok szólni. Ugyanakkor egy icipicit szomorú is vagyok, mert ahogy Chat-ben is olvashattátok, lassan a történet vége fele haladunk. Bizony minden történet egyszer véget ér. Nah, de ezt nem azért mondom, hogy szomorkodjatok, a vég nem holnap és nem is holnap után jön, az még azért odébb van.

Reményeim szerint még egy jó ideig így is marad. Ezt bizonyítja, hogy még sok ötlet van a tarsolyomban, melyeket szeretnék Veletek is megosztani.  A többi történetemről sem feledkeztem meg, és remélem, TI sem. A félbe maradt Szerencse kegyeltje, Olívia és Rob történetét is be fogom fejezni és további olvasnivalóval is készülök, amihez kis türelmet és kitartást kérek. Persze nem győzöm hangsúlyozni, hogy nagyon köszönöm Minden Kedves Olvasónak a kitartását, a komijait, hogy itt vagytok. Ehhez kapcsolódóan, illetve a Karácsonyt megragadva döntöttem úgy, hogy egy kisebb meglepetéssel szolgálok Nektek. Ugyan nem kifejezetten karácsonyos a téma, de talán nem veszitek zokon ezt.

- Nem vagyegyedül (December 25-én éjfélkor érkezik a prológus)

- Walking onSunshine (December 26-én éjfélkor érkezik a prológus)

Megnyitom a blogokat és olvashatjátok a prológusokat. (Többféleképp is elérhetőek az oldalak: vagy itt, vagy az oldal címe alatti fülecskékre, vagy a blogjaim listájánál a címekre kattintva.)

Akit érint a dolog, az Finally-t se felejtse el, ott is jön a folytatás…

Mindenkinek jó pihenést és Boldog Karácsonyt!

Puszi,

ZoÉ

„Egy pillanatnyi igazság megszépítheti, és meg is fogja szépíteni a világot.

Egy pillanatnyi béke megmentheti, és meg is fogja menteni a világot.

Egy pillanatnyi szeretet tökéletessé teheti, és tökéletessé is fogja tenni a világot.”

(Sri Chinmoy)

59. fejezet - The show must go on

„Belesajdult a szívem, és végre nem a rossz fájást éreztem, hanem a jót, a felszabadítót, a szerelem hirtelen kristályosodását, azt a szent pillanatot, ami néha, egy pillantásra, egy érintésre lecsap, hogy igen, szeretem ezt az embert, ezt tudtam, de hogy ennyire nagyon szeressem... maga a boldogság. A tiszta szerelem, ami elűzi a rettegést, a kételyt, a borzalmakat. Meleg, tavaszi szellőként cirógatta végig a testem, az élet szikráját csiholta fel bennem.”

(Laurell Kaye Hamilton)

Flróa

New York, 2011.12.23.

Éreztem magam mellett a melegséget árasztó testet, mégsem akartam elhinni, tényleg megtörtént minden a múlt éjszaka, és nem csak valami álom volt. Pedig minden porcikám, a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig is ezt bizonygatta. A boldog elégedettség szállt meg, s semmi kedvem nem volt még megmozdulni sem, ugyanakkor erőm sem túl sok, hiszen teljesen kimerültem a hajnalig tartó féktelen szeretkezésben. Ahogy jobban belegondoltam, arra jutottam, az égiek igenis mellénk álltak.

Az estélyen még feszülten vártam, nem ok nélkül, Rob válaszát, amit miután megkaptam el is keseredtem. A szavai egyértelműen azt bizonygatták, hogy túl akar lépni, és akkor még ott volt az a fruska is Rob oldalán csüngött. Határozottan a féltékenység hatalmasodott el rajtam, ahogy a kettősükre gondoltam. Drew láttán azonban én is kapcsoltam, s próbáltam megmagyarázni a dolgot. Miszerint Drew egy kedves barát, és nem több annál. Csakhogy Rob nem kért többet belőlem, sem a magyarázatomból. Otthagyott, s elsétált, hogy azzal a lánykával élvezze tovább az estét. Titkon pillantottam feléjük, de a látványuk csak még inkább csalódottsággal töltött el.

- Flóra, szeretnél még maradni? – súgta felém Drew.

- Nem… elfáradtam, s amúgy sincs értelme tovább maradni. – válaszoltam fáradtan, majd a táskámért nyúltam. Drew a karját nyújtotta nekem, úgy kísért ki a ruhatárhoz, sőt a kabátomat is felsegítette. Nem beszélgettünk, csak csendben egymás mellett sétáltunk ki a fenséges épületből, le a lépcsőkön egészen a limuzinig.

- Ugye jól láttam, hogy a volt férjeddel beszélgettél? – kíváncsiskodott a mellettem ülő férfi.

- Igen. – válaszoltam kurtán, míg a fejemben újra lejátszódott a beszélgetésünk.

- Formás kis nővel jelent meg. – motyogta Drew, de igyekeztem nem felvenni a megjegyzését.

A lakásomig vezető utat csendben tettük meg. Nem volt kedvem tovább beszélgetni, legfőképpen nem Robról és a csajáról. Semmi kedvem nem volt a társasághoz, csak haza akartam érni, elmerül egy nagy kád vízben és elfelejteni mindent. Egyre kevesebb esélyt láttam arra, hogy Robbal valaha is egy párt alkossunk. Úgy éreztem, hogy elérkezett az ideje, hogy továbblépjek. Nem megoldás utána sóvárogni, ha Ő nem akar semmilyen kapcsolatot velem.

- Köszönöm az estét! – illedelmesen megköszöntem a meghívást.

- Én köszönöm, hogy veled jelenhettem meg! – Drew egy könnyed puszit nyomott az arcomra, mely után elengedett. – Majd beszélünk! – bólintottam és kiszálltam a limuzinból, s megvártam, míg elhajtsanak.

A lakásba csendje megnyugtatott. Kibújtam a cipőimből, ledobtam a kabátom és a táskám. Egyetlen mozdulattal kioldottam a ruhám, mely könnyedén csusszant le a földre. Kiléptem belőle, majd kibontottam a hajam is. Fehérneműben és semmivel sem törődve léptem a hűtőhöz. Egy palack bor volt félretéve, ha esetleg vendégeket fogadnék, de erről már letettem. Kibontottam és töltöttem magamnak egy pohárral. Míg kortyoltam a fenséges nedűt a város fényeiben gyönyörködtem.

- Egészségedre! – emeltem a poharam a tükörképemnek. – Itt az ideje, hogy újrakezd! Ez a hajó elúszott, ennyi volt… Itt az ideje, hogy felfogd!

A másnap kicsit nehezen indult, és valahogy még az előző nap hatása alatt voltam. Mégis igyekeztem tartani magam az elhatározásomhoz, ami nagyon nehéz volt. Főleg most, hogy tudtam, Rob itt van New Yorkban. Többször nyúltam a telefon után, de az utolsó pillanatban megálljt parancsoltam magamnak. Félre tettem a készüléket, és inkább a munkával foglalkoztam, de minden alkalommal, mikor megszólalt a telefonom, akkor reméltem, talán Rob hív. De nem úgy tűnt.

- Szia Cosmo! – emeltem a fülemhez a telefonom, miután tudatosodott bennem, hogy hiába várom Rob hívását.

- Virágszálam! Megkaptam a jelentéseket, profi munka volt. Végre, hogy újra önmagad vagy!

- Ne vegyél rá mérget. - húztam el a szám. – A munka egy dolog, amit tudod, hogy akkor is megcsinálom, ha pocsékul vagyok.

- Édesem, ne beszélj így! Nah, gyere csak haza és akkor felvidítalak! Jason úgy sem bír megülni a valagán és állandóan jár a szája… Ideje lenne újra helyre tenned a fejét… Mit szólsz?

- Igen, egy futam biztosan jót tenne. – rábólintottam, mert vissza akartam kapni a régi életem. Újra össze akartam rakni magam, legalább annyira, hogy olyan állapotba legyek, mint mielőtt Robbal találkoztam.

- Ez a beszéd! Mikor érkezel? – Cosmo már-már ujjongott a hír hallatán és az izgatott kíváncsiságot sugallt a hangja.

- Még néhány nap… és az ünnepeket Füreden töltöm… Ezt már korábban megígértem. – pörgettem végig a fejemben lévő naptárat.

- Persze megértem. És meddig maradsz a családnál? – a kedvenc barátom türelmetlenségéről adott tanúbizonyságot újra.

- Szerintem karácsony után egyből repülök hozzátok… - hiányzott a lökött srác, a harsogó barátnőim és a régi életem, mégis olyan üresnek éreztem magam Rob nélkül.

- Várni fogunk, és el ne feledkezz a szuper ajándékomról! Szia, Virágszál!

Jó is volt, hogy Cosmo hívott, mert még időben elintéztem a repülőjegyek lefoglalását. – Legalább egy gonddal kevesebb! – vontam meg a vállam, miután becsuktam a légitársaság honlapját.

A napok egyszeriben felgyorsultak, míg befejeztem a munkát, elkezdtem összerámolni a lakást. Nem sok cuccom volt, de mégis volt mit elpakolni a bőröndjeimbe. Egyre közeledett az indulás napja, mégis titkon azt reméltem, hogy valaki vagy valami meg fog állítani, nem fog elengedni. Egy gyerekes ábránd volt részemről, mely minden egyes elmúló nappal egyre jobban halványulni kezdett.

Drew-val az elmúlt napokban csak néhány telefonbeszélgetésre futotta, mert neki is számos elintézni valója volt az ünnepek beköszönte előtt, Ő is haza készült a családjához. Végül még indulás előtt rávett, hogy bulizzunk együtt. Egy tipikus amerikai karácsonyi buliba hívott, amely tényleg a szórakozásról szólt, mint az ünnepek közeledtéről. Drew végül előbb lelépett a buliból, mert meglepetésként előkerült a barátnője és kicsit meghittebb helyen folytatták az örömük kifejezését egymás iránt.

Egyedül maradtam, s ha már így történt, akkor ki akartam élvezni az utolsó New Yorkban töltött éjszakám. Felmértem a terepet, de nem találtam egyetlen egy facér pasit sem, aki kedvemre való lett volna. Így inkább a zenét élveztem tovább, a tömegbe elvegyülve táncoltam és iszogattam, míg valaki el nem kapott. Nem hagyott időt még arra sem, hogy tiltakozzak vagy ellenkezzek. Megragadott és kiszabadított bennünket a tömegből. S akkor ért a felismerés, mikor az ínycsiklandozó ajkak találkoztak az ajkaimmal. – Rob. – ordította minden porcikám, s még többet követelt belőle.

Az események pedig villámtempóban követték egymást. Egyik pillanatban még a falnak préselődve vadul csókolózunk, míg a másikban ugyanezt már a taxi hátsó ülésen műveljük. Mire észbe kaptam, addigra pedig a lakás puha szőnyegén űzzük a forró élvezeteket. Imádtam Rob minden egyes mozdulatát, érintését, csókját. Új, hevesebb és követelőzőbb mivolta csak még jobban felizgatott. Rá sem ismertem, mintha egy teljesen más férfi karjaiba lettem volna.

Mosolyogva fordultam a másik oldalamra, s mivel még mindig nem voltam hajlandó kinyitni a szemeim, így csak a kezeimre hagyatkozhattam. A tenyerem könnyűszerrel csúszott végig a kihűlő lepedőn, s még véletlenül sem ütközött neki semminek. Egyből kipattantak a szemeim, mert rendesen megijedtem. Egyből felültem az ágyba, és enyhe rémülettel néztem körbe. Nem is tudom, mitől féltem jobban. Ha mindez álom lenne, bár a csupaszságom miatt ezt rögtön kizárhattam, vagy ha csak a képzeletem játszott velem, és mégsem Robbal töltöttem az éjszakát.

Magamra csavartam a takarót, mely műveletre kicsit felszisszentem. Kissé érzékeny volt a bőröm, de egy cseppet sem bántam. Elhessegettem az izgató képeket a fejemből és remegő lábakkal indultam Rob keresésére. De csak nem tudtam szabadulni a pikáns emlékektől, hiszen a múlt éjszaka tettünk róla, hogy minden az elmémbe égjen. Teljesen akkor tudtam megnyugodni, és kifújni a levegőt, mikor felfedeztem Robot a nappali közepén. Nem gondolkodtam tovább, megmarkoltam a takarót és rögtön az Ő karjaiba vettem magam. Szorosan bújtam hozzá, mélyet szippantottam az ismerős illatából.

- Nem voltál mellettem… - sóhajtottam a mellkasába, míg újra bizseregni kezdett minden porcikám. A vágy újult erővel éledt fel bennem.

- Kérlek, engedj el! – simított végig a kezemen, majd finoman elkezdte kibontani az ölelésem. – Mennem kell… - azzal kibújt az ölelésemből.

- Rob? – lehullottak a kezeim, s tanácstalanul néztem rá. – Menned kell? Hova? – remegő hangon kérdeztem, miközben megigazította a pólóját és a pulóveréért nyúlt.

- Kötelességeim vannak… - vonta meg a vállát. Hirtelen olyan távolinak tűnt, egyáltalán nem az a férfi volt, akivel nemrég még szeretkeztem. Aki forró mámorban szorosan szorított magához, hogy még véletlensül se szakadjunk el egymástól. Most ugyanez a férfi fagyosan és könnyű szerrel eltaszított magától.

- De az éjszaka… ez az egész… és mi… - hitetlenkedve néztem végig Robon, mert egyáltalán nem ismertem rá. Meg akartam fejteni, mi a fene zajlik le a fejében. Mi a fenéért szeretkezett velem, miért ment bele?

- Jó volt… - mindössze ennyivel intézte el az eddigi legjobb éjszakánk és ráadásul még a vállát is megvonta, mintha valami miden napos dologról lenne szó.

- Talán megbántad? Vagy miért vagy ilyen hideg velem? – enyhén megremegett a hangom, melyet vészesen követett volna a testem is, de nem hagytam magam. Erősen koncentráltam és igyekeztem leplezni csalódottságom, a fájdalmam.

- Nem, még mindig passzolunk egymáshoz… - Rob rám nézett, találkozott a tekintetünk, s egy pillanat erejéig tényleg az a férfi volt, akibe észrevétlenül szerettem bele.

- Akkor meg mi történt? Vagy csak ennyi volt? – faggattam, mert úgy éreztem, hogy némi magyarázatot talán megérdemlek. De Rob nem így gondolta, mert összeszedte a maradék holmiját és majdhogy nem levegőnek nézett. Aztán a türelmem elfogyott és a dühöm is egy pillanat alatt fellobbant. – Akkor most mi van? – fakadtam ki. – Megdugtál, mert pont kéznél voltam és kész, most meg csak egyszerűen tovább állsz? Csak kihasználtál… - a mondanivalóm végére kissé a hangom is megemelkedett.

- Kár a dráma… Megtörtént, mindketten élveztük és egyáltalán nem ellenkeztél… Nincs több időm, mennem kell… várnak rám… - a kabátjáért nyúlt, majd egyetlen szó nélkül távozott.

Takaróba csavarva álltam a szőnyeg közepén, ahol nem egyszer lettünk egymáséi a múlt éjszaka, s most meg ugyanazon a helyen darabjaimra hullottam szét. – Csak kihasznált… - suttogtam fájdalmasan. A felismerés elemi erővel zuhant rám, megremegtek a lábaim, majd a szőnyegre zuhantam. Fájt, annyira fájt, hogy Rob így viselkedett velem, majdnem meghasadt a szívem, hogy tulajdonképp semmit sem számított, semmit sem változatott a múlt éjszaka. Kibuggyantak a könnyeim, már képtelen voltam uralkodni az érzelmi kilengéseken. Egyszerre voltam rettentően dühös és pokolian csalódott, mégis ott volt a lelkem mélyén a szerelem, melyet minden más ezúttal könnyű szerrel elnyomott. - Rob ismételten nem engem választott. – töröltem le az arcomon végigfutó könnycseppeket. - Megmondta, várnak rá. Biztos az a szőke kis fruska!

Miután alább hagyott a zokogásom, és kicsit megnyugodtam, elsőként a fürdőbe siettem. Meg akartam szabadulni az éjszaka minden bizonyítékától. Alaposan lecsutakoltam magam, bár a könnyeim újra nekieredtek, mikor a tusfürdővel mostam végig a testem, ahol Rob ajkai vagy a kezei jártak. Mikor kiszálltam a kabinból, és szembe kerültem a tükörrel, akkor fedeztem fel, hogy itt-ott Rob rajtam hagyta a foglenyomatát is vagy ahol éppen jobban megszívta a bőröm, ott bizony egy-egy elszíneződött folt maradt. Elhúztam a szám, ahogy törölközés közben végigsiklott rajta a kezem. Aztán tovább nem törődtem vele, már így is kellően fájtak az emlékek.

Minden igyekezetem ellenére, hogy beleolvadjak a tömegbe, észrevettek. Csak néhány fiatal lány és pár fotós fedezett fel, de előszeretettel köszörülték rajtam a nyelvüket. – Hát nem csodás! Ki gondolná, hogy másnap a szeretet ünnepe lesz? - fintorogtam, míg igyekeztem eljutni a megfelelő terminálhoz. Az első pillanattól kezdve megbámultak, de a füleimbe dübörgő zenével igyekeztem elvonni a figyelmem a bámészkodókról.

Egy hosszú és fáraszt repülőút után már nagyon vártam, hogy landoljunk. Képtelen voltam lehunyni a szemeim, mert a kezdeti édes pillanatok hamar keserű pirulákká váltak számomra, amitől meg a gyomrom kezdett el forogni, sőt a fejem is rettentően megfájdult. Már kezdtem volna feladni és teljesen elkeseredni, mikor végre leszállt a gépünk. – Végre megérkeztem! – sóhajtottam fel, és a csomagjaimért igyekeztem. Itt végre nem bámultak, nem súgtak össze a hátam mögött. Egy voltam a többi utazó között.

- Szia, húgi! – váratlanul érte az ismerős üdvözlés. Meglepődve néztem körbe, hogy a képzeletem játszik-e velem. Szerencsére nem, tényleg Peti hangja volt.

- Szia, Peti! – öleltem meg szorosan. Egy pillanattal később Alex is felbukkant, s megkaparintott és megszorongatott.

- Olyan jó itthon lenni. – örültem, és végre úgy éreztem, hogy megnyugodtam.

Nem olyan régen jártam itt, mégis sokkal nagyobb élvezetet jelentett hazaérni, mint azt először gondoltam volna.

Az ünnepi hangulat lassan kezdett átragadni rám. Olyan csodaszépek voltak az utcák és a házak. Szinte mindenhol karácsonyi fények, égők, díszek bűvöltek meg. Hó még nem volt, bár kellően hideg igen. Ahogy hazaértünk, mindenkinek boldog ünnepet kívántam, megölelgettük egymás. – Hazaértem! – bármennyire is örült a lelkem, mégis egy apró részem hiányolta mellőlem a szeretett férfit.

Az elhatalmasodó nyugalom egyszerre párosult mérhetetlen fáradtsággal. Csendben felvonultam a szobámba. Mindennél jobban vártam a kényelmes ágyra és egy hatalmas pihenésre vágytam. Alig helyezkedtem el az ágyon, már el is nehezültek a szemhéjaim és elmerültem a megnyugtató sötétségbe.

Szép lassan teltek a napok, igazi ünnepi hangulatban. Bár a hátam mögött tudott ünnepek alatt már megtanultam, hogy nem mindenki kapja meg a boldog befejezést egy-egy szerelmi történet során. Úgy látszott, hogy mégsem akartak az égiek pártfogásba venni. Hiába próbáltam boldog lenni, mégsem sikerült, mintha önmagam lettem volna az akadály.

- Jaj, Drágám, egyél! Még a végén el fogsz fogyni… - bíztatott Edit. A finom falatok ellenére sem volt semmi étvágyam.

- Nagyon finom minden, de nem vagyok éhes… - töröltem meg a szám, mert egyáltalán nem tudtam volna akárcsak még egy falatot letuszkolni a torkomon. Próbáltam pihenni, és pár nappal még az utazást is eltoltam, de valahogy nem egészen éreztem magam jól. Cosmo-nak is szóltam és a jegyem is elcseréltem.

- Flóra, enned kell valamit! Ez nem lesz így jó… - ült le Szilvi az ágyam szélére. A második napja voltam ágyban. Kedvetlen és erőtlen voltam. – Hoztam egy kis levest! Legalább ezt edd meg! – felültem és egy tálcát tett az ölembe. – Vigyázz magadra!

- Köszönöm, Szilvi! – próbáltam mosolyogni, de nem igazán sikerült.

- Tudom, Kincsem, hogy fáj… Hogyne fájna, hiszen a párod volt… De ne add fel, minden rendbe fog jönni! Most még fáj, de az idő múlása majd mindent megold.

- Remélem… - sóhajtottam, majd megpróbáltam elfogyasztani a levest. Olyan fenséges íze volt, hogy újra és újra kanalaztam. Míg végül elfogyott. – Szilvi, ez nagyon finom… Kaphatnék még? – felcsillantak a szemeim, és úgy éreztem, menten éhen halok.

- Hát persze, gyere, menjünk le a konyhába! – Szilvi őszinte mosollyal vette el a tálcát az ölemből. Bólintottam és magamra kaptam egy melegítőt és pulóvert. Talán igaza volt Szilvinek, majd az idő minden sebet begyógyít és rendbe fog hozni. Nem szabad feladnom, és elhagynom magam.

A családi körben eltöltött karácsonyt elég erőt adott, hogy mire Londonba értem, addigra jobban érezzem magam. Cosmo vigyorogva ölelt magához és miután átengedett a többieknek, alaposan méricskélt. Tudtam, hogy csak azért csinálja, mert a saját szemével akar meggyőződni arról, hogy minden rendben van velem. Heiko-t és Zero-t a lányok követték, hogy megölelgessenek. Gemma már lendületesen magyarázott nekem a szilveszteri programokat illetően, mikor egy pillanatra megszédültem. Egyetlen pillanat volt, de úgy gondoltam nincs neki nagyobb jelentősége, legfőképp az elmúlt napok után. Szerencsére senki nem vette észre és tényleg csak egy pillant volt az egész. Aztán Cosmo csapott le rám, s már vigyorogása előre sejtette velem, mi fog következni.

- Virágszálam! Az a helyzet, hogy mégsem lesz verseny… most nem… Jason lelépett az új nőjével romantikázni, és a taknyos időjárás sem tesz jót a kicsikéknek… - elgondolkodtam, hogy ez elvileg rossz hír lenne, de akkor miért vigyorog Cosmo.

- De akkor miért vigyorogsz? – bújtam hozzá. Imádtam Cosmo-t, tényleg olyan volt, mint az édes testvérem lenne. Ő minden rezdülésem ismerte, éppen úgy, ahogy a hülyeségeim.

- Mert itt vagy és irány bulizni! – puszit nyomott a hajamba.

Fergeteges este volt. Régen éreztem magam ennyire felszabadultnak és jókedvűnek. Nevettem és táncoltam, végre túl tudtam lépni a fájdalmamon, persze nem teljesen, de arra az estére mindent félretettem. Noah nem egy körre hívott meg bennünket, úgyhogy tényleg minden adott volt egy zseniális bulihoz. Társaság meg pia is. Egyetlen egy dolgot sajnáltam, mégpedig azt, hogy éjfélkor nem kaptam csókot, vagyis nem attól a férfitól kaptam, akitől szerettem volna.

Másnap valahogy semmi kedvem nem volt kikelni ismét az ágyból. Már délután volt, mikor Gemma vánszorgott be a szobámba. Ők sem keltek fel, bár náluk inkább a fáradság volt a legfőbb ok. Valamikor hajnalban indultunk haza fele, persze már a kora reggeli napsugarak felbukkanásakor értünk aztán tényleg haza. Míg én zuhanyozni és lefeküdni indultam, addig Cosmo és Gemma inkább a testi örömökben keresték a boldogságukat. Egy picikét irigyeltem őket, de reméltem, hogy az újévben minden megváltozik. – Újév, új lehetőségek… talán egy új kapcsolat! – sóhajtottam.

- Még te sem keltél fel? – Gemma bevetődött mellém az ágyba, amit egyáltalán nem bántam.

- Hiányoztál. - Egymás felé fordultunk, s úgy kezdtünk beszélgetni.

- Te is nekem. Elmondod, mi történt? – Gemma felkönyökölt és kíváncsian nézett rám.

- Találkoztam Robbal… New York-ban… - suttogtam a barátnőm felé.

- És ezt te képes voltál elhallgatni? Mi történt? – egyből felült, és úgy nézett rám, mintha valami óriási dolgot mondtam volna.

- Minden katasztrofális lett… Találkoztunk, teljesen véletlenül… Drew-t kísértem el egy estre, és Rob is más valakivel jelent meg… Beszéltünk, és azt mondta, hogy még nincs túl rajtam, de igyekszik továbblépni…

- Ez hülye! – csattant fel Gemma, csak úgy mellékesen.

- Ez még semmi… - nyögtem fel, mert tudtam, most mi fog következni. – Úgy voltam vele, hogy akkor beletörődök és akkor tovább nem nyomulok, mikor egy karácsonyi buliban megint összefutottunk… és a lakásomon kötöttünk…

- Hűha! Lefeküdtél vele, ugye? Kibékülős szex volt? Jah, az olyan jó szokott lenni.

- Igen, megtörtént, de inkább kihasználós szex volt… Reggel Rob fogta a holmiját és végül lelépett.

- Nem is mondott semmit?

- De! Megtörtént, mindketten élveztük és egyáltalán nem ellenkeztél… Nincs több idője, mennie kell! – ez volt az a pont, mikor a gyomrom egy nagyot bukfencezett, és kipattantam az ágyból.

- Flóra, minden oké? – Gemma aggódva követett.

- Nincs semmi baj, csak azt hiszem, túl sokat ittam tegnap… és keveset ettem mostanában…

- Látszik rajtad, még a végén el fogsz fogyni! Gyere, csináljunk valami kaját! - karolt belém bolondozva barátnőm. – Ha az ősember felébred, akkor éhes lesz úgy is. De addig nem kap kaját, míg a szőrcsomót el nem tűnteti a pofázmányáról… Tudod, hogy szúr, és mennyire hangulatgyilkos, ha éppen élvezni szeretném a csókjait…

- Gemma! Most fejezd be, mert megint ki fogom dobni a gyomrom megmaradt tartalmát! – szóltam rá a lökött csajra, még mielőtt részletezné a dolgot. Bár így is volt elképzelésem a dologról. – Amúgy meg tudom, miről beszélsz! – húztam el a szám. – Rob sem szeretett borotválkozni… Lehet, hogy jól áll neki, de borzalmasan szúr…

Az újév kezdetét kicsit lazításra használtuk fel. Mindegyikünkre rá fért, hogy pihenjen. Cosmo rengeteget dolgozott, főleg miattam, mivel az év vége felé kevésbé vettem ki a része a munkából. Tudom, és biztosítottak róla a többiek, hogy megértik a dolgot, nem is sürgettek. Időt hagytak, hogy rendezzem magamban és a külvilággal az életem. Elsősorban erre használtam fel az év kezdését. Úgy gondoltam, hogy az újévhez és az új élet reményéhez hozzá tartozik egy új énem is. Gemma és Teresa lelkesen kísértek el, támogattak az elképzelésiemben.

Elsőként fodrásznál jártam, aki kicsit rendbe szedte a hajam, teljesen más frizurát vágott nekem és kicsit feldobtuk a színét is. Második lépés a vásárlás volt. Jó néhány új felsőt, nadrágot, szoknyát, ruhát és fehérneműt vettem. Egy kicsit a stílusomon is változtattam, bár a régivel sem volt baj, csak a játék kedvéért tettem mindezt. Voltunk relaxációs kezelésen, manikűrösnél és kozmetikusnál is. A végén egy teljes generál szerviz lett belőle. Élveztem ezeket a napokat, bár egyik-másik nap végére hullafáradtnak éreztem magam. Jóval többet aludtam mostanában, míg az étvágyam viszont roppant hullámzó volt, a gyomrommal egyetemben. Nagyon reméltem, hogy még véletlenül sem fogom elkapni Cosmo vírusát. Igazság szerint egy makacsabb nátha volt, mert Cosmo belázasodott, ami viszont nem gyerekjáték.

Pár nap múlva azonban nagyon rosszul ébredtem. Mindenem fájt, legfőképp a fejem és kavargott a gyomrom. Pár pillanat múlva pedig már rohanhattam, mert nem bírta tovább a gyomrom. – Jaj, Cosmo, mégis sikerült megfertőznöd! – kuporodtam le a hideg csempére. Hosszú percekig ültem, és vártam, hogy elmúljon a szédülésem és a hányingerem. Nagy nehezen el is múlt, viszont utána egész nap semmit sem tudtam lenyelni. Mindössze vizet és barack levet tudtam magamba tuszkolni, de semmi szilárd nem ment le a torkomon. Mindez, ahogy jött, úgy távozott is.

Két nap múlva kutya bajon nem volt, sőt maximális fordulaton tudtam pörögni. Jason is előkerült, s szóba került az a bizonyos elhalasztott futam. Éppen paprikás hangulatban talált meg, mert Cosmo fejmosást tartott arról, hogy jobban kéne magamra vigyázni. Hirtelen olyan feszültség cikázott bennem, hogy muszáj volt valahogy levezetnem, így szinte gondolkozás nélkül belementem egy könnyű kis gyorsulásba. Télen amúgy sem volt lehetőségünk nagy versenyeket tartani, az éjszakai gyorsulásokkal kellett beérnünk. Volt egy bizonyos útszakasz, amely estére kiürült, és arra sötétedés után nem nagyon jártak.

Türelmetlenül doboltam a kormányon, arra vártam, hogy Jason mellém álljon, de ő még a csajával smárolt. Kétszer rátelepedtem a dudára, hogy végre kapjanak már észbe. Nagy nehezen elváltak egymástól és végre mellém gurult. Negyed mérföld volt a táv, és tulajdonképp csak egy egyenes szakasz volt az egész, egy enyhe kanyarral. Zero volt, aki számolt és indított bennünket. Padlógázzal indítottam, mégis szoros volt a küzdelem, nem tudtam az élre törni. Az első kereszteződésig fej a fej mellett haladtunk. Kicsit jobban ráléptem a gázra, s nagy nehézségek árán a második kereszteződésnél már az élen álltam. Éreztem a testem elöntő adrenalint, lüktetett a szívem vad ritmussal, miközben pezsgett a vérem. Eggyel feljebb kapcsoltam, s még jobban rátapostam a gázra, és a harmadik kereszteződés előtt elhaladva győztem. Boldog és elégedett voltam, és már lassítottam, hogy megforduljak. Mikor az öröm egy pillanat alatt tűnt el, roppant módon megszédültem ott a kocsiban ülve. Hiába fékeztem, mert a vizes vagy inkább jeges úton megcsúsztam. Megpördültem, arra még emlékeztem és vészesen közeledtem a közelben húzódó fal felé. Még utolsó erőmmel mindent beleadtam, csikorogva fékeztem, majd pedig elnyelt a sötétség…

„A véletlen olyan, mint a talányos kockajátékok (…). Bizonytalan és kikerülhetetlen játék ez, amit születésünk pillanatától mindannyian játszunk. Annyiszor vetünk kockát, ahányszor csak levegőt veszünk, s még csak nem is sejtjük, hogy sorsunk vajon kívánságaink, aggodalmaink, ábrándjaink vagy vágyálmaink szerint alakul-e majd. És ezt a félelmeinket elfeledtető, szélhámos és rendkívüli játékot játsszuk nap mint nap.

Újra és újra elgurítjuk a kockát, de hiába erőlködünk, hogy jó számokat dobjunk, ez csak annyit ér, mint a halálon keseregni: a sors csapdáit úgysem kerülhetjük el.”

(Rafael Abalos)

Részlet 59. fejezet tartalmából...

Sziasztok,

köszi az eddigi komikat, és meghoztam a részletet, hátha felkelti az érdeklődést és páran még kedvet kaptok, és írtok nekem még pár véleményt. Tényleg nagyon örülnék, és sok-sok energiát tudok így közvetíteni felém.

Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

***

Éreztem magam mellett a melegséget árasztó testet, mégsem akartam elhinni, tényleg megtörtént minden a múlt éjszaka, és nem csak valami álom volt. Pedig minden porcikám, a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig is ezt bizonygatta. A boldog elégedettség szállt meg, s semmi kedvem nem volt még megmozdulni sem, ugyanakkor erőm sem túl sok, hiszen teljesen kimerültem a hajnalig tartó féktelen szeretkezésben. Ahogy jobban belegondoltam, arra jutottam, az égiek igenis mellénk álltak.

(…)

Mosolyogva fordultam a másik oldalamra, s mivel még mindig nem voltam hajlandó kinyitni a szemeim, így csak a kezeimre hagyatkozhattam. A tenyerem könnyűszerrel csúszott végig a kihűlő lepedőn, s még véletlenül sem ütközött neki semminek. Egyből kipattantak a szemeim, mert rendesen megijedtem. Egyből felültem az ágyba, és enyhe rémülettel néztem körbe. Nem is tudom, mitől féltem jobban. Ha mindez álom lenne, bár a csupaszságom miatt ezt rögtön kizárhattam, vagy ha csak a képzeletem játszott velem, és mégsem vele töltöttem az éjszakát.

58. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

nem is húzom sokáig az időt, szerintem a fejezet sokkal kifejezőbb lesz és jó pár kérdésetekre választ kaptok, persze remélhetőleg sok újabb kérdés is megfogalmazódik a fejetekben!
Rob szemszög!

JÓ olvasást!
Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

„Néha a múlt nem múlik el, nem hajlandó feledésbe süllyedni. Mellettünk marad, mintha azt mondaná: még nem végeztél velem.”

(Agatha Christie)

Robert

New York, 2011.12.12.

Egykedvűen ébredtem, ugyanúgy, ahogy az elmúlt két hónap során. Flóra kilépett az életemből, s akkor tényleg azt hittem, hogy jól döntöttem. Így utólag már tudom, hogy engednem kellett volna neki. Bár azt nem tudom még most sem felfogni ép ésszel, hogyha annyira szerette volna a bocsánatom, akkor miért adott fel minden olyan könnyen. Kisétált, vagyis kirohant az étteremből, és azóta nem is keresett. – Azt sem tudom, hol lehet! – csattantam fel kissé mérgesen. Roppant módon bökte a csőröm ez az egész, de nem volt időm tovább foglalkozni ezzel. A telefonra pillantva láttam, hogy bizony megint sikerült elaludnom. – Minden csakis Ross hibája! – dörmögtem az orrom alatt, míg kimásztam az ágyból és a fürdőbe trappoltam.

Fogmosás és a folyó ügyeim után magamra kaptam a trénin ruhám. A gondosan összeállított étrendemet követve pár szem gyümölcs, egy nagyobb pohár gyümölcslé és egy marok vitamin csúszott le a torkomon. Majd fintorogva kerestem elő az edzőcipői és a telefonomhoz a fülhallgatókat. Felvettem a kapucnis pulcsim és a baseball sapim, majd már siettem is a lift felé, hogy még véletlenül se késsek el a megbeszélt találkozóról. Persze indulás előtt a biztonság kedvéért a recepción leadtam a kulcsom, nehogy elhagyjam valahol.

Az utcára kilépve megrázkódtam a hűvös időtől, csakhogy nem tökölészhettem tovább, sietnem kellett. A hoteltől a Central Park felé vettem az irányt. Az elmúlt hónapokban nem egyszer tettem meg ezt a távot, és nem a kocogás lett a kedvenc sportom. Sosem szerettem futni, mégis muszáj volt, szorosan hozzátartozott a filmre való felkészülésre. Tökéletes leszek a szerepre, ha némi izmot sikerül magamra szednem. Ezért természetesen a segítségemre voltak, hiszen saját személyi edzőt kaptam. Ross azonban egy igazi rabszolgahajcsárra is felért, egyáltalán nem ismert kegyelmet, sőt kifejezetten élvezte, ha lógott a bele a sok munkától.

A zene dübörgött a fülemben, és mivel gondolataim is ezer fele jártak, alig érzékeltem a külvilágot. Emiatt is történhetett meg, hogy véletlenül nekiütköztem a mellettem elhaladni igyekvő nőnek. Csak egy pillanat volt az egész, de mintha áramütést éreztem volna. Az első pillanatban csak automatikusan rohantam volna tovább, csakhogy a következő pillanatban megtorpantam. – Flóra! – ért el a felismerés, de mire megfordultam, addigra már nem láttam a nőt semerre. Zavartan tekintettem körbe, de nem láttam senkit, aki csak egy kicsit is hasonlítana rá.

Hitetlenkedve sétáltam tovább, mert a szívem még mindig kalapált. Nem akartam elhinni, hogy tényleg Ő volt. – Nem lehetett Flóra! – győzködtem magam, míg el nem értem az eredeti célomat. Ross már türelmetlenül várt.

- Végre, hogy ideértél!

- Jó reggelt neked is! – Ross-t ritka pocsék hangulatban találtam. - Legyen, de nem érünk rá… Gyerünk, nem érünk rá malmozni!

Kocogással kezdtünk, a szokásos útvonal megtételével pedig a szállodához értünk vissza. A felszerelt konditerem adott volt, így aztán Ross utasításait követve két órás kínzásban volt részem. Már komolyan számoltam vissza a perceket, hogy mehessek végre lecsutakolni magam és a proteinben gazdag „finom” ebédem elfogyasszam. Mélyen, a lelkem mélyén tudtam, hogy mindez a szerepemhez tartozik hozzá. Egy nyomozó mégsem lehet egy nyeszlett alak, ugyanakkor nem volt rossz formába kerülni. De mikor éppen az aktuális gyakorlatokat kellett csinálnom, akkor a pokolba kívántam mindent.

- Oké, így jó! Jól csinálod Rob, már csak egy sorozat van hátra! – vigyorgott Ross és el is kezdett visszaszámolni. – Nyolc… hét… hat… öt… - míg ő a gyakorlatokat, addig én a perceket számoltam. – négy… három… kettő… egy… - s végre vigyorogtam, miközben kapkodhattam a levegőt, hogy meg ne fulladjak.

- Kösz, Ross! – fogtam vele kezet, majd elköszöntünk egymástól. Ő futólépésben hagyta el a hotelt, míg én ugyanígy rohanhattam a lakosztályomba, hogy időben odaérjek a lőtérre, hogy Beckett nyomozó folytassa a kiképzést a fegyverekről.

Kissé kapkodva és a ruháimat szétszórva rohantam tusolni, majd rohamtempóban öltözködtem. Ugyanakkor az ebédemet is megejtettem még indulás előtt. Már a kocsiban ültem Dean mellett, mikor leesett, hogy egész nap arra a különös találkozásra gondoltam. Képtelen voltam kiverni a fejemből azt a különös érzést.

- Mi a gond Rob? – hű testőröm lopva pillantott rám, de a hangjából érezhető volt, hogy aggódik értem.

- Nincs semmi… - vontam meg a vállam, majd az utca forgatagát figyeltem.

- Ugye nem felejtetted el, hogy este meg kell jelenned a MET-ben? – enyhe szigorral pirított rám Dean. Már-már komikus volt az egész, hiszen tudtam, mennyire utálja ő is, velem együtt a pingvin szerkót. Mégis minden egyes alkalommal, rezzenéstelen arccal tűri az egész procedúrát.

- Nem, hogy tehetném… - drámaian megforgattam a szemeim. Steph gondoskodott róla, hogy tényleg zsúfoltak legyenek a napjaim. Bár igaz volt, mert így a forgatás előtt letudhattam a kötelező köröket, s mikor ténylegesen indul a forgatás, akkor semmi mással nem kell foglalkoznom. – Bár tartanán már ott!

- Mit mondtál? – kérdezett vissza Dean.

- Jah, semmit… Csak már jó volna, ha a forgatásnál tartanánk… Jó, már csak pár hét és kezdünk, de akkor is. – nem unatkoztam az elmúlt két hónap alatt sem, mert szerencsére a Marcus, Sam és Tom is egyszer-egyszer meglátogatott és buliztunk egyet. Persze jól ki is röhögtek, mikor sör helyett csak valami üdítőt szürcsöltem el.

- Mi miatt csúszott meg a forgatás? – a testőröm kíváncsinak bizonyult, de nem volt okok titkolózni előtte.

- Allen-t egy másik produkció köti le, ott is csúszás van… Meg a stúdióval sincs valami rendben… - hiába mondtam ki ezeket a dolgokat az agyam teljesen máshol járt.

Azokra az éjszakákra gondoltam, melyeket nem éppen egyedül töltöttem el. Egyáltalán nem vagyok büszke magamra, hogy ilyen felszínes kalandokba bonyolódtam, de képtelen voltam ellenállni a kísértésnek is. Főképp úgy, hogy teljesen megbabonáztak, mert annyira hasonlítottak Flórára. Persze csak külsőleg, mert bár kielégítő volt a szex, de mégsem volt benne semmi extra. Míg Flórával képtelenség volt betelni. Minden alkalommal meglepett és lenyűgözött a vad tűz, mely benne lobogott. A szenvedély egyáltalán nem csillapodott, míg be nem teljesítettük a vágyunkat.

- Hiányzol Flóra… - egy sóhajjal álcáztam a vallomásom, amit Dean vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Tovább nem álmodozhattam, mert Beckett nyomozó már várt bennünket. Amint meglátott bennünket elhajította a csikkjét és kezet fogott velünk. Egy újabb sóhaj után vártam, hogy ma milyen gyakorlatot fogunk végre hajtani.

Órákkal később a lakosztályomban voltam, és a tükröt bámulva próbáltam helyére igazítani a csokornyakkendőt. A hagyományos szabású Gucci öltönyhöz a múlt századi kultúrmadzagot rendelt a stylist, ami egyáltalán nem nyerte el a tetszésem.

- Hagyd, majd segítek! – kuncogott fel a galád nőszemély.

- Mert szerinted hagyom? – miközben újra nekifutottam a manővernek, de csak nem sikerült megkötnöm.

- Ez sosem ment neked, úgy emlékszem! – rám kacsintott, majd kikapta a kezemből a nyakkendőt és pillanatok alatt megkötötte. – Rob, te semmit sem változtál!

- Holly, te sem! Vagyis még gyönyörűbb lettél! – bókoltam a szépséges nőnek, aki a füléig vörösödött. Az arcán hatalmas rózsák jelentek meg.

- Bolondokat beszélsz! – legyintette meg a vállam. – Inkább induljunk, mert a végén el fogunk késni.

- Nem baj, legalább a fotósokat megússzuk…

- Ne mondj ilyet, én igen is azzal a jó pasival akarok végigvonulni a vörös szőnyegen, aki a filmben majd a szerelmem lesz… Úgyhogy húzd ki magad és gyerünk! Hadd irigykedjenek! – erre már mindketten felnevettünk, mert eddig tartott Holly komolysága.

- Akkor gyere, Édesem! Parádézzunk! – Holly megforgatta a szemeit, de belém karolt.

Így vonultunk a liftig, majd a kocsiig is. Imádtam Holly vidámságát, töretlen jó kedvét és a munkában való elhivatottságát. Vicces volt az első közös munkánkra gondolni. Több mint tíz éve volt az egész. Mindketten kezdő fiatal színészek voltunk, s minden lehetőségbe kapaszkodtunk. Az akkori tévés film elég nagy dolognak számított. De ha jobban bele gondolok, arra jutok, hogy örülök, elvállaltuk a szerepeket. Holly azóta is vállal hasonló szerepeket, de Ő a színházat is imádja. Úgyhogy sokkal változatosabb a szerepeinek a listája, mint az enyém.

- Rob, mosolyogj! – bökött oldalba partnernőm. – Vidám képeket szeretnék holnap viszontlátni a címlapokon! – bújt még közelebb hozzám Holly, ahogy a fotósok előtt megálltunk.

- Igyekszem, de nem túl sok kedvem van itt vigyorogni. – suttogtam alig észrevehetően, mintha egy puszit nyomtam volna Holly hajába.

- Megígérted, hogy segítesz nekem féltékennyé tenni Charles-t.

- Túl meggyőző voltál és túl rámenős, mert képes voltál rávenni még erre is.

Mindketten felnevettünk, s ekkor távolabbra tévedt a tekintetem. Az éppen begördülő limuzinból egy csábító nő szállt ki egy műmacsó oldalán. Ahogy végignéztem a formás testen egyre ismerősebbek voltak a vonásai. A pasas diadalittas vigyorral a képen sétált a nővel az oldalán a lépcső közepéig. Ott álltak meg és pózoltak rezzenéstelen arccal. Engem pedig abban a pillanatban fejbevágó érzéssel köszöntött a felismerés. – Flóra az! – nem győztem levenni a szemem róla. Olyan gyönyörű és tündöklő volt abban a fekete ruhában. Pár pillanattal később váratlanul találkozott a tekintetünk.

Erősen kellett koncentrálnom, hogy tartsam magam. Erős akartam lenni, pedig a belőle áradó vonzalom nem volt hatástalan. Még éppen időben szakadtam el tőle, s Holly-t átkarolva sétáltunk befele. A kavargó vendégek között könnyedén el tudtunk tűnni.

- Rob, jól vagy? Olyan sápadt vagy. – még a helyünkre sétáltunk, addig Holly aggódva súgta oda, de csak némi bólogatással feleltem neki. Valahogy már ekkor tudtam, hogy elkerülhetetlen a találkozásunk.

A bárpultnál futottunk össze, még csak felkészülni sem volt időm. Talán kicsit túlzásba estem ezzel a hűvös magatartással, de hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak. Legszívesebben magamhoz rántottam volna Flórát, forró csókkal üdvözöltem volna, majd pedig a bárpult tetején megmutattam volna neki, mennyire hiányzott nekem. Elhessegettem az ötleteim, mielőtt túl pikáns részre tértem volna.

- Rob, hát tényleg ennyi lenne?… Túlléptél rajtam és mindenen? – nézett rám Flóra azokkal a hatalmas átható barna szemekkel.

- Képtelen vagyok… - felcsillantak Flóra szemei. – De ez nem azt jelenti, hogy nem próbálom meg.

- Talán vele? – bökött Flóra a közelünkben vidáman beszélgető társaság fele. – Ő miatta? – egyértelműen féltékenységgel volt átitatva a hangja, ami elégedettséggel töltött el.

- Te sem panaszkodhatsz… - pont akkor tűnt el Flóra kísérője, és éppen felénk tartott. Flóra felé kapta a tekinteté, majd rám. Zavart arc kifejezése engem is elbizonytalanított.

- Rob, nem az van, amit gondolsz… - Flóra hirtelen vad magyarázkodásba kezdett, de már nem voltam rá kíváncsi. Nem esett jól a tudat, hogy talán mást is beengedett az ágyába, azonban én sem szólhattam egy szót sem, hiszen én is megtettem. Az is jelent valamit, hogy jelentek meg egy ilyen neves rendezvényen.

- Flóra nem kell magyarázkodnod… Már nem… - felhörpintettem az italom, és magára hagytam Őt.

Igazam lett, mert a sors nem engedet el Őt, és újra összehozott minket, csakhogy teljesen felkészületlenül ért a találkozás.

Az ember sohasem tudhatja, kivel hozza össze a sors, vagy hogy egy egyszerű döntés - hogy a sarkon jobbra fordulunk vagy balra - néha mindent megváltoztat. Van úgy, hogy a választásaink nem számítanak. Máskor... egészen váratlan helyzetekbe sodorhatnak.

(J. R. Ward)

~~~ xxx ~~~

A tökéletes szerelem kérdését... a véletlen oldja meg. A sors szeszélyétől függ, hogy azok közül a nők közül, akiket szeretni tudnánk, s akik bennünket szeretni tudnának, kikkel találkozunk, kikkel kerülünk össze, s a körülmények kedveznek-e, hogy létrejöjjön az a boldog harmónia, amelyben ez a probléma - mint valami nagyszerű befejező akkordban - megoldódik.

(Csáth Géza)

Robert

New York, 2011.12.22.

Ráérősen készülődetem a karácsonyi bulira, pedig legszívesebben már most a repülőtérre tartottam volna. Nem is értettem igazán ezt a hozzáállást. Karácsony a szeretetről, a családról kellene szólnia, míg az elmúlt napokban nem szólt másról, hogy ki milyen partira látogat el. Nekem a karácsony sokkal többet jelentett, mint egy újabb buli, ilyenkor a nyugalom és a családom volt a központban. De rábeszéltek, így az utolsó pillanatban már nem volt szívem visszamondani.

Az elmúlt héten már volt egy hosszabb olvasópróba, ami nagyon tetszett. Holly-val rengeteget röhögtünk egymás bakijain. Egy cseppet sem bántam meg, hogy végül Ő lett a partnerem. Persze végül egyedül maradtam, mert Holly kibékült Charles-szal, aki minden jóval elhalmozta a kibékített barátnőjét. Azóta szinte elválaszthatatlanok, mindenhol együtt jelennek meg és dúl közöttük a szerelem. Éppen úgy, ahogy Sarah és újdonsül barátja között is. Valamelyik nap együtt kávéztunk, s alig ismertem rá a jégszemű szépségre. Teljesen kicserélődött, sugárzott a boldogságtól. – Csak nekem nem akar semhogy sem összejönni… - Magamra kaptam a dzsekim és felmarkoltam a telefonom, aztán útnak indultam.

Már nem emlékeztem rá, ki szervezi a partit, vagy miért kell jelen lennem. Igyekeztem minél jobban érezni magam. Egyedül voltam és ezt egyre kevésbé viseltem jól. Elegem volt már, és a második pohár pia után úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy kicsit jobban körülnézzek, hátha szerencsével járok.

Ahogy körbe jártam és felmértem a terepet egy-két ismerőssel sikeresen össze is futottam. Majd egy újabb adag italért indultam, mikor földbe gyökereztek a lábaim. A félhomályban megpillantottam egy igazi csodát. Izgató táncot lejtett, igézően vonaglott, de mégis minden mozdulatában mérhetetlen elegancia volt. Csábított és vonzott magához, mintha láthatatlan kötelék lenne kettőnk között. Bár nem láttam az arcát részben a fények, részben pedig a haja miatt. Mégis egyetlen érzés járt át tetőtől talpig. – Nekem Ő kell! – Minden porcikám Őt követelte és eszem vesztettem a hirtelen rám törő vágytól.

Nem számított semmi, mint a prédájára lecsapó vad, úgy közelítettem felé. Semmi sem tudott eltéríteni tőle. Egyenesen felé tartottam. Mellé léptem, s elkaptam a karját. Egyből szikrák pattantak az érintése nyomán, azonban nem engedtem. A világ semmi kincséért nem engedtem el a kezét, míg ki nem értünk a tömegből. A fal tövébe húzódtam, s egyből az ajkaira tapasztottam a szám.

Édes puha ajkak egyből engedelmeskedtek, és bebocsátást engedtek nyelvemnek. A lány testét a falhoz szorítottam, míg a kezem az oldalán csúszott végig a felsője aljáig. Aztán határozott mozdulattal a csillogó anyag alá nyomultam, miközben ajakitól egy pillanatra sem váltam el. A lány egy cseppet sem ellenkezett, sőt egyre intenzívebben vett részt kettőnk játékában. A csípőjét az ágyékomnak nyomva izgatott. Zakatolt a szívem és pezsgett a vérem. A vágyam teljesen legyőzött.

- Rob… Ah, Rob… - nyögte a fülembe a lány, s abban a pillanatban ledöbbentem.

- Flóra… - nyögtem fel rekedtes hangon, de ködös agyam már nem igazán fogta fel a dolgokat.

Újabb lendülettel hajoltam az ismerős ajkakhoz, hogy fenséges csókokat váltsunk. Egyre hevesebbek lettünk, viszont körülöttünk is növekedett a nyüzsgés, így a távozás mellett döntöttünk. A hátsó ajtón távoztunk és a legelső taxiba vágódtunk be, ahol Flóra újult erővel lendült támadásba, mely egész úton tartott. Bár egy cseppet sem érdekelt, merre tartunk, mert végig Flóra testével voltam elfoglalva. Az emlékeimben egyre élesebben éltek a kecses vonalai, a puha halmok, a feszes feneke és a körém csavarodó hosszú lábai. Az agyam teljesen lezsibbadt, már csak a vágy motivált, hogy minél előbb megkaphassam Őt.

Csak nagyon nehezen tudtam magam türtőztetni, egyre jobban fokozódott a vágyam, s lassan bizony szemmel jól látható jele is mutatkozni kezdett. Amint épületen belül voltunk, magamhoz rántottam Flórát, s hevesen csókolni kezdtem ott, ahol értem. A buja sóhajok, melyeket hallatott csak még jobban beindítottak. Még szerencse, hogy a liftben csak mi ketten voltunk. A kecses testét a fényes felületnek préseltem, és a kezem már a melltartóba csomagolt puha halmokra tapadt a felsője alatt. Flóra a hosszú egyik lábát a derekam köré csavarta, úgy szorított magához. A csípője finom mozgásával majdnem az őrületbe kergetett.

Kellően késő volt már ahhoz, hogy senki sem járt a folyosón, így még a liftben Flórát az ölembe kaptam és úgy cipeltem végig a folyosón. A finom ajak a számon és a nyakamon jártak fel s alá. Minden érintéssel pedig egyre közelebb kerültem, hogy a vágy szétrobbantsa a testem. Az ajtót egy szempillantás alatt nyitottam ki, majd hangos csapódással zárult mögöttünk. Elérkezett a pillanat, mikor őrült módjára a ruhákat tépve, szakítva vetkőztettem le Flórát. Nem érdekelt, mi szakad, csak mielőbb birtokba akartam venne a karjaimban tartott nő érzéki testét.

Flóra pillanatok alatt csupaszon feküdt alattam a puha szőnyegen, mert még arra sem vettük a fáradtságot, hogy esetleg a kanapén vagy az ágyba essünk egymásnak. Teljes mértékben megfelelt a hatalmas üvegfelületek alatt elterülő szőnyeg. A pólóm lekerült rólam, míg a nadrágból csak merev testem oldottam ki, és finomkodás nélkül, egyetlen határozott mozdulattal merültem el a gyönyörben gazdag forróságban. A vágy hajtotta kemény lökésekkel űztem magunkat egyre magasabbra. Flóra finom csókokat adott, harapdálta a nyakam, és sikolyok közepette vonaglott alattam. Egyre jobban ziháltam, és egy utolsó határozott lökéssel megadtam mindkettőnknek a vágyott orgazmust.

Beleszédültem a hihetetlen magasságokba, s levegőért kapkodva gurultam le Flóra törékeny testéről. Úgy éreztem, hogy egyszerre estem millió darabra, és álltam helyre egyetlen egésszé. Egy pillanatra lehunytam a szemem, mert nem akartam elhinni, hogy ez a valóság lenne.

A játékos nyelve ingerlő érintésére pattantak ki a szemeim. Flóra csókokat nyomott a mellkasomra, nyelve a nyakamra futott, miközben a kezei a hasamon keresztül csúsztak egyre lejjebb, melyet rövid időn belül ajkai követtek. Felkönyököltem, aztán kissé fel is emelkedtem, mert Flóra addig mesterkedett, míg a farmerom és a boxeremből ki nem szabadított. Könnyed mozdulattal dobálta félre a ruháim, és fölém mászott. Már a látványa kis kellően nagy hatással volt rám, pillanatok alatt újra kőkemény lettem. Flóra azonban játszadozott velem, hozzám dörzsölődött ugyan, de még nem merítkezhettem meg benne. Egyre jobban feszített a vágy, és a türelmem is egyre fogyott. Nem volt kedvem játszadozni, csak vad és szenvedélyes szexre volt szükségem. A sors furcsa tréfájaként éppen Flórát sodorta az utamba. Aztán meggondoltam magam. Flórát magam alá fordítottam és egyből szélesebbre tárta a lábait, ezzel utat engedve nekem. Csakhogy fölé helyezkedtem, de még nem hatoltam belé. Vad csókot adtam a szájára, majd édes bőrét finoman harapdálva indultam el a nyakától kezdve.

- Rob… Kérlek… - kéjes hangon könyörgött nekem, de úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.

- Finom vagy… - rajzoltam köröket az egyik kőkemény mellbimbója köré.

- Akarlak… - nyögések közepette ért el a hangja, mikor éppen a másik mellbimbóját tüntettem ki a figyelmemmel.

- Édes… - újabb és újabb harapásokkal, vagy éppen a bőrét megszívva gyalogoltam végig a testén. - Ízletes…

-  Ne kínozz tovább! – utánam kapott, s ajkaihoz húzott. Nyelveink szilaj csatáját hamar követte az egymásba forró testünk.

A kéj, a szenvedély és a gyönyör utáni sóvárgásunk elemi erővel tört ránk. Teljesen megszűnt körülöttünk a világ. Nem számított semmi, csak az azonos ritmusra mozgó testek és az extázis. Kikapcsoltam az agyam, és csak élveztem a mámort…

„Szenvedély. Egy hatalmas erő, ami akkor is emlékünkben él, mikor már régen elhamvadt. Egy csábító vágy, ami váratlan szeretők karjaiba taszít minket. Egy mindent elsöprő érzelem, ami ledönti a falat, amit a szívünk védelmére emeltünk. Egy olthatatlan szerelem, ami újra és újra fellángol, hiába is próbáltuk hamu alatt tartani. Igen. Minden érzések közül a szenvedély az, ami értelmet ad annak, hogy élünk, és mentséget arra, hogy elkövetünk mindenféle bűnt.”

(Született feleségek c. film)