60. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

meghoztam a folytatást! Még ha terveztem volna se sikerült volna, ilyen szép kerek számmal  zárni a 2012-es évet. Talán túlságosan kiszámítható módon, de egy teljes Rob szemszöget olvashattok. Főhősünk is tudja, hogy eléggé bunkó volt, s néhány "atyai" tanács helyre rakja a fejében a dolgokat!

Jó olvasást és ne feledkezzetek meg a komikról sem!

Puszi,
ZoÉ

„Régen volt. Szerettük egymást, aztán egy kerítés épült közénk, s az ajtó kulcsa elveszett. Azóta egyedül bolyongok, gyakran megszólítom az embereket, nem látták-e a kedvesem - senki sem emlékszik rá. Lehet, egyszer majd találkozunk s akkor én megbocsájtom, hogy szó nélkül elvágta az arany fonalat, ami összekötött bennünket.”

(Kassák Lajos)

Robert

Los Angeles, 2012.01.05.

Az italomat szorongattam, és a tömeget pásztáztam. Ismerős arcokat kerestem, valakit, akit kicsit jobban ismerek és a bájolgás helyett normálisan lehet egy-két szót váltani. Az elmúlt napok nem szóltak másról, mint mindenféle összejövetelekről, partikról. Amióta megérkeztem New York-ból, azóta folyamatosan ez ment legfőképp karácsony után.

Furcsa volt, de egyben felemelő érzés, hogy ezúttal az én otthonomban tartottuk meg a karácsonyt. Persze nem egészen olyan volt az ünnep, mint Londonban lett volna. Kellemes idő, egy kevés eső, és mindössze a dekoráció utalt a szeretet ünnepére. Legnagyobb meglepetésemre a szüleim is kapva-kaptak a meghíváson, éppen úgy, ahogy a nővéreim is. Persze ők hozták a legújabb lovagjukat, amiket gyanúsan méregettem, de rá kellett jönnöm, hogy ők tényleg szeretik egymást és boldogok. Minden egyes alkalommal, mikor a boldog párokra néztem a saját hülyeségem jutott eszembe. – Most mi a fenéhez kezdjek? – tanácstalanul törtem a fejem, de csak nem született egy épkézláb ötletem. Kegyetlenség volt tőlem, így beszélni Flórával.

- Mi a baj, kisfiam? – ült le mellém anya, miközben gyengéden végig simított a karomon. Míg Londonban karácsonykor a vastag kötött pulóverekbe kellett volna bújnunk, addig Los Angelesben bőven elég volt egy póló a farmerhez.

- Miért gondolod, hogy baj van? – kérdeztem vissza enyhe mosollyal a szám szélén.

- Az anyád vagyok, és látom rajtad, valami miatt rágod magad. – simított végig az arcomon anya, abban a pillanatban tényleg gyereknek éreztem magam. – És már régen megittad volna a söröd, ha nem törnéd valamin annyira a fejed… - felnevettem, mert tényleg igaza volt.

- Tényleg nagyon jól ismersz…

- Elárulod? – kíváncsian csengett anya hangja.

- Azt hiszem, hiányzik Flóra… - sóhajtottam alig hallhatóan. Pár percnyi hallgatás után anya törte meg a csendet.

- Bevallom, reménykedtem benne, hogy nem véletlenül hívtál meg minket… - döbbenten hallgattam az anyai szavakat. – Azt reméltem, hogy talán mégis kibékültetek… Bár láttam a cikkeket, apád megmutatta, hogy mindketten más-más oldalán vonultatok be arra az estére…

- Már nem tudom, mihez kezdjek… - vallottam be az igazságot, miközben a fejemben annak a csodálatos estének az emlékei elevenedtek meg. Persze gyorsan megráztam a fejem, még mielőtt túlságosan is beleélem magam az emlékezésbe és más reakciót is produkálok.

- Csak egyetlen dolgot mondok, mint az anyád: légy boldog! – anya egy könnyed puszit nyomott a homlokomra. – Gondold át, vele vagy nélküle éred el! Anyaként csak azt szeretném, hogy végre boldog legyél! – magamra hagyott, de sikerült feladnia addig is a leckét.

A gondolataimba merülve róttam a köröket, de már-már reménytelennek tűnt az egész, mikor igenis egy ismerőst találtam. Persze alig hittem a szememnek. Peter egy fiatal lányt ölelt magához, és büszkén vezette maga mellett. Jó néhány perc kellett ahhoz, hogy felismerjem a fiatal színésznőt. Meg is torpantam, ahogy a párosukat figyeltem. Jobb szó híján furcsa volt látni őket együtt, vagy ahogy az elmémben kutattam, úgy bukkantam rá szokatlan kifejezésre.

Peter és Jenny párosát mindig is ámulattal figyeltem. S most már egyáltalán nem létezett ilyen. Pedig ők nagyszerűek voltak együtt, segítették és támogatták egymást. Hosszú évek boldog együttélése, öröme után mégis a válás mellett döntöttek. A válásuk felfoghatatlan volt számomra, hiszen mióta csak ismertem Petert, mindig ámulattal és mérhetetlen szerelemmel beszélt a feleségéről. A szüleim mellett Peter és Jenny kapcsolatára néztem fel, és példaként lebegett a szemeim előtt. Azonban abban a pillanatban, mikor Peter bejelentette az elhatározását, akkor valami összetört bennem. Nem kifejezetten emiatt, de talán ennek tulajdoníthatóan változott meg a kapcsolatunk. Korábban gyakran ültünk be sörözni, egy-egy nagyobb koncertre vagy eseményen összefutottunk, aztán ezek valahogy elmúltak és valahogy elkerültük egymást, szinte nem is futottunk össze sehol.

- Helló, Rob! - köszöntött Peter és kezét nyújtotta boldog mosollyal megfűszerezve. Jó volt látni őt, a történtek ellenére is. Így szívéjesen üdvözöltem és egyből kezet ráztunk.

- Helló, Peter! Hogy van? – még csak be sem fejeztem, mikor egy fotós lépett elénk. Közös képet szeretett volna rólunk, mert mégis csak egy hivatalos partin jelentünk meg, ehhez szinte kötelező protokollnak számított a közös fotózás az egyes vendégekkel. Pár pillanat múlva már kész is volt a közös kép, a fotós már magunkra is hagyott.

- Jól köszönöm, régen találkoztunk. – Peter boldognak tűnt. S még mielőtt bármit mondhattam volna Peter magához húzta a lányt. – Rob, szeretném bemutatni, April-t.

- Helló, Rob! Mi még nem találkoztunk.

- April, örvendek. - kezet fogtam a lánnyal, aki elbűvölően mosolygott.

- Részemről az öröm. Gratulálok a sikereidhez. - őszinte szavai jól estek. - Most, ha megbocsátanátok nekem, de feltétlenül beszélnem kell Mr. Williams-szel.

- Persze, menj csak Szívem. - Peter egy csók után engedte el April-t, de vágyakozva tekintett a távolodó lány után. Aztán hirtelen rám szegezte a tekintetét.

- Hogy vagy Rob, de őszintén? Hidd el, tudom, hogy min mész keresztül!

- Köszi, megvagyok. – vontam meg a vállam. Azonban Peter-t a közönyösnek tettetett viselkedésemmel nem tudtam megtéveszteni.

- Egy válás megrázó dolog, viszont nem feltétlenül rossz dolog. Nézz rám! Boldog vagyok, újra. Nem volt könnyű az elején, de Jenny-vel megbeszéltük. Már nem működött kettőnk között, már nem volt meg az összhang, viszont bántani nem akartuk egymást. A gyerekek miatt sem.

- Megértem, amit mondasz. De a mi helyzetünk Flórával egészen más… és meg is csalt. Ezen pedig csak úgy egyszerűen nem tudok túllépni, még akkor sem, ha még mindig szeretem… – észre sem vettem úgy vallottam be. Kimondtam, mire Peter mindent tudóan mosolyra húzta a száját és buzgón bólogatni kezdett.

- Ha szereted, akkor nincs miről beszélnünk… - Peter egyből vállon veregetett, mintha csak bíztatna, hogy tegyem meg, amit meg kell.

- De én bántottam, sőt megbántottam… - már bántam, hogy nem szó nélkül léptem le azon a reggelen.

- Mi történt? – Peter meglepődött rajtam, és zavartan méregetett.

- Lefeküdtem vele… és az érzéseit rendesen megtapostam másnap reggel.

- Hát nem könnyíted meg a saját dolgod… - grimaszolt Peter. – De ha tényleg szeretitek egymást, akkor meg tudjátok oldani. Rob, ésszel kell viselkednek! Mindenképpen le kellene ülnötök, megbeszélni. Érted? Beszélgetni, kiadni és kibeszélni az érzéseiteket. Mert van egy olyan érzésem, hogy ezen mindig átsiklatok… Nem véletlen, hogy annyira vonzzátok egymást, és annyira megvan közöttetek a kémia… De ezen felül nektek is dolgoznotok kell a kapcsolatotokon… - Peter a mondanivalóját követően belekortyolt az italába, míg én aranyhal módjára csak tátogni tudtam. – Azt hiszem, van min gondolkoznod. Most megkeresem April-t…

- Persze, menj csak! – útjára engedtem Petert. Amint megtalálta a barátnőjét egyből forró csókot váltottak.

Végig Peter szavai visszhangoztak a fejemben, még akkor is mikor hazafele tartott az autóm. – Igaz volt! – sóhajtottam fel. Egyszer sem beszéltünk nyíltan az érzéseinkről, és itt hibáztunk. Szeretem és az az éjszaka a bizonyítéka, hogy Ő is szeret. Már csak a gondolatára is felpezsdült a vérem.

- Rob, te nem is figyelsz rám! – morgott Steph mellettem, amit nem értettem, hiszen minden a legnagyobb rendben zajlott le. Adtam interjút, lefotózhattak az egyes vendégekkel.

- Tessék? – kaptam felé a fejem. Próbáltam egy csábító mosollyal levenni a lábáról.

- Tedd zsebre a mosolyod, máskorra tartogasd! Mióta elindultunk neked beszéltem, de ezek szerint semmit sem hallottál belőle…

- Bocs, de máson járt az agyam… - vontam vállat.

- Azt látom… De mi volt ilyen megrázó? – kíváncsiskodott Steph, már egyből nem volt olyan fontos a mondanivalója.

- Találkoztam Peterrel és Aprillel… Úgy látom, hogy boldogok… De mit is mondtál? – tereltem vissza a beszélgetést Steph eredeti mondanivalója felé.

- Csak emlékeztetni szerettelek volna, hogy lejárt a kimenőd és vissza kell repülnöd New York-ba…

Önkénytelenül mosolyogni kezdtem a hallottak hatására. – Visszamegyek New Yorkba! Vajon újra láthatom Flórát? Találkozunk még?

„Hiányzik valaki... És ez rossz. Mert ez nem az az érzés, amikor még magad sem tudod, ki, csak érzed, hogy lelked nem teljes, hogy a másik fél még valahol keresgél. Nem. Ez más érzés. Mert már tudod, ki hiányzik. Nem általánosságban valaki, hanem Valaki. Egy Valaki. És ez rossz. Szeretnél vele lenni, hallani hangját, látni mosolyát, érezni közelségét. (...) Ez azt jelenti, hogy van Valaki, aki fontos, aki annyira fontos, hogy mindig szeretnél vele lenni. És ez jó érzés. Hogy van, hogy létezik, hogy megtaláltad. Hogy van, ki hiányozzon. És bár fájón hiányzik, de már édesen.”

(Csitáry-Hock Tamás)

~~~ xxx ~~~

„A teljes elkötelezettségnek megvan az a szépsége, hogy többé nem kell döntéseket hozni. Pontosan ismerjük az előttünk álló utat, és minden helyzetben csak egy dolgot kell megkérdeznünk magunktól: "Előbbre viszi ez a tervemet vagy sem? " - és a döntés adja magát. Egyszerű.”

(Richard Templar)

Robert

New York, 2012.01.20.

Újra New Yorkban voltam, lassan kezdetét vette a forgatás is, és ez a tény izgalommal töltött el. Ehhez pedig még hozzájött, hogy elhatároztam magam, hogy megfogadom Peter tanácsát. – Beszélek Flórával! – Nincs értelme tovább húzni az időt, hiszen már régen megbocsátottam neki, szeretem és éppen itt az ideje, hogy megtudja Ő is.

Korán keltem, mert az izgatottságtól nem tudtam aludni sem. Reggel a szokásos kocogással kezdtem, utána gyorsan zuhanyoztam és a kedvenc farmerem, pólóm kaptam magamra. Bekaptam néhány falatot, s lassan indulni készültem. Baseball sapkám a fejembe húztam és igyekeztem nem túl feltűnő lenni, ami úgy tűnik bevált. Könnyedén sétáltam végig az utcán, majd taxiba vágtam magam. Szerencsére még jól emlékeztem az utcára, az épületre. Gyorsan pattantam ki a taxiból, nehogy valaki észrevegyen vagy megállítson.

- Jó napot kívánok! – köszöntött a portás. Észre sem vettem annyira el voltam magammal foglalva. – Miben segíthetek?

- Jó napot! – viszonoztam az üdvözlést. – Flóra… - ki sem tudtam ejteni a nevét, mert az egyenruhás férfi.

- Áh… Flóra kisasszony… - egy cseppet sem tetszett a férfi fogkrémreklámos vigyora. Dühöt éreztem, mert mi jogon vigyorog ez a majom itt előttem? – A kisasszony elutazott, de mostanra már vissza kellett volna térnie… - a papírjai között turkált. – Igen, határozottan.

- Köszönöm. Majd később keresem… - azzal hátat fordítottam és csalódottan távoztam. Bár most nem sikerült beszélnem Flórával, de erről nem akartam letenni.

A napok gyorsan követték egymást, hiszen újra Ross karmaiba kerültem. Az ünnepek alatt nem éppen a testedzéssel és a diéta betartásával foglalkoztam. A finom falatoknak és a felkínált italoknak nem tudtam ellenállni, nem mintha akartam volna. Lazítani akartam, pihenni és ehhez pedig hozzá tartozott az is, hogy élvezzem az életem, ne hülye szabályok szerint éljek. Ross nem kímélt, volt egy olyan érzésem, hogy kifejezetten élvezi a kínlódásom, örömét leli abban, hogy szenvedni lásson. De a végeredménnyel végül én magam is elégedett voltam.

A forgatáson sokkal jobban helytálltam, sokkal jobb volt az állóképességem. Kevésbé voltam fáradékony és az sem volt utolsó, hogy a félmeztelen jelenetekben sem kellett szégyenkeznem, ezért pedig többen dicsérettel illettek, ami roppant jól esett. Holly-nak is nagyon bejött a megjelenésem. Még jól emlékezett arra az időszakra, mikor nem voltam még ennyire magabiztos. Emellett is nagyon jól kijöttünk és olykor észre sem vettünk úgy eltelt egy-egy forgatási nap. Nagyon sokat beszélgettünk, nosztalgiáztunk.

Egy újabb forgatási napon voltunk túl. Jó kedvem volt, mert felvettük az első teljes jelenetet, már nem csak próbafelvétel volt és jól sikerült az egész. Teljes mértékben bele tudtam élni magam Halden nyomozó bőrébe.

- Csak nem randid van? – kuncogott Holly az ajtófélfának támaszkodva.

- Irigykedünk, drágám? – kacsintottam a mosolygós partnernőmre.

- És ha igen? Az miért baj? – szusszantott egyet, mire közelebb jött felém. – Charles is elfoglalt… Folyamatosan dolgozik…

- Tudod mit, holnapra meghívlak vacsizni és akár mozizhatunk is a régi idők emlékére. Mit szólsz?

- Nagyon jó! Tetszik! – Holly egyből a nyakamba ugrott. – Nem leszek egyedül.

- Holly, örülök, de most rohannom kell! – bontakoztam ki a lány öleléséből. Holly puszikat dobálva a levegőben táncolt ki az öltözőmből.

Összekaptam a maradék holmim, s aztán már indulhattam is. Reméltem, hogy az elmúlt napokkal elég időt adtam magamnak és Flórának is. A portás szerint már régen vissza kellett volna már jönnie. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megvalósítsam Peter tanácsát. Vigyorogtam, hiszen ott volt annak az éjszaka ismétlésének a halvány reménye, persze a kiadós beszélgetés után.

Az utca forgataga magával sodort bennünket, viszont az utolsó métereket csak lépésben tudtuk megtenni. Míg feltűnt az ismerős épület.

- Kérem, itt húzódjon le! – szóltam előre a sofőrömnek, aki teljesítette a kérésem. Már a kilincs felé nyúltam, mikor feltűnt az eszményi nő. Gyönyörű mosolyával elbűvölt. Valakinek magyarázott, egy férfi volt az illető, csakhogy az arcát nem láttam. Bosszantott, mert a múló percekkel egyre ismerősebb volt az a tag is. - Franco… - felismertem, és menten felrobbantam volna. Ráadásul ebben a pillanatban megölelték egymást. – Már megint Franco! Sosem szabadulok meg ettől a kísértettől?

- Induljon! –csattantam fel mérgesen a sofőrnek, aki értetlenül bámult rám, de aztán megadta magát és indított. A korábbi jókedvem egy pillanat alatt tűntették el. – A rohadt életbe! – pufogtam magamban, mert dühített a lemaradásom. Aztán egy csomó időt elszalasztottam.

Dühöngtem, sehogy sem tudtam lecsillapodni. Úgy robbantam ki az autóból, miután az a hotel előtt leparkolt. Dean utánam loholt, de még ő sem tudott utolérni. A lakosztály ajtaját jó erősen bevágtam magam után, úgy hogy a falak is beleremegtek.

- Már megint Franco! – fröcsögtem mérhetetlen utálattal a hangomban. A minibárhoz trappoltam és egy jól behűtött sört vettem elő. Fittyet hánytam Ross szigorú szabályaira, s előkotortam az eldugott cigarettásdobozom és rágyújtottam. Gyárkémény módjára füstöltem és az agyam vadul kattogott. Nem bírtam túltenni magam ezen az egészen, és a Flórával töltött éjszaka. Minden egyes porcikám és a szívem akarta a csalárd nőt, az eszem még mindig tiltakozott.

Hosszú órákat töltöttem el elmerengve, míg végül feladtam. Zuhanyozni indultam, majd behanyatlottam az ágyamba. Mégsem jött álom a szemimre. Vadul hánykolódtam szinte egész éjszaka, míg hajnalban a teljes kimerültség hatalmasodott el rajtam. Bár az egész csak néhány pillanatnak tűnt, pedig egy-két óra volt. Az ébresztőm csörgésére még csak fel sem ébredtem, csak majdnem egy fél órával később.

Rosszul aludtam, nyűgös voltam. Rossz kedvem, pocsék hangulatom volt, ráadásul rendesen késésben is voltam. Kapkodva készülődtem, de ennek köszönhetően kiestek a kezeimből a dolgaim. Kis híján összeesetem, mikor ugrálva bújtam bele a farmerembe. A pólómmal szerencsétlenkedtem, mikor kopogást hallottam. Ingerülten trappoltam az ajtóhoz, egyáltalán nem vártam senkit. Bár halvány sejtésemként Dean-re gondoltam, esetleg Holly-ra, de nem jött be az elképzelésem.

Lendületből nyitottam ki, és már nyitottam a szám, hogy elküldjem a váratlan látogatóm, csakhogy megnémultam. Ott állt előttem, egy karnyújtásnyira csillogó szemekkel.

- Flóra? – nyögtem ki, majd kábán néztem farkasszemet vele. - Mit keresel itt?

„Készen kell állni arra, hogy szembesüljünk a problémákkal, vállalni vitákat, a konfrontációt, és ezzel esélyt adni a változásnak. Ki kell adni azt, ami bennünk van, a konfliktuskerülés a kapcsolat halála.”

(Singer Magdolna)