53. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

sokat gondolkoztam, mit is írhatnék nektek, legfőképp a chat-ben hagyott üzik után....

Azt hiszem, azzal kéne kezdenem, hogy nagyon szépen köszönöm a kitartásotokat és a komikat!

Nem könnyű fejezeteket hoztam mostanában, de szép lassan rendeződni fognak a dolgok és mindenki megtalálja a maga párját. Azonban az eredeti tervemtől nem fogok eltérni, és végigviszem. Félve jegyzem meg, bár a változás jogát fenntartom, hogy a nagyon rázós dolgokon már túl vagyunk!

Tényleg nagyon örülnék neki, ha több visszajelzés jönne akár komi, akár mail formájában, mert nagyon kíváncsi vagyok, milyen reakciókat váltanak ki az adott fejezetek!

Jó olvasást!

Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,

ZoÉ

„A szerelem először gyönyört ad, de végül csak fájdalmat a szívnek.”

(Ovidius)

Flóra

Alicante, 2011.09.24.

Hihetetlen hét állt a hátam mögött, s alig tudtam felfogni, mi történik velem. Egy héttel ezelőtt kissé kilátástalannak tűnt minden, mikor kisétáltam azon a bizonyos ajtón, s magam mögött hagytam Robot. Csodálatos hónapokat töltöttünk együtt, melyeknek megfelelően gondosan megőrzöm az emlékét a szívemben. Fájdalmat okoztam neki, de azóta is csak abban bíztam, hogy a mostani fájdalom csak pillanatnyi, mert ha sikerül feldolgozni a hirtelen jött változást, akkor sokkal erősebb, magabiztosabb férfiként megtalálja azt a társat, akit neki szántak az égiek. Hittem ebben, s boldogságot kívántam Robnak. Bár tudom, hogy kissé őrült módon félredobtam mindent és Franco karjaiba rohantam, de boldog voltam, s csak ez számított.

Nem is kellett túl sok győzködés és már azon kaptam magam, hogy Franco-val kézen fogva a hangár előtt várakozó privát jet felé sétálunk. Egy titokzatos hely felé tartottunk, melyről semmit sem tudtam. A jet lassan gördült végig a kifutópályán, majd lendületet vett és felszálltunk. Az emelkedő gépről az alattunk elterülő várost figyeltem. Úgy éreztem, hogy most az utolsó szálak is végleg elszakadtak, melyek még visszatarthattak volna. Aztán megéreztem a meleg és simogató ujjakat a kezemen, Franco belecsúsztatta a tenyerét az enyémbe és én összefűztem az ujjainkat. – Ezt kellett tennem. Így helyes. – futott végig a gondolat a fejemben, majd a mellettem ülő férfi felé fordultam. Vadul csillogtak a szemei, mivel valami csibészes dologra készült.

- Elárulod, hova repülünk? – búgtam Franco fülébe csábítóan, majd a fülcimpája tövébe csókot nyomtam.

- Nem, legyen meglepetés! – már most rekedtes hangon szólalt meg. Csakhogy nemleges választ kaptam, így kénytelen voltam folytatni a megkezdett műveletet.

- Kérlek… - újabb csókot leheltem a nyakára, mely jóval hosszabb volt. – Csak a helyet… - Franco egyszerűen megrázta a fejét.

Minden próbálkozásom kudarcba fulladt, hiszen Franco a saját módszerem fordította ellenem. Az ajkai és édes csókjai jobban lekötöttek, mint a felesleges fecsegés. Felszállást követően a kényelmes bőrfotel adta lehetőségeket maximálisan kihasználtuk, mikor a sötét lovagom az ölébe vont, s szenvedélyesen falni kezdtük egymást. Mit számított, merre tartunk, míg az újjáéledő lelkem magasra tört.

Jó pár órányi repülés után csodálatos tájat pillantottam meg. Izgatottan figyeltem a szépséges kékséget, a tengerpartot és a város látképét. Mosolyogva tapadtam az ablakra, mert egyre jobban érdekelt, hova érkeztünk meg. Franco felé pillantottam, de Ő csak elégedetten hátradőlt az ülésében. A következő pillanatban a pilóta figyelmeztetett bennünket, hogy megkezdjük a leszállást, ehhez pedig foglaljuk el a helyünket és csatoljuk be az öveinket.

- Most már elárulod, hol vagyunk? – somolyogtam a mellettem lévő férfire.

- Igen… Spanyolország, Alicante egész pontosan. – hajolt közel hozzám, majd amennyire az övek engedték, úgy adott egy csókot. – Remélem tetszeni fog!

- Viccelsz? Már most imádom! – izgalomtól bizseregni kezdett az egész testem.

A leszállást követőn kézen fogva sétáltunk a ránk várakozó kocsi felé. A ragyogó napsütés melengette a bőröm. Ámulattal figyeltem a színes és nyüzsgő várost, az utcákat, melyen haladtunk előre. Franco kezét szorongattam, mert reméltem együtt felfedezzük a várost és a strandot és megannyi közös programot csinálunk.

- Nyugi, Édes! Nem sietünk sehova… Ugyan ma és holnap még Cooper számít ránk, de utána csak az enyém leszel! – csókot leheltem Franco szájára, majd hozzá bújtam.

Cooper kitörő örömmel üdvözölt bennünket. Tényleg régen találkoztunk, s kicsit még meg is lepődött, mikor felismert. Néhány kellemetlen percben ugyan részem volt, mikor szóba került a házasságom. Nagyot sóhajtottam és igyekeztem nyugodt hangon beszélni, még akkor is, ha ez nehezemre esett. Egy kicsit megremegett a hangom, ugyanakkor Franco feszült tartása sem kerülte el a figyelmem.

- Jól van, nem akartam vájkálni az életetekben… - emelte fel a kezeit röhögve Cooper. – Most tessék pihenni egy nagyot! Este közös vacsora és utána csapunk egy lazulós estét! - dörzsölte össze a kezeit a házigazdánk, majd hátba veregette Franco-t. – Gyertek galambocskák, megmutatom a fészketeket! – Franco egyből Cooper után lépett, s maga után húzott egészen az emeletig.

Az ajtón belépve teljesen elámultam. Franco még Cooper-rel váltott néhány szót, addig csendben fedeztem fel a szobát, amely varázslatos volt. Kellemes megnyugtató színek, hatalmas franciaágy és pazar kilátás együttese, teljesen lenyűgözött. Barátunk hamar távozott, Franco azonban gyanúsan méregetett.

- Mi a baj? Szótlan vagy… - öleltem át a derekát, s még mindig feszült volt a tartása. Nem válaszolt, csak az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, aztán vad csókot kezdeményezett.

Határozott és céltudatos volt, tudta, mit akar és azt pedig meg akarta szerezni. Ezt a férfit ismertem, ismerős volt az egész helyzet. Csakhogy most is, úgymint eddig már oly sokszor, elvette az eszem. Pillanatokon belül már hámozta is le rólam a ruhámat és végigdöntött az ágyon. Végigcsókolta a testem, érzékien masszírozott, míg egyetlen határozott mozdulattal egyesült a testünk. Egyre gyorsabb ütemet diktál, a lökései is egyre erősebbekké váltak. A sikolyaim Franco igyekezett csókkal elfojtani, míg a feltörő nyögéseit a nyakamba temetve próbálta lecsendesíteni. A kéjtől megrészegülten vonaglottam alatta, majd pedig a ránk törő orgazmustól kis híján darabjaimra estem. Zakatolt a vér az ereimben, dübörgött a szívem, s hevesen kapkodtam a levegőt. Franco a nyakamba temette a fejét néhány pillanatra, aztán legördült mellém. Magunkra húztam a takarót, s kicsit még odabújtam volna, csakhogy Franco másképp gondolta. Félre lökte a takarót, majd kimászott az ágyból és felhúzta a boxerét. Az arca kész tanulmány volt, melyen nem tudtam kiigazodni.

- Nem akarok többet arról a színészgyerekről hallani… - meglepődve ültem fel az ágyban. Nem értettem, hogy jött ez ide, mikor éppen az előbb szeretkeztünk. – Felejtsd el, és a válást is mielőbb el kéne rendezned! – keményen vetette oda a szavakat.

- Franco… Kérlek, ne rontsd a hangulatot! – magam köré tekertem a lepedő könnyű anyagát, mert nem tudhattam, hogy ki tartózkodik a házban. Franco hátához simultam, puszit nyomtam a lapockájára. – Itt vagyok veled… és a válásra se legyen gondod… - füllentettem egyszerűen – de azt soha ne kérd, hogy csak úgy felejtsek el mindent… Neked is megvannak a magad kis stiklijei, ahogy nekem is… Mindkettőnknek megvan a maga múlja, de éppen ezért a múlt, hogy magunk mögött hagyjuk…

- Mikor lettél ennyire bölcs felnőtt? – fordult szembe velem Franco, s most már vigyorgott.

- Múlnak az évek, és úgy látszik sok minden rám ragadt… - sóhajtottam jólesően.

- Azt hiszem, erre már nincs is szükségünk… - bontott ki a lepedőből, mely finoman a földre hullott, míg engem Franco a karjaiba kapott. S újra az ágyban kötöttünk ki, de ezúttal kényeztető szeretkezéssel feledtette el velem az iménti párbeszédünk.

Már lassan alkonyodni kezdett, mikor elhagytuk az ideiglenes szerelmi fészkünket. Persze előtte közösen zuhanyoztunk, melynek ismételten egy könnyed légyott lett az eredménye. Viszont a szobát elhagyva tényleg úgy éreztem, hogy Franco túllépett a felesleges féltékenykedésén és megnyugodott. Lelkesen ölelte át a derekam és úgy vont magához közel. Egy egyszerű és majdnem térdig érő nyakba kötős ruha volt rajtam, míg Franco szuper szexisen fehér inget és világos színű nadrágot húzott fel. Sötét haja még nem száradt meg teljesen, így könnyen hátra simította. Maga volt a megtestesült csábító, aki birtoklóan pihentette a kezét a derekamon.

Cooperrel kint a teraszon találkoztunk. Az első pillanattól kezdve, hogy feltűntünk neki erősen végigmért bennünket, aztán sokat sejtetően bólogatott. Közben feltűnt egy egzotikus szépség, aki a házigazdánk oldalához simult és csókra nyújtotta nyakát. Mosolyogva figyeltem régi barátunkat, mert semmit sem változott. A jóképű macsó stílus még mindig jól fekszik neki és úgy látszik a barátnőt tekintve az ízlése sem változott. A lánynak, ha jól értettem, akkor Layla volt a neve. Néhány pillanat alatt kicsit jobban sikerült megnéznem őt. Napsütötte barnasága, hosszú formás lábai és kecses alakja, kerek mellei, vagyis a teljes összkép tényleg irigylésre méltó volt. S ott voltak még azok az átható zöld szemek. Teljes mértékben Cooper zsánere volt.

- Ezt már szeretem! – kacsintott ránk Cooper, közben a barátnőjét karolta át. Tudtam, hogy az a kacsintás mire vonatkozik, s ennek megfelelően a szemeimet forgattam válaszként. – Bár azt Franco barátom nehezményezem, hogy ennyire kussoltál… Miért rejtegetted Flórát?

- Haver, itt vagyunk… - nevettünk fel közösen. – De te sem nagyon fecsegtél… - Franco célzott és mesterien lőtt, mely talált is. Erre a szóban eltrafált fél csak a vállát rándította. Bőven elég volt, mert ezzel többet is mondott minden szónál. Cooper nyelvén ez a mozdulat annyit tett: „Szórakozunk, élvezzük egymást, aztán majd meglátjuk mi lesz!” Ez nála már egyfajta filozófia volt.

- Szóval mit terveztél estére? – vettem át a szót, mert nagyon fúrta az oldalam a kíváncsiság. Cooper szemei megvillantak, majd a különféle italokkal megrakott pult felé terelt bennünket. Finoman pukkant a megbontott pezsgő, csilingeltek a poharak és vidáman koccintottunk a barátságra, a lazításra. Az asztalnál ülve egyeztünk meg, hogy a vacsorát követően bevetjük magunkat az éjszakai városba.

A vacsorát helyi különlegességekből állították össze külön nekünk. Mi tagadás, már tényleg farkas éhes voltam, s úgy láttam Franco is bőszen falatozott. Az utazás és az együttlétek kissé kiszívták az energiánkat, viszont valamilyen szinten meg pozitív energiákkal töltöttek fel bennünket. Természetesen a vacsora alatt kicsit komolyabb dolgok is szóba kerültek, mint a munka, az üzletek és az elmúlt évek, de sikerült mégis megőriznünk a fesztelen beszélgetést. Míg végül asztalt bontottunk, s induláshoz készülődtünk.

Lenyűgözve figyeltem, ahogy az autónk végighajt a kacskaringós úton, hogy egyre közelebb kerüljünk a kivilágított városhoz. Egyes útszakaszok a víz mellett vittek bennünket, s ott a fények piruettjét láthattuk a csodás sötét víztükrön. Szó szerinte beleszerettem ebbe a helybe, a színes fényekbe, a nyüzsgő utcákba. A fülledt meleg ellenére olykor lágy sós szellő frissített fel bennünket. Valami jacht klub lehetett az úti célunk, mert a kikötő mellett parkolt le Cooper. A vízen pedig katonás rendben sorakoztak a kisebb-nagyobb jachtok.

- Akár elmehetnénk holnap vagy holnapután hajókázni… - susogta Franco a fülembe a szavakat, míg az egyik keze a csípőmet markolta meg.

- Rajtam nem múlik, és vigyázz, mert a szavadon foglak! – nyomtam egy csókot a szájára, és táncolva léptem tovább.

A barátunk rendesen kitett magáért, mert hatalmas parti kerekedett. Több régi barátot is felfedeztem a jelenlévők között. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a múltba csöppentem volna vissza. Újra Franco oldalán húztam ki magam, újra vidáman fecsegtem a barátainkkal, nevetve engedtem, hogy megtáncoltassanak, s minden alkalommal Franco karjában pihentem meg.

Ez az egy hét nem volt eseménytelen, éppen úgy, ahogy a következős sem. Cooper vendégszeretetét egy neves szálloda követte. Nem akartunk tovább a barátunk terhére lenni, ugyanakkor Cooper-nek egy hirtelen jött üzleti ügy miatt néhány napra el kellett utaznia, s mi jobbnak láttuk, ha átköltözünk egy szállodába.

Az első hét estéihez hasonló élményekben nem egyszer volt részünk, mert nemcsak nappal, hanem este is kész tanulmány volt a város. Könnyebben és egyszerűbben elérhettünk bármit, hiszen a hotelünk a neves tengerpart egyik prominens épületében kapott helyet. Igazi felfedezés volt megismerni a klasszikus és a modern stílust ötvöző épületet.

Nekem mégis az tetszett a legjobban, mikor Franco betartotta a szavát és elvitt hajókázni. Egy kisebb motoros hajó béreltünk ki, s az egész napot a vízen töltöttünk. A gyönyörű napsugár bearanyozta a hajónk, s ámulattal ittam az előttünk elterülő vízfelületet és a távolban látszódó partszakasz látványát. Elég távolra merészkedtünk a parttól, de mégis biztonságban éreztem magam Franco társaságában. Az egész napot kint töltöttük a nyílt vízen. Úszkáltunk a hajó körül, és az sem maradhatott ki, hogy kipróbáljuk a hajón a szeretkezést, majd pedig mámorba burkolózva élveztük a víz kellemes ringatását.

Bátran kiélveztünk minden pillanatot, hiszen távol voltunk a kíváncsiskodóktól. Ez pedig nyomós érvnek bizonyult, mert sajnos egyik este volt egy meglehetősen szerencsétlen incidensünk. Egy fiatal lányka felfedezett bennünket, vagyis inkább felismert engem, amint Franco-val kézen fogva andalogtunk az utcán. Először fel sem tűnt a lány, de mikor észrevettük, hogy követ bennünket, az már egy cseppet sem tetszett. Ráadásul a bárba is utánunk jött, ahol szórakozni szerettünk volna. Talán jobb is volt, hogy nem minden szavát értettem meg a lánynak, mert a kezdeti angolját hamar átvette az indulattól túlfűtött anyanyelve. S miután a lány kitombolta magát sarkon fordult és távozott. Persze azért a kellemetlen utóízt meghagyta nekem.

Olyan szokatlan, de mégis pompás látványt nyújtott Franco, amint rövidnadrágban és pólóban, vagy éppen fürdőgatyában csodálhattam meg. Teljesen elfelejtettem, hogy Ő is tud ennyire laza lenni, el tudta felejteni az öltönyök, az ingek és nyakkendők világát. Helyette inkább velem bolondozott a medencében vagy éppen a tengerparton. Mérhetetlenül csábító volt a víz, s egyszerűen ki kellett próbálni a hűs habokat. De úgy tűnt, hogy a bikinim sokkal nagyobb feltűnést biztosít nekem, mint amilyet szerettem volna, pedig a legegyszerűbb egyszínű összeállítás híve voltam mindig is, s most sem volt másképp. Most az egyszer nem igazán örültem a túlzott férfi figyelemnek, mert alattomosan a rajtam felejtett szemek mérgezni kezdték a jól induló időtöltésünket.

- Csak nézzen még egyszer ide, és beverem azt a tenyérbe mászó képét! – mérgelődött Franco már sokadszorra.

- Ne foglalkozz vele! Inkább velem! – tekertem a nyaka köré a karjaim.

- De mindenki téged bámul! – mélyen a szemembe nézett, de a tenyerei már a fenekemet borították be. Ezt valahogy sosem értettem meg a pasiknál, mire fel van nekik ez a fene nagy birtoklási vágyuk. Mindenen és mindenkin uralkodni akarnak, amit hajlamosak a másik orra alá is dörgölni is.

- Van róla fogalmad, hány nőszemély nézett meg magának? – húztam el a szám, mert ezt sem a kisujjamból szoptam. Tudatában voltam, hogy Franco-n igen is van mit megnézni. A feszes hasa, szépen kidolgozott mellkas, izmos kajai és lábai tényleg szemre való férfivá tette.

- Van… - vonta meg a vállát, s most elég rosszul érintett a tudat, hogy tisztában van vele, hányan bámulják meg. – De az más! – Persze, hogy más! – képzeletben a homlokomra csaptam, mert az csak a pasik egóját növelték, ha minél többen megnézték. – Egyik csaj sem rúghat melletted labdába… - indult meg a hízelgés, de valahogy nem tudtam elhinni, hogy tényleg őszintén jönne. Inkább hagytam az egészet és a hűs habok felé indultam. A strandon töltött napot végül otthon pihentünk ki.

Aztán valami megváltozott kettőnk között, nem tudtam, miért vagy mi okból kifolyólag, csak egyszerűen elindult egy változás, mely megváltoztathatatlannak tűnt. Egyértelműen változott Franco viselkedése, melyre egyszerűen nem tudtam rájönni, honnan ered. Nem veszekedtünk, nem voltak vitáink. Ugyanakkor mégis éreztem az egyre inkább egymásnak feszülő idegszálakat.

- Várj, ez most sokkal fontosabb! – vetette oda nekem Franco a mondanivalóját, míg én leforrázva és magamba roskadva pilláztam. Aztán farkasszemet néztünk egymással, majd látványos sóhajtás közepette Franco a telefonját nyomkodva indult a terasz felé. Csak azért sem akartam megadni magam, így dacosan az ellenkező irányba sétáltam el.

Győzködtem magam, hogy rossz pillanatot választottam, megzavartam valamit és tényleg minden idegszálam valami mentség után kapálózott. Mentegettem Franco-t, s észre sem vettem, de önmagam hibáztattam, pedig igazság szerint nem csináltam semmit.

Aztán beláttam, hogy tévedtem minden korábbi elméletben. A kezdeti szerelmes pillanatok elfogytak, elmúltak. Már nem voltak édes csókok, csak megszokott és kikövetelt csókok. Franco egyre kevésbé díjazta az ötleteim. Már nem volt kedve sem kimozdulni, sem kirándulni, sem szórakozni vagy éppen felfedezni a várost.

Egyre gyakrabban az üres ággyal szembesültem reggelente. Már a reggeli összebújásban sem volt részem. Egyszerűen nem értettem, mi folyik körülöttem. Hirtelen nagyon is természetes volt, hogy ott vagyok Franco mellett és akkor csókol meg, amikor Ő akar, akkor szeretkezünk, mikor Ő akar. Megint ismerős helyzetben éreztem magam, hiszen mi már ezt egyszer már megéltük, s akkor sem vezetett jóra. Teljesen el lettem hanyagolva megint, mivel Franco számára szinten minden elsőbbséget élvezett velem szemben.

Már meg sem lepődtem azon, hogy ismét egyedül ébredtem az ágyban. Elhúztam a szám, majd kikászálódtam és a fürdőbe vonultam. Zuhanyzás után ugyan hallottam a motoszkálást a hálóból, de mégsem merészkedtem elő. Inkább befejeztem a fogmosást és a fésülködést, s mikor visszasétáltam a hálóba, akkor felöltöztem.

Reménykedve néztem végig a szépen megterített asztalon. Franco gondoskodott róla, hogy fenséges reggelit szervírozzanak nekünk. Sőt még egy kisebb rózsa csokor is helyet kapott az asztal közepén, mely pompázatos aromával gazdagította a szoba levegőjét. Franco amint felfedezett, egy szálat húzott ki a csokorból, s átnyújtotta nekem egy szerelmes csók kíséretében, mely után helyet foglaltunk és nekiláttunk a reggelinek. Evés közben mosolyogva néztem a csillogó szemekbe, s nagyon bíztam benne, hogy újra minden a normális kerékvágásban fog haladni és a hátralévő napokat boldog és szerelmes hangulatban fogjuk kiélvezni. Ezen felbuzdulva egy hirtelen jött ötletemnek adtam hangot.

- Szóval? – emeltem várakozóan Franco-ra a tekintetem. Már vagy fél órája neki magyaráztam, s most tényleg valami reakciót vártam. – Mi a véleményed? Mit szólsz? – próbáltam rávezetni, hogy itt lenne az ideje, megszólaljon.

- Bocs, de nem figyeltem… - legyintett egyet, majd megkísérelt megcsókolni, csakhogy nem hagytam magam.

- Végig neked magyaráztam! – fontam karba a kezem és egyre dühösebb lettem. Egyre kevésbé tudtam már lenyelni, hogy ennyire semmibe vesz engem, vagy legalább valami értelmes magyarázatot vártam volna, miért csinálja ezt velem.

- Nem minden te körülötted forog! – szusszantott mérgesen. Nem kellett több, felpattant a helyéről.

- Sosem gondoltam ezt! De azt hittem, hogy ezek a napok nem rólad vagy rólam, hanem rólunk szólnak… - szándékosan nyomtam meg az utolsó szavakat, hogy érzékeltessem a véleményem. Mégsem kaptam semmi féle reakciót, majd a közöttünk beálló csendet a telefon dallama törte meg. Franco elvonult telefonálni.

Egy ideig türelmesen vártam, majd persze elfogyott a türelmem, s igyekeztem valahogy kapcsolatba lépni Franco-val, de Ő csak egyszerűen sokadszorra csitított le, míg a telefont gondosan a füléhez illesztette. Újra elérte, hogy csalódottan várakozzam. Az az átkozott telefon, és a vonal túlsó végén csüngő személy sokkal fontosabb volt, mint én. Feleslegesnek éreztem magam, és roppant dühösnek. Egyszerűen sarkon fordultam, a hálóban összekapkodtam néhány dolgom, melyeket a táskámba szórtam, aztán megcéloztam az ajtót, mely hangos csapódással jelezte a távozásom.

Fortyogva indultam el a liftek felé, majd türelmetlenül nyomkodtam a hívógombot is. Amint kinyílt a lift ajtaja menekülve léptem be a fülkébe, nagyon nem akartam azt, hogy esetleg Franco utánam jöjjön. A hátam a falnak vetettem, s idegesen doboltam a lábammal. Közben a táskám aljából előkotortam a napszemüvegem és a hajam is kibontottam. Így sikerült annyira álcáznom magam, hogy még véletlenül se szúrjak senkinek se szemet. Céltudatosan haladtam a kijárat felé, szinte már futólépésben.

A szálloda előtti hirtelen napsütés lelassított pár pillanatra, majd a part fele vettem az irányt. A gyönyörű sétányon haladtam végig, s igyekeztem mindent kizárni a fejemből, egyedül a csodaszép tájra koncentráltam. Ez tényleg segített, mert egyre jobban megnyugodtam, sőt messzebbre jutottam, mint amennyire gondoltam. Lassan megálltam, körbe pillantottam magam körül, aztán lassan visszaindultam a szálloda felé. Még mielőtt tényleg visszamentem volna a hotelbe, kiszúrtam egy hírlapárust. Gondoltam egy merészet, s valami magazint szerettem volna beszerezni, csakhogy a felkínált lapok címlapjától sokkot kaptam. Kikerekedett szemekkel olvastam végig a megannyi címlap közül néhányat, míg az ismerős arcokon futott végig a tekintetem. Habogva bólogattam, mikor kiválasztottam a magazint és nem is figyeltem, mennyi pénzt nyomtam az árus markába.

A szoba magányába vettem erőt magamon, hogy már ne csak a címlappal szemezzek, hanem a magazin adott oldalát is fellapozzam. Az első sorok még nem is, míg a cikk nagyjából közepén elhelyezett és gondosan összeszerkesztett kép sokkolt. Rob valami rendezvényen vett részt, lehengerlően nézett ki. Nem volt erőm tovább olvasni, valami ismerős, de mégis ismeretlen érzés a lelkembe nyílalt.

Fájt és sajgott…

„Robert Pattinson hivatalos közleményét megerősítették…” - ordított a képembe. „Véget ért az álompár házassága. Amilyen gyorsan jött, oly gyorsan vége is szakadt a nagy szerelemnek…” - beleremegtek a kezeim és lábaim, ahogy a sorokat olvastam. „Robert már meg is találta a vigaszt? Vagy más okok is vannak a háttérben? …”

„Mélyen, belül érezte, ahogy elszakad, kettétörik benne valami. A búcsúszót már régen kimondta, és azt akarta hinni, hogy helyesen cselekedett. (...) Furcsán üresnek érezte magát. Mert egy dolog tudni azt, hogy (…) érzelmei semmit nem változtak, de nyíltan szembesülni a ténnyel, hogy érzései a jövőben sem fognak változni – az már teljesen más.”

(Nicholas Sparks)