69. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

hát végre (elég nehezen) összeállt az utolsó előtti fejezet. Nem is nagyon szeretném húzni az időt, mert a fejezetre már biztosan kíváncsiak vagyok. Remélem, hogy ettől függetlenül tetszeni fog nektek!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

ui.: Egy apró megjegyzésem lenne még! Szeretnétek a Just.... -ból részletet? Kérem, hogy itt vagy a Finally-s oldal chatjében jelezni! Mert érdeklődésre való tekintettel még MA akár jöhet is a részlet :D ;)

„Nem egymásra támaszkodni, hanem egymást támogatva előre menni. Ennyi a lényeg. Csak két teljes ember találkozásából születhet meg ez a fajta kapcsolat. Nem érdemes mással beérni, mert így egy mese az élet. Hagyjuk a másikat, hogy a maga útját járhassa, míg Ő ugyanezt megteszi Veled szemben. Nem irányítjuk egymást, de éreztetjük: számíthat ránk a másik, mellette vagyunk. Ő úgyis tudja, hogy te ott vagy neki, és Ő is ott van neked. Ha valaki bántja a másikat, közösen, együttes erővel legyőzitek. Mert a jó játékhoz csapatmunka kell. "

(Oravecz Nóra)

Robert

Cannes, 2012.05.25.

Lenyűgözve néztem a csupa eleganciát sugalló plakátot. A fesztivál 65. évfordulója miatt még nagyobb felhajtás kerekedett. Rengeteg vendég érkezett, hogy élvezze a csillogó ünnepséget. Az első este a fesztivál megnyitásán kellett részt vennem, nemcsak kötelességből jelentem meg, hanem kíváncsiságból is. Legnagyobb meglepetésemre még ismerősökkel is összefutottam, így egy cseppet sem lett unalmas az este. Az elkövetkező napokban pedig különböző filmek premierjeire voltam hivatalos a stábbal karöltve, míg végül elérkezett a mi nagy esténk.

Már kora délután is egyre növekedett bennem a feszültség. Úgy szerettem volna, ha Flóra is elkísér, és velem együtt élvezi a premiert. Még a készülődés előtt hosszasan beszélgettünk, ezáltal valamelyest megnyugodtam. Élvezettel hallgattam a beszámolóját, miszerint a picinyek folyamatosan mocorognak és rúgkapálnak.

- Jaj, Rob! Úgy hiányzol nekünk! Már ezer éve nem láttalak, nem öleltelek… – vágyakozva susogta Flóra a telefonba. – A babák is érzik a hiányod, olyan nyugtalanok mostanában…

- Flóra, kicsim. Legszívesebben ott lennék melletted és addig csókolnálak, míg el nem fogy a levegőnk!

- Ne kísérts ilyen dolgokkal, mert még a végén felpattanok az első repülőre!

- Inkább pihengess és gyűjts sok-sok energiát, mire hazaérek. Vigyázza a pocakmanókra! - Elképesztő érzés volt tudni, hogy hamarosan apa leszek. Ráadásul két tündéri apróság szülei leszünk. Nagyon hiányzott minden és mindenki, hiszen legszívesebben megcsókoltam volna Flórát, a pocakját is megsimogattam volna és apró puszikkal kedveskedtem volna a babáknak. De azt már előre eldöntöttem, hogy mindent be fogunk pótolni, amint hazaérek és meg fogom őket szeretgetni. Ezt Flórának ígéretbe is foglaltam, amit vágyakozó sóhajokkal fogadott. Egy cseppet sem könnyítette meg a helyzetem. De ezt a pillanatot választotta Steph, és berobogott a lakosztályomba.

- Rob, te még el sem kezdtél készülődni? – csodálkozva nézett végig rajtam.

- Édesem, most mennem kell! Csókollak téged és a babákat is! – köszöntem el szerelmemtől.

- Jó sokat mosolyogj, és integess a kameráknak, mert megnézzük az élő közvetítést! – kuncogott fel Flóra, ami nekem is mosolyt csalt a szám szegletére.

- Jól van, jól van! Most már készülődök… - morgolódtam az orrom alatt, hiszen ismételten magamra kellett vennem egy újabb öltönyt. Nem sokat szöszmötöltem, bár megadtam a módját és igyekeztem a legjobb formám hozni. Legfőképpen azért, mert Flóra végigkíséri a közvetítést.

Hiába magyarázták nekem elszántan, mennyire jól áll rajtam ez a hacuka, hülyén éreztem magam. Sokatlan és kényelmetlen volt, de erőt vettem magamon. Halvány mosollyal szálltam ki a kocsiból. Elsőként integettem az egybegyűlt rajongótábornak, majd Steph utasítását követve kiosztottam néhány aláírást.

- Robert, hogy érzed magad nálunk? – tartotta elém a mikrofonját az egyik tévés hölgy. A meglepetéstől először megszólalni se tudtam.

- Nagyon jól, köszönöm. – hamar rendeztem a vonásaim és uralkodtam a hangomon.

- Izgulsz a premier miatt? – tette fel a következő kérdését.

- Szerintem az a természetes, ha van bennünk némi izgalom. – magyaráztam lendületesen. – Főleg egy ilyen neves rendezvényen. Megtiszteltetés itt lenni.

- Mit üzennél a közvetítést nyomon követő rajongóidnak?

- Jó szórakozást! – aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve belekacsintottam a kamerába. A riporternőnek is elakadt a lélegzete.

- Neked is jó szórakozást az estére! – egy pillanattal később magához tért, s profi módjára folytatta, mintha mi sem történt volna.

Steph és Dean kíséretében néhány rövidebb interjút kellett adnom, meg persze fényképeztek folyamatosan. Már majdnem fél úton jártam, mikor végre ismerős arcot pillantottam meg a vörös szőnyegen. David pózolt éppen a fotósoknak, s amint észrevettük egymást kézfogással és egy baráti öleléssel üdvözöltük egymást. Újra villogni kezdtek a vakuk, míg a párosunk mellé Sarah és Emily is csatlakozott. Mindkét kolléganőm fantasztikusan nézett ki. A neves társaság mellett büszkén húztam ki magam. Végül nagy nehézségek árán betérhettünk a színházterembe, s a vetítésre.

A filmet végig izgultam, sőt inkább feszülten figyeltem, de nem a vásznat, hanem a nézőteret. Bár a sötétségben semmit sem láttam. Az utolsó snitteket követően vastaps és ováció harsogott fel. Hitetlenkedve néztem körbe, ahogy a sok-sok szempár rám szegeződött. Büszke, elismerő és gratuláló pillanatokat sugalltak felém, amitől megkönnyebbültem.

A vetítést követő afteron végre már felszabadultan tudtam részt venni. Mindenki, aki végignézte a produkciót, az később forró gratulációt adott át nekem. Természetesen alázatosan megköszöntem magam, és persze a stáb nevében is, hiszen nélkülük semmi sem lett volna a filmből. Az est legjobb pillanata a koccintás volt. David vezetésével összejött a csapatunk s egymásnak elismerve a munkáját koccintottunk.

A jól sikerült premiert követően nehéz volt a másnap reggel. Már egy liter kávét magamba diktáltam, de akkor is még mindig fáradtnak éreztem magam. Nem is csodáltam, hiszen korán reggel kiugrasztottak az ágyamból, hogy kezdetét vehesse a maratoni interjúzás. Míg igyekeztem magamhoz térni, addig több üzenet is küldtem Flórának.

Milyen volt a közvetítés? - pötyögtem egy gyorsan, majd magamra kapkodtam a ruháim, azonban semmiféle választ nem érkezett. Türelmetlen voltam, ezért küldtem egy másik sms-t is. - Hogy tetszettem, Édesem? - csakhogy erre sem érkezett semmiféle válasz vagy visszajelzés. Kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy nem jártam sikerrel. - Nagyon hiányzol, Szerelmem! Csók, Rob – zártam rövidre a dolgot remélve, hogy egy alkalmasabb pillanatban majd sikerül beszélnünk és akkor pedig tüzetesen kifaggatom Flórát.

Nagy levegőt vettem, bár képtelen voltam békén hagyni a nyakkendőm. Ismételten azon kaptam magam, hogy azt babrálom. A szemeimet forgatva igazítottam meg utoljára, majd pedig feltettem a napszemüvegem. Ha nem így tettem volna, akkor a gyönyörű napsütés elvakított volna. A napsütés már nem volt olyan erős, mint napközben, mikor sorra kellett a riporterek kérdéseire válaszolgatnom. Bár most abban a fekete szerelésben majdnem megfőttem. Csendben és beletörődő mosollyal követtem az előttem gyönyörű ruhában haladó Steph-et. Elérkezett az utolsó premier napja. Már visszaszámoltam, hiszen egyre nehezebben bírtam a távolságot. Már csak két nap volt hátra, ez éltetett meg persze az, hogy a kicsi családommal minden rendben van.

Az este jól sikerült, viszont Steph-nek örök hálával tartozom, amiért kimentett az afterról. Semmi erőm nem lett volna ott maradni, mázsás súlyokat éreztem a vállaimon. Inkább a hotelszoba kényelmes és megnyugtató csendje mellett döntöttem, hiszen a nagy felhajtásban kis híján szétrobban a fejem. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, ahogy magam mögött becsukódott az ajtó és lehunyt szemmel az ajtónak támaszkodva szippantottam magamba a nyugalmat. Elsőként a nyakkendőmtől szabadultam meg, amit a zakó zsebébe gyűrtem. Az ingem is kibontani kezdtem, meg a kanapéhoz érve a cipőimtől is megszabadultam.

Fáradtan rogytam le a kanapéra, mikor a telefonom rezegve adta a tudtomra, hogy üzenetem érkezett. Egész nap hosszabb-rövidebb interjúkat adtam, s mivel teljesen lefoglaltak, így csak néhány apróbb üzenetre volt időm egy-egy szünetben. Azonban Flóra szűkszavú válaszai némi aggodalommal töltöttek el. Hiszen mióta megérkeztem erre egyetlen egyszer sem volt példa. Úgy kaptam a telefonom után, mert Flóra végre válaszolt. Már mindenféle rémkép jelent meg a szemeim előtt.

A legutolsó üzenetemre válaszolt. - Torta recepten gondolkozom… - elmosolyodtam, ahogy elképzeltem a démoni szépséget amint a finom krémes csodát majszolja. Az már kevésbé tetszett, hogy ő maga szeretne nekiállni, hogy meg is süsse, mikor pihennie kellene.

Nagyon remélem, hogy csak gondolkozol! – pötyögtem be az apró üzenetet. – Pihenned kell!

Nyugi, úgy is túl sok minden hiányzik a recepthez… – jött a válasz pillanatok alatt.

Csald el Cosmo-t, s biztosan elvisz édességvadászatra! – vigyorogva küldtem el az apró megjegyzésem. Poénnak gondoltam, hiszen tudom, Cosmo kifejezetten utál vásárolni. De cipekedni akkor is tud.

Pöszén néznél, ha bárki más segédkezne nekem. :P – próbáltam megfejteni a kódoltnak vélt üzenetet, csak sehogy sem ment. Nem értettem a csavaros női logikát. - Mi van??? - Segítség vagy valamiféle kódolás helyett a receptet írta le a gonosz nőszemély.

Hozzávalók: 2 tojás, 1 banán, 1 csepp tejszínhab, - a fejemet vakargattam, mert nem értettem az összefüggéseket, bár nem voltam egy nagy főzőbajnok. - 1 sóhaj, 1/2 óra csók, 5dkg simogatás – s ahogy haladtam tovább az üzenetben leesett végre, Flóra mire célozgatott. - 5dkg szerelem, 15 perckeverés – s ezzel együtt teljesen felizgatott. - Mit szólsz? Megsütjük, ha hazaérsz? ;-) – Hogy bír ilyet kérdezni? Mégy szép! – már most kezdhetnénk is, de hát olyan rohadt messze vagyok. A vágyam pedig egyetlen pontba összpontosult s egyre nehezebb volt kibírni ezt a kínzást. Gyorsan, még észnél voltam bepötyögtem a válaszom. - Meggyőztél! Kínzó vágy gyötör, hiányod majd megöl, nem bírom ki nélküled!

A kanapén ülve gyorsan és talán meggondolatlanul hoztam egy döntést. Sejtettem, hogy nem minden következmény nélkül úszom meg, azonban már ez is hatalmas teljesítmény volt részemről, eddig kitartottam. A francos maskarát leszaggattam magamról, majd gyorsan egy hűsítő zuhanyt vettem. Egyrészt lecsillapította a forrongó vérem, másrészt kicsit fel is ébresztett. Törölközőt a derekamra csavartam, majd úgy kezdtem meg a tervem kivitelezését. Az első lendületben Steph-et hívtam, s mivel nem vette fel a telefonját, így öltözködni kezdtem. Már csak a pólóm hiányzott, mikor megszólalt a telefon az ügynököm nevével a kijelzőn.

- Rob, valami baj van? Nem úgy volt, hogy korán lefekszel? – kissé megemelt hangon beszélt Steph a telefonba, de ez mindössze a körülötte zajongók miatt volt szükséges.

- Gondolkodtam, és erre a két napra már úgy sincs semmi program… - kezdtem bele a szövegelésbe.

- Várj, kitalálom! Haza akarsz szökni?

- Pontosan így van! Aggódom Flóra és a babák miatt, a kötelező köröket amúgy is lefutottuk…

- Tudom, és megértem… - gondokozott el Steph. – Legyen, majd kimentelek.

- Drága Steph, már csak egy dolgot kérnék! – hízelegni kezdtem, mert most aztán tényleg nagy szükségem volt a szívességre.

- Sejtem, legyen másfél… Nem is, inkább kettő és mehetsz! De el ne késs!

- Köszönöm! Majd meghálálom!

- Ajánlom is! – nevetett fel Steph, de én is mosolyogtam.

Valóban két órával később már úton voltam haza fele. Kapkodva pakoltam össze, s félő, hogy jó pár dolgot hagytam hátra, így Steph-nek reggel még lesz egy köre. Már nem bírtam volna tovább várni, így is hosszú út előtt álltunk. Az ablakon bámészkodtam kifele, s egyetlen gondolat foglalkoztatott, mégpedig a viszontlátás édes pillanata. Szép lassan az édes gondolatok elaltattak, ami tulajdonképpen rám fért, hiszen nagyon fáradt voltam már mostanra és erőt kellett gyűjtenem. S még akkor nem is tudtam, mi vár rám.

A hosszú repülést követően megkönnyebbült sóhajjal szálltam ki a kissé kényelmetlenné vált bőrfotelből. A magángépnek rengeteg előnye lehetne legfőképp, ha a szerelmem is lenne. De aztán felpattantam és inkább a tettek mellett döntöttem, hiszen mielőbb mellette akartam lenni. Robogva haladtam egy taxihoz, s láthatatlan szerettem volna lenni, ami tulajdonképpen sikerült is. Külön kérésemre végigszáguldottunk a városon.

A kapu előtt szálltam ki a taxiból, kifizettem és intettem a sofőrnek, aki már el is hajtott. A táskámat a hátamra dobtam, míg a másik kezemmel, a kulccsal bajlódtam, de végül csak sikerült. Csendbe, szinte belopóztam a saját házamba. Így igyekeztem még nagyobb meglepetéssel kedveskedni Flórának.

- Hát te meg? – lepődött meg Cosmo.

- Bocs, de még mindig itt lakom! – dobtam le a táskám, mert kezdte nagyon húznia vállam.

- Nem úgy gondoltam. Jah, szeva! – nyújtott kezet ez a lökött pasi.

- Jó végre itthon lenni! – ráztam meg a felkínálta mancsot. – Minden oké? – kérdeztem mosolyogva Cosmo-tól, mert valami frappáns és mélyenszántó előadásra vártam. Csakhogy egészen mást kaptam.

- Cosmo… - elhaló hang szállt felénk. – Cosmo, vigyél be a kórházba! – odakaptam a fejem, Flóra sápadt és remegő alakjával találtam szembe magam. – Rob… - szinte sírós hangon mondta ki a nevem.

- Flóra, mi a baj? – ugrottam mellé és átkaroltam Őt. Hagytam, hogy teljesen rám támaszkodjon.

- Nem tudom, de a kicsik… - Flóra nem tudta befejezni a mondatát, mert felszisszent.

- Nem lesz semmi baj, itt vagyok! Minden rendben lesz! – ismételtem újra és újra, míg a kocsihoz haladtunk. Önmagam és Flóra megnyugtatásának érdekében.

Mi hátra ültünk, míg Cosmo pattant be a volán mögé. Képtelen lettem volna most az útra koncentrálni. Szerelmem hozzám bújt, és erősen markolászta a karom. Némán potyogtak a könnyei. Még csak elképzelni sem tudtam, mit érezhet. Én magam is rettentően megijedtem, nemhogy akkor Ő, aki még jobban átéli ezt az egészet.

Cosmo nem finomkodott a gázpedállal, így neki köszönhetően hamar a kórházba értünk. Flórát a karomba emeltem és úgy kértünk segítséget. A nővér kissé furcsán nézett az első pár pillanatban, de aztán egyből a doktorért sietett. Flórát egy ágyra kellett fektetni, s egyből a vizsgálóba vitték. Oda legnagyobb sajnálatomra nem követhettem. Az ajtó előtt toporogtam, míg folyt az ellenőrzés. Olyan hosszúnak éreztem az elmúló pillanatokat, hogy legszívesebben a hajamat téptem volna, de e helyett inkább folyamatosan járkáltam.

- Mr. Pattinson, kérem egy szóra! – lépett ki Flóra orvosa a vizsgálóból.

- Igen? – csak ennyit bírtam kinyögni az idegességtől.

- Flóránál megindult a szülés… - közölte az orvos szemrebbenés múlva.

- De még ez túl korai… - vágtam rá egyből.

- Így van, viszont a babák előbb szeretnének kibújni. Az ikreknél egyébként nagyobb a koraszülés valószínűsége… De igen, kicsit korábban jönnek a babák…

- És most mi lesz? – kissé sokkoltak az információk.

- Császármetszésre lesz szükség, ez anyának és a babáknak is jobb, kevésbé megterhelő… Kérem, nyugodjon meg és foglaljon helyet! A császármetszés kicsit hosszabb időt vesz igénybe, még elő kell készíteni Flórát…

- Láthatom Őt? Most? – reménykedve vártam a kedvező választ, de a komor tekintet egyre jobban elbizonytalanított.

- Most nem… De a műtét után egészen biztosan… - beletörődve bólintottam és hagytam az orvost távozni.

- Nah, mi van? Mi történt? – Cosmo lépett mögém.

- Császármetszés lesz… Hát nem mondanám, hogy minden oké… De az lesz! – biztattam magunkat, majd szinte kényszerítve magam leültem a székre, hogy várakozzak. Cosmo szótlanul követett, ami teljesen szokatlan volt tőle. Megveregette mintegy biztatásként a vállam, aztán megkezdtük a várakozást.

Teljesen elvesztettem az időérzékem, mert a kezeimet tördelve a padlót fixíroztam. Egyre idegesebb voltam, mert senki nem jött ki hozzánk. Csak a jóra akartam gondolni.

- Mr. Pattinson – szólított meg egy nővér. – Kérem, megmondaná a kiválasztott neveket? – egyből felcsillantak a szemeim és buzgón bólogattam.

- Kislányának…

- Deborah Anna Pattinson – áhítattal ejtetem ki a nevet, melyben végül Flórával megállapodtunk. Már csak az a kérdés, hogy a másik baba mi lett.

- Kisfiúnak…

- Zachary Flynn Pattinson – büszkén húztam ki magam, mert fiam is született. – Láthatnám Őket? És Flóra hogy van?

- A babák jól vannak… Még kicsik, ezért inkubátorba kellett őket tenni… Még pár pillanat és láthatja Őket… - már alig vártam, hogy a kis apróságokat üdvözölhessem. Kislányom és kisfiam lett. – Flóra még mindig a műtét hatása alatt van, de megfigyelésre egy kórterembe szállítják, akkor néhány pillanatot eltölthet vele.

- Nagyon köszönöm! – hálásan mosolyodtam a nővérre, aki mindjárt a füle tövéig pirult.

- Kérem, kövessen! – csalt maga után. – Kérem, itt várjon! - a hatalmas üveg mögött sorakoztak a kisbabák. A nővér eltűnt az ajtó mögött, s pár pillanattal később megjelent újra és a kicsikéimhez vezetett.

Elképedve néztem a két apróságot. Gyorsan szuszogtak, s olyan aprók voltak, hogy alig látszódtak ki a kis ruhácskákból. Hatalmas boldogsághullám söpört végig rajtam, s meghatódva ittam a látványt.

- Kicsi gyermekeim…

- Mr. Pattinson, most már áttolták kórterembe a kedvesét… Bemehet hozzá...

- Köszönöm! Később még visszajöhetek?

- Igen, természetesen…

Boldog mosollyal a képemen igyekeztem a megadott kórteremhez. Bár az ajtó előtt megcsappant az önbizalmam, és félve léptem át a küszöböt. Flóra csukott szemekkel és nyugodt vonásokkal feküdt a kórházi ágyon. Úgy tűnt, mintha békésen aludna csak, nem volt semmi másnak nyoma rajta. Közel sétáltam és forró, hálás csókot nyomta az édes ajkaira. Nem mozdult, nem reagált, de nem adtam fel.

- Szerelmem, gyönyörűek a babák! – suttogtam lelkesen. – Aprócskák, de csodálatosak. – nyúltam a keze után, s az ágy mellé ültem. Lassan megrebbentek a pillák, s halvány mosoly futott végig az arcán.

„Van a szerelem... A szerelem, amely nem évszakfüggő. Nem tavasszal érkezik, hanem egy találkozással. Akkor, amikor találkozol azzal, akivel minden együtt töltött pillanat csoda. Olyan csoda, amit sok ember talán soha nem él át. A csoda, hogy ott ülsz mellette, hogy foghatod a kezét, hogy rád mosolyog, igen, neked adja mosolyát.”

(Csitáry-Hock Tamás)