70. fejezet - The show must go on (PART 1)

Sziasztok,

nem akarok felesleges szócséplésbe belemenni, és tovább húzni az időt. Szóval csak röviden!
Sajnos nem jutottam a fejezet végére, mert egy szép hosszú történet végére érkeztünk, s ennek megfelelően szép hosszú fejezettel szeretnék búcsút venni Flórától és Robtól.
Addig is a befejező rész első felét Flóra szemszögéből olvashatjátok.

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

„Csak hagynod kell, hogy minden történjen úgy, ahogy történnie kell. Nem kell a görcsösség, az csak mindent megöl úgy, ahogy a ragaszkodás is. Engedd el. A Sors rendez, sodor, leginkább embereket az életedbe anélkül, hogy azt kérned kellene. Hagyd, hogy tegye a dolgát, mert így még mindig okozhat meglepetéseket - és hidd el, imádni fogod.”

(Oravecz Nóra)

Flóra

Los Angeles, 2012.08.25.

Egy újabb nyűgös nap végéhez közeledtünk, és teljesen elfáradtam. A két kis lurkó tényleg minden figyelmünket lekötötte. Újabban hasfájással küszködtek, s emiatt jobb esetben csak nyöszörögtek, rosszabban pedig folyamatosan vigasztalhatatlanul sírtak. Imádtam a gyerekeimet, hisz ők valami különleges csodát testesítettek nekem. Éltem-haltam értük, éppen úgy, ahogy az apjuk is. Már csak a legkisebb neszre mindketten ugrottunk, hiszen olyan picikék voltak. Még így hosszú hetek, hónapok távlatából is tisztán emlékszem a legelső napra, mikor megpillantottam őket az inkubátorokban. Kicsikék voltak, alig látszottak ki a pelenka és kis ruhácskából. A szívem összeszorult törékeny apróságok láttán. A könnyek egyből a szemeimbe szöktek, s rövidesen áruló módjára az arcomon csorogtak végig. Rob próbált vigasztalni, nyugtatni, azonban legbelül mindketten tudtuk, hogy ki kell magamból adnom mindent, és csak utána leszek képes megnyugodni. Könnytől homályos tekintettel fordultam vissza a kicsikéimhez, s remegő kezem először az egyik, majd a másik átlátszó műanyagra tapasztottam.

- Már el is aludtak. - mosolyodott el Rob, s mögém lépett. Hátulról karolt át, míg a kezeimet a kezeire fektettem.

- Csodálatosak. - somolyogtam. - Teljesen elfáradtak a mai napban. - suttogtam csendbe, míg Rob mellkasának dőltem.

- Látszik, hogy nagyon passzolunk! - motyogta a nyakamba szerelmem a hülye dumáját, és ráadásul csókot is lehelt a bőrömre. Nem volt elég, hogy a lehelete cirógatott, hanem még a forró ajkait is muszáj volt bevetnie, amitől bizsergés futott végig az egész testemen.

- Talán ezt nem itt kellene. - nyögtem fel s lassan fordultam szembe vele.

- Jó, de akkor előbb beszéljünk! – Rob pajkos mosollyal csúsztatta a tenyerembe a kezét. Megfogta végül a kezem és elkezdett maga után húzni. Időben kapcsoltam és felkaptam kifele menet a babafigyelőt.

A nappaliba rogytunk le a kanapéra. Végre csend volt és csak ketten voltunk. Rob nem bírt tovább várni, és édes csókjaival halmozott el. Egyszerűen nem bírtam betelni vele én sem, hiszen olyan ritkán volt egymásra időnk. Két kisbaba ellátása nem egyszerű, ugyanakkor már az elejétől kezdve ragaszkodtam ahhoz is, hogy mi leássunk el minden feladatot, amit élvezettel teljesítettem. Rob bár mellettem volt, mindenben kivette a részét, azonban tudomásul kellett vennie, hogy egy rövid időre a gyermekeink kerültek előtérbe.

- Édesem, mivel tudnálak meggyőzni? – susogta a fülembe Rob. Egyszerűen nem akart beletörődni a válaszomba, s folyamatosan ezen kattogott az agya.

- Rob, ez nem nagy tragédia. – simogattam meg az arcát, de mégsem tudtam meglágyítani a szívét. – Szeretlek, és melletted vagyok… - közelebb hajoltam hozzá és ajkaim finoman súrolták az ajkait. – Csakis te kellesz… - végül csókban forrtunk össze. Pajkos nyelve egyre lendületesebb táncba csábított, csakhogy a felforrósodó hangulatban pillanatok alatt tűnt el a levegőnk. Zihálva váltam el a szeretett férfitól, de csak annyira, hogy végre levegőt kapjak. A szemeit csodáltam, melyek már a kezdetek kezdetén elbűvöltek s azóta csak még inkább a rabjuk lettem. – Kell ennél több? – huncut mosollyal tettem fel a kérdést, csakhogy nem éppen azt a választ kaptam, amire számítottam.

- Igen, kell! – csattan fel Rob kifejezetten dühösen. Csak pislogni tudtam, mert olyan váratlan volt a kirohanása. – A francba is igen, több kell. Mi a francért ellenkezel ennyire? Csak egy rohadt egyszerű kérdés az egész. – szinte szétfeszítette az indulat. Nem is bírt tovább egy helyben maradni, felpattant s a előttem kezdett el cikázni.

- Szerintem csak te fogod fel tragikusabban… - vontam meg a vállam.

- Hogy mi? – egy pillanatra megtorpant, s úgy nézett rám, mintha valami szitkot szórtam volna. – Inkább az a kérdés, miért ellenkezel olyan nagyon, mikor már van benne gyakorlatod? Hónapokig semmi bajod nem volt a feleség szereppel.

- Nem ellenkezem, csak nem tartom fontosnak. Gyűrű és papír nélkül is úgyan úgy, ha nem jobban szeretlek téged, a gyerekeinket. Ennél több nem is kell.

- De igen! Azt akarom, hogy a feleségem légy! Érts már meg! Azt akarom, hogy a világ is tudja, hogy hozzám tartozol, az enyém vagy! Senki más még csak rád se merjen nézni! – Rob fújtatva adta tudtomra a nézeteit, amellyel nemhogy rábeszélt volna az igenre, hanem még távolabbra sodort tőle. Egy cseppet sem tetszett, hogy így beszélt velem, rólam és az egész házasságról. Mindig is kifejezetten utáltam, ha a férfi tárgyiasított egy nőt, azt meg még inkább, ha én voltam az a nő.

Mérgesen pattantam fel a kanapéról, meg sem vártam Rob reakcióját. Jobbnak láttam, hogy rövid úton távozzak. Felhúzott a szövegével, s félő volt, ha visszaszólok, akkor csak még nagyobb bajt generálok. Amúgy sem tűnt úgy, hogy találunk megoldást erre a kérdésre. Addig nem is, míg mindketten más véleményen vagyunk. Azonban Robnak sikerült felhúznia, s idegesen lépdeltem a hálószoba felé.

Legszívesebben bevágtam volna magam után az ajtót, de az alvó manócskák miatt nem tehettem meg. De ki kellett találnom valamit, amivel megakadályozom, hogy Rob utánam jöjjön. Az ajtócsapkodás helyett csak egyszerűen becsuktam az ajtót és a kulcsért nyúltam. Gyors mozdulattal ráfordítottam, s az ajtónak dőlve próbáltam lehiggadni. Még a szemeim is behunytam, úgy próbáltam csak a légzésemre koncentrálni. Talán kétszer sikerült beszívnom és kifújnom a levegőt, mert kérlelő szavak ütötték meg a füleim.

- Flóra! – kopogott be finoman Rob. – Flóra, kérlek! – nem válaszoltam, csak füleltem. Először csak kopácsolt, de mivel nem reagáltam a kilincsért nyúlt. Csakhogy nem nyílt az ajtó. – A büdös francba! – szitkozódott Rob, mert akadályba ütközött. Elugrottam az ajtótól, s tudtam, mire van szükségem, hogy kiszellőztessem a fejem. – Flóra, hallod! Engedj be! – egyre jobban dörömbölt, de én nem voltam hajlandó. A fürdőbe siettem, s gyorsan megmosakodtam. – Nem tágítok, míg be nem engedsz! Szerelmem, édesem, kicsikém… – Rob folyamatosan beszélt az ajtónak, de annyira mérges voltam rá, hogy nem tudtam elolvadni bármilyen szép szavakkal próbált megnyerni. – Nem úgy gondoltam… - mire kimondta, hogy megbánta, addigra már teljes harci díszben voltam. Farmert húztam, pólót és pulóvert egy tornacipővel egészítettem ki.

Most tényleg nagy szükségem volt arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Erre a legjobb mód pedig egy kis vezetés volt. Mivel a kicsikéim csak pár órát aludtak volna, ezért gondoltam, hogyha megyek egy nagyobb kört a környező utcákban, akkor el tudjuk kerülni a veszekedést. Mert ez egy teljesen értelmetlen és felesleges veszekedés lett volna. Mire végiggondoltam, addigra már a kulcsaimat kerestem, amint megkaparintottam őket, felmarkoltam és nekiindultam az éjszakának.

- Te meg hova a fenébe készülsz? – ahogy kinyitottam az ajtót Rob már előttem is állt. Vizslató szemeivel áthatóan tanulmányozott.

- Csak kiszellőztetem a fejem, ami rád is rád férne… - vetettem hátra, de addigra már a bejárati ajtónál jártam.

- Tévedsz! Én tudom, mit akarok! Téged! – hízelgő volt, hogy ennyire ragaszkodik hozzám, azonban az már kevésbé, hogy anélkül a francos papír nélkül nem érzi, hogy testestül-lelkestül hozzá tartozom.

Míg kocsiba vágtam magam, s elhajtottam addig ezen az egész házasság dolgon törtem a fejem. Tulajdonképpen nem a házasság intézményével volt bajom, csak egyszerűen valahogy korainak éreztem ezt Robbal. Bár egyszer tetszelegtünk házasoknak, azonban az csak játék volt. Még csak valós érzelmi háttere sem volt. Másrészt Rob már így is megannyi támadást kapott, miszerint az ikrekkel fogtam meg magamnak. Ennél szánalmasabb és sértőbb dolgot el sem tudtam képzelni.

- Még hogy ártatlan gyerekeket, ráadásul a sajátjaim használjam fel ilyesmire, hogy megfogjak egy pasit? Abszurd dolog! – mérgelődtem magamban, míg egyre távolabb kerültem az otthonomtól.

„Régebben azt hittem, az élet csak úgy lehet tökéletes, ha mindig történik benne valami izgalmas, ha pörög, mint egy végeláthatatlan akciófilm. Ma már érzem, tudom, hogy nem a vihar a fő attrakció, az előtte való csönd pillanatai azok, amiket meg kell tanulni élvezni. Akkor valósulhat ugyanis meg az idilli állapot, amit az emberek egyszerűen csak boldogságnak neveznek. Akkor, ott, a csöndben...”

(Szurovecz Kitti)