21. Fájó emlékek

Sziasztok,

most sikerült géphez keverednem - bocsi! -, szóval ahogy ígértem jöjjön Zoé & Rob. (két szemszöges rész) Tudom, hogy mostanában nem pörögtek az események, de ami késik az nem múlik :)

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam NAGYSZERŰEK vagytok! Tátva maradt a szám, a sok komitól, amit a Nagyvárosi Angyalhoz írtatok. Amint lesz időm, válaszolok rájuk. És mivel ennyire tetszik nektek, igyekezni fogok a folytatással! :)

Nem húzom tovább az időt, itt a rész és jó olvasást kívánok!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

 

~ Véget nem érő szép remény ~

21. fejezet - Fájó emlékek

A mai nappal vége lett Rob new york-i forgatásának. A következő állomás, vagy megpróbáltatások helyszíne: Los Angeles lesz. Hihetetlenül békés és nyugtató volt a tudat, hogy lesz néhány napunk pihenésre és egymásra. Igazából a pihenés két teljes napot jelent, míg a harmadik az utazás. Landolás után Rob egy interjúra hivatalos, következő napon fotózásra megy, illetve a díjátadó a fő szenzáció. Majd elkezdődik az új film forgatása, de – és ez egy nagy de – Robnak lesz egy egész hét szabadsága. Más körülmények között ez az egy hét csekély, kevés lenne. Csupa jó dolog vár rám, én még sem tudtam koncentrálni semmi másra, csak az utca túloldalán feltűnt ismerős személyre. Miért most kellett neki feltűnnie? Vagy miért most jutott eszembe, ha csak képzelődtem? Megörülök? Muszáj lesz magamhoz térni! Koncentrálj! – parancsoltam magamra. Megráztam a fejem, hogy végre észhez térjek. Sokat segített a friss levegő is.

Szerelmem édes mosollyal, gondolataimról mit sem sejtve szorosan ölel magához. Egymásba kapaszkodva, mintha az életünk múlna rajta, haladtunk fel a lakásba. Felszabadultan, mint két kamasz élveztük a vidámságot, és egymás társaságát. A zacskókat a szobámba szórtuk le, s versenyeztünk, ki ér előbb a fürdőbe, illetve ki a szabadul meg előbb a ruháitól. A kiadós zuhanyt egy mámoros együttlét előzött meg. Nem bírtam továbbra sem betelni a csókjaival, az érintéseitől a világ egy másik szintjére kerültem. Nagy nehezen tudtuk csak összeszedni magunkat, de megegyeztünk, miszerint a folytatás nem marad el este.

A bárba siettünk a barátaink legnagyobb örömére. Robra való tekintettel a legbelső boxba ültünk be. Bár a kíváncsi szemek még így is elkísértek. Nem zavaróan, még szerencse, hogy két-három személyről volt szót. A bárban szórakozó sok fiatal között egész normálisnak számítottunk, ők nem igazán törődtek velünk, és nyugodtan élvezhettük egymás társaságát, a zenét. Annyira jó lett a hangulat, hogy még az éneklésre is sikerült rávennem szerelmem. Rob csodálatosan énekelt. Olyan felszabadult, vidám és boldog volt. Mi tudta még jobban feldobni az estét ezek után? A csodálatos szeretkezés. Vigyorogva fészkeltem be magam szerelmem karjaiba, mindketten fáradtan hanyatlottunk a párnák közé. Egy kis idő múlva Rob békésen szunyókált, ütemes légzését és szívdobogását hallgattam. Mégsem tudtam elaludni.

Egyre inkább az járt a fejemben, hogy Lucas-t láttam az utca túloldalán. Lucas Ross és én, mi ketten vagyunk a túlélők. Azóta nem láttam, nem is beszéltem vele. Teljesen eltűnt, felszívódott.

Minden sötét volt. Egyszer csak vakító fehérség közeledett felém. Nekem is ütközött. Ekkor kábán, pislogva körbe tudtam nézni. Otthon vagyok? Jött felém Adam, majd megölelt. Vagyis engem ölelt, de én mégis kívülről néztem az eseményeket. Hirtelen veszekedés tőrt ki, kiabáltunk mindketten, szitkozódtunk. A mellkasomba éles fájdalom nyílalt. A földre zuhantam. Megváltozott a színhely… Clara, Lucas és a többiek kerültek elő. Mindenki mosolygott, táncolt. Lucas felém fordult. – Mondtuk, hogy hagyjad már, ti sosem jöttök össze. – Ismét változott minden. Pillanatok alatt az autóban ültünk. Kiabáltam, egyre jobban és jobban. Mégsem felelt senki, nem reagált senki se a hangomra. Kétségbeesetem. – Fékezz, állj meg. Vigyázz! Neeee, neeee…

Újraéltem az egészet – hosszú idő után ismét előkerült a rémálmom. Nem tudtam segíteni nekik, nem tudtam megakadályozni… - aztán sikítások, a csattanás, a kín, a fájdalom. Az élettelen testek. A kórházban terjengő vér és fertőtlenítő szag.

- Zoé, Zoé, szerelmem. Kicsim, térj magadhoz! – a világ legkedvesebb hangja szólongatott.

Mióta megérkeztem Danny-ékhez, nem volt ennyire heves és borzalmas álmom. Ezen időszak alatt ugyan előfordult egy-két rosszabb álom, de azokat többnyire ébredés után elfelejtettem. Ez azonban más volt. Már csak amiatt is különbözött az összes többi álomtól, mert ez emlékekből építkezett. Fájó emlékeket hozott újra felszínre, melyeket egy évnyi kitartó és fáradságos munkával az agyam eldugott szegletébe próbáltam besuvasztani. De most valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag minden előtört. Hirtelen pattantak ki a szemeim. Egy teljesen kétségbeesett szempár nézett velem farkasszemet. Képtelen voltam megszólalni, és a könnyeim sem apadtak el.

- Édes jól vagy? – törte meg a csendet Rob. Rosszul éreztem magam. Egy szó nélkül felpattantam, a fürdőig meg sem álltam. Az ajtót jó erősen becsaptam, s kulcsra fordítottam.

- Mi történt? Rob mi a baj? – futott Sarah és Jane.

- Nem tudom. Nyugtalan volt, mocorgott… aztán…

- Igen, kiabált, sikított. – fejezte be a mondatot Sarah. Ekkor már mindenki a fürdő ajtaja előtt állt. Minden egyes szót hallottam.

- Kicsim, kérlek, nyisd ki az ajtót! – kopogott Rob az ajtón.

Erőtlenül ott gubbasztottam a földön. Térdeimet szorosan magamhoz húzva. Zokogtam tovább, nem volt erőm megmozdulni. A kopogás nem szűnt, szerelmem kérlelt tovább. Mivel nem válaszoltam, nem nyitottam ki az ajtót szép lassan elcsendesültek a kopogás és a kérlelő szavak. Végre kezdtek elfogyni a könnyeim. Nagyon sóhajtottam, talán most képes leszek kinyitni az ajtót. A kulcs hangos kattanása törte meg a keserű csendet. Amint a kulcs elfordult a zárban Rob szinte úgy rontott be, egyből hozzám rohant s szorosan ölelt. Hátrébb húzódott volna, hogy szóra nyissa száját, de nem hagytam. Fejemet szorosan a nyakába fúrtam, a nyakába csimpaszkodtam. A következő pillanatban felkapott. Bevitt a szobába, finoman az ágyra fektetett, és be is takart. Teljesen átfagytam, míg a fürdőben gubbasztottam. Rob az ágy mellé térdelt, így a szemembe tudott nézni és az arcomat fürkészte.

- Édes, kérlek, szólalj meg! Mondj valamit! – kérlelt, a szemei megbűvöltek. Képtelen voltam rá. Csak a fejemet ráztam, s a könnyeimet törölgettem. Nem akartam beszélni róla, mert akkor biztos, hogy újra átélek mindent.

- Hozok valamit inni. Mit kérsz? Teát vagy narancslevet? – megadóan sóhajtott, mikor ismételten néma maradtam.

Csókot lehelt a homlokomra, s már el is tűnt. Hamar visszajött kezében egy tálcával, narancslevet, teát is hozott. A narancslevet szó nélkül el is tüntettem. Rob elrakta a tálcát az asztalra, és visszabújt mellém az ágyba. Teljesen elhagyott minden erőm, annyit sikerül sírnom. Így aztán elég könnyen elnyomott az álom.

A következő néhány óra hasonlóan telt. Rémálom, kiabálás, sírás, némaság. Rob aggódva vigasztalni próbált, és minden ismétlődött megint, rémálom és kiabálás. Sírás, némaság. Egyszerűen nem tudtam megszólani. Úgy éreztem, mintha egy kéz szorítaná a torkom. Ráadásul belefájdult a szívem, hogy szerelmemnek is fájdalmat okozok, mert ő segíteni próbált. Csak most önmagamat kellett először legyőznöm, hogy egyáltalán megnyugodjak és beszélni tudjak a történtekről. Az ágyban összegömbölyödve töltöttem a napot. Azon az egy pohár gyümölcslén kívül semmi mást nem bírtam lenyelni. Nem ettem, nem ittam, csak ott feküdtem az ágyban, mint egy szerencsétlenség. Pedig már annyira jó volt minden. Boldog voltam. Naiv módon azt hittem a szerelem ereje meggyógyított, segített a sebeimet meggyógyítani. De úgy látszik tévedtem. Néhány apró dolog képes volt újra a sötétbe taszítani.

A merengésem közben azonban felfigyeltem a hangokra. Bár fogalmam sem volt mennyi az idő, halvány sejtéseim szerint már délután lehetett. Talán Sarah lehetett a beszélgetés másik alanya, de nem láttam őket. A hozzám elérő hangokból azt szűrtem le, hogy Rob mostanra veszette el a maradék lélekjelenlétét. Kiborult. S tudtam, ennek én vagyok az oka. Felültem, s ahogy kicsúsztam az ágy szélére láttam meg szerelmem. Rob háttal ült a szobaajtónak, az ő hátát láttam.

- Rob, Rob! – szólaltam meg először a nap folyamán. Nem várt hatást váltott ki a hangom. Felpattant és berohant hozzám, amint meghallott. Keserédes mosolya és szomorú szeme elárulta. Nagyon aggódik értem. Megint én vagyok minden baj forrása.

- Kérlek, drága szólalj meg! Mond el mi bánt, nekem elmondhatod. – az illatát mélyen beszippantottam, megnyugvással töltött el, hogy mellettem van.

- Annyira sajnálom. – suttogtam, míg szorosan a karjaiba bújtam.

- Nincs semmi baj. Pihenj csak. – olyan lágyan beszélt, folyamatosan simogatta a hátam. Puszit nyomott a hajamra. Gyengéd és figyelmes volt velem, meg sem érdemlem Őt.

Elnehezedtek a szemeim, égtek az állandó sírástól. Szörnyen nézhetek ki. Sikerült egy kicsit aludnom, bár a rémálom megint visszatért. A sírás abbamaradt, már elfogytak a könnyeim, de újra és újra sikítva ébredtem. Robot sajnáltam a legjobban, az hagyján, hogy én nem alszok, de őt sem hagyom. Mint egy hős készségesen simogatott, nyugtatgatott, ölelt, de a szívem sajdult bele, mert ő ugyanúgy szenved velem.

Szörnyű két napot tudunk magunk mögött. Most már eljutottam odáig, kezdenek eltűnni a rémálmok. Ez a két nap annyiból állt, hogy ágyban voltam. Egész nap egy óránál többet nem töltöttem ágyon kívül, ekkor elintéztem fürdőszobai teendőm, megmozgattam a tagjaim. Rob olyan édesen az irányításomat kérve összepakolt az L.A.-s vakációnkra. „Dr. Rob” szigorú felügyelet alatt tartott, egyedül csak a legszükségesebb „ügyeim” elintézéség kelhettem ki az ágyból.

- Hogy nézek ki! – mérgelődtem a tükröt bámulva – Régen voltam ilyen sápadt. A szemeim meg vörösen izzanak, és sötét, fekete karikák sem semmik.

- Gyönyörű vagy, és csak az enyém! – ölelt át Rob hátulról.

- Igen, most még ezt mondod. De meg tudom érteni, ha egy normális csajt akarsz. – mondtam lehangoltan. – Akivel nincs ennyi baj.

- Drága, csak is téged akarlak. Szeretlek!

- Nehezen hiszem el. – az önbizalmam még inkább a bányász béka feneke alá kerül vagy jó tíz méterre.

- Akarlak, kívánlak, itt és most! – olyan szenvedélyesen csókolt. Egymásnak préselődő testünknek köszönhetően éreztem a vágyát. Nekem feszülő ágyéka bizonyította, hogy még így is kíván. Bármennyire hülyén hangzik, de jól elesett, hogy tényleg ilyen hatást tudok kiváltani Robból.

Balszerencsénkre a telefon éppen ekkor szólalt meg. Nehezen, de elváltak ajkaink, s végül Rob felvette. Nem sokat beszélt, nem is tudtam rá figyelni. Elhatároztam, hogy végre elmondom, mi miért történt. Végre megnyugodtam annyira, hogy képes legyek erről beszélni. Amint Rob letette a telefont és teljesen rám figyelt egy nagy levegőt vettem, s elkezdtem.

- Rob valamit el kell mondanom. – szerelmem bólintott. Visszamentünk a szobába. Rob leült az ágyra és az ölébe vont. - Ott kezdődik a történetem, mikor apát a munkája miatt Londonba küldték. Ismét költözött a család, már sokadszorra. Egész megszoktuk, pedig az akkori lakhelyünket. Mégis az új költözés és a beilleszkedés nagyon könnyen és gyorsan ment. Új barátokat szereztem: Annie-t, Mia-t a suliba ismertem meg. Clara, Adam és Lucas, akikkel régóta tartom a kapcsolatot. Mindenki örült, hogy végre megint Londonban vagyok. Buliztunk is rendesen. Aztán valahogy az idő múlásával egyre közelebb kerültem Adamhez, amire ő nem éppen úgy reagált, ahogy vártam. Ekkor indult el a macska-egér játékunk. Majd lassan két vagy három éve laktunk Londonban. Danny már egy jó ideje itt volt New York-ban, ő tudta, hogy minden vágyam New York-ba jönni. Hosszasan beszélgettünk a szüleimmel a lehetőségeimről, és sikerült őket meggyőznöm őket, hogy tényleg ezt szeretném. Találtam egy cserediák programot, ami biztosította volna, hogy akár ott fejezzem be az egyetemet. Totál feldobott az ötlet és már annyi tervem volt. Minden azon a késő őszi estén kezdődött. Délután folyamán teljesen véletlenül futottam össze Adammel, beültünk egy kávézóba. Ekkor mondtam el neki a tervem. A beszélgetésünk végül sértődéssel és veszekedéssel végződött. Fájt, nagyon fáj. Nem akartam tudomást venni a történtekről és az elhatározásomhoz tartottam magam. Így akkor este Clara-val beszéltem először. Ő volt az első, akinek lemondtam az Adammel való „szakításom”. Összejött a társaság, mindenki, persze Adamet kivéve. Először pizzáztunk, aztán kocsmáztunk. Minden rendben is volt eddig, míg ki nem találtam, hogy menjünk el táncolni. Hajnalban indultunk volna haza, így a józan sofőr tessékelt be minket a kocsiba, Lucas vezetette az  autót. Viszont balszerencsénkre csúszósak voltak az utak. Baleset szenvedtünk. Csakhogy a balesetben Annie és Mia meghalt. Clara súlyos, életveszélyes sérüléseket szenvedett, ő a kórházban halt meg. Lucas többszörös töréseket, míg én kisebb-nagyobb zúzódásokat, lábtörést és fejsérülést szenvedtem. Nem tudom pontosan meddig, de kómában voltam. Az orvosok szerint nagyon kétséges volt, hogy valaha fel fogok-e ébredni. Mikor nagy nehezen kijöttem a kómából súlyos depresszióm lett  Barátaimat elvesztettem, azóta nem találkoztam, sőt nem is láttam Lucas-t… - megakadtam, nem tudtam folytatni.

Rob csendben hallgatott, közben szorosan a karjaiban tartott. Ez adott erőt, hogy folytassam, ha megtorpantam.

- Nincs semmi baj. Most már vége. Szeretlek! – suttogta lágy hangon.

- A legrosszabb, tudom, hogy az egész az én hibám. Ha akkor nem mentünk volna bulizni, akkor nem történt volna mindez. Nem mentem volna tönkre a tudatba, hogy az én hibám. Ráadásul ennyi idő után láttam újra Lucast… - csúszott ki a számon. Óriási kő esett le a szívemről, hogy végre elmondtam a szerelmemnek a történteket.

~~~ xxx ~~~

(Robert)

Fájt látni kedvesem szenvedéseit. A boldogság néhány pillanat alatt tovaröppent. Itt hagyva maga után a tehetetlenséget. Mert az voltam. Bármit megadtam volna, hogy enyhíthessem Zoém kínjait. Már az első pillanattól kezdve azon járt az agyam, mi váltotta ki belő ezt a viselkedést. Valami nagyon megrázta, mert akkor nem fordulna befele. Ráadásul a többiek sem tudtak semmi magyarázatot. Tényleg szinte egyik pillanatról a másikra történt. Ugyan úgy, ahogy újra megszólat szerelmem. Újra halhattam édes hangját.

A hátunk mögött lévő két nap miatt féltem az utazástól. Féltem, hogy ez még korai lesz Zoénak. Bár ahogy közeledett az indulás kedvesem mintha rendbe jött volna. Minden mozdulatát árgus szemekkel figyeltem, mert nem akart beszélni a történtekről. Meglepődtem magamon, hogy ennyire odaadóan és gondoskodóan bánok vele, de mégis büszke voltam saját magamra.

A fürdő ajtónak támaszkodtam, onnan figyeltem Zoémat. Fésülködés után a tükörképére meredt. A testé takaró parányi ruhák csak még kívánatosabbá tették ők számomra, ahogy sejtelmesen előbukkant a felcsúszó felsője alól a bőre. A tükörben pedig tökéletes rálátásom volt a kebleire. Gyönyörűnek és kívánatosnak láttam, míg az elégedetlenségének adott hangot.

- Gyönyörű vagy, és csak az enyém! – léptem hozzá közelebb. A karjaim automatikusan a derekára simultak és körbeölelték a törékeny női testet.

- Igen, most még ezt mondod. De meg tudom érteni, ha egy normális csajt akarsz. – egy pillanatig tényleg lefagyok, ahogy elérnek hozzám a szavai. Tényleg azt hisz, hogy képes lennek mást keresni. – Akivel nincs ennyi baj.

- Drága, csak is téged akarlak. Szeretlek! – finoman az álla alá csúsztattam a kezem, hogy emelje fel a fejét.

- Nehezen hiszem el. – zavartan motyogta, de a szemében a mérhetetlen szerelmet láttam, amit én is éreztem.

- Akarlak, kívánlak, itt és most! – tudtam, hogy most a szavak bármennyire őszinték és szívből jövőek, eltörpülnek a tettek mellett. Minden szerelmem összegyűjtve hajoltam kedvesem ajkaira. Szenvedélyes, vággyal és szerelemmel átitatott csókom mindkettőnkre hatással volt. A vágyam, pedig egyértelműen adta kedvesem tudtára, hogy nagyon is kívánom. Szűkülő nadrágom egyre kényelmetlenebbé vált. Zoé is egyre jobban préselte magát hozzám, ami csak még jobban fokozta a vágyam, hogy magamévá tegyem őt.

De az a rohadt telefon megszólalt. Vágytól ködös tekintettel meredtem a készülékre. Steph, drága ügynököm ennél jobb pillanatot nem tudott választani. Szinte fájt elszakadnom kedvesemtől, de ha a telefont nem veszem fel, akkor egy esetleges kivégzésemre váltom meg a jegyem. Felvettem a készüléket, s szerencsére csak biztosított róla, hogy mindent elintézett és gyorsan elhadarta a menetrendet. Mondjuk, szerintem ezek ráértek volna, de mindegy.

- Rob valamit el kell mondanom. – ez a mondat semmi jót nem ígért. Elképzelni sem tudtam, mit következik. Az agyam egy parányi része azt súgta, talán Zoém a bizalmába fogad.

Megvárta, hogy visszaérjünk a szobába. Automatikusan helyezkedtem el az ágyon, s gondolkodás nélkül vontam magamhoz a szeretett nőt. Amint elhelyezkedtünk, belekezdett a mondanivalójába. Nem esett túl jól, mikor szóba került Adam, na meg arról a másik srácról eddig egyszer sem hallottam. A kezdeti féltékenységemnek gátat szabott az a gondolat, miszerint végre így minden a helyére fog kerülni. Megismerem Zoém múltját. Alig hittem a fülemnek. Nem, nem ilyen nem történhetett. – zúgott végig a fejemben, ahogy a baleset szóba került. Kóma. Az a mondatára fájdalmasan dobbant a szívem, mikor az orvosok esélylatolgatására utalt. Fájt látnom és hallgatnom, hogy szerelmem ilyen borzalmas dolgokon ment keresztül.

- Nincs semmi baj. Most már vége. Szeretlek! – talán ezek voltak a legjobb szavak. Őszintén míg így is alig tudtam megszólalni, annyira a hallottak hatása alá kerültem. Hálát adtam az égnek, hogy nem vette el őt tőlem, találkoztunk és most amikor szüksége van rám, itt lehet mellette. Szerethetem.

- A legrosszabb, tudom, hogy az egész az én hibám. Ha akkor nem mentünk volna bulizni, akkor nem történt volna mindez. Nem mentem volna tönkre a tudatba, hogy az én hibám. Ráadásul ennyi idő után láttam újra Lucast… - ennél többen tényleg nem mondott. De már most éreztem a tartásán, a testén, hogy megkönnyebbült.

- Sajnálom kicsim, hogy mindezen keresztül mentél. – úgy éreztem, hogy képes vagyok beszélni, de mégis remegett a hangom még mindig a döbbenettől.

- Tudom, előbb kellett volna elmondanom… - Zoé a vállamra hajtotta a fejét, míg kezeivel simogatott. Többet nem mondott.

Ahogy végig gondoltam mindent, rá kellett jönnöm, hogy Zoém sokkal erősebb és sokkal bátrabb, mint azt valaha gondoltam volna. Erős, hiszen túlélte, nem adta fel s felépült még a kómából is. Bátornak pedig azért tartottam, meg újra nyitott a világ fele, új életet kezdett. Ennek köszönhetően láttam meg akkor ott a reptéren. Beleszerettem egy nagyon különleges nőbe.