23. Váratlan fordulatok

Sziasztok,

nagyon nem akarom húzni az időt, így is kicsit későre jár.
A lényeg, hogy folytatódjon Zoé és Rob története. Az új szereplő képe a fejezet végén, s hamarosan oldalra is kiteszem. :)
Jó olvasást!


Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

~ Véget nem érő szép remény ~

23. fejezet - Váratlan fordulatok

Túlságosan gyorsan telt el az elkövetkezendő három nap. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy kedvesem egyáltalán nem mondott semmit, merre járt akkor este, azon a bizonyos partin, vagy hogyan jött vissza a hotelbe. Hallgatott. Először szóba akartam hozni, de mégsem tettem. Valahogy sosem volt jó az időpont, amikor felhozhattam volna. Másrészt Rob ígéretével ellentétben dolgozott, vagyis fotózásra és interjúra ment. Többnyire kényszerből tette, amit megértenem. Még ha nem tetszett, akkor is elfogadnom.

Így a legtöbb időt Ash, Jackson, Kellan társaságában töltöttem el. Ami egyrészről nagyon tetszett, hiszen a barátaim voltak. A barátaimmá váltak. Reggel Rob távozása után általában én is elhagytam a hotelt, és csak délután vagy este mentem vissza. Ash városnézésre és vásárolni vitt el, ahova fiúk is csatlakoztak. Jack és Kellan többnyire a kedvenc helyeikre csaltak el. Egyik nap Jack mutatott egy hangszerboltot. Ahogy körbejártam a boltban csodálattal néztem végig a gitárokon. Egyből Rob jutott eszembe. Az első este, mikor énekelt. Megdobogtatta a szívem. Másik nap Kellan tervezte a programunkat. Mégis a Kellannel eltöltött nap lopta be magát a szívembe. Levitt a partra. Hét ágra sütött a nap, s az egész napot ott töltöttök. Elvegyültünk a part forgatagában.

Előfordult, hogy Rob már a szobánkban várt, mire visszaértem. Nagyon nem kellett faggatnia, mert örömmel meséltem a napomról, és minden lépésemet nyomon követhetett a neten. Az állandó napsütés és a paparazzik szinte kéz a kézben jár. Mivel nagyon jól szórakoztam egész nap, ezért nem foglalkoztam a minket követő fotósokkal. Ugyanakkor semmi olyat nem tettem, amit szégyellnem kellett volna. Csak a barátaimmal szórakoztam, illetve egy-két ember csatlakozott hozzánk. Persze minden sokkal jobb lett volna, ha Rob is velem van.

Harmadik nap este legnagyobb bánatomra egy üres szobát találtam. Körbejártam minden helyiséget, sőt még az erkélyre is kimentem annak reményében, hogy Rob hátha kint cigizik. Nem volt ott. Egyedül voltam az óriási szobában. Elfáradtam a nap folyamán. Nem volt kedvem igazából semmit sem csinálni, főleg egyedül. Így a telefon után nyúltam. Az ágyon kényelmesen elhelyezkedtem. Egész pontosan elterültem az ágyon, és már tárcsáztam is.

- Szia, édes! Ki vagyok? – incselkedtem. Pont rá volt szükségem, hogy felvidítson. Elterelje a gondolataim és meséljen.

- Szia édes, már nagyon hiányzol! – nevetett fel a kedves férfi hang. Bár nem tudtam nem észrevenni a szavai mögött megbújó meglepettséget.

- Tudom. Te is nagyon hiányzol! – bármikor mentem hozzá, mindig szívesen meghallgatott. Hihetetlen figurának tartom őt, s nem gondolná róla az ember, hogy a mutatós külső mögött igen is érző szív dobog.

- Hol van a lovagod? – valamiért még mindig nem békélt meg Robbal. Jó hát nem gondoltam, hogy majd puszi pajtások lesznek. De bíztam benne, nem lesz közöttük ekkora ellentét. Ez csak abból fakad, hogy mindenki engem félt. Csak ha egymást bántják, akkor azzal nekem is fájdalmat okoznak.

- Dolgozik. – sóhajtottam - Te nem melózol? – hirtelen esett le, hogy nem a megszokott, a bárra jellemző háttérzajt hallom.

- Ma szabadnapos vagyok…

Roy éppen mondta volna tovább, miért szabadnapos, de képtelen voltam rá tovább figyelni. Egy lángoló tekintetű Rob meredt rám. A kezei ökölbe szorultak, s már elfehéredtek a keze, annyira szorította. Soha nem szerettem, ha így viselkedik, ha ennyire haragos. Nem féltem tőle, mert tudtam, hogy soha nem ütne meg, nem bántana, de ilyenkor nem önmaga. A szerelmes tekintetét átveszi a vad düh, és teljesen megváltoznak a vonásai.

- Most… mennem… kell… majd… beszélünk! Puszi! – képtelen voltam rendesen beszélni, csak dadogni tudtam. Rob még mindig ott állt néhány lépésnyire és csak még jobban szikrázott a szeme. Ahogy kinyomtam a telefont, szinte úgy esett ki a kezemből a készülék.

- Csak nem zavarok? – csak úgy sütött róla a harag. Feszült tartása semmit sem enyhült. Annak ellenére sem, hogy közelebb jött hozzám.

- Édesem! Hogy kérdezhetsz ilyet? Nagyon hiányoztál, nem érzem jól magam, ha nem vagy mellettem. – táncoltam hozzá, s megcsókoltam ajkait.

Legnagyobb megdöbbenésemre nem csókolt vissza. Az izmait kissé ellazította, a kezei sem voltak ökölbe szorítva. Sokkolt, hogy nem csókolt vissza. Elszorult a torkom, s a szívem félelemmel telien dobogott. Tátott szájjal néztem őt, vagyis néhány pillanat erejéig egymásra meredtünk. Aztán Rob fogta magát és egy szó nélkül távozott a fürdőbe, majd meghallottam a zuhany csobogását. Megdermedve álltam a szoba közepén, ott ahol hagyott. Elkeseredetten és remegő lábakkal araszoltam vissza az ágyhoz. Amint elértem, úgy rogytam le az ágy szélére. Féltékeny. Állandóan és rettentő módon féltékeny. A féltékenység. Szörnyű dolog, amely csak megmérgezi a lelket. Szeretem, mindennél jobban szeretem, de ez nem elég.

Az ágy szélén ültem és vártam. Feszülten vártam és rohadtul küzdöttem, hogy nehogy kicsorduljanak a könnyeim. Egy kis idő múlva kinyílt a fürdő ajtaja. Felkaptam a fejem. Összepréseltem a szám, és szinte éreztem, ahogy a torkomban dobog a szívem. Rob megjelent az ajtóban, törölközőbe csavarva. Nem törölközött meg teljesen, és igézően, csábítóan csillogtak testén a vízcseppek. Egyetlen szó nélkül elment a szekrényig.

- Édesem… történt valami? – nem bírtam tovább ezt a szótlanságot. Megállt mozdulat közben, ahogy kinyitottam a szám. Meg kellett törnöm a csendet. Rá kellett kérdeznem, hogy mi miatt ilyen. Oka van a viselkedésének, de mi.

- Nem, nincs semmi. Kérlek, hagyj, nem történt semmi… csak fáradt vagyok. – válaszolt, és újra a ruhái között kotorászott. Hideg és távolságtartó szavai penge élesek voltak.

- Hát jó, ha tényleg annyira fáradt vagy, akkor aludj jól! –  magam elé motyogtam, éppen olyan hangosan, hogy ő is hallja. Nem akartam bántani, egyszerűen kibukott belőlem. Egy kisség megremegett a hangom a mondat közepén. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam az ágyról. A táskám után nyúltam és felkaptam azt. A következő pillanatban már csapódott magam mögött a szoba ajtaja. Nem bírtam tovább abban a szobában maradni. Egyszerűen jött az az érzés, hogy menjek. Remegő lábakkal a liftig értem el. Ott azonban meg kellett állnom. A falnak dőltem, és lecsúsztam. A mellkasom szorítása nem akart enyhülni. A megszólaló mobilom megijesztett.

- Halihó! Remélem nem zavarok! – ismertem fel Sarah hangját. Mosolygott.

- Nem, te sosem! – felkászálódtam a földről. Nem lenne szerencsés, ha valaki meglátna. A lifthez léptem, s megnyomtam a hívó gombot.

- Mesélj, tetszik L.A.? Hogy vagytok? Rob? – tudakozódott Sarah.

- L.A. fantasztikus, Ashleyékkel nagyon sok időt töltöttem el... Rob… pedig dolgozik… Sarah, talán hallottál, láttál valamit? – kezdtem el gyanakodni, hogy tud valamit.

- Nem, csak olyan furcsa a hangod. – jegyezte meg. – Bocsi, de most mennem kell... – a háttérben Danny beszélt, amit nem értettem tisztán. Egy „Szia!” után kinyomtam a telefonom.

Eltettem a telefonom. Közben a lift is megérkezett. Rob még mindig nem jött utánam. Valami itt nagyon nincs rendben. Megnyomtam a gombot, a földszint felé tartottam. Lehajtottam a fejem, a kezem pedig karba fontam. Egy test csapódott az enyémhez, majd ismerős kezek fonódtak bilincsként a derekam köré. Az orromba kúszott az ismerős illat. Egyből tudtam, hogy Rob tart a karjaiban.

- Azt hittem fáradt vagy. – talán túlságosan is gúnyos voltam, mert Rob kővé változott.

- Sajnálom. Nagyon sajnálom. – csókolt bele a nyakamba. – Magamra haragszom, olyan hülye vagyok… nem bírok a féltékenységemmel…

- Semmi baj, te kis buta! Nagyon szeretlek. – emeltem fel a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Bár rosszul esett a viselkedése, de szeretem őt és pont emiatt nem tudtam rá tovább haragudni.

- Szeretlek. –csókban forrtunk össze.

Kihasználtuk azt a néhány percet, míg a lift leért. Összesimult a testünk, míg nyelvünk táncot járt. Aztán kinyílt a lift ajtaja, s kézen fogva indultunk az étterem felé. Ránk fért, hogy együtt töltsünk, kettesben egy kis időt. Közös vacsora volt a kezdet. Egy csendes kis asztalt kaptunk. Ott el tudtunk bújni. Nem zavart senki, csak élveztük az estét. A vacsora isteni volt, a legfinomabb desszert a szobánkban várt minket. Ezért sietve mentünk vissza a szobánkba. Alig csukódott be mögöttünk az ajtó, már egymásnak estünk. Olyan hevesen, szenvedélyesen, mintha ezer éve lett volna az utolsó együttlétünk.

Másnap én keltem fel előbb. Rob nyugodtan szunyókált mellettem. Pedig már majdnem dél volt. Hát igen, hosszú volt az éjszaka. – húztam mosolyra a szám. Felhúzott lábaim öleltem, és így csodáltam a mellettem fekvő férfit. – Ezek szerint nem megy sehova. – Alvó kedvesem nyugodt arcát, egyenletes szuszogását figyeltem. Az elmúlt napok nagyon lefárasztották, talán meg is gyötörték. Ráadásul valami volt a háttérben, amiről nem akart beszélni. Megint megbűvölt, és csodálatos éjszakát töltöttünk el, de kimaradt a beszélgetés. Telefon rezgésre kaptam fel a fejem.

El is felejtettem, hogy Ashley programot szervezett. Rob még mindig aludt, meg sem moccant. Nem akartam magára hagyni, de Ashnek már megígértem. Ezt pedig nem akarta megszegni. Irány a fürdő. – óvatosan másztam ki az ágyból. Gyors zuhany és némi smink után döbbenten néztem vissza a hálóba. Rob az ágyon teljesen elterülve békésen hortyogott. Ráfér a kiadós alvás és a pihenés. Nagyon úgy tűnt, hogy ma szabadnapja van, vagyis megkezdődik a szabadsága. Csak elfelejtett szólni, és így elhamarkodottan mentem bele Ash ötletébe. Felkaptam a farmerem, egy nyakba kötős felsőt és a táskámat. Szép csendben a dohányzó asztalon papírt és tollat kerestem:

„Jó reggelt Hétalvó!

Pihend ki jól magad, Ash programot szervezett nekem. Nincs semmi kibúvóm, és már korábban megígértem. Sietek vissza!

Ölel, csókol,

a te Zoéd”

Rob telefonja mellé raktam a cetlit, így biztosan megtalálja. Rohantam a lift felé. A liftben számoltam az emeleteket a kijelzővel, de csak nem akart igyekezni az a masina. Ash éppen akkor lépett be az ajtón, mikor én a liftből szálltam ki. A felőlem érkező korgó hangokon Ash jókat kuncogott. Megkegyelmezett és először ebédelni mentünk. Nagyjából félóra telt el, hogy elhagytam a szállodát. Mikor egy rövidke üzenetet kaptam.

„Ez nem ér! Hiányzol! Szeretlek! Rob”

„Szeretlek. Zoé” – pötyögtem be villám gyorsan az üzenetem. Ash azonban ezután teljesen lefoglalt. Ki kellett választanunk néhány ajándékot, csakhogy Ash tanácstalannak bizonyult, így engem kért meg, hogy segítsek neki. Már a menekülést terveztem, mikor drága barátnőm megkegyelmezett. A nap zárásaként be akartunk ülni egy kávézóba. A nyugalmunkat néhány fotós zavarta meg. Már a parkolóban köbevettek minket, s most szó szerint lerohantak bennünket. Udvariatlanul és tolakodóan készítettek rólunk képeket. Nem kerülte el a figyelmem, hogy megcsalásról, félrelépésről és szakításról faggattak. Teljesen össze zavarodtam ezektől a furcsa kérdésektől. Mit jelentsen ez?

Szerencsésen bejutottunk a kávézóba. Még véletlenül sem az ablak mellé ültünk le. Éppen csak elhelyezkedtünk, mikor egy fiatal lány lépett az asztalunkhoz. Megrendeltük a kávékat, amit villám gyorsan ki is hozott.

- Ashley, kérlek, mond meg, miről beszélnek? – várakozóan néztem Ash-re. Rám kapta a tekintetét, amiben némi sajnálatot láttam. Várt, aztán szólásra nyitotta a száját, de mégsem szólalt meg.

- Zoé – végre megszólat. – Te… te… ti nem beszéltetek? Nem tudod?

- Ki? Én? Kivel? Tudni szeretném, tudnom kell! Valami nincs rendben, ugye?. Érzem… - elhalkult a hangom. Kicsit átpörgettem az eseményeket a fejemben. Az a dolog, ami Robot is kiborította. Az lesz az, de én miért nem tudok róla semmit?

- Kérlek, nyugodj meg. Arról van szó, hogy a TCA utáni napokban több újság is furcsa állításokkal jelent meg. – magyarázta Ash – A cikkek többsége Rob és Kristen közötti kapcsolatról írt. Egy meg nem nevezett forrás látta őket együtt… - Ash megtorpant, de folytatta -… úgy együtt, valaki rajta kapta őket. Állítólag, azóta minden egyes nap találkoztak néhány pásztorórára… Ami szerintem nagy hülyeség. Rob szeret téged!

- Nem… - elakadt a lélegzetem. Kristen mégis elérte a célját? – tettem fel magamnak a kérdést. Nem. Rob szeret. – győzködtem magam. De eszembe jutott a parti. Nem volt velem. Nem láttam sehol. Nem látta őt senki. Nem.

Nem bírtam tovább, olyan érzés kerített hatalmában, ami nyomasztott, megfojtani készült. Egy szó nélkül pattantam fel az asztaltól. Egy pillanatra Ash döbbent arca meredt rám, azonban a hátsó kijárat felé igyekeztem. Amint kiértem az utcára futásnak eredtem. Hirtelen távozásom okán, senki nem követett, mármint a fotósok nem jöttek utánam. Talán már a harmadik utcában jártam, mikor lassítani kezdtem. A telefonom vad csilingelésbe kezdett, de nem volt erőm felvenni.

Lelassítottam a lépteim. Elfáradtam, kavargott bennem minden. A lábaim remegtek. Egy kis, eldugott kávézó előtt torpantam meg. Itt az ideje egy kicsit összeszedni magam. A kávézóban egy-két ember volt, nem is törődtek velem. Leültem az egyik üres boxba.

- Jó napot kívánok! Mit hozhatok? – egy mosolygós fiatal férfi állt meg mellettem.

- Jó napot! Egy jó erős feketekávét kérek. – elrohantam, mielőtt megihattam volna a kávém. S addig mindent átgondolok, míg megiszom a kikért adagot.

- Kis türelmét, máris hozom.

Megkönnyebbülve dőltem hátra, itt legalább nem leszek látványosság. És erre a kávéra is nagy szükségem volt. Egy kicsit helyre tett. Most mit csináljak? Nem szeretnék elhamarkodottan dönteni, de hülyének se nézzenek. Ha már nem szeret, akkor inkább mondja meg, mint hogy az újságokból, a fotósoktól tudjam meg. Akkor meg minek rángatott el ide? Egy csomó kérdés kavargott a fejemben.

 - Zoé!? Tényleg te vagy az? – összerezzentem az ismerős hangtól. Félve néztem fel.

- Lucas? – erőtlen hangom zavartan csengett.

- Ez aztán a meglepetés, pedig már kezdtem elátkozni ezt a napot… - mérgelődött magában. Még mindig nem tértem egészen magamhoz. Újra láthatom.

- Tudod, azóta… azóta nem… nem be… beszéltünk… - dadogtam, míg egy kövér könnycsepp gurult végig az arcomon.

- Már hiányoztál… - ragadta meg a kezem, s egy pillanat alatt felhúzott az asztal mellől. Mire észbe kaptam már egymás öleltük.

- Te is nagyon hiányoztál! Van mit bepótolni, mesélj mi történt veled azóta… - csuklott el a hangom. Lucas megsimogatta az arcom, s kézen fogva ültünk le egymással szembe.

 - Rögtön a hátam mögött hagytam mindent… Fájt, és rosszul is viseltem, de most már egy cseppet sem bánom… Amint kijöttem a kórházból, összecuccoltam. Nem tudtam volna ott maradni. Képtelen voltam. - mesélte Lucas, végig a kezemet fogta, asztalon tetején. – New York volt az első állomás. Először nagyon nehéz volt. Nem volt semmim, senkim és a nulláról kezdtem az életem. Aztán megismerkedtem egy lánnyal. Majd találtam melót, laza és fiatalos társaságba csöppentem. Fő területünk a reklám és a marketing. Tervezőként, szerkesztőként és szervezőként veszek részt egy-egy munkában. Sokat utazom, de minden percét élvezem. Ez pont nekem való. Sosincs megállás, állandóan pörgök. Nekem ez segített továbblépnem. A központi cég az mindig is itt volt L. A-ben. New York csak egy próbálkozás volt, ami bevált. S mivel jól szerepeltem, így áthelyeztek a központba. Ekkor költöztünk ide a barátnőmmel. De aztán mégsem volt olyan stabil a kapcsolatunk, és most egyedül vagyok… Mostanában NY-L.A. között ingázok, pár nappal ezelőtt jöttem éppen vissza… - hadarta lelkesen és átszellemülten Luc az életét. Az utolsó gondolatnál sokatmondóan mosolygott.

- Ez hihetetlen, akkor rendbe jött az életed. – másképpen dolgozta fel, de talán ő csinálta jól. Akkor felkerekedett és eljött onnan. Míg én még egy évet végigkínlódtam.

- Igen, azt hiszem, így is mondhatjuk. Most te következel, Zoé, mondj el mindent…

- Azt hiszem, engem teljesen megváltoztattak a történtek. Nagyon depressziós lettem. Rengeteget küszködtem a rémálmokkal, a lelkiismeretemmel. Még most is előfordul, hogy rémálmok gyötörnek. Már korábban is szóba került egy rokonlátogatás, de aztán a baleset miatt törölve lett. Még egy évet otthon voltam. Mivel a depresszióból sehogy sem tudtak kimozdítani, így kénytelen voltam belemenni az utazásba. Dannyék vártak rám New York-ban. Fantasztikus az a város. Aztán Londonba csak Emma galéria megnyitója miatt mentem vissza. New York az új otthonom, ott vannak az új barátaim. Danny ráadásul még munkát is adott a bárban. L.A. nekem csak egy kis kikapcsolódás. - kényesen ügyeltem, hogy Rob vagy a pasi téma elő se kerüljön.

- Várjunk csak, és pasi? – teljes meglepetést okozott Lucas váratlan kérdése. Nem válaszoltam, csak vállat vontam.

- És bárban melózol? Mi lett a fényképezéssel? A régi munkáiddal?

- Azóta nem igazán voltam önmagam, így nem is volt kezembe a gépem. Sőt eladtam mindent, az egyik nap, mikor teljesen kiborultam.

- Kár, mert nem láttam nálad tehetségesebb fényképészt. Elpazarolt tehetség vagy. – alig hittem a fülemnek.

- Oh, bocsi, de ezt fel kell vennem. – láttam meg Ash nevét a kijelzőn.

- Csak nyugodtan…

- Szia! – kaptam a fülemhez a telefonom. Mostanra már megnyugodtam, nem akartam Ash-t még nagyobb bajba keverni.

- Szia! Na végre, hogy felvetted. Totál ideg vagyok, úgy elrohantál. Merre vagy? Aggódom, érted megyek! – tiltakozást nem tűrő hangon faggatott és utasított.

- Egy kávézóban vagyok. Blue Flowers a neve, itt van… - még be sem fejeztem.

- Igen tudom, hol van! Ott vagyok egy 10perc múlva! Puszi!

Lucas csak mosolygott, és nagyokat kortyolt a kávéjából. Ezzel próbálta elfojtani a nevetését. Megittam én is a maradék kávém. Luc fizetett, nem engedte, hogy beszálljak. Egymás mellett lassan az ajtó felé indultunk.

- Öröm volt veled összefutni!

- Váratlan fordulat, hogy pont itt találkoztunk.

- Velem vacsizol ma?

- Ne haragudj, de a vacsi ma nem jó, mert a barátaim szerveztek programot. Mit szólsz holnap egy ebédhez?

- Az ebéd is jó lesz, de még előtte hívlak! Itt a számom.

- Szia! – mondtuk egyszerre, s két puszival búcsúztunk.

Lucas hatalmas léptekkel távolodott. Annyira más lett. Határozottan az az érzésem volt. Lezárta a történteket és immáron új élet van. Élvezi az életét. Ash csilingelő hangja zökkentett ki a töprengésből, amint mellém lépett egyből megölelt. A kocsiig meg sem szólaltam. Ashley bűnbánóan nézett rám. Olykor egy-egy szóra nyitotta a száját, de aztán hamar meg is gondolta magát.

- Semmi baj Ash. Már eldöntöttem, hogy mindenképpen rákérdezek a Kristennel való kapcsolatára. – törtem meg a csendet.

- Csak valami félreértésnek kell lennie. - Csak remélni tudtam, hogy neki lesz igaza. Eszembe jutott, hogy rólunk is mennyi pletyka keringett.

Ash a hotel előtt állt meg, ő most nem szállt ki. A lelkemre kötötte, ha megbeszéltünk mindent, akkor hívjam őt. Elsétáltam a liftig, és ahogy egyre közeledtem az emeletünk, majd a lakosztályunk felé, úgy lettem feszültebb. Hatalmas erőt vettem magamon, s kopogtattam a szobánk ajtaján. Elfelejtettem elkérni a kulcsot.

- Édes, drágám csakhogy itt vagy! – lelkendezett Rob. Vigyorogva ölelt magához. Valahogy róla nem akartam elhinni, hogy megcsalna. Ő nem játszik velem.

- Kicsit elszaladt az idő. – rideg voltam, amit Rob észre is vett. Csakhogy míg ő engem nézett, addig én egy másik személyre meredtem kikerekedett szemekkel, amint a ruháját igazgatta.

Lucas