Novella 3.13 - Szerencse kegyeltje

Sziasztok,

meghoztam a folytatást és már csak 2 rész van hátra. Aztán zárul Rob és Olívia története.
Szeretnék mindenkit nyomatékosan megkérni, hogy komizzon.

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

13.

A sors váratlan fordulata

Olívia…

- Nem! Annyit megérdemeltem volna, hogy legalább visszahívj! Azt hittem, hogy szeretsz, de már egyre kevésbé vagyok biztos ebben... sőt vagy abban, hogy egyáltalán szerettél-e... - Tátott szájjal álltam egyhelyben. Még Rob kirohanása teljesen leforrázva ért. Úgy éreztem, hogy a kést jó mélyen belém mártja és minden egyes szavával még jobban meg is forgatja azt. A rajtam eluralkodó sokk volt az, ami meggátolt a válaszadásban. Majd a következő pillanatban pedig átsuhant a fejemen, hogyan fog reagálni, ha elmondom a jövetelem valódi okát.

Hirtelen a hátam mögött felsorakozó napokra gondoltam. Hiszen, eddig úgy éreztem, boldog vagyok. Boldog voltam, hogy megtaláltam Robot. Bár nem volt könnyű ez az egymásra találásunk. Úgy éreztem, hogy visszahozta az életembe a vidámságot és a jókedvet, hiszen a szerelmével felélesztette a szívem. Azonban el kellett válnunk egymástól. Az eszem felfogta az okokat, de a szívem az elején nem akart belenyugodni. Titkon reméltem, hogy megkérdezi vagy felveti a témát és vele tarthatok. Mindössze az utolsó közös éjszaka adott némi vigaszt, mert a szenvedélytől túlfűtött éjszaka bizonyította, Robnak is éppen olyan nehéz az elválás.

Aztán a napok lassan követték egymást. Jóval nehezebben ment volna az idő, ha folyamatosan azon rágódtam volna, hogy Rob miért nincs mellettem vagy én mellette. Az első jó pár nagy rettentő volt, de nem hagyhattam el magam. Ott volt nekem Ben, aki ugyanúgy számított rám, aki a világot jelentette nekem.

Persze igyekeztük Robbal tartani a kapcsolatot, de nem volt sem egyszerű, sem ugyanolyan. Egyre nehezebb volt elviselni a távolságot. Rob tett egy kísérletet, hazarepült. Csakhogy minden összeesküdött ellenünk, és hiába volt mellettem nem maradt egymásra időnk. Hisz olyan rövidek voltak a napok. Természetesen Rob megsértődve köszönt el tőlem, pedig egyáltalán nem így akartam tőle elköszönni.

Aztán nyeltem egy nagyot és próbáltam túlélni a Rob nélküli napokat. Mégpedig úgy, hogy a klubbal kapcsolatban egyre több munkát vállaltam. Egy új életritmust alakítottam ki magam körül, csakhogy így egyre nehezebb volt megfelelnem mindenkinek. Jack egyre többször morgott, hogy lassítsak. Nem akartam, hiszen elememben éreztem magam. Talán túlságosan is, míg ennek az ellenkezőjét nem tapasztaltam. Megijedtem, aztán csak ezután következett az igazi sokk. Ez után valahogy félelmet éreztem, akárhányszor Robbal beszéltem, mert teljesen meg fog változni minden.

Egyik este Jack beállított a klubba és közölte, hogy felvett mellém egy asszisztenst. Csak kamilláztam, mert puszta tények elé állított és még csak ellenkezni sem volt időm. Jeremy nagyon szimpatikus volt. Ez kétségtelen. Komoly, megbízható, precíz munkát végzett, akármivel bíztam meg. Talán túlságosan is helyes volt, hogy tényleg igaz legyen. De minden egyes újabb nappal, melyet egymás mellett, munkával töltöttünk el még csak egy kósza hibát sem véltem felfedezni.

Egyik este sokáig dolgoztunk, már rendesen elfáradtam, azonban még be szerettem volna fejezni a rendelés összeállítását. Egyre idegesebb voltam, hiszen semmi sem akart passzolni és közel álltam a robbanás határához.

- Lív, gyerünk, add ezt oda! Majd én befejezem! – lépett mellém Jeremy, s megkísérelte a lecsukni a laptopom.

- Jeremy, csak hogy tudd, az életeddel játszol! – morogtam, és szúrósan próbáltam ránézni.

- Jaj, Lív! – kapott a szívéhez s eljátszotta a halálát. Mosolyra húztam a szám, mert felvidított. Így Rob hívását jókedvűen tudtam fogadni. Jeremy azonban akcióba lendült, s megfosztott a laptopomtól, mégpedig úgy, hogy felkapott és egy másik székre ültetett. Természetesen nem hagytam ezt tiltakozás nélkül. Ugyanakkor majdnem tönkretette mindazt, amit eddig fáradságos munkával megcsináltam.

- Rob, szeretlek! Most mennem kell! Később hívlak! – szerelmem húzta a rövidebbet, mert le kellett tennem. Ezzel a húzásommal pedig kivívtam Jeremy rosszallását is.

- Olívia, de kegyetlen vagy szerény Robbal! – szúrósan nézett rám.

- Ha nem lépsz magánakcióba, akkor mindez nem történik meg. – morogtam vele, mert tényleg csak a csodával határos módon sikerült megmentenem az eddigi munkát. Végül kiderült, hogy Jeremy a saját neméhez vonzódik, ráadásul Rob nagy kedvence volt.

Egyre jobban szédültem, forgott velem a világ. Haza akartam menni, venni egy fürdőt és enni valami finomat. Megölelgetni Ben-t, megszeretgetni. Már a táskámba pakolásztam, újra zengni kezdett a telefonom. Kris hívott, megint. Függőben maradt közöttünk egy beszélgetés. Mindenáron meg akart győzni, hogy utazzam. Jól hangzott a dolog, azonban rettentően féltem is ettől az utazástól. A lelkem legmélyén pedig tudtam, ez elkerülhetetlen, sőt minél előbb túl leszek rajta, annál jobb lesz. Próbáltam felkészíteni magam, hogy fogom megoldani a dolgot. Végül Kris addig győzködött, hogy rábólintottam.

Fáradtan estem haza. Minden erőmmel azon voltam, hogy csendbe osonjak be. A gyomrom hatalmasat bukfencezett, így egyetlen falatot sem tudtam letuszkolni a torkomon. Zuhanyozni mentem helyette, de mire az ágyamba értem, addigra egy pici gömböcöt találtam. Ben bevackolta magát a takaróm alá.

- Mami, úgy hiányoztál. – fúrta magát még közelebb.

- Kicsikém, neked már régen aludnod kellene. – simogattam meg a buksiját.

- De nem tudtam. Rosszat álmodtam.

- Nem lesz semmi baj, most már itt vagyok. – öleltem át, közben a hátát simogattam. – Nem lesz semmi baj. – ismételgettem, de nem is Ben-nek, inkább saját magamnak.

Nehezen aludtam és még azt a keveset is rosszul aludtam. Hiába későn értem haza, mégis kora reggel felébredtem. Nem húzhattam tovább az időt, muszáj volt néhány dolgot összepakolni, ha már rábólintottam az utazásra. Azonban egyetlen dologgal nem számoltam. Ben zokogva könyörgött, hogy vigyem magammal. Mindent bevetett, és a szívem szakadt meg a könnyes kis szemeitől. Tudtam, hogy neki is hiányzik Rob, régen látta.

S így kerültünk ide, most pedig földbe gyökerezett lábakkal álltam és csak pislogtam, míg Rob elviharzó alakját figyeltem. A szavak egyszerűen nem bírták elhagyni a szám, erősen koncentráltam, hogy a könnyeim se csorduljanak ki. Ben szorosan hozzám bújt, megijedt Rob megemelt hangjától.

- Mi lenne, ha felmennénk a szobádba? – javasolta Kris, amire csak bólintani tudam.

- Menjünk. – megfogtam Ben kezét és úgy indultunk felfele. A liftben csendben ácsorogtunk, fel sem fogtam, hogy még be se mutatkoztam a többieknek. De most valahogy nem bírtam másra gondolni, csak Rob-ra. Éppen ezért ügyetlenkedve nyitottam ki az ajtót, amint ez megtörtént Ben előre szaladt, s nekiállt felfedezni a szobát. Felmászott mindenre és össze-vissza ugrált, élvezte az új teret. Míg én a kanapéig jutottam, s ott magamba roskadva ültem le. Hatalmas terhet éreztem a vállaimon, melyek lassan összenyomtak. Hiszen hallgatásba burkolóztam eddig. Senkinek sem árultam el a titkom, ami lassan fel akart emészteni.

- Lív! – szólított meg Krsi. – Bemutatom a barátaim, jó? – aggódva nézett rám, igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, de nagyon nehezen ment. Ash, Robin, Nikki, Paul, Jack és Becks, Kellan és Sharmin sorakozott fel, hogy kezet rázzunk és üdvözöljük egymást. Vidám társaságnak tűnt, hiszen olyan sokszínűnek tűnt a személyiségük. Egy picit jobb kedvre derítettek, mikor Ash vállalkozott, hogy megnézi Robot. Tudom, nekem kellett volna utána mennem, de képtelen lettem volna rá.

Egy jó negyed órával később Ash magával csalta Robot, aki már jóval higgadtabbnak tűnt, de a szemében szomorúság csillogott. Erőltetetten elhúzta a száját és üdvözölte a barátait, akik addig ügyeskedtek, hogy végül egymás mellett kötöttünk ki. Még az volt a szerencse, hogy sokan voltunk, és Ben is az ölembe fészkelte magát.

- Olívia... – suttogta felém Rob. Valamit akart mondani, de nem találta a megfelelő szavakat.

- Majd később beszélünk, ha ketten leszünk... – ütöttem el a témát, ezzel is önmagamnak akartam időt szerezni. Azonban egyre jobban rettegtem, túl valós volt a fenyegetés, hogy mindent elveszítek. Életem sötét foltját sehogy sem tudom elfelejteni, s most pedig még kísértett is. Fiatal és meggondolatlan voltam, ezzel próbáltam magam vigasztalni, azonban ezek mégsem mentenek fel a tetteim alól. Sok hibát követtem el, közülük a legsúlyosabbat sehogy sem tudom már jóvá tenni. Csak vezekelni tudok, bár nem mintha ez számítana. Hiába változtam meg, hiába változott meg az életem. Ha most minden egy pillanat alatt képes a romokba dőlni. Nem magamra gondoltam, hanem Robot féltettem s attól féltem a leginkább, hogy megutál, meggyűlöl, ha elmondom neki, amit szeretnék. Csak remélhetem, hogy nem ez fog történni. Azonban egyre biztosabb, el kell mesélnem neki mindent. Egyszer biztosan, de nem ma este. Még nincs itt a megfelelő pillanat.

***

Kristen…

Valami nem volt kerek ebben az egész dologban. Nem tudtam mi. Nem tudtam, csak egyszerűen éreztem. Miután elbúcsúztunk Lívtől és Robtól a hotelnél, azóta csak ez járt a fejemben. A megoldáson gondolkodtam, hogyan jöhetnék rá az igazságra. Mert bármibe lefogadtam volna, hogy a háttérben van valami. Abban teljesen biztos voltam, hogy hűtlenség, megcsalás nem játszik. Egyiküknél sem. - De akkor mi történt? Mi a baj forrása? - Azt be kell látni, hogy Rob féltékeny típus. Ha nincs konkurenciája, akkor gyárt magának. Ráadásul rohadtul nem bírja, ha nem rá figyelnek, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy Ő szeretné. Talán egy icipicit megértem Robot, piszkálta a férfiúi büszkeségét, hogy a szerelmének nem feltétlenül Ő az első. – De a francba is, ezt miért nem képesek értelmesen megbeszélni? Ehelyett az a marha rátámad Lívre. Aztán egész este meg nézhettük, hogyan próbálják elviselni a másikat. – csaptam egyet a kormányra. – Még az a szerencse, hogy Olívia nem osztotta ki azt az ökröt, bár lehet, hogy az kellett volna. Helyette csendben, túlságosan is csendben volt. Mi történt vele? - Leparkoltam a ház előtt, eddig fel sem tűnt, hogy követtek. Bár azon már meg sem lepődtem, hogy a fotósok kattintgatni kezdtek. Csak azt nem értettem, ebben az egészben mi olyan nagy szenzáció? A pasim lakására megyek, és?

Üres volt az egész ház, ami nem igazán tetszett, de így legalább kicsit gondolkodtam. Halványan emlékeztem, Garrett említett valami melót, amin részt kell vennie. S míg hazaér, addig valamivel el kellett ütnöm az időt, mert lassan kezdett megőrjíteni, hogy nem jövök rá a probléma nyitjára Robbal és Olíviával kapcsolatban.

Limitált konyhai tudásomat előhalászva próbáltam némi ehető kaját készíteni. Aztán villámcsapásként ért a felfedezés, amiért képzeletben jól homlokon csaptam magam. - Hogy lehetek ennyire hülye? - Kérdeztem magamtól, azonban a következő pillanatban már a nyakamra finom csókokat kaptam. Az ötletem okozta örömre nem sok időt hagyott Garrett. Szembe fordított magával és gondolkodás nélkül felültetett a pultra. Lábaim automatikusan tekertem a csípője köré, ezzel is még közelebb húzva magamhoz. Szenvedélyes csókok közepette szabadítottuk meg egymást a feleslegessé vált ruhadaraboktól.

Egymást hajszoltuk, míg a testünk egyre jobban felhevült. A vágy cikázva járta végig minden porcikám, s egyre inkább azt éreztem, hogy szétfeszíti a testem. Szerelmem nevét sikítottam, cseppet sem fogtam vissza magam, s így kicsit elviselhetőbbé vált a túláradó élvezet. Hangosan adtam a világ tudtára, mennyire boldog vagyok. Garrett kéjes nyögései csak még jobban felizgattak. A vágy uralta együttlétünket, amit egy cseppet sem bántam, sőt különleges volt. Hiszen puszta üdvözölő csókokból jutottunk el a paradicsomi gyönyörig. Hevesek és szenvedélyesek voltunk, mégsem pusztán szexről szólt az együttlét. Szeretkezés volt a javából, olyan, amiben még nem volt részem senki mással. Garrett felnyalábolt a pultról, s finom csókokat váltva sétált velem a hálóba. S ott folytattuk a szeretkezést, ahol a konyhába abba hagytuk. Egymást ölelve, simogatva élveztük az egész éjszakát.

Képtelen voltam elaludni. Az agyam ezerrel kattogott, csakhogy rájöttem egyedül nem fogok boldogulni, kell egy bűntárs. Erre egyetlen név ugrott be. Ashley. Tudtam, hogy ébredés után ez lesz az első dolgom, amit el kell intéznem. Mindezek után tudtam csak nyugodtan lehunyni a szemem, és Garrett-hez bújva elaludni.

Nagyon korán, mikor kipattantak a szemeim, de képtelen voltam tovább várni. Óvatosan kibújtam az ágyból, persze utána még jó pár percet adtam magamnak, hogy csorgassam a nyálam az elterülő, meztelen férfitest látványa felett. Aztán hagytam szerelmem pihenni. Igyekeztem minél csendesebben megoldani a zuhanyzást, ami nagyon rám fért, aztán felöltöztem. A kávét már türelmetlenül vártam, hogy elkészüljön. A bögrémmel, a cigimmel és a telefonommal vonultam ki a kertbe. – Vajon mi volt Robékkal? Kibékültek? Mi a fenét csináltak az éjszaka? – lassan kortyoltam el a kávém, és szívtam el a hozzá járó cigim. Érezem, ahogy a kávé minden cseppje kifejti jótékony hatását. S így kicsit gyorsabban telt az idő, mikor végre már emberi idő lett, s hívhattam Asht, aki meglepődött, de roppant módon díjazta az ötletem.

***

Robert…

Mocorgásra ébredtem fel, aminek egy aprócska test volt a forrása. Felkönyököltem, s nem bírtam betelni a látvánnyal. Nem lett volna szabad itt lennem, de mégsem bírtam távol maradni tőle. A szeretett nő finom mosollyal az arcán szuszogott mellettem. A vacsorát követően Lív a karjába hozta fel Bent, mert a kicsi teljesen elfáradt. Segíteni akartam, de nem hagyta. Mindössze abba ment bele, hogy beszéljünk. S emiatt maradtam az ő szobájába. Csakhogy Lív ahogy lefektette Bent, úgy aludt el Ő is vele. Mikor már hosszú percek teltek el és nem jött ki a hálóból. Először csak az ágy szélére, de nem tudtam magamnak parancsolni, megsimogattam az arcát. Finoman végigfuttattam az ujjaim a nyakán, eltűrve ezzel a haját. Szabad utat engedett az ajkamnak. Leheletnyi csókot nyomtam a felszabadult selymes bőrére. Egyből egy csodálatos sóhajjal díjazta mutatványom. Aztán elszunnyadtam én is.

Az ismételt mocorgásra kicsit feljebb emeltem a fejem. Ben addig forgolódott, míg anyuja teljesen át nem ölelte. Utána békésen aludt tovább. Eszembe jutott az első találkozásunk. Ben már akkor belopta magát a szívembe. Most egy kicsit tényleg családként tudtam magunkra gondolni. Rájöttem, mennyire rosszul reagáltam tegnap. Már-már gyerekesen viselkedtem azzal, hogy olyan ocsmány módon támadtam Olíviára, eszement és légből kapott dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem is gondoltam komolyan. Csak a düh beszélt belőlem, a sértett büszkeségem.

Egy kicsi kéz érintette meg a karom. Megijesztett, hiszen az előbb még aludt. Kinevetett, aztán óvatosan kibújt az ölelő karok közül. Feltápászkodtam, s utána igyekeztem. A rosszcsont a kanapén ücsörgött és próbálta működésre bírni a távirányítót. Mellé telepedtem, megöleltem és megcsiklandoztam.

- Ne, Rob ne! A mami még alszik. – nevetett tovább, szívből mosolyogtam én is. – Elárulom, mivel tudod a mamit meglepni…

- Miért is?

- Anya szomorú volt. –Leesett az állam. A kisember, felmászott az ölembe, és a kezembe nyomta a távirányítót, hogy kapcsolja be a tévét. Közben meg suttogva folytatta, mintha egy titkot árulna el. – Tudod, amikor apa csinál valamit, amiért anya szomorú… mindig vesz az anya kedvenc virágából, és reggelire olyan finom csokis sütit…

- Mi anya kedvenc virága?

- A liliom. A fehér. Ugye veszünk neki? Elmegyünk? Lécci… A anya még alszik… - csak pilláztam, ahogy alkudozott Ben. De tagadhatatlanul jó ötletet adott. Aztán váratlan dolog történt. Ben karba tett kézzel megállt előttem. – Mi lehetünk jóban, segíthetünk egymásnak…

Ultimátumot kaptam egy kisgyerektől. Azt hittem ott helyben eldobom az agyam. Csendben felöltözünk, kicsit kellett segítenem Bennek, aki óriási vigyorral indult az ajtóhoz. A nélkülözhetetlen dolgokat zsebre vágtam. A folyosóra lépve jutott eszembe, hogy testőrrel lenne célszerű elhagyni az épületet. Nem magam miatt, hanem Ben miatt. Dean újsággal a kezében nyitott ajtót. Meglepődött a korai látogatáson. Elhadartam, hova indultunk, amire rábólintott. Cipőt húzott és zsebre vágata a mobilját, kulcsokat. Közben csak annyit mondott Ben felé, hogy a gyerek anyjától nem hajlandó megvédeni. Vállalt vontam, eggyel több dolog került a számlámra.

Már korán reggel vártak rám. Szerencsére a kocsi a mélygarázsban parkolt. Onnan indultunk, de Ben még a kocsiban is a kezem fogta, megijedt a hangzavartól. Nem csodálom. Dean navigált bennünket, hogy még gyorsabban be tudjunk vásárolni. Természetesen a pékségben Ben alig tudott dönteni, mit szeretne. Alkudozott, míg meg nem győzött, hogy ebből is vegyünk, meg abból is. Szerelmemnek külön csomag készült, remélve, hogy javítok a helyzetemen.

A virágboltban nehezebb dolgunk volt. Az eladó majdnem rosszul lett, mikor meglátott minket. Aláírásért és egy közös fotóért cserébe megkaptam a legszebb és legnagyobb liliomcsokrot. Erős illata és a virág szépsége figyelemre méltó volt, illetve felfedeztem az ismerős illatot. Olíviának is mindig ilyen illata van. Arra lettem figyelmes, hogy egyre többen követtek mindet, így rövid úton belül a szállodába mentünk vissza.

Ben ment elől, kezében az egyik sütivel. A virággal a kezembe követtem, míg Dean-re maradta a nemes feladat, hogy a sütiket cipelje. A lakosztályba belépve felfedeztem Lívet az ablak előtt ácsorogni. Háttal állt nekünk, de úgy tűnt, hogy nagyon messze járnak a gondolatai. Kicsit jobban szemügyre véve átöltözött, s a haját is felkötötte. Nagyot sóhajtva fordult meg.

- Anya! Nézd, mit hoztunk Robbal! – Ben egyből az anyjához futott.

- Sejtettem, hogy valami ilyesmiben sántikáltok. Igazán szólhattatok volna… - szomorkásan beszélt. Egyből hozzá léptem, s átadtam a csokrot.

- Köszönöm! – szagolta meg csillogó szemekkel a liliomokat.

- Ben súgott. – simogattam meg a fejét. - Hoztunk reggelit is. – a zacskók az asztalon vártak ránk, míg Dean csendesen távozott. Viszont feltűnt, hogy Olívia olyan furcsán viselkedik. Leültette Ben-t az asztalhoz, aki lelkesen falatozott tovább.

- Kicsim, szépen egyél! Ha végeztél, moss kezet és nézheted a tévét, jó? Addig beszélgetek Rob-bal... – Ben vigyorogva bólogatott, Lív puszit nyomott a homlokára. Aztán felém fordult.

- Rob, beszélnünk kell! – nagyot nyeltem, mert valahogy baljós volt a hangja.

***