Pillanatok 1.

Egyre kevésbé érzékeltem a valóságot. Egy elmosódott, és kissé homályos, de annál vidámabb világba csöppentem. Mosoly kiült az arcomra, talán az első pohár pezsgő után és egyszerűen ott maradt. Azonban egyetlen pohárral nem volt elég a gyöngyöző nedűből. Édes zamata szinte itatta magát, s újabb és újabb kortyok csúsztak le a torkomon. Az alkohol pedig egyre vidámabbá tett mindkettőnket.

A fények a zene ütemére mozogtak. Lüktetett a ritmus benn a testem legmélyén. A csípőm mozdult jobbra balra ringott a zenére. Lassan úgy éreztem, hogy egyre kevés vagyok ura a testemnek. A fejemben minden gondolat tovatűnt és nem maradt más csak a jelen pillanatban jótékony üresség. Nem gondoltam, nem foglalkoztam semmivel.

Milánnal belemerültünk a táncba, de túlságosan hamar megszomjaztunk, így a kezem után nyúlt. Magával húzott, csak lépésben tudunk haladni, mert újabb és újabb táncoló párokba ütköztünk. S valahogy mindig magukkal akartak bennünket sodorni. De ellenálltunk, és elértük az asztalunk és a hozzá tartozó kissé kanapészerű ülőhelyünk. Együtt huppantunk, és vadul vigyorogni kezdtünk. Míg Milán töltött a poharainkba egy újabb adag pezsgőt. Tudtam, hogy nem kellene, mégis kaptam utána. Egy nagyobb korttyal ízleltem meg az aranyszínű italt.

- Azt hiszem, becsiccsentettem. – vigyorogva suttogtam a szavakat, mintha csak egy nagy titokról lenne szó. A poharam erősen fogtam, nehogy egyetlen csepp is kárba vesszen.

- Nem, Édesem. Te nem becsiccsentettél. – nevetve rázta meg a fejét Milán. – Petra, te is rendesen berúgtál, ahogy én.

- A te hibád. Miért kellett elővenned a pezsgőt? – kissé akadozó nyelvvel motyogtam, mert egyre jobban magával ragadott a bódultság.

- Hogy felejtsünk. – Milán hátra dőlt a kanapén. – Mert leléptél volna.

- Piszkosul jó illatod van... – közelebb bújtam és jó nagyot szippantottam Milán jellegzetes illatából. Az after shave erős aromája keveredett a parfümjével. Erős intenzív volt az egyveleg. Egyből beindította a fantáziám, ezen felbuzdulva az orrom hegyével cirógattam végig az arcát, a nyakát.

- Petra, fejezd be! – sóhajtotta nehezen, úgy tűnt, mintha bajban lenne. A testtartása és az összes izma megfeszült. – Ennek nem jó vége lesz...

- És ha pont ezt akarom? – újra nekifutottam, s most visszafele húztam az orrom. Éppen csak megérintettem a bőrét, lehelet finoman. Milán keze a vállaimról először a hátamra csúszott, majd a fenekemen állapodott meg.

- Nem vagy magadnál, ahogy én se.

- De igen! Tudom, mit akarok. – határozottan ejtettem ki a szavakat, nyoma sem volt az alkohol hatásának.

- Részeg vagy, és holnap úgyis megbánod. – a csípőmre fektette a kezét, míg ajkát a homlokomra nyomta.

- Kérlek, ne csináld ezt Milán! – remegett a hangom. - Ne lökj el te is! – Milán egy szót sem szólt, és nem is tett semmi. Tudtam, mit jelent ez anélkül, hogy bármit is mondott vagy tett volna. Az elmúlt évek alatt ügyesen megtanultam értelmezni a jeleket és a sorok között olvasni. Nem bírtam tovább vele maradni, a keze szinte égett. Felpattantam, s a tömegbe vetettem magam. Nehezen sikerült előre jutnom, mert lököttek, illetve elég ingatag lábakon is álltam. Mégis sikerült kijutnom a klubból, szinte fejbe vágott a friss levegő. Megtorpantam, mert kellett néhány perc, hogy összeszedjem magam.

A csillagos éjszaka elég hűvösnek tűnt a könnyű anyagú rövid ruhámban. A hideg oda-vissza végigfutott rajtam, összerázkódtam tőle. A karjaim magam köré fontam, hogy legalább az illúzió meglegyen, hogy valaki átölel. Keserű vigasz, mert akire igazán szükségem lett volna, az messze volt tőlem. Nem is fizikai távolság volt az, ami tényleg elválasztott bennünket. Hanem az a szakadék, mely valahogy az évek alatt alakult ki. Minden egyes nappal egyre messzebb és messzebb kerültünk a másiktól, s a visszavezető út pedig ezáltal a homályba veszett.

- Petra, várj! – távolinak tűnt Milán hangja, mégis édes dallamként szállt felém. Egyből a hang irányába fordultam, nem tudtam mi van velem ez már nem csak az alkohol hatása volt. – Most meg hova rohansz? – Milán néhány nagyobb lépéssel mellettem termett, és azzal az előzékeny tekintetével felfalt. Aztán kitárta a karjait, magához rántott. Szorosan egymásnak feszültünk. Az ajkai egyből megtalálták az enyémeket. Forró és izzó csókkal üdvözöltük a másikat, azonban fejbevágóan kijózanító volt a csók következménye.

- Engedj! Hagyj! Eressz! – kapálóztam, hogy mielőbb kiszabaduljak a karjai közül.

- Most te menekülsz. Most te löksz el. – elengedett, de éreztem, hogy nagyon nehezére esett most már.

- Elkéstél. Az előbb kész lettem volna minden félredobni, érted!

- Még Pétert is?

- Még a férjem is.