Novella 3.14 - Szerencse kegyeltje

Sziasztok,

meghoztam hát a folytatás. Bízom benne, hogy sokakat sikerül meglepnem ezzel a fordulattal. Tényleg örülnék, ha némi visszajelzés is érkezne (Finally-s oldalon is!!!).
Ezen kívül már csak egyetlen egy rész lesz és befejeződik ez a novella is. És hogy mi jön utána...... az még hadd legyen az én titkom.

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

14.

Ha egyszer megtetted

Olívia…

Elhangzott a legnehezebb és legsúlyosabb szavakat tartalmazó mondat. S a kéklő szemek már tényleg csak rám figyeltek. A pillantásaitól egyre inkább nehezemre esett megszólalni. Mégis tudtam, nem húzhatom tovább az időt, ennél jobb alkalmat keresve sem találtam volna. Nagyot nyeltem, s távoli suttogásként távoztak a megformált szavak. Fel sem fogtam, hogy megtettem, színt vallottam. Aztán csak álltam és vártam. Torkomban dobogott a szívem, végre kimondtam, de egy cseppet sem könnyebbültem meg, sőt a múló pillanatok egyre feszültebbekké tettek. Baljós csend állt be kettőnk között. Rob egyenesen rám meredt, s lassan fal fehérré vált. Zavartan rázta meg a fejét, mintha egy álomból akarna feleszmélni, de mivel nem egy álomban volt, így hasztalannak bizonyult minden.

- Biztos? – emelte fel a fejét, rám meredt. S pillantásaitól egyszeriben zavarba éreztem magam.

- Igen, teljesen. – bólintottam a szavaim mellé. Lassan elmosolyodott, és a karjaiba zárt.

- Anya, anya! – törte meg a csendet a csilingelő hang. Lágyan suttogott és megcirógatta az arcom. – Ébren vagy? – Elmosolyodtam, de legbelül a könnyeim patakokban folytak. Megint ugyanazt álmodtam, szinte már nem létezett olyan éjszaka, amelyen nem jött volna elő ez az álom. Tudtam, miért van ez. Ezt akartam, hogy történjen, de ez mindössze csak álom volt.

- Marissa, drágaságom, miért keltél fel ilyen korán? – csúsztam kicsit feljebb, s a takarót is felemeltem, hogy még könnyebben mellém bújhasson. Hosszú szőke haja, szív alakú arca és vékony alkatát tőlem örökölte. Kisbabaként viszont majdnem olyan volt, mint Ben. Azonban a hatalmas és roppant kifejező szemeit az apjának köszönheti.

- Ma van a szülinapom. – büszkén húzta ki magát. Aztán rám nézett, a szívem összeszorult a tekintetétől. Előre tudtam, mit fog kérdezni. – Ugye, apa is itt lesz? Eljön?

- Remélem. – simogattam meg a fejecskéjét, a gyönyörű hosszú loknijait. – Nagyon ajánlom neki! – sóhajtottam, s legbelül elmormoltam egy könnyed könyörgést. Marissa-ra gondoltam, aki egészen biztosan összetörik, megharagszik, ha az apja nem jelenik meg.

- Ez nem ér! – csattant fel Ben az ajtófélfának dőlve. – Engem megint kihagytok!

- Nem, dehogy! Gyere, kicsim! – csalogattam a nyúlánk alkatú fiút. Ben pedig vigyorogva ugrott bele az ágyba, s gondoskodott róla, hogy megkönnyebbülten nevetgéljünk tovább. Nekik köszönhetően tovább tudtam lépni a nyomasztó álmomon, mely lassan, évek óta állandóan visszatér az életembe.

Csendben figyeltem a két gyereket, és olyan büszkeség töltötte el a lelkem. Sok hasonlóság volt Ben és Marissa között, de olykor pont ugyanannyi különbség is. Minden alkalommal, mikor rájuk néztem, sosem bántam meg a döntésem. S ennek köszönhetően végre megnyugvásra lelt a lelkem. Meggondolatlan fiatal felnőttként felelőtlenül hozott döntésem sosem tudtam volna jóvá tenni, de enyhíthettem a bűntudatomon. Nem akartam erre gondolni, mert fájt az emlékezés. Így inkább indulót fújtam.

- Gyerünk, itt a reggeli ideje! Ki mit szeretne enni? – másztunk ki az ágyból. Persze a két gyerek sokkal gyorsabb volt.

- Palacsintát! – vigyorgott Ben. Nem is Ő lett volna, ha nem ezt mondja.

- Csokis golyókat! – Marissa is egyből a kedvencét kérte.

Míg kicsoszogtam a konyhába és előpakoltam a reggelit. A csokis golyók és tej került elő legelőször, ahogy Ben meglátta egyből kapott is a doboz után. Ügyesen öntött a húgának és a saját tányérjába is, majd nekem már csak tejjel kellett felöntenem az egészet.

- Képzeld anya, már csak egyetlen meccs van! Ha ott győzünk, miénk lesz a kupa! – lelkendezett Ben két ropogtatás között. Imádott minden sportot és a labdajátékokhoz kifejezetten jó érzéke volt. Bár mindig is hatalmas mozgásigénnyel rendelkezett, így egyáltalán nem meglepő, hogy ennyire odavan a fociért.

- Ugye, én is mehetek? – Marissa kérlelően nézett fel a tányérjából.

- Hát persze, kincsem! Mindenki megy, és együtt szurkolunk Ben-nek, hogy ügyes legyen!

- Flóra és Camilla is? Meg Carol néni? – sorolt végig mindenkit a tündérem.

- Igen, mindenki. – mosolyogtam, míg magamnak némi friss zöldséget mostam meg és szeleteltem.

Kulcszörgésre lettem figyelmes, s a záródó ajtó hangjára. Felkaptam a fejem, mert kissé korán volt még, legalábbis ez futott végig az agyamon. Csakhogy, mikor az órára pillantottam, akkor döbbentem meg igazán.

- Már ennyi az idő? – nyögtem fel meglepetten.

- Bizony, Kiscsillag. – vigyorogva lépett be Jack az ajtón.

- Apa! Ugye ma is focizunk? – támadt először Ben. Jack egyből lepacsizott a fiával és a felragyogó szemeiben láttam az apai büszkeséget.

- Még szép, hiszen a csatárnak mindig formában kell lennie!

- Jack bácsi... Jack bácsi... – huncutul vigyorgott Marissa. Addig sündörgött Jack körül, míg meg nem röptette a levegőben, amit kacagva fogadott. Hiába volt már nagy az ilyesmihez, mégis mindig rá tudta venne erre. A csillapodó nevetés után puszit nyomott Jack arcára. – Képzeld, a mami vett nekem hercegnős ruhát!

- Bajban lett volna a mami, ha nem így tesz. Egy hercegnőnek egy hercegnős ruha jár, de várjunk csak. – játszotta el az elgondolkozót. – Miért is?

- Mert ma van a szülinapom, Jack bácsi!

- Hát persze! – puszilta meg a tündérkét. – De most nyomás öltözni, mert elkésünk! Siess! – Jack letette Marissa-t, aki egyből rohanni kezdett.

- Lassabban, Édesem! – szóltam utána, de meg sem hallotta.

- Hogy vagy, Kiscsillag? – ölelt meg Jack. Készségesen bújtam az erős karok közé.

- Megvagyok. Ez a legboldogabb nap, de mégsem tudom szomorúság nélkül nézni magunkat.

- Inkább csak a boldogságra koncentrálj! Marissa a legfontosabb. Amúgy is, nem hihetetlen, egy újabb év telt el?

- De igen! Nagyon is. Tegnap még a karomban tartottam. Egy picike csecsemő volt, most meg egy gyönyörű kislány.

- Nekem mondod? Hiszen Ben is nemrég még a hülyeségeken törte a fejét, most meg nézz rá! A lányok is akkorát nőttek.

- Tüneményesek. – kezdtem el pakolászni, míg Jack-et kávéval kínáltam.

- Jaj, már megint ezt a nyúleledelt rágod? Nem hiszem el, hogy nem mondtál le erről a baromságról.

- Legalább halkabban beszélj! Ez nem az. Igen is formában kell maradnom. Már nem vagyok olyan, mint régen. Azért itt-ott meglátszik, hogy szültem.

- Ti lökött nők! Carol is ugyanezt mondja és csinálja. – forgatat a szemeit Jack.

Mosolyogva sétáltam a gyerekek után, míg Jack telefonált egyet. Ben már majdnem készen volt, még az edzőcuccát halmozta be a táskájába, viszont Marissa az öltözködés helyett inkább elkezdett játszani. Gyorsan felöltöztettem és összepakoltam a tündéres hátizsákját, amiben néhány játékhoz ragaszkodott. Jack már kissé türelmetlen volt, de egy szót sem szólt, hanem egy puszit nyomott az arcomra. Marissa a kezét nyújtotta, míg Ben csak lazán sétált előttük. Először visszasétáltak a szomszédba, ahol Flóra és Camilla is csatlakozott a társasághoz. Elindultak az óvodába, az iskolába.

Imádtam itt lakni, mert a két ház egymás mellett volt. Megcsináltuk, hogy közös legyen a kert, így a gyerekek is nagyobb területen őrjönghettek. Nekem is meglett a saját életem, ahogy Jack-nek és Carol-nak is. Mondjuk a szerelmi életem egykor nagyon félre siklott, amit aztán soha többé nem tudtam helyrehozni. Próbálkoztam, hiszen mindenkinek kell egy igazi társ, azonban nagyon úgy tűnt, hogy a sajátom megtaláltam, de el is vesztettem. Nem akartam magam sajnáltatni, sőt utáltam az ilyen pillanatokat. Aztán észbe kaptam és készülődni kezdtem. Össze kellett pakolnom, eltakarítani a reggeli maradványait. Befejezni az ajándékok csomagolását. Egy jó fél órával később Carol csatlakozott hozzám, s ketten jó kis beszélgetés közepette álltunk neki feldíszíteni a házat.

- Hogy viseled? – utalt Carol az Ő hiányára.

- Neked nem tudok hazudni. Hiányzik, pokolian. Nem volt mellettem, nem támogatott és nem segített. Elfordult tőlem, tőlünk... – összeszorult a torkom.

- Rob, beszélnünk kell! – nagyot nyeltem. – Van valami, amit el kell mondanom.

- Miért érzem, hogy ebből jó nem fogok kijönni. – húzta el a száját, egy kellemetlen grimaszt vágott. Míg nagy levegőt vettem és végre volt elég bátorságom, hogy megszólaljak.

- Terhes vagyok. – kimondtam, csakhogy egyáltalán nem azt a reakciót kaptam, amit vártam.

- A rohad életbe! – csattant fel mérgesen. – A francba, hát mégsem szedted, azokat az átkozott tablettákat. – mintha egy vödör hidegvizet öntöttek volna a nyakamba. Hitetlenkedve álltam Robbal szembe, aki egyáltalán nem az a férfi volt, akibe én beleszerettem.

- De te sem védekeztél, ha jól emlékszem. Még csak a kezed ügyébe sem került egy átkozott gumi! – a hirtelen felfortyanó düh adott elég erőt, hogy feleseljek vele.

- Most mit vársz tőlem? Mit csináljak? – tárta szét a kezeit. – Vegyelek el?

- Egyáltalán nem ezt mondtam, még csak nem is utaltam rá.

- Egy gyerek? – szántotta végig a haját, mindkét kezével. – Ennél rosszabbkor nem is jöhetett volna. Most, mikor fut a szekér. Nem adhatok fel mindent.

- Nem ezt kértem, nem ezt mondtam. – immár kibuggyant az első könnycseppem. – Ezek után már csak annyit szeretnék tudni, akarsz-e a kisbabám apja lenni?

- Persze, de ez akkor sem a legjobb pillanat. Tényleg akarod?

- Te meg vagy veszve! Még csak meg se forduljon a fejedbe. Nem vetetem el. – most már jobban folytak a könnyeim. Aztán akaratlanul bukott ki belőlem a vallomás. – Egyszer már megtettem, de soha többé nem követem el ezt a hibát.

- Mi van? – döbbent le Rob. Elkapta a karom, s erősen tartott. – Mégis mikor?

- Az anyukám halála előtt nem sokkal. – vallottam be, ami már régóta a szívem nyomta. – Egy átbulizott éjszaka nem várt következménye volt.

- Ezt nem hiszem el! Nem is ismerlek! Legalább egy vadidegen volt?

- Mit számít már ki volt! Fiatal voltam, zaklatott és a szerencse is elpártolt tőlem.

- Nekem igen is számít. Ha egyszer megtetted... – harapta el a mondat végét. – Mindeddig titkoltad, ezek után, hogy bízzak meg benned?

- Soha nem akartam kizárni, soha nem tiltottam el a lányától. – sóhajtottam kissé keserűen. – Mindig megvolt a lehetősége, de arról nem tehetek, hogy nem élt vele... Saját magának köszönheti, hogy amolyan hétvégi apuka lett belőle. Bár az sem, mert az igazi csoda, ha havonta felbukkan.

- Sajnálom, mert tényleg bíztam benne, hogy rendbe jönnek a dolgaitok.

- Talán az elején még én is.

A konyhában kávéztunk, mikor megszólalt a csengő. Egy futár volt, aki egy nagyobb méretű dobozt adott át nekem. Fizetve volt, csak egyetlen aláírást kellett adnom. Tanácstalanul forgattam a dobozt, mert semmit sem lehetett belőle kivenni, mit rejt. S ekkor még visszafordult a futár.

- Ezt majdnem elfelejtettem. Ez hozzá tartozik! – nyújtott át nekem egy borítékot.

- Köszönöm. – átvettem majd immár a fehér borítékra meredtem. A futár már régen elhajtott, mikor még mindig az ajtóban ácsorogtam. Rosszat sejtettem, mert egyetlen dologra bírtam gondolni.

- Lív, mi történt? – lépett mellém Carol.

- Futár volt, ezt hozta. – Carol átvette tőlem a dobozt. – Akkor legalább a borítékot nyisd ki!

Tétován fordítottam meg és egyetlen név volt rajta. „Marissa” Felismertem a kézírást, és egyre inkább tudtam ez mit jelent. Sürgetve téptem fel a borítékot. Át futottam a sorokat, és szinte kiesett a kezemből a papírlap. Fortyogtam a dühtől, a telefonom után nyúltam egy cseppet sem számított az időeltolódás vagy, hogy éppen zavarom. Bár tulajdonképpen nem is tudtam, hogy merre jár a világban. – Ezt nem csinálhatod velünk büntetlenül! – morogtam, míg előkerestem a számát.

- Rob! Ezt nem teheted! – köszönés nélkül szóltam bele a telefonban. Megfeledkeztem minden illemről olyan ideges voltam.

- Helló, Blair vagyok! Mindjárt adom! – szólalt bele a telefonba egy ismeretlen női hang. Egy percre vesztettem a lendületemből. – Rob! – kiáltotta el a csaj.

- Mi van cica? – hallottam meg Rob alkoholtól fátyolos hangját, sőt még a elcsattanó csókot is hallottam. Felfordult a gyomrom. – Valami nő kiabál... – adta át a telefont az a liba.

- Jó, gyors leszek... –vette át a készüléket a férfi. – Cica fel ne öltözz, inkább hozd a pezsgőt! – újabb csók hallatszott, és nagyon kicsin múlott, hogy elő adjam a gyomrom csekély tartalmát.

- Rob, a francba itt vagyok! Mindent hallok!

- Olívia, mit akarsz? – sóhajtott egyet és kelletlenül beszélt a készülékbe.

- Azt, hogy eleget tegyél az ígéretednek, amit a lányodnak tettél! Azt ígérted, hogy itt leszel a születésnapján. Hol a fészkes fenében vagy? Mi olyan rohadt fontos, hogy ne tudd otthagyni néhány órára?

- Befejezted? Békén lehet hagyni! Forgattunk egész eddig lóg a belem a sok munkától. Küldtem ajándékot. Mit akarsz még, ketté nem tudok szakadni!

- Nem az ajándékod kell, soha nem is kellett semmi. Csak az, hogy néha napján legalább a lányod előtt normális apa legyél. – a könnyek erősen szúrták a szemeim, de nem engedtem nekik. – Vagy az a lotyó nem enged?

- Nem lotyó, hanem a menyasszonyom. – ahogy kimondta egy éles kést szúrt a szívembe. Tudtam mindig is, hogy nem vagyok normális, hiszen valahol a lelkem legmélyén reménykedtem. Talán egyszer majd képesek leszünk a múlton túllépni és kibékülni. Azonban az évek múlásával inkább csak rosszabbodott a helyzet. Olyannyira, hogy végül saját magam tettem tönkre a kapcsolataim, mármint minden próbálkozásom egy másik férfi oldalán.

- Nem is értem, mit vártam tőled! – csattantam fel és lenyomtam a telefont. Kár volt beszélnem vele, mert ettől még rosszabbul éreztem magam, mint előtt. Ettől kezdve teljesen el volt rontva a hangulatom. Természetesen Carol-on kívül senki nem tudott, nem láthatott rajtam semmit.

Órák múlva egy gyönyörű hercegnő szülinapját kezdtük el ünnepelni. A meghívott gyerekekkel együtt rohangáltak a mieink kint a kertbe. Míg a szülök egy-egy üdítő társaságában beszélgettek. Éppen Maya anyukájával, Karin-nal beszélgettem, mikor újabb és váratlan vendégek érkeztek.

- Boldog szülinapot! – mosolyodott el a gyönyörű kismama, míg a nagyra nőtt pocakját simogatta. A párja pedig szorosan követte és egy hatalmas plüssmacit cipelt óriási piros masnival átkötve.

- Sziasztok! – léptem hozzájuk, és csodálkozva néztem végig rajtuk.

- Ne is kérdezd, nem engedett az elhatározásából. – két puszival üdvözölt Garrett. – Ezt hova tehetem?

- Nagyon örülök nektek! Ez hatalmas! Igazán nem kellett volna! – ámuldoztam, mert baromi édes volt a maci, amit Marissa imádni fog. Azonban most a barátaival való játék sokkal jobban lekötötte. – A nappaliba, kérlek!

- Kristen, csoda szép vagy! Gyere, ülj le és ne ácsorogj!

- Jól vagyok, és ki nem hagyhattam a keresztlányom buliját! Garrett is megpróbált lebeszélni, de tényleg jól vagyok. Még van pár hét a szülésig. A picike még nem szeretne kibújni.

- Olyan hihetetlen, nem? – mosolyogva néztem, amint Kris a kezét a pocakjára fekteti. Rugdosott a babája, s minden alkalommal akaratlanul vigyorogni kezdett a kismama.

- Nagyon. Nem is gondoltam rá, hogy ennyire élvezni fogom. Jó mondjuk, már itt volt az ideje. Már mindketten szerettünk volna babát, szóval pont jókor jön.

- Hogy tetszik nektek London? Ezek szerint maradtok még egy jó darabig?

- Már megszoktuk, nekem könnyebb volt. Garrett kevésbé díjazta. De azt belátta, hogy Los Angeles-ben nem tudtunk volna megmaradni. Nyugodt körülményeket szerettünk volna magunk köré. Végülis nekem a forgatókönyvírás miatt teljesen mindegy hol vagyok. Mostanában úgysem szeretnék forgatni. Garrett meg élvezi a rendezést.

- Szerencsések vagytok.

- Lív, ne aggódj, te is megtalálod a megfelelő pasit! Pont ezért is hívtam el egy ismerőst. Oh, már itt is van. – pont ebben a pillanatban tűnt fel Garrett, aki lelkesen magyarázott valakinek.

- Olív hadd mutassam be Josh-t. Egy nagyon kedves barátunk.

- Örvendek, Olívia! – nyújtotta kezét a férfi, amit egy picikét zavartan fogadtam el.

- Helló, Josh! – volt valami abban a mosolyban, ami egyszerre bűvölt el. Barátságos kisugárzása csak még vonzóbbá tette a nagyon jóképű férfit.

Kris és Garrett csendben bújt össze, finoman hallgatózott, míg mi beszélgetésbe elegyedtünk. Meglepett Josh őszintesége és nyíltsága. Persze mindez egyértelműen pozitív oldalra billentette a mérleget.

- Apa! Apa! – hallottam meg Marissa hangját. Mindent eldobott a keze ügyéből, és Rob felé kezdett el futni. – Eljöttél!

- Szia, Marissa! – tökéletes lett volna az összkép. A felszabadult és jóvágású férfibe most, mikor ránéztem újra beleszerettem volna. De az egészet egy nagy képtelenségnek éreztem, minket már csak egyetlen dolog kötött össze. Marissa. A tekintetem tovább tévedt, s mellettük ott álldogált egy ismeretlen nő.

- Ki az a nő Robbal? – végül Kristen merte kimondani a kérdést, amitől más félt.

- A menyasszonya... – nyögtem ki nagy nehezen, mire megfagyott a levegő.

***