44. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

szeptember második bejegyzése...
Némi gondolkodás után arra jutottam, hogy fixálom a frisseket. Megmarad a heti 2 friss, ami annyit jelent, hogy HÉTFŐnként a novella újabb részei kerülnek ki, míg CSÜTÖRTÖKön (PÉNTEKen) hozom Flóráékat. Ha bármi változás lenne, akkor jobb felső rovatba "Hírek, információk"-nál kiírom, meg a CHAT-ben is hagyok üzit!
Most pedig következzen a 44. fejezet, és ahogy a részletből sejteni lehetett, jönnek a fordulatok. Szép hosszú és elég ütős lett a fejezet, szóval kapaszkodjatok erősen, míg olvastok!

Jó olvasást!
Nagyon kíváncsian várom a hozzászólásokat! Mindenkit kérek szépen, hogy írjon!!!

Puszi,
ZoÉ 

„Létezik az a pillanat, amikor az ember megtehet valamit, és övé lehet a boldogság, ez a pillanat eltarthat néhány napig, olykor néhány hétig, legfeljebb néhány hónapig, de csak egyszer, egyetlenegyszer fordul elő, és ha az ember később vissza szeretne térni ehhez a pillanathoz, az egyszerűen lehetetlen, nincs már helye a lelkesedésnek, a hitnek és a bizalomnak, marad a csendes beletörődés, a kölcsönös, szomorú szánalom, a haszontalan, de biztos tudás, hogy valami megtörténhetett, létrejöhetett volna, de egyszerűen méltatlannak bizonyultunk az adományra.”

(Michel Houellebecq)

Flóra

Los Angeles, 2011.09.16.

Gyorsan teltek egymás után a napok, a hetek. Alig akartam elhinni, hogy most már szeptember közepe van. Szinte elillant mellettem, mellettünk az idő. A Torontóban eltöltött pár napot pihenésre szántuk, mert Rob eléggé elfáradt a forgatás során és az a néhány nap már semmin sem változtatott. A szülei is szívesen maradtak, sőt pár nappal elhalasztották a hazarepülést. Láttam és éreztem Claire-en az igyekezetet, hogy barátkozni szeretne velem, de még a könnyed csevejben is volt néhány olyan megjegyzése, mellyel éppen az ellenkezőjét érte el. Főleg, mikor észre sem vette és Sarah-t hozta szóba. Ez rosszul esett, de igyekeztem türtőztetni magam, hiszen csak pár napról volt szó. Aztán tényleg búcsút vettünk Torontótól, s mintha csak megéreztem volna, hogy Los Angeles-be való visszatérésünkkel változás indul az életünkben.

Július végéig minden olyan volt, mint egy álom. Rob-bal visszacuccoltunk a villába, Rosa legnagyobb örömére, mert így végre élet költözött a házba. Az a két hét tényleg olyan volt, mintha tipikus nászutasok lennénk. Alig akartuk elengedni egymást, ragaszkodtunk egymáshoz és szinte pillanatok alatt az ártatlan pusziból vagy simogatásból is forró szeretkezés alakult ki. Szórakoztunk és jól éreztük magunkat együtt vagy társasággal. A barátaimmal is összejártunk, és Rob őket is egyre jobban megismerhette. Egy kicsit hiányzott a londoni társaság, mert időközben Cosmo is hazarepült. Telefonon, s neten igyekeztem tartani velük a kapcsolatot, nemcsak munka, hanem privát dolgok miatt is. Más estéken pedig Rob néhány barátjával jöttünk össze egy jó hangulatú vacsorára vagy egy-egy koncertre látogattunk el. Mindenki örömmel fogadott bennünket, és olyan természetes volt, hogy együtt vagyunk. Öleltük egymást, kézen fogva sétáltunk, csókot loptunk a másiktól. Minden egyes érintés, gesztus természetesen és magától értetődően jött.

Augusztus első két hetében beindult a mókuskerék. Mindkettőnknek fokozódott a tempó munkafronton. Steph apránként, de sikeresen megtöltötte Rob dolgozószobáját a legkülönfélébb forgatókönyvekkel. Rengeteg új felkérés, ajánlat sorakozott fel, melyekről Robnak kellett döntenie. Az egész napját a különböző scriptek olvasásával töltötte. Máskor pedig egy lépést sem tett meg az éppen olvasott darabtól. Azt vettem észre, hogy egyre csak növekedett a forgatásra érdemes forgatókönyvek halmaza. Rob alapos volt és körültekintő, mindent mérlegel és csak az érvek hosszú lajstroma után hozta meg a végső döntést. Ez egy hosszú folyamat volt, mely hozzájárult ahhoz, hogy a hétköznapok jelentős részét külön töltöttük, alig láttuk egymás, mert szinte az egész napom a cégnél töltöttem.

Egész napom a kimutatások böngészésével ment el. Úgy éreztem, hogy már kifolyik a szemem, ha akár csak egyetlen oldalt is meg kellene még néznem. Pedig úgy voltam vele, hogy addig nem megyek haza, míg be nem fejezem a jelenlegi munkát. Későre járt már akkor is, mikor egy kávéért megszakítottam a munkát. S az óta pedig órák teltek el. Franco irodájában, a hatalmas asztalon valamint a digitális táblán futottak végig a számok és a különféle adatok. Ezek között kutakodtunk. Franco az asztal végénél ült és a fejét megtámasztva olvasta a vaskos jelentést. Valamikor a nap folyamán megszabadult a zakójától, és néhány órával ezelőtt levetette a nyakkendőjét és kigombolta az ing felső gombját. Sötét haján megcsillant a lámpa fénye, a hófehér ing csak még szexisebbé tette. Egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy az évek múlásával csak még sármosabb lett. Megérezte, hogy Őt nézem, mert pont akkor kellett neki felpillantania, mire csak zavartan a táblára kaptam a fejem, úgy viselkedtem, mint egy eszetlen csitri. Természetesen kiszúrta, hogy Őt nézem és ez valamiféle pimasz mosolyt varázsolt a képére. Az egész irodában feltehetőleg csak ketten voltunk, s némán egymás mellett dolgoztunk. Újra Franco felé vándorolt a tekintetem, most Ő volt az, aki engem figyelt. Csak hogy Ő nem zavartatta magát, hanem inkább elégedetten dőlt hátra a széken.

- Nem találom… - félre tette az iratkötetet és úgy kezdett el beszélni.

-… a hibát. – csakhogy befejeztem a mondatát. – Pedig a negyedéves számok… - kezdtem el a gondolatmenetem kifejtésébe, de még mielőtt befejeztem volna, olvasott a gondolataimban.

-… eltérést mutatnak. Tízezrek… - fel sem fogtam mit beszélt, mert engem teljes mértékben az kötött le, hogy még mindig képesek vagyunk befejezni egymás mondatait anélkül, hogy bármit is egyeztettünk volna. Elképedve néztem Őt, de Franco a tekintetét az előtte heverő dossziéba temette.

Kényelmetlen volt már a helyem, így tettem néhány lépést. Hiába néztem a táblát csak nem jött az isteni szikra. Kicsit eltávolodtam az asztaltól. Az egész irodában félhomály uralkodott, és ahogy tettem néhány lépést az ablak felé a saját tükörképem mellett a kivilágított város képe tárult elém.

- Szerintem a többit hagyjuk holnapra! – megborzongtam, mert roppant közelről hallottam és nagyon váratlanul ért Franco hangja. Mögöttem állt, zsebre dugott kezekkel.

- A város még mindig… - a közelsége hatással volt rám. Kiszáradt a szám, felgyorsult a pulzusom. Meg kellett állnom, hogy a hangomon ne legyen érezhető a hatása.

- gyönyörű és nyüzsgő… Sosem alszik! – és újra befejezte a mondatom, pontosan ugyanazokat a szavakat használta, melyek átfutottak a fejemben. – Menjünk! Elkísérlek a kocsidig! – aztán ellépett mellőlem, de a tekintetem egyre jobban vonzotta. Az asztaláról zsebre tette a telefonját, és a nyakkendőjét. Felkapta a szék hátára terített zakóját és belebújt. – Te nem készülődsz? – a hangja észhez térített és az asztalhoz siettem. Hosszú percekbe teltek, míg rendet hagytunk magunk után. Mindezt néma csendben tettük, mert már mindketten fáradtak voltunk.

Franco ígéretéhez híven a kocsimig kísért, hogy biztonságban tudjon. Még szerencse, hogy Demo adott kölcsön egy autót, amellyel sokkal gyorsabban és könnyebben közlekedhettem a városban. Ugyanakkor így nem kellett amiatt aggódnom, hogy Rob-nak mikor van szüksége a kocsijára. Franco azzal a csibészes mosolyával köszönt el tőlem. Megvárta, míg beszálltam, beindítottam a motort és elhajtottam. A kivilágított városon át hajtottam, egyáltalán nem siettem. Csak élveztem, hogy a kocsiban ülök és hazafele tartok. Mikor megpillantottam a hatalmas kaput, akkor egyből bűntudatom támadt.

A bejárat előtt parkoltam le, már semmi kedvem nem volt elmenni a garázsig. Igyekeztem befele, mert tényleg sokáig kimaradtam. Halkan nyitottam ki a bejárati ajtót, majd ugyanilyen csendben csuktam be magam mögött.

- Csak hogy hazaértél! – meglepett az álmos hang, mely tulajdonosa a dolgozószoba felől érkezett. – Aggódtam érted! Miért nem hívtál? Hol a fenében voltál eddig?

- Rob? – sikerült úrrá lenni a hangomon.

- Miért kit vártál? – bosszús volt. A dolgozószobából a konyhába ment. Nem volt hajlandó megállni, így követtem, miután lerúgtam a cipőm, ledobtam a kulcsom és a táskám.

- Túlóráztam. Bent voltam az irodában… és elszaladt az idő…

- Túlóráztál? – fintorogva nyitotta ki a hűtő ajtaját. –Mostanában, egyre gyakrabban! – kivette a gyümölcsleves kancsót. - Miért érzem azt, hogy nem egyedül voltál? Az a szemét is ott volt?

- Kérlek, értsd meg! Franco-é a cég… természetes, hogy Ő is ott van… - fáradtam bújtam hozzá, csakhogy nem volt vevő a dologra.

- Fáradt vagyok… Lefekszem, eddig csak téged vártalak… - szemrehányóan vetette oda nekem, miután megitta a kitöltött gyümölcslevet.

- Gyorsan letusolok és megyek én is! – szóltam utána.

Valóban egyre többször túlóráztam és pokolian fáradtan, meggyötörtén értem haza. Robbal ez egy örök téma volt kettőnk között. Egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy pont Franco cégénél dolgozom, de nem tudtam, mit tenni. Kötött a szerződésem. Rob ilyenkor morogva vette tudomásul, majd elvonult. Ugyanez a műsor ment le most is. Gyorsan zuhanyoztam, majd óvatosan mellé másztam az ágyba. Félálomban volt már, de egyből reagált a közelségemre. Néhány engesztelő csók, és simogatás után újra minden rendben volt kettőnk között, bár csak a következő kimerítő nap végéig.

- Értsd meg, aggódom érted! – suttogta bele a számba, aztán nyelve végigrajzolta a szám. Egy hosszú és édes csók utána magához húzott és pillanatok alatt mindketten elaludtunk.

Aztán másnap egy újabb nap indult. Rob csókjaira és finom cirógatására ébredtem. Elégedetten nyújtóztam, mert ez azt bizonyította, hogy minden mérge elszállt és más célja is volt. Az elmúlt napokban végig későn értem haza, s hulla fáradtan kerültem ágyba. S a szerelmi életünk teljesen háttérbe szorult. Rob érintésein éreztem, hogy figyelmet követel, és a csókjai is egyre mohóbbak lettek. Még teljesen magamhoz sem tértem, de a könnyű szatén hálóingtől megszabadított. A kezei kutakodva járták be a testem, felfedeztek minden egyes centit. Izgatott, ahogy csókokat lehelt a nyakamra, ahogy a melleimet rajzolta körbe a nyelvével vagy ujjait fúrta belém. A vágyat és a tűzet hamar felszította, s egyre jobban kívántam Őt. Ujjait hamar férfiassága követte, olyan mélyre merült amennyire csak tudott. Kezdeti lassú és elnyújtott lökései egyre sürgetőbbek, gyorsabbak lettek. Kétségtelenül élveztem az együttlét minden pillanatát. Az orgazmus elemi erővel söpört végig a rajtam. Azonban ez a szeretkezés közel sem olyan volt, mint amiben eddig részem volt vele. Robot teljes mértékben csak az ösztön vezérelte.

Az ágyba elterülve pihegtünk, nem volt ölelkezés, vagy csókolózás. Csak egymás mellett feküdtünk, s ez aggodalommal töltött el. – Hát elértük volna a maximális határokat? Már semmi új és érdekes nincs a másikban? Megismertük egymást, s innentől valamiféle langymeleg kapcsolat lesz közöttünk? Innentől kezdve a megszokás vagy pusztán az ösztön fogja uralni az érintkezéseinket? – egy nagyobb sóhaj után másztam ki az ágyból. Ideje volt készülődnöm, mert sosem szerettem elkésni.

Végeztem a zuhanyzással, mikor Rob feltűnt a fürdő ajtajában. Észrevette, hogy éppen ki akartam szállni, és a törölközővel a kezében lépett oda hozzá. Rám terítette a puha anyagot és úgy húzott magához Egy könnyed csókot lehelt az ajkaimra, majd belépett a zuhanykabinba. Visszasétáltam a hálóba, megtörölköztem, majd törölközőbe csavarva léptem a szekrényhez, hogy fehérneműt vegyek magamra. Egyszerű csipkés francia bugyit és a hozzá tartozó melltartóban álltam meg a fürdőszobai tükör előtt. Leheletnyi sminket kentem fel, átfésültem a hajam, készülődtem. Rob ekkor lépett ki a zuhanykabinból. Törölközőért nyúlt, amit maga köré csavart. Szórakozott mosoly ült a szája szegletében. Hozzám lépett és puszit nyomott a vállamra, a nyakamra. A hajáról egy-egy csepp szalad végig a bőrömön. Szemei követték a cseppek útját, melyek végül a melleim között tűntek el. A tükörbe nézett és kacsintott felém, aztán kisétált az ajtón. Az agyam jelentős részét már nemcsak a munka foglalta le, hanem a lelkemben egyre növekvő kétely. Egyre kézzelfoghatóbbá vált a változás, amiről Rob nem vett vagy nem akart tudomást venni. Reggeli után egy újabb könnyed csókkal engedett el.

Az irodában őrültek háza volt. Mindenki jóval idegesebb és ingerültebb volt, bár ez részben Arthur jelenlétének volt köszönhető. Egész nap ismét Franco irodájában dolgoztam, kisebb-nagyobb megszakításokkal Franco-val együtt. Nem bírtam rajta kiigazodni, mivel olyan kedvesen és gyengéden viselkedett velem, mint még soha.

- Várj, segítek! – kapta fel a hatalmas iratköteget, melyet arrébb kellett pakolni, hogy hozzáférjek a többihez.

- Köszönöm – suttogtam felé, mire csak elmosolyodott. Újra az a gyengéd pasi volt, akibe annak idején beleszerettem.

A dolgos napokon nem egyszer felejtettem el, enni vagy inni. S olyankor Ő gondoskodott rólam, a kedvenceimet rendelte és együtt ebédeltünk az irodában. Beszélgettünk és ennyi év után újra csak ismerkedtünk egymással, hiszen változtunk. Valahol mélyen legbelül imponált nekem, hogy Franco képes újra ismerkedni, ezáltal újra meghódítani engem. Ezt csak félve ismertem be magamnak, de be kellett, mikor azon kaptam magam, hogy egyre többször és egyre izgatottabban készülődök reggelente. Várakozással telve indultam el dolgozni, vártam a pillanatot, hogy újra találkozzak Franco-val.

Egész nap alig láttam, mikor ebédszünethez közeledve berobogott az irodájába. Lehengerlően mosolygott, mert megijesztett a lendületes érkezéséve. Az asztalánál ültem, mert éppen egy jelentést gépeltem. Szorosam mellettem állt meg, és szó szerint a kezeimre csukta a laptopot.

- Flóra, most pedig dobj el mindent, elmegyünk ebédelni! – határozottan és szúrós tekintettel nézett rám.

- Dehogy, ezt még befejezem. – nyúltam, hogy kinyissam, a laptopot még mielőtt elveszne az egész és kezdhetem elölről.

- Nem, már elegem van az irodai ebédekből. - kezemért nyúlt és megállított.

- Azt hittem, szeretsz itt lenni az irodába. – emeltem fel a fejem, miközben még mindig fogta a kezem.

- Igen, de most valami változatosságra vágyom. Gyere, nem bánod meg! – felhúzott a székből. - Van egy szuper olasz étterem, tudom, hogy odáig vagy az olasz kajáért is.

- Legyen, de előbb elmentem! – rámentem a mentés ikonjára, majd pedig lehajtottam a laptopot. - Akkor ajánlom, hogy a legfinomabb konyha legyen. – egymás mellett haladtunk az ajtó felé.

Franco ragaszkodott hozzá, hogy a kocsijával menjünk, és hogy ő vezessen. Nem volt más dolgom, csak kényelmesen hátradőlni. Egy tipikus olasz stílusú étterembe tértünk be és ebben volt a bája. Fenséges illatok fogadtak bennünket már akkor, mikor beléptünk az ajtón. Külön kértük, hogy lehetőleg szabad ég alatt kapjunk asztalt. Egy kisebb, de annál hangulatosabb zárt kertbe vezetett bennünket a pincér. Franco egyből le is adta a rendelést, míg én csak ámultam és bámultam ezen a földre szállt paradicsomban. Ebéd alatt beszélgettünk első sorban a cég ügyeiről, de aztán valahogy mégis a magánéletünk fele terelődött a szó. Kedélyesen csevegtünk, bár furcsán éreztem magam, mert Franco már napok óta nem ugyanolyan volt. Nem nyomult, amit nem tudtam megérteni.

- Találkoztam valakivel. A minap futottunk össze az egyik céges ülésen. - Kibukott belőle, és megtudtam, mi ez a hirtelen változás. – Laurának hívják. Gyönyörű, bár fiatalabb nálam. Sikeres, és nagyon tehetséges az üzleti világban. - Valamilyen furcsa és megmagyarázatlan oknál fogva zavart, sőt kifejezetten bántott a dolog. Van valaki, aki után Franco érdeklődik. Laura. – ízleltem annak a nőnek a nevét. Mosollyal mesélt róla. Erőt vettem magamon, s igyekeztem nem a jelét adni, hogy zavar ez a hirtelen jött érdeklődés. Ezen rágódtam a nap további részében.

Augusztus utolsó két hetében pedig teljesen egyedül maradtam. Ez pedig egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetem. Rob-nak interjúi, fotózásai, tv-s szereplései és a következő projektjéhez megbeszélések tarkították a mindennapjait. Ezekhez pedig utaznia kellett. Egyre többet és egyre hosszabb időre. A kezdeti lelkes telefonálás, videó beszélgetés lassan lecsengett és már csak egy-egy rövidke üzenet, e-mail várt rám. Tudtam, hogy sok dolga, sok feladata van, melyeknek eleget kell tennie. De mégis hiányzott, hogy nem hallottam a hangját, hogy nem mesélte el, milyen volt a napja, vagy éppen nem ölelt magához. A csókjairól és a szeretkezésekről nem is beszélve. Franco is tartotta tőlem a három lépés távolságot. Tényleg együtt dolgoztunk, egész nap egy irodában voltunk, de még is távolság volt közöttünk. S minden egyes nappal ez a távolság mintha növekedett volna.

Aztán haladt az idő, s újabb hónap következett a naptárban. Szeptember katasztrofálisan indult. Robot haza vártam, csak hogy Őt New York-ban tartották, s nem egyedül volt ott, hanem Sarah társaságát élvezhette. Interjúkat adtak és fotósorozatok készültek róluk. Némely gyenge pillanatomban felmerészkedtem a világhálóra, hogy megtudjam, éppen mivel tömik a jónép fejét. Elszörnyedve tapasztaltam, hogy a legnagyobb hülyeségektől sem rettennek el, s simán lehozzák azokat, mint valóságos hír. Ahogy a mosolygós férfit néztem a képeken hirtelen megint nagyon egyedül éreztem magam. Időnként, inkább hétvégenként egyre több futamra jártam ki, hogy elűzzem a magányom, csakhogy ezek sem jelentették azt az örömöt, mint régen. Egyedül voltam, hiányzott valaki az életemből. Franco-val tényleg már csak barátok voltunk, Rob pedig távol volt. Elveszettnek és elkeseredettnek éreztem magam. Nagyon hiányzott a törődés és a szex is, melyeket eddig Robtól mindig megkaptam, s míg el nem távolodtunk addig nem is tudtam, mekkora kincs ez Ő teljes valójában.

Már szeptember derekán jártunk, aznap váratlan dolog történt. Péntek este pakoltam össze az irodába, mert ismételten túlóráztam. Közben vártam Rob hívását, mert ígérte, hogy hívni fog, ha vége lesz a megbeszéléseinek. Most már lassan mindent elrendeztek, és hivatalossá vált a projekt, melyet forgatni fognak. Rob nemcsak főszereplő lesz benne, hanem producer is, vagy valami ilyesmi. Nem túlzottan voltam tisztában kinek mi a feladata. Rob ugyan próbálta elmagyarázni, csakhogy a lendület és a lelkesedés mindig más és más irányba sodorta, úgyhogy az eredeti kérdésre nem igazán kaptam választ. Csalódottan tettem el a telefonom és markoltam fel a kulcscsomóm, hogy elhagyjam az irodát.

- Befejezted mára a munkát? – az ajtófélfának támaszkodott és úgy figyelt engem. Csak bólintottam és felvettem a táskám a vállamra. – Akkor mit szólnál, ha elmennénk vacsorázni?

- Franco, ez kedves, de szeretnék haza menni – válaszoltam neki a lehető legudvariasabban.

- Miért sietnél úgy haza, hisz senki nem vár otthon! – a torkomon akadt a levegő. – Ne nézz így rám, látom rajtad! Mikor szeretkeztél egy jót úgy igazán? – komoly tekintettel nézett végig rajtam. – Hol van a szemed csillogása? A kielégítettség látszik a nőkön…

- Elég, ez nem rád tartozik! – csattantam fel megbántva, bár kétségtelenül igaza volt.

- Látszik, hogy a férjed elhanyagol. Beszéltek egyáltalán? Mikor hívott utoljára? Mikor láttad egyáltalán? Mikor találkoztatok? – minden kérdésénél egyet lépett felém.

- Fejezd be! Rob keményen dolgozik. Neki ez az élete. – már előttem állt, karnyújtásnyira tőlem.

- Csak megjegyeztem – vonta meg a vállát.

- És te? Miért itt rontod a levegőt? Miért nem Laurát szédíted? – enyhén féltékenyen fakadtam ki, mikor kimondtam, akkor már bántam az egészet, hogy szóba hoztam.

- Tudod, Drágám… Laura, soha és semmit nem jelentett nekem… Csak az egyik partnervállalatunk lelkes munkatársa… - magához húzott és átölelt. – Az egészet csak azért találtam ki, hogy bizonyítsam, még mindig vonzódsz hozzám és te is tudod, hogy mi igen is összeillünk… – aztán az ajkaimra hajolt és megcsókolt.

Hevesen ostromolta az ajkaim, édes íze pedig megbolondított, megszédített. Hirtelen semmi másra nem tudtam gondolni, csak Francora. Régen is ugyanígy csókolt, mikor szeretett. A szenvedély egy pillanat alatt lángra lobbant és teljesen elöntött. Gyenge voltam, most mindennél jobban vágytam egy férfi érintésére. Legyen az Rob vagy akár Franco. Ő szakította meg a csókunk, s kisétált az ajtón anélkül, hogy megadta volna, amire tényleg vágytam. Otthagyott egyedül úgy, hogy az ajkaimon még mindig ott égtek a csókjainak a nyoma. A testemen a zsibbadt bizsergés futott végig. A légszomj pedig fájón kínzott. Remegő lábakkal és zakatoló szívvel indultam el, hogy mielőbb elmeneküljek.

Végigszáguldottam a városon. S még mindig remegve értem vissza a villába. Amint beértem egyből a bárpultot céloztam meg. Alkoholra volt szükségem, hogy a torkomon lefolyó maró anyag eltűntesse az Ő ízét, az Ő csókjainak a nyomát. Mégsem tudtam szabadulni, sőt még intenzívebbé vált. A sokadik pohár után jutottam el a hálószobáig. Csak leszórtam a ruháim, s a takaró alá bújtam. De még csak sírni sem tudtam, pedig lehet egy kiadós bőgés mindent helyre tett volna, mert a feszültség ott cikázott az ereimben, a porcikáimban. Aztán elnehezült a fejem és a testem, s elaludtam.

Másnap Rob telefonja ébresztett. Vidámság és talán némi alkohol hatása érződött a hangján. Áradozott és lelkesen magyarázott nekem a megbeszélésekről és az utazásról. Csakhogy a csapongását nem tudtam rendesen követni, így álomból felriadt állapotban. Hadart rettentően, s utána már időt sem hagyott visszakérdezni, mert lecsapta a telefont. A kis vackot biztonságba helyeztem, majd elterültem az ágyon. Úgy éreztem, hogy tátog bennem az üresség. Azelőtt soha nem éreztem ilyet, legalábbis megtanultam elviselni, vagy nem törődni vele, de ezt most nem tudtam megtenni. Rob felébresztett abból az éber kómából, melyben eddig tengődtem, s most pedig minden idegszálam tiltakozott az ellen, hogy visszasüppedjek oda.

Valamikor délkörül voltam hajlandó kimászni az ágyból. Nem aludtam, csak a plafont bámultam. De olyan jó volt ott heverni, mert a párnán még éreztem Rob illatát, s az emlékeimben megelevenedtek az első együttlétünk emlékei itt ebben a szobában, abban az ágyban. Erőt vettem magamon és felkeltem. Zuhanyoztam, majd melegítőt és pólót húztam magamra. Kicsit kopott, kicsit kinyúlt volt, de az enyém. Feltekertem a hajam egy kontyba, majd a konyhába battyogtam. Kávét főztem és az újságot lapozgattam. Nem volt étvágyam, s elegendőnek ítéltem meg azt a nagy bödön kávét. A pult mellé telepedtem le.

Pont végeztem az egyik cikk olvasásával, mikor valaki csengetett. Közel voltam az ajtóhoz, így kíváncsian sétáltam oda. Egy futár állt az ajtóban, aki egy apró csomagot szorongatott. Furcsán mért végig, talán egy tip-top csajra számított, nem rám. Még jobban meglepődött, mikor a kérdésre válaszolva megerősítettem, hogy nekem hozta a csomagot. Feladót viszont nem árulta el. A futár távozását követően kíváncsian bontottam ki, mert semmi ötletem nem volt, mit rejt a boríték. Először Robra gondoltam, hogy valamivel meglepett, de aztán hamar elvetettem az ötletet. Nem tartottam ésszerűnek. Egy parányi kártya pottyant a kezembe, mely mellett egy kulcs volt.

„Mindenkinek szüksége van egy helyre, ahol elhiheti, hogy képes véghezvinni valami fontosat, nem gondolod?

Még ha ez nem is több annál, mint hogy pusztán boldog és jól érzi magát.”

(Nora Roberts)

Vacilláltam, töprengtem, hogy mit kéne lépnem. Tanácstalan voltam, mit tegyek. Nem tudtam elhinni, hogy azt a bizonyos kulcsot tartom a kezemben. Kíváncsi voltam, és ez egyre őrültebb ötleteket jutatott eszembe. Egész nap ezen rágódtam, még aludni sem tudtam miatta. Így aztán gyorsan döntöttem és cselekedtem, hogy még véletlenül se legyen időm visszakozni. Felöltöztem, felkaptam a táskám és a kulcsaim, kocsiba vágtam magam és már el is hagytam a villát.

Sikerült a lehető leghosszabb utat választanom, de még így is előbb értem oda, mint gondoltam. Remegő gyomorral közelítettem az ismerős környék felé. Ahogy abban az utcába fordultam görcsbe ugrott a gyomrom, mely egyre kisebbre zsugorodott össze. Az egykor oly sokat jelentő épület előtt parkoltam le. Egy darabig csak ültem az autóban és figyeltem. Vártam, hátha észhez térek és lehajtok. De mégsem volt elég erőm, hogy elmenjek, túl kíváncsi voltam. Remegő lábakkal szálltam ki az autóból. Kétszer körbe néztem, hogy látott-e valaki vagy követett-e valaki. S bizonytalan léptekkel indultam el a bejárat fele.

Előkotortam a kulcsot, közben mindhiába reméltem, hogy nem lesz jó. Könnyedén csúszott a helyére és ezzel pedig eldöntetett, hogy bemegyek, mert a kíváncsiságom legyőzött. Egy kattanás után kinyílott az ajtót. Lassan löktem meg azt, és félve léptem át a küszöböt. Az emlékek egyszerre rohamoztak meg, minden együtt és egyszerre zúdult a nyakamba. Jók és rosszak egyaránt. Meg kellett kapaszkodnom, mert úgy éreztem, hogy nem bírnak el a lábaim. Szorosan lehunytam a szemeim, mintha ezzel elérhetném, hogy ne lássam az emlékeket. Felesleges volt. Megráztam a fejem, és nehezen erőt vettem magamon. A lakás középpontja felé lépkedtem.

- Tudtam, hogy eljössz… - mosolygott, mintha mi sem történt volna. Az üres szoba közepén várt rám.

- Pedig nem akartam... – fontam karba a kezem, s a tekintetem az immár üres lakásban futattam végig. A falak ugyanolyan halvány árnyalatúak voltak. Csak roppant üres volt, sehol nem volt bútor vagy berendezés. Azt az egy széket leszámítva, melyen eddig ücsörgött.

- Ne csináld ezt! Ne légy ennyire hideg! – közelebb lépett felém. Kinyújtotta a kezét, leheletfinoman megcirógatta az arcom. A drágakőként ragyogó szemeit nekem csillogtak, sötét haja tökéletesen állt, mint mindig. Áramlott az egész lényéből a magabiztosság, az elegancia és a nyers erő.

Éhesen kapott az ajkaim után. Az első pillanatban még határozottan ellenálltam, de aztán úgy csókolt, mint régen, oly szenvedéllyel, oly tűzzel. Vad táncba kezdtünk, mely koreográfiája már mindkettőnk számára ismerős volt és egyetlen végkimenetel lebegett a levegőben. Ismerős volt a rajtam eluralkodó érzés, a csókjai, az érintései, mégis minden magában hordozta az újdonság varázsát. Elmúlt évek alatt mindketten változtunk, mind testileg, mind lelkileg, és ez nyomott hagyott rajtunk.

A hátam erősen a falnak nyomta, csapdába estem. A férfitest nekem feszült. Az ajkaimat tépte és oly erővel csókolt, hogy a maradék ellenállásom is porba hullott. Aztán a forró leheletét a nyakamon éreztem, míg kezei a ruhám alá férkőztek. A bizsergés szétáradt a testemben. A tenyerét a mellemre tapasztotta, masszírozott és markolta a halmot. A tarkójára simítottam a kezem, s kényszerítettem egy újabb csókra. Aztán szinte durván estünk egymás ruhájának, mielőbb ki akartuk szabadítani magunkat. A bőrömhöz érő keze szinte égetett. A ruhák padlón való gyengéd huppanása visszhangzott az üres lakásban. Újult erővel a falhoz préselt, de ezúttal a lábaimat a csípője köré tekerte. S egyetlen hirtelen mozdulattal hatolt belém.

Határozott és gyors ütemet vett fel, a heves lökései még inkább az elemésztő lángok közésodortak. A kéjes nyögéseink, sóhajaink, férfias morgása, a sikolyaim töltötték be az egész lakást egészen addig, míg utolsó legintenzívebb lökését követve ívbe feszült a testem. A sikításommal adtam a tudtára, hogy megadta a hőn áhított orgazmust, miközben éreztem az engem elöntő forróságát. Ő is elélvezett. Remegve hullottam a karjaiba, bár Ő is megrészegülten kapkodta a levegőt. Megvillantak a szemei, majd újra az ajkaitól, a csókjaitól kezdett el bizseregni a bőröm. Nyelvével kergette az izzadságcseppeket a melleim között, majd a mellbimbóm rajzolta körbe a nyelve hegyével. Kezeit a combomon éreztem, széttárta a lábaim, hogy helyet csináljon magának. Fölém gördült és keménysége izgatón feszült nekem, s a következő másodperben belém vezette magát. Hirtelen ért, hogy újra teljesen kitöltött. A csípőm egyből megmozdult és mozgásra ösztönöztem Őt is. A körmeim belé vájtam, ahogy közelebb űzött az újabb orgazmus felé. Valamivel hamarabb értem a csúcsara, s már a gyönyörben vergődtem, mikor pár lökéssel Franco is elérte az extázist.

Hideget éreztem a hátam, a fenekem alatt, de a testemet égető tűz miatt jól esett. A szívem még mindig vadul vágtatott, bár már nem ziháltam annyira. Egyre jobban tisztult a fejem, s felfogtam, hogy a hideg a padlóból áradt. Megrázkódtam, sőt libabőrös lettem. S egyszerre ki is józanodtam.

- Gyönyörű vagy, szenvedélyes! – felkönyökölt mellettem. A mutatóujja az arcomról indult, végigvezette a nyakamon. Gyengéden érintette a mellem, lefutott az ujja a hasamig, majd pedig a tenyere a csípőmön állapodott meg.  – Még mindig! – Ajkait a vállamra tapasztotta, majd nyelve hegyét a kulcscsontom húzta végig, ezt követően a nyakamba csókolt. Miután felemelte a fejét, a tekintetünk találkozott. Csibészes mosolya levakarhatatlanná vált. – A legjobb szeretkezésünk. – Újra közelített felém, de nem hagytam neki lehetőséget sem csókra, sem további érintésre.

- Nem, tévedsz! Ez csak szex volt. Semmi több. Életem egyik hibája, de talán a legnagyobb – pattantam fel. A bugyim a fal tövében volt, s miután magamra kaptam úgy igyekeztem minél gyorsabban összeszedni az egykori nappaliban szétszórt ruhaneműim. Már ami épen megúszta. A melltartóm az cafatokban volt, a finom csipke nem bírta a durva bánásmódot. A felsőm is elég viseltesen nézett ki, a nadrágom bírta a legjobban. Franco is felöltözött, s egyből mellettem termett.

- Várj! Ne menj még! – kapott a karom után, de nem érte el. Inkább még szaporábban kapkodtam a lábaim a kijárat felé. – Beszélni szerettem volna veled… - de már nem érdekelt. Hátra sem néztem, csak mentem előre.

Amint az utcára értem, igyekeztem minél előbb eltűnni innen. Szinte futva közelítettem meg az autót. Remegő kezekkel nyitottam ki az ajtót, s pont beszálltam, mikor megláttam Őt, éppen csak kilépett az ajtón. Gyorsan indítottam és a gázra léptem, hogy mielőbb elmenekülhessek. Elmenekültem onnan, de a saját tetteim elől nem menekülhetek el. Semmivel sem vagyok különb nála, s talán ez az oka, hogy annyira vonzzuk és taszítjuk egymást.

Gyorsan hajtottam a leggyorsabban, de még a sebesség sem tudott megnyugtatni. Hosszas kocsikázás utána a villa bejárata előtt állítottam le a kocsi motorját. Hátra dőltem az ülésen, de egy cseppet sem bírtam megnyugodni. Haragudtam rá és magamra. Utáltam Őt és saját magam. Olyan csábító volt, mint régen. Utáltam magam, mert olyan hatással volt és van rám, még most is, hogy elvesztem tőle a józan eszem. Ettől pedig hülyeséget csinálok, mint például most. Tudtam, hogy nem szabadna elmennem oda. Mégsem bírtam ki. Elég volt néhány pillanat és meginogtam, s a karjaiba kötöttem ki. Lefeküdtem vele. Megtettük. – Nem vagyok különb sem Franco-nál, sem Sara-nál…

Az ablak felé fordítottam a fejem, s üveges szemekkel néztem kifele. A karom még szorosabban fontam körbe. Mégsem tudtam elűzni Őt a gondolataimból. Még mindig ajkaimon, nyakamon égtek a csókjai, a bőröm tűzbe borul a tapintásai nyomán. Beleremegett a lelkem, mennyire intenzíven érzem. Egy érzés azonban hiányzott, s emiatt sem tudtam vele kapcsolatban szexnél többre gondolni.

A bejárat melletti ablaknál mozgást láttam. Ijedten kaptam oda a fejem, de már nem láttam, ki volt ott. Durva mozdulattal töröltem meg a szemem, hogy még véletlenül se csorduljon ki egy kósza könnycsepp. A ruhámmal nem volt mit tenni. A melltartó darabkái a táskámba dobtam, a felsőm hiába igazgattam volna, akkor is látszott volna rajtam, hogy úgy tépték le rólam. A hajamon vezetés közben párszor végigszántottam, de még így is kusza volt. Egy nagy levegőt vettem és kiszálltam, a bejárati ajtó abban a pillanatban nyílott ki. Megszaporáztam a lépteim, de az ajtóban kiszaladt a vér a lábaimból, s ha nem kap el, akkor biztosan elestem volna…

„Itt éltünk, mondom magamban, és boldogok voltunk. Ez a hely a miénk volt, ha rövid ideig is. Ha csak két éjszakát töltöttünk is a fedele alatt, valami itt maradt belőlünk. Semmi, ami kézzelfogható, nem egy hajtű az öltözőasztalon, sem egy aszpirines fiola vagy egy zsebkendő a párna alatt, de valami meghatározhatatlan, életünknek egy pillanata, egy gondolat, egy hangulat. Ez a ház a falaival oltalmazóan fogott körül minket. Szerettük egymást ezek között a falak között. Mindez tegnap volt. Ma pedig továbbmegyünk, mások vagyunk, mint tegnap voltunk, talán csak egy árnyalattal különbözünk tegnapi önmagunktól, de mégis mások vagyunk. Soha többé nem lehetünk azok, akik tegnap voltunk.”

(Daphne Du Maurier)