46. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

megérkezett a következő fejezet. Szép hosszú lett, melyben lesz Flóra és Rob is.
Nagyon szépen köszönöm a komikat az előző fejezethez és a részlethez is. A fejezet pedig a legtöbb kérdésetekre válasszal szolgál!

Jó olvasást!
Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

„Ahogy vétkeztünk, úgy szenvedünk.”

(George R. R. Martin)

Flóra

Los Angeles, 2011.09.16.

- Merre jártál? Hol voltál? – szavakat formáltak az ajkai, de csak megnémulva figyeltem a mozgó száját. Erősen tartott, majd pedig talpra állított. Zúgott a fülem, dübörgött a szívem és egyre jobban kapkodtam a levegőt. Úgy éreztem, mintha minden csepp oxigént elszívnának tőlem.

- Mi történt veled? Ki bántott? – összerezzentem, ahogy ismét meghallottam a hangját. Lágy bársonyként simogatott a hangja, amit egy cseppet sem érdemeltem meg tőle. S önkénytelenül ki is csordult az első könnycsepp a szemem sarkából. Egyre nehezebb volt a teher a vállamon, s a szorító érzés, a fájdalom sem akart megszűnni.

- Gyere, ülj le! – a kezét a derekamra csúsztatta, közel húzott magához. Olyan gondoskodó volt, amit továbbra sem érdemeltem meg, hiszen elárultam. Minden lépés nehezebbé vált, s már alig maradt erőm. Pár lépés után egyszer csak eltűnt alólam a talaj. Azt vettem észre, hogy Rob felkapott a karjaiba.

- Te reszketsz! Mi a fene történt veled? Beszélj, kérlek! Csak áruld el, ki tette veled ezt… Ha csak meg tudom, hogy az a mocskos szemétláda volt, akkor beverem a képét… - a szavai hallatán már a könnyeim egyből eleredtek. Tudtam, hogy már nem húzhatom tovább az időt, el kell mondanom, mit tettem. Meg kell tudnia, hogy elárultam. Bár fogalmam sincs, mi lesz ezután.

- Rob… - ahogy kiejtettem a nevét azon nyomban meg is némultam, mivel csak most tűnt fel, hogy hálószobába vitt. Az ágyra ült, s úgy ölelt magához. Kényszert éreztem, hogy kiszabaduljak az ölelő karjai közül. – Kérlek, engedj el! – elhaló hangon suttogtam neki, mire megütközve nézett rám. Azonban azon nyomban cselekedett, vagyis inkább egyből leestek rólam a kezei. Felpattantam a helyemről. – Valamit el kell mondanom… - nagyon nehezen tudtam csak kiejteni a szavakat.

- Hallgatlak. Nekem bármit elmondhatsz… - lassan közelített felém, de kitértem előle. Karba fontam a kezeim, s az ablak elé sétáltam. Távolságra volt szükségem, hogy elég erőm legyen beszélni.

- Jobb lenne, ha leülnél… - az ablaknak beszéltem, de Rob minden szavam kristály tisztán hallotta. Nehézkesen sóhajtottam fel, s egy utolsó nagy levegő után elég erőt éreztem magamban, hogy beszéljek.

- Nem! Ne húzd tovább az időt! Beszélj! – indulatosan szólalt meg, elfogyott a türelme. Érzékeltem a közelségét, közelebb jött hozzám. Minden idegszálam megfeszült.

- A régi háznál voltam… Kaptam egy csomagot, melyben egyetlen kulcs volt… Nem akartam elhinni, hogy ugyanaz a kulcs… és hogy ahhoz a házhoz tartozik… De ugyanakkor kíváncsi lettem… - a könnyeimet nyeldestem, de azért is végig akartam mondani.

- Franco küldte el, igaz? - Rob hangja tiszta, de bánatos volt. - Az a szemét direkt csinálta… - keserű éllel teltek meg a szavai, úgy beszélt.

- Igen, Ő küldte… De az elmúlt hetek alatt megváltozott… - hinni akartam benne, hogy Franco tényleg megváltozott. Akartam, hogy így legyen.

- Persze… Az én homlokomon meg világít a neon, hogy idióta… - Rob hirtelen csattant fel. Aztán járkálni kezdett, míg folyamatosan morgott. – Nah, és akkor higgyem el, hogy minden hátsó szándék nélkül és pont most küldte el a kulcsot… - erősebben szorítottam meg a karom, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni Rob kitörését.

- Kíváncsi voltam és elmentem… - egykor boldog voltam abban a házban, melyben közös jövőnket terveztük.

- Hadd találjam ki! – vágott közbe indulattól fröcsögő hangon a felbőszült férfi. – Franco meg ott várt téged? – megdöbbenve fordultam meg és kikerekedett szemekkel néztem Robot. A kezeit ökölbe szorította, olyan erősen, hogy már fehéredtek az ujjai.

- Várt rám… - bűntudatosan hajtottam le a fejem. - Sajnálom! Úgy sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! – tettem egy-egy lépést Rob felé, mert szinte a szoba másik felén volt. - Gyenge voltam, és óriásit hibáztam. Azóta tudom, hogy hiba volt az egész, hogy leparkoltam a ház előtt… Nem kellett volna hagynom… Ellent kellett volna állnom neki… - tétován lépkedtem felé. Előtte álltam meg, s alig mertem megtenni, de a kezéért nyúltam. Az érintésre rám kapta a tekintetét.

- Le… Lefeküdtél… vele? – sokkosan kérdezett vissza. Láttam a fájdalmat a szemeibe beköltözni, amiért már most gyűlöltem magam.

- Igen… - alig hallhatóan ejtettem azt az egyetlen szót, mely végérvényesen eldöntött mindent.

- Hagyj, hozzám ne érj! – ellökte a kezeim, kirántotta a karját, sőt néhány lépéssel hátrált tőlem. Zaklatott, ideges, dühös és feszült volt egyszerre. Két kézzel kapott a fejéhez, s mind a tíz ujja a haját szántotta.

Az ágy szélére rogyott le. A könyökét a térdén támasztotta meg, míg arcát a tenyerébe temette. A fájdalom élesen hasított belém, ahogy a megtört alakját néztem.

- Bedőltél neki… Hát sikerrel járt… Véghez vitte a tervét… - vádlón hajtogatta. Könnyek végigcsorogtak az arcomon, s elhomályosult tekintettel néztem, ahogy teljesen sokkos állapotba került. S tanácstalan voltam, mit tegyek. – Bíztam benne… bíztam benne, hogy nem lennél képes ilyet tenni… Azt hittem, jók vagyunk együtt… - rám se nézett, még mindig a kezébe temette az arcát. – Azt hittem, hogy fontosak vagyunk egymásnak… - Közelebb léptem hozzá.

- Rob… Bocsáss meg! Ez nem a te hibád… Kérlek… - Remegő ujjam megérintette a kézfejét, hogy legalább a szemébe tudjak nézni. Villámcsapásként ért mindkettőnket, ahogy a bőrünk érintkezett.

- Hagyj! – felpattant, kis híján felborított engem. Vissza sem nézett csak céltudatosan vágtatott előre, míg el nem tűnt az ajtó túloldalán.

Sokkosan álltam egy helyben, mikor hirtelen a túlságosan ismerős zaj csapta meg a fülem. Ajtócsapódás után, a motor felbőgött, melyet fékcsikorgás követett. Nem kellett látnom, mert a hangokból is egyértelműen tudtam, hogy az elől hagyott autóm hangjait hallom. Rob elszáguldott, s abban a pillanatban, ahogy elhaltak a hangok minden erőm elfogyott. A lábaim felmondták a szolgálatot, földre zuhantam és keservesen zokogtam…

„Megtapasztalod a fájdalmat, melynek okozója voltál, osztozol a magad keltette bánatban. Belépsz a másik ember lelkébe, és átérzed szenvedését. Elhagyatott és védtelen vagy, egy időre bezárulsz önvádad jól megérdemelt poklába.

E fájdalom (...) neve: bűntudat.”

(Lewis Benedictus Smedes)

~~~ xxx ~~~

„Az embernek mérhetetlenül nehéz a jelenre összpontosítania: mindig azon töpreng, hogy mit csinált, miképpen csinálhatta volna jobban, mik a tettének a következményei, és miért nem úgy cselekedett, ahogy cselekednie kellett volna. Vagy éppen a jövővel van elfoglalva, hogy mit fog csinálni holnap, milyen óvintézkedéseket kell tennie, milyen veszély leselkedik rá a sarkon, hogyan kerülje el a kényelmetlenségeket, és hogyan érje el, amiről mindig álmodott.”

(Paulo Coelho)

Robert

Los Angeles, 2011.09.16.

Szánalmas hülyének éreztem magam. Már abban a pillanatban rosszat sejtettem, mikor megláttam, aztán kiejtette azt a bizonyos mondatot. „Valamit el kell mondanom…” Semmi jóra nem számítottam. Hamar be is bizonyosodott az elképzelésem. Egészen eddig vak voltam. Ott, az ágy szélére rogyva ezres fordulaton azon pörgött az agyam, miért és mit csináltam rosszul, hogy ez megtörténhetett. Mit vétettem, hogy ezt érdemeltem? Az arcomat a kezeimbe temettem, mert képtelen voltam Flórára nézni, mert mélységes fájdalmat okozott nekem a látványa, és ehhez hozzá jött a tudat, hogy lefeküdt Franco-val. Hagyta, hogy az az állat megcsókolja, ölelje és szeresse. Aggodalmat, melyet Flóra zilált állapota váltott ki belőlem, egy pillanat alatt elfújták. Bevallotta, bár az egészet hibaként állította be, de semmiféle vigaszt nem jelentett nekem. Megtette, megcsalt, pedig érezhetően alakult valami közöttünk. Majd egy áramütéssel ért fel az érintése, ami csak még inkább mélyítette a csalódottságomat.

- Hagyj! – nem bírtam mást kinyögni. Egyszerűen a lábaimban éreztem, hogy mennem kell. El kellett húznom onnan, távolságra volt szükségem, mert ha tovább ott maradtam volna, akkor a rajtam elhatalmasodó düh olyan tettekre vagy szavakra késztetett volna, melyeket később egészen biztosan megbántam volna, vagy csak még inkább rontottak volna az amúgy is szar helyzeten. Fel sem fogtam, csak kirobogtam a hálóból, mire észbe kaptam addigra már Flóra autójában ültem, és tövig nyomtam a gázpedált.

Újabb és újabb utcákon száguldottam végig, míg végül a parti útra tévedtem. A sztrádán pedig csak még jobban odaléptem. Semmi sem számított, sem a sebességhatár, sem az út szélén esetleg a gyorshajtókra várakozó rendőr sem. Azt hittem, hogyha minél gyorsabban hajtok, azzal elmenekülhetek a gondolataim elől. Legszívesebben felröhögtem volna, mert Franco tényleg mindent bevetett, s igaza lett. Nem volt nyugta addig, míg meg nem szerezte Flórát. Egész nap össze voltak zárva munkának álcázva. - Franco sikeresen beférkőzött Flóra kegyeibe és a bugyijába. Flóra pedig megint bedőlt neki. – A korábbi elméleteim mind igaznak bizonyultak, valóra váltak. – Az egészről csakis az a mocskos szemétláda tehet! – csaptam egy nagyot a kormányra. – Kihasználta, hogy távol vagyok. Tette Flórának a szépet, de Ő meg lökött liba módjára hitt neki.

Hiába faltam a kilométereket, már egészen a tengerpartra leértem. A düh nemhogy elszállt, hanem csak még jobban fokozódott bennem. A parti parkolóba már csak néhány autó volt, kicsit távolabb parkoltam le tőlük. Nem akartam feltűnést kelteni, bár így is néhányan megnézték a parkolóba begördülő autót. Leállítottam a motort és csak néztem az előttem nem is olyan messze elterülő vizet. Nem bírtam megnyugodni, sőt cefetül viszketett a kezem. Legszívesebben puszta kézzel nyuvasztottam volna meg Franco-t. Újra ökölbe szorultak a kezeim, s a düh újult erővel söpört végig rajtam.

Nem tudom, mi késztetett arra, hogy a másik ülésre nézzek, de megtettem. Flóra határidőnaplója pihent az ülésen. Hirtelen kaptam utána, mintha valami súgott volna nekem. Fellapoztam, s valami nyom, valami elérhetőség után kutattam. Már a sokadik oldalon tartottam, mikor végre megtaláltam a címjegyzékét. Ott virított a neve és a címe. Franco Drake. Mérgesen csaptam össze a határidőnaplót, félre dobtam, egészen pontosan a korábbi helyére hajítottam. Egyből a slusszkulcsért nyúltam, hogy indítsak. Eszelős módon vezettem ismét. Szerencsére rendelkeztem már annyi helyismerettel, hogy könnyedén megtaláltam azt a bizonyos környéket és annak a mocsoknak a házát.

Lendületesen sétáltam végig a járdán, míg a bejáratig el nem értem. Egy csábító mosolyt villantottam, majd kiejtettem annak a mocsoknak a nevét. Készségesen és ellenkezés nélkül a dolgozószobába kísértek, ahol az a szemét nekem háttal állt. Kihasználtam a meglepetés erejét.

- Te mocskos szemétláda! – morogtam felé, de abban a pillanatban már lendült is az öklöm. Röhögve húzta végig az ujját a száján, ahol már ki is serkent egy csepp vér.

- Hát elmondta… - elégedetten röhögött, amitől csak még dühösebb lettem. – Nem hittem, hogy már most megteszi… - Direkt kétértelműen fogalmazott, s örömét lelte abban, hogy felbosszant. Legalábbis nekem nagyon úgy tűnt. Éppen ezért újra lendítettem a kezem. – Megmondtam, hogy csak játszik veled…

Indulatból ütöttem, de Franco is ugyanígy tett. Verekedés kissé elfajult, de minden pillanata elégtételt jelentett. Bosszút akartam állni, hogy elvette tőlem Flórát. Talán sosem volt az enyém, vagy csak látszat volt, de akkor is csodás pillanatokat töltöttünk el együtt. Ez a görény pedig még csak értékelni sem tudta. Fájdalmat akartam okozni neki. Jó néhány ütésváltással, és a kialakuló dulakodás közben zajt csaptunk. Mire pár ember berohant a dolgozószobába.

- Jól vagy Franco? – kérdezte egy magas izomagy, miközben lefogott. Hiába vergődtem a kezei között, nem tudtam kiszabadulni.

- Hagyd csak, Chris! Mr. Pattinson már elmondta, amit akart… és már távozik… - röhögött fel Franco, szabályszerűen élvezetet láttam rajta.

- Egy fenét! Még nem megyek! Lefektetted… és ezért kinyírlak! – addig rángattam magam, míg ki nem szabadítottam magam. Csakhogy Chris nem hagyta, hogy megüssem Francot, elkapott. Erőteljesen szorítva a karom az ajtó fele taszigált. Csak akkor engedett el, mikor már a házon kívül voltunk.

Az a bunkó akkorát lökött rajtam, hogy kis híján felszántottam a járdát. Lüktetett a szám, a kezem és még a bordám is. De egy cseppet sem bántam, mert jókorákat sikerült bemosnom Franco-nak. Minden egyes bevitt ütés elégtételt jelentett, bár ő sem kímélt engem. Szó szerint elvánszorogtam a kocsihoz, s az oldalának támaszkodva próbáltam összeszedni magam. Nehezen találtam meg a kulcsot, s fájt minden mozdulat addig, míg beültem a vezetői ülésbe is. Hátradőltem, s próbáltam összeszedni magam, mikor megszólalt a mobilom.

- Igen? – emeltem a fülemhez a parányi masinát. A számba fájdalom nyílalt.

- Szia Rob! – csilingelt a vonal túloldalán a hang. – Remélem nem zavarlak.

- Nem, dehogy! Mond csak! – kíváncsian vártam, hogy minek köszönhetem Sarah hívását.

- Nincs semmi különleges… Csak néhány napot itt töltök LA-ben, s arra gondoltam, hogy összefuthatnánk…

- Jó ötlet… Épp ráérek, nincs semmi dolgom… Melyik szállodában szálltál meg? – őrültségre készültem, de a csalódottság erre késztetett.

Nem lehetett véletlen, hogy Sarah pont most jelentkezett. Igyekeztem legyőzni a fájdalmat, s erőt meríteni a pillanatnyi elégtételből. Sarah váratlan látogatása teljesen elterelte a figyelmem. Nem is akartam Flórára és a tettére gondolni.  Egy darabban és minden gond nélkül sikerült elérnem a Sarah által megadott hotelhez. Nem állított meg egyetlen rendőr sem, pedig rugalmasan kezeltem a sebességhatárt.

A hotel garázsába parkoltam le. Nem akartam, hogy kiszúrjanak, vagy ilyen állapotban meglássanak. A baseball sapkám teljesen a fejembe húztam, feltettem a napszemüvegem és zsebre dugtam a kezem, bár pokolian fájt. Határozottan léptem oda a recepciós pulthoz, de igyekeztem nem elárulni magam.

- Jó napot! Sarah Gadon-hoz jöttem, látogatóba. – a pult mögött álló férfi kíváncsian végigmért.

- Jó napot! Igen, Ms. Gadon már várja. A 868-as lakosztály az övé… - a recepciós mindenféle felesleges faggatózás nélkül mondta el a kért információt.

- Köszönöm. – vetettem oda, de már a liftek felé tartottam.

Türelmetlenül vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó, mikor ez megtörtént, akkor idegesen nyomkodtam a megfelelő emelet számát. A lift lassan emelkedett velem. Egyedül voltam, s a falnak dőltem. Mélyeket sóhajtottam, de minden egyes levegővétel tompa fájdalommal járt. Aztán automatikusan nyúltam a sapkám után, lekaptam a fejemről. A kezemben gyűrögettem, ameddig meg nem állt a felvonó. Lendületesen kerestem a megfelelő lakosztályt. 868-as számmal találtam szembe, s az ép kezemmel egyből kopogtattam.

- Szia! – köszöntem, mikor kinyílt az ajtó.

- Szia Rob!– Sarah mosolya egyből eltűnt az arcáról, amikor meglátott – Uram Atyám! Veled meg mi történt? – aggódva mért végig.

- Áú… - szisszentem fel, mikor a kezemért nyúlt.

- Bocsánat… - finoman érintette meg a kezem, s úgy húzott be a lakosztályba. – Ez nagyon csúnya! Le kell mielőbb fertőtleníteni!

- Áh… ez semmi! – vontam meg a vállam és a kanapéra ültem, bár akaratlanul is felnyögtem.

- Bolondságokat beszélsz! Nézz magadra! Ez nem semmi! – tette csípőre a kezét. Levettem a napszemüvegem, mert még ez is rajtam volt. – Jóságos Ég! – két kezét a szájához kapta. – Már hozom is az elsősegély dobozt! – azzal a fürdő fele igyekezett.

Ledobtam a napszemüveg az asztalra, de ez a mozdulat is hiba volt. Sarah észrevette és a fejét csóválva sétált vissza hozzám. A dobozt az asztalra tette, majd összehúzott szemekkel nézett rám, amint mellém telepedett a kanapéra. Fertőtlenítőt vett elő, majd teljesen felém fordult.

- Ezeket hol sikerült beszerezni? Verekedtél, az biztos! – óvatosan közelítette felém a fertőtlenítővel átitatott gézdarabot. – Elég rosszul játszottad a macsót, ha ennyi sérülést sikerült beszerezned. - Férfiatlanul felszisszentem, amint a maró érzés elhatalmasodott.

- Igen, verekedtem… de minden sérülés megérte. – Sarah a szemeit forgatta és folytatta a sebeim tisztítását. – Tipikus pasi! – forgatta a szemeit.

- Legalább az ellenfeled is így járt? – kuncogott fel. – Mert téged elég csúnyán elintéztek!

- Igen. – húztam mosolyra a szám. – Lehet, hogy nem úgy tűnik, de én is behúztam annak a gyökérnek. - enyhén felnevettem, ahogy Sarah döbbent arcára pillantottam, de az oldalamba szúró érzés megállásra késztetett.

- Rob, hol van a feleséged? Tudja, hogy mi történt veled? – Sarah megállt mozdulata közben, csak lopva pillantott rám. Sejthette, hogy valami nagyon nincsen rendbe az életemben, és csak félve merte feltenni a kérdéseit.

- Sarah, erről most ne beszéljünk… - motyogtam, míg erősen csak egyetlen pontra koncentráltam. Nagyon nem akartam, hogy eszembe jusson az egész.

- Sajnálom, nem akartalak felzaklatni. – Sarah gyorsan folytatta a sebeim ellátását.

- Nem a te hibád. – erősen nyomtam meg a szavakat, hogy tényleg nem, Őt semmiért sem okolom, sőt hálás vagyok, hogy nála menedékre leltem.

- Várj, ne mozogj! Mindjárt végzem az arcoddal! – Sarah hangja enyhe csalódottsággal telt meg – Elcsúfítottad az arcod. Bár kétségtelenül a veszélyes pasikra buknak a nők…

- Te is? – kacsintottam rá, mert valahogy nem tudtam Őt elképzelni veszélyes pasik társaságában.

- Én is nő vagyok. – pajkosan csillantak fel a szemei, míg a kezem után nyúlt, hogy a felhorzsolt ujjaimat is lekezelje. Közeledni akartam Sarah felé, de megint az a szúró érzés megállított.

- Rob, ne… Ezt nem tehetjük… - Sarah a szemembe nézett és megadóan dőltem teljesen hátra.

- Ezt nem tehetjük… - fintorogva ismételtem, mert a fájdalom átjárt. Nemcsak a tényleges sérülések, hanem a csalódottság miatt is.

- Vedd le a pólód! – parancsolt rám.

- Mi van? - Teljesen összezavart a hirtelen érkező utasítással. Talán mégis meggondolta magát, mert akkor elég rámenősen közölte, hogy benne van a dologban.

- Vedd le az inged és a pólód! Meg szeretnélek nézni, mert gyanús vagy nekem… Segítek... – nyúlt egyből az ingemhez. Tényleg úgy tett, ahogy mondta. Lehúzta az ingem és a pólóm is.

- Ezt egyszerűbben is közölhetted volna… Ha csak arra ment ki a dolog, hogy…- kacsintottam rá. Sarah felkuncogott. – viszonozzam… hogy félmeztelenül láss…

- Te még emlékszel rá? – tenyerét a bordáimra fektette és óvatosan végigsimított rajtuk. Puha ujjai cirógattak, s veszettül jó érzés volt, ahogy éreztem a gondoskodást.

- Már hogyne emlékeznék! Pedig tényleg véletlen volt… Nem állt szándékomban…

- Nincs eltörve, de szereztél egy pár zúzódást… Borogatással talán könnyebben átvészeled… - felpattant mellőlem, s ismét a fürdőbe sétált. Hallottam a vízcsobogást, de ötletem sem volt, hogy vajon mit csinál. Nem is nagyon akartam mozogni, mert tényleg fájt minden mozdulat. Sarah törölközővel a kezében jött vissza. Mellém telepedett és óvatosan rám tette az összehajtott törölközőt.

- Honnan értesz ennyire ehhez? – felkeltette a kíváncsiságom, mert olyan gyengéden és pontosan tudta, hogyan kell ellátni a sebeket.

- Sportoltam… Kíváncsi voltam és sok mindent kipróbáltam… Nem mindenhez volt tehetségem, időnként megsérültem… - magyarázta lelkesen vidáman.

- Én béna vagyok minden sportban… - viszonoztam az őszinteségét.

- Szóval azért valami még is igaz azokból a cikkekből… - nézett rám kíváncsian.

- Talán, de akkor sem szabad mindent elhinni. – sóhajtottam egy nagyobbat. A hideg érzet tényleg csökkentette a fájdalmam.

- Most nem nagyon kellene mozognod… Egy darabig… Kényelmes így? Hozzak egy párnát?  - összepakolt és becsukta az elsősegély doboz fedelét.

- Köszönök mindent. Jó így… Bár lehet, egy párnát elfogadnék… - bólintott egyet enyhe mosollyal.

-  Visszafele hozom… Tudod filmezni gondoltam, találtam egy francia klasszikust és nem bírtam ellenállni neki… Meg kellett vennem… Csak tudod nem volt még időm megnézni… - csicseregte a könnyed hang. – Várj, segítek! Így jó lesz? – hozott egy párnát, s még el is igazgatta nekem. – Megnézed velem?

- Még szép! A francia klasszikusok amúgy is a gyengéim… - felcsillant az a két kék ékkő.

Mellém fészkelte be magát, majd elindította a filmet. Ismerős volt mind a rendező, mind a film címe. Érdeklődve figyeltem, de aztán azon kaptam magam, hogy csak bámulok magam elé. Az eszem teljesen máshol járt, s a film hiába futott nem tudott lekötni.

- Talán nem tetszik, mert nem igazán figyeltél? – suttogta felém. Mintha egy álomból ébredtem volna, úgy ért a hangja.

- Nem, nem erről van szó… Tetszik, csak tényleg…

- Nagyon messze jártál. Elmondod, hogy merre? – mélyen a szemembe nézett, sőt mi több áthatóan. – Persze, csak ha akarod, ha készen állsz rá! – együtt érzően várakozott, óvatosan megfogta a kezem.

- Előkerült Flóra exe… - egyszeriben kibukott belőlem. – Még Londonban megkereste Flórát… és közölte, hogy vissza akarja és vissza is fogja szerezni… Mert Ők egymáshoz tartoznak. – Sarah csak egyszerűen bólintott. Nem kérdezett, nem faggatott. – Torontóban is felbukkant… és Flóra nem vette észre, mire megy ki a játék… Ráadásul az a szemét elintézte, hogy kénytelenek legyenek együtt dolgozni… és most meg kihasználta, hogy Flóra egyedül volt itt LA-ben… - kihúztam Sarah kezéből a kezem, mert Őt nem akartam bántani.

- Ezzel azt akarod mondani…

- Mond csak ki… Igen, megcsalt. A szerető feleségem megcsalt engem… Lefeküdt azzal a féreggel, aki egykor tönkre tette az életét… Újra bedőlt neki… - fröcsögtem a méregtől.

- Sajnálom… Tényleg sajnálom. – Sarah a kezemre fektette a kezét, megsimogatott. S az érintése vagy az, hogy valakivel beszéltem, de mélységes megnyugvással töltötte el a lelkem.

- Én is… sajnálom…

- Mit szólnál, ha most mindent elfelejtenél? Felejts el mindent! Inkább nézzük meg a filmet!

Azzal elindította a filmet, s mindketten a képernyő felé fordultunk. Sarah most már nem a kanapé túloldalán ült, hanem közvetlenül mellettem. A kezeit a karom köré fonta, az ujjai lágyan cirógattak. Fejét a vállamra hajtotta, hozzám bújt. Az édes illata az orromba kúszott és örömmel szippantottam be a fenséges aromát. Megnyugodtam és tényleg igyekeztem a filmre koncentrálni.

Nagyszerű volt a film, és egyből vágyat ébresztett bennem, hogy talán egyszer nekem is sikerül egy hasonló szerepet megcsípnem. Sóhajtozva reménykedtem. Aztán feltűnt, hogy Sarah milyen egyenletesen veszi a levegőt. Lágyan szuszogott hozzám bújva. Óvatosan végigsimítottam a haján, az arcán. Nem ébredt fel, s nem volt szívem felébreszteni sem. A törölközőt, mely eddig borogatásként szolgált félre dobtam. Ez bizonyította, hogy meg tudtam úgy mozdulni, hogy nem jelentkezett az éles fájdalom.

Nem hagyhattam, hogy Sarah azon a kényelmetlen kanapén aludjon. Összeszedtem minden erőm, s óvatosan a karomba vettem. Az első lépésnél egy pici fájdalom visszatért az oldalamba, de nem tágítottam. Sarah átölelte a nyakam, de nem ébredt fel. A hálóig vittem, vele együtt ültem le az ágy szélére. Reméltem, nem ébresztem fel továbbra sem, aztán az ágyra fektettem. Még álmában is gyönyörű volt. Nagyon hálás voltam neki, és egy parányi módon viszonozni szerettem volna ezt neki. Óvatosan bontakoztam ki az ölelő kezei közül, majd magára hagytam. Hadd aludja ki magát, feltehetőleg elfáradt a nap folyamán. Visszasétáltam a kanapéhoz felvettem a pólóm, lekapcsoltam a tévét. Aztán mégis a kanapén kötöttem ki, még mielőtt észbe kaphattam volna elaludtam…

„Sokkal okosabb, ha az ember türelmesen elviseli azt, ami csak neki fáj, mintha elhamarkodottan olyasmit tesz, aminek káros következményeit mások is megsínylik.”

(Charlotte Bronte)

„Nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjam, ám azt sem, hogy vele maradjak. Nem akartam bántani senkit és semmit. Csak csendesen ki akartam osonni a hátsó kapun, mindenféle ceremónia és következmény nélkül, hogy aztán meg se álljak az óceán túlsó partjáig.”

(Elizabeth M. Gilbert)