49. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

megérkezett a folytatás. Újra két szemszögű lesz a fejezet, bár szerintem a másodikkal szép meglepetést okozom nektek.

Nos, tudom, tudom, gonosz vagyok. De mikor belekezdtem a történetbe, akkor ezen események motiváltak. Bízzatok bennem, tartsatok ki, és lécci komizzatok!!! Minél több komi, annál hamarabb jön a részlet!
Mindent meg fogok oldani előbb-utóbb!!!

Jó olvasást!
Most még inkább várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

„Sírt, sírt. És lassan minden könnyebb lett. Szelídebb, szomorúbb. Mint amikor a vihar villámai elpihennek, tovanyargal a dörgés, és csak az eső esik. Esik és esik, csöndesen és szomorúan, és már nem ijesztő és nem rettenetes, csak bánatosan szelíd, és a szelídsége mögött, valahol messze, már derengeni kezd a vigasztalás.”

(Wass Albert)

Flóra

Los Angeles, 2011.09.17.

Teljesen megdermedtem, s Rob hátát láttam. A fülemben megállíthatatlanul csengtek a szavai. - Sarah… Nála töltöttem az egész éjszakát. – Hülyeség volt részemről rákérdezni, hiszen számítottam a válaszadás kikerülésére is. Ugyanakkor a korábbi mondata – mellyel bogarat ültetett a fülembe - egyértelművé tette, hogy bizony az megtörtént közöttük. Már mit számított, mi vezetett ehhez a tettéhez. – Sarah elérte a célját, megkapta vagy inkább megszerezte Rob-ot. – húztam el a szám.

Tudtam, mit kell tennem. Mielőbb elmenni. Elhagyni, hogy tovább ne bántsuk egymást. Egy-egy kibuggyanó könnycseppel az arcomon a hálószobába sétáltam. Elővettem a bőröndjeim, melyeket az ágy mellett nagyra nyitottam. A ruháimmal kezdtem, belehalmoztam a szinte feneketlennek tűnő táskákba. Pakolás közben az egyik kezembe kerülő farmert és sima pólót húztam magamra. Miután a szekrény nekem fenntartott részét kiürítettem, a pipere cuccaimat a ruhákhoz hasonlóan halmoztam bele a táskámba. Csendben hulló könnyekkel igyekeztem eltűntetni a nyomaimat.

Zavartalanul pakolhattam, miközben az agyam ezerrel pörgött. Rob még csak felém sem nézett, én pedig nem mertem felé közeledni. Rendesen megutálhatott, ha még ennyi időt sem tud eltölteni mellettem, elkerült ahelyett, hogy megbeszéltünk volna a dolgokat. Hiszen most arra készültem, hogy kilépjek az életéből. Kilépjek ebből az álházasságból, ebből az egész látszatvilágból, melyben csodás és kevésbé csodás hónapokat töltöttünk el.

Utálnom kellett volna Franco-t, mégsem tudtam. Megint elérte, hogy rajta kívül senki más ne létezzen számomra. Szinte a bőröm alá férkőzött, s ha csak rá gondoltam, akkor az izgatott viszontlátáson kívül más nem is számított. Persze emellett fájt, hogy Rob-bal így alakult közöttünk a viszony, megbántottam. De engem is bántott a Sarah-ás dolog, de valahol mégis megértettem.

Itt és most azonban választás elé kerültem. Döntenem kellett. Ráadásul egyedül maradtam ezzel a kérdéssel, mert ebben Rob-ra nem számíthattam. Elzárkózott tőlem és a beszélgetés elől. Egy egyszerű kérdés volt az egész, mégis nehezemre esett választanom. Vele vagy nélküle? Ha a vele mellett teszem le a voksom, akkor el kell hagynom Robot, akinek eddig is már nagy valószínűséggel szenvedést okoztam. Ha pedig a nélküle lehetőséget választom, abba meg én pusztulok bele. Tanácstalan voltam, de nagyon. A döntésképtelenségem növekedésével a feszültségem, a haragom is egyre növekedett.

A pakolással viszont meghoztam a döntésem. Döntöttem. Isten tudja, hogy jól vagy sem, de választottam, és ha rosszul döntöttem, akkor csakis magamat okolhatom. Egy beletörődő sóhajjal nyugtáztam a gondolatom, majd kissé nehezen behúztam a bőröndöm cipzárjait. A megpakolt táskáimat a megemeltem, melyek messze nem voltak olyan súlyosak, mint lelkem terhei. Kifele indultam velük a konyhán és a teraszon át a garázs előtt parkoló autó csomagtartójába pakoltam.

Visszafele indultam a házba, közben az ég felé pillantottam, melyen szomorú fellegek gyülekeztek. Baljós előérzetem támadt, ahogy befele tartottam a házba. – Vihar közeleg. Talán a természetben, talán az életemben még annál is nagyobb. – A táskám, benne az irataimmal, a telefonommal az ágyon várakozott rám. Felvettem, a vállamra tettem és még egy utolsó pillantást vetettem az üres szekrények felé.

- Te meg mi a francot művelsz? – váratlanul ért Rob hangja. Lassan megfordultam és egymás szemébe néztünk.

- Rob… - nyögtem fel, mert itt volt az ideje, hogy búcsút vegyünk egymástól.

- Nem válaszolsz? – meghökkenve nézett végig a hálószobán. Szembesült az üres szekrényekkel, a holmim hiányával. Fájdalommal telve néztem rá, de meghoztam a döntést, mely mellett ki akartam állni.

- Elmegyek… - sóhajtottam a nyilvánvalót. Valahol mégis el kellett kezdenem.

- Hát ennyi? Csak úgy elmész? Kiszállsz? – Rob indulatosan túrt bele a hajába. Nem akartam még jobban megnehezíteni az elválást, de valamiért Rob mégis másképp gondolta.

- Rob, hagyj! Engedj el! Csinálj, amit akarsz! – vágtam hozzá keményen a szavakat. Véget kellett vetnem ennek a helyzetnek. Nem engedhetem, hogy tönkre menjen az élete miattam. Azt, amit keres, amire neki szüksége van, azt én nem tudom megadni neki. Lehet, hogy néhány pillanatig eljátszottam a gondolattal vagy engedtem a lehetőség csábításának, de rá kellett jönnöm, ez csak illúzió. Talán majd Sarah mellett megtalálja, Ő meg tudja neki adni, ha hagyja.

- Miért csinálod ezt? Miért löksz el? Miért taszítasz el magadtól? – rám emelte a tekintetét. Kéklő szemei megbilincseltek. El akartam lépni, elmenni mellette, de egyből a karom után kapott. Sikerült megfognia, közelebb húzhatott volna magához, de nem tettem semmit, csak hagytam magam. Maga felé fordított, erősen tartott, de nem mozdultam.

- Már nem számítasz… mert már meguntam ezt az egészet… - hazudtam szemrebbenés nélkül. Saját magamba mártottam a pengét, de ki kellett mondanom, mert így legalább elengedett. - Meguntalak téged… - Egyből lehullottak rólam a kezei.

- Hazudsz! Ez nem igaz! Flóra én… - néhány pillanat múlva újra utánam kapott. Talán valahogy mégis rájött, de már nem visszakozhattam. Mennem kellett.

- Őt szeretem… - talán hazudtam, talán nem, teljes mértékben zavar uralkodott a fejemben.

- Ha így van, akkor elengedlek… Szabad vagy! – hiába mondta ki, egyáltalán nem így éreztem. A szavaival gúzsba kötött. Felemelte a fejét, mosolyogni akart, de tudtam, hogy nem őszintén szívből csinálja, hanem saját magát kényszeríti a mosolygásra. Pedig tényleg nem vártam tőle ezt, főleg, hogy csak fájdalmat okoztam a szavaimmal. Elszakította tőlem a tekintetét, a saját kezét nézte. Egész pontosan a gyűrűt viselő ujját.

Végignéztem, mégsem hittem a szememnek. Lehúzta a gyűrűt. A markába zárta. Úgy lépett oda hozzám. Finoman zárta a csuklóm köré az ujjait, felemelte a kezem. Lassan kinyíló tenyerembe helyezte az eddig féltett kincsként őrzött a gyűrűjét. Becsukta a tenyerem, és sajátját ráfektette. Nem tudtam, hogyan, de akkor még utoljára elvarázsolt a kék szemeivel. Aztán tényleg elengedett. Kiléptem az ajtón, de Rob követett, viszont gyorsabb voltam.

A teraszon azonban megtorpantam. Megdermedve álltam egyhelyben. Képtelen voltam továbbindulni, mert a gyűrű még mindig a markomban volt. A parányi karikától mázsás súlyt éreztem a tenyeremben. Két ujjam közé fogtam az aranykarikát. Egy csókot, búcsúcsókot leheltem rá, aztán letettem az asztalra. Ez hozzá tartozik, s még ha el is engedjük egymást, akkor is azt akartam, hogy ez nála maradjon. Finoman hátra fordítottam a fejem. Rob az ajtóban állt teljesen ledöbbenve, fal fehér arccal.

- Sajnálom… Rob… Mérhetetlenül sajnálom… - suttogtam felé.

Az ég mintha megérezte volna a bánatom, mert abban a pillanatban esni kezdett, sőt egy pillanat alatt váltott át és szakadni kezdett. Az esőcseppek és a könnycseppek keveredtek össze az arcomon, majd visszafordultam és a kocsi felé futottam. Bevágódtam az autóba és gondolkodás nélkül elhajtottam. Az időjárás együtt érzett velem, mikor elhagytam a villát. Los Angeles-ben ritkán esett az eső, de most hatalmas cseppekben és egyre gyorsabban hullott alá. Hirtelen egy elfeledetnek hitt emlékkép ugrott be.

Az első sokk elmúlása után képtelen voltam aludni. Hiába voltam fáradt, kimerült és roppant álmos, mégsem jött álom a szememre. Éjszakákat virrasztottam át, a legkisebb zajra is felriadtam. Így ment ez napokig. Aztán mikor nem számítottam rá, akkor váratlan dolog történt. A fotelban gubbasztottam, s az esőtől felfrissülő tájat néztem, míg a csendes eső kopogása álomba ringatott. Annyira figyeltem az ablaknak ütköző cseppek dallamát, hogy végül elaludtam. Néhány órányi alvás után Szilvi volt mellettem. Könnytől homályos szemekkel néztem rá.

- Sírj csak! Sírj! A világ is veled együtt sír… Látod, ott az égben is átérzik a bánatod, a szomorúságot… - finoman húzott magához, s ringatott, akár csak egy édesanya tenné.

Kibuggyanó könnyek végigszaladtak az arcomon. Hagytam, hadd teljesítsék be a végzetük. Majd az ég felé emeltem a fejem. Az égen sötét felhők gyülekeztek és egyre jobban esni kezdett az eső. Szilvi szavai újra visszhangoztak a fejemben.

- Sírj csak! Sírj! A világ is veled együtt sír… Látod, ott az égben is átérzik a bánatod, a szomorúságot…

Szakadó eső mosta el a könnyeim és pillanatok alatt áztatta el a ruhám. Nem érdekelt. Beszállás után durván töröltem meg az arcom, melyen az esőcseppek és a könnycseppek versenyeztek. Aztán a slusszkulcs után nyúltam és már nem volt semmi, ami itt tartson. Indítottam, majd pedig elhajtottam.

Az eső nem akart szűnni, olykor-olykor még inkább rázendített. Az ablaktörlők is alig bírták tisztítani az ablakot. A leeső millió csepp egyedi ritmust hozott létre az autó tetejére hullva, míg átszeltem a várost. Az utcán hömpölygő tömegnek nyoma sem volt, mindenki igyekezett szárazon maradni. A bejárók, a ponyvák alá húzódtak, vagy akinek sürgős dolga volt, azok taxikért kalimpáltak több-kevesebb sikerrel. A piros lámpa alatt a gondolataimba mélyedtem, bűntudatom volt. A merengésemből a taxi sofőrje zökkentett ki, ahogy teljesen a dudára tenyeret. Fintorogtam és már indítottam is. Mikor megérkeztem a házához, akkor is esett az eső. De egy cseppet sem érdekelt, kiszálltam a kocsiból és lassan a bejárathoz sétáltam.

Egy esernyővel egyensúlyozó férfi nyitotta ki előttem az ajtót. A lépéseim cuppogás, nyikorgás kísérte, ahogy a vizes cipőmmel a haladtam az épületben. Pár lépés után arra figyeltem fel, hogy szabályszerűen folyt rólam a víz. Nem számított, mert megérkeztem. Ázva és fázva álltam meg az ajtó előtt arra várva, hogy kinyissa azt, mert be volt zárva a dolgozószoba. Hallottam a túloldalon közeledő léptek zaját. Majd végül kinyílt az ajtó.

Előttem állt, s a szívem abban a pillanatban lódult meg, ahogy a jeges szemeibe néztem. Talán készült valahova, legalábbis az öltözéke erről árulkodott. Fekete farmer, sötétkék póló és a nélkülözhetetlen fekete bőrdzseki. Ő volt az oka, hogy imádtam minden pasit feketében. Elégedetten méricskélt, majd csábító vigyorra húzta száját. Csak azért sem szólalt meg, viszont a fejében átfutó gondolatok az arcára volt írva, mindent le tudtam olvasni róla.

- Elhagytam. – egyetlen szót mondtam ki. Ezzel pedig minden eldöntetett. Egy rettentően hosszúnak bizonyuló percig még bűvöltük egymást. Aztán végre lépett egyet, egy óriási lépés volt nem fizikailag, hanem érzelmileg.

- Itt volt az ideje! - Egyből magához rántott. Nem érdekelte, hogy csurom víz voltam. Csak birtoklón magához vont és az ismerős ajkait az enyémekre tapasztotta. Éhesen faltuk egymást.

A kezeim sürgetve lökték le a vállairól a felesleges bőrdzsekit, amely mögöttünk puffanással ért földet. A szilaj csókok közepette a pólója szegélyét markoltam meg, majd lerángattam róla azt is. Egyre keményebben feszült nekem ágyéka. Lerúgta a cipőit, s megszabadultunk a nadrágjától. A testem remegve fogadta az érintéseit, a csókjait. A közelsége segített minden kiverni a fejemből, s csak rá koncentráltam, arra hogy mielőbb egybeolvadhassunk. Már csak egyetlen boxerben feszített előttem, s rajtam sem sok ruha maradt már. Hirtelen a fenekem alá nyúlt és megemelt. A nyakát a karjaimmal, a csípőjét a lábaimmal kulcsoltam át. Azonban így még inkább érezhettem meredő férfiasságát. Botladozva, olykor a falnak dőlve indult el velem. Reméltem, hogy a háló fele tart.

Fél kézzel becsapta magunk mögött az ajtót. A hálószobába érve egyből beledőltünk az ágyba. Fölém mászott, s szinte a puha ágyba préselt, de egyáltalán nem bántam. Érezhettem minden megrezdülő izmát, a vadul kalapáló szívverését és vágyának kőkemény bizonyítékát. Korábban úgy hámozta le rólam a víztől rám tapadt felsőm, melltartóm és nadrágom. Ezen ruhadarabok nyirkossá és hideggé tették a bőröm, de most ugyanezen, felületeken érezhettem a forró férfitestet. Ezeknek szerencséjük volt, mert egyben maradtak, viszont a bugyim – ha jól láttam – az darabokban esett le az ágy mellett.

Franco végigcsókolt, a nyakamtól le egészen a csípőmig, ahol taktikát váltott és a nyelvének izgató játékát érezhettem meg. Piszkosul élveztem a kényeztetését, mert ehhez nagyon értett. Azonban most nem gyengédségre, nem finomkodásra volt szükségem. Azzal csak újra Robot juttatta eszembe, mert Ő mindig gyengéden és gondoskodóan viselkedett velem. Nekem most féktelen, vad, mocskos élvezetre volt szükségem. Olyan mámorra, melyben elvesztem a józan eszem. Fordítottam a helyzetünkön, mert irányítani akartam. Átvetettem a csípőjén a lábam, ágyékára ültem. Direkt finoman hozzá dörzsöltem magam, még inkább feltüzeljem, hogy veszítse el a fejét.

Mély férfias nyögések ismétlődtek minden mozdulatomnál. Aztán eltávolítottam az utolsó közénk álló ruhadarabot. Szabaddá vált legérzékenyebb testrésze, majd egyből magamba vezettem. Ugyan egyetlen pillanatra megálltam, de ezt követően egyre gyorsabb ütemben mozgattam a csípőm. A mellkasán támaszkodtam, úgy lovagoltam rajta. Kezei a combomon, a fenekemen, a csípőmön, az oldalamon, sőt a melleimen jártak. Nem érdekelt, hogy neki jó, bár a nyögései, a morgásai erre engedtek következtetni. A fejem hátravetettem, a testem ívbe feszült, s a felhők fölé emelkedtem. Elértem a hőn áhított extázist, s csak lebegtem. Néhány finomabb csípőmozdulat után Ő is elélvezett.

Remegő tagokkal hanyatlottam mellé az ágyra. Ránk terítette a takarót. Mellettem volt. Ingerlően simogatott, miközben közvetlenül mellettem feküdt. Mégis egyedül éreztem magam. Hiába értem el a kielégülést, valami hiányzott. Szinte mozdulatlanul feküdtem, a plafont bámultam. Fáradt, erőtlen voltam. Nem bírtam és nem akartam megmozdulni. Felkönyökölt mellettem. Láttam anélkül, hogy bármiféle mozdulatot kellett volna tennem. Sötét tincsei a homlokára tapadtak. A nyakán és csupasz mellkasán egy-egy izzadságcsepp csillogott. Kétségtelenül csábító, igéző látványt nyújtott. S újra az enyém volt. Csakis az enyém, legalábbis most, a dolgok jelenlegi állása szerint. Azt nem tudtam, maximum sejteni lehetett, mennyire gondolja komolyan kettőnk kapcsolatát.

Még mielőtt felesleges gondolkozásba kezdtem volna ajkait a vállamra nyomta. Fogait finoman a bőrömbe eresztette, majd ezt megismételte fokozatosan a nyakamon. Keze közben a takaró alatt csúszott a hasamra, majd nyíl egyenesen a lábaim közé fúrta magát. Ujjainak játékát hamar abbahagyta, s azok helyét férfiassága vette át, amint széttárt lábaim közé férkőzött. Határozott, kemény lökéseivel mintha mélyebbre és mélyebbre szeretett volna süllyedni. Semmi finomkodás, semmi gyengédség nem volt a mozdulataiban, ahogy akartam. Minden teljesen ösztönből fakadt és ösztönvezérelt volt. Minél előbb a csúcsra akart eljutni. Utolsó kemény lökését követően elöntött a forrósága. Kielégült Ő is és én is. Zihálva hanyatlottunk a párnák közé a finom anyagú ágyneműbe. Ahogy pihegtem Franco mellett valami megmagyarázhatatlan érzés hatalmasodott el rajtam. A bánat, a szomorúság, a fájdalom helyett valami más volt… Vigasz… Végül elaludtam, mert piszkosul fáradt lettem… Kimerültem…

„A vég hosszú folyamat, ám a végső vég egyetlen pillanat, ahonnan már nincs visszaszámlálás. Bármeddig tartó vívódás előzi is meg, ez az egyetlen pillanat kegyetlen fájdalmat okozva magába tömöríti az éveket. (...) Meg kell tanulni elengedni azt, ami nem a mienk. Aztán megkeresem a heppiendet.”

(Tisza Kata)

~~~ xxx ~~~

„A szenvedély és az elégedettség kéz a kézben járnak, és nélkülük minden boldogság csak átmeneti, mert semmi sincs, ami igazán tartóssá tenné.”

(Nicholas Sparks)

Franco

Los Angeles, 2011.09.18.

Vigyorogva nyújtózkodtam, miután felébredtem. A fárasztó ágytornát követően gyorsan elaludtunk mindketten. Kirobbanó formában éreztem magam, és nagyon elégedetten – bár a teljesen kielégülten jobb szó lenne – néztem végig a mellettem alvó nőn. Kecses testét itt-ott fedte csak a takaró, míg a sötét hajzuhatag a válla és a nyaka egy részét borította be. Ingerlő, sőt izgató látvány volt még álmában is. Ahogy fel- s leemelkedett a mellkasa, a bársonyos bőrét és fenséges ízét még mindig a számban éreztem. Ösztönösen egyből megnyaltam az ajkaimat. Ördögi vigyorral gondoltam a tegnapra. – Elhagyta. Elhagyta azt a színészgyereket. Bár így is tovább volt vele, mint akartam… De célt értem és mellettem volt… Mindent megért a várakozást… Kivárásra játszottam, de megérte, mert már másodszor élvezhettem az eget rengető gyönyört Flórával… A mellettem alvó démoni nőszemély újra itt volt velem, mellettem, az én ágyamban. – leheletfinoman járattam végig a kezem a csupasz bőrén.

Szerencsém volt, mert már éppen indulóban voltam, mikor betoppant. A szenvedélyesség elementáris erővel éledt újjá kettőnk között. Mindig is Flóra volt a legjobb szeretőm, sosem volt egyforma egy szeretkezésünk sem. Finoman megcirógattam az érzéki nő arcát, de nem tudtam megállni. Az ujjbegyem végigfutott a nyakán félre kotorva a hosszú fürtjeit, majd a mellkasán is leheletfinom érintettem meg. Vágyakozó sóhajok törtek fel belőle, de még mindig nem ébredt fel.

Rezgő hang elvonta a figyelmem az érzéki nőről. Kelletlenül fordultam a hang irányába, mivel nem akart megszűnni, ezért óvatosan kimásztam az ágyból. Mindössze egy tiszta alsót húztam fel, és az idegesítő rezgés irányába indultam. Nem kapkodtam, ezért elhallgatott a parányi vacak. Flóra felé fordultam, aki nyöszörögve fordult át a másik oldalára. Magára tekerte a takarót, majd aludt tovább. Magam előtt felfedeztem a nadrágom, lehajoltam és a zsebében meg is találtam a telefonom.

A dolgozószoba felé indultam, miközben ellenőriztem a híváslistát. Meglepődve vettem észre, hogy Cooper próbált elérni, nem is egyszer. A dolgozószobába vonultam, és a karosszékembe dobtam magam. Onnan nyugodtan telefonálhattam, míg Flóra kialussza magát. Reméltem, hogy hasonló élvezetekben lesz része, ha felébred.

- Helló haver! – üdvözölt Cooper a vonal túloldalán.

- Helló Cooper! Bocs, hogy nem mentem tegnap a kocsmába.

- Jah, nincs gáz! Ha jól sejtem, akkor nő van a dologban!

- De még milyen jó nő! Veled mi a helyzet? Hogy hogy ilyen korán?

- Inkább ilyen későn! – nevetett fel. – Nem L. A-ben vagyok, ezért is hívtalak… Mit szólnál egy kiruccanáshoz? Azt sem bánom, ha hozod az új csajod! E-mailezem a részleteket…

- Még meggondolom… - Még néhány pillanatot beszéltünk, aztán az asztalra dobtam a telefonom.

Éppen indultam volna vissza a hálóba, mikor kinyílt az ajtó. Egy bomba nő libegett be az ajtón. Mezítláb lépkedett be a dolgozószobába, s ahogy közeledett felém úgy mértem végig a hosszú, kecses lábait. Mindössze a tőlem lenyúlt ing volt rajta, legalábbis reméltem, hogy alatta semmit sem találok, ha végre hozzám ér. A felső gombok nem voltak begombolva, így tökéletes belátást engedett a formás melleire. Az ing ujjait is könyékig feltűrte, míg a haját kibontva hagyta.

- Jó reggelt Szépfiú! – érzéki hangon búgott és mellettem az asztal szélének támaszkodott.

- Jó reggelt Szépségem! – köszöntöttem Őt, miközben a tenyerem automatikusan a formás combjárta csúszott.

- Nem voltál mellettem…. – közelebb csúszott hozzám, amivel csak még inkább nekem kedvezett. A kezem kutatva járt az ing alatt, és elégedetten vigyorogtam, mert tényleg nem volt semmiféle felesleges anyag, ami az utamat állhatta volna.

- Cooper hívott… Nem akartalak felébreszteni… - olyan messze volt tőlem, így a következő pillanatba az ölembe húztam. Flóra készségesen nyitotta szét a lábait, és velem szembe helyezkedett el.

- Valami fontos miatt? – érzékien mozdította meg a csípőjét, ettől pedig hamar tettre kész lettem.

- Csak egy utazás miatt? – Újra egymásnak feszültünk, mire mindketten felnyögtünk. Aztán Flóra oldalát markoltam meg, válaszul csak még inkább hozzám dörzsölte magát.

- Elmész? Elutazol? – egy pillanatra megdermedt és a szemeit a tekintetem befúrta.

- Csak ha velem jössz? – elmosolyodott, de nem válaszolt. Elég bíztató volt a mosolya, ugyanakkor az ajkait a számra tapasztotta. A szenvedélyes csókától elvesztettem a fejem, a feneke alá nyúltam és az asztalra ültettem. Abban a pillanatban úgy voltam vele, hogy nem számít az utazás, nem számít semmi azon kívül, hogy újra megkapjam Őt.

Flóra csókja megbolondított, és már nem tudtam uralkodni magamon. Őrjítő módon egy pillant alatt képes volt a szenvedélyt lobbantani kettőnk között. A vágyam pedig mereven egyetlen pontban összpontosult. Ezáltal egyre szűkebb lett az alsó, és ki akartam szabadulni belőle minél előbb. Csakhogy nehezen ment, mert Flóra a csípőm köré tekerte a hosszú lábait. Más taktikához folyamodtam, és sürgetve hámoztam ki az ingből. Csókoltam, ahol értem a meztelen bőrét. A melleit masszíroztam, a nyakát harapdáltam. Flóra a körmeit a hátamba vájta, aztán lazított a lábain, majd puha ujjaival kiszabadított a boxeremből. A combjára csúszott a kezem, sőt a lábai közé férkőztem. Simogatva ingereltem, annak ellenére, hogy már teljesen benedvesedett. Tovább nem húztam az időt. Kicsit előbbre húztam az asztalon, majd szélesebbre tártam a lábait és egy határozott mozdulattal beléhatoltam. Egyre intenzívebben mozogtam, míg csókoltam és kényeztetően simogattam. Határozott lökésekkel sodortam egyre közelebb magunkat a mámorba. A beteljesülés pillanatát együtt élveztük ki, majd pedig Flóra nyakába fúrtam a fejem, úgy pihegtem ki magam. Az eszményi nő is belém kapaszkodott, és szorította magához, mint még soha.

Egy új nap kezdődött számunkra. Egy gyönyörű nap, melynél szebb kezdetet nem is kívánhattam volna, mert innentől kezdve már nemcsak Ő volt és én, hanem már mi…

„Minden nap elhozza az új kezdet csodáját. Számos előttünk álló pillanatot szokványos napnak látunk csupán, de mindannyiunknak megadatott a lehetőség, hogy különlegessé tegyük őket.”

(Douglas Pagels)