Részlet 52. fejezet tartalmából...

Sziasztok,

nagyon szépen köszönöm a komikat! Tényleg nagyon sok erőt adtatok nekem, s ezért már gőz erővel dolgozom a folytatáson. Nem húzom tovább az időt, s még netem is van, addig jöjjön a részlet!

Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

~~~ xxx ~~~

Mérgesen szusszantottam, mert a telefonom már sokadszorra csörrent meg mellettem. Csakhogy nem igazán akartam felvenni. Ezt az egész találkozót teljes mértékben feleslegesnek tartottam. A legutóbbi beszélgetésünk sem egészen úgy alakult, ahogy szerettük volna. Azt hiszem, mindössze a rossz időzítés volt számunkra végzetes. S az első felindulásból olyanokat mondtunk egymásnak, melyet talán még komolyan sem gondoltunk.

- Rob! Hol vagy? – szólt bele a telefonba a kissé ideges női hang. Türelmetlen volt ő is és én is.

- Szia! Úton, éppen a felé tartok. – fújtattam bele a telefonba, aztán fél kézzel igyekeztem megoldani, előbbre jussak.

- Jó, csak aggódtam, mert még mindig nem értél ide… - a sóhajával jelentős feszültség távozott belőle, szinte láttam magam előtt az alakját.

- Sietek… - aztán mindketten vonalat bontottunk.

(…)

Álmatlanul forgolódtam az ágyban, amely olyan hideg, üres és óriási volt nélküle. Egyszerűen nem bírtam elaludni. Újra és újra lehunytam a szemem, de minden alkalommal Őt láttam magam előtt. A gyönyörű és törékenynek tűnő testét, hosszú hajzuhatagát. Szinte éreztem a selymes bőrét és éretem a finom ízét. Csakhogy mindez már csak a képzeltemben maradt meg.

Tudtam, hogy egyszer eljön az a nap és el kell engednem. Bár reménykedtem benne, hogy talán mégsem. Sok mindent megtett értem. Ha tényleg Őt szereti, akkor engednem kell. Nem tarthatom magam mellett, ha mást szeret. Nem láncolhatom magamhoz, csak mert szeretem. Megérdemli a boldogságot, mert szeretem. El kell engednem, hogy boldog legyen, mert szeretem. – Szeretem. Nagyon szeretem. – még ha csak magamban, de most először mondtam ki a bűvös szavakat. De elkéstem.