Novella 4.2 - Összetörve

Sziasztok,

alig hiszem el, hogy itt tartok. Jön az Összetörve novella 2. része. Szép hosszú lett, nem gondoltam volna, hogy ennyi lesz, de hát így alakult. Remélem, nem bánjátok.A történetről nem szeretnék semmit sem mondani, beszéljenek helyettem az alább leírt szavak és képek. Sok-sok képpel dobtam fel a részt, hogy még élvezhetőbb és még kézzel foghatóbb legyen a történet. Ezt majd igyekszem a továbbiakban is fenntartani.

Azt hiszem, hogy a frissítések így lesznek megoldva (legalábbis teszek egy kísérletet):

- hétfő - Szerencse kegyeltje,

- csütörtök - The show must go on,

- szombat - Összetörve.

Ha valami közbejön, akkor időben ki fogom írni, hogy ne várjátok feleslegesen a frisst!

Nagyon szépen köszönöm a komikat! Remélem, hogy továbbra is számíthatok Rátok!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

„Olyan, mintha valaki gyomorszájon rúgott volna, mintha megállt volna a szíved. Olyan, mint az álom, amiben zuhansz a semmibe, és hiába próbálsz felébredni, mielött földet érnél, sajnos nem tehetsz semmit. Nem bízol többé semmiben, senki sem az, akinek mondja magát, az életed örökre megváltozik (...)”

(Nök c. film)

Könnytől áztatott arccal és egyre homályosodó tekintettel igyekezett minél messzebb attól férfitől, akire mindennél jobban haragudott. Csakhogy a pillanatnyi harag és düh hamar átcsapott végelláthatatlan bánatba, mélységes fájdalomba. Minden egyes lépéssel úgy érezte, hogy még jobban összefacsarodik a szíve. Nehéz volt előre haladnia, távolodnia a férfitől, akit szeretett, de mégsem tudott megállni. Az összetört szívű lány mindeközben sehogy sem tudta megérteni, miért történt vele ez. Miért bánt el vele így ez a férfi, aki azt állította, hogy szereti? Szerette, legalábbis váltig állította, mégis képes volt úgy beszélni vele, mintha nem lenne több, mint egy eldobható rongy… egy… - fokozódó idegességében még a megfelelő szavakat sem találta. A gondolatok kuszaságától ugyanakkor még a feje is rettentően megfájdul, sőt egyre jobban zúgott. Ráadásul a cikázó gondolatok között egy kérdés ismétlődve üvöltött:

„Mi baj van velem?”

Kétségtelenül baj volt vele. Ezt már az első pillanatban leszögezte magában. Tudta, sőt mi több olykor kézzel foghatóan érezte is. Választ, viszont sem akkor, sem most, mikor mindennél fontosabb lett volna, nem kapott. Vagyis a kusza gondolatai egy olyan lehetőségnél lyukadtak ki, amelyre nem számított. Még mindig naivnak számított, pedig megégette már magát korábban is. Egyből a lepkére gondolt, amely mit sem törődik a villanykörtével, mely halálra égetheti, csak mert egy sokkal csodásabb dolog csábítja, vonzza a fény, mely végül a vesztét okozza. Ő is egy lepkének gondolta magát, akit a férfi csábított magához. Ugyanakkor hinni akarta, hogy egyszer Ő is megkapja azt a boldogságot, azt a szerelmet, amelyre mindig is vágyott.

A gondolatok egész sora emlékképekkel társultak, s míg könnyes szemmel és arccal előre igyekezett a fejében a múlt elevenedett meg. Hirtelen és megrendítően a múltban kötött ki…

***

Az egész napos rohanás és kapkodás után Camilla alig várta, hogy hazaérjen. Ritka kiakasztó napot tudott a háta mögött. A „kedvenc” főnöke mindenért Őt ugráltatta, s ha valami nem tetszett neki azt hangosan és roppant lekezelő stílusban közölte vele. Camilla a nap vége felé közeledve már nagyon közel járt a sírás határához. Legszívesebben otthagyott volna csapot-papot, legfőképp a basáskosdó főnökét, akinek sosem és semmivel sem lehetett a kedvében járni, de nem tehette meg. Ez pusztán egy ábránd maradt számára, melyet a valóság könnyűszerrel összetört napról napra. Camilla-nak szüksége volt a munkára, a pénzre, de nem is igazán ezekre, hanem a szüleitől kapott elismerésre, amit mindennél jobban ki szeretett volna vívni. Mégsem sikerült.

Sosem értette igazán, mi és mikor romlott el közte és a szülei között. Valahol pedig nagyon félre siklott valami, mely által sosem találták meg a közös hangot és már-már egy állandósult egykedvű állapot jellemezte ezt a családi köteléket. Aztán Camilla feladta az állandó próbálkozást, hogy megfeleljen nekik. Ez volt az a lázadó korszaka. Félretett mindent és egyetlen cél vezette, mégpedig a boldogság. Azonban megégette magát, és nem látott más kiutat, mint visszatérni oda, ahonnan indult. Persze ez a kisebb kitérő még távolabb sodorta a szüleitől, főképp az anyjától.

Camilla elkeseredetten kapaszkodott minden egyes fűszálba, hogy mielőbb talpra álljon. Ekkor találta meg a hirdetés, melyben új asszisztenst kerestek. Nem volt semmiféle vesztenivalója, így jelentkezett, mely után a feszült várakozás következett. Aztán megérkezett a várva várt hír. Felvételt nyert. Pont akkor, mikor már kezdte feladni. Megkapta ezt a munkát, és mikor elmondta a szüleinek akkor érezte először úgy, hogy kezdi rendbe hozni az életét, mely egyszer már félresiklott. De ekkor még nem tudta, mit is vállal, mert tényleg nem a munka, mint inkább a főnök személye volt a gond és némelyik áskálódó kolléganője.

  

A nap végeztével Camilla felsóhajtott, s összepakolt. Fáradtan indult haza, s ugyanígy lépkedett felfele a lépcsőkön, melyek elválasztották a lakásától. Csalódottan vette tudomásul a földszinten, hogy a lift újfent nem működött a házban. – Meg sem kellett volna lepődnie. – húzta el a száját, mert a napban egyetlen kedves pillanatra sem tudott gondolni. Talán az első szívet melengető pillanat az volt, mikor Mrs. Ross, Camilla közvetlen szomszédja kedvesen rámosolygott és üdvözölte, míg apró házi kedvencével elhaladt a lány mellett. Az idősödő hölggyel kölcsönös volt a szimpátia. Camilla olykor-olykor segített Mrs. Ross-nak a vásárlásban vagy éppen a házimunkában. Volt már olyan alkalom, mikor csak úgy teáztak és beszélgettek egymással, mert mindketten magányosak voltak. Most is kedvesen üdvözölték egymást és pár szót váltottak, majd folytatták mindketten az útjukat.

Camilla megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor elérte az ajtaját. A kulcsát éppen a zárba illesztette, mikor odabent a lakásban a telefon dallama visszhangzott. A lány sietve lépkedett, sőt futott a telefonhoz. A táskáját útközben csak ledobta a földre, mely a kelleténél hangosabban koppant a földet éréskor, így egy másodpercre lefagyott, de az újra megszólaló dallam tett róla, hogy folytassa az útját. Még kabátban emelte a füléhez a kagylót.

- Halló! – szólt bele a készülékbe, de a lelke mélyén rosszat sejtetett.

- Csakhogy felvetted végre a telefont! – hallotta meg az anyja hangját, s ezzel együtt az automatikus fordítóprogram is elindult a fejében: Szerbusz, lányom!

- Szia anya! Miben segíthetek? – Camilla a fülére szorította a kagylót, közben pedig leügyeskedte magáról a kabátját, mely egyre melegebb volt.

- A hétvégén számíthatunk rád? – anyja szenvtelen hangon tette fel a kérdést: Meglátogatsz minket a hétvégén? – Camilla nem értette, honnan jött ez hívás és a válaszon gondolkodott, addig leügyeskedte a cipőit is. Tényleg régen járt már otthon, de nem hiányzott neki egyáltalán az a hely.

- Persze anya… - zárta rövidre a beszélgetést. – Vasárnap megyek… Ebédre… - azon morfondírozott, hogy így a hétvégéből mindössze fél napot kell ott eltölteni, és hallgatnia a kioktató monológokat. Minden egyes alkalommal, mikor lehetősége adódott az anyjának, akkor nem hagyta szó nélkül, sőt végig kritizálta a lánya minden mozdulatát, minden szavát.

- Éppen itt az ideje… - Várunk! - s már meg is szakadt a vonal.

Camilla fintorogva tette vissza a helyére a telefont. Nagyot sóhajtotta, majd elindult, hogy elpakoljon maga után. A kabátját a fogasra akasztotta, a cipőit a fogas alatti cipős szekrénybe rejtette. A hálószobájába sétált, hogy mielőbb valami kényelmesebb ruhába bújjon. Az egyenes szabású, térdig érő piros szoknya mostanra kényelmetlenné vált, nem beszélve a fekete ingről. A szekrényből előkereste a kedvenc térdnadrágját és a pólóját. Már pusztán a könnyebb viselettől jobban érezte magát. Megéhezett, így aztán kézmosás után a picike konyhába tartott. Elsőként a hűtőbe kutakodott, mit talál otthon.

A délután hamar elszaladt, mire összeütött pár falatot magának, illetve elpakolt maga után. Sietve készülődött: zuhany, smink és ruhacsere. A hajával nem is vacakolt, csak egyszerűen kifésülte, aztán felkapta a tárcáját, a mobilját és a kulcsait. Mindent a kistáskájába szórta, a kabátjáért nyúlt, hogy mielőbb indulhasson.

A szokásos péntek esti szabadest helyett egészen más fogadta a bárba belépő lányt. Sokkal nagyobb volt a tömeg, mint máskor. A hatalmas vendégsereg felszabadultan nyüzsgött s izgatottan várakozott, melynek okát Camilla nem értette. – Talán lemaradt valamiről? – nézett körbe kíváncsian. De csak annyi tűnt fel, hogy a világítást megbabrálták, mivel a színes és vidám fények helyett tompa hangulatfény égett csupán a színpad felett. Az asztalok, melyek túlságosan messze voltak a színpadtól és az azt körülölelő fényektől, egy-egy lámpást kaptak az asztalok közepére. – Ez így sokkal hangulatosabb. – jegyzete meg magában. Az egész helynek különleges kisugárzása lett, egyedülálló hangulata. Ismerős volt a hely, de mégis más. Bár ennek ellenére is akár csukott szemmel eltalált volna a bárpulthoz.

A bárpult mellett, a megszokott ülőalkalmatosságon helyezkedett el. Nate, a roppant jóképű csapos fél szemmel követte a lányt attól a pillanattól kezdve, hogy belépett az ajtón. Amint látta, hogy Camilla leült a jól megszokott helyére, már ki is töltötte neki a kedvenc italát. Vodka martinit, jó sok vodkával. Csibészes mosollyal tette le a lány elé a talpas poharat, amiért egyből nagyon hálás pillantásokat kapott. – Nehéz napja volt, megint. – Nate-nek elég volt ránézni a lányra, s tudta.

A lány mohón kapott az italért, s zaklatottan kortyolni kezdte. – Nate keveri a legjobbat! – húzta mosolyra a száját, miközben végignyalta az alsó ajkát. Nagyot sóhajtott, majd a nyüzsgés, a mozgolódás felé fordult. Valami kezdődött, s ha már ott volt, akkor megnézi, döntötte el. Megvonta a vállát és a színpadot fixírozta. Egy nyurga alak gitárt, mikrofon állványt és egyéb kellékeket hordott fel. Látszott, hogy ez még csak az előkészületekhez szükségesek. Újra vállat vont és visszafordult az italához. Ezúttal viszont egy újabb korty után a tömeget figyelte.

Nagyon szerette ezt a helyet. Amikor csak tehette Camilla itt töltött egy-egy magányos estét. Szerette a bár hangulatát, a remek csapost, Nate-et, aki mindig meghallgatta és nem csak azért, mert ez volt a munkaköri kötelessége. A fenséges italról sem feledkezhetett meg, mert sehol máshol nem ivott még ilyen csodát. Ezek a gondolatok valamennyivel jobb kedvre derítették, s sikerült kicsit megfeledkeznie a közelgő kötelező látogatásról a szüleinél.

A színes tömeg egyre inkább a színpad fele húzódott, mivel elérkezett a kezdés időpontja. Végre elkezdődött a műsor, s ezzel egy időben Nate kiadta az utolsó italt. Megtörölte a kezét, letörölte a pultot és a lány felé lépett. Csakhogy a lány elfehéredett arccal fordult a színpad felé, még a köszönésre sem reagált. A lány kikerekedett szemekkel bámulta a mikrofon mögött álló férfit. Nate egyáltalán nem értett, miért van oda Camilla is azért a nyálas alakért, akiért a lányok, a nők is majd megvesznek. Bár azt el kellett ismernie, hogy a srácnak nagyon is jó humora van és szinte minden hülyeségben benne van. Ezt azalatt a majdnem egy óra alatt tapasztalta, míg a még üres bárban zajlott a próba.

- Nem létezik, hogy ekkora szerencsém legyen! – sóhajtotta maga elé a lány. Marc állt a színpadon, a lány kedvenc énekese, teljes életnagyságban. Minden szám ismerős volt, s kívülről fújta az össze dalszöveget, így minden megerőltetés nélkül végigénekelt Marc-kal az egész műsort. Az utolsó szám különösen kedves volt a szívének. Meghatottan és könnyes szemekkel suttogta a dalszöveg utolsó szavait.

Ott a rió-i tengerparton érezte magát újra. A friss és sós illatot szinte megint az orrában érezte. A lágy és melengető fuvallat végigsimított a bőrén, míg a kisházba ért. Ahol lágyan szólt az érzelmes, romantikus zene. Egész pontosan Marc különleges dalai teremtették meg az este hangulatát. Egyáltalán nem volt rá szükség, mégis a romantikához hozzá tartozott a ropogó tűz látványa, mely tulajdonképp az egyetlen fényforrás volt a kisházban. De ettől igazán sejtelmes és jótékony félhomály uralkodott. A megterített asztal érintetlen volt, mert a puha szőnyegen szenvedélyes csókba bonyolódott a pár. Igazi szerelmes csókok csattantak, puhatolózó érintések, vágyakozó sóhajok…

- Nah, azért nem ennyire jó, hogy így zokogj miatta… - nevetette ki a lányt egy pasas. A gúnyos hang egyből visszarántotta Camilla-t az amúgy is fájó emlékezésből. A férfi beszéde már nem kevés elpusztított alkoholról árulkodott és a látványa, jobb szó híján, érdekes volt. A torzonborz haj, a gondozatlan szakáll és szakadt ruhája sokat rontott a megjelenésén. Pedig egyáltalán nem volt sem túl idős, sem túl fiatal. Mindössze a húszas éveinek a végén járhatott, ráadásul a szemeiben volt valami nagyon furcsa és megmagyarázhatatlan szikra.

- Igazad van… - vágta rá Camilla, míg könnyedén megtörölte a szemét. – Marc legelső száma… ezerszer jobb, mint az összes többi. Bár a megjelenő albumában rengeteg spiritusz van… - Erre már nem tudott mit lépni, vagy nem akart a gúnyolódó férfi. Camilla ennyivel elintézettnek gondoltam a dolgot, s inkább még egy italt kértem Nate-től.

Camilla az italával együtt élvezte a műsor végét, persze már koránt sem volt olyan jó kedve a lánynak, mint a kezdéskor. Bár kétségtelenül a közönségnek nagyon tetszett Marc, mert hatalmas tapsvihar tört ki, s még vissza is tapsolták. Marc megköszönte a szívélyes fogadtatást és az új albumáról énekelt egy tényleg utolsó számot. Ez persze mégiscsak mosolyt csalt a lány arcára. – Egyetlen értem volt, hogy ma felkeltem… - Camilla töretlen mosollyal a koncertre gondolt.

 - Nézd, haver! Megrígattad a közönséged… - gúnyos hangon szólalt fel megint az előbbi férfi, mint aki szánt szándékkal meg akarta volna mérgezni a körülötte lévők hangulatát. – Ez a csaj is itt zokogott érted… - ez volt az a pont, mikor Camilla megelégelte a hallottakat. - Nem is ismeri és mégis ilyen lekezelően beszélt róla.

- Mondták már neked, hogy egy óriási tuskó vagy… egy érzéketlen barom vagy? – fordult a férfi felé a lány. Persze a férfi válaszra sem méltatta, csak utálkozva nézett rá. – Pukkadj meg! – vetette oda, majd indulni készült, legalábbis ettől a kellemetlen alaktól a lehető legmesszebbre.

- Ne siess! – szólalt meg a kellemesen csengő hang. A lány elé lépett, melynek következtében a férfi mellkasának ütközött a lány. – Én már most bírlak téged, és köszönöm neked, hogy lehűtötted ezt az idiótát. Többet ivott a kelleténél… – Bökött a barátja felé, amivel meglepte a lányt. – Hát nem barátok? – Marc vagyok… - kezet nyújtott a lánynak, aki tétován fogadta el a felkínált jobbot.

- Helló! Tényleg elpityeredtem a fantasztikus dalaidon… - mosolyodott el a lány.

- Ne túlozz, bár jól esik az elismerés! – büszkén húzta ki magát Marc. Lopva pillantott a barátja felé, aki csak a szemét forgatta és egy újabb adag tömény alkohollal öblítette le a szájában gyűlő keserű szavakat.

- Nem szokásom túlozni, egyenes beszéd híve vagyok. De abban igaza van a barátodnak – itt persze nem tudta megállni, hogy el ne fintorodjon. – Akinek, nincs jégből vagy kőből a szíve, az meghatódik a dalaidtól. Örültem, hogy megismerhettelek, személyesen… Remélem, máskor is lesz szerencsém hozzá, hogy összefussunk… - hadarta végig a mondanivalóját a lány, aztán a pult felé fordult. – Szia Nate, majd beszélünk! – intett a csapos felé s tényleg hazafelé indult.

Egész úton mosolygott, mert személyesen találkozhatott Marc-kal. Beszélgettek és a fejében lévő kép, melyet szép lassan épített fel a férfiról, nem tévedett. Kedvesnek és barátságosnak gondolta a mellesleg igen szemrevaló férfit. Az az egyszerű kézfogás és pár szó melengette Camilla lelkét, ami rá is fért egy ilyen nyakatekert nap után…