48. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

megérkeztem a várva várt folytatással. Nem húzom sokáig az időt, mert reményeim szerint már tűkön ültök, hogy olvashassátok Flóra és Rob szemszögét is.
Nagyon köszönöm a komikat!
- Alice! Köszi, hogy írtál! Nem vagyok benne biztos, hogy Sarah-ra csak szenvedés vár... majd kiderül ;)
- Ancsa! Hidd el kiderül a most következő fejezetből, hogy mi lesz a Flóra&Rob párossal! Biztos, hogy olyan nehéz dolga lesz Sarah-nak?
- Bulika! Jól megcsavarom még a szálakat, még kicsit odébb van a történet vége. Előbb-utóbb minden és mindenki a megfelelő helyre fog kerülni. Háttér és fejléc esetén bármi megtörténhet, pont az a szép bennük, hogy könnyedén változtathatom őket.
- Elena! Flóra megtette a kezdő lépést és vallott, csak hát a dolgokat meg kell emészteni és aztán cselekedni... Már csak az a kérdés, hogy helyesen fog-e Rob és Flóra dönteni???

JÓ olvasást!
Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

ui.: Ne feledjétek a KAMPÁNYT! A hozzá tartózik az Összetörve 1.

„Mind emlékszünk arra, amikor kiskorunkban megharaptunk egy másik gyereket a játszótéren. Az óvónő azt mondta, kérjünk bocsánatot, és kértünk is, de nem őszintén. Mert az, akit megharaptunk, meg is érdemelte. De ahogy idősebbek leszünk, a bajt helyrehozni nem olyan egyszerű. Ha kinősz a homokozóból, nem mondhatod csak úgy. Úgy is kell gondolnod. Persze, amikor orvosok leszünk, a "sajnálom" nem egy egyszerű szó. Vagy azt jelenti, hogy meghalsz és nem segíthetek, vagy azt jelenti, hogy nagyon fog fájni. Orvosként nem csinálhatjuk vissza a hibáinkat, és ritkán bocsátunk meg magunknak értük. Ez a mesterséggel jár. De emberként mindig jobban akarjuk csinálni, jobbak akarunk lenni. Jóvátenni a rosszat, akkor is, ha lehetetlennek tűnik. Persze a "sajnálommal" nincs mindig vége. Talán mert túl sok mindenre használjuk. Fegyvernek. Kifogásnak. De ha tényleg sajnáljuk, ha jókor mondjuk ki, ha úgy is gondoljuk, akkor megteszi. Ha tettekkel mondjuk el, amit szavakkal nem tudunk. Ha jókor mondjuk, a "sajnálom" tökéletes. Ha jókor mondjuk, a "sajnálom" maga a megváltás.”

(Grace Klinika c. film)

Flóra

Los Angeles, 2011.09.16.

- Rob… Bocsáss meg! – zokogva ismételtem ezredszerre a szoba csendjébe. - Bocsáss meg! Rob – csakhogy elrohant, s a keservesen múló percek bizonyították, hogy nem egyhamar jön vissza. A hideg és kemény földön zokogtam, mert csak egyre nagyobb terhet éreztem a vállaimon, melyek szépen lassan össze akartak préselni. - Az igazság felszabadít. – egyáltalán nem, sőt csak még nagyobb fájdalmat okozott mindkettőnknek. Képtelen voltam megmozdulni.

Ráadásul súlyos gondolatok csak még jobban letaglóztak. Egyre inkább azon törtem a fejem, hova ment Rob. Hova a fenébe ment? Rettegtem tőle, hogy elkeseredésében, csalódottságában valami őrültségre vetemedik. Főleg, mivel az én autómat vitte el, amit egyáltalán nem ismer. Gyorsan hajtott, s még a végén balesetet szenved. Rémeket láttam, hiszen mindennek én voltam a kiváltója. Már most felelősséget, bűntudatot éreztem. S a végső elkeseredésemben pedig a legrosszabb képek lepték el az agyam. Még mindig a földön feküdtem, melyet egyre hidegebbnek éreztem, szinte már fájdalmat okozott. A könnyeim, melyekről azt hittem, hogy soha többet nem tudok hullajtani, most megállíthatatlanul csordultak végig az arcomon. Szüntelenül versenyeztek, de nem számított.

Erőt vettem magamon és feltápászkodtam. A ruha ujjával töröltem meg a szemem és az arcom, hogy megszűnjön a könnyektől homályos látásom. Döbbenten néztem ki a hatalmas ablakon, egy cseppet sem érzékeltem az idő múlását. Ezért is ért váratlanul, hogy besötétedett. Teljesen egyedül voltam az egész villában, körülöttem néma, már-már bántó csend volt. Rosa elutazott néhány napra a családjához, Rob-ról pedig egyáltalán nem tudtam, mikor szándékozik haza jönni. Ha egyáltalán jön, hiszen viharosan távozott. Újra megtöröltem az arcom, majd a fürdő fele indultam.

A fürdőbe belépve szembesültem önmagammal. A hatalmas tükörben magamra sem ismertem, a hajam ziláltan ezer fele állt, a szemeim vörösen izzottak a sírástól. Elszörnyedve fordultam el, s durván téptem le magamról a ruhákat, melyek egyetlen kupacban végezték a földön. Aztán beléptem a zuhanykabinba, megengedtem a meleg vizet abban a reményben, hogy elmossa a történteket. Csakhogy ez hiú ábránd volt. A hátam a nedves csempének vetettem, és szép lassan lecsúsztam a mentén. A földön kuporodtam, mert újult erővel tört rám a sírhatnék, de abban a pillanatban már a vízcseppek a könnyeimmel keveredtek, míg vállaim folyamatosan rázkódtak.

Egészen biztos, hogy hosszú percek teltek el vagy talán órák. Már szinte teljesen kiázott a bőröm. Lomhán és elcsigázottan nyúltam a csaphoz, hogy elzárjam a vizet, de még mielőtt megtettem volna a tusfürdővel átdörzsöltem magam, és le is öblítettem a keletkezett habot. A tusfürdő krémes illata szállt a levegőben, de még mindig éreztem Franco csókjainak és érintéseinek a nyomát. Törölközőért nyúltam, hogy szárazra dörzsöljem magam. Nem túlzottan figyeltem, mit veszek fel. A legelső kezem ügyébe kerülő pólót, sortot húztam magamra. Aztán ezek után bebújtam az ágyba.

Késő volt már, túl késő, s Rob még mindig nem ért haza. Egyre jobban aggódtam érte. Az ágy közepén kuporodtam össze. A ház csendjében csak a saját levegővételeim hallatszottak néhány fájdalmas sóhajjal. Megbénított az aggodalom, mely miatt képtelen voltam gondolkodni. Súlyos lépések álltak előttem, nehéz döntések, melyek mindkettőnk életére kihatással lehetnek, sőt lesznek. Kezdetnek Robbal kell beszélnem. Az már most egészen biztos, hogy semmi sem úgy lesz, mint előtte volt. A játék, mely szinte észrevétlenül lett a valóság. Bár nem abban a formában, de az életünk része lett. Aztán ott volt Franco, aki meg mindent felbolygatott. Nem tudtam, és még most sem tudom, hogy vele mi legyen. - Ez vajon a valóság? Tényleg megváltozott? Tényleg igazak a szavai és a tettei?

Los Angeles, 2011.09.17.

Egy percet sem aludtam, képtelen voltam lehunyni a szemem. Minden egyes zörejre, neszre felfigyeltem, hallgatóztam, abban a reménybe kapaszkodtam, hátha Rob az. Nem számított volna, ha részeg, ha úgy támolyog be a házba, csak az, hogy épségben és egészben, biztonságban tudjam. Minduntalan csalódottan hanyatlottam vissza az ágyba. Hánykolódtam és forgolódtam szüntelenül, míg végül teljesen kényelmetlennél vált a máskor oly kényelmes ágy és még most is egyedül voltam. Kikeltem az ágyból, bár még csak kora hajnali időpontot mutatott az óra. Rob egyik félre dobott kapucnis pulcsijába botlottam – szó szerint –, amely ismét eldobva hevert a földön. Felemeltem és belebújtam. Csak úgy árasztotta magából az ismerős illatot, ugyanakkor a zsebében megtaláltam a cigis dobozát és az egyik öngyújtóját. Egy pillanatra a markomba zártam, mert emlékek sora rohamozott meg. Aztán visszadugtam a dobozt és a gyújtót is a zsebbe, és a konyába indultam.

Erős félhomály a hangulatomhoz igazodott, mert minden szomorkás köntösbe bújt. Korán volt még, s a napsugarak is csak álmosan nyaldosták a környéket. Minden mozdulatomat nehéznek éreztem, a fejem is megfájdult. Mindez a sírástól és az alváshiánytól jelentkezett. Mindenféle agyi tevékenység nélkül, automatikusan, a kopott rutinnal átitatott mozdulatokkal kávét készítettem. Kínszenvedés volt az a pár perc is, míg lefőtt a fekete folyadék. Nem tudtam magammal mit kezdeni, idegesen doboltak az ujjaim a pulton. A gőzölgő nedűt egy óriási bögrébe öntöttem ki, s már a terasz fele lépkedtem. Biztonságba helyeztem a bögrét, s még mielőtt leültem volna, egyből rágyújtottam. Égő cigarettával a számban húztam ki széket, melyre leültem. Felhúztam a térdeimet öleltem az egyik kezemmel, míg a másik kezem a cigarettáért nyúlt, hogy az asztalon lévő hamutartóba hamuzzak, míg hatalmas füstfelhőt fújtam.

- Hova a fenébe tűnt az az erős és független nő, aki az elmúlt években voltam? – motyogtam magam elé, majd újra a számhoz emeltem a cigarettát és jó mélyet szívtam belőle. Újra annak a naiv és fülig szerelmes lánynak a bőrébe bújtam, amint átléptem az egykori szerelmi fészkünk küszöbét. De már előtte is éreztem a vonzódást, mely egyre közelebb sodort Franco-hoz.

- Hibáztam, mert elárultam Robot… Erre nincs mentségem, de Franco-ról van szó. Arról a férfiről, aki egykor a mindent jelentett nekem. Az egész világot. A szerelmet. Nemcsak a testem, hanem a szívem adtam neki… Közös jövőnk terveztük… - belekortyoltam a kávémba, vagyis nagyobb kortyok csúsztak le a torkomon. A bögrét félre tettem, majd újabb szál cigiért nyúltam. A térdemen könyököltem, s üveges tekintettel néztem az előttem elterülő kertet. Ezzel újra ugyanoda kerültem vissza, ahol múlt este tartottam. Bár azzal, hogy a gondolataim újabb és újabb köröket írtak le, melyek egyre inkább egyetlen irányba sodortak. Már csak abban nem voltam biztos, hogy tényleg ezt szeretném. – Ezt akarom? – Ráadásul azt sem tudtam, hogy Rob mit szeretne. – Hogy is tudhatnám! – csattantam fel, mert még mindig se híre, se hamva nem volt. Még végig sem gondoltam, de ismerős hangok ütötték meg a fülem.

Felkaptam a fejem, s a reggeli napsugarak víg táncot jártak a metál fényezésen. A gyomrom rögtön görcsbe ugrott, majd egészen apróra zsugorodott össze. Visszafojtott lélegzettel vártam. Rob nem hajtott gyorsan, s a garázs előtt parkolt le. Ennek következtében megbizonyosodhattam róla, hogy nem esett baja. Legalábbis a baleset, a karambol lehetőségét kizárhattam. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, bár korainak bizonyult. Rob feltűnően darabos mozdulatokkal szállt ki a kocsiból. A sapka a fejébe volt húzva, a napszemüvege is rajta volt, pedig a nap közel sem volt olyan erőteljes, hogy ilyen védelemre szükség legyen. – Vagy talán más elől bújt el ennyire? Fotósok elől? – villámgyorsan cikáztak végig a lehetőségek.

Aztán a torkomba dobogott a szívem, ahogy felfedeztem Rob felém közeledő alakját. Az egyik kezében megcsördült a kocsi kulcsa, míg másik kezét zsebre dugta. Indulatosság, feszültség sütött a tartásából, a léptei határozottak voltak, de a fejét lehajtotta. Rám sem nézett. Ebből arra következtettem, nemcsak csalódott, hanem megutált, meggyűlölt, s rövid időn belől, rövid úton kipenderít az életéből.

Egyre jobban éreztem a szorítást a mellkasomban, s a cigaretta is a kezemben égett le. Éppen ezért gyorsan elnyomtam a hamutartóba. Rob ebben a pillanatban állt meg az asztal túlsó oldalán. Továbbra sem nézett rám, felém sem fordult. Hideg és távolságtartó volt. Rob kinyújtotta a kezét és csörögve az asztalra tette a kocsi kulcsait.

- Visszahoztam a kocsid. – egykedvűen ennyit mondott, majd bemasírozott a házba. Döbbenten néztem az asztalon heverő kulcscsomót és az ajtót, ahol Rob eltűnt. Csak kapkodtam a fejem a két pont között, s nem tudtam dönteni. Menjek vagy marajak? Egy szempillantás alatt felpattantam, mindent hátrahagyva siettem be a lakásba. Csörömpölést hallottam, mely egyértelműen a konyhából hallatszott. Egyre jobban aggódtam, mi a pokol történ az alatt a jó néhány óra alatt, míg nem tudtam róla. A napszemüveg a pultra volt félredobva. Rob háttal állt nekem, nem láthatta és nem hallhatta, hogy itt vagyok. Vadul kutatott az egyik fiókban, de mivel nem találta meg az általa keresett dolgot, bosszúsan csapta be és kihúzta a következőt.

- Mit keresel? – tétován ejtettem ki a szavakat. A hangom erőtlenül szállt felé, de amint elérte megdermedt. – Segítek… Kérlek, hadd segítsek! – kicsit bátrabban szólaltam meg. Rob a pulton tenyerelt, csak azért sem fordult meg, viszont szinte visszhangozottak a hatalmas sóhajai.

- Fájdalomcsillapítót… - nyögte ki, de csak muszájból. Minden egyes együtt töltött perccel csak egyre jobban mélyült közöttünk az a bizonyos szakadék. Rob közel járt a tabletták megtalálásához, de mégsem abban a fiókban kotorászott, ahol a pirulák elbújtak. Mikor közelebb léptem, hogy elő vegyem a hőn áhított fájdalomcsillapítót Rob szinte automatikusa lökte el magát a pulttól, egyetlen szót sem szólt, csak elsétált mellettem. Ezzel a viselkedésével pedig sokkal nagyobb fájdalmat okozott, mintha kiabált volna velem, vagy mindenféle ringyónak kiáltott volna ki. Bár mindkettőt megérdemeltem volna.

- Tessék, itt vannak! – nyújtottam volna Rob felé, aki a pult mellé telepedett. Csakhogy most már semmi sem takarta el az arcát és a kezét, így aztán szembesülhettem a sérüléseivel. Olyan váratlanul ért az egész, hogy a tablettás doboz kicsúszott a kezemből, és hangosan koppant a pult tetején. Még nem vettem le a tetejét, ennek köszönhetően nem gurult ezerfelé a tartalma és a műanyag sem törött el. – Mi… mi… történt… veled? – remegő hangon és dadogva tudtam csak megszólalni. – Mit… csináltál? Hol… szerezted… ezeket? – mellette álltam, már nyújtottam a kezem, hogy megérintsem az arcát vagy a kezét, és meggyőződjek, hogy szüksége van-e ápolásra.

- Nem fontos… - rántotta meg a vállát Rob, majd a fájdalomcsillapítóért nyújtózkodott. Nem esett jól neki a mozdulat, de még véletlenül sem adta jelét a fájdalmának. Az arca, a vonásai viszont helyette beszéltek.

- Ne mondj ilyet! Megsérültél… - dermedten néztem Őt, hogyan képes ennyivel elintézni. Komolyabban is megsérülhetett volna, vagy a sérüléseiből akár maradandó seb is keletkezhet, ha nem látták el rendesen. Rob azonban egyből a szavamba vágott, nem engedte, hogy végigmondjam.

- Az az én gondom… - a markába öntött pár pirulát a műanyagdobozból. Gondosan visszazárta a fedelét, majd a marka tartalmát a szájába tűntette el. A mellett lévő pohár vízzel pedig leöblítette az egészet.

- Fájdalmaid vannak? Nagyon fáj? – különben nem kereste volna a fájdalomcsillapítót olyan elszántan. Segíteni akartam, de láthatóan nem kért belőlem, nem hagyta magát. Az a bizonyos szakadék csak még jobban mélyült kettőnk között, egyre távolabbra sodorva minket egymástól.

- Csak a fejem fáj… Különben is már ki lettek tisztítva a sebeim, kaptam ellátást… - örültem, hogy mégsem vette félvállról a dolgot. Csakhogy a hangjában volt valami, amire sehogy sem találtam magyarázatot.

- Ki? Hol? – aggodalmasan kérdeztem rá, mert nem hagyott nyugodni.

- Ha már ennyire tudni akarod, akkor Sarah volt az, aki kitisztította és fertőtlenítette a sérüléseim. – vetette nekem oda, miközben felállt a helyéről. Újra elment mellettem és a mosogatóba tette az üres poharát.

- Sarah? – egy újabb tétova kérdéssel törtem meg a közöttünk beálló csendet. - Egész eddig vele voltál? Nála voltál? – igyekeztem megőrizni a nyugodt mivoltomat. Éppen időben sikerült feltennem a kérdéseim, mert Rob már kifelé masírozott a konyhából. Azt hittem, hogy egyetlen szó nélkül kisétál és magamra hagy. Ez lehetett a szándéka, de aztán mégis meggondolta magát. Felém fordult, kimérten, s mintha csak a halálos ítéletemre vártam volna.

- Sarah… Nála töltöttem az egész éjszakát. – egy csepp megbánás nem volt a hangjában. Egyenesen a szemembe nézett, úgy mondta ki.

- Lefektetted? Megtetted? – fontam magam köré a kezeim. Nyugodtan kérdeztem, semmi vádló nem volt a hangomban, csak pusztán érdeklődtem. Úgy tűnt, hogy lassan és biztosan a mi történetünk végére pont kerül. Az egész folyamat azzal indult, hogy Franco újra felbukkant. Teljes mértékben elbizonytalanodtam, hogy innen van-e még visszaút vagy már reménytelen az egész. Erősebben kapaszkodtam a saját karomban, mert még mindig nem érkezett válasz. Tudtam, minden abban a másodpercben dől el, ahogy kimondja. Igen vagy nem. Talán csak bosszúból, talán csak vigaszból, de teljesen mindegy is, ha tényleg megtette. Rob aztán csak egy nagyot sóhajtott és megrántotta a vállát. Sarkon fordult, s egyedül hagyott a konyhában…

„Ha ismernéd az emberi szív titkát, azt is tudhatnád, hogy gyakran olyankor gúnyolódik az ajkunk, mikor szégyelljük mutogatni lelkünk sebeit. Gúny és könny bújócskázó testvérek! A sírni szégyenlő gúnyolódik, amíg sokan látják, de ha magában marad, könnyei előtörnek.”

(Dáné Tibor)

~~~ xxx ~~~

„- Annyira sajnálom!

Talán gyűlölnöm kellene... Dühösnek kellene rá lennem, mégsem vagyok az. Elmosolyodom. Végeredményben neki köszönhetem, hogy boldogabb vagyok, mint korábban bármikor. Gyorsan beszél, közben sír, magyarázkodik. Fél füllel hallgatom. Nem érdekelnek a részletek. (...) Egyetlen szót akar tőlem hallani... (…)

- Megbocsátok.”

(Harlan Coben)

Robert

Los Angeles, 2011.09.17.

A vendégszobában rogytam le az ágyra, mert piszkosul fájt a fejem. A gyógyszerek még nem kezdtek el hatni, viszont a fejem egyre jobban elnehezült. Mindeközben az előbbi beszélgetés ismétlődött szüntelenül a fejemben. Nem bírtam kiverni a fejemből Flóra tekintetét, egyszerűen nem foglalkozni vele. Nem akartam bántani őt, de érdekes fordulatot vett az egész társalgás, mely végül mégis egészen biztosan fájdalmat okozott neki. Mégsem bántam meg, hogy nem cáfoltam egyből, és meghagytam abban a hitben, hogy tényleg történt valami köztem és Sarah között. Mégis nagyon nehéz volt hidegnek és távolságtartónak tűnni, de az újraéledő fájdalom, melyet a csalása okozott, megkönnyítette. Aztán rosszul éreztem magam amint megláttam a meggyötört arcát, a vörös szemeit, viszont mégsem válaszoltam. Nem tudtam, mert szerettem volna, ha megtudja, mit éreztem én. Bár az Ő érzései messze eltörpültek az enyémek mellett. Nem akartam erre gondolni. Ettől csak még jobban megfájdult a fejem.

Lerúgtam a cipőim, majd az ingem és a farmerem következett. Minden az ágy mellett landolt, mert semmi kedvem nem volt feleslegesen a fürdőbe elbattyogni. Főként úgy nem, hogy fennállt annak a lehetősége, hogy összefutok Flórával. Ezt el akartam kerülni, mert féltem attól, hogy most nem tudnám türtőztetni magam. Pólóban és gatyában terültem el az ágyon. – Eddig csak ritkán használtuk a vendégszobát. – a plafont néztem. – Csak, ha a srácok itt voltak, vagy ha a szüleim. Azon ritka alkalmakkor. – sóhajtottam fel, mert anya szavai is egyből beugrottak. Nem szimpatizált Flórával, és akkor még finoman fogalmaztam. Aztán a vendégszoba magányában, mely remek menedék volt, észre sem vettem és a gondolataim már megint Sarah-nál jártak.

Reggel a kanapén ébredtem, s nem akartam csak úgy lelépni, aztán motoszkálást hallottam a hálóból és bekopogtam. Sarah zavartan az elveszett cipőjére hivatkozott, valami nagyon azt súgta, hogy ez valami gyengécske füllentés volt részéről. Csak azt nem tudtam, miért ennyire zavart. Előző nap még semmi jele nem volt, remekül elbeszélgettük, a film is jó ötlet volt. Így legalább őrültséget sem csináltam az éjszak folyamán. Gyorsan és hirtelen a reggeli feldobásával igyekeztem oldani Sarah zavarát, melyre rá is bólintott, sőt egyből felajánlotta, hogy rendel, míg a fürdőszobába terelt. Ez ellen pedig egyáltalán nem tiltakoztam. Folyó ügyeim végeztével szembesültem a saját képemmel. Nem tűnt túl vészesnek. Sarah nagyon jó munkát végzett.

Miután elhagytam a fürdőt, kedves kolléganőm az erkélyen volt. Amint kiléptem hozzá egyből rá is gyújtottam. Persze ez magával hozta a káros szokásomról való lebeszélésem. Sarah édesen mosolygott és nem bírtam levenni róla a szemeim. Gyönyörű volt, abban a könnyű ruhában. A kék szemei csillogtak és azon kaptam magam, hogy egyre többször téved a tekintetem az ajkaira, melyek pirosan csalogattak, hogy ízleljem meg. Tényleg csábító volt, s talán egy másodpercig még kapható is lettem volna. De ahogy Sarah-ra gondoltam és a kedvességére, egyből megálljt parancsoltam magamnak. Nem akartam vele játszani, kihasználni és csak bosszú eszközének felhasználni. Ő sokkal többet érdemelne, megérdemli, hogy valaki teljes szívéből szeresse. Ugyanakkor úgy gondoltam egy szorosabb barátság sokkal többet ér, mint a pillanatnyi gyönyörök összessége.

Elűztem a kísértés gondolatait, s inkább a megérkező reggelire koncentráltam. A fenséges illatokra egyből korogni kezdett a gyomrom. A pincér, aki felhozta a reggelit érdekes képet vágott hozzánk, de bíztam benne, hogy nem az lesz az első dolga, hogy a bulvár lapokhoz fusson. Persze a kétely parányi morzsája megmaradt. Sarah azonban gondoskodott arról, hogy a reggeli is jó hangulatban teljen el, sikerült teljes mértékben megfeledkeznem mindenről.

Aztán betoppant Caitlin, és ez volt az a pont, mikor jobbnak láttam kereket oldani. Nem akartam bajt, és főleg nem Sarah-t bajba sodorni. Mégsem bírtam megállni, és búcsúzáskor puszit nyomtam Sarah arcára, amire megint csak nem találtam magyarázatot, miért tettem.

A liftek felé a sapkám jól a fejembe húztam és a napszemüvegem is feltettem. Szerencsésen megléptem a szállodából. Arra maximálisan ügyeltem, hogy még véletlenül se legyen szemtanúja annak, hogy egy szállodából távozom. Nem hiányzott volna még az is, hogy a sajtó rajtam, rajtunk csámcsogjon. Amúgy is sürgősen ki kellett volna valamit találnom, mi legyen Flórával és velem. Nagyon úgy éreztem, hogy ez az egész „házasság” megbukott. Kocsiba vágtam magam és a városban bolyongtam, csakhogy az egyre erősödő fejfájás arra késztetett, hogy haza fele vegyem az irányt…

Elaludtam, míg a vendégszobában heverésztem, ami történetesen nagyon jól esett. A fejem már egyáltalán nem fájt, s rájöttem, hogy nemcsak az árulás okozott fájdalmat, és a tudat, hogy Flórának más kellett, hanem az, hogy megbuktam, mint férj. S tudat alatt ez csak még inkább fokozta a csalódottságom. Ugyan csak egy álházasság volt, mely aztán valamikor szinte észrevétlenül valóságossá vált. Nem a házasság maga, hanem a közöttünk lévő kapcsolat. Talán először tényleg csak szex volt az egész, azonban már régóta nem a testi örömöm miatt feküdtünk le egymással. – Mindketten vakok voltunk! – erre a gondolatra hirtelen felültem az ágyon. Úgy ért a gondolat, mintha valaki pofon vágott volna. – Beleszerettem… - motyogtam magam elé.

Teljesen lefagytam, ahogy a felismerés tudatosodott bennem. Felkászálódtam az ágyról, de képtelen voltam kimerészkedni a szobából. Némi nyújtózkodás után az ablak felé sétáltam. A függöny takarásában álltam, s fürkészőn figyeltem a medence partját és az udvart, talán most még inkább Flórát kerestem. Azonban Ő már nem volt kint.

- Beleszerettem… Ha szeretem, még ha egyoldalú is ez az érzés, akkor is fájdalmat okozott az árulás. A megcsalást mindig is elítéltem… Egyetlen megoldás van, ha beszélek Flórával… Nyíltan és őszintén… - határoztam el magam. Ezen felbuzdulva egyből az ajtóhoz léptem. Pólóban, gatyában és mezítláb sétáltam a konyhába, ahol legutóbb Flórát hagytam. Frissen főtt kávé illat lengte be az egész helyiséget, melyből nagyot szippantottam, de nem térített el az eredeti célomtól. Egyenesen a terasz irányába haladtam, talán csak a takarás miatt nem láthattam az ablakból és Flóra még mindig kint cigizik. Azonban amint elhúztam az ajtót megláttam, hogy ott sincs. De az feltűnt, hogy egyre inkább borul az ég, baljós sötét felhők gyülekeztek, melyek oly nehéznek és oly fenyegetőnek tűntek. A lágy szellő a meleg, tipikusan eső előtti illatot sodort magával. – Eső lesz… Vihar… - állapítottam meg magamnak.

Sarkon fordultam, majd újra Flóra keresésére indultam. A következő tippem a hálószobánk volt. Bejött, mert tényleg ott volt. Megtaláltam. Felöltözött, megfésülködött. Fenséges látvány volt, ahogy karcsú testét megszemlélhettem. Nem vette észre, hogy beléptem a szobába.

- Te meg mi a francot művelsz? – nem bírtam mást kinyögni, csak ennyi hagyta el a szám. Flóra megfordult, de az arca rezzenéstelen volt. Mindeközben megütközve néztem rá.

„Néha kell az ember életébe egy-egy vihar, amely felrázza. Megrettenti. Ami után más életet kezdhet, és új céljai lehetnek. Ami után ismét szépnek láthatja a világot.”

(Lakatos Levente)