Novella 3.15 - Szerencse kegyeltje - The End

15.

Beteljesületlen álmok

Robert...

Egy újabb hosszú napon voltunk túl. Befejeződött az aznapi forgatási program, és újabb tizenkét órás munkanapot tudtam a hátam mögött. Ez már csak így megy a sorozatoknál. Lelassult mozdulatokkal hámoztam le magamról a ruháim, s egyetlen kupacban landoltak a hideg kövön. Beléptem a zuhanyzóba, megnyitottam a vizet, azonban elfogyott minden erőm. Így aztán a kőnek támasztottam az alkarom, s a kezemre hajtottam a fejem. Egyszerűen hagytam, hogy a víz rám zuhogjon, hadd mossa el az egész napom.

Nevetségesnek éreztem magam. Rendíthetetlenül próbálkoztam, újabb és újabb forgatásokat vállaltam, mindegyiktől a nagy áttörést reméltem. Lemondtam mindenről és mindenkiről, hogy még véletlenül se álljon semmi se az utamba. Igazi A-kategóriás színész szerettem volna lenni, csakhogy ez valahogy sosem jött össze. Megmaradtam amolyan tipikus mellékszereplőnek vagy sorozatszínésznek. Bugyuta barát, rendes szomszédfiú vagy éppen magával megbékélő meleg srác voltam.

- Szia, Mackó! – két finom tenyér csúszott végig a csípőmön, és a hasamon állapodtak meg. Az érintést rögtön finom puszik következtek a hátamon, a vállamon.

- Szia, Blair! – elmosolyodtam, mert kicsi kezei újra útra indultak. Legbelül csalódott voltam, hiszen Blair is sikeresebb volt a maga területén. Egy neves séf mellett volt helyettes.

- Milyen volt a napod? – puszikkal kedveskedett, míg a víz lágyan zuhogott ránk. Átbújt a karom alatt és csókra nyújtotta a száját.

- Rohadt hosszú. – húztam el a szám.

- Akkor jól fog esni egy finom pezsgő, de csak szeretkezés után. – huncut fény csillant abba a gyönyörű szempárban, és már meg is nedvesítette az ajkait, melyek az enyémeket keresték.

Nem akartam csalódást okozni és a szeretkezésben végre nem éreztem magam csődtömegnek. Ebben jó voltam. A karjaimba emeltem a karcsú testét, és a csempének nyomtam a hátát. Vadul csókoltuk egymást, az izmos lábak a csípőm köré. Erősen kapaszkodott belém, míg mélyre engedett magába. Egyszerre nyögtünk fel, ahogy egyesültünk. Vágyakozó sóhajok közepette egyre hevesebben mozdultunk. Kéjes hangok, melyeket hallattunk visszahangoztak, és még jobban izgattak. Blair teste megfeszült, éppen úgy, ahogy az enyém is, az élvezet okozta bizsergés végigvágtatott a testünkön, míg végül megkaparintottuk a fenséges élvezetet.

- Finom. – ízleltem meg immár az ágyban heverészve a pezsgőztünk. – Honnan van? – kortyoltam bele a pohárba. Az egyik legnagyobb márka volt, és csak úgy ok nélkül hozhatta Blair.

- Jaj, Mackó ne gondolj semmi rosszra! – bújt közelebb a bestia. Élvezettel néztem végig meztelen testén, főleg ahogy közeledett felém. – Vian-tól kaptam, mert ma öt éve nyitotta az éttermet. Ajándék volt. – édesen csücsörített, s egyből meg kellett csókolnom. Finom és hosszú szerelmes csók után tétován rágcsálta a szája szélét. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit. – Rob, szóval tényleg áll még az utazás? – csillogó szemekkel várta a választ.

- Blair... – sóhajtottam fel, mert hirtelen nem tudtam felelni. Szerettem őt, csakhogy néhány döntésemre egy cseppet sem voltam büszke. Talán némi félelem is volt bennem, hogyha ezekről Blair tudomást szerez, akkor csalódni fog bennem.

- Jól van, szóval nem. Akkor mégsem megyünk Londonba. – húzta el a száját Blair. – Rohadt feleslegesen harcoltam ki a szabadságot. – kissé duzzogva kelt volna ki az ágyból.

- Édes, ne csináld ezt! – nyúltam utána.

- Akkor mond el, miért? Elhittem neked, hogy végre megismerhetem a családod, a szüleid. Igent mondtam, de mégsem tudok semmit róluk. Talán szégyellsz engem, vagy mi van?

- Ilyen még csak eszedbe se jusson! Blair, szeretlek, ezért kértem meg a kezed.

- Akkor miért nem mehetünk? – bújt vissza mellém szerelmem.

- Tudod, az utóbbi időben nem olyan a kapcsolatom a szüleimmel, mint azelőtt. Imádtam őket, és bármire képesek voltak ők is értem. Támogattak mindvégig, még akkor is, mikor előálltam azzal az őrült ötlettel, hogy színész leszek.

- De miért, mi történt? Mi állt közétek? – aggódva várta a válaszom. Azt hittem, hogy ennél jobb alkalmat nem találok.

- Olyan döntéseket hoztam, ami kicsapta a szüleimnél a biztosítékot. Sosem bocsátották meg nekem, hogy elhagytam Olíviát. – Blair megfeszült mellettem, sosem szerette, ha felemlegettem. – Nem is igazán miatta, hanem Marissa miatt.

Mikor Olívia bejelentette, hogy terhes szó szerint sokkot kaptam. Egyszerűen nem akartam elhinni. Talán éppen ez mondatta velem azokat a szavakat. Meggondolatlanul buktak ki belőlem, ami végül odáig vezetett, hogy Olíviával összevesztünk. Soha életemben senkivel nem beszéltem még így, után megbántam a szavaim. A véleményemen viszont akkor sem szándékoztam változtatni. Forgatásban voltunk, szerződéseim voltak – persze azóta már tudom, hogy egyik sem érte meg az áldozatot – nem akartam Londonba sem visszamenni.

Az álmatlan éjszakát követően Kristen még szülinapozni hívott át magukhoz, amihez ismételten semmi kedvem nem volt, sőt Lív sem volt hajlandó szóba állni velem. Ben is hisztizett, a szokottnál jóval nyűgösebb volt. Bár a lehető legrosszabb ötlet volt, hogy elmentünk Kris-ékhez, talán valamibe kapaszkodtam, hogy megoldódik minden magától. Csakhogy nem így lett. Eszméletlen nagyot veszekedtünk. Olívia sértetten elviharzott. Azt hittem, ezzel minden megoldódott.

Hónapokkal később vettem rá magam, hogy hazamenjek. Féltem az úttól, a fogadtatástól, hiszen azóta egyikünk sem kereste a másikat. A külön töltött időszak alatt lehiggadtam és átgondoltam az életem, viszont akkor tényleg úgy éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok kész az apaszerepre. Elsőként a szüleim látogattam, de már ott is nem várt akadályokba ütköztem.

- Csalódtam benned fiam! – morgott apa folyamatosan. – Egyáltalán nem így neveltünk. Az anyád szíve kis híján megszakadt, mikor megtudta, hogy a saját gyereked nem akarod.

- Értsetek már meg engem is! – mondhattam vagy érvelhettem bármivel, senkit nem hatott meg.

- Ő az én lányom, ezt sosem tagadtam. Csak akkor még nem akartam lehorgonyozni. – lágyan cirógattam Blair-t, aki csendben hallgatott. Többek között azért is szerettem bele, mert mindig tudta, mikor mire van szükségem. Ha kellett, akkor velem együtt tombolt. Ha padlón voltam, akkor összekanalazott. Ha pedig arra volt szükségem, hogy valaki meghallgasson, Ő megtette. – Ott voltam a kórházban, mikor született. Láttam, mikor olyan picike volt. Vissza-visszajártam, de aztán az évek múlásával rájöttem, sosem tehetem jóvá az akkori döntésem. Soha nem lehetek Marissa igazi apja úgy, ahogy megérdemelné. Aztán emiatt és a bűntudatom miatt döntöttem úgy, hogy egyre ritkábban látogatom őket. Általában a születésnapján szoktam meglátogatni.

- Ezt még sosem mondtad el nekem. – emelte fel a fejét kedvesem.

- Féltem tőle, hogy megváltozik rólam a véleményed. Nem mintha nem lenne rá okod.

- Talán nem a legjobb döntéseket hoztad, azonban emiatt nem változik a véleményem. Meg voltál róla győződve, hogy helyesen cselekszel, legalábbis a te szemszögedből.

- Ez így van! – szúrtam közbe.

- Másrészt, ha nem így teszel, soha nem találkoztunk volna. Soha nem öntesz le azzal a vödör kávéval. Soha nem hívtál volna meg kávézni, majd vacsizni. Soha nem kérted volna meg a kezem.

- Szereltek, Blair! – susogtam el a vallomásom néhány szerelmes csók közepette. – Ha már úgyis szabadságot vettél ki, akkor menjünk. Utazzunk!

- Szeretlek! – ujjongott gyermeki lelkesedéssel szerelmem.

- Holnap reggel megnézzük a járatokat, és a forgatás befejezése után lehet, hogy még el tudunk csípni egy normális időben.

- Te Rob, miért pont most akartál utazni?

- Most lesz Marissa születésnapja. – vallottam színt, ha már egyszer itt tartottunk.

- Akkor ajándékot is kellene vinned a lányodnak.

- Már megtettem, küldettem ajándékot, mert nem voltam benne biztos, hogy megyek.

- El kellene menned, nemcsak magad, de a lányod miatt is...

***

Olívia…

- A menyasszonya... – nyögtem ki nagy nehezen, mire megfagyott a levegő. Nem bírtam őket nézni, egyszerűen nem ment. Még mindig fájt látnom őt. Természetesen igyekeztem minél jobban talpra állni, de egy igaznak hitt szerelemből nagyon nehéz kigyógyulni. Szerettem őt, s ráadásul megajándékozott a csodaszép kislányommal is. Könny szökött a szemembe, így inkább elfordultam, hogy senki se lásson. - Hozok még üdítőt! - igyekeztem normalizálni a hangom.

- Segítsek? – fordult felém Josh. Kedveskedni szeretett volna, de most egyedül akartam lenni.

- Köszönöm, de nem szükséges. Élvezd a társaságot, beszélgessetek! – egy apró mosolyt próbáltam küldeni felé, majd gyors léptekkel a konyha fele siettem.

A pultba kapaszkodtam, mert úgy éreztem, hogy kicsúszik a talaj a lábaim alól. Azok az árulkodó könnycseppek is utat találtak maguknak. Gyorsan a kézfejemmel lesöpörtem őket, mert már annyiszor megfogadtam, egyetlen könnycseppet nem fogok miatta hullatni. De hiába volt meg az elhatározás, ha a szívem elrejtett zugában még mindig szerettem. Bosszúsan fújtattam egyet, aztán a hűtőhöz léptem. Elővettem a gyümölcslevet és a tálcán várakozó poharakba öntöttem. Éppen kifogyott a dobozt, amit a mosogató alatti szemetesbe dobtam. A hátam mögül érkező hangtól pedig összerezzentem.

- Gyönyörű vagy. – egy halk sóhajtással értek fel a szavai. Először lefagytam, majd a következő pillanatban megpördültem a tengelyem körül.

- Rob... – ejtettem ki a nevét, és képtelen voltam nem a szemeibe nézni. Még ennyi év után is elképedve néztem a kékségbe.

- Marissa csodaszép, nagyon jó munkát végeztél. Bámulatos anya vagy!

- Ne hízelegj, mert nem áll jól! – vettem oda, amivel egy pillanat alatt billentettem ki a nyugalmából.

- Miért kell ellenségeskednek? – kapott utánam, erősen tartott és alig néhány centi választott el minket egymástól. – Itt vagyok, eljöttem.

- Olívia. – lépett be Josh, és megtorpant, ahogy megpillantott bennünket. Mi azon nyomban szétrebbentünk. – Segítek az üdítőkkel!

- Köszönöm, megtennéd, hogy bevinnéd a tálcát. Aztán viszem a tortát! – kedvesen és roppant zavarban magyaráztam Josh-nak, aki mosolyogva teljesítette a kérésiem.

- Szóval ez a bájgúnár színesíti meg az éjszakáid? – morogta Rob, de pechjére meghallottam.

- Ehhez aztán neked semmi közöd! – vágtam vissza egyből.

- Mi már soha ne tudunk normálisan beszélni egymással? – sóhajtotta keserűen.

- Nem tudom, mit vársz tőlem. Kettőnk közül inkább nekem lenne jogom ezt kérdezni.

- Megbántam, számtalanszor megbántam, hogy akkor úgy döntöttem. Elveszítettelek téged, a lányom és még a családom is ellem fordult. Szerinted nekem könnyű volt? Csak mert szerettem volna az álmom beteljesíteni. – megtorpantam, hiszen erről semmit sem tudtam. Soha nem beszélt nekem arról Rob, mit érzett vagy a viharos szakításunk után sem beszéltünk. Mikor felbukkant akkor egy-két órát eltöltött Marissa-val kettesben, majd ahogy jött, úgy távozott. Később pedig már csak egy-egy születésnapkor láttuk viszont. Soha nem kérdeztem Claire-t a fiáról, de Ő sem akart róla beszélni.

- Rob, erről nem tudtam. Semmit sem tudtam. – suttogtam neki.

- Valahogy gondoltam. – Rob hátra hajtotta a fejét, ahogy a pultnak támaszkodott és a plafont bámulta. – Tudom, hogy rossz apa voltam, vagyok. Most már mindent másképpen látok. Másképp is csinálnék egy csomó dolgot. De ezt már elcsesztem, és nem is tudom, rendbe hozni.

- Nem vagy rossz apa, csak gyakorlatlan. Bevallom, örülök, hogy rájöttél a hibáidra. De nem csinálnék semmit sem másképp. –erre Rob hirtelen kapta rám a tekintetét. Hitetlenkedve nézett rám. Nem értette, miről beszélek. – Ne nézz rám így! Mert a döntéseinknek köszönhetjük azt, hogy Marissa itt van. Van egy csodaszép lányunk, s ő mindig összeköt bennünket, még akkor is ha mi már nem tudunk egymásnak megbocsátani is, vagy ha csak nehezen tudjuk rendezni a viszonyunk.

- Csak csodálni tudlak! – Rob váratlanul mozdult, s a karjaiba zárt. Átölelt, az erős kajaiba újra otthon éreztem magam, s pont emiatt nem ellenkeztem. – Bocsáss meg nekem! Mindenért, és most leteszem a nagy esküt, hogy innentől kezdve minden más lesz!

- Rob, régen megbocsátottam, mert egy részem még mindig szeret. – motyogtam a mellkasának. – De kérlek, ne tégy felelőtlen ígéreteket! Kérlek, ennél jobba ne törj össze! - Lassan kibontakoztam a karjai közül, mert bár jól esett ott lenni, már nem tartoztam oda. Letöröltem a könnyeim, közben Rob is rendezte a gondolatait.

- Jobb lesz, ha kimegyünk! Már biztosan várják a tortát. – a finom süteménnyel a kezemben tértem vissza a vidám társasághoz. – Boldog Születésnapot, Kicsim! – mosolyogtam őszintén, de az agyamban ott motoszkáltak még Rob szavai.

Letettem a tortát, Marissa megbűvölten nézte a gyertyákat. Mi pedig várakozón álltuk körbe. Vigyorgó kislány végignézett rajtunk, tekintete először engem, majd az apját találta meg. Rob a menyasszonyát ölelte, s most először tudtam úgy rájuk nézni, hogy semmiféle kellemetlen érzés nem jött el. Ezen a mai napon végérvényesen lezártam magamban a múltam. Azt hiszem, mindig erre a beszélgetésre lett volna szükségem.

Hibáztam én is, nem egyszer, megbántam, viszont semmit sem csinálnék másképp. Hiszen így egyre többet tapasztaltam, és valóban éltem. Évek múltán, ha visszatekintek, akkor is elmondhatom, hogy teljes meggyőződéssel cselekedtem. Aztán a szemem Josh-ra siklott, aki édes mosolyt küldött felém és kacsintott. – Itt az ideje, hogy újra életre keljek!

Vége