Novella 4.1 - Összetörve

Sziasztok,

néhány nappal ezelőtt kíséretképp kitettem az "Összetörve 1."-et a facebook-os a jegyzetek közé,. Viszont úgy gondoltam, hogy ha már ott kitettem, akkor itt is posztolom. Nem túl hosszú, ez amolyan rövid szösszenetnek indult.... De roppant kíváncsi lennék, mit gondoltok róla!
Másrészt arra gondoltam, hogy akár Ti választhatnátok nevet a két főszereplőnek... mert mint látni fogjátok, hogy a szereplőimnek MÉG nincs neve. Ha esetleg bárki ír javaslatot a nevekre a komijában,  neki megsúgom, nem leszek hálátlan!

Puszi,
ZoÉ

***

Hiszel abban, hogy az álmaid valóra válnak? Mi történik akkor, ha a legfőbb vágyad teljesül? Izgatottan várod a pillanatot. Csakhogy az álmod valóra válik, azonban rá kell jönnöd, hogy ez nem álom, hanem maga a rémálom. Csalódsz. Megéled a keserű csalódást.

Mindössze szeretni szerettem volna, s lassan valóra is vált ez a vágyam, csakhogy a tisztelt, a szeretett, sőt imádott férfiről kiderült az igazság. A csillogásban, melyet kivétel nélkül irigyelnek tőle, semmi szép, semmi gyönyörű nincs. Csupán az üresség, a fájdalom, egy tönkre ment élet, az mérhetetlen utálat és összetört álmok maradványai....
A lány könnytől áztatott arca fehérré vált. Alabástrom szépség megkövülten állt egyhelyben. Az alkoholtól homályos tekintetét a férfi rá emelte. Hosszasan nézte, de egy szót sem szóltak egymáshoz. A lány egy durva mozdulattal letörölte a kibuggyanó könnyét, majd szólásra nyitotta a száját.

- Hát tessék! - kiáltott a férfi felé, akit teljesen meglepett. - Teljesült a kívánságod, eggyel kevesebb nő rajong érted. - dacosan felszegte az állát, s már nem volt megállás. - Sőt egyenesen undorodom tőled!

- Azt hiszed, hogy számít? Számít ez? - dülöngélve tárta szét a karjait a férfi. - Hogy te számítasz? Egy senki vagy! - a férfi a lány fele indult. Felbosszantotta és harag lobbant benne, hogyan beszélhet vele ez a lány. Hogy merészelheti, hogy így beszéljen vele?

- Nem! - kiáltott fel a lány, s a férfi megtorpant. - Te vagy a senki! Nem vagy több mint egy alkoholista, egy a média kénye-kedve szerint ugráltatott figura, egy marionett, egy báb! Nekem veled ellentétben megvan a legnagyobb kincs, amit minden ember birtokol. Az életem, a szabad akaratom, az élni akarás. - újabb könnycseppek buggyantak ki a lány szeméből, de már nem érdekelte. Hagyta, hadd fussanak végig a könnyek az arcán. Egy pillanattal később már hátat is fordított s maga mögött hagyat az egykor csodált férfit.

A férfi eközben sokkoltan állt ugyanott, ahol a lány hagyta. Megdöbbenve, leforrázva visszhangoztak az elhangzottak a fülébe. „Te vagy a senki! Nem vagy több mint egy alkoholista, egy a média kénye-kedve szerint ugráltatott figura, egy marionett, egy báb!” Bántották a szavak, de be kellett látnia, be kellett vallania, hogy Ő volt az, aki mindent tönkretett. S ettől csak még inkább mardosta a bűntudata.

Már régóta irányították, régóta nem volt ura a saját életének. Csak elfogadta, beletörődött és szó nélkül tette, amit mondtak neki. Nem számított, mekkora képtelenség, vagy őrültség. Az alkohol, a gyógyszerek voltak a legjobb barátai, mert nekik nem kellett megfelelnie, mert nem kértek semmit, csak adtak. Adtak színes álmokat, adtak varázslatos és fenséges mámort, felszabadult és ellenállhatatlan, bódult állapotot.

Mikor végre meg tudott mozdulni egyetlen hajítással csapódott a már majdnem üres üveg a falnak, pedig nem rég bontotta meg. Csilingelve hullottak alá az apró szilánkok. A kezeit a fülére tapasztotta, mintha csak ezzel el tudta volna kerülni a végtelenül ismétlődő szavakat. Imbolygott, s már jócskán szédült is. Le akart ülni valahova. A hozzá közelebbi falig jutott, melynek nekivetette a hátát és lassan lecsúszott a fal mentén. Felhúzott térdereire hajtott a fejét.

A kegyetlen világ tönkre tett. Megsebezte, s minden nappal a sebek még mélyebbek lettek, ahelyett, hogy begyógyulhattak volna. A lejtőn pedig nem volt megállás. Hogyan is állhatott volna meg, ha senki sem nyújtott segítő jobbot? Senkit sem érdekelt igazán az élete. Mindenki csak irigykedve figyelte. Senkire sem számíthatott igazán. Mindenki, még a barátaira is csak addig számíthatott, míg megadott nekik mindent és hagyta, hogy a hátán ők is elérhessék a maguk céljait. S amint megkapták, amit akartak odébb álltak.

A szakmát, az ügynökét és a rendezőket nem érdekelte, mit csinált a szabadidejében, a kamerákon kívül, addig míg tisztességesen ellátta a munkáját. S ha véletlenül a címlapon tündökölt, akkor addig csűrték-csavarták a helyzetet, míg a végén inkább hasznot húztak a kéretlen címlapból. Már jól megtanulták ennek minden csínját-bínját.

Újra és újra a lány szavai jutottak az eszébe, majd saját torz hangját hallotta. „Azt hiszed, hogy számít? Számít ez? Hogy te számítasz?” Hát persze, hogy számított, hiszen szereti a lányt. De minden szavával bántotta, bár nem is igazán bántani akarta. Csak bizonyítani akarta neki, hogy ő sem különb a többi nőnél, akivel eddig dolga volt. A férfinak végső soron az számított, hogy megkapja a lányt, csak arra nem gondolt, hogy ez a lány tényleg különbözik a többi műanyag nőtől. S ráadásul még bele is szeret.

A lány távozását követően hatalmas tátongó űrt hagyott a férfiben. Az ücsörgésben némileg kitisztult a feje, legalábbis olyannyira, hogy tápászkodott és már biztosabb lábakon állt. A következő pillanatokban az üvegek, melyek katonás sorban várták, hogy elfogyasszák őket, hangos csapódással és hangos loccsanással értek földet. A férfi haragjában törni-zúzni kezdett. Minden a falnak csapódva vagy éppen a földön szétszórva landolt.

Ettől mi lett jobb? Semmi. Mi változott meg? Semmi. Semmi sem lett jobb, sőt csak rosszabb lett. Csak a szoba öltötte magára a háborús övezetet megszégyenítő kinézetet. A romhalmaz közepén pedig ott volt egyedül a férfi. Ott állt és csak egyetlen szót ismételgetett:  „vége!”

***