Forever is only the beginning - Part 2

Jó olvasást Mindenkinek!

Forks. A város piciny reptere csak kis gépek fogadására volt alkalmas, amely a városon kívül kapott helyet. Az irányító torony mellett egyetlen épületet láttam. Ahogy közelebb mentünk eme épülethez pillantottam meg az autókölcsönzést hirdető táblát. Joseph-fel a táblán szereplő irányba indultunk. Az íróasztal mellette egy kövér fickó terpeszkedett, valamikor a régi időkből megmaradt és jobb napokon öltönynek nevezett maskarában pöffeszkedett. A „nagy munkában” éppen a kávéját szürcsölte, mikor Joseph bekopogtatott hozzá. Amint meglátott bennünket kis híján a kopaszodó feje fölött megjelent a villogó neon dollárok sokaságával. Nevetségesen festő bájvicsorral fogadott bennünket a kölcsönző tulajdonosa, egy pillanat alatt feltápászkodott a helyéről és egyből az udvaron parkoló autók felé navigált minket.

Joseph választott egy kék, viszonylag újabbnak tűnő autót, legalábbis a többihez képest. Teljesen mindegy volt, igazából a célnak megfelelt. Amúgy sem értettem a kocsikhoz, mégis sok mindent sejtetett a tulajdonosáról egy-egy autó. Míg a két férfi megkötötte a szerződést, addig kint maradtam az udvaron. Kicsit sajnáltam, hogy errefele ritkán látni a napot. Az már most feltűnt, hogy a reptér mellett halad a főút. Kíváncsian fürkésztem, hogy milyen autók járnak erre. Sitkában szinte mindenkinek jeep-je volt. Az úton egy éjfekete autó húzott el, mindenféle lassítás nélkül.

Jó tíz perccel később Joseph bepakolta a cuccunk a csomagtartóba, majd Folks felé vettük az irányt. Az utat végig égig nyúló fák övezték. Mindegyik a zöld különböző árnyalatát viselte. Hihetetlen volt és ámulatba ejtő. Majd a ritkuló fák jelezték, hogy beértünk a városba. Lassabb tempót vettünk fel, s úgy szeltük át a várost, hogy kicsit ismerkedjünk vele. Elsőként egy éttermet szúrtunk ki, ahol elég nagy volt a nyüzsgés. Mégis ennél maradtunk, leparkoltunk és besétáltunk, hogy együnk valamit.

A kis csengettyű szólalt meg, mikor kinyílott az ajtó, így minden szempár ránk szegeződött. Kíváncsian fürkésztek bennünket míg egy üres asztalhoz sétáltunk, s leültünk. Már elhelyezkedtünk, sőt Joseph már az étlapot bújta, én még mindig éreztem a perzselő tekintetket a hátamon. Összehúztam magam, s vártam, mielőbb mehessünk. Egy cseppet sem éreztem magam kényelmesen. Joseph biztatóan nézett rám, s halvány mosolyával próbált lelket önteni belém. Egy apró bólintással jeleztem, hogy ne aggódjon értem. Ebben a pillanatban egy pincérnő lépett az asztalunkhoz.

- Helló, üvd a Lakoma Kuckóban! Donna vagyok, mit hozhatok önöknek? – behízelgő hangon beszélt.

- Helló, Donna! Egy reggeli specialitást kérnék, és egy adag palacintánt!

- Pár perc és hozom…

- Köszönöm.

Míg várakoztunk, hátradőltem a széken, s az étterem falára felfüggesztett fotókat nézegettem. Aztán csak úgy az ablakon bámultam kifele, mikor egy hatalmas cirkáló gördült be a parkoóba. Megérkezett a helyi rendőrfőnök. Legalábbis az egyenruha ezt hirdette a viselőjéről. Az autó mellett állt meg két férfivel beszélgetett. Mielőtt jobban szemügyre tudtam volna venni őket, megékezett Donna a tányérjainkkal. Finom illata volt a palacsintának, amit Joseph nekem rendelt. Csakhogy egyszerűen nem bírtam enni. Néhány nehezen letuszkolt falat után eltoltam magam elől a tányért. Inkább az újonnan érkező fiatalokat figyeltem. Lányok és fiúk nevetgéltek, megölelték egymást. Az egyik pár csókot váltott, s kézen fogva követte a társaikat. Annyira vidámak és jó kedvűek voltak. Talán egy kicsikét a féltékenység szikrája pattant bennem, ahogy a kis társaságot figyeltem.

Közben Joseph befejezte az evést, és megkérte a pincérnőt, hogy csomagoljon még egy adagot elvitelre. Nem vitatkoztam, mert nem láttam értelmét. Miután rendezte a számlát lassan összeszedtem magam, majd elhagytuk az éttermet. Újra mindenki megbámult minket. Nem tetszett, s Joseph óvón átkarolta a derekam. Pusztán kedvességből, meg azért, hogy segítsen nekem előre haladni. Ettől csak még inkább furcsán, sőt ferde szemmel néztek bennünket. Pont a legrosszabbkor újra erőt vett rajtam a fáradtság, ennek jeléül reszkettek a térdeim és egyre nehezebben tartottam magam. Szerencsére nem kellett sokat sétálnom, hamar elértük az autót. Míg azzal bajlódtunk, hogy beszálljak természetesen Joseph segítségével, a helyi rendőrfőnök lépett hozzánk.

- Jó napot! Üdvözlöm önöket Forks-ban! Charlie Swan, helyi rendőrfőnök. – nem hittem, hogy csak pusztán udvariasságból köszöntött bennünket pont a helyi rendőrfőnök.

- Joseph vagyok. – fogott kezet a két férfi. S Mr. Swan gyanúsan nézett rám.

- Helló! Az én nevem Ever. – erőltettem egy mosolyt magamra. Láttam a marcona rendőrön, hogy a nyelve hegyén ott van a kérdés, amit szinte szétfeszítette. Csakhogy megakadályozták.

- Apa, elvinnél a La Push-hoz? – kiáltott a rendőr felé egy lány. Ott toporgott a rendőrautó mellett. Felismertem, mert ő is ott volt az előbbi társaságban. Szép volt, sápadt bőrét és szív alakú arcát kiemelte a hosszú sötétbarna haja.

- A lányom, Bella. – biccentett a lány fele a rendőrfőnök – Visz’ lát’! – intett még felénk, aztán autóba vágta magát és elhajtott.

Mi az ellenkező irányba indultunk és beértünk a város központjába. Figyeltem, milyen üzletek és épületek előtt haladtunk el. A piros lámpánál a táblákat tanulmányoztam. A borongós időjárás ellenére barátságosnak éreztem a város kisugárzását. Egy park mellett is elhaladtunk. Irigykedve figyeltem a gyerekeket, akik vidáman játszottak, labdáztak vagy éppen egymást kergették. Nem voltak barátaim. Legalábbis egy ideje már nem. Míg kijártam Joseph-fel a kikötőbe, akkor egy-két nagyjából velem egykorúval találkoztam. Beszélgettünk, azonban ezek a rövidke találkozók nem voltak elegendőek, hogy jobban megismerjük egymást.

Ahogy tekintetem továbbsiklott, egy csodaszép szőke kislányt pillantottam meg. Pityergett, míg apró kezecskéjével a szemét törölgette. A szőke loknijai hullámoztak, ahogy megmozdult a kicsi lány. Egy nő lépett a kislányhoz, majd leguggolt elé. A kislányka a nő karjába bújt, s már nem pityergett. A kedves mosolyú nő előzékenyen megigazította a lányka ruhácskáját. Eme jelenetre a szívem fájdalmasan dobbant egyet. Az anyukámra gondoltam, akit nem volt lehetőségem megismerni. Sosem volt női példakép előttem, sosem volt anyám. Nekem mindent Joseph jelentett. Ő volt az, aki mindig mellettem volt, és akire mindig számíthattam.

Egy, a városra jellemző stílusú házban alakított motelt választottunk. Ahogy kiszálltam a kocsiból, szinte éreztem, ahogy a tüdőmet átjárja a friss levegő. Az erdő, a fenyő és maga a nyirkos idő jellegzetes illatát szippanthattam be. Egyedi és különleges aroma átjárt, s megnyugtatott. Remegő lábakkal, de egyedül csoszogtam el a bejárat előtti lépcsőkig. Ott azonban megtorpantam, ismét segítségre volt szükségem. A korlátba kapaszkodtam addig, míg Joseph hozzám nem lépett. A derekamnál átfogva, illetve a másik kezébe kapaszkodva tettem meg az a nyamvadt öt lépcsőfokot.

Utáltam, hogy egyre inkább szerencsétlenné válok, de az üdvözülést jelentő halál mégsem talált rám. Nem volt halálvágyam. Sosem. Nem kerestem és nem kísértettem. Az idő múlásával egyre kecsegtetőbbé vált. Az elmúlt néhány évben kisebb-nagyobb betegségeket leszámítva nem volt más bajom. Bár mi tagadás, egy megfázásból sokkal nehezebben keveredtem ki. S az elmúlt években súlyosbodott az állapotom. Egyre betegebb lettem, ehhez kétség sem fér, mégsem volt képes semelyik orvos sem megállapítani, mi a bajom. Utáltam erre gondolni, de mégis előjött. Az idő múlásával egyre gyakrabban. Az egészben a legjobban Joseph-et sajnálom. Akire, ha ránézek, az ő arcáról és szemeiből még mindig a feltétel nélküli szeretet tükröződik. Még most is, s ettől határtalan csodálattal pillantottam rá.

Egy faragott ajtó jelentette a főbejáratot. Virág és állat motívumot fedeztem fel a faragások között. Lassan emeltem a kezem, áhítattal megtelve húztam végig rajta az ujjaim. Soha életemben még nem láttam ennél szebb virágokat. A virágokról pedig az üvegház jutott eszembe. – Mennyire szeretnék most ott lenni! – sóhajtottam fel s egy kósza könnycsepp is legördült az arcomon.

- Kicsim, mi a baj? – kísérőm egyből aggódva fordult felém.

- Gyönyörű… - utaltam az ajtóra. Mosolyogva bólintott egyet, aztán pedig lenyomta a kilincset.

Hangulatos előtérbe léptünk be. Az ajtóhoz hasonló faragott mintát fedeztem fel mindenhol. A székek támláján, a recepcióként szolgáló pulton. Egy idősebb, szemüveges nő ült a pult mögött. Le se tudta volna tagadni, hogy mennyire meglepődött az érkezésünk miatt. De ennek ellenére barátságosan és szívélyesen fogadott. Aztán néhány perccel később átnyújtotta nekeünk a szoba kulcsát, mely külön kérésünkre földszinten volt.

A szobába lépve parányi előtérbe értünk. Onnan két ajtó vezetett. Az egyik mögött a fürdőszobát találtunk, a másiknál a hálószobát. A szoba a legalapvetőbb berendezési tárgyakkal volt felszerelve. Két egyszemélyes ágy volt középpen, melyeket az éjeli szekrények választották el. Az ajtó melletti falon beépített szekrény volt elrejtve hatalmas tükör mögé. Az egyik sarokban egy kicsike asztal állt székekkel, míg a másik sarokban egy komódon tv foglal helyet. A tükörrel szemközti falon egy hatalmas ablak lélegzet elállító látványt nyújtott. Körbe a fákat láttam ameddig csak elláttam. Ilyet csak a könyvekben lehet látni. Eddig azt hittem, ilyen nem is létezik a valóságban. Fáradtan ültem le az ágy szélére. A kabátomat csak magam mellé fektettem. Joseph még a csomagokért visszament a kocsihoz. Eldőltem, de még így is az ablakon bámultam kifele. A felhők eltakarták a napot, így a felhőket figyeltem. Míg végül elnehezült szemeim lehunytam.

Azt hittem, hogy csupán egy pillanatig tartott. Azonban rá kellett jönnöm, hogy átaludtam az egész éjszakát. Mikor kinyitottam a szemem csak lassan tudatosult bennem, hol vagyok. Joseph még aludt, egyenletesen szuszogott. A hátamra fordultam, s a plafonra meredtem. Felöltözve aludtam el ugyan, de úgy látszik Joseph rám terítette a takarót. Eddig észre se vettem, de most határozottan melegem volt. Kitakaróztam, majd feltápászkodtam ülő helyzetbe. Az ágy lábánál felfedeztem az egyik táskám. Szerencsére ebben voltak a ruháim. Egy váltás tiszta ruhát vettem magamhoz és tisztálkodós dolgokat. Erősen kapaszkodva a berendezési tárgyakba, jutottam el a fürdőszobába.

Mosdókagyló, wc és egy hagyományos kád osztozott a helyiségen. Jó forró vizet engedtem, hogy a kádat kiöblítsem és felmelegítsem. Miután ezzel megvoltam bedugtam a lefolyót, hadd teljen meg a kád. Még mindig jó meleg vizet engedtem. Levetkőztem, félretéve a ruhámat. Fokozatosan ereszkedtem bele a vízbe, amely egyszerre volt kellemes, másrészt a melegtől remegtem. A kád szélére készített csomagból elővettem a szivacsom és a tusfürdőm. Gyengéd narancsvirág kivonatot tartalmazó formula illata betöltötte a fürdőszobát.

A jóleső fürdő után kisebb nehézségek árán tudtam csak kiszállni a kádból. A nagy és puha törölközőmbe bújtam. Összeszedtem minden erőm, hogy megtörölközzek és felöltözzek. Már igencsak remegő lábakkal és kifáradva mentem vissza a szobába. Joseph még mindig aludt, s nem volt szándékomban felkelteni. Így az egyik székre, közvetlenül az ablak elé telepedtem. Elvesztem a panoráma varázsában. Közben a kezembe került a zacskó, melyben a pincérnő által csomagolt ennivaló volt, magam elé tettem. Sok mindent csomagolt, melyek közül valami gyümölcsös süteményt választottam. Míg ott ücsörögtem, addig egy-egy falatot letuszkoltam le a torkomon.

- Jó reggelt, kincsem! – ölelt meg Joseph és puszit nyomott a homlokomra. – Hogy vagy? – tette fel menetrendszerűen a legfontosabb kérdést. Amennyire csak lehetett hozzábújtam, majd miután kiélveztem a belőle áradó szeretetet és nyugalmat, válaszoltam.

- Egész jól. Etettem, megettem a süteményt. – mosolyogtam. A mellettem álló férfit néztem, aki elgondolkozva bámult kifele az ablakon. Sok mindent nem értettem a világban, sőt egyre kevesebb dolog megértésére lesz szükségem. Azonban most nem tudtam lakatot tenni a számra. – Miért? Joseph, miért tartasz ki mellettem? Miért vagy még mindig velem? Miért… - üvegesedő tekintetem némán rám meredő férfira emeltem.

- Szeretlek, Ever. Bármit megtennék érted… Harcolok, és kitartok ameddig csak kell. Ettől függetlenül ígéretet tettem, amit be akarok tartani. – erről még nem beszélt. Ígéretet? Kinek és miért?

- Én is szeretlek… - gyengéden tenyerével borította be az arcom. A homlokomra csókot nyomott. Nem sok kellett volna, hogy kibuggyanjanak a könnyeim, de a számat és a szemeimet összeszoritva tiltakoztam a sírás ellen.

- Összeszedem magam, addig pihenj. Utána indulunk, ha jól sejtem hosszú napunk lesz. – egy gyengéd mosoly után a fürdőbe vonult.

Amint becsukódott mögötte a fürdő ajtaja én is felkeltem a helyemről. Felöltöztem rétegesen és melegen, majd elpakoltam a maradék holmit a táskámba. Míg Joseph-re vártam addig újra Alice utazásában mélyültem el. Néhány oldalt sikerült elolvasnom, mert újra útnak indultunk. Joseph csupán egy kávét vett útközben, ezzel elintézte a reggelijét.

Fintorogva néztem a hatalmas épületet, amely előtt parkoltunk. Kórház. Kevés helyen jártam, és ezen emlékek között a legtöbb kórházakhoz, orvosokhoz, gyógyszerekhez és kezeléshez kötődött. Ezért még szorosabban fontam magam köré a karom, mintha ezzel megvédhetném magam. Csendben követtem Joseph-et.

- Jó napot! Miben segíthetek? - kérdezte a recepciós pultnál ülő nő.

- Jó napot! Dr. Cullen-t keresem…

- Sajnálom, de Dr. Cullen ma szabadnapos…

- Kisasszony, nagyon fontos, hogy beszéljek Dr. Cullen-nel. Kérem, hol tudom elérni? Sokat utaztunk, hogy felkereshessük a doktor urat. – Hosszas győzködés után sikerült egy címet szereznie Joseph-nek.

Szinte megkönnyebbülten léptem ki a kórház épületéből. Sóhajtva fújtam ki az eddig bent tartott levegőm. De valahogy éreztem, hogy ezzel még nincs vége a dolognak. Főleg, ha megkeressük ezt a bizonyos Dr. Cullen-t. Csendbe burkolózva vártam, mi fog történni ezek után.

Az autónk végigsuhant a városon. Láttam, ahogy a srácok suli felé mentek, láttam a boltok előtt beszélgető embereket. Most mindennél jobban magányosnak éreztem magam. Ahogy elhagytuk a várost, gyönyörű zöld természet vett körbe bennünket. Hatalmas, égig érő fenyőfák. A napot ugyan nem láthattuk a borús, párás idő miatt. Már kezdem aggódni, hova megyünk, mert az utunkat az erdőben folytattuk. Csakhogy a keskeny út egy fenomenális házig vitt bennünket. Több szintet tudtam megkülönböztetni, melyek szinte csakis üveghalakkal rendelkeztek. A legfelső szintet bámultam. Úgy tűnt, hogy mesés lehet onnan a kilátás.

Az ajtóban rögtön megjelentek a lakók. Kísértetiesen hasonlítottak Eleazer családjára. Egy magas szőke férfi állt középpontban. Nem tudtam volna megmondani, mennyi idős lehet valójában. Egy alacsonyabb, mosolygós arcú nő derekát karolta át. Hosszú, barna haja finoman omlott a vállára. Mellettük, a másik oldalról egy pár jelent meg, azonban ők fiatalabbak voltak. A lány nem állt meg a párja mellett, hanem egyenesen hozzánk sietett. Légiesen, könnyedén egy pillanat alatt előttünk termet. Egy magas lány huncutul csillogó szemekkel figyelt. A sötét, majdnem fekete haja ezer fele állt. Olyan volt, mint egy megtestesült kobold vagy manócska.

- Szia, Alice vagyok! Üdv nálunk! – váratlanul megölelt. Csodaországba kerültem?

- Szia, engem Evernek hívnak. Ő pedig Joseph.

- Tudom… - vonta meg a vállát.

- Alice, kérlek. – lépett mellénk az idősebb férfi. – Nézzétek el neki. Üdvözöllek benneteket, Carlisle Cullen vagyok. Ők pedig a családom.

- Dr. Cullen nagyon örvendek, Joseph vagyok és elnézést kérek a zavarás miatt, de nagyon fontos ügyben kérném a segítségét. Nagyon régóta keresem Önt. Eleazer, illetve a kórház segítségével találtam meg.

- Menjünk beljebb! – invitált beljebb bennünket Dr. Cullen. – Kérem, szólítsanak Carlisle-nak, a feleségem Esme. Alice és a párja, Jasper.

Készségesen bólintottunk, s lassan a ház fele sétáltunk. Ahogy beértünk az állam a padlón koppant. Ha kívülről elvarázsolt a ház, akkor a belsejére már szavakat sem lehetett találni. Ámulattal néztem körbe újra és újra. Hol van ehhez képest a sitkai házunk? Vagy bármilyen hely, amit eddig ismertem. A kilátás még annál is szebb volt, mint ahogy elképzeltem. Ezek után úgy éreztem, hogy már bármi történhet, mert megtaláltam a mennyországot vagy legalábbis egy parányi darabkáját. Beleszédültem a látványba, forgott velem a világ, s kicsúszott a lábam alól a talaj…