Forever is only the beginning - Prológus + Part 1

JÓ olvasást!
Néhány komiért pedig nem haragszom ám meg sem a novellánál, se pedig az előző bejegyzéseknél!

Puszi,
ZoÉ

Prológus

Edward már rég a háta mögött hagyta Forks városát. Futva indult neki az útnak, de hiába futott, mert még mindig érezte a csalogató aromát az orrában, a szájában a benne lakozó ragadozó legnagyobb örömére. A csábító ízt még a süvítő szél sem tudott elűzni. Most sajnálta csak igazán, hogy nem érzékelte sem a hideget, sem a lassan hulló esőt, sem a fáradtságot. Így gondolt egyet, s a legközelebbi meredek, sziklás partszakaszon a vízbe vetette magát. Nem volt szüksége levegőre sem, így minden akadály nélkül haladt előre. A kéklő vízben menedéket talált.

Csalódott és feldúlt volt. Csalódott önmagában, mert alig tudott ellenállni a kísértésnek, pedig évtizedek óta ezt gyakorolta. Önmagát hibáztatta, hogy ennyire gyenge, bárt azt sem értette, miért csalogatta ennyire az az aroma. Nem értette, hiszen már jó ideje ellenállt a vérmámorának. De most alig tudott parancsolni önmagának. S inkább elmenekült, hátrahagyva a családját. A családja, amely mindent jelentett Edwardnak. Túlzás nélkül állítható, hogy ők voltak a mindene. Évek, évtizedek sorra követték egymást, jöttek és mentek a divatok, változott a világ, azonban ők mindig kitartottak egymás mellett. Segítették és szerették egymást. Nem vérszerinti kapcsolat fűzte őket össze, nem a hagyományos, a szó szoros értelmében vett családot alkottak. Mégis ők jelentették egymásnak a családot. Nekik ez volt a természetes.

Az út alatt a férfiben rejtőző ragadozó éhsége semmit sem csillapodott. Edward a parthoz közel sodródott. Úgy érezte, hogy egy rögtönzött vadászattal mérsékelni tudja az éhségét. A hosszú sziklás partszakaszon merészkedett ki a vízből. Majd könnyed mozdulatokkal bevetette magát az erődbe. A száját és torkát megtöltő vér egyre intenzívebb morgást váltott ki belőle. Miután elpusztította a lakomáját félredobta az élettelen testet. A ragadozó énje a domináns részét alkotta, mely felülírta minden jólneveltségét és jó modorát.

Elégedetten sétált az erdőben, emberi tempóban. Háborgó lelke valamelyest csillapodott, így már nem érezte annyira szükségét a rohanásnak. A ruhái a vadászat alatt, míg prédáját üldözte megszáradtak. Ugyanakkor az évtizedek alatt megtanulta, hogyan óvja meg a ruházatát vadászat közben. Most ha bárkivel összefutott volna, akkor eltévedt túrázónak gondolhatták volna. Lábai önkénytelenül vitték előre. Egy ideig furcsa gondolatfoszlányok kísérték az útját. Meghallgatta őket, de nem foglalkozott velük. Lehet, hogy tényleg csak gondolatok, de az is előfordulhat, hogy hangfoszlányok szálltak felé a levegőben. Lehet, hogy néhány méterre állóktól származtak, de az is lehet hogy kilométerre vannak tőle a beszélgető személyek. Ahogy jöttek úgy meg is szűntek. S csak a tenger moraja maradt.

Edward folytatta útját Denali felé. Mégis képtelen volt kiűzni a fejéből azokat a hangokat. Nem a gondolatfoszlányok ragadtak meg benne, hanem az az intenzív érzések, melyeket a gondolatok váltottak ki belőle. Annyira belemerült a hallottak boncolgatásába, nem érzékelte a külvilágot. Megérkezett.

~~~ xxx ~~~

Part 1

Ever

 Ismét a tengerparton kötöttem ki. Megmagyarázhatatlanul vonzott a víz. Még akkor is, ha kint mínuszok repkedtek és úszni egyáltalán nem lehetett a fagyos vízben. Úszni? Pont én? Aki nem is tud úszni, sőt soha nem is fogok már úszni. Ez egy újabb dolog, ami felkerült a „Mit nem tettél és nem is fogsz megtenni a halálodig?” listámra. Mert nekem csak ez jutott. Elfogadtam a sorsom, s már belenyugodtam. Az életem egy örökös harc volt, mely lassan szívta el a maradék erőm. Lassan emésztett fel. Nem akartam erre gondolni, nem akartam magam sajnálni.

Csak a víztükröt csodálni. Pusztán a táj szépsége, a tenger moraja nyugtatóan hatott rám. Már akkor tudtam, hogy hülyeséget csinálok, mikor elindultam. Mégsem álltam meg. Az utolsó métert már remegő lábakkal tettem meg, s kész csoda volt, hogy elértem az a fatörzset, amely állandó ülőhelyemül szolgált.

Az otthonom Sitka egy délkelet-alaszkai kisváros, amely a Baranov-sziget nyugati partján és a Japonski-szigeten fekszik. Már tizen éve itt élek, bár talán jobb szó a várok. Talán némely gyenge pillanatomban az otthonomnak tekintem, de nem az. Ez csak egy állomás, ahol várom az üdvözítő halált. Egyetlen szépséget találtam abban, hogy itt kell lennem, hogy a tengerparton volt a házunk. Káprázatos kilátást nyújtott a nappali ablaka, azonban a fatörzsemet sokkal inkább szerettem. Ezen a helyen mindig elvesztettem az időérzékem. Volt úgy, hogy néhány percnek éreztem azt, ami valójában órákat jelentett a valóságban. Most is ez történt. Szép tiszta, napos időnk volt. Messze el lehetett látni, s most még a felhők sem zavarták a kilátást. Az év nagyon kevés napja volt ilyen, mint a mostani. Már vacogtam, de képtelen voltam lábra állni. Megpróbáltam, de visszazuhantam.

- Kicsim, jól vagy? – sietett hozzám egyetlen ember, aki a világot jelentette nekem. Joseph.

- Elfáradtam. – már ahhoz is gyenge voltam, hogy rendesen tartsam magam.

- Semmi baj, itt vagyok. – simogatta meg az arcom. Segített felemelni a karjaim, hogy átkulcsolhassam a nyakát. Majd egyik kezével a derekamat karolta át, míg a másik kezét a térdhajlataim alá csúsztatta. Joseph megemelt, s lassú léptekkel indult a ház fele. – Nyugodj meg, találtam segítséget. Tarts ki Kincsem! - egy bólintás után a nyakába ejtettem a fejem, már nem maradt semmi erőm.

- Igyekszem… Csak… a… szép… nap… miatt… - nehezen nyögtem ki a szavakat. Végképp elszállt minden erőm.

Joseph bevitt a házba, melyet belengett a friss gyümölcsök, virágok illata. Régen nagyon szívesen kísértem el Josephet a piacra. De aztán idővel már az az út is kifárasztott. Ott, abban a pillanatban kicsit meghaltam. Joseph hogy elűzze a depresszióm egy üvegházat készített, amelyben csakis az én kívánságomnak megfelelő virágokat ültetett. Az esős napokon, mikor képtelenség bárhova menni, mindig az üvegházba bújok el. A sarokban helyet kapott egy nagyobb méretű heverő, ahol pihenhettem, olvashattam vagy tanulhattam. Mert mindig magántanuló voltam. Egy-két tanárt leszámítva, aki hajlandó volt házhoz jönni, többnyire Joseph segített a tanulásban. De egyre kevesebb időt töltöttem már tanulással is.

Miután Joseph bevitt a szobámba, az ágyra rakott le. Segített levetni a kabátom, a bakancsom és a vastag pulóvert. Miután elhelyezkedtem az ágyon betakart. A konyhába indult, hogy hozzon enni és inni, valamit persze a gyógyszereket sem felejtette ott. Tehetetlenül bámultam kifele az ablakon. Bárhogy harcoltam, mégis elnyomott az álom.

Néhány nap ismét a kényszerű bezártsággal telt el. Erőt kellett gyűjtenem, bár fogalmam sem volt, hogy mihez. Joseph semmit nem akart elárulni. Bár nem úgy mentek a dolgok, ahogy ő szerette volna. Legalábbis azokból a telefonhívásokból gondoltam, amelyek szinte mindig mérgelődéssel zárultak. Hosszú idő során rájöttem, hogy némely esetben sokkal bölcsebb csendben maradni. Így inkább újra a könyvem felé fordultam. Nagyon szerettem a költészetet, de sokkal inkább regény párti voltam.

Csodás történeteket olvastam, melyek egy másik korba, egy másik világba tudtak elrepíteni. Erre a kis időre megfeledkezhettem mindenről, a saját életemről, a gondjaimról. Egy tündérmesét képzeltem el, hogyha végre felébredek, akkor jön majd a herceg, s megment. Örökké boldogok leszünk. Bíztam, és talán már csak a csoda maradt, hiszen eme elszigetelt, Isten háta mögötti helyen nem szaladgálnak hercegek. Még egyszerű pasik sem, nemhogy hercegek. S míg a hercegemre vártam, addig újra elővettem az Alice Csodaországban kissé megviselt könyvem.

Joseph bejött hozzám. Egy tálcát tett le mellém. Csupa friss és vitaminban gazdag „finomság” várt rám. Mellette pedig a színes pirulák, mint vidám cukorkák sorakoztak. Letettem a könyvem, bár egyáltalán semmi étvágyam nem volt. Csak néztem, szemeztem a tálcával. Egyetlen támaszom hangja zökkentett ki.

- Egyél Kicsim! Egyél! Szükség lesz minden erődre… - vette elő a szekrényből a legvastagabb pulóverem. – Kirándulni megyünk.

- Pont kirándulni? – néztem furcsán nem minden ok nélkül.

- Találtam valakit, aki segíteni fog… - ült le mellém. Míg én elfogadtam az életem, addig ő sehogy sem tudott belenyugodni, hogy kegyetlen a sors.

Bólintottam, majd a tálcát közelebb húztam magamhoz. Komótosan falatozni kezdem. Sorba a pirulákat is lenyeltem, és összeszedtem pár nélkülözhetetlennek ítélt dolgot. Olyan érzésem volt, hogy egy ideig nem jövünk vissza. Joseph bepakolta a táskákat a kocsiba. Hajtott a kíváncsiság, hova megyünk. Bár a szívem sajgott, hogy itt kell hagynom a csodás környezetet. A kikötőig kocsikáztunk. Ott egy kisgép várt ránk. Elöntött a lelkesedés. Új ismeretlen táj felé haladtunk.

Hó födte a hegyek csúcsait. Kéken csillogó víztükör kísérte az utunk. Egy hatalmas tó fölött köröztünk, miután Joseph megbizonyosodott a koordináták helyességéről, minden gond nélkül tette le a gépünket. Óriási ház állt a parton, melyet körülövezett a mélyzöld színekben pompázó erdő. Ámulattal néztem ezt a mesébe beillő képet. Belesajdult a szívem, de ugyanakkor pedig szárnyalt, hiszen megláthattam halálom előtt.

Egy kialakított stégnél állította le Joseph a gép motorját. Ő szállt ki először, majd segített nekem is. Jól esett kinyújtani a tagjaim, bár remegő térdeim miatt erősen kellett kapaszkodni a mellettem álló férfibe. Már majdnem beértünk a stégről, mikor feltűnt a társaságunk van. Két tökéletes nő és egy férfi vártak bennünket a parton. Mind a három személy lehengerlően gyönyörű volt. Szinte szoborszerűek voltak, sőt mint az alabástromok lennének. Hó fehér bőrük még különlegesebbé tették az aranyló szemüket. Ámulattal csodáltam őket.

- Elnézésüket kérem, hogy megzavartam a nyugalmukat… - Joseph vette magához a szót. Azonban egyre nehezebben álltam a lábamon, s majdnem elestem, de egy erős kéz megtartott. Bőre a hideg, időjáráshoz hasonlóan hideg volt, de most kifejezetten jól esett.

- Jól vagy drágám? – kérdezte nekem segítő alacsony barnahajú, de hibátlan arcú nő. – Carmen vagyok. – kedves és barátságos volt. Szívembe lopta magát.

- Köszönöm a segítséget. Ever vagyok. Jól vagyok. – enyhe mosollyal fordultam felé.

- Kérem kerüljenek beljebb. Eleazar vagyok, Carmen férje vagyok. – férfit még nem láttam ennyire szépnek. Ha egyáltalán férfira lehet a szép szót használni. Férfias, markáns.

- Örvendek, Joseph vagyok. Egy kis segítséget szeretnék kérni. – Azzal a házba kísértek.

A ház berendezése fiatalos, színes és vidám volt. Idősebbnek gondoltam Eleazar-t és Carmen-t, talán pont azért illett hozzájuk minden annyira. Mégsem tudtam sokáig csodálni az új környezetet. A kanapéig kísértek, amely kényelmes és hatalmas volt. Méltóságteljesen kapta meg a nappali legkiemelkedőbb helyét. Ismét gyengének éreztem magam, s elnyomott az álom.

Mikor kinyitottam a szemem Carmenhez hasonlóan bájos és mosolygós lány ült mellettem. Határozottan jó éreztem magam. Kicsattantam, valamilyen számomra érthetetlen okból energia járt át.

- Szia, én Kate vagyok! – engem figyelt kiváncsian.

- Szia! Hol van Joseph? – nyugtalanított, hogy sehol nem láttam. Muszáj volt megkérdeznem.

- Eleazer-rel beszélget a dolgozószobában. – bökött az említett szoba irányába.

- Kié az a gép a tavon? – robbant be egy másik meseszép nő. Dús eperszőke haja lobogott, ahogy indulatosan közlekedett.

- Tanya, hol marad az illem! – fedte meg az érkezőt Carmen. – Köszöntsd illendően a vendégeinket!

- Örvendek a találkozásnak, Tanya vagyok. – fújtatott egyet a lány, majd a nappalit átszelve a hatalmas ablak előtt állt meg.

- Ever vagyok. – suttogtam felé, míg szépségében gyönyörködtem.

- Hol hagytad Edwardot? Vagy pont emiatt vagy morcos? – kuncogott Kate.

- Fejezd be! Ne emlegesd most Edwardot! – azzal a lépcsőn szaladt fel.

- Kicsim kipihented magad? Indulhatunk? – ahol Tanya eltűnt, ott jelent meg Joseph nyomában Eleazer-rel.

- Igen. – s az utat, amit segítséggel tettem meg, azt egyedül sikerült teljesítenem. A saját lábamon, ettől csak még jobban éreztem magam. Vidáman mosolyogva figyeltem, ahogy elhagyjuk a barátságos helyet. Mindenki, vagyis Tanya kivételével, a stég elejéig sétáltak. Onnan integettek nekünk. Figyeltem őket, amíg csak lehetett. Már felszálltunk, mikor észrevettem, hogy még egy személy csatlakozott hozzájuk. Nem láttam tisztán, csupán az alakját, de ő is felén, mármint a gépünk felé fordult.

Visszarepültünk Sitkába. Joseph elmondta, hogy Eleazer segített megtalálnia azt a személy, aki segíthet nekünk. Ahhoz viszont még utaznunk kell. Először egy menetrend szerinti járattal Seattle-be kellett repülnünk. Onnan pedig kisgéppel jutottunk el Forks városába. Senki nem gondolta, hogy ez a csöppnyi város mekkora hatással lesz az életemre, az életünkre.

~~~ xxx ~~~