Forever is only the beginning - Part 3

Beleszédültem a látványba. Forgott velem az egész világ, és kicsúszott a lábam alól a talaj… Minden egy pillanat műve volt, azonban Alice-nek mégis sikerült elkapnia. A pöttöm lányka utánam kapott, s neki köszönhettem, hogy nem estem össze. A következő másodpercben már négy erős kéz fogott meg. Jasper kedvese segítségére sietett. Ketten támogattak, míg legbelül leginkább a föld alá süllyedtem volna. Miután a kis kobold segített leülni a kanapéra, Carlisle-t szólította. A doktor egyből előttem termett, kezében a táskájával. Érintése kellemes és hűs volt, orvos létére nagyon is megnyugtató.

- Nagyon lassan ver a szíved… - döbbent meg a vendéglátónk.

- Ha csak a szíve lenne gyenge. – Joseph a vállaimra tette a kezeit. Nem kellett látnom az arcát, anélkül is tudtam, hogy fájdalmas kifejezés ül rajta. – Ezért szeretném a segítségét kérni Carlisle. Számos kutatómunkával találtam Önre, aki kiemelkedő gyógyítási eredményeket tud felmutatni, amerre jár. Ön az utolsó reményünk!

A család hitetlenkedve nézett ránk. Megszorítottam Joseph kezét, mely még mindig a vállamon pihent. Elnézően fordultam az engem fürkésző szempárok felé. Mostanra ők is helyet foglaltak. Ki-ki a maga párja közelében. Annyira illettek egymáshoz, sőt csak most vettem észre, hogy a ruhájuk is harmonizált a párjaik ruhájával.

- Beteg vagyok… - szólaltam meg anélkül, hogy megremegett volna a hangom. – Feltehetőleg haldoklom, de szeretnénk tudni van-e egyáltalán valami esélyem, valami gyógymód vagy gyógyíthatatlan vagyok… Bármelyik lehetőséget elfogadom, de tudnom kell… Mikor lesz vége...

- Vizsgálatokra lesz szükség. – tűnődött el Carlisle. – Diagnózis kell, anélkül nem tudok semmit sem mondani. – gondolkozott el az orvos. – Szükségem lesz Ever korábbi leleteire, kórtörténetéhez… mindenre…

- Igen, mindent összegyűjtöttem. Nálunk van minden. Mikor kell Evernek befeküdnie a kórházba?

- Ever nálunk marad, és Joseph, ön is! – húzta széles mosolyra a száját Alice. Erre mondanom sem kell, hogy furcsán tekintettünk rá.

- Alice azt szerette volna mondani, az lenne a legjobb megoldás mindenkinek. Mindketten itt maradnak nálunk. Minden elérhető a magánrendelőmben, s Ever egész napos megfigyelésére is van lehetőségünk. – köszörülte meg a torkát a doktor.

- Köszönöm, de én béreltem egy szobát…

Észre sem vettem, hogy Esme eltűnt a társaságból. Csak akkor pillantottam meg, mikor egy megpakolt tálcát hozott be. Kávéval, gyümölcslével kínált. Nem is gondoltam, hogy ennyire szomjas vagyok, de sikerült két pohár gyümölcslevet is meginnom. Friss és zamatos nedű lezuhogott a torkomon.

- Kérem, Joseph mesélne egy kicsit Ever-ről?

- Azt hiszem, az elején kezdem. – ez volt az a felvezetés, ami mindig szívfájdalmat okozott. Lassan azonban már megszoktam. – Nem én vagyok Ever édesapja. Az anyja Európából érkezett, mikor megismerkedtünk. Később derült ki, hogy Liza állapotos. Liza soha nem árulta el, ki Ever igazi apja. Soha nem hozta szóba, ha kérdeztem, akkor nem válaszolt. Nem kereste őket senki.

- A terhessége nem volt szokatlan vagy nehéz? Bármi komplikáció?

- Nem. Normális terhessége volt, bár Ever korábban bújt ki, mint kellett volna. Ennek nem volt semmi előzménye. Az orvos szerint egészségesen fejlődött a kicsi, és Liza is jól viselte a terhességét. A szülésnél azonban komplikáció lépett fel, Liza szíve megállt. Nem tudták újraéleszteni, de ha sikerült volna, akkor pedig a vérveszteségbe hal bele. Mindezek ellenére Ever egészséges volt. Azóta pedig én vagyok mellette…

- Ever nem szenvedett el károsodást a szülésnél?

- Nem… Egészen olyan két éves koráig nem volt vele semmi baj. Akkor Louisiana-ban egy kis városban laktunk. Minden előzmény nélkül Ever egyre kevésbé bírta a napfényt, először apró kiütései lettek, majd foltos lett a bőre. Nem tudták az orvosok megmondani, mi okozza pontosan. Aztán a tüdeje összeomlott egyik pillanatról a másikra, és alig kapott levegőt. Kórházba került. Napokig, hetekig bent volt. Mégsem találták meg a magyarázatot az állapotára. Akkor azt tanácsolták, hogy valahova északra költözzünk, ahol a napfény sem ennyire erő és jóval tisztább a levegő. Sitkába költöztünk. Azóta évek teltek el, s csak rosszabbodott az állapota… Egyre erőtlenebb lett, voltak olyan napok, mikor segítség nélkül fel sem tudott kelni. Erőtlen, gyenge, nincs étvágya. Kiszárad. Az immunrendszere tönkrement. Az újabb és újabb vizsgálatok mellett rengeteg gyógyszert szedett, egyik sem használt neki. Volt olyan kritikus állapota, hogy vérátömlesztést adtak neki…

Figyeltem, és hallgattam Joseph beszédét, de az egész olyan volt, mintha nem velem történt volna meg. Békés és nyugodt gondolatok töltötték meg az elmém. Míg a két férfi, Joseph és Carlisle beszélgetett addig a többiek engem néztek. Aztán behálóztak a gondolatok, és egyre mélyebbre húztak. Nem akartam a rosszra gondolni, csak a szépre. Hiszen a reménynek éppen ez a lényege.

Puha anyag simogatását éreztem. Csukva tartottam a szemem, mert nem akartam visszacsöppenni a valóságba. Így csak körbetapogattam magam körül. Elsőre talán fel sem fogtam, hogy egy óriási ágyban fekszem. Lendületből ültem fel, amitől jól meg is szédültem. A kilátástól, mert hát az tökéletes volt, képletesen hanyatt vágódtam. Az ággyal szemközti fal teljes egészében üvegből volt. Hatalmas üvegtáblák választottak el a természettől, amely ma is borús hangulatban volt. Az ágy mellett, jobbra szekrényt fedeztem fel. Nagyon sok lemezzel, könyvvel megpakolva. A baloldalon egy kisebb asztal volt székekkel, és egy ajtót is felfedeztem. Az az ajtó egy fürdőszobába vitt. Káddal, zuhanykabinnal, két mosdókagylóval, és wc-vel. A sarokba száműzött szekrényben pedig tiszta törölközők sorakoztak.

- Jó reggelt! – csilingelt Alice hangja. – Hoztam reggelit. Esme készítette. Remélem ízleni fog. – táncolt beljebb a szobába a vidám lány, míg én a berendezésbe kapaszkodva araszoltam vissza az ágyig. Illúzióromboló látvány lehettem.

- Szia, Alice! Ez rengeteg, ezt meg sem tudom enni egyedül. Segítesz? – néztem a tálcát. Egy egész hét alatt sem ettem volna meg a tálca tartalmát.

- Köszi, de én már ettem. Ez pedig mind a tied!

Leültem az ágyra, majd Alice lerakta elém a csordultig pakolt tálcát. Azt sem tudtam, mit vegyek el. Éhes egyáltalán nem voltam, bár kétségtelenül jól nézett ki az összeállítás. Gyümölcs meghámozva, szeletelve vagy kockázva. Friss péksütemény, pirítós. Egy kis sült tojás. Palacsinta. Végül a palacsinta győzött. A reggelivel való küzdelmem alatt Alice sürgött-forgott a szobában. Felfedeztem nála a csomagjaim, amiket finoman félre tett. Majd gondolt egyet és kirohant a szobából. Kisvártatva egy hatalmas adag ruhával tért vissza. Mint egy örökmozgó, úgy válogatott a ruha halomban. Ezt addig ismételgette, míg tapsikolva nem közölte, hogy az ő összeállítását kell felvennem.

- Kérlek, ezt vedd fel! Mindet neked adom. Soha nem voltak rajtam. – óriási boci szemekkel nézett rám.

- Alice, nem fogadhatom el. Ezek túl drágák, és vannak saját ruháim… - nem ilyen szépek, és nem ilyen drágák, de a célnak bőven megfelelnek – gondoltam kicsit lehangoltan.

- Kérlek szépen, fogadd el. – váratlanul mellém ült, persze gondosan ügyelve, hogy fel ne boruljon a tálca. – Az öltözködés, a vásárlás nekem olyan, mint egy hobbi. De amióta Rose nincs itt, aki osztozik velem eme szenvedélyen és még a fiúk sincsenek itt, akiket bosszanthattam volna ezzel, unatkozom. Úgy unatkozom. Viszont itt vagy te, és te segíthetsz, hogy ne unatkozzam…

Olyan kérlelő szemeket meresztett rám, hogy képtelen voltam nemet mondani neki. Az öröm, amit pedig az jelentett, hogy engem öltöztethet, hát kitörő volt. S miután felöltöztem úgy, ahogy Alice gondolta, elindultunk felfedező útra a házban. Azt már előre sejtettem, hogy hatalmas a ház, de nem gondoltam, hogy ennyire.

A legfelső szinten volt a szobám, mert egy kicsit az enyémnek éreztem, mert túl szép volt, ehhez saját fürdőszoba tartozott. Egy szinttel lejjebb voltak a hálószobák többsége ismételten külön fürdőkkel. Még egy szinttel lejjebb Carlisle és Esme hálószobája, mellette Carlisle dolgozószobájával, ami egyben orvosi szobának megfelelt. Az alsó szinten hatalmas és tágas nappali házimozi rendszerrel és zongorával volt felszerelve. E mellett kapott helyet még egy étkező és egy konyha is. Akármerre jártam, mindenhol az ablakok kapták a hangsúlyt, és azokon beáramló fény világította meg a hatalmas tereket.

A bejárat előtt haladtunk el, mikor észrevettem a közeledő autót. Felismertem. S mint egy kisgyerek, úgy örültem. Alice csak kuncogott rajtam, s kinyitotta előttem a hatalmas ajtót. Szinte számoltam vissza a perceket, míg a közeledő férfit vártam. Amint elért hozzám, a karjába zárt, úgy ölelt szorosan magához.

- De jó, hogy itt vagy! – sóhajtottam a mellkasába.

- Csak egy éjszaka volt, kicsim. – simogatta a hátam Joseph. – Pár dolgot hoztam Carlisle-nak. Menjünk beljebb! Nehogy megfázz!

Attól a naptól kezdve Cullenéknél laktam. Joseph mindennap jött és elment a hotelbe. Bármennyire is marasztalta Esme vagy Alice, nem akarta zavarni jobban a családot. Én is csak azért voltam hajlandó maradni, mert a vizsgálatokat otthon is el tudta végezni a doktor, s nem kellett kórházba mennem. Úgy utáltam a kórház szagát, és minden hozzá kapcsolódó dolgot. Így legalább a környezetem nem egy rémes kórházhoz hasonlított. Valamennyivel jobban éreztem magam, amióta Carlisle megkezdte a vizsgálatokat és náluk voltam. Bár nem tudom megmondani pontosan, milyen gyógyszereket adott be nekem. A lényeg mégis az volt, hogy használt.

Gyorsan teltek a napok és túlságosan könnyen megszoktam az új környezetem. Megszerettem Esme-t és Alice-t. Már az első pillanattól kezdve. Carlisle volt az első orvos, akiről tényleg azt gondoltam, hogy segíteni szeretne nekem és nem csak a rutinból csinálja az időnként kínzó vizsgálatokat. Jasper távolságtartó volt, ez lassan az idő múlásával megoldódott. Megismerkedtem kicsit közelebbről vele és továbbá két újabb családtaggal. Rosalie-val és Emmett-tel

Rose gyönyörű modell alkatú lány volt. Minden alkalommal, ámulattal figyeltem őt. Az első találkozás nem volt valami zökkenőmentes, de megértettem őt. Hiszen az érkezésemkor ők kirándulni voltak, s mire hazaértek, akkor pedig egy idegen foglalta el a ház egyik szobáját. A kezdeti ellenszenv azonban hamar elmúlt, mikor Rosalie is felfedezte a tudatlanságom a divat és az öltözködés területén. Kifejezetten élvezte, hogy annyi mindent tud mesélni és magyarázni a divatról, amihez nekem semmi közöm nem volt. Rose-zal szemben Emmett már az első pillanatban kedvesen és barátságosan fogadott. Aztán megértettem, hogy a nagy mackó egy igazi csibész. Minden alkalmat megragad és kihasznál, hogy valami poént vagy viccet elsüssön. De pont erre a vidámságra is nagy szükségem volt, Emmett mindig fel tudott vidítani a vicceivel, még akkor is, mikor teljesen sötéten láttam a világot.

Napközben Esme volt mellettem. Carlisle vagy otthon, vagy a kórházban igyekezett magyarázatot találni az állapotomra. Néhány vizsgálatot elvégzett az otthoni rendelőjébe, azonban az eredményeket a rendre a kórházban elemezte ki, amire várni kellett. Rosalie és Emmett végzősök voltak a gimiben, egyel alattuk lévő osztályba járt Alice és Jasper. Napközben ők suliban voltak. Talán én voltam az egyetlen személy, aki irigyeltem őket, hogy suliba kell menniük. Vágyakozva néztem minden reggel, ahogy nevetgélve szállnak be vagy Rose piros sportkocsijába, vagy Emmett terepjárójába és a suli felé indulnak. Míg én ott maradtam. Szerencsére feltaláltam magam, s nem unatkoztam, bár a nagyobb társaságnak mindig jobban örültem.

Szokás szerint kezdődött a nap. A végtelennek tűnő erdő felett csak itt-ott látszódott a napsugár. Az ablak elé sétáltam, s néhány percig csodáltam az éledő természetet. Egyetlen dolog hiányzott, az pedig a víz volt. A tenger moraja, a csodálatos látványa hiányzott. Még az ablak előtt ácsorogtam, mikor láttam Alice-t és Rose-t az egyik, míg a Jasper-t és Emmett-et a másik autóba szállni. Alice még intett nekem.

Következhetett a fürdő. Alice telepakolta mindenféle illatszerekkel, különböző illatú és hatású krémekkel, tusfürdőkkel, habfürdőkkel és rengeteg illatgyertyával. Mégis nekem a saját narancsvirág illatú tusfürdőm maradt az örök és egyetlen kedvencem. Gyorsan zuhanyoztam és felöltöztem. A házban egyedül közlekedtem, már nem kellett segítség. Ha úgy éreztem megálltam, pihentem. De mióta itt voltam, mintha folyamatosan javult volna az állapotom.

- Jó reggelt! – köszöntem Esmének. Megterített asztal várt rám.

- Jó reggelt drágám! Hogy aludtál? – kedvessége, önzetlensége minden egyes alkalommal lenyűgözött. Befogadott, pedig semmit nem tudnak rólam. Sok év után kicsit úgy érzem, mintha visszakaptam volna az anyukám.

- Kérdezhetek valamit? – félve tettem fel a kérdést.

- Persze, amit csak akarsz. – mosolygott rám, míg elpakolta a tiszta edényeket.

- Van a közelben tengerpart, vagy vízpart? – kicsit megleptem a kérdésemmel.

- Igen van, bár azok többnyire magas sziklás partok.

- Kár, mert szerettem a parton ücsörögni… - kicsit csalódott lettem.

- Ugyan nem tengerpart, de a közelben van egy nagyobb tó…

Bólintottam, ezzel jelezve, hogy tudomásul vettem. Majd a tányéromat kezdtem el fixírozva. Művészien meg volt pakolva. Alig mertem hozzányúlni, mert akkor tönkre teszem a műalkotást. Esme észrevette a tétovázásom, s noszogatott, hogy kezdjek el enni. Pótanyukám, mert magamban mindig így neveztem Esmét, mosolyogva figyelt, majd odaadta Carlisle által előre összekészített pirula gyűjteményt. Egy pici pohárkát felhörpintettem, s gyorsan gyümölcslével leöblítettem a keserű ízt. Soha nem néztem meg, mi van a pohárkában vagy hány darab tabletta van benne, mert attól csak rosszabbul éreztem volna magam.

A délelőtt további részében Esme mellett voltam. Az árvaház rendíthetetlen támogatója. Arról mesélt nekem, milyen feladatokat lát el. Mint például bevásárol, főz vagy ruhákat gyűjt a gyerekeknek. Ma éppen az utóbbi feladat volt napirenden. Hatalmas dobozokba összegyűjtött ruhákat kellett kiválogatni. Elsősorban mértet, s aszerint, hogy fiú vagy lány ruhák. Rengeteg volt, s egy cseppet sem megterhelő munkában végre azt éreztem, viszonozhatom Esme kedvességét.

Már 10 óra közeledett, mikor Joseph megérkezett. Kitörő örömmel fogadtam. Azonban ő valahogy más volt. Gondterhelt arckifejezését bármennyire igyekezett nem tudta teljesen elrejteni. Ugyanakkor észre se vette, de öt percenként Carlisle után érdeklődött. Nem egyszer mondtam el, hogy a doktort korán reggel behívták a kórházba, s még Esme sem tudja, mikor érkezik. Mindezt figyelmen kívül hagyta, újra megkérdezte ugyanazt.

Kellemes volt odakinn az idő, szinte vágyat éreztem, hogy elhagyjam a házat. A ház körül sétáltunk, messzebbre úgy sem sikerült volna eljutnom segítség nélkül. Most fedeztem fel, hogy a ház tulajdonképp egy dombocska tetején áll, s így már értettem, hol van a garázs. Nem bírtam tovább, láttam Joseph magától nem fog semmit sem mondani.

- Joseph, mi a baj? – a földet, egész pontosan a lábam előtti kavicsot tanulmányoztam. – Tudom, érzem, hogy baj van.

- Nem, kicsim, nincs semmi baj. – túl gyorsan vágta rá a választ a kérdésemre.

- Miért nem mondod el? – enyhén megremegett a hangom. – Kérlek!

- Nincs semmi baj, tényleg. – lépett közelebb hozzám. Végigsimított az arcomon, majd tenyerébe helyeztem az arcom, míg csuklóját fogtam. – Csak pár dolgot meg kell beszélnem Carlisle-lal. – a hangja lágy és simogató volt.

- Jó, elhiszem. De kérlek, ha van valami, akkor mond el! – bólintott, s szeretetteljesen megölelt.

Váratlanul egy nagyobb autó közeledett a ház felé. Ismeretlen volt számomra. Ahogy leparkolt Esme megjelent az ajtónál. Távolról figyeltem, ahogy egy idősebb férfi szállt ki az autóból. Esme a kezében egy dobozzal ment a vendéghez. Mi is közelebb mentünk hozzájuk. Esme Joseph segítségét kérte, hogy a maradék dobozokat az autóba pakolják. Az összes doboz az árvaházba ment, ezek voltak az adományok.

Még pakoltak, mikor egy fekete Mercedes kanyarodott be. Ezt az autót felismertem, ez a doktor kocsija volt. Elegáns, kifinomult, kecses és precíz. Pontosan illett Carlisle-hoz. Ebben a családban mindenki szereti a kocsikat, s ritkán láttam ehhez foghatókat. Joseph egyből lecsapott a doktorra, aki a dolgozóba invitálta. Szóhoz sem jutottam, csak néztem a távolodó alakjukat.

Feszülten vártam. Esme a kezemet fogta, vagy a hátamat simogatta. Mindent megpróbált, hogy megnyugodjak. A zsigereimben éreztem, hogy valami történik. Valami nincs rendben. A hátam mögött zajlik valami. Mérges, csalódott, elkeseredett, belefáradt és még sorolhatnám, milyen érzések keveredtek bennem. A percek csiga lassan vánszorogtak, ezzel csak még jobban kínozva engem. Aztán elfogyott a türelmem. Járkálni kezdtem. S még mindig nem történt semmi.

A sulinak is vége lett, úgyhogy benépesült a ház. Az ablakon keresztül láttam a közeledő autókat, majd Emmett jellegzetes öblös nevetése töltötte be a teret. A mosolyuk egyből lefagyott, ahogy megpillantottak a nappaliban. Jasper hozzám hasonló fájdalmas arcot vágott. Alice pedig lehajtott fejjel álldogált párja mellett. Emmett és Rose csak csendben helyet foglaltak, s engem figyeltek. Valamilyen számomra rejtélyes módon, egyedül Jaspernek sikerült megnyugtatnia egy kissé.

Végre kinyílt az ajtó. Léptek zaja hallatszott a síri csendben. Visszafojtott lélegzettel vártam, mi fog történni. Joseph jött elől, aki egyből hozzám sietett. Carlisle nagyon gondolkodott valamin.

- Kicsim, sajnálom. El kell mennem. Te itt maradsz Cullenéknél. Megbeszéltem mindent Carlisle-lal.

- Nem, Joseph, kérlek, veled megyek! – erősködtem.

- Nem jöhetsz. Neked itt kell maradnod.

- Hozzád tartozom, nekem csak te vagy.

- Már nem, kicsim, kérlek, ez nekem is nehéz. Visszajövök, megígérem.

- Ne menj! – belekapaszkodtam, öleltem. Közben persze zokogtam. – Ne hagyj itt! Ne hagyj el!

- Sajnálom. Szeretlek.

Lefeszegette a gyenge kezeim, minden erőfeszítés nélkül meg tudta tenni. Még utoljára megsimogatta az arcom, puszit nyomott a homlokomra. S az ajtó felé lépett. Még utoljára rám nézett. Mosolygott, de a szemében mélységes fájdalmat láttam. Kilépett az ajtón. A lábaim eddig bírták. Összecsuklottam. Nem foglalkoztam vele, mert ezzel egy időben hangos zokogás tört fel belőlem. Joseph kilépett az ajtón, s a szívem is magával vitte. A földön összekuporodva rázott a sírás. Most senki és semmi nem tudott megvigasztalni. Az egyetlen személy, aki képes lett volna rá, elment. Hatalmas űr tátongott a lelkemben. Úgy éreztem, hogy teljesen fel fog emészteni. Egyre jobban és jobban fájt. Míg végül elnyelt a sötétség.

***