Forever is only the beginning - Part 5

Edward

Rossz ötletnek bizonyult a Denali felé tett utazásom, mivel Tanya folyamatosan rajtam csüngött. - Csak nem akarta megérteni, hogy egy cseppet sem érdekel és nem ő a megfelelő társ számomra. – morogtam bele a nagyvilágba, majd lassítottam és a végére szinte emberi tempóban futottam. Az agyam azonban megtartotta a száguldó tempóját.

A társ, akivel az örökkévalóság hátralévő részét töltené a magunkfajta. Egy különleges személy, akinek a megtalálása nagyon nehéz feladat. Nemcsak szerelem, szenvedély, hanem mélységes őszinteség, barátság és összetartozás köti össze két félt, hogy aztán egy egésszé váljon. Minden kapcsolat más és más, erre a saját családom a legjobb példa. Carlise és Esme szerelme mély őszinte és csendes. Fél szavakból, mozdulatokból megértik egymást. Rosalie és Emmett hangos, féktelen és szűnni nem akaró szenvedéllyel szeretik egymást még most is. Alice és Jasper meghitt, mégis játékos újra és újra megújuló. Az idő múlásával nekem mégsem sikerült megtalálnom a társam.

Tanya kétségtelenül a fajtánk egyik legszemrevalóbb teremtést testesítette meg, egykor fiatal koromban elegendő volt ennyi. Az újfajta és szenvedélyes érzés megtapasztalása megrészegített, s még az eszem is elvette. Egy formás test, akár lélek nélkül is elegendő volt. Csakhogy az idő múlásával értettem meg és jöttem rá, ez nem megoldás. Felnyílott a szemem, s a csapongó életformával lassan felhagytam. Úgyis a visszafogottabb szépséget jobban kedveltem.

Bár ameddig Tanya-val s az üldözésével voltam elfoglalva, addig sem gondoltam arra a lányra, akit mindezt kiváltotta belőlem. Oly intenzív és lehengerlő volt a futó találkozásunk, melyre az elmúlt évszázad alatt nem volt példa. Azonban ez a vonzalom kimerült abban, hogy a bennem lakozó szörnyeteg a friss és édes vérét kívánta. Mindennél jobban meg akarta szerezni, amit azonban nem hagyhattam. Ezért inkább menekülőre fogtam, s Denali-ban kötöttem ki.

Csakhogy ittlétem alatt egy, a múltban elkövetett botlást kamatostul visszafizette az élet. – Egy fiatalkori ballépés csorbáját sehogy sem tudom kijavítani. – mormoltam magamnak. Mikor ismét meghallottam Tanya múltat idéző gondolatait. Bárhogy próbáltam nem bírtam leállítani, de a sokadik próbálkozásával betelt nálam a pohár. Nem akartam udvariatlan vagy durva lenni, azonban a bosszantó viselkedése nem hagyott más utat.

- Elég legyen! – ragadtam meg Tanya kezeit, ezzel megakadályoztam, hogy újra simogatni kezdjen. – Ami elmúlt, az elmúlt! – még szerencse volt, hogy elég távol voltunk a háztól, bár a többiek még így is biztosan hallották, miről beszélünk.

- Edward, ne csináld ezt! Te hozzám tartozol, hiszen te magad is tudod. – teljesen ellágyított hangon beszélt a szőke szépség, igyekezett elbűvölni, csakhogy nálam ez hatástalannak bizonyult. – Különben nem idejöttél volna… Denali-ba… Hozzám...

- Ide jöttem, mert ide akartam. Meglátogatni a barátainkat, de már tudom, hogy tévedés volt.

- Inkább a sors keze…

- Hagyjuk! Viszont most távozom! Visszamegyek a családomhoz!

Elegem volt már ezekből a játszmákból, és rájöttem, hogy teljesen feleslegesen tettem meg ekkora utat. Elég lett volna a négy fal között maradnom vagy az erdőben bolyongnom egész nap. Emberi tempóban sétáltam vissza a házhoz, mert köszönés nélkül nem szándékoztam távozni. Megköszöntem a szívélyes vendéglátást, majd immár tényleg visszaindultam Forks felé.

Ismételten futva tettem meg a távot, igyekeztem minél lakatlanabb tájakon átvágni. Valami belső erő csak még inkább hajtott, hogy mielőbb otthon legyek. Az elmúlt években megszerettem a borongós kisvárost, s valahogy nem szívesen gondoltam a nem is olyan sokára esedékes költözésre. A világ számos pontján éltünk már, hol hosszabb, hol rövidebb ideig. Talán az elkövetkezendő évtizedben még maradhatnánk Amerikában, s majd ezek után vándoroljunk inkább vissza Európába. Természetesen amerre jártunk, ott megmaradt a házunk. – Talán a legjobb a sziget lenne! – sóhajtottam fel, hiszen ott teljes magányba, a világtól elkülönítve élhettünk volna távol a kíváncsi emberi szemek elől.

Mire észbe kaptam, addigra a már ismerős tájra eszméltem fel. Így végül visszavettem a tempómból. Az eddigi sebességemhez képest szinte sétálva közeledtem a házunk felé. Hiányzott a családom, még az olykor idegesítő Alice is. Annyira megszoktam már a nyüzsgését az évtizedek alatt, hogy mára ez is tud hiányozni. A saját dolgaim, mint a lemezeim vagy a könyveim is nélkülözni kellett.

Már feltűntek a ház fényei, azonban nagyon furcsa látványt nyújtott az üres ház. Hiszen az éjszakát többnyire a nappaliban töltöttük, ilyenkor beszéltük meg az elmúlt vagy éppen a következő nap eseményeit. Olyannyira meglepődtem, hogy megtorpantam és fülelni kezdtem. Elsőként Alice és Esme gondolatai, szavai ütötték meg a fülem.

- Ez nagyon szép, kellemes és puha anyag. – mosolyra húztam a szám, mert megelevenedett előttem a látvány, amint a ruhahalmok között válogatnak.

- Nagyon jól fog állni rajta. Láttam. – örvendezett a bosszantó húgom. Aztán Esme következő gondolata lehervasztotta a mosolyom.

- Szegény kis árva. Mily kegyetlenül elbánt vele az élet, pedig milyen kedves teremtés. – nem tudtam kiről beszél. Sejtéseim szerint az árvaházba érkezhetett egy kislány, és Esme anyai érzései egyből felélénkültek.

- Micsoda talány! - elmélkedett Carlise, s szinte izgatottság sütött minden gondolatából, ahogy a megoldást keresgélte. Újabb és újabb teóriákat gondolt végig, melyekről sebesen jegyzetet készített. Teljesen belemerült a kutatásba, ez felkeltette az én kíváncsiságom is, és egyre jobban érdekelt engem a rejtély. Könnyedén lendültem és már a háznál, egész pontosan a bejárati ajtónál jártam.

A kezem a kilincsen volt, mikor léptek zaja ütötte meg a fülem. Alice-re gondoltam, azonban az érzékeim megtréfáltak. Egy vadidegen lány kísérelte megérinteni a zongorám. A nagy becsben tartott hangszer különleges helyet foglalt el a szívembe, ezért amint felfedeztem Őt és a szándékát, kényszert éreztem, hogy ráförmedjek.

- Ne nyúlj hozzá! Nem a tied! Ne érj hozzá! – a hangom éles pengeként szelte a levegőt. A lány egy pillanattal később már a földön volt. Minden egy pillanat alatt történt, s annyira meglepett a jelenléte, hogy még csak eszembe sem jutott, hogy megmozduljak. Meredten néztem Őt, akit egyből Esme vett pártfogásába. A lány zihálása pánikrohamra engedett következtetni, s csak Jaspernek köszönhetően sikerült megnyugodnia. Neki hagyta, hogy felnyalábolja, és az emeletre cipelje.

- Edward, beléd meg mi ütött? Miért kellett így ráijesztened? Normális vagy? – Alice ezerre pörgött a tőle megszokott módon. Szóhoz sem jutottam, mert nemcsak a kimondott szavai, de a gondolatai is üvöltöttek.

- Addig főzök egy teát! – Esme a konyhába sietett.

- Alice, honnan kellett volna tudnom, hogy itt van? – vágtam közbe, de nem túl sokat számított. – Ezt majd megbeszéljük később! Most inkább átöltöznék és vadásznék, mert egyre jobban szomjazom… - aztán már suhantam is fel a lépcsőn. Egyenesen a szobámba tartottam, vagyis a fürdőszobámba. Csakhogy újabb meglepetés fogadott, hiszen ez már nem az én szobám volt.

- Edward! Elég legyen! Menj el vadászni, ha annyira akarsz. Később meg minden elmondok. Készülj fel rá, mert Ever marad, mi vigyázunk rá! – Alice a gondolatban üzent, mire csak egy „Jó!”-t nyögtem és távoztam.

A kezdeti dühöm néhány hegyi oroszlánon töltöttem ki, miután végeztem a lakomámmal egy jókora sziklára telepedtem. A hold fényei igyekeztek előbukkanni a felhők közül, s ezüstös fényével befesteni a tájat, mely a talpam alatt terült el teljes pompájában. Távolból még az óceán moraját is hallottam, illetve a meglebbenő légmozgás a markáns sós illatot hozta magával.

- Ever?! Ez meg micsoda furcsa név? – morfondíroztam el. S egyből megjelent előttem a zongorához nyújtózkodó alakja. Csont sovány, beteges alkata ellenére az arca a gyönyörű volt. Az az igazi magával ragadó természetes szépségű lány. Ugyanakkor az is feltűnt, hogy alig hallottam a szívverését, és a gondolatait. A múló percekkel azonban saját magam felingereltem, hogy még mindig ezzel a lánnyal foglalkozom. Nem értettem, miért forog körülötte az eszem, hiszen a vére egy cseppet sem jelentett kísértést számomra, mégsem tudta kiverni a fejemből. Az elmémbe fészkelte magát, s csak nem akart onnan eltűnni.

Dühösen vetettem le magam a szikláról bele a rengetegbe. Nem törődve azzal, hogy a fák recsegnek, vagy éppen kidőlnek mellettem. Aztán az ínycsiklandozó illat csapta meg az orrom, s újabb préda után iramodtam. Egy pillanatra megtorpantam, óvatosan lesbe álltam, hogy a kiszemelt prédám és a körülöttünk lévő tájat felmérjem. Áthelyeztem a testsúlyom, nagyot szökkentem és már rá is vetettem magam a fenséges állatra. A meleg és sűrű vér zuhogott le a torkomon. Messze volt az igazi fenséges, emberi vér ízétől, de jóval ízletesebbek voltak a ragadozók, mint a növényevők. Az utolsó cseppek kiszipolyozását követően félre dobtam az élettelen testet, aztán elsétáltam az ellenkező irányba. De azt még érzékeltem, ahogy gyülekeztek az állatok a tetem felett.

Lassan sétáltam vissza a házhoz, mert Alice beszámolójára kíváncsi voltam. Azt hittem, mire visszaérek, addigra a többiek a nappaliban fognak várni. Azonban a kanapén csak egy szuszogó testet vettem észre. Óvatos léptekkel közeledtem felé, mert egy láthatatlan erő húzott hozzá. Békésen és nyugodtan aludt, de még álmában is folytak a könnyei. Sajnálatot éreztem iránta, s talán túlságosan gyorsan és rosszul ítéltem. Képtelen voltam elszakadni tőle, ott ácsorogtam felette. Legszívesebben letöröltem volna könnyeket. – Hát ez az az árva! - A kipattanó pillák alól egy gyönyörű szempár nézett rám.

- Helló, Edward Cullen vagyok. Legutóbb nem voltam éppen a legszívélyesebb. Szeretném ezúttal kijavítania csorbát. Bocsánatot kérek a viselkedésem miatt. Csak elfáradtam a hosszú út alatt, s nem tudtam, hogy más foglalta el a szobám… - képtelen voltam elszakadni a tekintetétől. Volt benne valami őszinte szomorúság, beletörődés. S mire feleszméltem már sokkal inkább a férfi dominált, mint a bennem lakozó szörnyeteg. S ekkor még Alice látomása is megbénított.

Forró csókokat váltottam Ever-rel. A karjaimban tartottam a szétszórt párnák közt a puha szőnyegen. Egyre hevesebbek voltunk, vad reccsenéssel adták meg magukat az anyagok. Buja sóhajok, lágyan elsuttogott szerelmi vallomások és férfias morgás keveredett egy hatalmas masszává. Csókjaim megállíthatatlanul csattantak a puha bőrén, s a vágytól ködös tekintettel nézett a szemembe, míg izgatóan a nevem nyöszörögte. A fokozódó kéj egyre elviselhetetlenebbé vált egymás nélkül, ennek orvosolása érdekében összeforrasztottuk testünket…

Ennyi bőven elég volt, teljesen összezavarodva kaptam el a fejem. Lehetetlennek tartottam ezt az egészet, s tudtam jobb lesz, ha távol tartom magam ettől a furcsa lánytól. Kiviharoztam a házból, bele az éjszakába, csakhogy mégis az a különös szempár nem eresztett…

***