Forever is only the beginning - Part 4

Ever

Joseph itt hagyott. Elhagyott. Elment. Bár azt ígérte, hogy visszajön, de ennek már hete volt. Hiányzott, nagyon hiányzott. A szívem kis híján meghasadt, és csak a viszontlátás minden nappal halványuló reményébe kapaszkodtam. Egész életemben ő volt az egyetlen, aki mindig mellettem volt, s most ő sem. Nem voltam ezúttal egyedül, de Joseph nélkül semmi sem volt ugyanaz. Azt a hiányt, azt az űrt, egyszerűen képtelen volt bárki betölteni.

Az elmúlt héten szépen lassan teljesen depresszióba süllyedtem, nem voltam hajlandó semmit csinálni. Nem ettem, nem mozdultam. Csak feküdtem az ágyon úgy, hogy kifelé bámultam a végtelennek tűnő erdőt. Olykor az ablaktáblán végigfutó esőcsepp egy-egy könnycseppre emlékeztetett. Csakhogy nekem már nem volt több könnyem, már nem tudtam sírni sem. Elfogytak a sós cseppek, s sírás helyett egy kába bénultság uralkodott el rajtam.

Az első napokban Alice, Esme vagy Rosalie maradt velem, felváltva próbáltak belém életet verni, csakhogy senkinek sem ment. Az elején jól esett a társaság, azonban a későbbiekben már inkább terhessé vált, hiszen az én nyomorommal mindenki más hangulatának is betettem. Jasper teljesen elkerült, Emmett sem poénkodott, csak csendben ácsorgott többnyire az ajtóban.

Késő este volt, mikor végre megmozdultam és feltápászkodtam az ágyról. Természetesen erőtlennek és szerencsétlennek éreztem magam, amit teljes mértékben csakis magamnak köszönhettem. Hiába hozták nekem sorra a finomabbnál finomabb ételekkel megpakolt tálcákat, képtelen voltam akár csak egyetlen falatot is letuszkolni a torkomon. Többnyire a tálcák érintetlenül hagyták végül el a szobát. Csak akkor próbáltam magamba erőltetni valamit, ha Carlisle adta ki az utasítást, hogy egyek.

Kissé ingatag lábakon sétáltam az óriási üveghez. Kint már teljesen sötét volt, így csak az ágy melletti lámpa tompa fénye világított. A finom fény lehetővé tette, hogy tükörré váljon a hatalmas üveg. Elszörnyedve néztem végig a saját magamon. Rémesen festettem a megfakult vonásaimmal vagy a még véznább külsőmmel. Egyáltalán nem azt sugalltam, hogy jól vagyok. Rögtön az jutott eszembe, mit fog Joseph szólni, ha visszajön. Egyből összeszorult a torkom és fájdalmasan dobbant meg a szívem. – Visszajön. Vissza fog jönni, mert megígérte! – győzködtem magam, bár tényleg ez volt az utolsó mentsvár. Aztán váratlanul a gyomrom is korogni kezdett, s ezért hirtelen ötlettől vezérelve a konyha felé indultam.

Hosszú utat kellett megtennem, mert a legfelső emelten voltam. Ráadásul csendben kellett lennem, hiszen késő volt már. Egyetlen hangot sem hallottam, biztos voltam benne, hogy már mindenki az igazak álmát alussza. Leértem a lépcső aljára, ott viszont meg kellett pihennem. Végig kapaszkodva lépkedtem lefele, ami nem kis erőfeszítésbe került. Rendesen elfáradtam, s a maradék energiáim éltem fel. De valami csodálatos látvány fogadott, s ezért minden erőfeszítés megérte. Lámpák égtek a teraszon, egész pontosan a terasz szélét futatták körbe az égőkkel. Azonban ezek is csak halvány fényforrást jelentettek, amolyan helyet-jelzők voltam a sötét éjszakában. A hangulatos lámpák sárgás fényei viszont annál kecsesebben táncoltak a fekete zongora csillogó felületén. Vonzott. Megbűvölt és csábított. - Valami belül azt súgta, hogy érintsd meg! - A tökéletes hangszer felé araszoltam, de nem bírtam a szemeim levenni róla. Vágy lobogott a lelkemben, hogy megsimogassam, megérintsem, és a hangját halhassam. Soha nem tanított senki zongorázni, eddig még igazit sem láttam. Talán ezért is csalogatott annyira. A zongora volt az első olyan dolog, ami olyan kíváncsiságot ébresztett bennem, hogy Joseph távozását is el tudta feledtetni. Legalábbis arra a néhány percre egészen biztosan. Most jutott eszembe, hogy mióta Cullen-ék befogadtak, azóta egyetlen egyszer sem mentem ennyire közel a káprázatos hangszerhez. Nem is foglalkoztam vele, elkerülte a figyelmem. Most azonban egyre jobban csalogatott. Már majdnem elértem, sőt már nyúltam felé. Éppen csak néhány centi volt hátra, hogy megérinthessem, mikor valaki szinte úgy robbant be a házba.

- Ne nyúlj hozzá! Nem a tied! – ismeretlen hang parancsolt rám. - Ne érj hozzá! – a hanghordozása és mély, már-már morgásra emlékeztető hangja pedig egyenesen megijesztett. Megrémített. Nem láttam az arcát, nem láttam ezelőtt sosem, s most összerezzentem tőle. Ahogy automatikusan húztam össze magam, és ahogy felé kaptam a fejem sikerült összeesnem. A csendes házban szinte visszhangzott, ahogy egy puffanással a földre kerültem.

- Áú… - csak egy nyikkanás hagyta el a szám, mert megbénított a felém közeledő férfi. Meredten néztem rá, s még csak megmozdulni sem volt erőm, sem pedig merszem. Észre se vettem, mikor vagy hogyan kerültek elő a család tagjai. Csak arra eszméltem fel, hogy Esme térdel le mellém.

- Ever, nem ütötted meg magad? Hol fáj? – ránéztem a kedves nőre, de nem bírtam kinyögni egy szót sem, mert egyre inkább kapkodva vettem a levegőt.

- Jasper, segíts! – Alice hangja férkőzött be az elmémbe.

- Ever, nyugodj meg! Ne ijedj meg, felemellek! – még mindig ziháltam, bár most már kevésbé.

Jasper lassan karolt át, felemelt és a karjában vitt fel a szobába. Fojtott hangon kezdtek a többiek beszélni egymással, így nem igazán értettem belőle semmit. Úgy kapaszkodtam Jasper nyakába, mintha az életem múlna rajta. Mire felértünk, addigra sikerült jobban megnyugodnom, de még mindig reszkettem, hiszen az elmémbe égette magát az a különösen mogorva szempár.

Jasper az ágyra rakott le, a takarót is rám terítette. Finoman bólintottam felé, azonban meg sem mozdultam. Nem tudtam elfeküdni, hanem felhúzott térdeimet öleltem. Jasper észrevétlenül távozott a szobából, így aztán meg sem tudtam köszönni neki a segítséget. Néhány perccel később Esme egy csésze teával jött utánunk, amit az ágy melletti komódra tett le. Kedvesen kérdezte, hogy maradjon-e velem, de csak megráztam a fejem, így kissé csalódottan kisétált a szobából.

Egyedül maradtam, amit nem bántam. Így jobban tudtam rendezni a saját gondolataim. Teljesen össze voltam zavarodva. A tükröződő felületen bámultam az árnyékokat. Féltem. Most először tényleg féltem. Egyre erősebben kapaszkodtam a takaróba, mert léptek zajára kaptam fel a fejem. Az ajtó kinyílt, majd hamar be is csapódott. Egy beazonosítatlan alak lépett be a szobába és nyíl egyenesen a fürdő fele tartott. Ismerte a járást, és nem is zavartatta magát, mert még a felsőjétől is megszabadult. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, először az ijedelemtől, majd aztán a lenyűgözöttség miatt. Soha életemben nem láttam még közelebbről férfi testet, ráadásul ilyet biztosan nem. Mintha márványból faragták volna azokat az izmokat, melyek nem túlzottan, hanem elegánsan voltak kidolgozva. A világos bőre pedig csak még jobban hangsúlyozta őket. Elakadta a lélegzetem, ahogy Őt néztem. Szerintem még bele is pirultam, ahogy szemérmesen legeltettem az ártatlan szemeim. Szinte szégyelltem magam, mert még egy rendes csókban sem volt részem. Nemhogy esetleg többen. A szerelemről valamiféle rózsaszín érzést gondoltam, teljesen naivan.

- Ezt nem hiszem el! – csattant fel újra ugyanaz a hang, amitől újra összerezzentem. Ha eddig elpirultam, akkor ezúttal teljes mértékben bevörösödtem, leginkább a gondolataim miatt. – Alice! Mi a fene ez itt? – nyögött fel kellemetlen hangszínnel, s a kis kobold egyből meg is jelent az ajtóban. - Ez az én szobám! – a dühös férfi az ágyra és rám bökött.

- Edward, tudod az egy új ágy. Mivel mondtam, hogy a régit ki kell cserélni… - tette csípőre a kezét Alice. – Nem értem, miért kell ekkor a patáliát csapni az éjszaka közepén… Senkit sem hagysz aludni, ráadásul Evernek be sem mutatkoztál… - mosolygott rám a kobold lány. – Hol hagytad a modorod?

- Helló! – fordult egy pillanatra felém Edward. Azt hittem, hogy menten elájulok. Káprázatos szempár nézett végig rajtam, majd hosszú percekig Alice-szel nézett farkasszemet. – Jó! – sarkon fordult és magára csapta a fürdő ajtaját. Alice még egyszer rám mosolygott és eltáncolt.

Edward – ízlelgettem magamban a nevét. Előkelő, kifinomult ízlésről árulkodott a névválasztás, és annyira passzolt a dühös férfihoz, hogy az már botránnyal is felért volna. Néhány pillanat volt, amit a közelében töltöttem, talán ha kétszer nézett rám úgy igazán, mégis az elmémbe égette magát. Egyszerűen nem bírtam tőle elszakadni. Csakhogy egy pofonnal felérő kijózanító gondolat futott végig a fejemben. - Itt én vagyok a betolakodó. – suttogtam magam elé. S nem bírtam tovább ottmaradni az ő ágyában. Mégsem tudtam sehova sem menni. Hiszen egyedül vagyok. Tehetetlenül és magányosan.

Kényelmetlenül éreztem magam, hogy elfoglaltam a szobáját. Egy hatalmas gombóc növekedett a torkomban, ami fojtogatott. Ugyanakkor volt valami alattomos kíváncsiság bennem, ami miatta éledt fel. Edward volt az oka. Viaskodtam magammal, mit kellene csinálnom. Aztán még el sem döntöttem, de már a folyosón találtam magam. Csalódottan levánszorogtam a földszintre. Egyetlen személyre lett volna szükségem, aki a karjaiba zárt volna. Megnyugtatott volna, elűzte volna a félelmem. De ő nem volt velem. Nem volt itt. Némán, hangtalanul gördültek végig az arcomon a könnycseppek, pedig már tényleg azt hittem, elfogytak. A kanapé egyik szarkába húzódtam, olyan picikére, amennyire tudtam. Elfáradtam vagy inkább belefáradtam a kínzó létezésbe. Aztán ahogy feladtam a küzdelmet elnyomott az álom.

Nem tudtam, mennyit aludtam vagy hol vagyok. Csak abban voltam biztos, hogy valaki figyel. Hirtelen pattantak fel a szemeim. Megéreztem, hogy figyelnek és kétségbeesetten néztem rá az illetőre.

- Helló, Edward Cullen vagyok. Legutóbb nem voltam éppen szívélyes. Szeretném ezúttal kijavítania csorbát. Bocsánatot kérek a viselkedésem miatt. Csak elfáradtam a hosszú út alatt, s nem tudtam, hogy más foglalta el a szobám… - megakadt, mintha valami olyat mondott volna, amit nem akart kimondani, mégis megtette. Aztán elharapta a mondanivalóját és keskeny vonallá préselte a száját.

- Helló, Ever vagyok. Sajnálom. – hunytam le a szemeim, mert nem tudtam az ő szép szemeibe nézni. - Visszaveheted a szobád. – halkan suttogtam, mert nem akartam, hogy konfliktust előidézni.

- Edward! Eszedbe se jusson! – érkezett meg mellénk Alice. Amilyen kicsi, olyan parancsolgató. Azonban valamilyen titkos fegyvere lehet, hogy még a nagy mackó, Emmett egyetlen szó nélkül megteszi, mire pöttöm húga kéri. Edward beletörődően felsóhajtott, majd elhagyta a házat.

***