Forever is only the beginning - Part 5

Edward

Rossz ötletnek bizonyult a Denali felé tett utazásom, mivel Tanya folyamatosan rajtam csüngött. - Csak nem akarta megérteni, hogy egy cseppet sem érdekel és nem ő a megfelelő társ számomra. – morogtam bele a nagyvilágba, majd lassítottam és a végére szinte emberi tempóban futottam. Az agyam azonban megtartotta a száguldó tempóját.

A társ, akivel az örökkévalóság hátralévő részét töltené a magunkfajta. Egy különleges személy, akinek a megtalálása nagyon nehéz feladat. Nemcsak szerelem, szenvedély, hanem mélységes őszinteség, barátság és összetartozás köti össze két félt, hogy aztán egy egésszé váljon. Minden kapcsolat más és más, erre a saját családom a legjobb példa. Carlise és Esme szerelme mély őszinte és csendes. Fél szavakból, mozdulatokból megértik egymást. Rosalie és Emmett hangos, féktelen és szűnni nem akaró szenvedéllyel szeretik egymást még most is. Alice és Jasper meghitt, mégis játékos újra és újra megújuló. Az idő múlásával nekem mégsem sikerült megtalálnom a társam.

Tanya kétségtelenül a fajtánk egyik legszemrevalóbb teremtést testesítette meg, egykor fiatal koromban elegendő volt ennyi. Az újfajta és szenvedélyes érzés megtapasztalása megrészegített, s még az eszem is elvette. Egy formás test, akár lélek nélkül is elegendő volt. Csakhogy az idő múlásával értettem meg és jöttem rá, ez nem megoldás. Felnyílott a szemem, s a csapongó életformával lassan felhagytam. Úgyis a visszafogottabb szépséget jobban kedveltem.

Bár ameddig Tanya-val s az üldözésével voltam elfoglalva, addig sem gondoltam arra a lányra, akit mindezt kiváltotta belőlem. Oly intenzív és lehengerlő volt a futó találkozásunk, melyre az elmúlt évszázad alatt nem volt példa. Azonban ez a vonzalom kimerült abban, hogy a bennem lakozó szörnyeteg a friss és édes vérét kívánta. Mindennél jobban meg akarta szerezni, amit azonban nem hagyhattam. Ezért inkább menekülőre fogtam, s Denali-ban kötöttem ki.

Csakhogy ittlétem alatt egy, a múltban elkövetett botlást kamatostul visszafizette az élet. – Egy fiatalkori ballépés csorbáját sehogy sem tudom kijavítani. – mormoltam magamnak. Mikor ismét meghallottam Tanya múltat idéző gondolatait. Bárhogy próbáltam nem bírtam leállítani, de a sokadik próbálkozásával betelt nálam a pohár. Nem akartam udvariatlan vagy durva lenni, azonban a bosszantó viselkedése nem hagyott más utat.

- Elég legyen! – ragadtam meg Tanya kezeit, ezzel megakadályoztam, hogy újra simogatni kezdjen. – Ami elmúlt, az elmúlt! – még szerencse volt, hogy elég távol voltunk a háztól, bár a többiek még így is biztosan hallották, miről beszélünk.

- Edward, ne csináld ezt! Te hozzám tartozol, hiszen te magad is tudod. – teljesen ellágyított hangon beszélt a szőke szépség, igyekezett elbűvölni, csakhogy nálam ez hatástalannak bizonyult. – Különben nem idejöttél volna… Denali-ba… Hozzám...

- Ide jöttem, mert ide akartam. Meglátogatni a barátainkat, de már tudom, hogy tévedés volt.

- Inkább a sors keze…

- Hagyjuk! Viszont most távozom! Visszamegyek a családomhoz!

Elegem volt már ezekből a játszmákból, és rájöttem, hogy teljesen feleslegesen tettem meg ekkora utat. Elég lett volna a négy fal között maradnom vagy az erdőben bolyongnom egész nap. Emberi tempóban sétáltam vissza a házhoz, mert köszönés nélkül nem szándékoztam távozni. Megköszöntem a szívélyes vendéglátást, majd immár tényleg visszaindultam Forks felé.

Ismételten futva tettem meg a távot, igyekeztem minél lakatlanabb tájakon átvágni. Valami belső erő csak még inkább hajtott, hogy mielőbb otthon legyek. Az elmúlt években megszerettem a borongós kisvárost, s valahogy nem szívesen gondoltam a nem is olyan sokára esedékes költözésre. A világ számos pontján éltünk már, hol hosszabb, hol rövidebb ideig. Talán az elkövetkezendő évtizedben még maradhatnánk Amerikában, s majd ezek után vándoroljunk inkább vissza Európába. Természetesen amerre jártunk, ott megmaradt a házunk. – Talán a legjobb a sziget lenne! – sóhajtottam fel, hiszen ott teljes magányba, a világtól elkülönítve élhettünk volna távol a kíváncsi emberi szemek elől.

Mire észbe kaptam, addigra a már ismerős tájra eszméltem fel. Így végül visszavettem a tempómból. Az eddigi sebességemhez képest szinte sétálva közeledtem a házunk felé. Hiányzott a családom, még az olykor idegesítő Alice is. Annyira megszoktam már a nyüzsgését az évtizedek alatt, hogy mára ez is tud hiányozni. A saját dolgaim, mint a lemezeim vagy a könyveim is nélkülözni kellett.

Már feltűntek a ház fényei, azonban nagyon furcsa látványt nyújtott az üres ház. Hiszen az éjszakát többnyire a nappaliban töltöttük, ilyenkor beszéltük meg az elmúlt vagy éppen a következő nap eseményeit. Olyannyira meglepődtem, hogy megtorpantam és fülelni kezdtem. Elsőként Alice és Esme gondolatai, szavai ütötték meg a fülem.

- Ez nagyon szép, kellemes és puha anyag. – mosolyra húztam a szám, mert megelevenedett előttem a látvány, amint a ruhahalmok között válogatnak.

- Nagyon jól fog állni rajta. Láttam. – örvendezett a bosszantó húgom. Aztán Esme következő gondolata lehervasztotta a mosolyom.

- Szegény kis árva. Mily kegyetlenül elbánt vele az élet, pedig milyen kedves teremtés. – nem tudtam kiről beszél. Sejtéseim szerint az árvaházba érkezhetett egy kislány, és Esme anyai érzései egyből felélénkültek.

- Micsoda talány! - elmélkedett Carlise, s szinte izgatottság sütött minden gondolatából, ahogy a megoldást keresgélte. Újabb és újabb teóriákat gondolt végig, melyekről sebesen jegyzetet készített. Teljesen belemerült a kutatásba, ez felkeltette az én kíváncsiságom is, és egyre jobban érdekelt engem a rejtély. Könnyedén lendültem és már a háznál, egész pontosan a bejárati ajtónál jártam.

A kezem a kilincsen volt, mikor léptek zaja ütötte meg a fülem. Alice-re gondoltam, azonban az érzékeim megtréfáltak. Egy vadidegen lány kísérelte megérinteni a zongorám. A nagy becsben tartott hangszer különleges helyet foglalt el a szívembe, ezért amint felfedeztem Őt és a szándékát, kényszert éreztem, hogy ráförmedjek.

- Ne nyúlj hozzá! Nem a tied! Ne érj hozzá! – a hangom éles pengeként szelte a levegőt. A lány egy pillanattal később már a földön volt. Minden egy pillanat alatt történt, s annyira meglepett a jelenléte, hogy még csak eszembe sem jutott, hogy megmozduljak. Meredten néztem Őt, akit egyből Esme vett pártfogásába. A lány zihálása pánikrohamra engedett következtetni, s csak Jaspernek köszönhetően sikerült megnyugodnia. Neki hagyta, hogy felnyalábolja, és az emeletre cipelje.

- Edward, beléd meg mi ütött? Miért kellett így ráijesztened? Normális vagy? – Alice ezerre pörgött a tőle megszokott módon. Szóhoz sem jutottam, mert nemcsak a kimondott szavai, de a gondolatai is üvöltöttek.

- Addig főzök egy teát! – Esme a konyhába sietett.

- Alice, honnan kellett volna tudnom, hogy itt van? – vágtam közbe, de nem túl sokat számított. – Ezt majd megbeszéljük később! Most inkább átöltöznék és vadásznék, mert egyre jobban szomjazom… - aztán már suhantam is fel a lépcsőn. Egyenesen a szobámba tartottam, vagyis a fürdőszobámba. Csakhogy újabb meglepetés fogadott, hiszen ez már nem az én szobám volt.

- Edward! Elég legyen! Menj el vadászni, ha annyira akarsz. Később meg minden elmondok. Készülj fel rá, mert Ever marad, mi vigyázunk rá! – Alice a gondolatban üzent, mire csak egy „Jó!”-t nyögtem és távoztam.

A kezdeti dühöm néhány hegyi oroszlánon töltöttem ki, miután végeztem a lakomámmal egy jókora sziklára telepedtem. A hold fényei igyekeztek előbukkanni a felhők közül, s ezüstös fényével befesteni a tájat, mely a talpam alatt terült el teljes pompájában. Távolból még az óceán moraját is hallottam, illetve a meglebbenő légmozgás a markáns sós illatot hozta magával.

- Ever?! Ez meg micsoda furcsa név? – morfondíroztam el. S egyből megjelent előttem a zongorához nyújtózkodó alakja. Csont sovány, beteges alkata ellenére az arca a gyönyörű volt. Az az igazi magával ragadó természetes szépségű lány. Ugyanakkor az is feltűnt, hogy alig hallottam a szívverését, és a gondolatait. A múló percekkel azonban saját magam felingereltem, hogy még mindig ezzel a lánnyal foglalkozom. Nem értettem, miért forog körülötte az eszem, hiszen a vére egy cseppet sem jelentett kísértést számomra, mégsem tudta kiverni a fejemből. Az elmémbe fészkelte magát, s csak nem akart onnan eltűnni.

Dühösen vetettem le magam a szikláról bele a rengetegbe. Nem törődve azzal, hogy a fák recsegnek, vagy éppen kidőlnek mellettem. Aztán az ínycsiklandozó illat csapta meg az orrom, s újabb préda után iramodtam. Egy pillanatra megtorpantam, óvatosan lesbe álltam, hogy a kiszemelt prédám és a körülöttünk lévő tájat felmérjem. Áthelyeztem a testsúlyom, nagyot szökkentem és már rá is vetettem magam a fenséges állatra. A meleg és sűrű vér zuhogott le a torkomon. Messze volt az igazi fenséges, emberi vér ízétől, de jóval ízletesebbek voltak a ragadozók, mint a növényevők. Az utolsó cseppek kiszipolyozását követően félre dobtam az élettelen testet, aztán elsétáltam az ellenkező irányba. De azt még érzékeltem, ahogy gyülekeztek az állatok a tetem felett.

Lassan sétáltam vissza a házhoz, mert Alice beszámolójára kíváncsi voltam. Azt hittem, mire visszaérek, addigra a többiek a nappaliban fognak várni. Azonban a kanapén csak egy szuszogó testet vettem észre. Óvatos léptekkel közeledtem felé, mert egy láthatatlan erő húzott hozzá. Békésen és nyugodtan aludt, de még álmában is folytak a könnyei. Sajnálatot éreztem iránta, s talán túlságosan gyorsan és rosszul ítéltem. Képtelen voltam elszakadni tőle, ott ácsorogtam felette. Legszívesebben letöröltem volna könnyeket. – Hát ez az az árva! - A kipattanó pillák alól egy gyönyörű szempár nézett rám.

- Helló, Edward Cullen vagyok. Legutóbb nem voltam éppen a legszívélyesebb. Szeretném ezúttal kijavítania csorbát. Bocsánatot kérek a viselkedésem miatt. Csak elfáradtam a hosszú út alatt, s nem tudtam, hogy más foglalta el a szobám… - képtelen voltam elszakadni a tekintetétől. Volt benne valami őszinte szomorúság, beletörődés. S mire feleszméltem már sokkal inkább a férfi dominált, mint a bennem lakozó szörnyeteg. S ekkor még Alice látomása is megbénított.

Forró csókokat váltottam Ever-rel. A karjaimban tartottam a szétszórt párnák közt a puha szőnyegen. Egyre hevesebbek voltunk, vad reccsenéssel adták meg magukat az anyagok. Buja sóhajok, lágyan elsuttogott szerelmi vallomások és férfias morgás keveredett egy hatalmas masszává. Csókjaim megállíthatatlanul csattantak a puha bőrén, s a vágytól ködös tekintettel nézett a szemembe, míg izgatóan a nevem nyöszörögte. A fokozódó kéj egyre elviselhetetlenebbé vált egymás nélkül, ennek orvosolása érdekében összeforrasztottuk testünket…

Ennyi bőven elég volt, teljesen összezavarodva kaptam el a fejem. Lehetetlennek tartottam ezt az egészet, s tudtam jobb lesz, ha távol tartom magam ettől a furcsa lánytól. Kiviharoztam a házból, bele az éjszakába, csakhogy mégis az a különös szempár nem eresztett…

***

Ünneplés...*Frissítve

Sziasztok,

hihetetlen, hogy egy újabb év telt el, egy roppant mozgalmas év új és régi szereplőkkel, történetekkel. Elég nehezen tudom felfogni, hogy a blog immár 2 esztendős. Elhihetitek, hogy nagyon nagy örömmel írom ezeket a sorokat. 
Az oldal 2011.06.27-én nyitotta meg a kapuit, és az első poszt 2011.06.28-án látta meg a napvilágot. 
Azóta pedig szám szerint 300 bejegyzés került fel több történetet felölelve.

Nagyon szépen köszönöm minden kedves olvasónak a pipákat és a komikat is! Éppen ezért Ajándékokkal is készültem, mégpedig elérhetővé (LETÖLTHETŐVÉ) teszem két legutóbb befejeződött történetem:

The show must go on

Szerencse kegyeltje

Ugyanakkor 06.28-án, hogy még teljesebb legyen az évforduló jön a Just... soron következő fejezetéből a

RÉSZLET! MÁR MA FENN VAN!

Személy szerint úgy gondolom, hogy izgalmas fejezetek elé nézünk több szempontból is.

Ha van kedvetek, akkor írjátok meg pár szóban vagy sorban, kinek melyik történet volt a kedvence és miért!
Tényleg nagyon kíváncsi lennék a véleményekre, hiszen azokból nagyon sokat lehet tanulni, sőt sokszor nem is gondoljátok, mennyi ötletet, ihletet lehet a komikból gyűjteni.

Jó nosztalgiázást!

Puszi,
ZoÉ

Fontos hír!

Nagyon fontos minden egyes bloggernek!

Sziasztok!
Ez nem a szokásos bejegyzés, de nagyon fontos mindenkinek, aki bármilyen blogra fel van iratkozva, vagy saját blogja van!


A lényeg az, hogy a Google Reader meg fog szűnni, nem fogod látni a blogoknak a frissítéseit, amikre fel vagy iratkozva, és a saját blogodon pedig el fogod veszíteni a rendszeres olvasókat.
Szóval, ha szeretnél megoldást találni erre a frissítésre, akkor olvasd ezt el, Noricii blogjáról másoltam át ezt a tájékoztatót, amit Ő írt.




"Bizonyára a blogspot ezen rész - a design készítő, fanfic író - nem igazán értesült erről az "eseményről". Csak páran tudnak róla nekem is a nővérem szólt, mivel ő egy teljesen más műfajba blogol, de ez most teljesen mindegy. Bizonyára fogalmatok sincs, hogy mi az a Google Reader, mert én se tudtam először.
Mi az a Google Reader?
Mindennap fellépsz a blogspot fiókodba, s megnézed milyen friss bejegyzések kerültek fel más-más blogra. Ezt jelenti a Google Reader, ami behozza a friss bejegyzéseket, hogy ne kelljen mindig, folyamatosan nézned az adott blogod. Nos, ez fog megszűnni. TEHÁT EZ[KÉP] (csak illusztráció!)

Akkor mi lesz? Mindennap sorba meg kell néznem a blogokat?
Nem, nem kell! Van egy olyan oldal, ahova ha beregisztrálsz minden blogod bekerül, amit követsz és úgy fogod OTT(!) azon az oldalon látni, mintha blogspoton lennél. De, csak is látni fogod. Ott tudomásom szerint nem írhatsz bejegyzést a blogodra(bloglovinon), csak látod a friss bejegyzéseket. Ugyan úgy berakhatod a saját blogodat is, de csak azt látod ott, hogy kiköveti ott bloglovinon.Tehát blogspoton felrakod az új részt és bloglovinon látják.

Tehát körülbelül három hét múlva már nem fogod blogspoton látni a friss bejegyzéseket tudomásom szerint.

Mi az a "bloglovin"? Az említett oldal, melynek segítségével láthatod kedvenc blogjaid legújabb bejegyzéseit.

BLOGLOVIN LINK!

Saját blogom Bloglovin-os linkje! /Pieces of my fantasia/


Megkérlek titeket, hogy minél több emberhez juttassátok le ezt a leírást. Akár linkeld valahova ezt a bejegyzést, vagy ilyesmik. FONTOS LENNE!

Puszi,

ZoÉ

Ajánlom...* Frissítve

Sziasztok,

egy gyönyörű forró napon remélem, hogy kis felüdülést jelent számotokra is, ha jön a JUST... folytatása.

Már fenn a 14. fejezet!
Kíváncsian várom a véleményeket!

Remélem, ismételten elnyeri a tetszéseteket és komiztok!
Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

Forever is only the beginning - Part 4

Ever

Joseph itt hagyott. Elhagyott. Elment. Bár azt ígérte, hogy visszajön, de ennek már hete volt. Hiányzott, nagyon hiányzott. A szívem kis híján meghasadt, és csak a viszontlátás minden nappal halványuló reményébe kapaszkodtam. Egész életemben ő volt az egyetlen, aki mindig mellettem volt, s most ő sem. Nem voltam ezúttal egyedül, de Joseph nélkül semmi sem volt ugyanaz. Azt a hiányt, azt az űrt, egyszerűen képtelen volt bárki betölteni.

Az elmúlt héten szépen lassan teljesen depresszióba süllyedtem, nem voltam hajlandó semmit csinálni. Nem ettem, nem mozdultam. Csak feküdtem az ágyon úgy, hogy kifelé bámultam a végtelennek tűnő erdőt. Olykor az ablaktáblán végigfutó esőcsepp egy-egy könnycseppre emlékeztetett. Csakhogy nekem már nem volt több könnyem, már nem tudtam sírni sem. Elfogytak a sós cseppek, s sírás helyett egy kába bénultság uralkodott el rajtam.

Az első napokban Alice, Esme vagy Rosalie maradt velem, felváltva próbáltak belém életet verni, csakhogy senkinek sem ment. Az elején jól esett a társaság, azonban a későbbiekben már inkább terhessé vált, hiszen az én nyomorommal mindenki más hangulatának is betettem. Jasper teljesen elkerült, Emmett sem poénkodott, csak csendben ácsorgott többnyire az ajtóban.

Késő este volt, mikor végre megmozdultam és feltápászkodtam az ágyról. Természetesen erőtlennek és szerencsétlennek éreztem magam, amit teljes mértékben csakis magamnak köszönhettem. Hiába hozták nekem sorra a finomabbnál finomabb ételekkel megpakolt tálcákat, képtelen voltam akár csak egyetlen falatot is letuszkolni a torkomon. Többnyire a tálcák érintetlenül hagyták végül el a szobát. Csak akkor próbáltam magamba erőltetni valamit, ha Carlisle adta ki az utasítást, hogy egyek.

Kissé ingatag lábakon sétáltam az óriási üveghez. Kint már teljesen sötét volt, így csak az ágy melletti lámpa tompa fénye világított. A finom fény lehetővé tette, hogy tükörré váljon a hatalmas üveg. Elszörnyedve néztem végig a saját magamon. Rémesen festettem a megfakult vonásaimmal vagy a még véznább külsőmmel. Egyáltalán nem azt sugalltam, hogy jól vagyok. Rögtön az jutott eszembe, mit fog Joseph szólni, ha visszajön. Egyből összeszorult a torkom és fájdalmasan dobbant meg a szívem. – Visszajön. Vissza fog jönni, mert megígérte! – győzködtem magam, bár tényleg ez volt az utolsó mentsvár. Aztán váratlanul a gyomrom is korogni kezdett, s ezért hirtelen ötlettől vezérelve a konyha felé indultam.

Hosszú utat kellett megtennem, mert a legfelső emelten voltam. Ráadásul csendben kellett lennem, hiszen késő volt már. Egyetlen hangot sem hallottam, biztos voltam benne, hogy már mindenki az igazak álmát alussza. Leértem a lépcső aljára, ott viszont meg kellett pihennem. Végig kapaszkodva lépkedtem lefele, ami nem kis erőfeszítésbe került. Rendesen elfáradtam, s a maradék energiáim éltem fel. De valami csodálatos látvány fogadott, s ezért minden erőfeszítés megérte. Lámpák égtek a teraszon, egész pontosan a terasz szélét futatták körbe az égőkkel. Azonban ezek is csak halvány fényforrást jelentettek, amolyan helyet-jelzők voltam a sötét éjszakában. A hangulatos lámpák sárgás fényei viszont annál kecsesebben táncoltak a fekete zongora csillogó felületén. Vonzott. Megbűvölt és csábított. - Valami belül azt súgta, hogy érintsd meg! - A tökéletes hangszer felé araszoltam, de nem bírtam a szemeim levenni róla. Vágy lobogott a lelkemben, hogy megsimogassam, megérintsem, és a hangját halhassam. Soha nem tanított senki zongorázni, eddig még igazit sem láttam. Talán ezért is csalogatott annyira. A zongora volt az első olyan dolog, ami olyan kíváncsiságot ébresztett bennem, hogy Joseph távozását is el tudta feledtetni. Legalábbis arra a néhány percre egészen biztosan. Most jutott eszembe, hogy mióta Cullen-ék befogadtak, azóta egyetlen egyszer sem mentem ennyire közel a káprázatos hangszerhez. Nem is foglalkoztam vele, elkerülte a figyelmem. Most azonban egyre jobban csalogatott. Már majdnem elértem, sőt már nyúltam felé. Éppen csak néhány centi volt hátra, hogy megérinthessem, mikor valaki szinte úgy robbant be a házba.

- Ne nyúlj hozzá! Nem a tied! – ismeretlen hang parancsolt rám. - Ne érj hozzá! – a hanghordozása és mély, már-már morgásra emlékeztető hangja pedig egyenesen megijesztett. Megrémített. Nem láttam az arcát, nem láttam ezelőtt sosem, s most összerezzentem tőle. Ahogy automatikusan húztam össze magam, és ahogy felé kaptam a fejem sikerült összeesnem. A csendes házban szinte visszhangzott, ahogy egy puffanással a földre kerültem.

- Áú… - csak egy nyikkanás hagyta el a szám, mert megbénított a felém közeledő férfi. Meredten néztem rá, s még csak megmozdulni sem volt erőm, sem pedig merszem. Észre se vettem, mikor vagy hogyan kerültek elő a család tagjai. Csak arra eszméltem fel, hogy Esme térdel le mellém.

- Ever, nem ütötted meg magad? Hol fáj? – ránéztem a kedves nőre, de nem bírtam kinyögni egy szót sem, mert egyre inkább kapkodva vettem a levegőt.

- Jasper, segíts! – Alice hangja férkőzött be az elmémbe.

- Ever, nyugodj meg! Ne ijedj meg, felemellek! – még mindig ziháltam, bár most már kevésbé.

Jasper lassan karolt át, felemelt és a karjában vitt fel a szobába. Fojtott hangon kezdtek a többiek beszélni egymással, így nem igazán értettem belőle semmit. Úgy kapaszkodtam Jasper nyakába, mintha az életem múlna rajta. Mire felértünk, addigra sikerült jobban megnyugodnom, de még mindig reszkettem, hiszen az elmémbe égette magát az a különösen mogorva szempár.

Jasper az ágyra rakott le, a takarót is rám terítette. Finoman bólintottam felé, azonban meg sem mozdultam. Nem tudtam elfeküdni, hanem felhúzott térdeimet öleltem. Jasper észrevétlenül távozott a szobából, így aztán meg sem tudtam köszönni neki a segítséget. Néhány perccel később Esme egy csésze teával jött utánunk, amit az ágy melletti komódra tett le. Kedvesen kérdezte, hogy maradjon-e velem, de csak megráztam a fejem, így kissé csalódottan kisétált a szobából.

Egyedül maradtam, amit nem bántam. Így jobban tudtam rendezni a saját gondolataim. Teljesen össze voltam zavarodva. A tükröződő felületen bámultam az árnyékokat. Féltem. Most először tényleg féltem. Egyre erősebben kapaszkodtam a takaróba, mert léptek zajára kaptam fel a fejem. Az ajtó kinyílt, majd hamar be is csapódott. Egy beazonosítatlan alak lépett be a szobába és nyíl egyenesen a fürdő fele tartott. Ismerte a járást, és nem is zavartatta magát, mert még a felsőjétől is megszabadult. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, először az ijedelemtől, majd aztán a lenyűgözöttség miatt. Soha életemben nem láttam még közelebbről férfi testet, ráadásul ilyet biztosan nem. Mintha márványból faragták volna azokat az izmokat, melyek nem túlzottan, hanem elegánsan voltak kidolgozva. A világos bőre pedig csak még jobban hangsúlyozta őket. Elakadta a lélegzetem, ahogy Őt néztem. Szerintem még bele is pirultam, ahogy szemérmesen legeltettem az ártatlan szemeim. Szinte szégyelltem magam, mert még egy rendes csókban sem volt részem. Nemhogy esetleg többen. A szerelemről valamiféle rózsaszín érzést gondoltam, teljesen naivan.

- Ezt nem hiszem el! – csattant fel újra ugyanaz a hang, amitől újra összerezzentem. Ha eddig elpirultam, akkor ezúttal teljes mértékben bevörösödtem, leginkább a gondolataim miatt. – Alice! Mi a fene ez itt? – nyögött fel kellemetlen hangszínnel, s a kis kobold egyből meg is jelent az ajtóban. - Ez az én szobám! – a dühös férfi az ágyra és rám bökött.

- Edward, tudod az egy új ágy. Mivel mondtam, hogy a régit ki kell cserélni… - tette csípőre a kezét Alice. – Nem értem, miért kell ekkor a patáliát csapni az éjszaka közepén… Senkit sem hagysz aludni, ráadásul Evernek be sem mutatkoztál… - mosolygott rám a kobold lány. – Hol hagytad a modorod?

- Helló! – fordult egy pillanatra felém Edward. Azt hittem, hogy menten elájulok. Káprázatos szempár nézett végig rajtam, majd hosszú percekig Alice-szel nézett farkasszemet. – Jó! – sarkon fordult és magára csapta a fürdő ajtaját. Alice még egyszer rám mosolygott és eltáncolt.

Edward – ízlelgettem magamban a nevét. Előkelő, kifinomult ízlésről árulkodott a névválasztás, és annyira passzolt a dühös férfihoz, hogy az már botránnyal is felért volna. Néhány pillanat volt, amit a közelében töltöttem, talán ha kétszer nézett rám úgy igazán, mégis az elmémbe égette magát. Egyszerűen nem bírtam tőle elszakadni. Csakhogy egy pofonnal felérő kijózanító gondolat futott végig a fejemben. - Itt én vagyok a betolakodó. – suttogtam magam elé. S nem bírtam tovább ottmaradni az ő ágyában. Mégsem tudtam sehova sem menni. Hiszen egyedül vagyok. Tehetetlenül és magányosan.

Kényelmetlenül éreztem magam, hogy elfoglaltam a szobáját. Egy hatalmas gombóc növekedett a torkomban, ami fojtogatott. Ugyanakkor volt valami alattomos kíváncsiság bennem, ami miatta éledt fel. Edward volt az oka. Viaskodtam magammal, mit kellene csinálnom. Aztán még el sem döntöttem, de már a folyosón találtam magam. Csalódottan levánszorogtam a földszintre. Egyetlen személyre lett volna szükségem, aki a karjaiba zárt volna. Megnyugtatott volna, elűzte volna a félelmem. De ő nem volt velem. Nem volt itt. Némán, hangtalanul gördültek végig az arcomon a könnycseppek, pedig már tényleg azt hittem, elfogytak. A kanapé egyik szarkába húzódtam, olyan picikére, amennyire tudtam. Elfáradtam vagy inkább belefáradtam a kínzó létezésbe. Aztán ahogy feladtam a küzdelmet elnyomott az álom.

Nem tudtam, mennyit aludtam vagy hol vagyok. Csak abban voltam biztos, hogy valaki figyel. Hirtelen pattantak fel a szemeim. Megéreztem, hogy figyelnek és kétségbeesetten néztem rá az illetőre.

- Helló, Edward Cullen vagyok. Legutóbb nem voltam éppen szívélyes. Szeretném ezúttal kijavítania csorbát. Bocsánatot kérek a viselkedésem miatt. Csak elfáradtam a hosszú út alatt, s nem tudtam, hogy más foglalta el a szobám… - megakadt, mintha valami olyat mondott volna, amit nem akart kimondani, mégis megtette. Aztán elharapta a mondanivalóját és keskeny vonallá préselte a száját.

- Helló, Ever vagyok. Sajnálom. – hunytam le a szemeim, mert nem tudtam az ő szép szemeibe nézni. - Visszaveheted a szobád. – halkan suttogtam, mert nem akartam, hogy konfliktust előidézni.

- Edward! Eszedbe se jusson! – érkezett meg mellénk Alice. Amilyen kicsi, olyan parancsolgató. Azonban valamilyen titkos fegyvere lehet, hogy még a nagy mackó, Emmett egyetlen szó nélkül megteszi, mire pöttöm húga kéri. Edward beletörődően felsóhajtott, majd elhagyta a házat.

***

Forever is only the beginning - Part 3

Beleszédültem a látványba. Forgott velem az egész világ, és kicsúszott a lábam alól a talaj… Minden egy pillanat műve volt, azonban Alice-nek mégis sikerült elkapnia. A pöttöm lányka utánam kapott, s neki köszönhettem, hogy nem estem össze. A következő másodpercben már négy erős kéz fogott meg. Jasper kedvese segítségére sietett. Ketten támogattak, míg legbelül leginkább a föld alá süllyedtem volna. Miután a kis kobold segített leülni a kanapéra, Carlisle-t szólította. A doktor egyből előttem termett, kezében a táskájával. Érintése kellemes és hűs volt, orvos létére nagyon is megnyugtató.

- Nagyon lassan ver a szíved… - döbbent meg a vendéglátónk.

- Ha csak a szíve lenne gyenge. – Joseph a vállaimra tette a kezeit. Nem kellett látnom az arcát, anélkül is tudtam, hogy fájdalmas kifejezés ül rajta. – Ezért szeretném a segítségét kérni Carlisle. Számos kutatómunkával találtam Önre, aki kiemelkedő gyógyítási eredményeket tud felmutatni, amerre jár. Ön az utolsó reményünk!

A család hitetlenkedve nézett ránk. Megszorítottam Joseph kezét, mely még mindig a vállamon pihent. Elnézően fordultam az engem fürkésző szempárok felé. Mostanra ők is helyet foglaltak. Ki-ki a maga párja közelében. Annyira illettek egymáshoz, sőt csak most vettem észre, hogy a ruhájuk is harmonizált a párjaik ruhájával.

- Beteg vagyok… - szólaltam meg anélkül, hogy megremegett volna a hangom. – Feltehetőleg haldoklom, de szeretnénk tudni van-e egyáltalán valami esélyem, valami gyógymód vagy gyógyíthatatlan vagyok… Bármelyik lehetőséget elfogadom, de tudnom kell… Mikor lesz vége...

- Vizsgálatokra lesz szükség. – tűnődött el Carlisle. – Diagnózis kell, anélkül nem tudok semmit sem mondani. – gondolkozott el az orvos. – Szükségem lesz Ever korábbi leleteire, kórtörténetéhez… mindenre…

- Igen, mindent összegyűjtöttem. Nálunk van minden. Mikor kell Evernek befeküdnie a kórházba?

- Ever nálunk marad, és Joseph, ön is! – húzta széles mosolyra a száját Alice. Erre mondanom sem kell, hogy furcsán tekintettünk rá.

- Alice azt szerette volna mondani, az lenne a legjobb megoldás mindenkinek. Mindketten itt maradnak nálunk. Minden elérhető a magánrendelőmben, s Ever egész napos megfigyelésére is van lehetőségünk. – köszörülte meg a torkát a doktor.

- Köszönöm, de én béreltem egy szobát…

Észre sem vettem, hogy Esme eltűnt a társaságból. Csak akkor pillantottam meg, mikor egy megpakolt tálcát hozott be. Kávéval, gyümölcslével kínált. Nem is gondoltam, hogy ennyire szomjas vagyok, de sikerült két pohár gyümölcslevet is meginnom. Friss és zamatos nedű lezuhogott a torkomon.

- Kérem, Joseph mesélne egy kicsit Ever-ről?

- Azt hiszem, az elején kezdem. – ez volt az a felvezetés, ami mindig szívfájdalmat okozott. Lassan azonban már megszoktam. – Nem én vagyok Ever édesapja. Az anyja Európából érkezett, mikor megismerkedtünk. Később derült ki, hogy Liza állapotos. Liza soha nem árulta el, ki Ever igazi apja. Soha nem hozta szóba, ha kérdeztem, akkor nem válaszolt. Nem kereste őket senki.

- A terhessége nem volt szokatlan vagy nehéz? Bármi komplikáció?

- Nem. Normális terhessége volt, bár Ever korábban bújt ki, mint kellett volna. Ennek nem volt semmi előzménye. Az orvos szerint egészségesen fejlődött a kicsi, és Liza is jól viselte a terhességét. A szülésnél azonban komplikáció lépett fel, Liza szíve megállt. Nem tudták újraéleszteni, de ha sikerült volna, akkor pedig a vérveszteségbe hal bele. Mindezek ellenére Ever egészséges volt. Azóta pedig én vagyok mellette…

- Ever nem szenvedett el károsodást a szülésnél?

- Nem… Egészen olyan két éves koráig nem volt vele semmi baj. Akkor Louisiana-ban egy kis városban laktunk. Minden előzmény nélkül Ever egyre kevésbé bírta a napfényt, először apró kiütései lettek, majd foltos lett a bőre. Nem tudták az orvosok megmondani, mi okozza pontosan. Aztán a tüdeje összeomlott egyik pillanatról a másikra, és alig kapott levegőt. Kórházba került. Napokig, hetekig bent volt. Mégsem találták meg a magyarázatot az állapotára. Akkor azt tanácsolták, hogy valahova északra költözzünk, ahol a napfény sem ennyire erő és jóval tisztább a levegő. Sitkába költöztünk. Azóta évek teltek el, s csak rosszabbodott az állapota… Egyre erőtlenebb lett, voltak olyan napok, mikor segítség nélkül fel sem tudott kelni. Erőtlen, gyenge, nincs étvágya. Kiszárad. Az immunrendszere tönkrement. Az újabb és újabb vizsgálatok mellett rengeteg gyógyszert szedett, egyik sem használt neki. Volt olyan kritikus állapota, hogy vérátömlesztést adtak neki…

Figyeltem, és hallgattam Joseph beszédét, de az egész olyan volt, mintha nem velem történt volna meg. Békés és nyugodt gondolatok töltötték meg az elmém. Míg a két férfi, Joseph és Carlisle beszélgetett addig a többiek engem néztek. Aztán behálóztak a gondolatok, és egyre mélyebbre húztak. Nem akartam a rosszra gondolni, csak a szépre. Hiszen a reménynek éppen ez a lényege.

Puha anyag simogatását éreztem. Csukva tartottam a szemem, mert nem akartam visszacsöppenni a valóságba. Így csak körbetapogattam magam körül. Elsőre talán fel sem fogtam, hogy egy óriási ágyban fekszem. Lendületből ültem fel, amitől jól meg is szédültem. A kilátástól, mert hát az tökéletes volt, képletesen hanyatt vágódtam. Az ággyal szemközti fal teljes egészében üvegből volt. Hatalmas üvegtáblák választottak el a természettől, amely ma is borús hangulatban volt. Az ágy mellett, jobbra szekrényt fedeztem fel. Nagyon sok lemezzel, könyvvel megpakolva. A baloldalon egy kisebb asztal volt székekkel, és egy ajtót is felfedeztem. Az az ajtó egy fürdőszobába vitt. Káddal, zuhanykabinnal, két mosdókagylóval, és wc-vel. A sarokba száműzött szekrényben pedig tiszta törölközők sorakoztak.

- Jó reggelt! – csilingelt Alice hangja. – Hoztam reggelit. Esme készítette. Remélem ízleni fog. – táncolt beljebb a szobába a vidám lány, míg én a berendezésbe kapaszkodva araszoltam vissza az ágyig. Illúzióromboló látvány lehettem.

- Szia, Alice! Ez rengeteg, ezt meg sem tudom enni egyedül. Segítesz? – néztem a tálcát. Egy egész hét alatt sem ettem volna meg a tálca tartalmát.

- Köszi, de én már ettem. Ez pedig mind a tied!

Leültem az ágyra, majd Alice lerakta elém a csordultig pakolt tálcát. Azt sem tudtam, mit vegyek el. Éhes egyáltalán nem voltam, bár kétségtelenül jól nézett ki az összeállítás. Gyümölcs meghámozva, szeletelve vagy kockázva. Friss péksütemény, pirítós. Egy kis sült tojás. Palacsinta. Végül a palacsinta győzött. A reggelivel való küzdelmem alatt Alice sürgött-forgott a szobában. Felfedeztem nála a csomagjaim, amiket finoman félre tett. Majd gondolt egyet és kirohant a szobából. Kisvártatva egy hatalmas adag ruhával tért vissza. Mint egy örökmozgó, úgy válogatott a ruha halomban. Ezt addig ismételgette, míg tapsikolva nem közölte, hogy az ő összeállítását kell felvennem.

- Kérlek, ezt vedd fel! Mindet neked adom. Soha nem voltak rajtam. – óriási boci szemekkel nézett rám.

- Alice, nem fogadhatom el. Ezek túl drágák, és vannak saját ruháim… - nem ilyen szépek, és nem ilyen drágák, de a célnak bőven megfelelnek – gondoltam kicsit lehangoltan.

- Kérlek szépen, fogadd el. – váratlanul mellém ült, persze gondosan ügyelve, hogy fel ne boruljon a tálca. – Az öltözködés, a vásárlás nekem olyan, mint egy hobbi. De amióta Rose nincs itt, aki osztozik velem eme szenvedélyen és még a fiúk sincsenek itt, akiket bosszanthattam volna ezzel, unatkozom. Úgy unatkozom. Viszont itt vagy te, és te segíthetsz, hogy ne unatkozzam…

Olyan kérlelő szemeket meresztett rám, hogy képtelen voltam nemet mondani neki. Az öröm, amit pedig az jelentett, hogy engem öltöztethet, hát kitörő volt. S miután felöltöztem úgy, ahogy Alice gondolta, elindultunk felfedező útra a házban. Azt már előre sejtettem, hogy hatalmas a ház, de nem gondoltam, hogy ennyire.

A legfelső szinten volt a szobám, mert egy kicsit az enyémnek éreztem, mert túl szép volt, ehhez saját fürdőszoba tartozott. Egy szinttel lejjebb voltak a hálószobák többsége ismételten külön fürdőkkel. Még egy szinttel lejjebb Carlisle és Esme hálószobája, mellette Carlisle dolgozószobájával, ami egyben orvosi szobának megfelelt. Az alsó szinten hatalmas és tágas nappali házimozi rendszerrel és zongorával volt felszerelve. E mellett kapott helyet még egy étkező és egy konyha is. Akármerre jártam, mindenhol az ablakok kapták a hangsúlyt, és azokon beáramló fény világította meg a hatalmas tereket.

A bejárat előtt haladtunk el, mikor észrevettem a közeledő autót. Felismertem. S mint egy kisgyerek, úgy örültem. Alice csak kuncogott rajtam, s kinyitotta előttem a hatalmas ajtót. Szinte számoltam vissza a perceket, míg a közeledő férfit vártam. Amint elért hozzám, a karjába zárt, úgy ölelt szorosan magához.

- De jó, hogy itt vagy! – sóhajtottam a mellkasába.

- Csak egy éjszaka volt, kicsim. – simogatta a hátam Joseph. – Pár dolgot hoztam Carlisle-nak. Menjünk beljebb! Nehogy megfázz!

Attól a naptól kezdve Cullenéknél laktam. Joseph mindennap jött és elment a hotelbe. Bármennyire is marasztalta Esme vagy Alice, nem akarta zavarni jobban a családot. Én is csak azért voltam hajlandó maradni, mert a vizsgálatokat otthon is el tudta végezni a doktor, s nem kellett kórházba mennem. Úgy utáltam a kórház szagát, és minden hozzá kapcsolódó dolgot. Így legalább a környezetem nem egy rémes kórházhoz hasonlított. Valamennyivel jobban éreztem magam, amióta Carlisle megkezdte a vizsgálatokat és náluk voltam. Bár nem tudom megmondani pontosan, milyen gyógyszereket adott be nekem. A lényeg mégis az volt, hogy használt.

Gyorsan teltek a napok és túlságosan könnyen megszoktam az új környezetem. Megszerettem Esme-t és Alice-t. Már az első pillanattól kezdve. Carlisle volt az első orvos, akiről tényleg azt gondoltam, hogy segíteni szeretne nekem és nem csak a rutinból csinálja az időnként kínzó vizsgálatokat. Jasper távolságtartó volt, ez lassan az idő múlásával megoldódott. Megismerkedtem kicsit közelebbről vele és továbbá két újabb családtaggal. Rosalie-val és Emmett-tel

Rose gyönyörű modell alkatú lány volt. Minden alkalommal, ámulattal figyeltem őt. Az első találkozás nem volt valami zökkenőmentes, de megértettem őt. Hiszen az érkezésemkor ők kirándulni voltak, s mire hazaértek, akkor pedig egy idegen foglalta el a ház egyik szobáját. A kezdeti ellenszenv azonban hamar elmúlt, mikor Rosalie is felfedezte a tudatlanságom a divat és az öltözködés területén. Kifejezetten élvezte, hogy annyi mindent tud mesélni és magyarázni a divatról, amihez nekem semmi közöm nem volt. Rose-zal szemben Emmett már az első pillanatban kedvesen és barátságosan fogadott. Aztán megértettem, hogy a nagy mackó egy igazi csibész. Minden alkalmat megragad és kihasznál, hogy valami poént vagy viccet elsüssön. De pont erre a vidámságra is nagy szükségem volt, Emmett mindig fel tudott vidítani a vicceivel, még akkor is, mikor teljesen sötéten láttam a világot.

Napközben Esme volt mellettem. Carlisle vagy otthon, vagy a kórházban igyekezett magyarázatot találni az állapotomra. Néhány vizsgálatot elvégzett az otthoni rendelőjébe, azonban az eredményeket a rendre a kórházban elemezte ki, amire várni kellett. Rosalie és Emmett végzősök voltak a gimiben, egyel alattuk lévő osztályba járt Alice és Jasper. Napközben ők suliban voltak. Talán én voltam az egyetlen személy, aki irigyeltem őket, hogy suliba kell menniük. Vágyakozva néztem minden reggel, ahogy nevetgélve szállnak be vagy Rose piros sportkocsijába, vagy Emmett terepjárójába és a suli felé indulnak. Míg én ott maradtam. Szerencsére feltaláltam magam, s nem unatkoztam, bár a nagyobb társaságnak mindig jobban örültem.

Szokás szerint kezdődött a nap. A végtelennek tűnő erdő felett csak itt-ott látszódott a napsugár. Az ablak elé sétáltam, s néhány percig csodáltam az éledő természetet. Egyetlen dolog hiányzott, az pedig a víz volt. A tenger moraja, a csodálatos látványa hiányzott. Még az ablak előtt ácsorogtam, mikor láttam Alice-t és Rose-t az egyik, míg a Jasper-t és Emmett-et a másik autóba szállni. Alice még intett nekem.

Következhetett a fürdő. Alice telepakolta mindenféle illatszerekkel, különböző illatú és hatású krémekkel, tusfürdőkkel, habfürdőkkel és rengeteg illatgyertyával. Mégis nekem a saját narancsvirág illatú tusfürdőm maradt az örök és egyetlen kedvencem. Gyorsan zuhanyoztam és felöltöztem. A házban egyedül közlekedtem, már nem kellett segítség. Ha úgy éreztem megálltam, pihentem. De mióta itt voltam, mintha folyamatosan javult volna az állapotom.

- Jó reggelt! – köszöntem Esmének. Megterített asztal várt rám.

- Jó reggelt drágám! Hogy aludtál? – kedvessége, önzetlensége minden egyes alkalommal lenyűgözött. Befogadott, pedig semmit nem tudnak rólam. Sok év után kicsit úgy érzem, mintha visszakaptam volna az anyukám.

- Kérdezhetek valamit? – félve tettem fel a kérdést.

- Persze, amit csak akarsz. – mosolygott rám, míg elpakolta a tiszta edényeket.

- Van a közelben tengerpart, vagy vízpart? – kicsit megleptem a kérdésemmel.

- Igen van, bár azok többnyire magas sziklás partok.

- Kár, mert szerettem a parton ücsörögni… - kicsit csalódott lettem.

- Ugyan nem tengerpart, de a közelben van egy nagyobb tó…

Bólintottam, ezzel jelezve, hogy tudomásul vettem. Majd a tányéromat kezdtem el fixírozva. Művészien meg volt pakolva. Alig mertem hozzányúlni, mert akkor tönkre teszem a műalkotást. Esme észrevette a tétovázásom, s noszogatott, hogy kezdjek el enni. Pótanyukám, mert magamban mindig így neveztem Esmét, mosolyogva figyelt, majd odaadta Carlisle által előre összekészített pirula gyűjteményt. Egy pici pohárkát felhörpintettem, s gyorsan gyümölcslével leöblítettem a keserű ízt. Soha nem néztem meg, mi van a pohárkában vagy hány darab tabletta van benne, mert attól csak rosszabbul éreztem volna magam.

A délelőtt további részében Esme mellett voltam. Az árvaház rendíthetetlen támogatója. Arról mesélt nekem, milyen feladatokat lát el. Mint például bevásárol, főz vagy ruhákat gyűjt a gyerekeknek. Ma éppen az utóbbi feladat volt napirenden. Hatalmas dobozokba összegyűjtött ruhákat kellett kiválogatni. Elsősorban mértet, s aszerint, hogy fiú vagy lány ruhák. Rengeteg volt, s egy cseppet sem megterhelő munkában végre azt éreztem, viszonozhatom Esme kedvességét.

Már 10 óra közeledett, mikor Joseph megérkezett. Kitörő örömmel fogadtam. Azonban ő valahogy más volt. Gondterhelt arckifejezését bármennyire igyekezett nem tudta teljesen elrejteni. Ugyanakkor észre se vette, de öt percenként Carlisle után érdeklődött. Nem egyszer mondtam el, hogy a doktort korán reggel behívták a kórházba, s még Esme sem tudja, mikor érkezik. Mindezt figyelmen kívül hagyta, újra megkérdezte ugyanazt.

Kellemes volt odakinn az idő, szinte vágyat éreztem, hogy elhagyjam a házat. A ház körül sétáltunk, messzebbre úgy sem sikerült volna eljutnom segítség nélkül. Most fedeztem fel, hogy a ház tulajdonképp egy dombocska tetején áll, s így már értettem, hol van a garázs. Nem bírtam tovább, láttam Joseph magától nem fog semmit sem mondani.

- Joseph, mi a baj? – a földet, egész pontosan a lábam előtti kavicsot tanulmányoztam. – Tudom, érzem, hogy baj van.

- Nem, kicsim, nincs semmi baj. – túl gyorsan vágta rá a választ a kérdésemre.

- Miért nem mondod el? – enyhén megremegett a hangom. – Kérlek!

- Nincs semmi baj, tényleg. – lépett közelebb hozzám. Végigsimított az arcomon, majd tenyerébe helyeztem az arcom, míg csuklóját fogtam. – Csak pár dolgot meg kell beszélnem Carlisle-lal. – a hangja lágy és simogató volt.

- Jó, elhiszem. De kérlek, ha van valami, akkor mond el! – bólintott, s szeretetteljesen megölelt.

Váratlanul egy nagyobb autó közeledett a ház felé. Ismeretlen volt számomra. Ahogy leparkolt Esme megjelent az ajtónál. Távolról figyeltem, ahogy egy idősebb férfi szállt ki az autóból. Esme a kezében egy dobozzal ment a vendéghez. Mi is közelebb mentünk hozzájuk. Esme Joseph segítségét kérte, hogy a maradék dobozokat az autóba pakolják. Az összes doboz az árvaházba ment, ezek voltak az adományok.

Még pakoltak, mikor egy fekete Mercedes kanyarodott be. Ezt az autót felismertem, ez a doktor kocsija volt. Elegáns, kifinomult, kecses és precíz. Pontosan illett Carlisle-hoz. Ebben a családban mindenki szereti a kocsikat, s ritkán láttam ehhez foghatókat. Joseph egyből lecsapott a doktorra, aki a dolgozóba invitálta. Szóhoz sem jutottam, csak néztem a távolodó alakjukat.

Feszülten vártam. Esme a kezemet fogta, vagy a hátamat simogatta. Mindent megpróbált, hogy megnyugodjak. A zsigereimben éreztem, hogy valami történik. Valami nincs rendben. A hátam mögött zajlik valami. Mérges, csalódott, elkeseredett, belefáradt és még sorolhatnám, milyen érzések keveredtek bennem. A percek csiga lassan vánszorogtak, ezzel csak még jobban kínozva engem. Aztán elfogyott a türelmem. Járkálni kezdtem. S még mindig nem történt semmi.

A sulinak is vége lett, úgyhogy benépesült a ház. Az ablakon keresztül láttam a közeledő autókat, majd Emmett jellegzetes öblös nevetése töltötte be a teret. A mosolyuk egyből lefagyott, ahogy megpillantottak a nappaliban. Jasper hozzám hasonló fájdalmas arcot vágott. Alice pedig lehajtott fejjel álldogált párja mellett. Emmett és Rose csak csendben helyet foglaltak, s engem figyeltek. Valamilyen számomra rejtélyes módon, egyedül Jaspernek sikerült megnyugtatnia egy kissé.

Végre kinyílt az ajtó. Léptek zaja hallatszott a síri csendben. Visszafojtott lélegzettel vártam, mi fog történni. Joseph jött elől, aki egyből hozzám sietett. Carlisle nagyon gondolkodott valamin.

- Kicsim, sajnálom. El kell mennem. Te itt maradsz Cullenéknél. Megbeszéltem mindent Carlisle-lal.

- Nem, Joseph, kérlek, veled megyek! – erősködtem.

- Nem jöhetsz. Neked itt kell maradnod.

- Hozzád tartozom, nekem csak te vagy.

- Már nem, kicsim, kérlek, ez nekem is nehéz. Visszajövök, megígérem.

- Ne menj! – belekapaszkodtam, öleltem. Közben persze zokogtam. – Ne hagyj itt! Ne hagyj el!

- Sajnálom. Szeretlek.

Lefeszegette a gyenge kezeim, minden erőfeszítés nélkül meg tudta tenni. Még utoljára megsimogatta az arcom, puszit nyomott a homlokomra. S az ajtó felé lépett. Még utoljára rám nézett. Mosolygott, de a szemében mélységes fájdalmat láttam. Kilépett az ajtón. A lábaim eddig bírták. Összecsuklottam. Nem foglalkoztam vele, mert ezzel egy időben hangos zokogás tört fel belőlem. Joseph kilépett az ajtón, s a szívem is magával vitte. A földön összekuporodva rázott a sírás. Most senki és semmi nem tudott megvigasztalni. Az egyetlen személy, aki képes lett volna rá, elment. Hatalmas űr tátongott a lelkemben. Úgy éreztem, hogy teljesen fel fog emészteni. Egyre jobban és jobban fájt. Míg végül elnyelt a sötétség.

***

Részlet a Just...-ból? *Frissítve

* A teljes rész 06.14-én, pénteken olvasható!

 

Sziasztok,

jön a részlet a Just-ból, még a teljes fejezet előtt!!!
MÁR OLVASHATÓ!


Puszi,
ZoÉ

Forever is only the beginning - Part 2

Jó olvasást Mindenkinek!

Forks. A város piciny reptere csak kis gépek fogadására volt alkalmas, amely a városon kívül kapott helyet. Az irányító torony mellett egyetlen épületet láttam. Ahogy közelebb mentünk eme épülethez pillantottam meg az autókölcsönzést hirdető táblát. Joseph-fel a táblán szereplő irányba indultunk. Az íróasztal mellette egy kövér fickó terpeszkedett, valamikor a régi időkből megmaradt és jobb napokon öltönynek nevezett maskarában pöffeszkedett. A „nagy munkában” éppen a kávéját szürcsölte, mikor Joseph bekopogtatott hozzá. Amint meglátott bennünket kis híján a kopaszodó feje fölött megjelent a villogó neon dollárok sokaságával. Nevetségesen festő bájvicsorral fogadott bennünket a kölcsönző tulajdonosa, egy pillanat alatt feltápászkodott a helyéről és egyből az udvaron parkoló autók felé navigált minket.

Joseph választott egy kék, viszonylag újabbnak tűnő autót, legalábbis a többihez képest. Teljesen mindegy volt, igazából a célnak megfelelt. Amúgy sem értettem a kocsikhoz, mégis sok mindent sejtetett a tulajdonosáról egy-egy autó. Míg a két férfi megkötötte a szerződést, addig kint maradtam az udvaron. Kicsit sajnáltam, hogy errefele ritkán látni a napot. Az már most feltűnt, hogy a reptér mellett halad a főút. Kíváncsian fürkésztem, hogy milyen autók járnak erre. Sitkában szinte mindenkinek jeep-je volt. Az úton egy éjfekete autó húzott el, mindenféle lassítás nélkül.

Jó tíz perccel később Joseph bepakolta a cuccunk a csomagtartóba, majd Folks felé vettük az irányt. Az utat végig égig nyúló fák övezték. Mindegyik a zöld különböző árnyalatát viselte. Hihetetlen volt és ámulatba ejtő. Majd a ritkuló fák jelezték, hogy beértünk a városba. Lassabb tempót vettünk fel, s úgy szeltük át a várost, hogy kicsit ismerkedjünk vele. Elsőként egy éttermet szúrtunk ki, ahol elég nagy volt a nyüzsgés. Mégis ennél maradtunk, leparkoltunk és besétáltunk, hogy együnk valamit.

A kis csengettyű szólalt meg, mikor kinyílott az ajtó, így minden szempár ránk szegeződött. Kíváncsian fürkésztek bennünket míg egy üres asztalhoz sétáltunk, s leültünk. Már elhelyezkedtünk, sőt Joseph már az étlapot bújta, én még mindig éreztem a perzselő tekintetket a hátamon. Összehúztam magam, s vártam, mielőbb mehessünk. Egy cseppet sem éreztem magam kényelmesen. Joseph biztatóan nézett rám, s halvány mosolyával próbált lelket önteni belém. Egy apró bólintással jeleztem, hogy ne aggódjon értem. Ebben a pillanatban egy pincérnő lépett az asztalunkhoz.

- Helló, üvd a Lakoma Kuckóban! Donna vagyok, mit hozhatok önöknek? – behízelgő hangon beszélt.

- Helló, Donna! Egy reggeli specialitást kérnék, és egy adag palacintánt!

- Pár perc és hozom…

- Köszönöm.

Míg várakoztunk, hátradőltem a széken, s az étterem falára felfüggesztett fotókat nézegettem. Aztán csak úgy az ablakon bámultam kifele, mikor egy hatalmas cirkáló gördült be a parkoóba. Megérkezett a helyi rendőrfőnök. Legalábbis az egyenruha ezt hirdette a viselőjéről. Az autó mellett állt meg két férfivel beszélgetett. Mielőtt jobban szemügyre tudtam volna venni őket, megékezett Donna a tányérjainkkal. Finom illata volt a palacsintának, amit Joseph nekem rendelt. Csakhogy egyszerűen nem bírtam enni. Néhány nehezen letuszkolt falat után eltoltam magam elől a tányért. Inkább az újonnan érkező fiatalokat figyeltem. Lányok és fiúk nevetgéltek, megölelték egymást. Az egyik pár csókot váltott, s kézen fogva követte a társaikat. Annyira vidámak és jó kedvűek voltak. Talán egy kicsikét a féltékenység szikrája pattant bennem, ahogy a kis társaságot figyeltem.

Közben Joseph befejezte az evést, és megkérte a pincérnőt, hogy csomagoljon még egy adagot elvitelre. Nem vitatkoztam, mert nem láttam értelmét. Miután rendezte a számlát lassan összeszedtem magam, majd elhagytuk az éttermet. Újra mindenki megbámult minket. Nem tetszett, s Joseph óvón átkarolta a derekam. Pusztán kedvességből, meg azért, hogy segítsen nekem előre haladni. Ettől csak még inkább furcsán, sőt ferde szemmel néztek bennünket. Pont a legrosszabbkor újra erőt vett rajtam a fáradtság, ennek jeléül reszkettek a térdeim és egyre nehezebben tartottam magam. Szerencsére nem kellett sokat sétálnom, hamar elértük az autót. Míg azzal bajlódtunk, hogy beszálljak természetesen Joseph segítségével, a helyi rendőrfőnök lépett hozzánk.

- Jó napot! Üdvözlöm önöket Forks-ban! Charlie Swan, helyi rendőrfőnök. – nem hittem, hogy csak pusztán udvariasságból köszöntött bennünket pont a helyi rendőrfőnök.

- Joseph vagyok. – fogott kezet a két férfi. S Mr. Swan gyanúsan nézett rám.

- Helló! Az én nevem Ever. – erőltettem egy mosolyt magamra. Láttam a marcona rendőrön, hogy a nyelve hegyén ott van a kérdés, amit szinte szétfeszítette. Csakhogy megakadályozták.

- Apa, elvinnél a La Push-hoz? – kiáltott a rendőr felé egy lány. Ott toporgott a rendőrautó mellett. Felismertem, mert ő is ott volt az előbbi társaságban. Szép volt, sápadt bőrét és szív alakú arcát kiemelte a hosszú sötétbarna haja.

- A lányom, Bella. – biccentett a lány fele a rendőrfőnök – Visz’ lát’! – intett még felénk, aztán autóba vágta magát és elhajtott.

Mi az ellenkező irányba indultunk és beértünk a város központjába. Figyeltem, milyen üzletek és épületek előtt haladtunk el. A piros lámpánál a táblákat tanulmányoztam. A borongós időjárás ellenére barátságosnak éreztem a város kisugárzását. Egy park mellett is elhaladtunk. Irigykedve figyeltem a gyerekeket, akik vidáman játszottak, labdáztak vagy éppen egymást kergették. Nem voltak barátaim. Legalábbis egy ideje már nem. Míg kijártam Joseph-fel a kikötőbe, akkor egy-két nagyjából velem egykorúval találkoztam. Beszélgettünk, azonban ezek a rövidke találkozók nem voltak elegendőek, hogy jobban megismerjük egymást.

Ahogy tekintetem továbbsiklott, egy csodaszép szőke kislányt pillantottam meg. Pityergett, míg apró kezecskéjével a szemét törölgette. A szőke loknijai hullámoztak, ahogy megmozdult a kicsi lány. Egy nő lépett a kislányhoz, majd leguggolt elé. A kislányka a nő karjába bújt, s már nem pityergett. A kedves mosolyú nő előzékenyen megigazította a lányka ruhácskáját. Eme jelenetre a szívem fájdalmasan dobbant egyet. Az anyukámra gondoltam, akit nem volt lehetőségem megismerni. Sosem volt női példakép előttem, sosem volt anyám. Nekem mindent Joseph jelentett. Ő volt az, aki mindig mellettem volt, és akire mindig számíthattam.

Egy, a városra jellemző stílusú házban alakított motelt választottunk. Ahogy kiszálltam a kocsiból, szinte éreztem, ahogy a tüdőmet átjárja a friss levegő. Az erdő, a fenyő és maga a nyirkos idő jellegzetes illatát szippanthattam be. Egyedi és különleges aroma átjárt, s megnyugtatott. Remegő lábakkal, de egyedül csoszogtam el a bejárat előtti lépcsőkig. Ott azonban megtorpantam, ismét segítségre volt szükségem. A korlátba kapaszkodtam addig, míg Joseph hozzám nem lépett. A derekamnál átfogva, illetve a másik kezébe kapaszkodva tettem meg az a nyamvadt öt lépcsőfokot.

Utáltam, hogy egyre inkább szerencsétlenné válok, de az üdvözülést jelentő halál mégsem talált rám. Nem volt halálvágyam. Sosem. Nem kerestem és nem kísértettem. Az idő múlásával egyre kecsegtetőbbé vált. Az elmúlt néhány évben kisebb-nagyobb betegségeket leszámítva nem volt más bajom. Bár mi tagadás, egy megfázásból sokkal nehezebben keveredtem ki. S az elmúlt években súlyosbodott az állapotom. Egyre betegebb lettem, ehhez kétség sem fér, mégsem volt képes semelyik orvos sem megállapítani, mi a bajom. Utáltam erre gondolni, de mégis előjött. Az idő múlásával egyre gyakrabban. Az egészben a legjobban Joseph-et sajnálom. Akire, ha ránézek, az ő arcáról és szemeiből még mindig a feltétel nélküli szeretet tükröződik. Még most is, s ettől határtalan csodálattal pillantottam rá.

Egy faragott ajtó jelentette a főbejáratot. Virág és állat motívumot fedeztem fel a faragások között. Lassan emeltem a kezem, áhítattal megtelve húztam végig rajta az ujjaim. Soha életemben még nem láttam ennél szebb virágokat. A virágokról pedig az üvegház jutott eszembe. – Mennyire szeretnék most ott lenni! – sóhajtottam fel s egy kósza könnycsepp is legördült az arcomon.

- Kicsim, mi a baj? – kísérőm egyből aggódva fordult felém.

- Gyönyörű… - utaltam az ajtóra. Mosolyogva bólintott egyet, aztán pedig lenyomta a kilincset.

Hangulatos előtérbe léptünk be. Az ajtóhoz hasonló faragott mintát fedeztem fel mindenhol. A székek támláján, a recepcióként szolgáló pulton. Egy idősebb, szemüveges nő ült a pult mögött. Le se tudta volna tagadni, hogy mennyire meglepődött az érkezésünk miatt. De ennek ellenére barátságosan és szívélyesen fogadott. Aztán néhány perccel később átnyújtotta nekeünk a szoba kulcsát, mely külön kérésünkre földszinten volt.

A szobába lépve parányi előtérbe értünk. Onnan két ajtó vezetett. Az egyik mögött a fürdőszobát találtunk, a másiknál a hálószobát. A szoba a legalapvetőbb berendezési tárgyakkal volt felszerelve. Két egyszemélyes ágy volt középpen, melyeket az éjeli szekrények választották el. Az ajtó melletti falon beépített szekrény volt elrejtve hatalmas tükör mögé. Az egyik sarokban egy kicsike asztal állt székekkel, míg a másik sarokban egy komódon tv foglal helyet. A tükörrel szemközti falon egy hatalmas ablak lélegzet elállító látványt nyújtott. Körbe a fákat láttam ameddig csak elláttam. Ilyet csak a könyvekben lehet látni. Eddig azt hittem, ilyen nem is létezik a valóságban. Fáradtan ültem le az ágy szélére. A kabátomat csak magam mellé fektettem. Joseph még a csomagokért visszament a kocsihoz. Eldőltem, de még így is az ablakon bámultam kifele. A felhők eltakarták a napot, így a felhőket figyeltem. Míg végül elnehezült szemeim lehunytam.

Azt hittem, hogy csupán egy pillanatig tartott. Azonban rá kellett jönnöm, hogy átaludtam az egész éjszakát. Mikor kinyitottam a szemem csak lassan tudatosult bennem, hol vagyok. Joseph még aludt, egyenletesen szuszogott. A hátamra fordultam, s a plafonra meredtem. Felöltözve aludtam el ugyan, de úgy látszik Joseph rám terítette a takarót. Eddig észre se vettem, de most határozottan melegem volt. Kitakaróztam, majd feltápászkodtam ülő helyzetbe. Az ágy lábánál felfedeztem az egyik táskám. Szerencsére ebben voltak a ruháim. Egy váltás tiszta ruhát vettem magamhoz és tisztálkodós dolgokat. Erősen kapaszkodva a berendezési tárgyakba, jutottam el a fürdőszobába.

Mosdókagyló, wc és egy hagyományos kád osztozott a helyiségen. Jó forró vizet engedtem, hogy a kádat kiöblítsem és felmelegítsem. Miután ezzel megvoltam bedugtam a lefolyót, hadd teljen meg a kád. Még mindig jó meleg vizet engedtem. Levetkőztem, félretéve a ruhámat. Fokozatosan ereszkedtem bele a vízbe, amely egyszerre volt kellemes, másrészt a melegtől remegtem. A kád szélére készített csomagból elővettem a szivacsom és a tusfürdőm. Gyengéd narancsvirág kivonatot tartalmazó formula illata betöltötte a fürdőszobát.

A jóleső fürdő után kisebb nehézségek árán tudtam csak kiszállni a kádból. A nagy és puha törölközőmbe bújtam. Összeszedtem minden erőm, hogy megtörölközzek és felöltözzek. Már igencsak remegő lábakkal és kifáradva mentem vissza a szobába. Joseph még mindig aludt, s nem volt szándékomban felkelteni. Így az egyik székre, közvetlenül az ablak elé telepedtem. Elvesztem a panoráma varázsában. Közben a kezembe került a zacskó, melyben a pincérnő által csomagolt ennivaló volt, magam elé tettem. Sok mindent csomagolt, melyek közül valami gyümölcsös süteményt választottam. Míg ott ücsörögtem, addig egy-egy falatot letuszkoltam le a torkomon.

- Jó reggelt, kincsem! – ölelt meg Joseph és puszit nyomott a homlokomra. – Hogy vagy? – tette fel menetrendszerűen a legfontosabb kérdést. Amennyire csak lehetett hozzábújtam, majd miután kiélveztem a belőle áradó szeretetet és nyugalmat, válaszoltam.

- Egész jól. Etettem, megettem a süteményt. – mosolyogtam. A mellettem álló férfit néztem, aki elgondolkozva bámult kifele az ablakon. Sok mindent nem értettem a világban, sőt egyre kevesebb dolog megértésére lesz szükségem. Azonban most nem tudtam lakatot tenni a számra. – Miért? Joseph, miért tartasz ki mellettem? Miért vagy még mindig velem? Miért… - üvegesedő tekintetem némán rám meredő férfira emeltem.

- Szeretlek, Ever. Bármit megtennék érted… Harcolok, és kitartok ameddig csak kell. Ettől függetlenül ígéretet tettem, amit be akarok tartani. – erről még nem beszélt. Ígéretet? Kinek és miért?

- Én is szeretlek… - gyengéden tenyerével borította be az arcom. A homlokomra csókot nyomott. Nem sok kellett volna, hogy kibuggyanjanak a könnyeim, de a számat és a szemeimet összeszoritva tiltakoztam a sírás ellen.

- Összeszedem magam, addig pihenj. Utána indulunk, ha jól sejtem hosszú napunk lesz. – egy gyengéd mosoly után a fürdőbe vonult.

Amint becsukódott mögötte a fürdő ajtaja én is felkeltem a helyemről. Felöltöztem rétegesen és melegen, majd elpakoltam a maradék holmit a táskámba. Míg Joseph-re vártam addig újra Alice utazásában mélyültem el. Néhány oldalt sikerült elolvasnom, mert újra útnak indultunk. Joseph csupán egy kávét vett útközben, ezzel elintézte a reggelijét.

Fintorogva néztem a hatalmas épületet, amely előtt parkoltunk. Kórház. Kevés helyen jártam, és ezen emlékek között a legtöbb kórházakhoz, orvosokhoz, gyógyszerekhez és kezeléshez kötődött. Ezért még szorosabban fontam magam köré a karom, mintha ezzel megvédhetném magam. Csendben követtem Joseph-et.

- Jó napot! Miben segíthetek? - kérdezte a recepciós pultnál ülő nő.

- Jó napot! Dr. Cullen-t keresem…

- Sajnálom, de Dr. Cullen ma szabadnapos…

- Kisasszony, nagyon fontos, hogy beszéljek Dr. Cullen-nel. Kérem, hol tudom elérni? Sokat utaztunk, hogy felkereshessük a doktor urat. – Hosszas győzködés után sikerült egy címet szereznie Joseph-nek.

Szinte megkönnyebbülten léptem ki a kórház épületéből. Sóhajtva fújtam ki az eddig bent tartott levegőm. De valahogy éreztem, hogy ezzel még nincs vége a dolognak. Főleg, ha megkeressük ezt a bizonyos Dr. Cullen-t. Csendbe burkolózva vártam, mi fog történni ezek után.

Az autónk végigsuhant a városon. Láttam, ahogy a srácok suli felé mentek, láttam a boltok előtt beszélgető embereket. Most mindennél jobban magányosnak éreztem magam. Ahogy elhagytuk a várost, gyönyörű zöld természet vett körbe bennünket. Hatalmas, égig érő fenyőfák. A napot ugyan nem láthattuk a borús, párás idő miatt. Már kezdem aggódni, hova megyünk, mert az utunkat az erdőben folytattuk. Csakhogy a keskeny út egy fenomenális házig vitt bennünket. Több szintet tudtam megkülönböztetni, melyek szinte csakis üveghalakkal rendelkeztek. A legfelső szintet bámultam. Úgy tűnt, hogy mesés lehet onnan a kilátás.

Az ajtóban rögtön megjelentek a lakók. Kísértetiesen hasonlítottak Eleazer családjára. Egy magas szőke férfi állt középpontban. Nem tudtam volna megmondani, mennyi idős lehet valójában. Egy alacsonyabb, mosolygós arcú nő derekát karolta át. Hosszú, barna haja finoman omlott a vállára. Mellettük, a másik oldalról egy pár jelent meg, azonban ők fiatalabbak voltak. A lány nem állt meg a párja mellett, hanem egyenesen hozzánk sietett. Légiesen, könnyedén egy pillanat alatt előttünk termet. Egy magas lány huncutul csillogó szemekkel figyelt. A sötét, majdnem fekete haja ezer fele állt. Olyan volt, mint egy megtestesült kobold vagy manócska.

- Szia, Alice vagyok! Üdv nálunk! – váratlanul megölelt. Csodaországba kerültem?

- Szia, engem Evernek hívnak. Ő pedig Joseph.

- Tudom… - vonta meg a vállát.

- Alice, kérlek. – lépett mellénk az idősebb férfi. – Nézzétek el neki. Üdvözöllek benneteket, Carlisle Cullen vagyok. Ők pedig a családom.

- Dr. Cullen nagyon örvendek, Joseph vagyok és elnézést kérek a zavarás miatt, de nagyon fontos ügyben kérném a segítségét. Nagyon régóta keresem Önt. Eleazer, illetve a kórház segítségével találtam meg.

- Menjünk beljebb! – invitált beljebb bennünket Dr. Cullen. – Kérem, szólítsanak Carlisle-nak, a feleségem Esme. Alice és a párja, Jasper.

Készségesen bólintottunk, s lassan a ház fele sétáltunk. Ahogy beértünk az állam a padlón koppant. Ha kívülről elvarázsolt a ház, akkor a belsejére már szavakat sem lehetett találni. Ámulattal néztem körbe újra és újra. Hol van ehhez képest a sitkai házunk? Vagy bármilyen hely, amit eddig ismertem. A kilátás még annál is szebb volt, mint ahogy elképzeltem. Ezek után úgy éreztem, hogy már bármi történhet, mert megtaláltam a mennyországot vagy legalábbis egy parányi darabkáját. Beleszédültem a látványba, forgott velem a világ, s kicsúszott a lábam alól a talaj…

Forever is only the beginning - Prológus + Part 1

JÓ olvasást!
Néhány komiért pedig nem haragszom ám meg sem a novellánál, se pedig az előző bejegyzéseknél!

Puszi,
ZoÉ

Prológus

Edward már rég a háta mögött hagyta Forks városát. Futva indult neki az útnak, de hiába futott, mert még mindig érezte a csalogató aromát az orrában, a szájában a benne lakozó ragadozó legnagyobb örömére. A csábító ízt még a süvítő szél sem tudott elűzni. Most sajnálta csak igazán, hogy nem érzékelte sem a hideget, sem a lassan hulló esőt, sem a fáradtságot. Így gondolt egyet, s a legközelebbi meredek, sziklás partszakaszon a vízbe vetette magát. Nem volt szüksége levegőre sem, így minden akadály nélkül haladt előre. A kéklő vízben menedéket talált.

Csalódott és feldúlt volt. Csalódott önmagában, mert alig tudott ellenállni a kísértésnek, pedig évtizedek óta ezt gyakorolta. Önmagát hibáztatta, hogy ennyire gyenge, bárt azt sem értette, miért csalogatta ennyire az az aroma. Nem értette, hiszen már jó ideje ellenállt a vérmámorának. De most alig tudott parancsolni önmagának. S inkább elmenekült, hátrahagyva a családját. A családja, amely mindent jelentett Edwardnak. Túlzás nélkül állítható, hogy ők voltak a mindene. Évek, évtizedek sorra követték egymást, jöttek és mentek a divatok, változott a világ, azonban ők mindig kitartottak egymás mellett. Segítették és szerették egymást. Nem vérszerinti kapcsolat fűzte őket össze, nem a hagyományos, a szó szoros értelmében vett családot alkottak. Mégis ők jelentették egymásnak a családot. Nekik ez volt a természetes.

Az út alatt a férfiben rejtőző ragadozó éhsége semmit sem csillapodott. Edward a parthoz közel sodródott. Úgy érezte, hogy egy rögtönzött vadászattal mérsékelni tudja az éhségét. A hosszú sziklás partszakaszon merészkedett ki a vízből. Majd könnyed mozdulatokkal bevetette magát az erődbe. A száját és torkát megtöltő vér egyre intenzívebb morgást váltott ki belőle. Miután elpusztította a lakomáját félredobta az élettelen testet. A ragadozó énje a domináns részét alkotta, mely felülírta minden jólneveltségét és jó modorát.

Elégedetten sétált az erdőben, emberi tempóban. Háborgó lelke valamelyest csillapodott, így már nem érezte annyira szükségét a rohanásnak. A ruhái a vadászat alatt, míg prédáját üldözte megszáradtak. Ugyanakkor az évtizedek alatt megtanulta, hogyan óvja meg a ruházatát vadászat közben. Most ha bárkivel összefutott volna, akkor eltévedt túrázónak gondolhatták volna. Lábai önkénytelenül vitték előre. Egy ideig furcsa gondolatfoszlányok kísérték az útját. Meghallgatta őket, de nem foglalkozott velük. Lehet, hogy tényleg csak gondolatok, de az is előfordulhat, hogy hangfoszlányok szálltak felé a levegőben. Lehet, hogy néhány méterre állóktól származtak, de az is lehet hogy kilométerre vannak tőle a beszélgető személyek. Ahogy jöttek úgy meg is szűntek. S csak a tenger moraja maradt.

Edward folytatta útját Denali felé. Mégis képtelen volt kiűzni a fejéből azokat a hangokat. Nem a gondolatfoszlányok ragadtak meg benne, hanem az az intenzív érzések, melyeket a gondolatok váltottak ki belőle. Annyira belemerült a hallottak boncolgatásába, nem érzékelte a külvilágot. Megérkezett.

~~~ xxx ~~~

Part 1

Ever

 Ismét a tengerparton kötöttem ki. Megmagyarázhatatlanul vonzott a víz. Még akkor is, ha kint mínuszok repkedtek és úszni egyáltalán nem lehetett a fagyos vízben. Úszni? Pont én? Aki nem is tud úszni, sőt soha nem is fogok már úszni. Ez egy újabb dolog, ami felkerült a „Mit nem tettél és nem is fogsz megtenni a halálodig?” listámra. Mert nekem csak ez jutott. Elfogadtam a sorsom, s már belenyugodtam. Az életem egy örökös harc volt, mely lassan szívta el a maradék erőm. Lassan emésztett fel. Nem akartam erre gondolni, nem akartam magam sajnálni.

Csak a víztükröt csodálni. Pusztán a táj szépsége, a tenger moraja nyugtatóan hatott rám. Már akkor tudtam, hogy hülyeséget csinálok, mikor elindultam. Mégsem álltam meg. Az utolsó métert már remegő lábakkal tettem meg, s kész csoda volt, hogy elértem az a fatörzset, amely állandó ülőhelyemül szolgált.

Az otthonom Sitka egy délkelet-alaszkai kisváros, amely a Baranov-sziget nyugati partján és a Japonski-szigeten fekszik. Már tizen éve itt élek, bár talán jobb szó a várok. Talán némely gyenge pillanatomban az otthonomnak tekintem, de nem az. Ez csak egy állomás, ahol várom az üdvözítő halált. Egyetlen szépséget találtam abban, hogy itt kell lennem, hogy a tengerparton volt a házunk. Káprázatos kilátást nyújtott a nappali ablaka, azonban a fatörzsemet sokkal inkább szerettem. Ezen a helyen mindig elvesztettem az időérzékem. Volt úgy, hogy néhány percnek éreztem azt, ami valójában órákat jelentett a valóságban. Most is ez történt. Szép tiszta, napos időnk volt. Messze el lehetett látni, s most még a felhők sem zavarták a kilátást. Az év nagyon kevés napja volt ilyen, mint a mostani. Már vacogtam, de képtelen voltam lábra állni. Megpróbáltam, de visszazuhantam.

- Kicsim, jól vagy? – sietett hozzám egyetlen ember, aki a világot jelentette nekem. Joseph.

- Elfáradtam. – már ahhoz is gyenge voltam, hogy rendesen tartsam magam.

- Semmi baj, itt vagyok. – simogatta meg az arcom. Segített felemelni a karjaim, hogy átkulcsolhassam a nyakát. Majd egyik kezével a derekamat karolta át, míg a másik kezét a térdhajlataim alá csúsztatta. Joseph megemelt, s lassú léptekkel indult a ház fele. – Nyugodj meg, találtam segítséget. Tarts ki Kincsem! - egy bólintás után a nyakába ejtettem a fejem, már nem maradt semmi erőm.

- Igyekszem… Csak… a… szép… nap… miatt… - nehezen nyögtem ki a szavakat. Végképp elszállt minden erőm.

Joseph bevitt a házba, melyet belengett a friss gyümölcsök, virágok illata. Régen nagyon szívesen kísértem el Josephet a piacra. De aztán idővel már az az út is kifárasztott. Ott, abban a pillanatban kicsit meghaltam. Joseph hogy elűzze a depresszióm egy üvegházat készített, amelyben csakis az én kívánságomnak megfelelő virágokat ültetett. Az esős napokon, mikor képtelenség bárhova menni, mindig az üvegházba bújok el. A sarokban helyet kapott egy nagyobb méretű heverő, ahol pihenhettem, olvashattam vagy tanulhattam. Mert mindig magántanuló voltam. Egy-két tanárt leszámítva, aki hajlandó volt házhoz jönni, többnyire Joseph segített a tanulásban. De egyre kevesebb időt töltöttem már tanulással is.

Miután Joseph bevitt a szobámba, az ágyra rakott le. Segített levetni a kabátom, a bakancsom és a vastag pulóvert. Miután elhelyezkedtem az ágyon betakart. A konyhába indult, hogy hozzon enni és inni, valamit persze a gyógyszereket sem felejtette ott. Tehetetlenül bámultam kifele az ablakon. Bárhogy harcoltam, mégis elnyomott az álom.

Néhány nap ismét a kényszerű bezártsággal telt el. Erőt kellett gyűjtenem, bár fogalmam sem volt, hogy mihez. Joseph semmit nem akart elárulni. Bár nem úgy mentek a dolgok, ahogy ő szerette volna. Legalábbis azokból a telefonhívásokból gondoltam, amelyek szinte mindig mérgelődéssel zárultak. Hosszú idő során rájöttem, hogy némely esetben sokkal bölcsebb csendben maradni. Így inkább újra a könyvem felé fordultam. Nagyon szerettem a költészetet, de sokkal inkább regény párti voltam.

Csodás történeteket olvastam, melyek egy másik korba, egy másik világba tudtak elrepíteni. Erre a kis időre megfeledkezhettem mindenről, a saját életemről, a gondjaimról. Egy tündérmesét képzeltem el, hogyha végre felébredek, akkor jön majd a herceg, s megment. Örökké boldogok leszünk. Bíztam, és talán már csak a csoda maradt, hiszen eme elszigetelt, Isten háta mögötti helyen nem szaladgálnak hercegek. Még egyszerű pasik sem, nemhogy hercegek. S míg a hercegemre vártam, addig újra elővettem az Alice Csodaországban kissé megviselt könyvem.

Joseph bejött hozzám. Egy tálcát tett le mellém. Csupa friss és vitaminban gazdag „finomság” várt rám. Mellette pedig a színes pirulák, mint vidám cukorkák sorakoztak. Letettem a könyvem, bár egyáltalán semmi étvágyam nem volt. Csak néztem, szemeztem a tálcával. Egyetlen támaszom hangja zökkentett ki.

- Egyél Kicsim! Egyél! Szükség lesz minden erődre… - vette elő a szekrényből a legvastagabb pulóverem. – Kirándulni megyünk.

- Pont kirándulni? – néztem furcsán nem minden ok nélkül.

- Találtam valakit, aki segíteni fog… - ült le mellém. Míg én elfogadtam az életem, addig ő sehogy sem tudott belenyugodni, hogy kegyetlen a sors.

Bólintottam, majd a tálcát közelebb húztam magamhoz. Komótosan falatozni kezdem. Sorba a pirulákat is lenyeltem, és összeszedtem pár nélkülözhetetlennek ítélt dolgot. Olyan érzésem volt, hogy egy ideig nem jövünk vissza. Joseph bepakolta a táskákat a kocsiba. Hajtott a kíváncsiság, hova megyünk. Bár a szívem sajgott, hogy itt kell hagynom a csodás környezetet. A kikötőig kocsikáztunk. Ott egy kisgép várt ránk. Elöntött a lelkesedés. Új ismeretlen táj felé haladtunk.

Hó födte a hegyek csúcsait. Kéken csillogó víztükör kísérte az utunk. Egy hatalmas tó fölött köröztünk, miután Joseph megbizonyosodott a koordináták helyességéről, minden gond nélkül tette le a gépünket. Óriási ház állt a parton, melyet körülövezett a mélyzöld színekben pompázó erdő. Ámulattal néztem ezt a mesébe beillő képet. Belesajdult a szívem, de ugyanakkor pedig szárnyalt, hiszen megláthattam halálom előtt.

Egy kialakított stégnél állította le Joseph a gép motorját. Ő szállt ki először, majd segített nekem is. Jól esett kinyújtani a tagjaim, bár remegő térdeim miatt erősen kellett kapaszkodni a mellettem álló férfibe. Már majdnem beértünk a stégről, mikor feltűnt a társaságunk van. Két tökéletes nő és egy férfi vártak bennünket a parton. Mind a három személy lehengerlően gyönyörű volt. Szinte szoborszerűek voltak, sőt mint az alabástromok lennének. Hó fehér bőrük még különlegesebbé tették az aranyló szemüket. Ámulattal csodáltam őket.

- Elnézésüket kérem, hogy megzavartam a nyugalmukat… - Joseph vette magához a szót. Azonban egyre nehezebben álltam a lábamon, s majdnem elestem, de egy erős kéz megtartott. Bőre a hideg, időjáráshoz hasonlóan hideg volt, de most kifejezetten jól esett.

- Jól vagy drágám? – kérdezte nekem segítő alacsony barnahajú, de hibátlan arcú nő. – Carmen vagyok. – kedves és barátságos volt. Szívembe lopta magát.

- Köszönöm a segítséget. Ever vagyok. Jól vagyok. – enyhe mosollyal fordultam felé.

- Kérem kerüljenek beljebb. Eleazar vagyok, Carmen férje vagyok. – férfit még nem láttam ennyire szépnek. Ha egyáltalán férfira lehet a szép szót használni. Férfias, markáns.

- Örvendek, Joseph vagyok. Egy kis segítséget szeretnék kérni. – Azzal a házba kísértek.

A ház berendezése fiatalos, színes és vidám volt. Idősebbnek gondoltam Eleazar-t és Carmen-t, talán pont azért illett hozzájuk minden annyira. Mégsem tudtam sokáig csodálni az új környezetet. A kanapéig kísértek, amely kényelmes és hatalmas volt. Méltóságteljesen kapta meg a nappali legkiemelkedőbb helyét. Ismét gyengének éreztem magam, s elnyomott az álom.

Mikor kinyitottam a szemem Carmenhez hasonlóan bájos és mosolygós lány ült mellettem. Határozottan jó éreztem magam. Kicsattantam, valamilyen számomra érthetetlen okból energia járt át.

- Szia, én Kate vagyok! – engem figyelt kiváncsian.

- Szia! Hol van Joseph? – nyugtalanított, hogy sehol nem láttam. Muszáj volt megkérdeznem.

- Eleazer-rel beszélget a dolgozószobában. – bökött az említett szoba irányába.

- Kié az a gép a tavon? – robbant be egy másik meseszép nő. Dús eperszőke haja lobogott, ahogy indulatosan közlekedett.

- Tanya, hol marad az illem! – fedte meg az érkezőt Carmen. – Köszöntsd illendően a vendégeinket!

- Örvendek a találkozásnak, Tanya vagyok. – fújtatott egyet a lány, majd a nappalit átszelve a hatalmas ablak előtt állt meg.

- Ever vagyok. – suttogtam felé, míg szépségében gyönyörködtem.

- Hol hagytad Edwardot? Vagy pont emiatt vagy morcos? – kuncogott Kate.

- Fejezd be! Ne emlegesd most Edwardot! – azzal a lépcsőn szaladt fel.

- Kicsim kipihented magad? Indulhatunk? – ahol Tanya eltűnt, ott jelent meg Joseph nyomában Eleazer-rel.

- Igen. – s az utat, amit segítséggel tettem meg, azt egyedül sikerült teljesítenem. A saját lábamon, ettől csak még jobban éreztem magam. Vidáman mosolyogva figyeltem, ahogy elhagyjuk a barátságos helyet. Mindenki, vagyis Tanya kivételével, a stég elejéig sétáltak. Onnan integettek nekünk. Figyeltem őket, amíg csak lehetett. Már felszálltunk, mikor észrevettem, hogy még egy személy csatlakozott hozzájuk. Nem láttam tisztán, csupán az alakját, de ő is felén, mármint a gépünk felé fordult.

Visszarepültünk Sitkába. Joseph elmondta, hogy Eleazer segített megtalálnia azt a személy, aki segíthet nekünk. Ahhoz viszont még utaznunk kell. Először egy menetrend szerinti járattal Seattle-be kellett repülnünk. Onnan pedig kisgéppel jutottunk el Forks városába. Senki nem gondolta, hogy ez a csöppnyi város mekkora hatással lesz az életemre, az életünkre.

~~~ xxx ~~~