Meglepetés...

Sziasztok,

november utolsó bejegyzése ezúttal nem egy fejezet lett, de talán nem is bánjátok. A meghatottságtól és az örömtől elég nehezen jönnek a szavaim, de igyekszem visszaadni a bennem kavargó gondolatokat, melyek egy-két napja elég rendesen bennem vannak és most ragadnám meg az alkalmat, hogy kiírjam magamból és Meglepetéssel kedveskedjek Nektek.
Egyrészt nagyon szépen köszönöm mindenkinek, hogy meglátogatta az oldalt, így történhetett, hogy elértük, sőt már túl is lépte az oldalmegjelenítés a 75 000-et. KÖSZÖNÖM NEKTEK! Másrészt a zsúfis nap végén kész öröm fellátogatni az oldalra és szembesülni azzal, hogy tetszik nektek, amit és ahogy csinálok. Nagyon jó érzés és baromi sokat jelent nekem, hogy szép lassan, de folyamatosan növekszik a rendszeres olvasók száma. Tényleg néha olyan nagy mértékű löketet adtok, lelkesedést ragasztatok rám, hogy nem is bírom ki írás nélkül. Köszönöm!

A meglepetés egyik része egy megelőlegezett részlet a következő részből...

Cosmo egyre kevésbé nézte jó szemmel a letargiába süllyedésem.
- Ezt neked kell megcsinálnod! – parancsolt rám. – Itt vannak az iratok, minden. Egyszerű és sima megbízás, nincs benne semmi extra.
- Cosmo, küldj valaki mást! Nem érdekel! – ellenkeztem vele, majd a fotelomba vackoltam magam.
- Nem, ezt nem hagyom tovább! Tennem kell valamit, beavatkozni, mert nem nézem végig, hogy egy seggfej miatt tönkre menj! Rob egy barom, ha elengedett…
- Cosmo, elég! Ne beszélj Róla így! – már az is fájdalmat okozott, hogy Cosmo így beszélt róla. Belülről kényszert éreztem, hogy megállítsam.
- Ne? Akkor mond ki a nevét! Gyerünk! – a barátomon egy halvány mosolyt fedeztem fel, mintha élvezte volna, hogy felbosszanthat.
- Nem megy… Nem tudom… - bizonyítani akartam Cosmonak, csakhogy mégsem tudtam teljesíteni a kérését.
- Tedd meg! Csak a nevét mond ki, talán csak ennyi kellene, hogy végre továbbléphess!



NE ROHANJATOK EL, MERT MÉG NINCS VÉGE A MEGLEPETÉSEKNEK!

Másik meglepetés(eke)t pedig fent, az Oldal címe alatti fülecskéken találjátok.
  • Walking on Sunshine
  • Nem vagy egyedül

 2 új fül lesz elérhető, melyen egy-egy későbbi történetemről olvashattok: tartalmat, ízelítőként részletet.... Igen, még egy darabig tervezem, hogy boldogítalak benneteket az irományaimmal... Remélem, hogy nem bánjátok, és számíthatok rátok a továbbiakban is!
  • Finally I found you (még folyamatban van a szerkesztése, csak később lesz elérhető)
Mindezek után nagyon örülnék neki, hogyha minél több véleményt olvashatnék a Flóráék törijének részletével vagy az új törik ötleteivel kapcsolatban. (Ez utóbbi már csak azért is érdekes, mert ha több komi jön össze, akkor előbbre veszem a listámon.....)

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ


56. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

nagyon köszönöm a pipákat és a komikat még annál is jobban. Most pedig jöjjön a folytatás, amelyet reményeim szerint már mindenki nagyon vár, ugye? Ezért nem is akarom felesleges szócsépléssel húzni az időt, helyette inkább itt a fejezet. Egy teljes Rob szemszöget kaptok. Személy szerint úgy érzem, hogy kellően változatos lett, és természetesen nem hagytam ám ki a nagy találkozást, szóval jön Flóra is!
Remélem, komikkal is bizonyítjátok, hogy elnyerte a tetszéseteket!

Egy apró megjegyzés: A meglepetés és egyéb információ pénteken érkezik!

Jó olvasást!
Várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

„Mióta megismertem, ráeszméltem arra, hogy két ember találkozása egyszerre lehet isteni adomány és embertelen szenvedés forrása. Mert csak a mesében fordul elő, és a valóságban soha, hogy két ember minden bonyodalom nélkül, szabadon szeretheti egymást és egymáséi lehetnek.”

(Szalai Vivien)
Robert
Los Angeles, 2011.10.12.

- Rob, mikor láthatlak újra? Találkoznál velem? – újra és újra a füleimben csengtek Flóra szavai, s az arcát képtelen voltam elfelejteni. Kérlelő szempár az agyamba égette magát. Szörnyű módon elégtételt éreztem, hogy ezúttal Ő kérlel engem, nem pedig fordítva történik a dolog. Túl könnyelmű voltam, mikor rábólintottam a találkozóra. - Esetleg néhány nap múlva… Később hívlak még, hogy pontosítsuk, hol és mikor találkozzunk! – nem tudtam önmagamon kiigazodni.
- Miért kellett ezt mondanom? – megvontam a vállam, majd a fülemhez emeltem a telefonom. Két egész napja húztam már az időt, mert folyamatosan vívódtam, mihez kezdjek. Egyszerre volt felemelő az érzés, hogy Flóra akar engem, ugyanakkor pont ennyire volt lesújtó a tudat, hogy vigasz díj vagyok számára.
- Rob? Nagyon örülök, hogy hívtál. – boldog hangon és reménnyel telve szólalt meg Flóra a vonal túloldalán. A hiányzott az a csodálatos nő, de igyekeztem tartani magam.
- Szia, Flóra! – még mindig nehezen tudtam kimondani a nevét, hiszen fájt a lelkemben még mindig az árulása, de a hiánya mégis jóval nagyobb szívfájdalmat okozott.
- A találkozó miatt hívtál, ugye? – türelmetlenül kezdett faggatni, amivel egy halvány mosolyt csalt az arcomra.
- Igen, amiatt. – vágtam rá rögtön, talán túlságosan gyorsan is.
- Nagyon szeretnélek látni. Nagyon hiányzol. – Te is nekem! – tettem hozzá gondolatban.
- Most végeztem Steph-nél egy megbeszélésen, szóval ebédelhetnénk. Jó lesz? – itt volt az ideje, hogy lépjek már, ugyanakkor tényleg bíztam Steph által ígértekben. Ha minden összejön, akkor hamarosan úgy is útra kell kelnem, hiszen egy igazi kalandnak nézek elébe a következő film forgatásával.
- Igen, nagyszerű… - Flóra szinte gondolkozás nélkül fogadta el az ajánlatom. A következő pillanatban pedig még jól meg is lepett a szavaival. – Abba a kis olasz vendéglőben találkozhatnánk, amit úgy szeretsz. – a lélegzetem is elállt, ahogy arra a helyre gondoltam.
- Nekem megfelel… Egy óra múlva ott! Szia! – aztán ki is nyomtam a telefonom, melyet a zsebembe süllyesztettem. Egykedvűen sétáltam a kocsim felé, míg a kezemben lévő kulcsot pörgetem az ujjamon. – Flóra még emlékezik a kis vendéglőre, ahol nem is egyszer fordultunk meg… - hirtelen az ott eltöltött varázslatos esték jutottak eszembe, hiszen ott csak ketten voltunk a romantikus hangulatban merülve, amely kellőképp megalapozta az este folytatását. Az éjszakát követő hajnal pedig mámorban és szenvedélyben ért bennünket.
Megráztam a fejem, hogy mielőbb kitisztulhasson. Azok a csábító emlékképek egyre inkább felforrósították a vérem. Kapkodva ültem be a kocsiba, a kormányt erősen markolva és mélyeket lélegezve igyekeztem észhez térni, még mielőtt valami őrültséget tennék. Vettem egy nagyobb levegőt, csakhogy ebben a pillanatban vakuk villantak. Fintorra húztam el a szám, majd a kulcs után nyúltam. Ezek után még kevésbé volt kedvem tétlenül ott ülni egy helyben. Bár semmit sem hallottam a beszédükből, mégis mindent értettem azokból az elégedett vigyorokból. Nyugalmat magamra erőltetve, ami nem volt egyszerű feladat alapjáraton sem, úgy hajtottam el az irodaház elől.
Az az egész óra elsőre soknak tűnt, azonban végül még majdnem kevésnek is bizonyult. Azok az átkozott fotósok közül a legkitartóbbak autóba pattantak és utánam hajtottak. Hihetetlenül bosszantott, hogy képtelen voltam meglépni előlük. Pedig nagyon meg akartam tőlük szabadulni, hiszen szemtanúkra és kicifrázott történetre egyáltalán nem volt szükségem. Aztán az égiek rám mosolyogtak, mert éppen átcsusszantam a zöldön az utolsó pillanatban. A pirosra váltó lámpa pedig megállásra kényszerítette a követőimet. Aztán beletapostam a gázba.
Az étterem előtt a parkolós fiú széles mosollyal üdvözölt, míg a kezembe nyomta az fecnit. Egy biccentésnél többre azonban nem futotta tőlem, majd az étterem bejárat fele igyekeztem. Ismertem a járást, és valami megsúgta, melyik irányba induljak. Jól gondolkodtam, s megkönnyebbülve néztem körte, hogy csak páran ücsörögnek az asztaloknál. Aztán a távolba felfedeztem Flórát. Az asztalunknál ücsörgött, a hosszú haja kibontva a vállaira omlott. A tekintete az ablak fele téved, s teljesen elvarázsoltan bámult kifele. Az a kék felső volt rajta, amit egyébként imádtam, mert sejtelmesen adta a megfigyelő tudtára, hogy micsoda halmokat rejt a finom anyag el a szemek elől. Pár nagyobb lépéssel elértem az asztalt és gondolkodás nélkül dobtam le magam Flórával szembe.
- Szia, Flóra! – a napszemüvegemért nyúltam és leemeltem a szemem elől. Flóra halványan mosolygott, s mintha a megkönnyebbülést láttam volna az arcán. – Bocs, hogy késtem!
- Szia, Rob! Örülök neked! - a kezem fele nyúlt, de láttam a tétovázást, aztán mégis meggondolta magát. – Féltem tőle, hogy mégsem jössz el… - hajtotta le a fejét.
- Feltartottak… Túlságosan kíváncsiak voltak egyesek. – nyögtem ki, mert még mindig bosszantottak a rám leselkedő fotósok.
- Paparazzik? – Flóra egyből értette a homályos célzásom, így egy bólintással elegendő volt felelnem. – Nem régen érkeztem én is… - A pincér hozzánk lépett, s gyorsan leadtam a rendelést. A pincér távozását követően tűz lobbant Flóra szemeiben. Meglepődve és kíváncsian figyeltem, mire készül. - Gondolkoztál, hogy mi lesz velünk? Rob, kérlek! Adj egy esélyt! Mindent megbántam, igazad volt és vak voltam, hogy nem hittem neked! Bebizonyítom, hogy mindent komolyan gondolok! – Flóra szavaitól egyre jobban éreztem magam. Hatalmasakat dobbant a szívem, hogy komolyan kapcsolatot szeretne velem.
- Flóra, ez akkor sem ilyen egyszerű… - sóhajtottam, és az előttem lévő vizes pohárból kortyoltam, mert úgy éreztem, hogy menten kiszárad a szám. – Megsebeztél… elárultál, amelyre nem találok szavakat… - egymás szemébe mélyedtünk, s elcsendesedtünk. Hosszú pillanatok teltek el, s közben még a pincér is kihozta a rendelést, csak hogy már koránt sem volt akkora étvágyam.
- Rob! Kész vagyok bármit megtenni érted! Harcolok érted, szeretném újra elnyerni a bizalmad, amit csúfosan eljátszottam… - Flóra váratlanul elkapta a kezem, erősen kapaszkodott belé. Az érintése meleg és puha volt, olyan ismerős. Finoman simítottam végig a kézfején, mert képtelen voltam elszakadni tőle.
- Jól esnek a szavaid, de mindez még korai lenne… Korainak érzem… Kész voltam elengedni téged, ami nem volt sem egyszerű, sem pedig fájdalommentes… - dőltek belőlem szinte meggondolatlanul a szavak. Flóra elszomorodott, bár nem ez volt a szándékom. – Kérlek, ne légy szomorú! Nem azért mondtam…
- Tudom, de a saját döntéseimmel is tisztában vagyok… - homályosult el a velem szembe ülő szépség tekintete. – Ha tehetném, akkor mindent visszacsinálnék… Higgy nekem! – kicsordult az első könnycseppje. Ijedten kapott az arcához, és egyből eltüntette néhány könnyed mozdulattal a könnycseppet.
- Elhiszem, de kérlek, érts meg te is engem! Már nem tudok feltétel nélkül bízni benned… Nem megy… egyszerűen nem… - a poharamért nyúltam, de most mégsem ittam belőle, hanem a peremén futtattam végig az ujjam. – De mi lenne akkor, ha csak úgy beleugranánk ebbe a kapcsolatba? – Flóra csendben és visszafojtott lélegzettel figyelt. – Nem tudhatjuk, mi lesz… Újrakezdjük, és mi lesz? Bármi megtörténhet. Ráadásul nincs rá semmi garancia, semmi védelem, hogy velem maradj, és ne éljem át újra az elvesztésed vagy a hiányod okozta fájdalmat… De arra sincs semmiféle biztosíték, hogy Franco következő felbukkanása után nem gondold meg magad…
- Rob, tudnod kell, hogy végeztem Franco-val… Végleg… Örökre… - határozott meggyőződéssel állt ki az elhatározása mellett.
- Lehet, és most tényleg így gondolod… - nagyon is hinni akartam Flórának, de nem ment.
- Most és mindig… Hidd el, tudom! Téged akarlak, te vagy az egyetlen, akivel boldog lehetek… - a következő pillanatban Flóra édes ajkait a számra nyomta. Gyengéd és igazán szerelmes csókkal igyekezett még inkább a tudtomra adni az érzéseit. Puhatolózva csókolt. Teljesen megbolondított, főleg úgy, hogy a finom ajkakat én is így üdvözöltem volna legszívesebben.
- Most jobb lesz, ha megyek… - álltam meg az asztal mellett, mert félő volt, hogy ha így folytatjuk, akkor elvesztem a fejem. Még a végén az ágyban kötünk ki, bármennyire is élvezetes lenne a szeretkezés, mégsem oldana meg semmit.
- Rob, csak annyit kérlek, hogy gondolt át és ne elhamarkodottan dönts! – Flóra is felkelt a helyéről, majd egy puszit nyomott az arcomra, aztán az ellenkező irányba indult el. Pár pillanatig néztem a távolodó alakját, majd sarkon fordultam én is. Feltettem a napszemüvegem és a baseball sapkám, s a parkoló felé indultam.



A napok gyorsan követték egymást, melyek kissé össze is folytak. Egy maratoni fotósorozatot készítettünk. Stewart Shining újabb és újabb beállításának köszönhetően meghosszabbodott a munka, bár kétségtelenül az egyik legjobb sorozat készült rólam. A kedvencem a zongora volt, míg a lámpákat állították be, addig egy könnyed dallamot kezdtem el játszani. Persze egyből Flóra jutott eszembe. Ez alatt a néhány nap alatt is keresett Flóra, hogy egy újabb találkozót beszéljünk meg.
- Jó… Ez nagyon jó! – Stewart majdnem megijesztett. – Rob, maradj így! Nagyszerű… - Egyből megindult a vakuk ostroma és újabb fotók születtek. – Remek! Rob, erre nézz! – arra fordultam és szorgalmasan hajtottam végig az elhangzó utasításokat. – Kicsit mosolyogj! Jó, most dőlj hátrább… Tökéletes!
Hosszú órák után végre Stewart ellőtte az utolsó képet, és ezzel végre felsóhajtottam. Kissé fáradtan öltöztem át és pakoltam össze a cuccaimat. Dean a kocsival már kint várt az épület előtt, de még mielőtt beültem volna a hátsó ülésre, megszólalt a telefonom. Flóra – olvastam ki, aztán egy könnyed mozdulattal kinyomtam.
- Rob, minden oké? – Dean aggódva nézett rám.
- Jah, csak vigyél minél előbb haza! – dobtam be magam a hátsó ülésre.
Tudtam, hogy ezzel az elutasító magatartással nem oldok meg semmit, azonban még mindig nem tudtam, mi legyen. Egyik felem mindennél jobban szerette volna Flórát magam mellett tudni, csakhogy még sem tudtam a büszkeségemen, a sérelmeimen csak úgy továbblépni. A gondolataim káoszában vesztem el, míg el nem értünk a villát. Ott viszont egy érdekes dologra lettem figyelmes. Egy kocsi, egy ismeretlen autó várakozott. Az elsőként Flórára gondoltam, hogy nem hagyta annyiban és ezerrel nyomul. Csakhogy Dean cinkos pillantásai máról árulkodtak. Éppen csak kiszálltam a kocsiból és a vállamra csaptam a hátizsákom, mikor kicsapódott a bejárati ajtó.
- Rob, jaj Rob! – szólalt meg anya, s már nekem is csapódott és erősen szorított magához. – Édes kisfiam, mikor akartál nekünk szólni? Az újságból kell megtudnunk a híreket? Kisfiam, mi történt köztetek? Válás? – enyhén sokkosan néztem szembe anyával, míg a felhalmozódott kérdéseit sorolta. – Nagyon aggódtunk érted…
- Kösz anya. – húztam el a szám. Lassan sétáltam befele a házba. A megszokott rutin mozdulatokkal szórtam le a holmim. A dzsekim kissé összegyűrve a fogas alján landolt a táskám tetején. Anya nem bírta ki, s a fejcsóválás és szemrehányó pillantások közepette igazította meg utánam a dzsekim. – Helló apa! – kezeltem el apával, aki türelmességével a mai napig lenyűgözött.
- Hogy vagy Rob? – veregette meg a hátam apa.
- Megvagyok… - vontam meg a vállam. – Kértek valamit inni?… Vagy enni?… Talán van valami rendes kaja is, Rosa előre készítette ellátmányt, hogy éhen ne haljak, míg távol van... – a konyha felé indulta a magyarázás közben. Reméltem, hogy ezzel el tudom terelni a témát és anya nem kezdi el szapulni Flórát. A pult mellé telepedtünk le, poharat és gyümölcslevet vettem elő anyának, míg apának és magamnak hűs sört szereztem. Anya egy nagyobb korty után azonban bele kezdett a monológjába.
- Látod kisfiam, megmondtam, hogy Flóra nem hozzád való. Ez a nő egy cseppet sem értékelt téged… és jobb is, hogy kilépett a színről… Menjen csak, hátha megtalálja a maga foltját… Remélem kisfiam, hogy tanultál ebből a helyzetből, sőt ne is várj Flórától sok mindent, mert ezek után nem hiszem, hogy hűséges lenne bárkihez is. Ugye nem azon gondolkozol, hogy megbocsátasz neki? Mert lehet, hogy megint hoppon maradnál, a következő adandó alkalommal… - leesett állal hallgattam a rám zúdító áldást. – Mi a fenét mondjak? – kattogott az agyam.
- Anya, nem tudhatod… - sóhajtottam, és belekortyoltam a sörömbe. Majd minden figyelmem a sörösüveg címkéjének szenteltem. – Talán igazad van, talán nem… De akkor sem tudhatod… Anélkül is bennem van a kétely, hogy még jobban beletennéd a bogarat a fülembe… Már most kételkedem, tépelődök, mi legyen velünk…
- Jaj Robert, a jámbor lelked használja ki ez a nő… Nem veszed észre, hogy teljesen megszédített. Az ujjai köré csavart, s a végén mégsem tudsz szabadulni tőle… - anya a szemeit forgatva oktatott ki, és még mielőtt folytathatta volna, közbevágtam.
- Kérlek, anya, ne beszélj így Flóráról. Attól, hogy így szidod még semmi sem lesz jobb, sőt csak még jobban fáj, hiszen szeretem őt… S inkább talán még én tartozok neki, mert minden parádét elviselt… - nyögtem ki, mert egyre inkább a nyelvem hegyére került az igazság. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordult a fejemben, hogy talán ideje lenne elmondani az igazságot, hogy mindenki számára kitisztuljon a kép.
- Ezzel meg mire akarsz utalni? Még hogy te tartozol neki? Te, akit végül megcsalt? Mégis miféle feleség az ilyen? Ha még a házastársi esküjét sem képes betartani?
- Semmilyen… - elharaptam a mondani valóm végét, de ezzel csak azt értem el, hogy anya még dühösebb legyen.
- Robert, te teljesen összezavarodtál! Miket beszélsz, te gyerek! – csattant fel végül édesanyám, s apára nézett valamiféle támogatást várt volna. Azonban apu megvonta a vállát és ránk hagyta ezt a kellemetlenné váló beszélgetést.
- Nem vagyok gyerek, és végre teljesen őszinte vagyok! Kár volt eddig is minden áskálódásod Flóra ellen, mert csakhogy tudd ez az egész csak egy megrendezett dolog volt. Nem volt semmiféle eskütétel, semmiféle házasság… csak egy hülye megállapodás, hogy eljátssza a feleségem, remélve, hogy a hiénák békén hagynak… - végül mégis kibukott belőlem minden.
- Ezt nem hiszem el! Robert, te megbolondultál! Mi a fenét gondoltál édes fiam, mikor ebbe az egészbe belementél? Mégis mit ígért neked az a nő?
- Semmit… és ezt az egészet én találtam ki. – kezdtem elölről a vallomásom. - Flóra volt az, aki néhány heti ismeretség után hajlandó volt belemenni a játékba. Szó nélkül elvállalta, úgy, hogy még azt sem tudta, mi vár rá. Aztán kitartott, mellettem volt. S tudod mit, vele sokkal boldogabb voltam… és itt az ideje, hogy megtudd. - hatásszünetet tartottam, és egy nagyobb levegő után elárultam a féltett titkom. - Szeretem Flórát, szerelmes vagyok abba a nőbe, akit te ennyire elutasítasz… Szeretem, de mégsem vagyok képes megbocsátani neki… pedig tudom, hogy megbánta…
- Látod kisfiam, csak ezt akartam hallani! Látod Richard, igazam volt mindenben. Kiszúrtam én, hogy valami nem stimmel kettőjük között… és azzal is tisztában voltam, hogy mélységesen beleszerelmesedtél Flórába, aki ugyancsak odáig van érted.
- Anya jól vagy? – döbbenten hallgattam anyu szavait, és el sem akartam hinni, hogyan ered a tudása. Aztán rájöttem, hogy ennyit tesz az anyai megérzés, mellyel nem tudok vitába szállni.
- Remekül, bár ennek az álházasságos dolognak nem örülök, viszont mielőbb rendbe kéne tennetek ezt a kapcsolatot… Mert már kezdtem megbékélni Flórával, főleg, hogy láttam rajta, mennyire szeret. Bár nem értem, mi miatt tette, amit tett, de talán rendbe tudjátok tenni. Nagyon bízom benne, másrészt kezdtem elfogadni azt is, hogy te gondoskodsz végre unokákról… mert a nővéreid teljesen hajthatatlanok…
- Claire, hagyd már abba! Lesz unoka, mikor itt lesz az ideje! Most az a fontosabb, hogy a fiatalok kibéküljenek!
- Persze Richard, te könnyen beszélsz… De én babázni szeretnék, dajkálni az unokáim, játszani velük.
- Talán előbb még a kapcsolatom kéne rendbe tenni, aztán a jóval távolabbi jövőben gondoskodni az utánpótlásról…
- De ha kérhetnénk, akkor rendezett körülmények között old meg a feladatot, és ne egy futó kalandból old ezt meg! – édesanyám ezen mondatától kis híján a föld alá süllyedtem.
Egy gyerek, egy unoka téma. – helyben voltunk. Eléggé ráncoltam a homlokom, hogyan jutottunk el idáig. Csakhogy innentől kezdve nagyon is foglalkoztatott a dolog. Egy kicsi baba, a mi kisbabánk. Olyan gyönyörű lett volna az a csöppség. Flóra sötét hajával, remélhetőleg az ügyességét is az anyjától örökölte volna, míg én beértem volna annyival, hogy az én kék szemeimet és a zene iránti kíváncsiságát örökölje a csemeténk. Tudtam, hogy Flórát nagyon érzékenyen érintené ez a téma, s ugyanakkor megtettünk minden annak érdekében, hogy még véletlenül érkezhessen egy apróság. Bár utólag már rettentően bántam, persze tudtam, hogy ez felelőtlenség lett volna részemről a dolog jelenlegi állása miatt, illetve a történtek tükrében. Mindig is úgy gondoltam, hogy fiatalon legyek apuka, bár nem tudom, hogy fért volna bele egy picúr az életembe. A szerződések, a filmek és forgatások bizony elsőbbséget élveztek az életemben, s nem biztos, hogy feladtam volna mindent. Ugyanakkor a kapcsolatunk Flórával koránt sem volt olyan stabil, hogy bátran belevágjunk a babaprojektbe. Kétségtelenül élveztük a projekthez kapcsolódó folyamatot.
- Hát te meg min mosolyogsz olyan törvénytelenül? – kérdezte meg anya, míg a finom vacsorát követve borral, vagyis én személy szerint sörrel öblítettem le.
- Semmi. Csak egy hülyeség jutott az eszembe, de nem lényeg… Nem is fontos! - legyintettem és igyekeztem elterelni a témát. – S van valami programotok vagy tervetek? Meddig is maradtok?
- Ha ennyire útban vagyunk, akkor át is költözhetünk egy szállodába…
- Nem azért mondtam! Sőt nagyon szívesen csatlakoznék hozzátok, míg itt vagyok én is… Mert egy csomó jó dolog van, amit érdemes megnézni… elvinnélek benneteket, meg akár a partra is lemehetnénk. Olyan csodálatos hely!
- Mit jelent az, hogy amíg itt vagy? Miért hova készülsz? – anyu kíváncsian fürkészett, a csillogó szemeiben egyértelműen ezt láttam.
- Van egy új film, amit nagyon szeretnék megcsinálni… De még semmi sem biztos, és a meghallgatások, a felkészülés, majd a forgatás New York-ban lenne…
- Milyen film, aminek ilyen nagy előkészületei vannak?
- Egy krimis dráma…



Nagyon jól éreztem magam az elmúlt napokban, hiszen végre eltölthettem egy kis időt ismételten a szüleim. Jó érzés volt, hogy elnavigálhattam őket L.A. különlegesen szép helyeire. Sétáltunk, vásároltunk vagy csak lógtunk a parton. Jól sejtetem, nagyon élvezték a naplementében való andalgást, mert egyre többször sétáltak kettesben a parton. Az egyik ilyen este váratlan vendégem volt.
- Szia! Remélem, nem zavarok. – motyogta lehajtott fejjel. – Nem bírtam tovább nélküled. Látni szerettelek volna. – a szemeimbe nézett és ezzel elvarázsolt teljesen.
- Szia! Gyere be! – tártam szélesre az ajtót.
- Tényleg nem szeretnék zavarni. Inkább beszéljük meg, mikor láthatlak újra, vagy mikor találkozhatnánk! Ebéd vagy vacsora? – észre sem vettem, de a kezemért nyúlt és elveszetten kapaszkodott belém.
- Flóra, nem zavarsz… Csak némi időt kértem ahhoz, hogy kitaláljam, mi legyen velünk. De ha már itt vagy, akkor szívesen látlak. Vacsorázz velünk!
- Veletek?
- Nyugi, csak a szüleim vannak itt. Amúgy tudnak mindent, szóval nem kell aggódnod semmi miatt.
- Szívesen maradok. – aztán a következő pillanatban hozzám bújt. Automatikusan fontam köré én is a karjaim. A haja finom és édes illatot árasztott, éppen úgy, ahogy a bőre. – Nagyon hiányzol… Kimondhatatlanul… - sóhajtotta bele a mellkasomba.
- Te is nekem… - ennyit hajlandó voltam elárulni. Flóra erre felkapta a fejét, az örömtől elhomályosult tekintettel nézett rám.
- Kérek, bocsáss meg! – bújt újra hozzám, még szorosabban ölelte a derekam. Megremegett a kezeim között, s mire észbe kaptam, addigra gyengéd puszit nyomtam a hajába, majd fogalmam sincs, hogyan jutottunk addig, hogy csókolózzunk.
- Ezt már szeretem! – szűrődtek be a hangfoszlányok az elmémbe. – Nézd, Richard, milyen édesek! – ez volt az a pillanat, mikor szétrebbentünk, mintha valamiféle csínyen értek volna bennünket. Flóra pedig még soha életben nem volt annyira vörös, mint abban a néhány pillanatban.
- Inkább üljünk asztalhoz, mert éhen halok! – apa találóan megoldotta az erősen kínossá váló helyzet megoldását.
- Szóval akkor most kibékültetek? – anya csak nem akarta alább adni.
- Nem, még nem… - fájdalmasan motyogta Flóra, és minden érzelem az arcára volt írva. – Megértem Robot, már nem tud úgy megbízni bennem, ahogy régen… Csak nehéz nélküle… De minden erőmmel harcolok érte! – Flóra megint az a határozott nő volt, akit megismertem és ettől piszkosul megkívántam, de nem engedhettem a vágyaimnak.
Már a négyesben elköltött vacsora is meglepetés volt, de az igazán nagy meglepetést Steph szolgáltatta másnap. Ott kezdődött, hogy hajnalok hajnalán állított be hozzánk, mikor éppen csak egy szál gatyában kimásztam az ágyból. Persze anyával egyből csacsogó partit csapott, alig akart belekezdeni a mesélésbe, mellyel elárulta volna a jövetelének valódi okát. Ráadásul a két nő a frissen főtt kávét is mind megitta, így apával hoppon maradtunk. Egyre bosszúsabban matattam, míg kávét főztem. S Steph végre nagy nehezen rátért a tárgyra. Teljesen feldobva ecsetelte a mélységes részletekbe menően, mit intézett nekem.
Első sokkban a kezemben lévő, szerencsére még üres bögre a földön landolt, de amint magamhoz tértem, akkor Steph-et a karjaimba kaptam és megpörgettem a levegőben. Önfeledten nevettem és azt éreztem, hogy teljes egyenesben van a karrierem. Ahogy felfogtam az örömöt, úgy esett le, hogy egy hálátlan feladat is vár rám. Beszélnem kellett Flórával.
A pakolás és intézkedés közepette kértem meg Flórát, hogy találkozzunk. Egy csendes és hangulatos helyet választottam ki, ahol elbújhattunk a kíváncsi szemek elől. Ideges voltam, feszült, mit és hogyan mondjam el Flórának, hogy elmegyek. Nem akartam szakítani vele, de magamhoz sem akartam láncolni. Ekkor láttam meg Őt. Flóra boldog mosollyal és pokoli szexis szerelésben sétált oda hozzám. Egyből puszit nyomott a számra, minden gondolkodás nélkül. Magabiztos és észbontó volt.
- Nagyon izgatott vagyok, nagyon vártam már ezt a pillanatot… - fogta meg az aszalt tetején a kezem.
- Előbb hallgasd meg, mit szeretnék mondani… - dünnyögtem az orrom alatt.
- Rob, megijesztesz. – egyből megfagyott körülöttünk a levegő.
- Flóra, sajnálom, de ez most nem fér bele az életembe. Nem arról van szó, hogy nem bocsátok meg, mert azt hiszem, már akkor megbocsátottam, mikor visszajöttél hozzám. Csak most a filmre és a munkára szeretnék koncentrálni. Csakis és kizárólag. Ráadásul néhány napon belül indulnom kell… Totál be vagyok táblázva és fogalmam sincs, mikor lesz egy szusszanásnyi időm.
- Hagyd Rob, felfogtam! Nem kell szépíteni! Tudod mit, egy kicsit belefáradtam és úgy érzem, hogy szélmalomharcot vívok, így itt és most feladom… Hát legyen! – megnémulva hallgattam Flóra szavait és a kicsorduló könnyei láttán összeszorult a szívem. - Talán a sors akarja így, hogy a kapcsolatunk törésén nem vagyunk képesek továbblépni… Ráadásul te már kész voltál elengedni, itt az ideje, hogy én is ezt tegyem… - Flóra felpattant – Csak annyit mondok, visz’ lát! Talán még összefutunk az életben… - a távolodó alakját figyeltem, s megkövülten ültem a helyemen.
Flóra könnytől áztatott arcára, még most napok múlva is kristály tisztán emlékeztem. Azóta Ő kísértett álmaimban és a valóságban is. Hiába próbáltam utolérni telefonon, vagy e-mail-ben, semmire sem válaszolt. Egyre többször csapott be a képzeletem, mert szinte lépten-nyomon Őt kerestem, de mégsem találtam meg. Míg végül tényleg csakis a munkára koncentráltam.
A szüleimmel együtt indultunk neki az útnak, felbuzdultak New York hallatán. Boldogan kezdtek neki a tervezgetésnek, mit szeretnének megnézni és hova kell mindenképpen ellátogatniuk. Csak ámulattal figyeltem a szüleim, mert ők igazi társakká váltak az évek során. Mindig és mindenben számíthattak egymásra, s tőlük vettem a mintát, de én is ilyen tartós és lenyűgöző szerelmet, társat szerettem volna magam mellett tudni. De úgy látszik, nekem még várnom kell arra a bizonyos nőre vagy legalábbis a felismerésre, hogy tényleg Ő lesz az én társam.
Kissé nehezen vettem búcsút a villától és Los Angeles-től, mert mindkettő rendesen megszerettem, de bíztam benne, hogy a Nagy Alma is hasonló érzéseket, ha nem jobbakat vagy mélyeket vált ki belőlem. A LAX fele tartva is fokozódott az izgalom bennem, ami teljes mértékben átvette az uralmat felettem. – New York… Micsoda kaland vár rám! – vigyorogtam, amint elfoglaltam az ülésem. - Új filmmel az új városban rendbe fogom tenni az életem… Majd lesz valami velem és Flórával… Ha tényleg összetartozunk, akkor a történetünk itt még nem ér véget! – sóhajtottam, míg lassan lehunytam a szemem. Az álom magával ragadt, s ahogy számítottam, az utamon Ő is elkísért…


„Rájöttem néhány dologra. Ha az életünk pontosan úgy alakul, ahogy szerettük volna - és állítólag ez a sikeres élet ismérve - nos, ebben az esetben néhányan azt gondolhatják, hogy kudarcot vallottam. Egyvalami számít. Hogy a csalódások miatt ne a keserűség uralja az életünket. Tanuljuk meg elengedni a múltat. Ha elönt minket a sötét kétségbeesés, fogadjuk el, hogy nem fürödhet minden napunk fényben. Jusson eszünkbe: csak az éjszaka fekete egén világítanak a csillagok, és azok a csillagok egyszer majd hazavezetnek minket. Ne féljünk attól, hogy hibákat követünk el, ne féljünk a botladozástól vagy a zuhanástól. Sokszor éppen az tartogatja számunkra a legnagyobb örömöt, amitől a legjobban félünk. (...)
Ki tudja, kit hová sodor az élet. Az út hosszú, de végül is... maga az utazás a cél.”

(Tuti gimi c. film)

Részlet 56. fejezet tartalmából...

Sziasztok,

a komik szép száma arra ösztönözött, hogy hozzak egy kis részletet. Egy kis Flóra és Rob jelenet, elég találót sikerült választanom, legalábbis úgy érzem....

Kíváncsi lennék, hogy ki mire számít a folytatásban?
Rob vajon megbocsát?
Együtt maradnak vagy nem?

Puszi,
ZoÉ
* * *

- Szia, Flóra! – a napszemüvegemért nyúltam és leemeltem a szemem elől. Flóra halványan mosolygott, s mintha a megkönnyebbülést láttam volna az arcán. – Bocs, hogy késtem!
- Szia, Rob! Örülök neked! - a kezem fele nyúlt, de láttam a tétovázást, aztán mégis meggondolta magát. – Féltem tőle, hogy mégsem jössz el… - hajtotta le a fejét.
- Feltartottak… Túlságosan kíváncsiak voltak egyesek. – nyögtem ki, mert még mindig bosszantottak a rám leselkedő fotósok.
- Paparazzik? – Flóra egyből értette a homályos célzásom, így egy bólintással elegendő volt felelnem. – Nem régen érkeztem én is… - A pincér hozzánk lépett, s gyorsan leadtam a rendelést. A pincér távozását követően tűz lobbant Flóra szemeiben. Meglepődve és kíváncsian figyeltem, mire készül. - Gondolkoztál, hogy mi lesz velünk? Rob, kérlek! Adj egy esélyt! Mindent megbántam, igazad volt és vak voltam, hogy nem hittem neked! Bebizonyítom, hogy mindent komolyan gondolok! – Flóra szavaitól egyre jobban éreztem magam. Hatalmasakat dobbant a szívem, hogy komolyan kapcsolatot szeretne velem.
- Flóra, ez akkor sem ilyen egyszerű…


55. fejezet - The show must go on (part 2)

Sziasztok,

hát akkor jöjjön a fejezet 2. része. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket és némi komival viszonozzátok is, mert tényleg kíváncsi vagyok arra, mit gondoltok vagy milyen tippetek lenne arra, hogyan folytatódik a töri.

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

„A veszteség vitathatatlanul hozzátartozik az élethez. Ilyenkor feltétlenül megtanuljuk, hogy nincs hatalmunk bizonyos dolgok felett, melyekről pedig azt hittük, hogy uraljuk őket. Csakhogy ezzel nem fejeződik be a dolog. Minden vég után új kezdet következik.”

(Stephanie Ericsson)
Robert
Los Angeles, 2011.10.10

Valaki türelmetlenül kopogtatott, ezzel pedig megszakította a bolondozásunkat. Alig akartam hinni a szememnek, mikor megláttam Sarah pólóját. Nem is sokáig viselhette, szépen kihámoztam belőle, s valahova a szoba sarkába hajítottam. – Még az kell, hogy Ő is Edwardos pólóban feszítsen! – Sarah ráadásul elszaladt előlem, így elmenekült pedig jól megcsikiztem volna, kegyes bosszúként. Egyre türelmetlenebbül kopogtatott valaki, míg lihegve kiabáltam az ajtónak egy „Megyek!”-et. Menet közben megigazítottam a pólóm, s igyekeztem mosolyogva ajtót nyitni.
Csakhogy a kinyíló ajtóban megtorpantam, mert hirtelen nem tudtam ébren vagyok vagy álmodom. Nagyon valószerűnek tartottam, hogy mindössze csak a képzeletem játszik velem, s Flóra alakja csak egy hallucináció vagy csak nagyon hasonlít az ajtóban álló nő Flórára. Úgy látszott, hogy tévedtem. Flóra volt az, teljes valójában. A nyakamba ugrott és forró csókot lehelt az ajkaimra. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek vagy ne, hiszen kész voltam elengedni és mindeddig semmi féle életjelet nem kaptam tőle, most viszont a karjaimban tartottam és mámoros csókjával üdvözölt.
- Flóra… - ejtettem ki a nevét, mert biztosnak kellett lennem benne, hogy meg tudok-e szólalni. Csakhogy a fejemben uralkodó totális káosz miatt megakadtam.
- Rob… Beszélni szeretnék veled! Megkaptam a leveled… - valahogy erre tippeltem volna, éreztem valahol, hogy a levél miatt jött el hozzám, amitől fény gyúlt az elmémben. – Talán még semmi sincs veszve!
- Rob… - hirtelen kaptam a fejem a lakosztály belseje felé. Sarah éppen ezt a pillanatot választotta, hogy előmerészkedjen.  – Rob… - Nem láttad a felsőm? Hova dobtad? – nem is én lettem volna, ha megúszom ezt a rohadt kínos helyzetet. Flóra arcából kifutott a vér, komolyan az fordult meg a fejemben, hogy úgy kell majd felkanalazni a földről.
- Nem tudom, talán ott a kanapé mögött lehet… - vontam meg a vállam. Sarah bólintott, s a megadott irányba indult. Kicsit behúztam magam mögött az ajtót, és Flóra ebben a pillanatban hirtelen megmozdult, majd pedig megremegő ajkai között suttogta el azt a néhány szót.
- Hiba volt… Hiba volt idejönnöm… - már lépett volna tovább, de még időben utána kaptam. Nem hagyhattam, hogy csak úgy kisétáljon ismét az életemből. Annyival tartozott nekem, hogy elmondja, miért pont most jött vissza.
- Flóra, most meg hova a francba mész?
- El… Nem akartam semmit sem megzavarni… - dacosan nézett rám, és annyi érzelem volt az arcán, mint még soha. Csakhogy sehogy sem értettem meg, hogy éppen most mit forgat a fejében. Már nyitottam volna a szám, de Ő megelőzött. – Menj inkább játszadozz az új játékoddal! Hülyeség volt azt hinnem, hogy… - dühösen szusszantott, miközben kiszakította magát a kezeim közül.
- Miért mire számítottál? – magabiztosan néztem a szemébe, pedig a bennem lejátszódó kettősség majdnem szétvetett. Egyrészt minden porcikám ordítva követelte magának az előttem álló nőt, viszont a büszkeségem nem hagyta magát. S nagyon úgy tűnt, ez utóbbi fogja a harcot megnyerni. Flóra kikerekedett szemei elárulták, hogy jócskán megleptem a kérdésemmel.
- Nem tudom… - mondta tétován, s talán még a megszeppent jelzőt is használhattam volna rá. – De úgy éreztem, mielőbb látnom kell téged… Szükségem van Rád! – kérlelően nézett rám, szinte meghatott az odaadó tekintetével. – A leveled teljesen meghatott és szíven ütött… Vak voltam eddig… S végig igazad volt... Franco-val kapcsolatban… - hajtotta le a fejét, teljesen megbánva beszélt.
- Sajnálom, de ez csak így akkor sem megy nekem… Megcsaltál, elárultál és elhagytál érte… S most meg csak úgy visszajönnél, mintha mi sem történt volna? Csak mert nem éppen úgy jöttek össze a dolgok vele?
- Nem, Rob, kérlek! Nem csak úgy visszajönnék, hanem kezdjünk mindent elölről! Rendbe szeretném hozni, amit elrontottam. Kérlek, csak adj egy esélyt! – lassan emésztettem a szavakat, s minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Csendben néztem Flóra szinte már kétségbeesett arcát, ahogy a válaszomra várt, csakhogy nem kétségek gyötörtek. Aztán Flóra mégis előbb szólalt meg.
- „Ha végleg elhagysz, az én életemnek megszűnik az értelme. Ha hagylak elmenni, soha többet nem látlak viszont. De hiába próbálok küzdeni ellene, csak halasztom a halaszthatatlant. Szembeszállok mindennel, hogy még egy percet eltölthessek veled, és ha ez lehetséges, akkor egész életemben érted fogok küzdeni, azért az egyetlen percért, és azért az egy kimondatlan szóért!” (P.S. I love you c. film) – a karom után nyúlt, és Flóra belém kapaszkodott. Az érintése nagyon is ismerős érzéseket kavart fel bennem. – Kérlek, akkor legyünk barátok…
- Ezt ne kérd tőlem! Képtelen lennék csak a barátod lenni azok után a felejthetetlen éjszakák után… Viszont nekem még idő kell és távolság, mert nem tudok csak úgy túllépni a dolgokon… - lassan bontakoztam ki Flóra kezei közül. – Most mennem kell…
- Rob, mikor láthatlak újra? Találkoznál velem? – most először éreztem azt, hogy Flóra minden apró fűszálba kapaszkodik, ami roppant módon tetszett, jól esett a lelkemnek és jócskán növelte az egóm.
- Esetleg néhány nap múlva… - gondoltam ki valami elfogadható megoldást. - Később hívlak még, hogy pontosítsuk, hol és mikor találkozzunk! – rábólintott, majd egy halk és beletörődő elköszönést követően a liftek fele sétált, míg én visszaléptem a lakosztályba.
- Úgy látszik, még sincs minden veszve… Az csak jelent valamit, ha Flóra eljött hozzád, nem? – mosolyodott el Sarah. – Hidd el, hogy még mindig érez valamit irántad! Elég féltékeny volt, mikor meglátott… Szóval hajrá Rómeó! – mosolyognom kellett, valahogy átragadt rám Sarah optimizmusa, bár tartani akartam magam a Flórától kért idő és távolsághoz. – Oh, sietnem kell! Ti pasik nem igazán szeretitek, ha túl sokat késünk… - kapkodta össze a holmiját a jókedvű kolléganőm. Hasonlóan tettem én is, majd egyszerre hagytuk el a lakosztályt. Sarah boldogan várta a nagy találkozást, míg én a történéseken agyaltam

„Néha azért játsszuk az elérhetetlent, hogy megbizonyosodjunk a másik érzelmeiről.”

(Tuti gimi c. film)

55. fejezet - The show must go on (part 1)

Sziasztok,

hát jöjjön a fejezet első fele. Nagyon szépen köszönöm a komikat, és remélem, hogy ez nem egyszeri lelkesedés volt. Nem is húzom tovább az időt!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

„A tévedés is fontos. A csalódás is fontos. A kiábrándulás is. A találkozás is fontos, de az elválás is. Fontos a boldogság és a boldogtalanság. A közöny és a szenvedély is fontos. Az árulás is és a bűnbánat is. Fontos az egyedüllét gyötrelme és a kapcsolatok elviselhetetlensége. Az elhagyás és a visszatérés. Fontos a hűség és, sajnos, a hűtlenség is kihagyhatatlanul fontos. Mindent meg kell tapasztalnunk, rosszat és jót. Mindent át kell élnünk. Csak akkor lehetünk valóban egymáséi, ha már minden álruhát, gátlást, önzést, félelmet, csalódást, szenvedélyt, hazugságot levetettünk magunkról.”

(Müller Péter)
Robert
Los Angeles, 2011.10.09.

Nem éreztem semmit, egyáltalán semmit azon kívül, hogy lassan megnyugodni kezdett a lelkem. Lassan múlni kezdett a fájdalom, helyette a beletörődés maradt. Abban a pillanatban, mikor megírtam Flórának a levelet, akkor véglegesen az elengedése mellett döntöttem. Tudtam, hogy tovább kell lépnem, már semmiféle csodában nem bíztam. S ugyanakkor a jótékonysági estét követő éjszaka éppen elég megbánnivalót szereztem. – Nem olyan vagyok! – győzködtem magam, mert nem akartam egy lelketlen bunkó lenni. A bennem zajló vívódás azóta állt fent, mióta Flóra kisétált azon az ajtón. Nekik történetük volt. De az mégsem hagyott nyugodni, hogy tisztában voltam Franco aljas szándékaival. Teljesen biztos voltam benne, nem Flóráért csinálta, vagy nem úgy, ahogy az az eszményi nő megérdemelte volna. Csakhogy sehogyan sem tudtam befolyásolni Flóra döntését, hiába akartam felnyitni a szemét Franco-val kapcsolatban, Ő hajthatatlannak bizonyult.
Az eszem egészen messze járt, míg a testem tette, amit elvártak tőlem. A fotósok egyből vad kattogtatásba kezdtek, mikor Sarah közelebb hajolt hozzám. A felvillanó vaku térített észhez, majd pedig mosolyogva fordultam a kamerák felé, mert ezt várták el tőlem. Megöleltem Sarah-t, mert ezt kérték, vagyis Steph „nagyszerű” ötlete volt, hogy kísérjem el a partnernőm a bemutatójára. Veszélyes vágy – hirdette az összes felirat a premier helyszínén. Kíváncsi voltam David rendezésére egy teljesen más stílusú film kapcsán, ugyanakkor Sarah által megformált karakterre is, hiszen a jégszemű szépséget bámulatos színésznőnek ismerhettem meg.
- Mit szólnál, ha kihagynánk az aftert és vidámparkba mennénk? – sutyorogta a fülembe alig észrevehetően. Ezzel egyetlen probléma volt, hogy a szavai elsiklottak a fülem mellett, s fel sem fogtam azok értelmét.
- Felőlem… - vontam meg a vállam, de miközben válaszoltam a feltett kérdésre az ellenkező irányba néztem.
- Rob! – kicsit megszorította a karom. – Meg mernék rá esküdni, hogy azt sem tudod, mit mondtam neked… - egy apró mosoly játszott az ajkain, amit a fotósok kifejezetten imádtak.
- Nagyon megharagszol, ha azt mondom, hogy meglehet? – suttogtam Sarah-nak alig hallhatóan, míg a másik irányba fordultunk.
- Nem, egy cseppet sem. Feltéve, ha megosztod velem, mi bánt ennyire. – könnyedén túllépett a figyelmetlenségemen, sőt még Ő szeretett volna segíteni.
- Majd később… Most élvezzük az estét és ünnepeljünk Téged! – igaz volt, s talán tényleg nagy szükségem lett volna arra, hogy jól kibeszéljem magam. Elmeséljem, elmondjam a gondolataim, az érzéseim, melyek mostanában bennem kavarogtak. Sarah egy könnyed bólintással beleegyezett a gondjaim kivesézésének elhalasztásába, aztán mindketten egy-egy riporterhez léptünk.
Munkaköri kötelességemnek eleget téve jó néhány kérdésre válaszoltam, majd kismillió autógrammot is kiosztottam a rajongóknak. Mindezek segítettek elterelni a figyelmem, s mire végeztem, addigra lassan a terembe kezdtek el terelni bennünket. Ezalatt futottam össze David-del, aki szívélyesen üdvözölt és még azt is elárulta, hogy nagyon jól halad a filmmel. A neves rendező szájából elhangzó dicséretre most nagyon nagy szüksége volt a lelkemnek.
- Mond csak Robert, igazak a pletykák? Allen Coulter forgatja Az elrejtett igazságot? – kíváncsiskodott a David.
- Igen, bár még folynak a tárgyalások… Allen nagyszerű lenne, a stílusa nagyon passzolna filmhez…
- Ha jól sejtem, akkor nagyon szeretnéd a főszerepet?
- Minden vágyam… Teljesen más oldalamat tudnám megmutatni.
- Hidd el, bolondok, ha nem téged választanak! – veregette meg a vállam bíztatásként, aztán további jó szórakozást kívánt és a feleségéhez indult, míg én a helyem felé lépkedtem.
Hamarosan a többiek is így tettek. Mindenki elhelyezkedett és a stábtagok, a szereplők megtapsolását követően kialudtak a fények. Elindult a varázslat. Bámulatosnak találtam a filmet és természetesen Sarah játékát. Lenyűgözve néztem végig a filmet, mely lebilincselő volt az első perctől az utolsóig. A hatása alatt voltam még akkor is, mikor az autóhoz kísértek, hogy átvigyenek az after helyszínére.
A flancos klubot kissé átalakították, hogy még több vendéget befogadhasson a hely. Egyszer már jártam itt, akkor is premier után érkeztünk, bár akkor sokkal több hangsúlyt fektettek a díszítésre. Most néhány színes neonfénnyel tették különlegessé a helyet. Egyre fullasztóbbnak érzetem a termet, sőt túlságosan zsúfoltnak éreztem az egészet. Szükségét éreztem, hogy mielőbb kiszabaduljak és friss levegőt szívjak. Kifele menet a mellettem elhaladó pincér tálcájáról leemeltem egy poharat, s az itallal a kezembe levegőzni indultam. A teraszon kicsit távolabb találtam egy szabad padot, ahol helyet foglaltam és rágyújtottam.
- Csakhogy megvagy! Már mindenhol kerestelek. Hogy tetszett a film? – huppant le mellém Sarah. Kicsit kipirult az arca, szaporán vette a levegőt, teljesen izgatott volt.
- Tökéletes voltál. Nagyon tetszett a film. – lelkesen válaszoltam a nekem szegezett kérdésre. Az első pillanatban Sarah talán túlzásnak érezte, pedig minden szót komolyan és őszintén gondoltam.
- Ha így van, akkor koccintanod kell velem! – húzott maga után. – S arról sem feledkeztem meg, hogy tartozol nekem némi magyarázattal… - a terasz üveges ajtajáig kézen fogva sétáltunk, ami egy cseppet sem volt kellemetlen, sőt nagyon is jó érzés volt tudni, hogy valakinek számítok még.
- Jó, csak előbb érjünk vissza a szállodába! – a bejáratnál engedtük el egymás kezét, hogy még véletlenül se kerüljünk pletykára okot adó helyzetbe. Bár valahogy mostanra abszurdnak számított, hiszen megjelentem a premieren immár elvált férfiként, legalábbis a világ szemében annak számítottam.
 Néhány koccintás utána elég hamar visszaértünk a hotelbe. A recepció előtt elhaladva nem egy szúrós pillantást zsebeltünk be, de igazság szerint semmi rosszat nem éreztem abban, hogy egy nagyon kedves barátomat felkísérem a lakosztályába. Bár ahhoz sincsen semmi közük, ha éppen Sarah-val tölteném az éjszakát. – Szabad férfi vagyok az istenért! – csattantam fel magamban. Aztán némán lépkedtem Sarah mellett, egészen addig, míg el nem értük a megfelelő ajtót. Amint beléptünk a lakosztályba Sarah lerúgta a cipőit, s kérlelő pillantásokkal és szavakkal kérte, hogy segítsek neki lehúzni a ruhája cipzárját.
- Ne less! – szólt rám játékosan, míg azon ügyeskedett, hogy a kioldott ruha ne a földön kössön ki. – Bár semmi újat nem látsz már. – mosolyodott el pajkosan, mire felnevettem. – Érezd maga otthon! Sietek! – azzal eltűnt a hálóban. Úgy tettem, ahogy kérte és a kanapéra telepedtem.
- Már itt is vagyok! - kuporodott mellém a tüneményes szőkeség. Késő volt ugyan, mégsem voltunk fáradtak. Annyira az élmények hatása alatt voltunk, hogy amúgy sem tudtam volna lehunyni a szemem. – Figyelek. Még mielőtt bármit is mondanál, ismerlek már annyira, hogy lássam, valamin rágod magad. Kérlek szépen, Rob beszélj! Segíteni fog, ha kibeszéled magadból, mi nyomja a lelked…
- Köszönöm, hogy ilyen jó barátom vagy. – fogtam meg Sarah kezét. Erőt gyűjtöttem, bár féltem tőle, Sarah mit fog szólni. – Hülyeséget csináltam a jótékonysági estély után, és tényleg bánt… Nem ilyen vagyok és nem is akarok ilyen lenni…



- Vajon mi a franc történt a múlt este? Mi a fenét műveltem?... – nemcsak a testem, de a lelkem is sajogni kezdett. Lüktetett a fejem, s minden egyes mozdulat egy pofonnal ért fel.
- Maradj nyugton! – motyogta az álmos női hang. Abban a pillanatban megtorpantam, mert ismerős volt, de egyszerűen nem bírtam összerakni az eseményeket. Olyan alapvető kérdésekre sem tudtam a választ, mint a ki, a hogyan került az ágyamba, vagy egyáltalán én hol a fenében vagyok.
- Hogy kerültél az ágyamba? – sürgetve bukott ki belőlem a kérdés. A mellettem lassan ébredező nő mocorogni kezdett, majd ahogy a haját elkotorta az arcából, úgy ismertem fel az ágyamba fekvő nőt. – Kérdeztem valamit! – ragadtam meg a karját. Meg sem lepődött, viszont az én mérgem egyre gyarapodott. Rezzenéstelen arccal emelte a kezét és az arcom kezdte el simogatni. Egyáltalán nem esett jól az érintése, felfordult a gyomrom, feltehetőleg az est alatt elfogyasztott nem csekély mennyiségű alkoholnak köszönhetően.
- Éjszaka összefutottunk… és cseppet sem volt ellenedre, hogy bepróbálkoztam. Te is és én is kellően részegek voltunk… – megpróbált közelebb hajolni hozzám és csókot adni, de undorodtam tőle, s magamtól is, mert nem volt több eszem. Inkább feltápászkodtam és a takarót a derekam köré csavarva szálltam ki az ágyból.
- Azt hittem, hogy Torontóban érthetően beszéltem… - sziszegtem a fogaim között, mert ez az alattomos liba mégis elérte, hogy az ágyamba bújjon. Elsősorban rá haragudtam, de ugyanakkor magamra is, mert az elkeseredésem okán egy csomó hülyeséget csináltam. A józanodás fájdalmas pillanatában bevillant, mire utasítottam Steph-et, és már meg sem tudom állítani, hiszen a közleménnyel mostanra minden szennylap tele van. Ez lehet a nap fő szenzációja.
- Ha annyira el akartad volna kerülni a szexet, akkor mi a francnak szólítottál le… - dacosan ellenkezett közben ő is kimászott az ágyamból. – Te voltál, aki odajött hozzám… Akkor meg miért baj, ha kipróbáltam valamit, ami mindig is érdekelt… Nagyon is sokan kíváncsiak milyen veled az ágyban. És van is miért! – csak úgy a képembe vágta a véleményét, nem törődött semmivel. Végülis már felesleges lett volna, hiszen lefektettem az éjszaka, s halványan úgy derengett, hogy nem szemérmeskedtünk egy cseppet sem.
- Megkaptad, amit akartál, úgyhogy most tűnj el! – ridegen közöltem vele a véleményem, egyáltalán nem volt hangulatom jópofizni vele. Minél előbb meg szerettem volna szabadulni tőle.
- Megnyugodhatsz, még ha marasztalnál sem maradnék tovább… Valóban megkaptam, amit akartam háromszor is! – elégedettségtől dagadó vigyorától csak még dühösebb lettem.
- Ha bárkinek is elmondod, azt meg fogod bánni! – az elhatalmasodó düh elvette a maradék józan eszem, s rám nem jellemző módon fenyegetőzni kezdtem.
- Te most megint fenyegetsz engem? – most először láttam a meglepettséget Sara arcán.
- Nem, csak adtam egy jó tanácsot! Bár hiába teregetnéd ki, simán letagadnám… és valljuk be, nekem inkább hinnének, mint neked.
- Mit mondtál? Mit képzelsz magadról? Te szemét! – Sara elkezdte összeszedegetni a szétszórt ruháit, közben pedig folyamatosan szidott. – Csakhogy tudd, Flóra miatt másztam rád…
- Húzz innen! Menj a francba! – elborult az agyam, ahogy Flóra szóba került. Csak azért csinálta, hogy még jobban fájjon, amit végső soron el is ért.



- Nagyon bunkó voltam, szemét alakként viselkedtem. Pedig anyám mindig arra tanított, hogy tiszteljem a nőket…
- Rob, ne emészd magad! Tényleg nem volt szép tőled, hogy csak kihasználtad az a lányt, de valahol érthető a viselkedésed. Mellesleg ezen már amúgy sem tudsz változatni…
- Már semmit sem tudok…
- Ezt most miért így mondod?
- Írtam Flórának egy levelet… - csúszott ki a számon. Sarah pedig kikerekedő szemekkel nézett velem farkasszemet. – Azt hittem, ha őszintén leírom az érzéseim, akkor talán sikerül még változtatnom valamit…
- Nem így lett?
- Nem… Flóra azóta, hogy elhagyott, nem jelentkezett, megszakított minden kapcsolatot velem…
- És a levél? Azt hogy kapta meg? Biztos vagy benne, hogy megkapta?
- Igen, teljes mértékben. Cosmo-t bíztam meg a kézbesítéssel. Végülis a levéllel lezártam az életem azon szakaszát és búcsút vettem Flórától…
- Rob ennek így kellett lennie. Tudom, vagyis csak elképzelni tudom, mennyire fáj… De be kell látnod, hogy ideje volt lezárni a dolgokat… Már elmondtam, de most megismétlem. Rám számíthatsz, melletted állok és támogatlak mindenben, amiben csak kell… Ehhez azonban az kell, hogy bízz meg bennem!
- Köszönöm neked! – néztem mélyen Sarah szemébe és a beszélgetésünk hatására mélységes megnyugvás vett erőt rajtam.
Sarah marasztalt, s igazság szerint tényleg nem volt kedvem egyedül lenni, így aztán ott maradtam a szállodába. Első pillanattól kezdve a kanapéhoz ragaszkodtam, de Sarah meggyőzött, hogy úgyis ott az a hatalmas ágy, ami ráadásul jóval kényelmesebb, mint a kanapé. Rábólintottam, majd az ágy jobb oldalát kaptam meg saját térfelemnek. Pólóban és alsógatyában nyúltam végig az ágyon, aztán hosszú és hosszú percekig a sötétben is a plafont bámultam. Végig, míg el nem aludtam, addig Flórára gondoltam. – Hiába engedtem el, még mindig hiányzik… és igazság szerint még mindig fáj…


„Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.”

(Müller Péter)


FRISS ???

Sziasztok,

ahogy az előző bejegyzésben írtam, jó sokat gondolkoztam azon hogyan legyen a friss..... Nem volt egyszerű egy jó megoldást kitalálni.

Tényleg nagyon köszönöm a komikat! S emiatt hajlok arra, hogy előbb jöjjön a folytatás....

Osztottam-szoroztam, s arra jutottam, hogy a hosszabb fejezetet ketté szedném. Igazság szerint két külön fejezetként is megállnák a helyüket a részek.

Szóval az ajánlatom a következő:
- MA (du. 5) 55. fejezet (part 1)
- CSÜTÖRTÖK (szokás szerint éjfélkor) 55. fejezet (part 2)

Ha megfelel nektek EZ a felosztás, akkor kérlek benneteket, hogy minél többen pipáljátok "Tetszik" lehetőséget!

Ha inkább egy teljes, egész 55. fejezetet szeretnétek (szokás szerint csütörtökön), akkor pipáljátok a "Nem tetszik" lehetőséget!


A DÖNTÉS A TI KEZETEKBEN VAN!!!

Puszi,
ZoÉ


Részlet 55. fejezet tartalmából...

Sziasztok,

nagyon örömömre szolgált, hogy ilyen szép számban olvashattam a komikat! Ráadásul szép hosszú komikkal örvendeztettetek meg.... Még átgondolom, hogyan legyen a friss... eléggé betáblázottak a napjaim, és hát eddig is engedtem már a kísértésnek, s időnként a komik száma rendesen megcsappant... Mindegy... még kigondolom, de majd mindenképpen kiírom, mit döntöttem....

Most viszont jöjjön a részletet...

Puszi,
ZoÉ



Mi a fenét műveltem?... – nemcsak a testem, de a lelkem is sajogni kezdett. Lüktetett a fejem, s minden egyes mozdulat egy pofonnal ért fel.
- Maradj nyugton! – motyogta az álmos női hang. Abban a pillanatban megtorpantam, mert ismerős volt, de egyszerűen nem bírtam összerakni az eseményeke. Olyan alapvető kérdésekre sem tudtam a választ, mint a ki, a hogyan került az ágyamba, vagy egyáltalán én hol a fenében vagyok.
- Hogy kerültél az ágyamba? – sürgetve bukott ki belőlem a kérdés. A mellettem lassan ébredező nő mocorogni kezdett, majd ahogy a haját elkotorta az arcából, úgy ismertem fel az ágyamba fekvő nőt. – Kérdeztem valamit! – ragadtam meg a karját. Meg sem lepődött, viszont az én mérgem egyre gyarapodott. Rezzenéstelen arccal emelte a kezét és az arcom kezdte el simogatni. Egyáltalán nem esett jól az érintése, felfordult a gyomrom, feltehetőleg az est alatt elfogyasztott nem csekély mennyiségű alkoholnak köszönhetően.
- Éjszaka összefutottunk… és cseppet sem volt ellenedre a dolog...


54. fejezet - The show must go on

Sziasztok,


hát megérkezett a folytatás! Reményeim szerint ez a fejet kárpótolni fog benneteket az előzőekben ért sokkok miatt, bár lehet, hogy tévedek. A lényeg, hogy igyekeztem minden felmerülő kérdésre választ szolgáltatni a fejezettel. Ha mégis marad homályos folt vagy kérdés, akkor ne kíméljetek!
Nagyon köszönöm, hogy még nem adtátok fel és írtatok komit is! Mostanában kicsit elhanyagoltam a válaszokat, de most pótolnám.

- Ancsa! Köszönöm a komid! Nyugi, nem gondollak egy nyávogó nőszemélynek, sőt nagyon tetszik, ha megmondod őszintén, mit gondolsz. A kövi fejezetben igyekeztem magyarázni, hogyan romlott el Flóra és Franco boldogsága. De még mennyire hogy Flóra eszébe jut Rob!
- Elena! Már kitaláltam, hogyan alakul majd a folytatás. Egyetértek, hogy Flóra nincs könnyű helyzetben, de igazság szerint ő kuszálta össze a dolgokat, szóval neki is kell cselekednie és helyre tenni a dolgokat. Az pedig rajtam múlik, mennyire könnyítem vagy nehezítem meg a helyzetét.
- Bulika! Senki sem mondhatja, hogy NEM izgalmasak a részek. Remélem, hogy a következő rész nem lesz ennyire sokkoló számodra, vagy mégis?
- Alice! Már érkezik a folytatás és remélhetőleg valami hasonlóra számítottál. Amúgy teljesen jól látod a dolgokat, s igazság szerint nem akartam túl sokáig húzni a dolgokat, mert hát ez elsősorban Flóra és Rob története.
- Pixiem! Bizony-bizony! Nagyon szépen köszönöm a segítséget!
- Klau! Szerintem a fejezet második fele kifejezetten tetszeni fog Neked! Nagyon köszönöm a karakterek nevében is.

Jó olvasást!
Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ




„Furcsa, hogy a kor előre haladtával az ember mennyire másképpen gondolkodik a sorsról és a végzetről. Fiatalon még meg vagyunk győződve arról, hogy az élet csupa választási lehetőség. Ott állunk megannyi ajtó előtt, kinyitunk egyet, mögötte még több ajtó, ott is választunk egyet és így tovább. De nemcsak azt választjuk ki, hogy mihez akarunk kezdeni, hanem azt is, hogy mivé akarunk válni. És igazából még az sem zavar, ha hangos csattanással időről időre bezárul mögöttünk egy ajtó. Ahogyan az sem, hogy az ajtók közül sok ugyanoda vezet, ahová történetesen egy másik is. És az sem baj, ha az ajtó zárva van, hiszen ott van a többi, lehet újra próbálkozni. Az, hogy a választási lehetőség csupán illúzió, fel sem merül bennünk, hiszen csak azt akarjuk megtudni, hogy mi van az ajtó mögött, a mögött, amiről azt reméljük, hogy közelebb visz a titok nyitjához. Amíg ifjú az ember, így tekint az életre. Aztán valamikor, amikor az ember nagyjából az élete feléhez ér, megváltozik. Kétségek, csalódások, kudarcok, felesleges ismétlődések veszik át a kíváncsiság helyét. Lassan kezdjük felfogni, hogy már több ajtó van zárva előttünk, mint ahányon még benyithatunk. Egyre többet tekintünk hátra, ahelyett, hogy előre néznénk. Ami eddig jelentéktelen volt, annak hirtelen óriási súlya lesz.”
(Richard Russo)
Flóra
Los Angeles, 2011.10.10.

A csukott ajtót fixíroztam, egyszerűen nem mertem kopogni. Az elhatározással a tarsolyomban érkeztem meg, s mégis minden egyet lépéssel, mely a bezárt ajtóig vitettek, egyre jobban meginogtam. Egyre jobban elbizonytalanodtam, annak ellenére, hogy igen is akartam Őt, mindennél jobban. Mint egy tinédzser, egy csitri, úgy éreztem magam. Izzadt a tenyerem, a gyomrom egyre kisebbre zsugorodott össze, miközben az izgalom felpezsdítette a vérem. Lassan emeltem fel a kezem, miután elszántam magam és végre kopogtam. – Hogy jutottam el idáig? – suttogtam magamnak.


„Robert Pattinson hivatalos közleményben megerősítette a felröppenő híreket:
„Véget ért a házasságom. Elválunk...”
Amilyen gyorsan jött, oly gyorsan vége is szakadt a nagy szerelemnek?…
Robert már meg is találta a vigaszt? Vagy más okok is vannak a háttérben?…”


Nehezen kaptam levegőt, remegő kézzel tartottam kezemben a színes papírlapot, mely ékes bizonyítéka volt az elkövetett hibámnak. – Hát ennyi! Végleg vége! Rob már nem kér többet belőlem. – a gondolat hatására egyből kibuggyant az első könnycseppem. Végig futott az arcomon, majd a papírlapon landolt, elmaszálva a precízen nyomtatott betűket.
Némán álltam és egy-egy könny futott végig az arcomon. – Ezt akartam. – jelentettem ki magamban utalva a megjátszott házasság alól való feloldozásra. – Ezt akartam? – csakhogy most már teljesen elbizonytalanodtam. Kuszán összefolytak a múlt és a jelen érzései, élményei. Hirtelen nem tudtam, mi a fene van velem. Nagy levegőt vettem és igyekeztem megnyugodni. A nagy sóhajok valamelyest könnyítettek néhány pillanat erejéig a lelkem terhein, azonban újra és újra mégis egy éles szúrást éreztem.
- Csakhogy előkerültél! – csattant fel Franco. – Hova a fenébe rohantál?
- Csak sétáltam egyet. – vontam meg a vállam, s igyekeztem a könnyeim nyomát eltűntetni.
- Jó akkor most rád érek… - húzta mosolyra a száját, de egy cseppet sem tudtam értékelni a humorát. Sőt inkább hátat fordítottam neki. – Mi van? Nem ez volt a bajod? – felháborodással átitatott szavait meg sem akartam hallani.
- Nem! – azonban mégis kicsúszott a számon, de eddigre már Franco megkísérelt megölelni és megcsókolni. – Most nincs kedvem ehhez… - bontakoztam ki a karjai közül.
- Miért kéreted magad? Eddig nem ellenkeztél… - fintorgott egy sort. Megütközve néztem a férfit, aki velem szembe állt. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni.
- Te semmit sem változtál… Ugyanolyan szemét vagy, ha már túl megszokott és kényelmes a kapcsolat, amiben éppen vagy… - bukott ki belőlem.
- Mit vagy meglepve? Tudtad, nagyon jól, én ilyen vagyok! Régen is ilyen voltam, és most is ugyanaz az ember voltam, mikor hozzám futottál, vagy amikor az újratalálkozásunk óta először dugtalak meg… - szemrebbenés nélkül vetett oda nekem, egy csepp megbánás sem volt a szavait illetően.
- Most már tudom, hogy tévedtem. Nagyon nagy hülyeség volt engednem neked. Rohadt nagy tévedés vagy az életemben! – a kezdeti dühös hangnemem helyett a csúfos beletörődés lett rajtam úrrá. - Pedig hittem benne, hogy minden más lesz… Az elején talán tényleg úgy tűnt… - könny szökött a szembe, mert végre felnyíltak a szemeim és megláttam Franco igazi oldalát. Eddig valamiféle cukormáz vagy alattomos köd homályosította el az igazságot, pedig mindvégig ott volt előttem. – Csak egyetlen dolgot árulj el, miért csináltad ezt? Miért vetetted be a nagy csábítós mutatványt? Miért játszottál velem megint? Miért akartál visszaszerezni, ha ennyire nem számítok neked?
- Hát nem érted? Az egész nem szólt másról, mint arról, hogy újra az enyém legyél… Enyém és senki másé… Legfőképp ne azé a ficsúrért! Újra az én ágyamba tudjalak. – hirtelen fejbekólintott a felismerés. – Robnak végig igaz volt! – Dühített, hogy egy mafla színész csak úgy megkapott és képes voltál hozzá is menni. Izgalmas játék volt, míg megkaptalak… - s ez volt az a pillanat, mikor tényleg tudtam, semmi sem köt ehhez a férfihez.
Sarkon fordultam és a háló fele siettem. Minél előbb el akartam innen tűnni, mert legszívesebben elsüllyedtem volna a saját hülyeségemtől. Elhagytam és megbántottam azt a férfit, akinek fontos voltam, aki tényleg törődött velem, aki gyengéd és odaadó volt velem, aki nem azért akart maga mellett, mert birtokolási vágyán képtelen volt uralkodni.
- Most mit csinálsz? – hallottam a hátam mögül a megdöbbent hangot. Mégsem foglalkoztam vele.
- Szerinted? Minek látszik? - Csak még gyorsabban szórtam bele a táskámba a magammal hozott holmikat. Nem számított, hogy úgy gyűrtem össze a felsőket, a sortokat vagy a nyári ruhát.
- Flóra, hallod? – kapta el a kezem, mikor éppen be akartam húzni a táska cipzárját. – Hova készülsz?
- Engedj! Hagyj! – vetettem oda nagyon is szúrós pillantások közepette. – Elmegyek!
- Nem engedem! Nem engedlek! – szorította meg a bilincsként a kezét a karomon.
- Nem érdekel, te mit akarsz… Én most megyek! – rántottam ki a kezem a kezéből. Franco szikrákat szóró pillantásai közepette kaptam fel a táskám és a maradék holmimmal a kezemben a bejáratot céloztam meg. Franco csak néhány lépéssel követett.
- Ha most kilépsz azon az ajtón… - megtorpantam az ajtóban, a kezem már a kilincsen volt. – Ha kilépsz, akkor engem elfelejthetsz! – A nyelvem hegyén éreztem már a szavakat, részben ki akartam mondani, mit gondolok, részben pedig tartottam volna magam ahhoz az elvhez, hogy okosabb vagyok, ha csendben maradok. De az utolsó pillanatban, mikor Franco-ra néztem, egyből megeredt a nyelvem.
- „Tévedés volt azt képzelni, hogy a szerelem örökké fog tartani. Tudhattuk volna, hogy egyszer elmúlik. Már a felületes megfigyelés is elegendő annak belátásához, hogy ha a szerelmi láz tartós lenne, mindannyian bajba kerülnénk. Komoly megrázkódtatást jelentene ez az üzleti életben, az ipar, a vallás, az oktatás és a társadalom minden területén. Miért? Mert a szerelmeseket valójában semmi más nem érdekli. Ezért is nevezzük ezt az állapotot "megszállottságnak".(Gary Chapman) - fájdalmasan ejtettem ki a szavakat, és ezzel tényleg végleg búcsút vettem Franco-tól egyszer s mindenkorra. Kiléptem az ajtón, s most először éreztem úgy, hogy a mögöttem becsukódó ajtó végleg lezártam életem egy olyan részét, amelyhez mindeddig ragaszkodtam, még akkor is ha csak fájdalmat okozott nekem.
- Vége… - sóhajtottam fel. Egyszerre voltam felszabadult és lehangolt. – Soha többé nem engedek neki!
A hirtelen jött szabadságtól megrészegülten lépkedtem, sőt inkább siettem az üresen várakozó taxi felé. Bevágódtam a hátsó ülésre és sürgetve kértem a sofőrt, hogy mielőbb a reptérre vigyen. Annyi minden kavargott bennem, s nem is tudtam, igazság szerint, mit csináljak. Egyik részem mielőbb Rob-hoz akart volna rohanni, hogy térden csúszva előtte a bocsánatát kérjem, és valamilyen módon kibékítsem. Talán még semmi sincs veszve. De a gyomrom szinte azonnal összeugrott, ahogy a cikkre és a képekre gondoltam. Láttam arról a bizonyos jótékonysági eseményről készült fotókat, melyen Rob kifogástalanul jelent meg, viszont az est végén valakivel távozott. Ugyan a képekből nem derült ki, hogy ki lehetett az az ismeretlen nő.
A reptéren céltudatosan haladtam a mosolygós nő felé, hogy mielőbb felkerülhessek egy gépre. Los Angeles-be szerettem volna egyenesen repülni, csakhogy egyik gépre sem tudtam feljutni. A mosolygós nő kitartóan keresett nekem egy járatot, azonban csak másnapra tudott volna helyet biztosítani nekem.
- Köszönöm, nem! – valami megoldáson törtem a fejem, de valahogy csak nem akart jönni az az isteni szikra. – Melyik a legkorábbi járat, ami indul?
- British Airways Londonba tartó járata. – felemelte a fejét és várakozóan várta az utasításom. – Kéri a jegyet?
- Legyen! Köszönöm! – bólintottam rá és már intézkedett is a jegyemet illetően.
A várakozás és a repülőút alatt azon gondolkoztam, hogy nem véletlen, hogy pont most Londonba sikerült csak jegyet szereznem. Talán jobb is így, hogy lépésről lépésre haladok, mert így legalább megfontoltan tudok cselekedni és nem ész nélkül a saját vesztembe rohanok, úgymint az Franco-val tettem. Ráadásul, ahogy Franco bűvkörébe kerültem, úgy feledkeztem meg minden másról, mely fontos volt nekem. A családomról, a barátaimról, a munkámról és a futamokról is. - Sok helyrehoznivalóm lesz! – dőltem hátra az ülésen és lázasan dolgozott az agyam, hogyan teljesítsem mindezt.



Szokatlanul hűvös volt az időjárás Londonban. Szerencsére hamar sikerült taxit szereznem, így nem kellett sokáig fagyoskodnom. A napsütés és meleg után elég erőteljes váltás volt a kissé csípős időjárás. A taxiban ülve előkotortam a mobilom, mely hosszú idő óta kikapcsolva lapult a táskám alján. Egész pontosan azóta, hogy elhagytam Robot, annyira lefoglalt Franco, hogy még erről az idegesítő kis masináról is megfeledkeztem. Félve ütöttem be a számjegyeket, hogy újra életre keljen. Ahogy számítottam rá rengeteg üzenet várakozott arra, hogy végre elolvassam és a hangpostám is megtelt. Gyorsan átfutottam a listát, s tátott szájjal néztem, mennyien kerestek. A családom minden tajga hívott, Cosmo, Gemma, Heiko, Demo, a lányok is sorra, sőt még Rob számát is felfedeztem a listában. Elérzékenyülten néztem a nevét és a számát. – Ez mégis csak jelent valamit?
A saját házam előtt szálltam ki a taxiból. – Hazaértem! – Jó érzés volt, de valami roppant módon hiányzott nekem. Akkor még nem tudtam mi, akkor még csak a hiány érzése volt bennem. Előkotortam a kulcsom, és igyekeztem minél előbb bejutni egy kellemesebb hőmérsékletű házba. A sofőr készségesen és némi borravaló fejében segített behordani a bőröndjeim. Miután kifizettem a férfit és becsuktam mögötte a bejárati ajtó, akkor fedeztem fel a másik bőröndhalmot.
- Csakhogy előkerültél te lökött tyúk! – lépett ki az egyik szobából Cosmo. – Már kezdtem azt hinni, hogy a hadsereget kell rád uszítanom, hogy megkerül. Hol a fészkes fenében voltál? – Cosmo a dühöngése ellenére a karjaiba zárt. Szorosan öleltem és hirtelen minden érzés egyszerre nehezedett rám. Pár pillanattal később már azt vettem észre, hogy a vállaim vadul rázkódnak és erősen kapaszkodom Cosmo-ba, aki a hátamat simogatta. – Jól van, Virágszál, nem akartalak bántani… Kérlek, szépen ne sírj!
- Oltári hülyeséget csináltam… - szipogtam, míg a könnyek megállíthatatlanul futottak végig az arcomon.
- Tudom, hidd el, tudom. – ölelt át még szorosabban. – Viszont jobban aggódnék, ha nem jöttél volna rá magad… De hogy a francba dőlhettél be annak a mocsoknak?
- Nem tudom… - suttogtam lesütött szemekkel, hiszen beláttam a tévedésem.
- Jó hát mindig is abban volt a legjobb, hogyan tegye a szépet… De ha még egyszer csak a közeledbe megy, vagy rád néz, akkor agyoncsapom!
- Nem kell fenyegetőznöd, bár értékelem… Most tényleg megtanultam a leckét!
- Jaj, Cosmo, most éppen miért morogsz? – sétált le Gemma a lépcsőn, a fülén telefonnal. – Maddie! Itt van! Flóra hazajött! Később beszélünk, miután jól kifaggattam! Puszi! – lecsapta a telefont, és hozzám rohant. Cosmo elengedett és most Gemma ölelgetett meg. – Úgy hiányoztál! Miért nem vetted fel azt a rohadt mobilt? Hol a pokolban jártál? Mindenki téged keresett… Mi a csuda történt veletek Robbal? Ez most komoly, már el is váltatok?
- Szívem, engedd szóhoz jutni is! Akkor talán még válaszolni is fog! – nyomott egy puszit Cosmo Gemma arcára. Elmosolyodtam, s végre kissé megnyugodtam. Megtöröltem a szemeim és a kanapéra telepedtünk.
- Mindenekelőtt inkább ti meséljetek! Merre jártatok? – Cosmo és Gemma egymásra nézett, szavak nélkül beszélhették meg választ, mert a legjobb barátom mindössze csak egyet bólintott, míg Gemma lehajtott fejjel nyögte ki a választ.
- Robnál… - ahogy meghallottam a nevét egyből elakadt a lélegzetem. Cosmo némán felállt a kanapéról, a fogasig sétált. A kabátja zsebéből egy borítékot húzott el, melyet nekem nyújtott át. A lezárt boríték egy kissé meggyűrődött, de kíváncsian forgattam meg az ujjaim között. Az ismerős volt az írás, mely rajta szerepelt: ”Flórának…”
Sietve nyitottam ki a borítékot, s hajtottam szét az összehajtott fehér papírt. Visszafojtott lélegzettel kezdem olvasni a sorokat…


Drága Flóra,

talán meglep, talán nem, de kötelességemnek éreztem, hogy megírjam ezeket a sorokat, még akkor is, ha megkésve kapod meg a levelem. Persze külön köszönet Cosmo-nak, hogy futárkodik.
Visszatérve a lényegere bizonyára már értesültél a közleményemről. Sajnálom, hogy csak a sajtóból értesülsz, de nem volt más választásom. Döntöttél, mégpedig úgy, hogy kilépsz az életemből. Elfogadtam a döntésed, elengedtelek, még akkor is, ha hatalmas fájdalmat okozott nekem az elszakadás tőled. Ehhez hozzá tartozott az is, hogy a fiktív házasságunknak is véget vessek. Meg kellett tennem, érted és önmagamért is. TE is és én is minden kötöttség nélkül új élet kezdhetünk. Ki kellett adnom a közleményt, máskülönben benne ragadtam volna a múlton való merengésbe, és csak azon járt volna az eszem, mi lehetett volna.
Későn nyíltak fel a szemeim, későn ismertem fel az érzéseim, melyeket már nem volt lehetőségem megosztani veled. Beléd szerettem. Észrevétlenül beloptad magad a szívembe és teljesen behálóztál. Csak későn jöttem rá, mit jelent számomra a jelenléted és a hiányod. Ha elég bátorságom lett volna, ha időben észhez térek, akkor talán semmi sem alakult volna így. Talán megvallottam volna neked az érzéseim, s akkor talán egyszer a közös úton, egyszer a megjátszott házasságunk is valóra vált volna. Igazivá váltottam volna, sőt bármit meg adtam volna neked.
Sajnálom, mérhetetlenül sajnálom, hogy nem így alakult a mi történetünk és mindez már csak egy múló álom marad. Így nem marad más, mint az, hogy végérvényesen elengedjelek, hogy boldog lehess a választottaddal.
„Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és örömet szereztél nekem, köszönöm, hogy szerettél, és elfogadtad az én szeretetemet. Köszönöm az élményeket, az emlékeket, amelyeket életem végéig féltő gonddal megőrzök. És főleg köszönet illet, amiért megmutattad nekem, hogy eljön az idő, amikor elengedhetlek.” (Nicholas Sparks)

Légy boldog! Csók,
Rob


Hosszú percekig csak meredten néztem a kezemben tartott papírlapot. - Beléd szerettem. – ismételte a hang a fejemben, sőt egyenesen üvöltötte. – Belém szeretett. – elérzékenyülten pislogtam, ezzel szerettem volna megakadályozni a könnyeim. - Szerelmes.
- Most mit csináljak? Mit tegyek? – néztem a barátaimra, akik halvány mosollyal figyeltek engem. A gyönyörű sorok és az idézet teljesen megmelengette a lelkem. Mindazok ellenére, amit vele tettem, Rob mégis levelet írt nekem. Egy csodálatos levelet.
- Szerintem tudod, mit kell tenned. – Cosmo bólogatva és roppant határozottan jelentette ki.
- Egy kérdés van, amire végre őszintén válaszolnod kell! Szereted Robot? – Gemma Cosmo-hoz bújt, míg a válaszomra várt.
- Szeretem Robot? – ismételtem meg a kérdést, melyre egyre sürgetőbben válaszolnom kellett. Ahogy kimondtam Rob nevét, és rá gondoltam egy megnyugtató érzés áramlott szét bennem. – Igen… Szeretem… Szeretem Robot… - meglepődve, de mérhetetlen örömmel ejtettem ki a vallomást.
- Akkor tudod, mit kell tenned! – kacsintott rám Cosmo.
- Igen, harcolnom kell Robért! – elszántan jelentettem ki. Még nem lehet minden veszve, ha Rob ilyen levelet küldött nekem. Csak úgy nem léphet tovább, csak úgy nem engedhet el. Meg fogok tenni érte mindent, hogy megbocsásson. Aztán elölről kezdjünk mindent. – Szeretlek, Rob! – öleltem magamhoz a levelet, míg a boldogságtól egy könnycsepp mégiscsak legördült az arcomon.
- Nah, végre, hogy megjött az eszed, te lökött liba! – mindhárman felnevettük, de tudtam, hogy igaza van Cosmo-nak. S ezért sem vettem a lelkemre, sőt hálás voltam, mert ők is biztattak, hogy harcoljak és szerezzem vissza a férjem.



- Hogy jutottam el idáig? – suttogtam magamnak. – Hosszú és sűrű napokon keresztül, illetve Cosmo-nak köszönhetően, aki jegyet foglalt nekem L.A-be és elárulta, hogy hol találom Robot. – adtam meg magamnak a választ. Türelmetlenül kopogtattam ismét, de csak később volt szerencsém meghallani a túloldalról a motoszkálást, sőt talán még egy „Megyek!” is elhangzott. A percek, melyeket várakozással töltöttem egyszeriben lelassultak, szinte megállt az idő. Az izgalom és a pánik már korábban beférkőztek a bőröm alá, s most már kellőképp működésbe léptek.
A következő pillanatban kitárult előttem az ajtó. A meglepetéstől felkaptam a fejem, és mivel Rob állt velem szembe tovább már nem gondolkoztam. Nem húztam feleslegesen az időt, hanem lendületből a nyakába ugrottam. A másodperc tört része alatt cselekedtem, az ajkaimat a szájára tapasztottam. Megcsókoltam úgy igazán, csakhogy Rob vissza sem csókolt. Teljesen ledermedt az érkezésem okozta sokkban. Aztán varázsütésre magához tért, csakhogy roppant zavart lett. Felfogta, hogy tényleg itt vagyok, de tapottat sem mozdultunk, amit ugyancsak nem értettem.
- Flóra… - zavartan ejtette ki a nevem, de még ez is elbűvölt. Tétován kereste a szavakat.
- Rob… Beszélni szeretnék veled! – igyekeztem most is olyan magabiztos lenni, mint eddig és kitartani az elhatározásom mellett, hogy harcolni szeretnék érte. – Megkaptam a leveled… - már majdnem kiböktem volna a vallomásom, mikor az ismerős hangok megakadályoztak benne.
- Rob… - valahonnan a lakás belsejéből a hívogató hangok hallatszottak. – Rob… - ismerős volt a hang, de bizonytalan voltam a hang tulajdonosát illetően. – Nem láttad a felsőm? Hova dobtad? – a szőke szépség a lépett elő az egyik ajtó mögül. Zilált hajjal, mezítláb került elő. Farmer volt rajta és melltartó. Sarah szégyentelenül a felsőjét kereste, ekkor fedezett fel bennünket. Farkas szemet néztem velem, s még egy halvány mosoly is megjelent az arcán, mikor látta, milyen rosszul érint engem a jelenléte.
Egy lépést rögtön hátráltam. Rob öltözéke nem volt ennyire szembetűnő. Az imádott szakadt farmerját és az egyik kinyúlt, kifakult pólóját viselte, bár tényleg gyűröttebb volt a kelleténél. Néhány másodperci tanulmányoztam Rob arcát, aztán a szemében láttam azt, amit ruhájuk állapota is egyértelműen közölt velem.
- Hiba volt… - elcsuklott a hangom, nem tudtam végigmondani. Összeszorult a torkom, alig akart egyetlen hang kijönni rajta, de erőt vettem magamon. –Hiba volt idejönnöm… - sarkon fordultam és igyekeztem mielőbb eltűnni. – Elkéstem…


„Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor "szakítanak"? A magyar nyelv szavai pontosak, érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig odafigyelni; tehát; két ember elválik egymástól, "szakítanak", s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt... asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakadt, mert szakítottak, s most már nem tartja őket... Valahogy így szakadt el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi, Juliskától. Most bámulnak az égre, s azt hiszik, a szakítás magányügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.”

(Márai Sándor)