Novella 4.10 - Összetörve (Befejező rész "B" verzió)

„Valamiért mindig képesek vagyunk elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg újra... Hogy Ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani, összetörni. (...) Aztán megint csalódunk, és már nem is értjük, hogy miért hiszünk újra. Hogy honnan az istenböl van erönk ahhoz, hogy újra fel tudjunk állni, leporoljuk magunkat, felhúzzuk a cipellönket, és tovább tipegjünk. Kezdetben megtörten, csalódottan, hitetlenül. Ám idövel valami mégis történik. Megtörik a jég, jön egy mosoly, meg még egy, aztán úgy a harmadiknál már nem tudod figyelmen kívül hagyni. Van, ami nagyobb, mint te. Hatással van rád, és nem tudsz ellene mit tenni. Akaratlanul is magad mögé hajítod a lakatot, kinyitod a szíved, mit sem törödve azzal, hogy mit kockáztatsz, hogy talán ez is egy a többi közül.”

(Oravecz Nóra)

***

Camilla boldog mosollyal és élvezettel sétált végig a jártán a ragyogó napsütésben. Mindkét karján csomagok lógtak, és még mindig nem végezett. Lendületes léptekkel haladt a kocsijához, s gyors mozdulatokkal pakolt be mindent a csomagtartóba. A színes csomagok ott sorakoztak, s már csak néhány apróság beszerzése maradt hátra. Éppen beszállt, mikor megszólalt a mobilja.

- Szia, Édesem! Mit szeretnél? – könnyed és vidám hangon beszélt, míg elhelyezkedett az ülésen és a dokkolóba illesztette a telefonját. – Ugye nincs baj?

- Nincs semmi baj. Csak meg szerettem volna kérdezni, merre jársz. – elégedett hangon ejtette ki a szavakat. – Elég régen elrohantál, s még csak egy csókra sem volt időnk…

- Szeretlek, és ha hazaérek, akkor majd valahogy bepótoljuk… - Camilla pajkos játékba kezdett, s sikerült felhúznia a férfit.

- Szívem, ne tégy könnyelmű ígéretet és igyekezz haza! – a férfi szavait valamiféle zaj szakította félbe, s köszönés nélkül nyomta ki a telefont. Camilla lelki szemei előtt megelevenedett a vágyakozó férfi alakja. Aztán anyai szíve és aggodalma egy pillanat alatt elhatalmasodott rajta. Bár tudta, hogy semmi baj nem történhet.

Miután Camilla megnyugtatta magát vett egy nagy levegőt. Elhatározta, hogy még gyorsabb tempóra kapcsol, s beszerzi a maradék apróságot. Tökéletesre szerette volna szervezni a születésnapi partit, hiszen az életében a legfontosabb személyt köszöntötték volna. Ugyanakkor az ehhez hasonló események fontosak voltak Camilla szüleinek, mert ilyenkor vették a fáradtságot, s az óceánt átrepülve látogatták meg a lányukat. S ilyenkor kritikus szemmel vizslattak mindent a szülők, s ha valami nem tetszett nekik, akkor a negatív véleményt nem rejtették véka alá. Tehát Camilla-n egyre nagyobb volt a teher. Egy újabb nagy levegőt vett, majd lendületesen csatlakozott az utca forgatagához.

Majdnem egy órával később a lány elégedetten lépett ki az utolsó üzletből. Reggel óta talpon volt, már nagyon régen volt az a bizonyos reggeli kávé. Olthatatlan vágyat érzett rá, így aztán nem az út mellett parkoló kocsi, hanem a sarkon lévő kávézó felé vette az irányt. Verőfényes nyári napsütés szinte elvakította a lányt, de ez egyáltalán nem zavarta. Ez volt az egyik oka, amiért olyannyira szerette Los Angeles-t. Az első hetek, sőt talán még a hónapok nehezen teltek el a lány számára, hiszen minden idegen volt számára. Csakhogy tudta, hogy szüksége van a változásra, az élete múlik rajta. Nehéz döntés volt, de évek múltán már egy cseppet sem bánta, hiszen végre boldog lett.

A múló hónapok kemény munkájával Camilla beilleszkedett, új munkája és új barátai lettek. Persze Nate-ről sosem feledkezett meg, mindig tartották a kapcsolatot, csakhogy az óceán elválasztotta őket. De mindig tudtak a másikról. Nate életében jöttek és mentek a barátnők, míg végül találkozott Viola-val. Olyan komolynak bizonyult a kapcsolatuk, hogy végül eljegyezték egymást, hónapokkal később pedig egybekeltek. Camilla örömmel fogadta a barátja boldogságát, s készségesen segédkezett a szervezésben.

A lányt kissé elvakította a kávézó ajtaján tükröződő fény, s óhatatlanul ütközött neki a férfinak. A két test egymásnak ütközött, aztán a férfi kapott Camilla után, nem hagyta, hogy elessen.

- Bocsánat! – elmosolyodva emelte fel a fejét a lány. A férfi baseball sapkát viselt, és kissé gondozatlan szakállat. Camilla ahogy a szótalan férfit nézte valami ismerőset látott a tekintetében. S ettől csak még inkább zavarta, hogy a férfi még mindig nem engedte el. – Kérem, elengedne? – a lány kibontotta magát, s már lépett volna tovább, mikor a férfi utána nyúlt. A kezét érte el, s bilincsként fonódtak rá a hosszú ujjak.

- Cam… Camilla… - suttogta a meglepett férfi.

- Igen? – meglepetten nézett vissza a lány. Nem tudta, honnan ismeri a férfi, hiszen nem emlékezett rá.

- Gyönyörű vagy… - áhítattal suttogta a férfi, s most már Camilla is tudta, ki ő.

- Dylan… - a lány úgy kapta el a kezét, mintha az érintés égetné. – Sajnálom, de mennem kell… - azzal már lépett is tovább. Nem akart beszélni ezzel a férfival, nem akart rá emlékezni sem.

Az ajtóhoz lépett, s még a kávét is elfelejtette, mivel teljesen elterelte ez a váratlan találkozás gondolatait. Sietős léptekkel a kocsijához igyekezett. Már kevésbé fájt az emlékezés, már kevésbé fájt a férfi emléke, azonban mégis felkavaró volt. Annyi év eltelt anélkül, hogy akárcsak valamit is hallott volna Dylan-ről. Talán a véletlen, talán a sors rendezte úgy, hogy még csak egy apró hírmorzsa se jusson el a lányhoz. Most viszont itt volt, teljes életnagyságban. Persze változott, az arca kissé beesettebb, soványabb lett az egész alakja. Hajdanán sem volt izompacsirta, mégis akkor sokkal izmosabbnak hatott. A haja is most hosszabb volt és a szakáll, mely teljesen elfedte az arca jó részét. S mindezt pár pillanatnyi találkozásból szűrte le Camilla.

A kocsi mellett ácsorogva kutatott a táskájában a kissé feldúlt lány, a kocsi kulcsát sehogy nem tudta megtalálni. Átforgatott mindent, mégsem jött elő az az átkozott kulcs.

- Camilla, kérlek. – összerezzent a neve hallatán, melyet Dylan olyan különleges módon tudott kiejteni, amit senki mástól nem hallott. – Csak beszélgetni szeretnék veled…

- Miért? Dylan miért? – ismételte a lány fájdalmas hangon. Az emlékek hívatlanul előre nyomultak a lány elméjében, s meg is elevenedtek.

- Szeretném tudni, mi történt veled… - Dylan zsebre dugta a kezeit, a vállait kissé megemelte. Teljes alakja bűnbánatról tanúskodott. – Egy kávé? Ebéd? Bármi! – kérlelte a férfi Camilla-t.

- Sietnem kell… Nem tudom, hogy egyáltalán jó ötlet-e. – nyögte ki nagy nehezen Camilla.

- Kérlek, gondold át! Minden délután a Westwood Parkban sétálok és ücsörgök. A teniszpályák felől… - motyogta Dylan lehajtott fejjel. – Gondold át, és ott megtalálsz! Szép napot! – még egy utolsó kissé erőltetett mosoly után Dylan elsétált. A férfi távolodó alakját Camilla addig nézte, míg az utca forgataga be nem szippantotta.

Camilla kissé összezavarodva ülte be a kocsiba, és jó néhány percig csak ücsörgött. – Miért? – ismételte meg a kérdést. – Miért kellett felbukkannod? – markolta meg erősen a kormányt. Nem akarta, mégis egy könnycsepp kigördült és végigfutott az arcán. A szeméhez kapott és megakadályozta, hogy újabb kicsorduljon. Aztán megszólalt a mobilja. Nagy levegőt vett, majd a füléhez emelte a készüléket.

- Kicsim, minden oké? Ugye már hazafelé tartasz? – az aggódó férfihangnak sikerült elterelnie a lány figyelmét.

- Sietek haza. – Camilla enyhén elmosolyodott. – Csók, édesem! – kinyomta a telefont s hazafele tartott.

Egész úton Dylan járt a fejében, egyszerűen képtelen volt továbblépni. Egészen hazáig rágódott azon, hogy találkozzon-e a férfival. Ahogy töprengett úgy rájött, hogy talán mégis el kellene mennie, de a következő percben már meg is gondolta magát. Nagyot sóhajtott, mert nem jutott előbbre a gondolataival. De tovább nem tudott ezzel foglalkozni, mivel hazaért. Lassított, majd pedig a felhajtón parkolt a ház előtt. Kiszállt a kocsiból, s ekkor kivágódott a bejárati ajtó.

- Mami, mami… - harsogta a vékony hang. Futva közelített az apróság. Amint elérte az anyukáját a lábait ölelgette.

- Szia, kicsikém! – hajolt le Camilla, de annyira kapálózott a kicsi, hogy felemelte.

- Gyere Lucy, ne a mami cipeljen! – lépett Camilla mellé a férfi. Egyből átvette a kislányt, és csókot nyomott a lány szájára.

- Jeremy, nincs semmi baj. – ölelte meg a párját a lány. – És mit csináltál kicsikém?

- Rajzoltam a mamával, apával fogócskáztam… és a nagypapával tévéztem…

Boldogan nevetgéltek, s Lucy annyira követelte az anyja figyelmét, hogy teljesen lekötötte azt. Jeremy hordta be a csomagokat, míg Camilla a kicsit etette meg. S miután a kicsi teljesen elfáradt és elpilledt az anyja lefektette. Ekkor elérkezett a pillanat, hogy feldíszítsék a lakást, és előkészítsenek mindent a szülinapi ünneplésre. Camilla és Jeremy szülei is megérkeztek a hotelből. Úgy tűnt, hogy a nagyszülők megértik egymást, s jól kijönnek. A nappaliban iszogattak, míg Camilla és Jeremy a konyhába készültek elő.

- Camilla, mi történt ma veled? – Jeremy a lány hátához simult és úgy ölelte magához. Közben finom csókokkal hintette be a lányt.

- Mire gondolsz? Nincs semmi. – letett mindent a kezéből. Terelt, és bízott benne, hogy a férfi elhiszi.

- Tudod te nagyon jól! – lassan megfordította a lányt a kezei között, s mikor szembe voltak egymással, akkor szerelmes csókot váltottak. – Valami felkavart, valami bánt. Rágódsz valamin. Ismerlek, és szeretlek. Nekem bármit elmondhatsz!

- Mielőtt hazaindultam volna, valakivel összefutottam. – kezdett bele a lány, s mintha úgy érezte volna, hogy megkönnyebbült. – A múltamból bukkant fel valaki, találkozóra hívott. Beszélni akar velem és nem tudom, mit tegyek. Elmenjek vagy ne?

- Ezt neked kell eldöntened. – jelentette ki Jeremy.

- De ha elmegyek? Vagy ha nem? – töprengett hangosan a lány.

- Édesem, szeretlek és bízom benned. Azt elmondhatom, hogy talán okkal futottak össze, másrészt a múltad lezárásában is segíthet, ha találkozol vele…

- Ezért szeretlek olyan nagyon! - Camilla mosolyogva hajolt a férfi ajkaira. A szerelmes csókot követően Lucy felbukkant s a szülők, nagyszülők megkezdhették az ünneplést.

Másnap Camilla csak nagy nehézségek árán tudod megnyugodni. Kissé idegesen készülődött, de belátta, hogy ezen túl kell esnie. Le kell zárnia a múltját, mert ha nem így tesz, akkor örökké kísértheti. Jeremy próbálta megnyugtatni Camilla-t s a lelkére kötötte, ha bármi baj van, akkor hívni fogja. Majd egy szerelmes csókkal köszöntek el egymástól.

A parkig zökkenőmentes volt az út, s miután Camilla leparkolt hosszasan ücsörgött, mert nem volt teljesen biztos benne, hogy jó helyen jár. Csakhogy néhány pillanat múlva valóban feltűnt Dylan. Farmert, pólót, dzsekit és baseball sapkát viselt. Lassan sétált végig az ösvényen a fák hűs árnyékában. A parkban játszadozó gyerekeket, a kutyasétáltatókat és a szerelmes párokat figyelte. Aztán kicsit arrébb sétált és egy padra telepedett le. Camilla erőt vett magán, s kiszállt a kocsiból. Megfontolt lépésekkel közeledett a pad felé, s ahogy elérte a férfit rájött, hogy megnyugodott.

- Szia, Dylan! – köszönt kedvesen, majd helyet foglalt a férfi mellett.

- Szia! Nem voltam benne biztos, hogy eljössz… - sóhajtott Dylan, s tekintetét a futkosó gyerekekre emelte.

- Nem voltam benne én sem biztos… - vallotta be Camilla.

- Sajnálom, ami a múltban történt. Már mindent, amit korábban mondtam és tettem, azóta is bánom… - Dylan-re egyáltalán nem illő bocsánatkéréssel nyitott. Újabb meglepetést okozott a lánynak.

- Az már a múlt… Úgy érzem, hogy túlléptem rajta. Fájt, pokolian fájt a tudat, hogy csak játszottál velem, mikor én szerettelek. – Camilla a kezét figyelte és a gyűrűjével játszott, így próbált megnyugodni.

- Hidd el, hogy szerettelek, csak akkor még ezt nem tudtam, mit jelent és mekkora kincs. – Dylan a lányra emelte a szemeit. Ismerős vonásokat keresett, s gyorsan tudott váltani a témák között. - Boldog vagy? Azóta megtaláltad életed párját?

- Igen… - kurtán válaszolt, nem akart mélyebben belemenni a magánéletének feszegetésébe.

- Régóta élsz itt? Mikor költöztél ide?

- Miután rendbejöttem a baleset után szükségem volt a változásra. Ez kézenfekvőnek tűnt. – lassan Camilla kíváncsisága is feléledt.

- S veled mi történt? Színészet, filmek, csillogás és siker? – kíváncsiskodott a lány, hiszen egykor ez volt Dylan mindene. A múltban ezek jelentették az állandóságot a férfi számára, s tulajdonképpen ezek okozták Dylan vesztét is.

- Jó ideje nem forgatok… Kiszálltam… - Dylan karba fonta a kezeit, a teste árulkodott helyette: fájdalmas emlékek voltak számára.

- Mi történt? Nem bántad meg?

- Voltam annál mélyebben, mint mikor utoljára találkoztunk… Az életemmel játszottam, de visszarángattak… - vallotta be a férfi a múltja sötét foltjából egy darabkát. – A többivel inkább nem terhelnélek… Hányadik hónapban jársz? – váltott témát hirtelen Dylan. Camilla meglepődött, ezáltal nem is tudott rögtön felelni. – A kávézónál nem voltam benne biztos… De most jobban látszik… - halvány mosollyal nézett a lányra.

- A negyedik hónap végén… - simított végig Camilla a pocakján. – Remélem, hogy kisfiú lesz. A kislányom otthon van az apukájával. Neked van gyermeked? – Camilla ártatlanul tette fel a kérdést, de Dylan-t nagyon rosszul érintette a váratlan kérdés.

- Van egy fiam… - Dylan erősen koncentrált a parkban focizó fiúkra. – Ott középen, a csatár… A szőke kisfiú… - mutatott a focizó gyerekek felé. - Az én fiam. Minden nap kijövök, hogy láthassam Őt, mert az anyja hétvégi apukát csinált belőlem… De mindenért csak magam okolhatom…

- Sajnálom…

- Hidd el, nagyon megszenvedtem azért, hogy ki tudjam mondani: hibáztam. Drog- és alkoholproblémáim voltak. Kiraktak a produkciókból és nem kaptam több ajánlatot. Megzuhantam és elvonóról elvonóra jártam…

- Hosszú utat kell megtennünk a boldogság felé… - sóhajtotta Camilla. – A rehabilitáció alatt rászoktam a gyógyszerekre, depressziós voltam… Nagyon nehezen tudtam újra élni. De aztán találkoztam Jeremy-vel, s értelmet adott az életemnek… Átsegített a nehéz napokon. Miatta és érte élek, meg az én manócskáimért…

- Az akkori barátnőm rövidesen kidobott, mivel hátráltattam az előbbre jutását. Ez is betett nekem. Senki nem volt mellettem, mert mindenkit elüldöztem magam mellől… Marc egy darabig kitartott mellettem, harcolt velem, értem, de feladta… Nem hibáztatom, soha nem is tenném. Sokkal hálásabb vagyok neki annál, sokkal többel tartozom…

- És a kisfiad anyja? – Camilla csodálva nézte a kisfiút. Tényleg az apjára ütött, a vonásai egy az egyben rá emlékeztették.

- Kalandnak indult az egész… Pénzt remélt tőlem, csakhogy velem együtt a karrierem is tönkre ment, így a csillogó és fényűző élet elmaradt… Egy hangszer boltom van, ott dolgozom, amit nagyon szeretek. Néha-néha tanítást is vállalok. Nem sokat keresek, de arra éppen elég, hogy megéljek és fizessem a gyerektartást.

- De boldog vagy és tiszta… Láthatod a fiad felnőni… Ennél nincs fontosabb…

- Nincs…

Lassan abba maradt a beszélgetés, kifogytak a témákból. Mindkettőjük lelke megbékélt, s végre oly hosszú idő után képesek voltak lezárni a múltat. Nem is gondolták, ennyi minden megválaszolatlan maradt bennünk, de most hogy már tudtak a másikról, valamiféle elégedettséggel töltötte őket el. Camilla elengedte a férfit, akit egykor szeretett. Dylan pedig rájött, hogy mindig is szeretni fogja ezt a nőt, akit egykor mélységesen megsebzett.

Vagy félóra csendes ücsörgés után Camilla lassan felállt, s kedvesen Dylan-re mosolygott. Nem mondott semmit, csak bólintott egyet, amit a férfi is viszonzott. Szavak nélkül köszöntök el egymástól, s a lány a kocsijához indult. Megnyugvással sétált, s már egy cseppet sem bánta, hogy eljött erre a találkozóra. Már majdnem elérte a parkoló autót, mikor visszanézett a pad felé. Dylan még mindig ott ücsörgött és a játszadozó gyerekeket figyelte. Camilla végül elrebegett egy visz’ látot. A lelke legmélyén szinte érezte, hogy most játja utoljára látja Dylan-t.

Mindenkinek vannak sebei, némelyeknél felszíni sérülések, némely embereknél mély sebek, melyek sosem gyógyulhatnak teljesen be. Azonban ez az élet, mely néha boldog, néha megsebez, sőt olykor darabjaira tör. Azonban csak kevesen tudnak erőt meríteni és újra felépíteni önmagukat. Hosszú, fárasztó és pokolian fájdalmas folyamat…

„Nem számít, hogyan tervezed meg, ahogy az sem, hogyan képzeled el. Anélkül, hogy tudnál róla, az élet megtalálja számodra azt, amire mindig is vágytál.”

(Tuti gimi c. film)

Novella 4.10 - Összetörve (Befejező rész "A" verzió)

„Az életünk nem csupán a miénk, kötödünk másokhoz, a múltban és a jelenben, és minden egyes büntettel vagy kedves gesztussal jövünk keletkezéséhez járulunk hozzá.”

(Felhöatlasz c. film)

***

Dylan induláshoz készen állt az ajtó előtt, de még mielőtt kilépett volna rajta végigtapogatta a zsebeit, hogy mindent eltett-e. Az egyik zsebében megcsörrentek a kulcsai, másikban kitapintotta a tárcáját. A cigarettás dobozt az öngyújtójával együtt a kabát zsebében volt, viszont a napszemüvegét elfelejtette, így azt még meg kellett keresnie. Hirtelen nem tudta, hol is keresse, de a lakosztályt nem akarta felforgatni. Megállt s pár pillanatig eltöprengett, s felrémlett, hogy érkezése után a nappali asztalára dobott pár dolgot. Jól gondolta, s felkapta a Ray Ban-t. Most már mindene megvolt, így végre elindulhatott.

Az előkelő szálloda folyosóin, majd a hallján sétált végig. Néhány vendég ugyan megnézte, bár ezek csak futó pillantások voltak, ezért senki sem ismerte fel. A hotel bejárata előtt megállt, s várt, mert éppen akkor gördült egy taxi Dylan elé. A férfinek már nem volt ideje rágyújtani, pedig minden vágya egy cigaretta volt. Hosszú napok álltak mögötte, de most semmi más nem számított, csakis az eredeti célja. Tudta, hogy már nem sokáig tart ez a nap, s nem sokára hazamehet, otthon lehet teljes nyugalomban.

Dylan kényelmesen elhelyezkedett a taxi hátsó ülésén, aztán egyből bemondta a címet a sofőrnek, aki busás borravalóban reménykedett, hiszen ő egy kifinomult urat látott. Dylan mereven nézte a mellettük elsuhanó utca forgatagát mindaddig, míg a virágbolt fel nem tűnt.

- Várjon meg, csak néhány pillanat! – vetette hátra egyhangúan a férfi.

- De az óra végig ketyeg! – szólalt meg a sofőr és elégedetten helyezkedett el a volán mögött.

- Felőlem… - vonta meg a vállát a taxiból kiszálló férfi. Sietős léptekkel közelítette meg a bolt bejáratát. A kinyíló ajtó egyből elérte a kis csengettyűt. A csilingelő dallamra egy negyvenes éveiben járó nő sétált elő.

- Jó napot… - kedves mosollyal üdvözölte az érkező vendéget, csakhogy felismerte a férfit. – Helló, Dylan! Már vártalak… – barátságos hangon beszélt.

- Helló, Marla! Hát, megérkeztem… - a férfi könnyed mozdulattal a homlokára tolta fel a napszemüvegét. – A szokásosat kérem… - s már a tárcájáért nyúlt, jóval nagyobb összeget vett ki belőle, s a pultra tette. Hálásan figyelte, ahogy a nő az elkészítette a rendelését.

- Hogy vagy mostanában? Egyre ritkábban jársz erre… - Marla nem olyan régóta ismerte a férfit, de vele mindig barátságosan viselkedett vele. Pedig sokféle dolgot hallott róla, a lánya is folyton a fülét rágta, aki folyton valamiféle pletykalapot olvasott, azonban nem akarta elhinni, hogy igazak lennének ezek a hírek. Egy jóképű férfiről képtelenség volt akárcsak rosszat is feltételezni. Pedig nem kevés sötét folt Dylan életében.

- Köszönöm, megvagyok. – válaszolta a férfi röviden. – Sok a munka, és alig van néhány szabadnapom… De tudod, hogy ilyenkor mindig jövök… - enyhe mosoly játszott Dylan arcán, mert Marla mindig kedves volt számára. Barátságosan viselkedett és beszélgetett vele, sosem a hírességet látta benne, hanem egy hús-vér férfit. Dylan megtanulta, hogy ezt a hozzáállást mindennél többre értékelje.

Marla ügyes és gyakorlott mozdulatokkal készítette el a csokrot. A legszebb és a legnagyobb fejű rózsákat válogatta ki. Tudta, milyen fontosak a virágok Dylan számára. Az egyik legszebb szalagot választotta ki, s azzal kötötte át a rózsák hosszú szálát.

- Tökéletes… - lehelte lenyűgözve Dylan. A bankjegyeket a pultra csúsztatta, jóval többet, mint amennyibe a virágok kerültek volna, s egyből felkapta a csokrot. – Köszönöm, Marla! – aztán már csak az ajtóból intett búcsút.

- Induljunk! – Dylan taxiba vágta magát, és kiadta az újabb útirányt. Gondosan az ölébe fektette a csokrot, vigyázott rá, még véletlenül se sérüljön meg. Úgy óvta, mintha az élete múlna rajta, hiszen fontos szerepe volt a virágnak.

A rövidke út után Dylan nehéz szívvel szállt ki a taxiból. Ismételten szólt a sofőrnek, hogy várja meg. A sofőr kaján vigyorral bólogatott, hiszen már a markában érezte a súlyos összeget, melyet a férfitől bezsebelhet. Ezt persze Dylan tudta, és már a nyelvén volt egy cifra káromkodás, de aztán mégis elfojtotta magába. Nem akarta sem az időt húzni, sem pedig felesleges szóváltásba keveredni. A mondanivalóját inkább lenyelte és hátat fordított a taxisnak.

Egyre nehezebb léptekkel indult meg a kapu irányába. Az óriási vaskaput könnyedén Dylan könnyedén kinyitotta, s már nem volt semmilyen akadály előtte. A keskeny ösvényre lépett, mely kanyarogva vezette előre. Tudta merre kell mennie, nem először járt itt. Sőt az első alkalommal az agyába égett az útvonal, ahol végig kellett mennie. Akkor is egyedül jött, amihez ragaszkodott, s azóta sem változtatott ezen a szokásán. A férfi szemei már jóval előbbre jártak, aztán a lábai is utolérték azokat. Az ösvényt elhagyva a puha zöld fűre lépett, s már csak egy karnyújtásnyira volt tőle a fehér sírkő. Közelebb ment, majd hosszú percekig bámulta némán a vésett feliratot. Lassan a szemüvegéhez nyúlt, levette és zsebre tette, aztán a sírkő mellé guggolt. A gyönyörű vörösen izzó rózsacsokrot a sír tetejére fektette.

- „A világon mindennél jobban szerettem őt. Csak éppen nem fogtam föl, milyen drága kincs is a szerelem, és mennyire törékeny, egészen addig, amíg össze nem törtem a saját két kezemmel." (Kate Mosse) – suttogta Dylan a levegőbe, de már nem a jelenben jártak a gondolatai…

***

Dylan úgy érezte, hogy a lábai lassan felmondják a szolgálatot, s kis híján összeesett a folyón. Marc azonban időben kapcsolt, s segítő jobbot nyújtott a barátjának. Egyszerűen nem bírták felfogni az orvos szavait. - Készüljenek fel, hogy a kisasszony nem biztos, túléli… Megteszünk érte minden tőlünk telhetőt, és meg is tettünk mindent, amit az orvostudomány lehetővé tett…- Dylan fejében az orvos szavai visszhangoztak szüntelenül. Egyre jobban zúgott a feje, hányingere lett és zakatolt a szíve.

- Én tehetek róla… Az én hibám… - motyogta szinte katatón állapotban a férfi. A térdein könyökölt a kezeibe temette az arcát, ezzel próbálta leplezni a könnyeit. Némán zokogott, hiszen mostanra mindent megbánt, minden egyes szót, minden egyes tettet. Bánta, hogy képtelen volt uralkodni magán, s egy cseppet sem törődött Camilla-val, aki egyre többször látta, és asszisztálta végig a mámorban fetrengését, melyet a drognak vagy a töménytelen mennyiségű alkohol idézett el. Camilla nem egyszer kérte, könyörgött neki, hogy hagyja abba, ne csinálja, ne tegye tönkre az életét, azonban Dylan fittyet hányt az aggodalommal terhes szavakra. Megvonta a vállát, s ugyanúgy folytatta tovább, mintha mi sem történt volna. Tudta legbelül, hogy nem helyes, amit csinál, de nem volt elég ereje, hogy megálljt parancsoljon magának. Ugyanakkor félt, mert Camilla a férfi számára teljesen ismeretlen szeretettel, gondoskodással és szerelemmel közeledett.

Rettentő hosszú és idegőrlő napokon ment keresztül Dylan. Kis híján felemésztette a bűntudata, és mostanra nyílt csak fel a szeme, hogy az a különös érzés, mely hatalmába kerítette, az bizony szerelem. Csakhogy későn ismerte fel az érzést, s a múló napokkal egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy ezt a szerelmének is bevallja. Pedig minden egyes nap ott volt a kórházban, ott ült Camilla ágya mellett. A lány állapota stabil volt, azonban az eredményeiben semmi javulást nem láttak az orvosok, de Dylan bízott benne, hogy Camilla meg fog gyógyulni. Volt úgy, hogy némán figyelte az alvó lányt, csupán a kezét fogta, simogatta, volt úgy, hogy szüntelenül kérlelte, hogy térje vissza hozzá.

Nagyjából két héttel később megtörtént a csoda. Dylan fáradtan sétált végig a folyosón zsebre dugott kezekkel és lehajtott fejjel. Rendszeres látogatónak számított már, s a kutya sem törődött már vele. Amúgy sem nagyon beszélgetett senkivel sem, csak némán végigsétált a folyosón. A megszokás rutinjával lépett be Camilla szobájába, az ágy mellé sétált és gyengéden megcsókolta a lány homlokát. Minden alkalommal így tett, s csak ezután telepedett le az ágy melletti székre. Miután elhelyezkedett egyből a lány keze után nyúlt, megsimogatta, majd pedig összefűzte az ujjaikat. Azonban legnagyobb meglepetésére gyenge szorítást érzett a finom kis kézben. Káprázatnak hitte, és ijedten kapta a tekintetét Camilla arcára, s a megrebbenő pillák reménnyel töltötték el a szívét. Dylan elhomályosuló tekintettel nézte az ébredező lányt, s a következő pillanatban már rohant is a doktorért.

A férfi a folyosón járkált, mert képtelen volt ülve maradni, s míg a vizsgálatok folytak addig kint kellett várakoznia. Dylan már az őrület határán táncolt, hiszen olyan hosszú ideig voltak benn az orvosok és nővérek. Bíztatta magát, hogy Camilla rendbe fog jönni és végre bocsánatot kérhet és szerelmet vallhat a lánynak. A gyötrődő férfi belemélyedt a gondolataiba, s néhány lépéssel távolabb merészkedett attól a bűvös ajtótól. A doktor pedig pont ezt a pillanatot választotta, hogy távozzon Camilla szobájából.

- Doktor úr! – azt a pár lépést is futva tette meg Dylan. – Kérem, mondjon valami biztatót! Hogy van Camilla? – könyörgő hang sosem volt jellemző a férfira, azonban a hosszú napok megtörték büszkeségét.

- Sajnálom, mert tényleg jó jel, hogy a kisasszony felébredt… Az állapota is stabil, viszont az eredményei nagyon rosszak… - még a sokat látott doktor is nehezen ejtette ki a szavakat. – A szíve egyre gyengébb, s nem biztos, hogy sokáig bírni fogja… - Dylan egy hatalmas pofonnak élte meg a doktor szavait. – Nagyon erős gyógyszereket adtunk a hölgynek, de talán többször magához fog térni…

Újabb napok teltek el, s Dylan alig mozdult Camilla ágya mellől. Ha valaki most látta volna a régi ismerősei közül, akkor bizony rá sem ismertek volna. Camilla valóban többször ébredt fel, azonban egyetlen szót sem szólt, csak könnyek között figyelte és hallgatta Dylan-t, aki végre számtalanszor elismételte a bűvös szót, amit korábban senkinek sem mondott ki.

- Szeretlek… Szeretlek… Szeretlek… - ismételte szüntelenül, s forró csókokat nyomott a lány kezére.

- Még hogy szereti! Maga miatt van minden! Egy alávaló gazember! – váratlan sértésekre kapta fel Dylan a fejét, s egy feldúlt nő állt a kórterem ajtajában. Rosszul estek Dylan-nek a szavak, de valahogy tudta a lelek mélyén mennyire jogosak. De amin a leginkább meglepődött a Camillához intézett szavak voltak. – Nézz magadra, és te meg mit műveltél magaddal! Meggondolatlan és felelőtlen voltál megint. Tessék, ez lett az eredménye…

- Fejezze be! Nem Camilla hibája volt, baleset történt… Ha annyira bűnöst akar találni, akkor okoljon engem! – fakadt ki Dylan.

- Ne gondolja, hogy nem így van! – vágott vissza a nő. S csak amiatt nem lett nagyobb szóváltás, hogy a nővérek és az orvos csitította őket. Aztán a nő feldugott orra hamarosan távozott is. Dylan pedig egyik döbbenetből esett a másikba.

- Sajnálom, úgy sajnálom! Minden az én hibám… - rogyott le Dylan az ágy mellé. Camilla keze már kicsit szabadabb volt, s a férfi fejére tudta tenni. Dylan az érintésre kissé feljebb emelte a fejét, s arcát könny áztatta. A törékeny kéz óvatosan mozdult, s a könnyeket törölgette.

- „Lép vissza egyet. Nézz magadra! Ember vagy! Gyönyörű vagy! Annyira gyönyörű!” – rekedtes hangon most először szólalt meg a lány. Dylan pedig tátott szájjal hallgatta. – „Bármi lehetsz! Lehetsz minden! Ne utálj mindenkit, mert valaki összetörte a szíved, vagy mert a szüleid szakítottak, vagy mert a legjobb barátod elárult, vagy mert az apád megütött, vagy mert egy kisgyerek az utcán kövérnek, csúnyának, hülyének nevezett. Ne aggódj dolgok miatt, amiket nem tudsz irányítani!” - lassan és töredezetten, de annál kitartóbban beszélt Camilla. Mostanra már az ő arcát is könnyek áztatták. - „Sírj amikor kell, enged el a dolgokat, mikor kell! Ne lógj fájdalmas emlékeken, csak mert félsz elfelejteni! Engedd el a dolgokat a múltból! Felejtsd el a dolgokat, amikre nem éri meg emlékezni! Ne teljesítsd az életet! Élj valamiért! Élj magad miatt! Ess szerelembe! Szeress ki valakiből! Ess szerelembe, majd megint szeress ki! Csináld újra és újra, míg megtudod, milyen igaziból szeretni valakit! Válaszolj kérdésekre. Mondd el az embereknek, hogy hogy érzel valójában! Aludj a csillagok alatt! Alkoss! Képzelj! Inspirálj! Ossz meg valami csodálatosat! Találkozz új emberekkel! Szerezz valakinek egy jó napot! Kövesd az álmaid! Éld a saját életed, tele van lehetőséggel! Csak élj, a francba is! Engedd el az összes fájdalmat és szörnyűséget az életedből és csak élj! És egy nap, mikor már öreg vagy nézz vissza minden megbánás nélkül!”

- Dylan teljes ámulattal hallgatta végig a lányt, s nem hitt a füleinek. A lány, akit teljesen összetört az élet, s ő maga is mégis biztatta, az életre biztatta. A szívét és a lelkét olyan melegség járta át, amiről korábban nem is álmodott. Szerelmes volt abba a nőbe, s most értette meg igazán, miért is szereti olyan nagyon. Lassan megemelkedett és becéző ajkait a lány ajkaira illesztette. Lágyan viszonozta a gyengédséget, melyet a lány a szavaival adott. Fenséges és utánozhatatlan csók volt, melyről akkor még nem tudták, hogy egyben az utolsó volt számukra.

***

Dylan-nek fájdalmas volt még így, évek múltán is visszaemlékezni. Camilla volt az első igazi szerelme, akit végül a sors elvett tőle. A lány megbocsátott neki, s tényleg hajlandó volt bármire megesküdni, hogy megváltozik. Csakhogy az élet másképpen alakult. Camilla tüdeje azon a végzetes estén összeomlott, majd pedig a szíve sem bírta tovább a küzdelmet. A sokszor összetört lány végül mégis alul maradt.

Nem értette a sorsot, miért éppen azt a teremtést vitte el, aki a legártatlanabb volt a földön. Míg ő, aki züllött életet élt nem kellett. Akaratlanul a fogat meg a csuklóját, melyen a hegek még mindig látszottak. Már jóval halványabbak voltak, de nagyon jól tudta, hol van azok helye.

***

A lány kezelőorvosa várta Dylan-t, s ő mondta el a tragikus hírt. A férfi ordított a fájdalomtól, úgy érezte, hogy menten megőrül. De már nem késő volt. Minden elveszett, s önmagát is elveszettnek érezte. Tehetetlenségében pedig a legrosszabbat tette, amit csak tehetett. Mindent félre dobva, Zane-hez rohant, s a saját életét is el akarta vetni, hiszen a bűntudat újra lecsapott rá. Egyetlen megoldást látott, a színes pirulák okozta mámorban végleg elszenderülni. A terv jó volt, s Zane-től még tablettákat is szerzett, nem is keveset. Azonban egy valamivel nem számolt, hogy még maradtak igazi barátai, akik vigyáznak rá. Marc találta meg az öntudatlanul fekvő Dylan-t, akit elsőként kórházba, majd pedig egy rehabilitációs központba vitt el, ahol hosszú hónapokat töltött el a férfi. Folyamatosan küzdött a démonaival és persze sehogy sem tudott túllépni a szerelme elvesztésén, s még az öngyilkosságot is megkísérelte, de még az ördögnek sem kellett.

A küzdelmes hónapokban Dylan teljesen magába szállt, s bár későn, de felnyílottak a szemeit. S napról napra megküzdve próbálta újra felépíteni önmagát, amihez rengeteg segítséget és támogatást Marc-tól kapott, aki nélkül talán tényleg a túlvilágon lett volna. S miután tényleg tisztának nyilvánították és kiengedték az intézetből, elsőként a barátját kereste fel, akitől őszinte megbánással bocsánatot kért. Aztán a barátja megbocsátásából erőt merítve indult csak el a sokkal nehezebb útra. Ekkor kereste fel először a temetőt, hiszen még Camilla temetésén sem volt jelen, képtelen volt rá. Azonban a sírok között megfogadta, hogy onnantól kezdve minden évben meg fogja látogatni a lányt.

***

Dylan lassan felállt, s a napszemüvegéért nyúlt. Már egyre kevésbé volt bántó a napfény mégis feltette a Ray Ban-t. Ezzel leplezte, hogy könnyek gyűltek a szemébe.

- Megfogadtam a tanácsod… Lassan értettem meg, de most már tudom… Megtanultam, hogyan kell élni, és most már boldog vagyok és élvezem az életem… De még mindig pokolian hiányzol… és még mindig szeretlek… - suttogta bele a levegőbe, aztán csókot lehelt a kezére, és végigsimított a hideg sírkövön. – Jövőre is eljövök, megígérem… - azzal búcsúzóul még egy pillantást vetett a rózsákra, aztán zsebre dugott kezekkel a taxi felé sétált. Az esti járattal készült haza repülni, ahol várja a családja. A gyönyörű szereleme, akinek minden adandó alkalommal szerelmet vall, és a tündéri kisfia, aki éppen csak most ismerkedik a szavakkal. Mennie kell, hisz az élet még előtte áll…

Tudta, hogy feladatai és céljai vannak, melyek rá várnak. De minden évben Camilla halálának évfordulóján eljön és azt a napot az emlékezésnek szenteli, hogy sose felejtse el a lányt és hogy milyen könnyű szerrel lehet bárki

összetörve…

„Az életben semmi sem történik véletlenül. Sem emberek, sem pedig események nem bukkannak fel ok nélkül az életünkben. Kapcsolataink alakulásának és fejlödésének semmi köze a szerencséhez. Minden azért történik, mert erö hat rá. Ez az erö mindenkit összeköt. Ez dönti el, megtaláljuk-e magunkat vagy sem. Ez határozza meg, mit érzünk, és hogyan viselkedünk. Ha megértjük ezt az eröt, és tudatosan alkalmazzuk, pontosan azokat az embereket és eseményeket vonzzuk be az életünkbe, akikre és amelyekre mindig is vágytunk.”

(Ruediger Schache)

Novella 4.9 - Összetörve

Az élet eddig sem volt zökkenőmentes Camilla számára, s a gyanútlan lány nem is tudta, mi vár még rá. Nem bírt szabadulni a gondolattól – Nem ebbe a férfibe szeretettem bele. Ez egy idegen, nem több, aki kísértetiesen hasonlított Dylan-re. De ez mindez csak megtévesztő külsőség. – Remélte a boldogságot, a szerelmet és új álmai lettek, melyben egy szerető férfi oldalán állt volna. Csakhogy minden álom és remény darabokra tört abban a pillanatban, mikor Dylan azokkal a durva szavakkal illette. Ezek sokkal jobban fájtak neki, mintha megütötték volna. Camilla tudta, hogy a férfi igazat beszélt, nyíltan és egyszer tényleg az igazságot mondta, hiszen részeg volt. A részegek pedig mindig igazat mondják. Camilla csalódott a férfiben, és magában a szerelemben is.

A lány könnyei újra kibuggyantak, s homályos tekintettel tett meg minden újabb lépést. Az ismerős útvonalat behunyt szemmel tudta, azonban olyan terhet cipelt a lelkében, hogy egyre nehezebbé váltak a léptei. Remegő lábai miatt Camilla kénytelen volt a megkapaszkodni a híd kőfalába, mert a lábai nem bírták tovább. A könnyei szakadatlanul potyogtak, míg a zúgó folyót hallgatta. Szép lassan megnyugodott, és teljesen belefeledkezett a látványba. A lenyugvó nap aranyra és narancssárgára színezte a víztükröt. A hideg kövön ücsörgött, míg végül elhatározásra jutott. Hirtelen mozdult s a következő pillanatban már a kőfal tetején ácsorgott.

Az utca halovány fényében egy pár ölelkezett és csókolózott. Romantikus estéjük megkoronázásaként kicsit andalogtak még, s meg-megállva belemerültek egymás megízlelésébe. Lágyan becézték egymást, teljesen belefeledkeztem egymásba, míg levegőért kapkodva váltak el egymástól, miközben könnyed szerelmes szavakat suttogtak. Újra egymáshoz bújtak, s lassú léptekkel indultak előre. A nő azonban a nem is olyan távoli híd fele pillantott. Egy árnyat látott a kőfal tetején, egyből a szólt a párjának. Immár ketten figyelték a hidat, vártak és nem sokkal később újra feltűnt ugyanaz az alak. Azonban nem sokáig nézhették, mert eltűnt a szemük elől, de még a csobbanást hallották. Egymásra néztek, majd rohanni kezdtek a hídhoz. De már nem találtak ott senkit és semmi árulkodó nyomot. A nő halálra rémült, míg a férfi remegő kézzel a mobilja után nyúlt. A rendőrséget tárcsázta és bejelentette az esetet. A vonal túlsó oldalán lévő fél rögzítette a bejelentést, majd riadóztatta a járőröket, akik sziréna szóval vonultak a helyszínre.

  Nate-et rossz előérzet gyötörte. Az elmúlt napokban rengetegen voltak a bárban, ráadásul a főnök leltározást is beiktatta, így aztán szinte egész napokat töltött Nate a munkahelyén. Csakhogy éppen emiatt alig maradt ideje a magánéletre, és még Camilla sem jelentkezett. Ez alatt a pár nap alatt beszéltek ugyan, de olyan semmilyen témákról. Bár a lány az utolsó beszélgetésükkor megígérte, hogy benéz a bárba és akkor végre beszélnek. Éppen ezért Nate szinte percenként nézett rá az órájára, de nem történt semmi. Lassan már a műszakja is a végéhez közeledett, s fáradtan dörzsölte meg a szemét is, hátha elnézett valamit. Azonban nem volt tévedés.

A férfi egyre jobban aggódott Camilla-ért, s a mobilja után nyúlt. A lány hangpostája jelentkezett be minden alkalommal, míg a férfi megelégelte és inkább útnak indult, mivel a műszakja tényleg lejárt. Amint kilépett a bárból egyből a cigarettájáért nyúlt, attól remélve, hogy végre megnyugszik valamelyest. De nem ez történt. Taxit fogott, és Camilla lakása felé tartott.

Nate ismerősen közlekedett a házban, már nem egyszer járt itt, mégis megkapta a kíváncsiskodó pillantásokat a szomszédoktól. Gyors léptekkel hamar felért a kiszemelt lakáshoz. Először csak kopogott, de nem jött válasz. Aztán a türelme fogytán egyre jobban püfölni kezdte az ajtót, csakhogy még mindig nem érkezett semmiféle válasz. Nate a zsebébe túrt, a kulcsai között valahol megbújt egy pótkulcs. A csörgő hanggal kísérve és többszöri nekifutás után megtalálta a megfelelő kulcsot, melyet a helyére csúsztatta és már ki is nyílt előtt az ajtó.

A lakásba lépve semmi különöset nem látott. Üres volt a lakás, amelyről akkor bizonyosodott meg, mikor körbejárt, benyitott minden helyiségbe. Minden rendben volt, minden a helyén. Nem járt ott senki, nem is hiányzott semmi.

- A rohadt életbe, mi a fészkes fene történt? – Nate teljesen kiborult, egyszerűen nem tudta, mihez kezdjen. Néhány percig fel s alá járkált, de rájött, hogy ez hasztalan. A kanapéra rogyott és erősen törni kezdte a fejét, most mi legyen. – Gondolkozz! Gondolkozz! – parancsolt magára nem egyszer. Aztán kapcsolt, a telefonért nyúlt és a lehetséges barátokat, ismerősöket hívta. A sokadik sikertelen beszélgetés után Nate majdnem felrobbant. Pár pillanattal később, mint a villámcsapás, úgy érte a felismerés.

Összekapta magát, és már csapódott mögötte az ajtó. Ahogy jött, ugyanúgy rohant lefele is. Most már sejtette, hol keresse Camilla-t. Nagyon remélte, hogy ott találja a lányt, hiszen ez volt már az utolsó ötlete. Míg futólépésben közelített a híd felé, mely a park fele vitte volna, a múlton és a jelenen gondolkodott. Valami nem hagyta nyugton és egyre inkább arra terelődött minden gondolata, hogy Camilla valami őrültséget csinált. Egyre kevésbé tartotta lehetetlenségnek, hiszen tudta mennyit szenvedett a lány.

Ahogy Nate egyre közeledett a híd felé, úgy szembesült az egyre nagyobb tömeggel. Valami miatt nagy nyüzsgés volt a hídnál, hatalmas felhajtással és bámészkodók sokaságával találkozott a férfi. Először csak véletlennek tartotta, előre furakodott és felfigyelt egy szószátyár nőszemélyre. Fennhangon ecsetelte a történteket, mire Nate teljesen elsápadt. Nem hitt a fülének, mert a homályos leírásból ő egyből Camilla-ra gondolt. Nem várt tovább, nem udvariaskodott, hanem előre verekedte magát a rendőrökhöz, akik gondosan elállták a hídra vezető utat.

A járőr először vonakodva fordult Nate felé, aki mostanra tényleg kiborult. Aggodalmas hangon lendületesen magyarázott, valamiféle választ remélve. A járőr azonban sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudta a dolgokat. Viszont visszakérdezett, mégpedig arra, mikor látta utoljára a lányt, hiszen addig a rendőrség nem tehet semmit, míg 48 óra el nem telik az eltűnéstől számítva. Nate tanácstalan volt, hiszen nem tudta pontosan, mikor beszéltek utoljára. Már szólásra nyitotta volna a száját, mikor egy búvár elkiáltotta magát.

- Találtunk valami… - több járőr mozdult egyszerre, és a felállított reflektorokkal a hang irányába világítottak. A felgyülemlett tömeg is visszafojtott lélegzettel várta, mit találtak. Nate is közelebb ment, s felfedezte a búvárt az egyik pillérhez közeli sziklákon. – Ez egy táska… - kiáltotta fel a hídon ácsorgó kollégáknak.

- Van benne igazolvány? Személyes tárgy? Bármi? – újabb kérdések hangoztak el. A búvár pedig egyből felnyitotta a vízből kihalászott táskát.

- Itt van… Tárca, kulcsok, igazolványok… Minden… - jött a válasz. Közben a távolból egy kis motoros csóknak tűnt fel, amibe a búvár átevickélt. Mindenki figyelt, várt, megtudja a táska tulajdonosának a nevét.

- A többiek folytassák a keresését! – a rangidős közben kiadta a parancsot, s a többi búvár újra alámerült a folyó vizébe. A kis csónak a híd végébe lévő rakpartig ment. Két járőr a búvár elő szaladt, hogy átvegyék a bizonyítékokat. Az viszont egy kicsit sem volt jó jel, hogy Nate-et magukhoz hívatták. A férfi nehéz léptekkel közeledett és minden egyes lépéssel veszett el a reményt.

- Felismeri? – nyújtották felé a bizonyítékokat, mire Nate csak sután bólintani tudott, mert teljes döbbenet lett rajta úrrá. Összeszorult a torka, és a szívébe fájdalom hasított.

Néhány utcával arrébb a lány összefűzött karokkal, átfázva, könnyektől homályos tekintettel, megfáradva menetelt. Teljes mértékbe magába fordult, nem foglalkozott semmivel és senkivel. Az utca zaja valamiféle mögöttes háttérzajjá alacsonyodott le a fejébe. Éppen ezért nem vette észre a felé igencsak nagy sebességgel közeledő autót. Bár a lámpa fényére felkapta a fejét, de abban a pillanatban le is dermedt, nem mintha számított volna, mert már olyan közel volt hozzá a kocsi, hogy így is, úgy is elkerülhetetlenné vált az ütközés. Az utolsó pillanatban szorosan behunyta a szemét, s egyből a szeretett arc jelent meg előtte. A szerelme, még akkor is, ha éppen mélységes sebeket okozott neki, ugyanakkora az iránta érzett szerelmen már nem tudott változtatni. Végül bekövetkezett az ütközést.

A lány teste kifacsarodott, és minden egyes porcikájába éles fájdalom nyílalt. Rettentően gyorsan történt minden, sokkot kapott és a becsapódást nem is érzékelte, hanem csak a rajt elhatalmasodó fájdalmat, mely másodperc tört része alatt maga alá gyűrte. Üvölteni tudott volna a kínoktól, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Csak néhány rettentően hosszú perc maradt. Fájdalmas sóhaj, mint utolsó leheletként egyetlen név hagyta el a száját. – Dylan… - majd lecsukódtak a szemei. Még lassan elhalkulva hallotta a külvilágot, mely valami kusza hangmasszává vált. Kiabáltak, magyaráztak, és különféle más hangforrás is csatlakozott a káoszhoz, mint például a sziréna is. Majd a lány feladta és már nem küzdött tovább, beletörődve fogadta a sötétséget.

***

Egyik napot a másik követte. Hosszú és küzdelmes napok teltek el, melyek alatt az ismeretlen lányt folyamatos megfigyelés alatt tartották az orvosok. A balesetben olyan súlyos, életveszélyes sérüléseket szerzett, hogy az is kérdésessé vált, megéri-e a másnapot. A lányt a mentősök hozták vissza hosszas küzdelem után, mert leállt a szíve a helyszínen. Miután nagy nehézségek árán stabilizálták az állapotát éles szirénaszóval a legközelebbi kórházba szállították, ahol az előkészített műtő várt rá. Az orvosok megtettek minden tőlük telhetőt, hogy helyre rakják a számtalan törött csontot, megakadályozzák a belső vérzést. Persze a műtét egésze alatt végig kritikus volt a lány állapota, de túlélte, már ha azt a mesterségesen előidézett kómás állapotot túlélésnek lehet nevezni. Nélkülözhetetlen volt eme állapot fenntartása, hiszen olyan mértékű károsodást, sérüléseket szerzett a lány, hogy képtelenség lett volna ép ésszel elviselni a fájdalmat. Beleőrült volna a kínokban. Mindez pedig csak külsőség volt. Az orvosok semmit sem tudtak arról, hogy a lány nemcsak testileg, hanem lelkileg is összetört. Ugyanakkor az orvosok a lány személyazonosságát sem tudták, hiszen semmiféle iratot vagy személyes tárgyat nem találtak nála. Másrészt az életének a megmentése nagyobb feladat volt, és sokkal fontosabb, mint az, milyen név kerüljön a kórházi lapra. Erre ráértek, hiszen amennyiben a lány élve marad, akkor hosszú ideig lesz a kórház vendége. 

*** 

Gyötrelmes napokon volt túl mindenki. Fáradtan és meggyötörten várakoztak a folyosón a kényelmetlen székekbe passzírozva magukat. Elsőként ott volt Nate, akit a rendőrök értesítettek, hogy azonosításra fáradjon a kórházba. Éppen indult, mikor Egy fekete monstrum gördült a lakása elé és elzárta előle az utat. A kinyíló ajtó mögül Marc lépett elő, s ez valamelyest enyhítette Nate felgyulladó haragját. A két férfi beszélt egymással telefonon, és információt cseréltek a történtekről, de teljes mértékben véletlen volt, hogy pont most tűnt fel Marc.

- Ne most Marc! A kórházba tartok… Lehet, megtalálták Camilla-t… - bizakodva ejtette ki a szavakat Nate.

- Gyere, akkor elviszünk! – tárta ki az ajtót Marc, s ezzel felfedte a kocsi belsejében megbúvó két másik alakot.

Így került végül Marc, Cassie és Dylan a kórházba Nate társaságába. Az utat természetesen feszült csendben tették meg, valamiféle zaklatott várakozás volt a levegőben. A remény aprócska foszlánya belopta magát a szívekbe. Négyen, szótlanul masíroztak a kórház épülete felé, bár arra gondosan ügyelt Marc és Cassie, hogy Nate és Dylan lehetőleg legtávolabb legyen egymástól. Az információs pultnál Nate kérte az útba igazítást, amit a szemrevaló nővérke készségesen adott meg neki, sőt el is kísérte őket az intenzív osztályig.

- Kérem, itt várakozzanak, míg a Doktor úr nem jön! – mutatott a jellegzetes ülőalkalmatosságra a nővér, aztán egy hatalmas ajtó mögött tűnt el. Az orvos azonban csak nem akart előkerülni.

Nate már nem bírta tovább az ücsörgést, felpattant és járkálni kezdett. Dylan a kezeit tördelte, míg folyamatosan az önvád hangjai szóltak a fejében. Cassie Marc-hoz bújt, s a férfi gyengéden simogatta a kedvese hátát. Egyszerre kapták fel a fejüket, mikor az óriási titokzatos ajtó kinyílt. Egy fehér köpenyes, az ötvenes évei felé tartó férfi lépett ki rajta, oldalán a korábban megismert nővérrel. A nő pillanatok alatt felszívódott, míg az orvos közelebb lépett a várakozókhoz. A négyes csak ekkor vette észre, hogy két járőr is csatlakozott hozzájuk.

- Üdvözlöm Önöket! Kérem, ki végzi el az azonosítást? – kérdezte az orvos nyugodt hangon.

- Majd én! – Nate és Dylan egyszerre ugrott fel. Egymásra néztek, és szikrákat szóró szemekkel méregették a másikat.

- Legyen… - adta meg magát az orvos, mert a két férfi nem tágított. – Először fel kell venniük az előkészített felszerelést… Kérem, legyenek körültekintőek… Ez egy kivételes alkalom, mert a hölgy nagyon rossz állapotban van még most is… - a két férfi döbbenten bólogatott és alázatosan tettek eleget az orvos utasításainak.

Mindketten erősnek akartak látszani, azonban mindkettőjük remegő lábakkal követték végül az doktort, mikor elkészültek. A kórteremben egyetlen ágy volt, mely mellett műszerek villogtak, pityegtek. Az ágyban alig lehetett látni, ki fekszik, hiszen csövek és kötszer eltakarta a nőt. Azonban elég volt egyetlen pillantás a kissé feldagadt arcra, mert mindketten teljes mértékben bizonyosak voltak benne, ki fekszik ott.

- Camilla… - egyszerre mondták ki elhaló hangon. Egyszerre volt megkönnyebbülés a lelkükben, és egyszerre kerültek rájuk mázsás súlyok. Egymásra néztek, és szavak nélkül cseréltek véleményt. Az orvos kapott észbe, majd kiterelte a két férfit. Egyből Cassie és Marc csatlakozott hozzájuk, illetve a két járőr is. Ekkor kezdett el az orvos beszélni.

- Mivel hozzátartozók, és mivel nem mindennapiak a körülmények az én kötelességem felkészíteni Önöket. A hölgy nagyon súlyos, életveszélyes állapotba került a kórházba… A balesett követően a szíve is leállt… Többszöri beavatkozásra, műtétre volt szükség… Stabilizáltuk az állapottá, már amennyire lehetett. Jelen pillanatban mesterséges kómában tartjuk, de még most is kritikus a helyzet… Minden egyes nappal növekszik az esélye az életben maradásra, de jobb lenne, ha felkészülnének a legrosszabbra. – a doktor nagy levegőt vett, hiszen súlyos szavakat mondott eddig is, s ezután is arra készült. – Készüljenek fel, hogy a kisasszony nem biztos, túléli… Megteszünk érte minden tőlünk telhetőt, és meg is tettünk mindent, amit az orvostudomány lehetővé tett… - sorra akadtak el a lélegzetek, kikerekedtek a szemek, nemcsak Cassie, hanem még a férfiak szemét is könny csípte…

Novella 4.8 - Összetörve

Dylan egyre nehezebben viselte a bűntudatát. Úgy érezte, hogy valami menten összeroppantja. Fájdalmat, mélységes fájdalmat érzett, olyat, mellyel még soha nem találkozott. Pedig ismerte már a fájdalom számos fajtáját. Hasogatott már a feje egy-egy erősebb pofontól, lüktetett és fájt minden porcikája egy-egy nagyobb verést követően. Azonban ez mind a test szenvedése volt, melyek meg sem közelítették a pillanatnyi érzéseit. Jobban belegondolt a múltjába, s az anyja árulásai és az azt követő lelkiállapota talán közelített a mostani gyötrődéséhez.

- Dylan, jól vagy? – a férfi egészen távolról hallotta az érdeklődő kérdést. Az első pillanatokban talán fel sem fogta, hogy tényleg neki szól a kérdés. – Dylan! – kicsit erősebben érkezett a felszólítás, melyre már felemelte a fejét.

- Marc… - nyögte ki nagy nehezen, mikor felfedezet a barátját az ajtótól néhány lépésre.

- Haver, jobb lenne, ha pihennél még. Feküdj le, vagy rosszul vagy? Visszarendeljem a dokit? – Marc, ahogy végig nézett a barátja megtört alakján egyre jobban aggódott.

- Nem… kell… - nehezen szólalt meg Dylan. Szinte mozdulatlanul ült még mindig a fotelben.

Marc egyszerűen nem tudta, mit csináljon. Ott állt és Dylan-t nézte. Szívesen segített volna neki bármiben, akárhogy, de nem tudta hogyan. Amióta barátok voltak, Marc számos tapasztalattal lett gazdagabb. Még most felnőtt fejjel is tisztán emlékezett rá, mikor Dylan összeverve menekült hozzájuk. Egyetlen szót nem szólt, ki verte meg, vagy éppen miért. Csak ült és némán tűrte, ahogy Marc anyja az alkoholos gézzel fertőtleníti a csúnyán felszakadt szemöldökét, szája szélét. Marc, bár idősebb volt Dylan-nél, mégis felnézett rá, amiért ilyen végtelennek tűnő tűrőképességgel rendelkezik. Aztán az idő előre haladtával, a kamaszkor lázadásával sok balhéban voltak benne. Akkor csak buliból piáltak vagy éppen füveztek. Aztán Dylan felkapott színész lett, míg Marc a zenei életben lett hasonlóan híres. Így aztán mindkettőjüknek volt igen kemény éjszakája.

Marc aztán megtalálta azt az egyensúlyt, amivel jó érezheti magát, de mégsem veszti el a kontrolt. Eddig azonban a barátja nem jutott el. Marc pedig nem egyszer kénytelen volt végignézni Dylan önpusztítását. Hiába volt a rengeteg figyelmeztetés, a rengeteg tanács, Dylan nem mindig tudta, hol a határ. Így Marc láttam már szétesve a barátját, nagyon részegen, sőt drogos állapotot is megtapasztalta. Azonban ez egészen más volt, s bármennyire is utálta a gondolatot, jobban szerette volna, ha Dylan-t inkább tablettáktól vagy piától kiütve látni, mert azt a helyzetet, azt az állapotot már ismerte. Ez a jelenlegi teljesen ismeretlen volt számára, ez pedig pokolian megrémítette.

- Marc… Mi történt? Mit tudsz? – Dylan könyörgően nézett a barátjára. Válaszokat szeretett volna, s titkon azt remélte, ez az egész egy borzalmasan nagy félreértés. – Kérlek, mond el! – Marc tétován dülöngélt egyik lábáról a másikra. Rágódott, és önmagával viaskodott. Nem sok mindent tudott, de attól félt, ha ezt a tudást megosztja Dylan-nel, akkor a barátja még inkább összeomlik. Nagy levegőt vett, majd a másik fotelhez sétált.

- Sajnálom Dylan, tényleg! – halkan ejtette ki a szavakat mélységes fájdalommal. Majd némi hatásszünetet tartott, ameddig elhelyezkedett. – Tényleg nem sokat tudok…

- Nem baj, akkor azt mond el! Marc, ne hazudj! Csak mond el az igazat… - Dylan torka összeszorult, mert képtelen volt akárcsak belegondolni is Camilla elvesztésébe.

- Ne kínozd magad! Attól semmi sem lesz jobb… - Marc próbálta jobb belátásra bírnia a barátját, azonban a lelke legmélyén tudta, hogy hasonló helyzetben ő sem bírná ki tudatlanul. Igen is, még ha fájdalommal jár, és ha bele is pusztul a tudatba, akkor is tudni szeretné, mi van Cassie-vel.

- Nem azt akarom, hogy jobb legyen! Hanem azt, hogy tudjam, mi történt Camilla-val? – Dylan felháborodva fordult Marc fele, mert teljes mértékben időhúzást érzett a barátja szavai mögött.

- Camilla lakásától nem messze… Tudod, ott van az az öreg híd, ami átvisz a parkba… - Dylan megadóan bólogatott. S a szemei előtt felrémlett a magával ragadó és megnyugtató kép, hiszen egyszer Camilla-nak sikerült rávennie a férfit, hogy andalogjanak a kivilágított parkban. Összebújva sétáltak a halovány fényekkel megvilágított ösvényeken, pont azon a hídon bonyolódtak forró csókolózásba. Majd a felizzó vágy késztette őket, hogy maguk mögött hagyjanak mindent, s a lakás menedékében forrón szeretkezhessenek. 

- Elég mély a híd alatt a folyó és valószínű, hogy Camilla levetette magát onnan… Legalábbis a szemtanú ott látták eltűnni… Sajnálom, hogy nekem kell kimondanom, de úgy tűnik, Camilla meghalt… A testét ugyan még mindig nem találták meg… Bár elég csekély a remény a túlélésre… - Marc tényszerűen közölte az információkat, mégis Dylan egyre jobban rosszabbul érezte magát. Most jött rá, mennyit jelentett neki a lány és mennyire nem értékelte a szerelmi vallomást, s az együtt töltött időt…

  

***

A múló napok során Dylan folytatta az önmaga által kreált kettős életet. Napközben ugyanaz a férfi volt, akit mindenki ismert. Rengeteg dolog, feladat és elintéznivaló szakadt a nyakába. Nem értette, sem a miérteket, sem az időzítést. Az elején tényleg tűrte a feje felett összecsapó hullámokat, azonban így is hideg, bunkó és igen undok, tulajdonképpen a valós önmaga volt. Aztán egyre jobban várta az estéket, az éjszakákat, mert akkor egyből Camilla-hoz menekülhetett. Bár neki egy teljesen másik oldalát mutatta Dylan, de határozottan megérte, hiszen Camilla-hoz fogható szeretője még nem volt. A férfi meglepődve tapasztalta, mennyi tűz, mennyi szenvedély bújik meg a felszín alatt, s Dylan még többet és többet akart, amit meg is kapott. Élvezte, nagyon is, az új helyzetet. Teljes mértékben a nyeregben érezte magát, talán túlságosan is beleélte magát a dologba. De kitartott az elhatározása mellett. – Mindaddig, míg tart!

Csakhogy azzal nem számolt a férfi, hogy az együtt töltött felejthetetlen éjszakák megváltoztatnak benne valamit. Érzései egyre erősebbek lettek. Most először életében félt, rettegett, megijesztették a saját érzései. Túl erősek, túl intenzívek voltak. Túlságosan újak, ismeretlenek számára. Soha életében nem érzett így egyetlen nő iránt sem. A nők számára nem voltak többek, mint játékok, trófeák, nyeremények. Camilla-val is hasonlóan érzett a kezdetek kezdetén. Tényleg egy játékot űzött, mely nyereményeként a lány újra és újra az övé lett, de mostanra már jóval többet jelentett számára a lány.

- Ez lenne a szerelem? – tette fel egyre többször magának a kérdést Dylan. A választ azonban nem tudta. Nem tudhatta, hiszen nem ismerte a megoldást. A férfi nem tudta, mihez kezdjen. Így harcolni, hadakozni kezdett önmaga ellen, az érzés ellen.

Aztán váratlan dolog teljes mértékben kizökkentette Dylan-t. Egy pokoli nap után a lehető legrosszabb hangulatban indult Camilla-hoz. Remélte, hogy egy kiadós ágytorna alkalmával, s a lány jelenléte teljesen elfeledteti a nyakába szakadó gondok sokaságát. Dylan morogva sétált fel a lépcsőn, mert a felvonó még mindig vagy már megint nem működött. Dühöngött egy sort, mert a szomszéd néni is megkukkolta. Ugyanakkor még a lány sem adta meg a várva várt csókját.

- Camilla, mi a fene a bajod? – akaratlanul bukott ki belőle a nyers kérdés, de már egy cseppet sem érdekelte. S mikor végre megkapta azt az átkozott csókot, akkor valamelyest lehiggadt.

A finom csókok, pedig a várt hatást produkálták. A férfi agya teljesen kiürült, a pezsgő vére egyetlen testrésze felé tódult. Dylan gondolatban már előbbre járt, hiszen már a képzeletében egyetlen ruhadarab sem volt kettőjükön, amelyet rögvest meg is szeretett volna valósítani. Csakhogy Camilla kimondta azt a bűvös szót, melyet Dylan egy kisebb hidegzuhanyként élt meg. A lány pedig rendíthetetlenül ismételgette, a férfi pedig azt mondta, ami először az eszébe jutott. Csábítóan hódolt a lánynak, bókolt, ömlöttek belőle a szavak, a végére akarva-akaratlanul is.

- Csodálatos… eszményi… nő… vagy… Minden… férfi… álma… lenne… egy… ilyen… nő… mint… te… - csókokkal és kényeztető simogatással bűvölte Camilla-t, aki a vágytól átszellemülten vonaglott a férfi alatt. Kéjes nyögései és izgató sóhajai egyre sűrűsödtek, és vággyal telve suttogta Dylan nevét.

- Csak játszol velem… - Dylan-t egy pillanatra kizökkentette a lány kijelentése, de rájött, hogy a lánynak csak egy könnyed kijelentése volt. Majd a súlyos szavakat és szerelmi vallomást követően a férfi teljes kényeztetést kapott, melyet pokolian élvezett. Ez a mámor pedig ideig-óráig enyhítette a lelkében keletkező zűrzavart. Hiszen a korábbi elhatározása megvolt, amely azonban egyre inkább inogni kezdett. Ugyan a kanapé is elég kényelmesnek bizonyult, de mégsem volt elegendő helyük, ezért Dylan óvatosan a karjaiba emelte az utolsó gyönyörben úszó lány testét, s a hálóig meg sem állt vele.

A franciaágyra fektette, s az ágy adta lehetőségeket teljes mértékbe ki tudták használni. Szeretkezésükben olyan szenvedély tombolt, Camilla teljesen felszabadultan élvezte a kényeztetést, s mérhetetlen hévvel okozott hasonló élvezeteket Dylan-nek. A férfi és a nő testét átjárta a kéj, a bujaság, majd remegve omlottak a párnák közé. Camilla ragaszkodóan bújt a férfihez, aztán a zihálás csillapodásával a lány álomba merült.

Dylan képtelen volt elaludni, vagy akárcsak a szemét lehunyni. A sötétségbe burkolózott plafont bámulta, míg mellette Camilla az igazak álmát aludta. A férfit nem hagyta nyugton a gondolat, hogy a csábító játék talán visszafelé sült el. A lány beleszeretett, amit végülis nem bánt. Vajon ő tényleg szereti Camilla-t vagy tényleg csak a szex motiválja őt? Egyszerűen nem tudott tisztán gondolkodni. Kelletlenül dobta félre a takarót, majd úgy, ahogy volt, meztelenül indult kifele a hálóból.

A férfi torka kiszáradt, s holmi üdítő nem mérsékelheti a szomját. Valami erősebbre volt szüksége. Menet közben megtalálta a félre hajított nadrágját, melybe belebújt és a zsebében kincsekre bukkant. Egyrészt a cigarettásdobozban sorakozó cigaretták, másrészt a doboz mélyre dugott pirulák bújtak meg. Visszacsukta a doboz fedelét, aztán valami ital után nézett. A hűtő legmélyén volt egy vodkás üveg, nem túl sok hiányzott belőle. Dylan nem volt oda a vodkáért, de mivel mást nem talált, így megelégedett ezzel. A szekrényajtókat sorra kinyitogatta Dylan, míg végre talált egy megfelelő pohárkát. Töltött magának, s egyetlen hörpintésre megitta a pohár tartalmát. Valamelyest enyhült a szomjúsága, de mégsem volt az igazi. Dylan felnyalábolta az üveget és a poharat, majd az egyik ablakpárkányt célozta meg. Nagyot sóhajtva csak cigarettát vett elő, s az éjszakai város pásztázva füstölt.

Camilla őszinteségével mázsás súlyokat tett Dylan vállára. Minden porcikája azt üvöltötte, hogy meneküljön, csakhogy már elképzelhetetlennek tartotta ezt a lehetőséget. Egy-két héttel ezelőtt simán megtette volna, simán kereket oldott volna mindenféle szívbaj nélkül. Most viszont nem tudott így tenni. El akarta hinni, hogy tényleg van valaki a világon, aki szereti anélkül, hogy bármit is várna cserébe. Camilla eddig szüntelenül adott neki, míg ő csak játszadozott a lánnyal. Dylan teljesen belemerült a saját gondolataiba. A sokadik cigarettánál tartott és a sokadszorra emelte magasba a vodkás poharat.

- Nem tudsz aludni? – óvatosan lépkedett Camilla Dylan felé. A férfi persze megérezte a közeledését, s míg felé tartott, addig végignézett a karcsú testen. Egy tarka pólót viselt, ami éppen csak leért a combjáig.

- Nem igazán… - nyomta el az utolsó csikket.

- Hmm… Talán tudok segíteni… - Camilla a férfihez bújt, a nyaka köré fonta a karjait, és ajkai apró puszikat lehelt Dylan arcára, szájára. Csakhogy a férfi éhesen kapott az édes ajkak után. Camilla Dylan keze után nyúlt, majd maga után a hálóba húzta. A férfi kicsit kábán követte a lányt. Az ágyban már tényleg csak pár gyengéd csók csattant, aztán végre Dylan-t is elnyomta a fáradtság.

Dylan egyre nehezebben viselte a hétköznapokat. A készülődő forgatással is egyre több probléma akadt, ráadásul az életébe váratlanul egy régen elfeledett személy is vissza akart férkőzni. A férfi egyre jobban elvesztette a türelmét, s Camilla is egyre többet kérlelte, hogy mást is csináljanak. De igazán Dylan-nek nem fülöt hozzá a foga, hogy még attól a csekély nyugalomtól is meg akarják fosztani.

A lelke sem nyugodott, az idő előre haladtával csak egyre jobban háborgott. Dylan feje fölött egyre inkább összecsaptak a hullámok, már réges-régen elvesztette az irányítást. Végül feladta, elege lett a színjátékból, már sem kedve, sem energiája nem volt tovább tetszelegni Camilla előtt. Természetesnek vette, hogy a lány az övé, akkor és ott lehet az övé, amikor csak akarja. Bele sem gondolt, hogy bántja a lányt és fájdalmat okoz neki. Csak egyszerűen feladta a küzdelmet a világ, de legfőképp önmaga ellen. Visszatért a régi önmagához. Nem titkolta tovább sem az alkohol, sem a gyógyszerek iránti kötöttséget, s már egy cseppet sem érdekelte, hogy Camilla is szemtanúja ennek.

***