Előtte szeretnék megosztani egy kis közérdekű infót:
A Nagyvárosi Angyal-ból készül a folytatás, ha minden jól megy, akkor várhatóan a jövő héten
sikerül hoznom a 2. részt. :) Itt ragadnám meg az
alkalmat, hogy válaszoljak a komijaitokra.
Zsuzsi:
nagyon szépen
köszönöm a dicséretet. sokat jelent nekem, mert ebből tudom, hogy van értelme az egésznek. hát nem tudom, mire
gondoltál, de majd meglátjátok, kik s honnan ismerik egymást. kövi rész. igyekszem, hogy
boldog legyen a vég, de addig is hát egy-két dolog történni fog...
judy: igenis! szóval
boldog vég rendel :)
Klau:
el van nézve, örülök,
hogy most írtál. értettem, happy end! és Tom-tól sem
vettünk még búcsút, még visszatér, nem is sokára :)
mELCSY:
köszönöm, a
gratulációd! erősen művészet párti vagyok, szóval ebből erednek a töriben a művészeti vonatkozások. a következő részben
nos fény derül néhány dologra, szóval már csak egy picit kell kibírni, ígérem!
Bocsi a sok locsogás miatt. Jó olvasást!
Puszi,
ZoÉ
~~~~~ xxx ~~~~~
~ Véget nem érő szép remény ~
20. fejezet - Képek
Az együtt töltött
éjszaka csodás volt. Teljesen megfeledkeztem mindenről, már nem érdekelt sem
Adam, sem Rob bosszúja. Semmi, még a hazugságokon sem tudtam fennakadni. Rob
mellkasára hajtottam a fejem, s az ütemes szívverésére koncentráltam. Lassan
ringatott álomba a legszebb ritmus.
Az álmok azonban nem
hagytak nyugton. Rémisztőbbnél rémisztőbb képek jelentek meg. Távolról sikítást
hallottam. Rá kellett jönnöm, hogy a saját hangom hallottam. Hirtelen, nagy
lendülettel ültem fel. Egészen beleszédültem a hirtelen mozdulatsortól, forgott
velem az egész szoba. Egy hideg kéz kezdte el simogatni a hátam, oly hűsítő és
nyugtató hatású volt. Nagyot sóhajtottam, s már jobb is lett.
- Kicsim, nincs semmi
baj. Csak rosszat álmodtál. Itt vagyok veled. Nem lesz semmi baj. –
ismételgette Rob folyamatosan, míg a hátamon köröket rajzolt.
- Tudom. Csak rossz
álom. – inkább saját magamnak szólt, mint neki. Ki kellett mondanom, hogy
tényleg tudatosuljon bennem, hogy nem többről van szó. Közelebb hajolt,
gyengéden eltűrte a hajam. Apró csókokkal halmozott el.
- Most már ugye jobb?
– vont magához.
- Igen. Sajnálom,
hogy felkeltetettelek. Aludjunk még egy kicsit! – fordultam szembe
szerelmemmel.
- Csss, semmi baj.
Itt vagyok! Már csak egy kicsit kell kitartanunk, ma végre befejezzük a filmet!
– húzta mosolyra a száját. Lágy és ízletes csókot váltottunk.
Nagyszerű, végre
befejezik a filmet. Egyrészről örülök neki, mert így még kevesebb esélyem lesz
összefutni Emilievel. Az ellenszenve semmit sem enyhült, pedig én nem ártottam
neki semmit. Azonban ennek a filmnek vége, de jön a következő. Féltem Rob
következő filmjétől, mert a forgatás idejére össze lesznek zárva a szereplők.
Ismét képbe kerül Kristen. Nem tudom, hogyan is viszonyuljak Kristenhez. Remek
színésznőnek mondják, és lehet ez a probléma. Rob mégis engem választott, pedig
a világ már elkönyvelte Kristen állítólagos barátjaként és még mi egyébnek… na
és a telefonbeszélgetések… - Csak saját magam kínzom.
Már nem tudtam sehogy
sem egy helyben maradni. Elindultam kedvetlenül a fürdő felé. Az iménti rossz
álom, melyre már nem is emlékeztem teljes egészében, illetve a további
töprengés rendesen hazavágta a hangulatom. Nem akartam szerelmem felébreszteni,
hiszen neki még dolgoznia kell, ahhoz meg ki kell pihennie magát. Csakhogy
mégsem voltam annyira óvatos, mint ahogy akartam. Rob az oldalára fordult, s
értetlenül nézett utánam.
- Drágám, most meg
mire készülsz? – értetlenkedett Rob. Kusza tincsei ezer és egy fele álltak.
Álmos szemei engem fürkésztek.
- Zuhanyozni. –
válaszoltam nemes egyszerűséggel.
- Az még várhat.
Olyan nagy ez az ágy nélküled.
- Lehet, de már elég
nagy vagy, hogy ne félj egyedül… – ekkor már nevettem – Tudod mit, kössünk
alkut! Ha most elengedsz, akkor finom reggeli fog várni a konyhába, ha felkelsz.
- Oké, nyertél! De jó
sok kávét kérek! – vigyorogva terült el az ágyon. Most már nem számított, hogy
egyedül van vagy mekkora az ágy. Pasik és a hasuk.
- Szeretlek! – vissza
kellett lépnem még egy csókért.
Tényleg csak
egyetlen, de mennyei csók volt. Mostanra már jobb kedvem lett. Rob néhány
szóval, egy-két gesztussal simán el tudja érni, hogy elfelejtsek mindet. Mosolyogva
még felkaptam fehérneműt, pólót és a melegítőt. Szerencsére a telefonom is a
kezem ügyébe került, azt a melegítő zsebébe dugtam. Egy gyors zuhanyt vettem,
de kellően frissített. Törölközés és öltözködés után sietem a konyhába. Mikor
indultam lefele a lépcsőn, akkor pont beláttam a szobába. Rob éppen csak
kikászálódott az ágyból. Egyetlen boxer takarta testét. Nyújtózkodva próbált magához
térni. Összefutott a nyál a számban, olyan pazar látványt nyújtott. Formás
feneke, mellkasa és a karjai. Már a számat rágcsáltam, s a visszaforduláson
gondolkodtam. Hát megtettem. Meglepetten nézett rám, ahogy megjelentem előtte.
Enyhén kapkodva vettem a levegőt. Teljesen hozzá préseltem magam mellkasához,
minél közelebb érezhessem magamhoz. Egy végtelennek tűnő csókban forrtunk
össze. A szívem meglódult, olyan ütemet diktált mint még soha. Lassan váltak el
ajkaink, s már most kínzóan hiányzott a folytatás. Azonban, ha ennél többet
engedünk egymásnak, akkor félő, hogy Rob ma nem fog forgatásra menni.
A felhők felett
jártam. Tényleg csak nehezen váltunk el egymástól, minden egyes csókot újabb és
újabb követett. De a józan ész érve, miszerint ha Rob befejezi a forgatást,
akkor velem lehet, meggyőzött. Így hát folytattam utam a konyhába. Legelőször a
szokásos extra nagy adag kávét főztem meg. Mikor az asztal megterítésén
fáradoztam, megszólalt a telefonom.
- Szia Zoé! –
csilingelte a vidám hang.
- Szia Ash! – egyből
felismertem a hangot a vonal túloldalán.
- Képzeld annyi
minden történt London óta… Arra gondoltam, van kedved találkozni velem? Beszélgetni
és vásárolni? – csicseregte lehengerlően.
- Remek, az nagyon jó
volna! Úgy hiányoztál te is! – míg Rob forgat, addig Ash-sel töltök egy kis
időt. Talán még pár dolgot veszek az utazáshoz.
- Zoé kivel beszélsz?
– szólalt meg Rob nyers hangon. Meglepett a hanghordozása.
- Úgy megijesztettél…
- fordultam felé.
- Oh, nem vagy
egyedül! Kérlek, ne haragudj! 10 óra körül a Central Parknál a kávézóban
leszek… Szia! - hadarta el Ash alig egy perc alatt, s már le is rakta a
telefont.
- Ezt jó elintézted!
– fordultam szúrós tekintettel Rob felé. – Én sem firtatom, kivel telefonálsz
órák hosszat. – raktam zsebre a telefonom.
- Kicsim, szeretlek…
és csak féltékeny vagyok…
- Tudom –
megcsókoltam – és csak Ashley volt.
Zavart, és mérges
voltam rá, de csak egy pillanatig tartott. Viszont ahogy kimondta bűvösen, hogy
féltékeny ott helyben elolvadtam tőle. Egy kicsit kihasználtam a bűntudatát, de
kárpótlásképpen rengeteg csókot kapott. Reggeli közbeni évődésünk Rob mobilja
zavarta meg. Nem bírtam ki fintorgás és grimaszolás nélkül. Szerelmem persze
jókat nevetett az egészen. A sofőr jelezte, hogy itt van a lakás előtt. Sőt biztosította
Robot, hogy senki nem követte, nincs lesifotós sem, és a testőre is vele van. A
telefonbeszélgetés alatt körbenéztem, de még mindenki jóízűen aludt. Hallani
lehetett a szuszogásuk. A következő pillanatban már teljesen felöltözve és a
hátizsákjával a kezében állt velem szembe az én egyetlenem. Ragyogó mosolyát
nem tudta sehogy sem leplezni. Biztos vagyok benne szeretne valamit.
- Ma elvileg előbb
végzek a forgatáson. Találkozunk utána? Elmehetnénk valahova, mostanában nem is
voltunk sehol… - nézett rám ragyogó szemekkel.
- Remek ötlet! Úgysem
voltam mostanában sehol. Sőt így körülnézhetünk, mit is viselek majd L.A.- be –
fontam a nyaka köré a kezem.
- Gyere a forgatásra,
akár hozd magaddal Asht. Vele is már rég beszéltem.
Bólintottam, gyors csókot
váltottunk. Lekísértem az ajtóig. Már ahogy kilépett az ajtón, fojtogatott a
hiánya. Elkaptam a kezét, s értette a célzást. Szó nélkül visszafordult
megölelt és megcsókolt. Csupán egy percig állhattunk így, de nekem ez jóval
többnek tűnt. Rob nagyot sóhajtott, elindult az autó fele. Alig csukódott be
mögötte az ajtó, már indult is az autó.
Egyedül maradtam, de
még annyi mindent meg kell csinálnom. – Kitartás hamar látom ismét, a karjaiba zár és elhalmoz
csókjaival – ismételgettem, sőt szinte kántáltam. Ezzel győzködve magam. A
konyhában összetakarítottam a reggelink maradványait, majd készítettem a
többieknek is harapnivalót. Valamelyik szobából hallottam a motoszkálást.
Tovább nem tudtam várni, hogy valaki kijöjjön a szobából, így egy cetlit
hagytam a reggeli mellett.
Jó reggelt!
A reggeli mind a tietek! Jó
étvágyat hozzá!
Rob elment dolgozni, én
Ashley-vel találkozom. Egész délelőttre van már programom. Este a bárba
mindenképpen megyünk! Szívesen dolgozok is, vagy csak beszélgetünk!
Puszillak benneteket,
Zoé
Felértem a lépcsőn,
ekkor ugrott be, hogy még az üzeneteimet sem néztem meg. Kedvem sem és időm sem
volt megnézni a maileket eddig. Ahogy sejtettem, több tucat várakozott, hogy
megnézzem. A legelső kupac többnyire régi barátoktól érkezett, akikkel tartom a
kapcsolatot otthonról. Másik kupacot Emma küldte, jókívánságokat és híreket,
milyen nagy sikere van a galériának. Aztán a harmadik anyától jött: az első
néhány főleg, mert hiányzok neki. Volt egy-két meglepő, ami az egyes cikkek
miatti aggodalmát fejezte ki. A legutolsó volt a legmegdöbbentőbb, egyszerre
volt aggodalmas, kétségbeesett. Vajon mi válthatta ezt ki? Minden mást félre
téve erre koncentráltam, megpróbáltam megnyugtatni. Leírtam, hogy milyen boldog
vagyok, és hogy mennyire hiányoznak. Remélem, ez segít!
Kicsit elszaladt
velem az idő. Pánikolva néztem rá az órámra. Felkaptam a farmerom, egy kék
pólót, melyen ezüst minta futott, a fekete edzőcipőm és a kendőm. Rohanva
kaptam fel a táskám is. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy sikerült
leintenem egy taxit. Tényleg eléggé szorított az idő. Kértem a taxist, hogy
amennyire tud siessen. Kellemetlen érzés kerített hatalmába. Korábban is
éreztem már ilyet, ha valami rossz dolog volt készülőben. Ugyanakkor mégis más
volt az érzés, sokkal erőteljesebb, nyugtalanítóbb. – Ez csak anya üzenete
miatt van, döntöttem el végül. - Pont időben érkeztem meg a kávézó elé, Ashsel
egyszerre értünk.
- Szia! Zoé! De jó
téged újra látni! – ölelt szorosan. A lelkendező kisgyerekhez hasonlított, aki
előbb kapta meg az ajándékait.
- Szia! Már te is
nagyon hiányoztál! – örültem neki én is, bár valamivel visszafogottabb voltam.
- Jó, jó! Inkább
mesélj! Csak úgy ragyogsz! Remélem, csupa jó híred van.
- Igen, rettentően
boldog vagyok! – kezdtem el, míg beértünk a kávézóba. Egy üres boxba ültünk le
leghátul.
- A boldogság, ha jól
sejtem Robhoz kötődik? – nevette el magát Ash, majd rám kacsintott.
- Igen, köszönöm a
közbenjárásod. Igazad lett. Sikerült mindent tisztázni. Találkozott a
szüleimmel. A szüleink is találkoztak egymással. Olyan csodás volt a galéria
megnyitó utáni néhány nap, amit csak együtt töltöttünk.
- Nem akarsz még
valamit elmondani? Mrs. Pattinson?...
- Oh! – nettem el
magam – Remélem, nem hiszel el minden pletykát?… – nem tudtam befejezni, mert
két tizenéves lány lépett az asztalunk mellé. Hatalmas rajongók voltak, és
láttam a szemükben a zavart, amit Ashley kérdései okoztak. Barátnőm kedvesen
viselkedett velük. Megkérdezte a nevüket, hogy honnan jöttek és hogy tetszik nekik
New York. A lányok alig tértek magukhoz, de amint megtették nagyon virgoncak
lettek. Aláírást kértek, majd készítettek egy-egy fotót. Kicsit kínosan éreztem
magam, mert hiába Ash sztár, a két lány végig engem bámult. Sejtettem, mi jár a
fejükben. Az arcukra volt minden írva. Számomra teljesen idegen volt még ez a
figyelem, amely eddig ismeretlen volt előttem.
- Nézd, nézd,
elhoztam a fényképezőm. Egy csomó kép van rajta! Azok, amik Londonban
készültek, némelyiken ti is rajta vagytok! – lelkendezett Ash. Míg a képekkel
babráltam, addig a barátnőm folyamatosan mesélt: Jackson fellépéséről, a munkáikról,
fotózásokról, interjúkról…
Tényleg rengeteg kép
készült a galériában. Észre sem vettem, hogy ennyit fényképeztek. Oh, a sors
keze! Vagy inkább a balsors! Továbbléptem a következő mappába. Ott egy parti
képei voltak. Megkérdeztem Asht, hogy ez mikor készült. A londoni kiruccanás
előtt tartottak egy stábos bulit, ott volt mindenki. Ash, Jackson, Kellan,
Nikki, Elisabeth, Peter, Rob és persze Kristen is. A többieket nem nagyon
ismertem fel, pedig még voltak jó néhányan. Vicces képek voltak, grimaszoltak
nevetgéltek. A következő képsorok viszont hidegzuhanyként értek. A háttérben
Kristen félreérthetetlen módon Rob körül ólálkodott. A következő képek is
hasonlóak voltak. Ezeken is Rob és Kristen volt: ölelgették egymást, pózoltak
és még ki tudja mit csináltak… Eszembe jutottak a telefonbeszélgetések. Hányszor
is beszéltek? Meg sem tudom mondani. A jelenlegi alacsony önbizalmam még
mélyebbre zuhant. Jól érezték magukat, és teljesen más volt az arcuk. Azok a
képek előhoztak egy kísértetiesen hasonló estét. Nem, nem akartam rá emlékezni,
mégis előjött minden. Újra a szívemben és lelkemben éreztem a szorítást. Még
inkább felzaklatott így, ez az egész.
- Oh, ne haragudj!
Bocsáss meg! – sütöttel le a szemeit Ash. Nem ő tehet róla.
- Jobb, ha tudom az
igazat. – próbáltam erős maradni. Megszólalt a telefonom, de képtelen voltam
felvenni. Átnyújtottam Ashleynek, beszéljen inkább ő. Addig a mosdó felé vettem
az irányt, hogy összeszedjem magam.
- Rob volt. Vár
minket a forgatásnál. Már csak egy jelenet van hátra. – halvány mosolyt
erőltetett a szájára Ash. Látszott rajta, hogy még mindig bűntudata van.
A közelben volt a
forgatás, ezért inkább a séta mellett döntöttünk. Kiélveztük a szép időt. Szótlanul
haladtam Rob és a forgatás fele, mivel Ash folyamatosan csacsogott. Próbáltam
barátnőmre figyelni, de nem ment, nem tudtam követni. Belső jeleneteket vettek
fel, mégis az utca teljesen tele volt rajongókkal. Alig léptünk a kordonhoz,
ott termett két férfi, aki bekísért minket. Kaptunk egy kísérőt, aki Rob
lakókocsijához navigált bennünket.
- Helló Édes,
csakhogy itt vagy! – kapott a karjaiba Rob és csókot nyomott a számra.
Feltűnően jó kedve volt. Ragyogtak a kékes szemeit. - Szia Ashley! –
köszöntötte a filmbeli húgát két puszival.
- Szia! – válaszoltam
talán túlságosan hidegen.
- Szia Rob! –
örvendezett Ash.
- Mi a baj Drága? –
lépett közelebb Rob. Az arcomon végigfutó ujjai nyomán szikrák pattogtak. Engem
fürkésző tekintete éppen ugyanúgy simogatott, mint az érintése.
- Csak néhány régi
fotó felzaklatta. – válaszolt helyettem Ash.
- Zoé, kérlek! Nem
tudom, mit láttál, de meg tudom magyarázni. Már megbeszéltük: szeretlek teljes
szívemből, és te is szeretsz engem. Kristen a kolléganőm, a barátom. Csak ki
volt bukva. Nekem csak te számítasz.
Szóhoz sem jutottam.
Megfutamodtam, nincs erőm harcolni. Önmagamban nem bíztam. Sarkon fordultam és
rohanni kezdtem. Távolodva is hallottam magam mögött, amint Rob a nevemet
kiabálta utánam. Megtorpantam félúton, lassan fordultam meg. Rob követett, s
karjai a derekamon pihentek meg. Szorosan magához húzott, nem engedett.
- Elfuthatsz, de
akkor sem foglak elengedni! Harcolok érted, nem élhetek nélküled! – ehhez
fogható szavakat még nem is hallottam.
- Légy őszinte velem mindig.
Még, ha fáj is, akkor is tudni akarom az igazat. Ha már nem szeretsz, vagy ha már
mást szeretsz! – szerelmembe kapaszkodtam. S megint bebizonyosodott, hogy
kettőn közül én előbb megfutamodok.
- Ez teljesíthető!
Azelőtt sosem éreztem ilyen erős kötődést, szerelmet senki iránt. – végre
megcsókolt.
- Indulhatunk? – jött
közelebb Ash. Szegényről teljesen meg is feledkeztünk. – Irány a vásárlás! Kell
pár dolog, a díjátadóra!
- Úgyis valami
normális dolgot szerettél volna csinálni, drágám! – fordultam Robhoz.
Gyengéden magához
vont, megcsókolt ismét. Beleegyezően bólintott. Összeszedte a maradék holmiját,
melyeket elküldette a lakásba. Kézen fogva indultunk el Ash legnagyobb örömére.
A testőrök nélkül nem is mehettünk sehova. A vásárlás egy-két kellemetlen
rajongót leszámítva nagyszerű volt. Farmert, felsőt és cipőt is vettem. A
legérdekesebb a fehérnemű vásárlás. Rob végig a sarkamban volt. Folyamatosan
vigyorgott, mint a vadalma. Jó néhány darabot csak azért néztem meg vagy vettem
a kezembe, hogy ezzel húzzam Robot. Bele ment a játékba, majd ő is választott
nekem egy-két szettet. Kompromisszumot kötöttünk, de így is sokkal több minden
került a kosárba, mint szerettem volna.
Rob megéhezett a
vásárló túra alatt, így beültünk egy étterembe. A fotósok is örülhettek, mert
ezáltal lehetőséget kaptak, hogy megörökítsék kedvenc csillagukat. Ash valamit
Robnak magyarázott, mikor az utca túloldalán felfigyeltem egy ismerősre.
Folyamatosan őt néztem, már-már zavarba ejtően. Viszont nem tudtam eldönteni,
tényleg őt látom, vagy csak képzelődöm. Nevetésre kaptam fel a fejem, bár nem
tudtam, mitől nevetnek mégis mosolyt csalt az arcomra a párom tekintete.
Elérkezett a nem várt
és ideiglenes búcsú. Tudtam, hogy hamarosan viszontlátom csacsogó barátnőm. Végül
csak azért is egyeztettük a L.A.-s programot, megöleltük egymást. Ash hálásan
megköszönte ezt a fantasztikus napot, meg mellette még egyszer elnézést kért a
fotók miatt. Ez utóbbira legyintettem, mert tényleg nem ő a hibás, hogy ennyire
alacsony az önbecsülésem. Ash végül taxival ment vissza hoteljébe, míg ránk a
testőrök által rendelt kocsiba szálltunk be. Rob biztonsága miatt volt rá
szükség. Nem számított, mert a párom csak az enyém volt innentől kezdve.
nagyon köszönöm a komikat, amiket a 19. fejezethez írtatok. Rendhagyó módon, ott válaszoltam nektek!
Időközben az oldal látogatóinak száma átlépte a 10 000-et, sőt mostanra már 10 250-nél tartunk. Ezért meglepetéssel készültem nektek!
Egy novellát hoztam (több részből fog állni). :)
Maga novella a Nagyvárosi Angyal címet kapta. Ákos azonos című dala adott egy ötletet, melyből megszületett eme novella. Azt most még nem tudom, mikor kerülnek fel a részek. De amit látni fogjátok sokkal hosszabbak lesznek az egyes részek. :)
Cél nélkül, tervek
nélkül bolyongtam. Eme egyszerű mondat felvet egy egyszerű kérdést. Hol?
Igazából én magam sem tudom a választ. Nem pusztán egy adott helyre gondoltam.
Még ha éppen New York utcáin sétáltam, akkor sem pontosan erre gondoltam. Most
itt jártam, de be kell végre vallanom saját magamnak, hogy az egész életben,
létezésemben elveszetten kerestem az utam. Azt, amit nekem szántak. Azonban ez
sokkal nagyobb feladat volt, mint gondoltam. Valami mindig változott, és nem feltétlenül
a jó irányba.
Észre se vettem, hogy
merre járok. A gondolataim fel s alá cikáztak. Körülvett a tömeg, a zaj, a
nyüzsgés, de én magam semmit sem érzékeltem belőle. Magamba zárkózva haladtam
előre. Ebben segített a fülemben szóló zene. Paul Englishby, Howard Shore,
Alexandre Desplat és Carter Burwell által kreált zene különleges világ teljesen
magával ragadott. A lábaim maguktól vittek el a kedvenc helyemre. Metropolitan
Múzeumhoz.
Ez az egyik hely,
ahol minden rosszat el tudtam felejteni. A zenét megállítottam. Minden egyes
alkalommal, áhítattal lépkedtem fel a lépcsőkön. Még mindig sokan voltak. A
tömeg kissé zavart, bár magabiztosan lépkedtem a kedvenc termem felé. Az
ajtóban már ismerősként biccentett Joe, a teremőr. A terem közepén elhelyezett
padhoz lépkedtem. A táskámból előhúztam a bőrkötéses naplót, tollat és ceruzát.
A táskám végül a padlón végezte. A pad közepére törökülésbe helyezkedtem el.
Lassan kiürült a terem. Elővettem a zsebemből a mobilomat, kihúztam a
fülhallgatót, amit a nyakara kanyarítottam. Lenyomtam a play-t. Felcsendült a
következő szám. Alexandre Desplat egyik szerzeménye. Egy zongorajáték.
Akkor kezdtem el a
naplót, mikor megérkeztem New York-ba. Ez nem pusztán egy napló. Annál sokkal
több. Nos tényleg úgy kezdődött, az első egy-két napban a tipikus „Kedves
Naplóm!…” bejegyzéssel. Azonban elmúlt két hónap. Ez alatt az idő alatt sok
bejegyzés került bele, de csupán dátum, hely és kép jelzi a keletkezését.
Érzések, élmények, vélemények, benyomások kerültek bele folyamatosan. Egy séta,
egy mozi, egy film, egy beszélgetés, egy randi vagy éppen az időjárás
kritikája.
A zongorajáték
magával sodort. A kezem automatikusan mozgott, nem én irányítottam. S az új
oldalon, az új dátum mellé egy új kép jelent meg. Néhány soros megjegyzés firkantottam
a kép alá. A zongora utolsó billentyűjének hangja elszállt. A könyvem az ölembe
pihent, míg az előttem lévő festményt csodáltam. Rajongásom az impresszionisták
iránt korán kezdődött. Ez a csodálat, azonban most teljesedett ki.
A kialakított béke szigetét
beszélgetés zavarta meg. Ekkor tűnt fel, hogy egész eddig rajtam és Joe-n kívül
senki sem járt erre. A beszélgetés ugyan suttogás volt, de kizökkentett.
Felkeltem a padról, iménti ülőhelyemre a könyvem helyeztem. Pár lépéssel kisebb
kört tettem, de a pad már nem az enyém volt. Egy fiatal férfi ült a pad
távolabbi végén. Könyökei a térdén pihentek, míg arcát a tenyerébe temette.
Csendben figyeltem, ahogy kezdeti zihálása lassan lenyugszik. Nagyobb
sóhajokkal levette a napszemüvegét. A mozdulatsor közben fedezte fel a
kinyitott könyvem és a telefonom. Láttam, s mosolyt csalt az arcomra, ahogy a
könyvecske lapját tanulmányozta. Még szerencse, hogy magyarul írtam bele minden
szót. Különlegesnek tartották az anyanyelvem. Bár mostanában keveset használtam,
hiszen csak angolt érték meg körülöttem.
A lejátszóm Carter
Burwell számát indította. Egy zongorára írt altatódal csendült fel. A férfi
fehérré vált. Nem tudtam, mi okozhatta ezt a hirtelen változást. Lassan
visszasétáltam a padhoz. A könyvemet felvettem, majd nagyot sóhajtva ültem le a
pad végéhez. A férfi riadt pillantással nézett rám. Nem vártam meg a dal végét,
újat kértem.
- Sajnálom… - bökött
a fejével a kezem felé.
- Nincs mit
sajnálnod. Úgyse tudtad elolvasni. – vontam meg a vállam. A tollat és a ceruzát
a mai dátumhoz raktam, úgy csuktam össze. Kaptam fel a táskám.
- Tetszett a kép. –
zavartan mosolyogva a hajába túrt.
- Az csak firka,
széljegyzett. Semmi több. – nem volt időm, sem kedvem befejezni a képet.
Elpakoltam mindent a
táskámba. Felálltam és otthagytam minden további nélkül a döbbent férfit. A
nyakamban lógó fülhallgatót rendeltetésszerűen vettem igénybe. Még búcsút
intettem és egy „Hamarosan találkozunk!”–ot mondtam Joe-nak. Aztán kiléptem a
forgatagba. Késő délután volt, de még mindig meleg. Füllett, baljós, vihar
előtti. Ideiglenes otthonom jelenleg egy bérház egyik lakása. Ötemeletes ház,
legfelső szintjén találtuk a kuckót. Ehhez egy szoba, egy konyha és egy
fürdőszoba, és egy kicsike nappali tartozott. Az egyetlen szobán ketten osztozunk
a lakótársammal, Dorothea-val. Utálta, ha valaki a teljes nevét használta.
Pedig szerintem különleges és egyedinek számított. Mindenkit megkért, hogy
akinek kedves az élete, vagy Dora-nak vagy Thea-nak szólítsa.
Jó néhány háztömböt
kellett gyalogolnom, míg végre elértem a házunkat. Kezdett sötétedni. Már a
lakásokban a lámpák világítottak. A mi ablakunk azonban sötét volt. A kulcsom
elővarázsolása nem egyszerű feladatnak ígérkezett. Nehezen, de sikerült.
Kinyitottam az ajtót. Villanyt kapcsoltam. A mobilt a dokkolóba tettem, így a
lakást betöltötte a lágy zene. A cuccom az ágyra szórtam. Elővettem az egyik
kinyúlt pólóm. Belebújtam, s valami kaja készítését tervezgettem.
- A rohadt életbe!
Ezt nem hiszem el! – hallottam meg Thea szitkozását.
- Szia Csajszi! Mi a
helyzet? – bújtam elő a konyhából.
- Semmi. – flegmán
válaszolt, míg ledobta magát a kanapéra. – Leszámítva, hogy a rövidebb útvonal
le van zárva egy hülye forgatás vagy rendezvény miatt. Már megint! Kerülnöm
kellett, ráadásul egy béna balek balesetet okozott. Megakasztotta az életet! Az
ilyennek egyáltalán minek adnak jogsit? – forgatta a szemeit.
- Oh, szívem! Milyen
kegyetlen az élet! – nevetve öleltem meg.
- Várj! – tolt el
magától, majd jobban szemügyre vett. - Te nem voltál bent egyetlen előadáson
sem. Persze akkor könnyen beszélsz!
- Hogy nézzem Faye
kárörvendő képét?! – „kedvenc” diáktársunk volt. Míg mi, egyszerű halandók
megküzdünk azért, hogy itt legyünk, őt a szülei nyomták be a programba, hogy
addig is jó helyen legyen. Kétségtelenül van érzéket, talán tehetsége is, bár ő
inkább abból űz sportot, hogy más életét megkeserítse. Jobb napokon még külön
öröm bosszantani, de ma nem volt hozzá elég erőm, hogy elviseljem. Szerencsére
a rengeteg plusz feladatnak, amit vállaltam, egy-két órát el tudok lógni
igazoltan.
- Igaz. Gyere, együnk
valamit! – öleltük meg egymást.
Az elmúlt hónapokban
rátaláltam a legjobb barátomra. Hasonlítunk egymásra, és mindig számíthatunk a
másikra. Kettőnk közül nekem jut mindig az a hálás feladat, hogy főzzek. Thea nem
rajong a konyháért. Nem tetszésének hangot ad. Nagy hangot. Nem volt kedvem
sokat bajlódni főzéssel. A legegyszerűbb dolgot készítettem el. A
vízcsobogásból, gondoltam kedvenc lakótársam nem hajlandó segíteni. A
mosogatást azonban rá sóztam. Letusoltam én is, majd a könyvecskét vettem elő.
Ilyenkor jobb szerettem egyedül lenni.
A gondolatok, az
érzések felgyorsultak. Vad zakatolásba kezdtek. Papírt kerestem, mert most más
is eszembe jutott. Gondosan jegyzetet készítettem, ami néhány dalszöveg
részletét jelentette. A papírköteg növekedett. A varázs abban a pillanatban
tört meg, mikor az utolsó szó a papírra került. Összepakoltam magam körül,
aztán én is követtem Thea példáját, aki már békésen szuszogott.
Reggel természetesen
elaludtam. Kapkodva próbáltam magam összeszedni. A reggeli kimaradt. Egésznapi
döglesztő meleg miatt póló, rövid farmer és tornacipő mellett döntöttem. Fogat
mostam, fésülködtem, feltettem a fejem tetejére a napszemüvegem. A füzetem, a
naplóm, a telefonom, kulcsom és a pénztárcám a táskámba landolt. Nem sok időm
marad, de időben értem az egyetemre. A teremig szinte végig futottam.
Feltűnésmentesen az utolsó sorba ültem le. Művészettörténet. Az óra bámulatos
volt, ez az egyik olyan előadás, amin szívvel-lélekkel részt vettem.
Mire végeztem az
egyetemen, addigra már a koffein szintem vészesen lecsökkent. Ezt sürgősen
pótolni kellett. Az egyetem közelében szerencsére találtam egy starbucks-ot.
Isteni finom kávét szolgálnak fel. A sorba állás és a helyhiány nem tetszett,
de azért a kávéért még ezt is hajlandó az ember kibírni. Mick volt éppen
szolgálatban. Kedvesen mosolygott és kérés nélkül a kedvencem nyújtotta a
kezembe. Átnyújtottam neki a bankót. A kezemben tartott ital már az illatával is
elérte, hogy felébredjek.
A kávém szürcsölve
indultam a park felé. A jó időben a gyerekeket is elhozták a szüleik, a
dajkájuk játszani. A gyerek zsivaj jutatta eszembe, hogy régen hívtak engem is.
A környékünkön, illetve Matt közreműködésével gyerekfelügyeletet vállaltam. Nem
sok pénzt jelent, de az egyetem mellett jól jött. Megszólalt a mobilom. Először
Thea-ra gondoltam, de helyette ismeretlen számot mutatott a kijelző.
- Hallo? –
kíváncsiságom győzött.
- Hello! Stephanie
vagyok, Cassandra-t keresem. – kedves női hang válaszolt.
- Igen, én vagyok,
Cassie. Miben segíthetek?
- Mick adta meg a
számod, tőle tudom, hogy vállalsz gyerekfelügyeletet. – olyan érzésem volt,
mintha Stephanie a nevetését próbálja elrejteni, kiváltképpen mikor az utolsó
szót mondta ki. – Elvállalnál két jómadarat? Rob és Tom. – mielőtt
válaszolhattam volna, valaki felhorkant. Annyit hallottam, hogy „Nah” és egy
„Héé” egy-egy puffanással megspékelve.
- Azt hiszem nincs
akadálya. Mikor kell mennem és hova?
- Már ma este. Csak
ideiglenesen vagyunk a városban. A szállodához kellene jönnöd.
- Rendben. Melyik
szállodában?
Egyeztettünk
időpontot és helyet. A kávém elfogyasztása után hazasétáltam. Thea még nem volt
otthon, előkerestem a megfelelő zenét, s főzni kezdtem. Meglepetésként összeütöttem
egy kis olaszos kaját. Főzés közben rácsodálkoztam, mennyire szükségünk van egy
nagy bevásárlásra. Az alapvető dolgokból is hiányt szenvedtünk. Sikerült egy
szép hosszú listát kreálnom. Mindennel elkészültem, kicsit összepakoltam.
Csörgött ismét a telefonom.
Ezúttal anya hívott.
Elég hosszan beszélgettünk. Ritkán volt rá lehetőségünk. Egyrészt az
időeltolódás, másrészt a túl magas tarifák sem kedveztek. Leginkább az e-mailek
és skype segítségével értük el egymást. Ezeknek megvan a maguk varázsa. Halk
kuncogásra kaptam fel a fejem. Thea az ajtóban állt. Alig bírta visszafogni
magát. Mindig tetszett a lakótársamnak, ha az anyanyelvemen beszéltem. Mondanom
sem kell, hogy legrosszabb reggeleken, mikor bal lábbal keltem fel, a legjobban
szórakozott. Könyörgött már többször, tanítsam meg káromkodni. Legtöbbször
sikerült leszerelnem, esetleg egy-két szót, ami még az elfogadható kategóriába
esik, azokra tanítottam meg.
Elköszöntem anyától.
Örültem, feldobott, többet tudtunk beszélni. Már nemsokára hazamegyek. Lejár a
program, s hazamegyek. Ez persze kissé el is keserített. Megszerettem New
York-ot. Sőt egyenesen imádtam. Elhessegettem a szomorúságot, s tálaltam a
késői ebédünket. Megbeszéltük, kinek milyen napja volt. A napot megint csak én
szívtam meg. Mehetek melózni, míg Thea randira. Hol itt az igazság? Tettem fel
magamnak a kérdést. Ráadásul a készülődését nemcsak végig kellett néznem, hanem
asszisztálnom kellett hozzá. Na ő tényleg nem egyszerű eset. A ruha
kiválasztása egy örökkévalósággal felér nála. Ha megvan a ruha, akkor már csak
minden másból kell a megfelelő színűt, mintájút vagy stílusút előkeresni.
A sürgés közben volt
annyi időm, hogy sikerült lezuhanyoznom. Fekete farmert, fehér pókhálómintás
pólót és szürke kapucnis pulóvert vettem fel. Tornacipővel lettem teljesen
kész. A táskámba pakoltam az ilyenkor szokásos felszerelésem. Egy plusz pólót,
a naplóm, a mobilom. Thea torokköszörülésére kaptam fel a fejem. Egyszínű,
eléggé testhez simuló ruha volt rajta, amit bőrdzsekivel dobott fel és magas sarkú
csizmával. Kicsit iparkodnom kellett, hogy időben odaérjek a megbeszéltek
alapján. Taxival mentünk egy darabig, aztán a gyorsabb haladásért gyalog
folytattam az utat. Thea megígérte, hogy rám csörög később. Hogyan alakult az ő
estéje.
A hotel a maga pompájával
emelkedett ki az utca épületei közül. Feszéjezve éreztem magam, hiszem most
jártam itt először és a viseletem sem illett ebbe a környezetbe. Ez utóbbit a
recepció mögött álló nő egyértelműen bebizonyította. Lenéző fintorral nézett
rám, ami rögtön megváltozott bemutatkozásom és Stephanie nevének említésére.
Időbe tellett, míg rendezni tudta a vonásait, majd némi keresgélés után
kinyögte a szobaszámot. A liftben volt időm összeszedni magam. Nagy levegőt
vettem s kopogtam az ajtón. Egy majdnem két méter magas férfi állta az ajtóba.
Halk „Hello!” után a férfi mosolyogni kezdett. Bemutatkozott és kezet nyújtott,
félreállt és beengedett. A lakosztály nagyobb volt, mint az egész lakásunk. Sőt
legalább két lakás simán elvért volna itt. Kellemes színek, modern és előkelő
berendezés. Valahogy mégis idegen és egy cseppet sem otthonos. Ez a lakosztály
sehogy sem családias. Csak a nevem tudtam kimondani, mert egy női hangra
lettünk figyelmesek.
- Ezt komolyan nem tudom elhinni, hogy bírtál erre
rávenni. Tom legalább neked lenne több eszed. De ezt nem fogom annyiban hagyni.
Ezek után egy szavad nem lehet. Akármit mondok. Megértettél? Szedjétek össze
magatokat, úgy néztek ki, mint két csöves. Szörnyű!
Megijedtem. Hogy
beszélhet valaki így? Gyerekekkel? Dean mellettem majdnem megpukkadt a
nevetéstől. Kétkedőn néztem rá, mire legyintett. Egy nő lépett be. Nem figyelt,
az orrnyergét dörzsölte. A nagydarab fickó torokköszörülésére kapta fel a
fejét. Kedvesen mosolygott.
- Szia! Te biztos
Cassie vagy! – lépett közelebb. – Stephanie, de nyugodtan szólíts Steph-nek.
- Hello! Remélem, nem
jöttem rosszkor? – céloztam az iménti hangzavarra.
- Nem, sőt a
legjobbkor. Ma már végeztünk. Deannel megyünk vacsorázni. Rob fizeti. – vetette
oda mellékesen. – Sokkal tartozik úgy is. Jó szórakozást! – kaptam egy
borítékot, amit meg sem mertem nézni. - Egy kérésem lenne, ha lehet, ne
hagyjátok el a szállodát! Vagy legalább szólj nekünk! Ne dőlj be nekik!
- A könnyű testi
erőszak is megengedett, ha bármelyik ellenkezne. – nevetett Dean.
- Tessék? Mi van? –
két, ránézésre a húszas éveibe járó srác jött elő az egyik szobából.
- Most mit vagytok
oda? Ez az egész a ti hülyeségetek. – vette át a szót Steph. - Cassie, itt az
esti társaság! – Steph elkezdte összeszedni a holmiját. – Rob és Tom.
- Nem is! Javítanék,
mert ez az egész baromság Rob idióta ötlete. – mutatott a társára Tom. Rob
egyből vörösödni kezdett. Nem hittem, hogy látok ilyet, mármint egy pasi
ennyire zavarban legyen, s még bele is piruljon.
- Steph ez most
komoly? - A megkérdezett bólintott, aztán távozott Deannel.
- Haver, én egyre
jobban félek tőle. Steph sokkal durvább, mint anyád.
- Kösz, ez kedves
volt. A francba, most majd törhetem a fejem, hogyan engeszteljem ki. –
szántotta végig amúgy is kusza haját. Ezek ketten simán elbeszélgettek, míg
cigit szedtek elő. Én, meg mint egy hülye álltam ott, ahol eddig totál
döbbenten. Ez egy nagyon rossz vicc, amihez nagyon nem volt kedvem.
- Mi a fene folyik
itt? – a hangom élesen borította be a szobát, illetve szakította meg a két férfi
között a társalgást.
- Én... én Tom
vagyok… és most szerzek kaját és piát. – kereket is oldott.
- Köszi. – motyogta
Rob. – Ezek szerint nem emlékszel rám.
- Már miért kellene?
– néztem rá, bár azt meg kell hagyni ismerősnek tűnt.
- A múzeumból…
Mindegy… Meg akartalak ismerni… Megérteni… Aztán megint láttalak… - mint egy
totál zavarban lévő gyerek állt volna előttem, s nem egy férfi. Ezzel mosolyt
csalt az arcomra megfeledkezve arról, hogy semmit sem értek.
- Egyszerűbb módja
nem volt? – somolyogva néztem rá.
- Az én világomban
nincs olyan, hogy egyszerű… - a kimondott szavaival egyidőben az arca, a
tekintete megváltozott. A szomorúság futott rajta végig.
- Oké. De miért
akarsz megismerni? Mit akarsz megérteni? – másfele tereltem a beszélgetést, s
ezzel sikerült elérnem, hogy eltűnjön a szomorúsága.
- Figyeltelek a
múzeumban. Nyugodt, természetesen és őszinte voltál. Valahogy felkeltetted az
érdeklődésem… Meg kíváncsivá tettél azokkal a szövegekkel…
Mosolyt csalt az
arcomra, ahogy újra a zavarával küszködve faggatott. Nem is tudom, mikor
telepedtünk le a kanapéra. Tom is előkerült. Ő is kíváncsiskodott. Ennyit még
soha nem nevettem. A két férfi teljesen lökött, de imádnivalók. Már megfordult
a fejembe, hogy vallatáson vagyok. Azonban ők is tudtak vicces, nevetséges, sőt
elég megalázó történetet mesélni a másikról. Mint három gyerek, vagy még annál
rosszabbak voltuk. Kergetőztünk, párnacsatáztunk. Végül a srácok kikönyörögték,
hogy nézzünk filmet. Fogalmam sincs, milyen filmet néztünk. Elaludtam elég
hamar.
Reggel a zsibbadó
kezem ébresztett fel. Ami a problémám kisebbik részét jelentette. Tom velem
szembe, és történetesen az én kezemen volt a feje alatt. A nagyobb problémát
Rob okozta. Majdnem agyon nyomott, a feje a nyakamban pihent, de annak
ellenére, hogy az oldalamon aludtam, rám nehezedett. Mi tagadás, védelmezően
ölelt át. A telefon csörgése mentett meg. Rob nagy nehézségek árán méltóztatott
felkelni. Lassan eljutott a tudatáig, hogy majdnem összenyomott. Erre olyan
esetlen és bocsánatkérő képet vágott, hogy hangosan felkacagtam. Tom pedig a
kacagásomra kelt fel. Tom kapott az ébresztés miatt egy puszit, míg Rob is a
bamba képért. Mindkét srác egész reggel levakarhatatlan vigyorral vánszorgott.
Gyors zuhanyzás után, a tegnapi ruháim vettem vissza, a pólóm ki tudtam
cserélni. Reggelit is kaptam.
A lift előtt álltunk
meg egy pillanatra. Tom hívott egy taxit nekem. Rob a kíséretére várt, akik a
forgatásra viszik. Tom pedig kihasználta, hogy semmi dolga. Megfűzött, hogy
velem tölthesse a délelőttöt, míg haverja forgat. Mondván kipróbálja magát az
egyetemi csajoknál. Nevetgélésünk egy fiatal lány zavarta meg. Mosolygósan
közeledett és üdvözölt mindenkit. Örvendezett egy sort, hogy Robot kereste a
felesége megbízásából. Még be se fejezte az asszisztensként dolgozó lány, egy
magas, rettentő vékony nő lépett oda hozzánk. Nem vacakolt, egyből megcsókolta
Robot. Szerencsére nem láthattak az arcomon semmit, mert ekkor megszólalt a
telefonom. Futólépésbe távolabb húzódtam tőlük. Az a bocsánatkérő, sajnálkozó
kifejezést, ami Rob arcán ült, nem értettem. Egy szó sem esett tegnap este
feleségről. A telefonban Thea aggodalmaskodva magyarázott. Megnyugtattam,
megbeszéltem vele egy találkozót is. Mintha mi sem történt volna, jó kedvet
tettetve léptem vissza a társasághoz.
- Bocsánat, de
változott a program. Most mennem kell! Kösz fiúk a tegnap estét és az éjszakát!
– időt sem hagyva a reagálásra, egy-egy puszi után sietve távoztam.
A starbucks-ban Thea
a hátsó asztalnál ült, egyedül. Messziről láthattam a kellően bosszús
hangulatát. Ennek nem örültem. Tudtam, hogy ritkán és akkor jó oka van így
viselkedni. Amint észrevett intett, talán egy enyhe mosolyt is megengedett.
Egyetlen kérdést kellett feltennem, hogy tisztán lássak. A választ egy bólintás
jelentett. Kitárt karokkal megöleltem a csupa szív barátnőm, aki totálisan maga
alatt lehetett. Most akármennyire jól sikerült a tegnap este, most Thea sokkal
fontosabb volt. Szomorúan ücsörögtünk még egy órácskát az asztalunknál csendben
beszélgetve. Az órára pillantva konstatáltuk, ideje indulnunk.
Az egyetemen két
előadást kellett végigülnünk. Az egyik tárgy Jelenkori művészeteket volt
hivatott bemutatni. Ez inkább érdekességnek számított, főleg a témák miatt,
másrészt a fiatal tanárok miatt. Ennek a tárgynak a célja, hogy a kortárs
művészet történetére (jelentős alkotók, művek, események, kiállítások, stb.)
vonatkozó alapismereteknek az átadása és a kortárs művészeti élet fórumainak,
intézményeinek a megismertetése. A másik óránk Médiatörténet volt. A tantárgy feladata
a képzés céljának megvalósításában: A technikai médiumok megjelenése nyomán
megjelenő és a globális információs társadalom kialakulásában szerepet játszó
eszközök, kifejezési formák, jelenségek történeti kontextusba ágyazása és a
médiaelmélet központi témáinak és fogalmainak megismertetése.
Kissé lemerülve
hagytuk el az egyetem épületét. Thea rá akart gyújtani, csakhogy egy nagyon
fontos dolog hiányzott, mégpedig az öngyújtója. A tartalék öngyújtóm kerestem a
táskámba, már nem először fordult elő, hogy Thea elhagyta valahol a sajátját.
Az öngyújtó helyett a telefonom került a kezembe. Az híváslista szerint két
szám váltogatva egymást, úgy próbált utolérni. Aztán már csak az egyik. Az
utolsó számot visszahívtam, míg a kedvenc kis olasz éttermünk felé tartottunk.
- De jó, hogy végre
hívtál! – hatalmas sóhajok törtek föl, az amúgy komolytalan férfiból. –
Annyiszor próbáltunk elérni…
- Észrevettem. –
szúrtam közbe. De feltehetőleg meg sem hallotta.
- Figyelj, ami reggel
történt, az… - egyből szabadkozni kezdett, de idejében leállítottam.
Szerencsére.
- Ne. Tom, nem
számít. Nem történt semmi, nem az én dolgom. De most nincs több időm beszélni,
kérlek, ne haragudj!
- Akkor ma már nem
lesz közös program? – csalódott kisgyereket tudtam elképzelni ehhez a hanghoz.
- Inkább holnap, majd
bepótoljuk! – vetettem fel, hogy kiengeszteljem Tomot.
- Jó, de szavadon
foglak! Holnap hívlak, hol s mikor fussunk össze! Attól függ, Rob mikor
szabadul. – egyből lelkesebb lett a hangja.
- Jó, majd hívj! Most
mennem kell! – egy halk „szia” után ki nyomta a telefont.
A Thea „gyásza” már
másnapra elmúlt. Sőt még programot is szervezett magának.. Tom elég későn
szólt, de egy kocsmai iszogatásra rá tudtak venni. A bárban, azonban sokan
voltak. Mindenki kérdő tekintettel nézett rám. Méregetett és néhol még utálkozó
pillantást is kaptam. Egy nagyobb társasággal voltak a srácok, de jól éreztem
magam.
Tom még pár napig
maradt a városban. Egész sok időt lógott velem. Tomban is megvolt az a
tulajdonság, hogy össze-vissza képes volt beszélni bármiről. Remek
figyelemelterelő technika, amit sehogy sem tudtam alkalmazni. Viszont egyre
többször és többször került elő Rob témaként. Ami együtt járt Tom
viselkedésének változásával. Kezdett elegem lenni.
- Oké Tom ki vele!
Ebből elegem van! – töröltem meg a szám a szalvétámmal. A hangom teljesen
nyugodt volt, azonban a velem szembe ülő férfi riadt képe nem erről tanúskodott.
- Mi van? – jött az
egyszerű és tettetett kérdés.
- Hol kezdjem? –
néztem rá szúrósan. – Áh, meg van! Mondjuk ott, hogy látszólag zavar valami.
Robot állandóan emlegeted. Elcsászkálunk minden fele, faggatsz és érdeklődsz,
de még egy nyamvadt lépést sem teszel előre. – lassan megértettem, miért van
ez. – Már nem vagyok érdekes? Nem tetszem?
- Cassie. Nem erről
van szó! – most felszabadultan és szívből nevetett Tom. Csak nem a legjobbkor,
mert ez egy cseppet sem esett jól.
- Ez kedves, még ki
is nevetsz… - dühöngtem az orrom alatt.
Aztán végre mesélni
kezdett a nagyra nőtt gyerek. Oda kellett figyelnem, és néha visszakérdeznem,
mert teljes képtelenségnek tűntek a szavai. Szerettem volna hinni neki, de nem
ment. Megijedtem. Igen, ez a legjobb szó, ami kifejezi a bennem kavargó
érzéseket. Ráadásul már Tomra sem számíthattam. Ő megtette, amit csak tudott. A
beszélgetésünk után csendessé váltam. Így inkább elköszöntem s hazamentem.
Tom hirtelen utazott
el, csak telefonon tudtam elköszönni. Megszerettem, mindig sikerült mosolyt
csalnia az arcomra. Aztán megint visszacsöppentem a szürke mindennapokba.
Rengeteg új ötletem, új élménnyel sikerült gazdagítanom a naplóm. Azonban
ráébredtem ismét magányos lettem. Thea kibékült a barátjával, ezért sokkal
kevesebbet jött haza. Az időm vészesen fogyott. Ezzel az elvégzendő feladatok
gyarapodtak. Az egyetem, a lakás és starbucks bűvös háromszögében éltem. A
forgatásról is csak morzsákat tudtam, hogy éppen melyik utcán folytak a
munkálatok. Még gyerekfelügyeletet sem tudtam vállalni.
A lakásunk túlságosan
is csendessé vált. Nyugodtan minden figyelmem a vizsgáimra fordíthattam. Egyik
péntek reggel beszélgetésre ébredtem fel. Thea hangját egyből felismertem.
Vidáman kacagott és a csörömpölésből egyből leesett, hogy a konyhában
mesterkedett valamiben. Thea és Matt várakozott rám. Reggelivel is készültek,
tehát valami fontos dologra gondoltam. Velem osztották meg elsőként a jó hírt
az összeköltözésükről. A részletekbe annyira belemelegedtek, hogy észre se
vették a lelépésem. Felöltöztem. Most tudtam hova tartok.
Nagyon hiányzott már
minden. Elhanyagoltam, nem jártam arra. A szokásosnál is nagyobb nyüzsgésre
lettem figyelmes. Túl sok látogató, túl nagy forgalom. Most a megszokott
izgalom helyett inkább valami baljós érzés hatalmasodott el rajtam. Joe sem a
szokásos helyén volt. Annyit tudott elsuttogni, hogy régen látott és örül
nekem. Eszembe jutott, hogy az ázsiai kiállítást mostanában mellőztem. Arra
indultam el. Képtelenség nyugodtan szemlélni a csodás műalkotásokat. A sok
sugdolózó, csacsogó tinit képtelen voltam kizárni a fejemből. Elszaladtam a
mosdóba, onnan kilépve egy mogorva vadállat kapta el a karom.
- Ezt nem hiszem el!
Azt mondták, kifelé! A rajongók kint várakozzanak! – kiabált velem.
- Engedjen el! Nem,
nem vagyok rajongó! – rettentően szorította a kezem, s úgy ráncigált.
- Lezárták a
termeket. A látogatókat kiterelték. – valahonnan mögöttünk beszélgettek.
- Engedjen el!
Eresszen el! – kapálóztam, de még rosszabb lett. Bilincsként szorult rám a kéz,
amit sehogy sem tudtam lefeszegetni magamról.
- Nem hallja, eressze
el, most! – kiáltott egy ismerős hang. A férfi hirtelen fordult meg. ezzel egy
időben elengedett, és véletlenül fel is lökött. Hangos puffanással értem
földet.
- Cassie! Kicsim! –
Rob már mellettem termet. Letérdelt mellém. Remegtem, mégis habozás nélkül
megölelt. Kínos helyzetbe keveredtem. A bokám iszonyúan fájt, meg a kezem is.
Rob el akart tolni magától, de nem hagytam. A mellkasán, a pólójába temettem az
arcom.
- Ne, kérlek! Nagyon
fáj a bokám. – suttogtam csak neki.
- Rob, mi tart ennyi
ideig? – hallottam meg Steph hangját. Gyorsan az arcomhoz kaptam, megtöröltem a
szemeim. Teljesen feleslegesen, mert Rob pólóján látszottak a könnyeim. – Rob…
Cassie? - de az ügynök megakadta a mondanivalójában.
- Dean, kérlek, vidd
Cassie-t az öltözőmbe! Steph hívd az orvost, nagyon fáj a bokája és annak az
úrnak, pedig felmondunk! – Rob határozottan osztogatta a parancsokat.
- Ne, ne rúgd ki!
Kérlek! – néztem kérlelő szemekkel. A férfi csak a munkáját akarta elvégezni,
bár lehetett volna finomabb. Neki is lehet családja, és szüksége lehet a
pénzre. Nem akartam, hogy miatt veszítse el a munkáját. Hosszúnak tűnő percek
múlva bólintott. Belegyezett, hogy nem fogja a férfi elveszetni a munkáját. Dean
felkanalazott, Rob a táskámat kapta fel. Közelebb lépett hozzám, s az arcomat
megsimogatta. – Minden rendbe lesz Kicsim! Dean vigyáz rád! Pár perc és
utánatok megyek.
Dean vállára
hajtottam a fejem. Nem néztem, merre megyünk. A testőr teljesítette a
parancsot. Az öltözőig cipelt. Ott a kanapéra tett le. Még zsebkendőt is adott.
Sírtam. Nem az imént lezajlott események miatt. Hanem egy rossz emlék miatt,
amit mindig el szerettem volna felejteni. Majd Dean hozott nekem egy palack
vizet, de akaratlanul megijedtem a felém közeledő kezétől. Előzékenyen nézett
rám. Rob szó szerint berobbant az ajtón. Nyomában Steph és egy férfival. Mint
kiderült a férfi a stáb orvosa volt. Hálát adtam az égnek, hogy ma kivételesen
szoknyát vettem fel. A doktor csak feltűrte az anyagot térdig, szabadon
megvizsgálhatta a bokám. Szerencsére csak meghúztam. Bár a biztonság kedvéért
befáslizta. Azt tanácsolta, hogy jegeljem a kezem és a bokám is. Nem kell
kórházba mennem emiatt. Egy fájdalomcsillapítót azért adott a biztonság
kedvéért.
Haza szerettem volna
menni. Rob viszont nem akart elengedni. Még a fotózásra is marasztalt.
Megpróbáltam felkelni a kanapéról, ami egyáltalán nem bizonyult jó ötletnek. A
bokámba éles fájdalom hasított, ahogy megmozdítottam a lábam. Az
elviselhetetlen fájdalom elmulasztásáért kértem a bogyóból, amit az orvos
hagyott itt nekem. Rá kellett jönnöm, nehezen megy a mozgás segítség nélkül.
Kénytelen voltam belegyezni a maradásba. Megint Dean vitt, Rob szorosan
mellettünk jött. Többen érdekes pillantásokat vetettek ránk. A Rob nevét viselő
székbe ültettek le, Steph mellé. Az ügynök lelkesen magyarázta, mikor mi az
utasítás, és hogyan kell megvalósítani. Egyetlen személyt néztem, vonzotta a
tekintetem. Ha elkalandozott a figyelmem, akkor is rövid időn belül újra nála
kötöttem ki. A fotózás végére egyre nehezebbnek éreztem a fejem. Tompulttá
váltam.
Hideget éreztem. S
megrázkódtam. Lassan nyílt ki a szemem. Alig néztem körbe, egyből tudtam, nem
otthon vagyok. Hol vagyok? Kétségbeesésem megszűnt, mikor a másik oldalra
fordítottam a fejem, s Rob békésen szuszogott mellettem ép kezemet fogva.
Lassan mozdítottam meg az ujjaim. A finom mozdulatokra egyből felkapta a fejét
a mellettem alvó.
- Minden rendben,
Kicsim? Fáj valamid? Mit hozzak? – ült fel, de a kezem még mindig fogta. Csak
mosolyogni tudtam. Álmos tekintete és hangja még édesebbé tette.
- Nem fáj semmim. –
nagyot sóhajtott. Még jobban mosolyogtam. – Tudod, már harmadszor hívtál
„Kicsim”-nek?
- Nem. – vágta rá
egyből. Ezért is tudtam, hogy hazudik, és rettentő zavarban volt. – Jó, oké!
Tudom. Mert így érzem. Kérlek, ne szakíts félbe! Már az első pillanatban
vonzottál. Aztán azért hívattalak ide Steph-fel. Csak aztán úgy elrohantál, és
egyre többet lógtál Tommal. Ő próbált rávenni, hogy lépjek már végre, ne
szerencsétlenkedjek. De itt volt a forgatás, és féltem, hogy téged nem én
érdekellek, hanem Tom. De amikor megláttalak, ott a földön, majdnem megállt a
szívem. Kár tovább tagadnom, tényleg nagyon fontos vagy nekem.
- Be kell nekem is
vallanom valamit. – sütöttem le a szemem, fogalmam sincs honnan vettem a
bátorságot, hogy színt valljak. – Te érdekelsz. Fontos vagy nekem. Csak
megijedtem a saját érzéseimtől.
Kinyitottam a szemem,
s rabul ejtettek a csodaszép kékes szemek. Egy darabig csak néztük egymást. Rob
boldogan ölelt magához. Közelebb vont, s a mellkasára hajtottam a fejem. Szíve
rettentő gyors ütemben kalapált. Az egyik keze a hátam, a hajam simogatta. Túlságosan
is jól helyezkedtem el. Boldogan hunytam le a szemem, mert reméltem az álmomban
is Ő szerepel.
Egyedül ébredtem. A
kezem már egyáltalán nem fájt, a bokámat is meg tudtam mozgatni fájdalom
nélkül. Egyedül voltam. Csalódottan vettem tudomásul, hogy talán álmodtam a
tegnapi beszélgetésünk. A fürdőbe csoszogtam. Annak fényében, hogy nem sok
kedvem volt bármihez is. A fürdőben kikészített törölközőn kívül egy pólót és
egy inget is találtam. Tisztálkodás után a szoknyámhoz felvettem a pólót. Az
ing túl hosszú volt, így nem gomboltam be, hanem összekötöttem. Kijöttem a
fürdőből, de még mindig egyedül voltam a szobába. Kintről motoszkálás szűrődött
be a szobába.
- Rob? Rob? –
indultam el a hálóból. Kissé megfájdult a bokám, ahogy egyszerre huzamosabb
ideig használtam.
- Kicsim, Cassie! –
sietett hozzám, ahogy meglátott. Futó puszit nyomott az arcomra. – Miért nem
szóltál, hogy felébredtél? Jól vagy? Fáj valamid?
- Sss… Nincs semmi
baj. Nem tudtam, hogy itt vagy. Bocsánat, kölcsönvettem a pólód és az inged. –
csak legyintett és reggelivel kínált.
Egy ideig csendben
falatoztunk. Sehogy sem tudtam eldönteni, hogy mi a helyzet velünk. Félve
pillantottam a mellettem ülő férfira. Vidám mosolya, csillogó kékes szemei
ámulatba ejtettek. Fáradtságról a szemei alatt látszó karikák árulkodtak. Nagy
sóhajok közepette egy kék színű, összefűzött papírköteget kezdett el
lapozgatni. Figyeltem a mozdulatait, ahogy elmélyülten tanulmányozza a sorokat.
Hirtelen a telefonom csörögni kezdett. Automatikusan vettem fel.
- Szia Cassie! – anya
szólt bele, de valami borzalmas hangon.
- Szia! Anya mi a
baj? – pattantam fel ülőhelyemről. Képtelen voltam egy helyben maradni.
- Nem, nincs semmi
baj. Csak egy kis megfázás. Nem azért hívtalak, hogy aggódj értem, hanem mikor
érkezel? Tudod, már hiányzol…
- Jó… De mond, hogy
nem vagy egyedül! Még két hét…
Rövid beszélgetés
alatt végig a könnyeimmel küszködtem. Miután elköszöntem anyától az ablak elé
bicegtem, onnan figyeltem a várost. Meg kellett nyugodnom. A bűntudat azonban
cseppet sem csillapodott. Tudtam, anyunak szüksége van rám, hiszen csak mi
ketten voltunk. Mindig. Csak ketten. Ilyenkor jut eszembe, mi lenne, ha lett
volna egy rendes apám. Egy apa. De nem lehet mindenkinek szerencséje. A
merengésből Rob zökkentett ki. Kérdően nézett rám. Mellé telepedtem a kanapéra.
Egyből a kezem után nyúlt, cirógatni kezdte.
- Tudod, nekem csak
anyukám van. Egy csodálatos, odaadó anyukám. Az apám soha nem ismertem, nem
keresett minket… Szerintem azt sem tudja, hogy létezem.
- Elhagyott titeket?
– elgondolkodva nézett a szemembe Rob.
- Nem tudom… - ráztam
meg a fejem. – Anya csak annyit árult el, hogy egyetlen éjszaka volt, és a
férfi nős volt… Mintha említette, hogy korábban találkoztak, de csak később
történt meg az az éjszaka… és lettem én…
Jól esett kicsit
kiönteni a lelkem. Nem sok emberrel lehet ilyen dolgokról beszélgetni. Cserébe
Rob is mesélt a családjáról. Kicsit irigyeltem, hiszen megadatott neki a
normális család. Nekem nem volt sem apám, sem testvérem. Viszont megszállottan
szerettem a zenét, a művészetet. Az elért sikereim nagy része annak köszönhető,
hogy meríteni tudtam abból az érzelmi háttérből, mely a körülöttem lévők
biztosítottak. Ma nem lennék itt, New York-ban, nem vehetnél részt az ösztöndíj
programban, ha a műveim nem aratnának sikereket. A program ráadásul két hét
múlva véget ér. Rob figyelmét ez sem kerülte el, sőt sokat sejtetően mosolyogni
kezdett. Kifaggatott, részletekbe menően a hazautazásomról. Mikor, melyik
géppel repülök és pontosan hova… Rákérdeztem volna, miért fontos ez neki, ha ő
itt lesz és forgat, csakhogy Dean robogott be a szobába. Szó szerint elhurcolta
volna Robot, mert megint késében volt.
A mélygarázsban egy
sötétített ablakú jármű várt. Dean előre, míg Rob és én hátra ültünk. Rob nem
engedett el. Rá akart beszélni, hogy menjek el a forgatásra. Ezt viszont
elutasítottam. Helyette felvetette, hogy ők kiszállnak a forgatás helyszínén és
a sofőr, pedig hazavisz. Még ez tűnt a legelfogadhatóbbnak.
Két hét elszáguldott
mellettem. Az első héten részt kellett vennem egy záróvizsgán, amely két teljes
napig tartott. Az első napon az elméleti tárgyakból kellett számot adnunk a
tudásunkról. A második napon egy gyakorlati feladatot kellett megoldanunk. Kora
reggel kiosztották a feladatokat, amelyekkel a délutáni időpontra a legjobb
tudásunk szerint kellett teljesítenünk. Mindkettő pokolian nehéz volt, nem
véletlenül. Az első napon totál paráztam, mert a gyakorlat sokkal közelebb állt
hozzám. De mindkettőt túléltem. A második héten az eredmények készhez vétele
után a program zárásához szükséges papírokat kellett elrendeznem, aláírnom és
átvennem. Boldogan néztem végig, ahogy a jó jegyek egymás után felsorakoztak. A
második hét legvégén volt egy kisebb összejövetel, ahol a professzorok átadták
az okleveleket.
Közben persze készülődtem
haza. A pakolással kissé meggyűlt a bajom, de Thea segítségével sikerült
megoldani a bosszantó problémát. Thea mindenre gondolt, még búcsú bulit is
tartott nekem. Egyetlen személyt hiányoltam, de ő most kötelessége miatt Los
Angeles-ben tartózkodott.
Az utazás előtt a
parkban csatangoltam, még utoljára szerettem volna még egy jó kávét meginni és
egy hatalmasat sétálni. A kedvenc dalom dübörgött a fülembe. Volt még időm,
mivel egy esti járatot választottam. Bíztam benne, hogy kevesebben lesznek,
illetve anya ki tud jönni elém a reptérre, ha érkezem. Erről semmiképp nem
tudtam lebeszélni. Mosolyogva sétáltam a járdán a ház fel. Mikor valaki elkapta
a karom.
- Megvagy! – ölelt
magához.
- Neked máshol
kellene lenned… - motyogtam az orrom alatt, de meghallotta.
- Nem is örülsz
nekem? – elesetten és elkeseredetten nézett rám.
- De, nagyon is! –
éreztem, ahogy a szavak elhagyják szám, úgy leszek egyre vörösebb.
Rob hosszasan nézett
a szemembe. Aztán ajka egyre közelebb és közelebb kerültek az enyémhez. A csók,
az első csókunk. Észvesztő pillanatokon keresztül ízleltük egymást. Elbűvölt,
elvarázsolt a gyengédség, amivel Rob a karjaiba tartott. Csak mosolyogni tudtam,
míg szorosan hozzá bújtam. A régóta keresett boldogságom testesítette meg. Az
idillünket az átkozott telefon zavarta meg. Kedvenc barátnőm megérezte, hogy
sürgetésre van szükségem, különben lekésem a gépem. Robot magam után húztam,
egészen fel a lakásig. Éppen csak kinyitottam az ajtót, de barátnőm igyekezett
elém. Nekem esett, mondta és mondta…
- Miért nyomtad ki az
átkozott mobilt? Csak neked akartam jót, nehogy lekéssed… - bosszankodásának
rögtön vége lett, amint meglátta Robot.
- Aha. A gépre
gondoltál? – nem bírtam ki nevetés nélkül.
- Fancba! A budos
eletbe!... – Thea felsorolta az összes tőlem tanult szót, majd egy szusszantást
követően folytatta. – Legalább elmondhattad volna! De mindegy… Ha már itt van,
akkor kifaggatom én, míg összeszeded a cuccod…
- Rob bemutatom a
barátnőm, Dorothea-t. Bocsi, már előre is! – nevettem rá, majd a cuccom felé
indultam volna.
- Héé… előbb csókot,
akkor elengedlek! – Gyors csókot váltottunk, persze Thea végig bámult minket.
A szobába igyekeztem,
de behallatszott az összes kérdés. Kicsit visszaléptem, és megláttam Rob
teljesen elvörösödött arcát. Kuncogva szedtem össze a kézitáskám, a gurulós
bőröndöm és a teletömött utazótáskám. Minden holmim nálam volt. A szoba az én
oldalamon teljesen üresen állt. Elszomorított, hiszen annyi szép emlék kötött
ide engem, s most el kell mennem. Rájöttem, hogy elérkezett a búcsú. Könnyekkel
küszködve hagytam el az egykori szobánkat. Rob mellettem termett. Elvette a
táskákat a kezemből. Nem sírtam, még nem. De rettentően jól esett, hogy
megölelt.
Thea pityergett
mellettünk. Aztán hozzánk csapódott. Mindent meg kellett ígérnem. Jelentkezek,
amint megérkezem. Írok és telefonálok rendszeresen. Tartjuk a kapcsolatot, és
ha úgy adódik, akkor visszajövök New York-ba. Hatalmas öleléssel és két
puszival váltunk el. A csomagjaim kerestem, de nem voltak sehol. Rob
csibészesen mosolygott, s a kezét nyújtotta. Amint kezünk összeért összefűzte
ujjaink. Csókot lopott. Lent Dean várt az autó mellett. Kedvesen köszönt, s
tőle végre megtudtam, hova tűntek a táskáim.
Az utcán egyre többen
ácsorogtak, így nem vesztegethettük az időnk. A reptéren néhányan megbámultak
minket, de ezt többnyire távolról tették. A beszállás előtt - mint akibe a
mennykő csap bele – jutott el a tudatomig, hogy Rob velem jön. Vagyis együtt
utazunk Londonba. Végig azon töprengtem, rákérdezhetek-e vagy inkább hagyjam a
dolgot. Az sem volt egészen világos, mi van kettőnk között. Ez kapcsolat vagy
sem. Magamban biztos voltam, sőt az a csók egyértelművé tette számomra az
érzéseim.
Elfoglaltuk a
helyünk. Rob mosolygós szemeivel voltam elfoglalva. Aztán megsimogatta az
arcom, s rákérdezett, miért vagyok szótlan. Simán kiszedte a merengésem okát.
Alig árult el valamit, sőt meglepetést emlegetett. Kicsit duzzogva csuktam le a
szemem, ami inkább szórakoztatta. Éreztem még a finom simogatást, az ujjaink
összefűzését, aztán édes álomba találtam magam…
Egymáshoz bújva – már
amennyire az ülések lehetővé teszik – aludtunk. Leszálláshoz közeledtünk. Egy
hirtelen ötlettől vezérelve csókot loptam. Rob rekedtes hangon egyetlen szót
ismételgetett: „még”. „Nem” rövid és tömör válaszra kipattantak a szemei.
Hitetlenkedve nézett velem farkasszemet. A leszállásra figyelmeztető hang
zavart meg minket. A terminálon a várakozó vagy az álmos utasok nem
foglalkoztak velünk.
- De hol lehet anyu?
– tettem fel a kérdést magamnak. Körbenéztem, de sehol sem láttam.
- Apu? Mit keres itt
apu? – meglepettség tükröződött Rob hangjából.
- Anyu? – fedeztem
fel. Egy idősebb férfi mellett álldogált. Anyu amint meglátott felém sietett.
Egy rossz érzés
kerített hatalmába. Furcsa, megmagyarázhatatlan volt. Talán erre mondják, hogy
megérzés. Anyu különösen viselkedett. Főleg akkor, mikor az előbbi idősebb
férfi csatlakozott hozzánk. Ő volt Rob apukája. Egy kicsit irigykedtem, hiszen
nekem sosem volt ilyenben részem. Tetszett, ahogy férfiasan megöleli szeretett
fiát. Kedvesen viselkedett egy-két szót még sikerült beszélnünk, de aztán
felfigyeltek Robra. Hirtelen jött tömegben, pedig elsodródtunk egymástól.