Javítás

Sziasztok,

történt egy kis hiba, mégpedig, a Nagyvárosi Angyal novellát a letöltős oldalon nem lehetett teljes egészében elérni.

Kitty! köszönöm, hogy szóltál. Javítottam a hibát! most már teljesen egészében letölthető... Akkor jó a letöltés, ha több,mint 80 oldalt mutat az összes oldalszám. :)

Nagyvárosi Angyal ==> innen is letölthető!


Puszi,
ZoÉ

Letöltés - Nagyvárosi Angyal és komik XD

Sziasztok,

ahogy ígértem egyben is elérhetővé teszem a novellát. Íme itt is van....

Nagyvárosi Angyal (katt a címre)

Így talán kicsit kezelhetőbb a formátum.

Puszi,
ZoÉ


Sziasztok,

elsőnek hadd mondjam el, hogy NAGYON KÖSZÖNÖM AZ ÖSSZES KOMIT! Mikor megláttam, hogy már most 4 komi van, komolyan nagyon meghatódtam.
Először a komikhoz szerettem volna írni, de locsogás lett a vége..... Szóval bocsi a fecsegésért. XD

Elérhető lesz egyben az egész töri! Miután szerkesztem, formázom és egy kicsit gatyába rázom formailag, után felrakom nektek! Remélem örültök!

Puszi,
ZoÉ



Dona!
imádtam az összes komid, nagyon hálás vagyok, hogy az összes részt elolvastad, és mindhez írtál komit! :) a sors keze volt, hogy pont most olvasd el! hát... merész ötletnek gondoltam, de úgy érzem, hogy jól sült el... mármint az, hogy Cora legyen a "gonosz"...
nem volt könnyű megírni a befejeztés. nagyon megszerettem őket, de úgy éreztem, hogy éppen eleget szenvedtek, illetve Cassie és Rob is kellőképp bebizonyította, mennyit jelent neki a másik... szóval, igen vége lett. :( de ők boldogan élnek... :)

Kitty!
nos, nem szerettem volna szimpla kis csöpögős befejezést, és hát mint látod, volt még a végére is néhány ötletem. én szóltam előre, hogy bizony izgalmak várnak még az olvasókra. :)
Egyben és szépre szerkeszthetőként elérhetővé teszem!!! Letölthető lesz ez is.  :)
tudom, hogy Cora megjelenése váratlan volt, de csak még jobban fokozta az izgalmakat...
A Véget nem érő.... kövi fejezete már folyamatban van, csak közben a meló nem úgy alakult, ahogy terveztem, illetve az ünnepek is közbe szóltak, de nagyo sietek. cserkész becsszó!
oh, hogy remekmű azt nem merem ígérni, de még töri az lesz.... infót meg majd kiírom... :)

Klau!
köszönöm minden szavad! :) ha lehet mondani ilyet, akkor nekem is ez az egyik kedven törim. nem gondoltam hogy eddig jutok vele, mert az eredeti néhány részt szépen kinőtte és igen belopta magát a szívembe. egy kicsit féltem, hogy nehogy túl lőjjek a végével, hogy olyat írok, ami nem illik maga a törihez...

mELCSY!
köszi! Cora nagyon vékony jégen táncolt már az elején, nem bírta túltenni magát a csalódásain, aztán Rob-tól várt vmi vigaszt, vagy akármit, amit bizony nem kapott meg... s elpattant nála vmi... és hát ez lett az eredmény...
A lényeg, hogy Cassie és Rob végre boldogok lehetnek!!!

Novella 2.12 - Nagyvárosi Angyal

Sziasztok,

megérkeztem.... Feltettem a képet, amit ide szántam és egy dalt, amit imádok, s nagyon passzol a végéhez :)


Szasza! imádom a képeid és nagyon köszönöm!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

12.rész - The End 

~ Robert ~

Már napok óta úgy éreztem, mintha egy álomban élnék. A boldogság és a szerelem tette színessé a világomat. Ez csak a vihar előtti csend lett volna? Most viszont valami történt. Aggódva figyeltem, ahogy szerelmem berohant a fürdőbe. A kiszűrődő hangokból egyértelműen tudtam, mi zajlik odabent. Bizonygatta, hogy jól van, amint kijött a fürdőből. Visszabújt az ágyba, ami mindenképp a legjobb megoldásnak gondoltam. Vigyázni szerettem volna kedvesemre, mellette lenni.

Mégsem tehettem így, mivel pont mostanra időzítettek egy megbeszélést. Nem akartam Cassiet magára hagyni, főleg nem úgy, hogy beteg. Kedvesem addig győzködött, hogy meglesz, míg rá nem bólintottam. Vonakodva készülődtem. Csak egy apró puszit nyomtam kedvesem homlokára.

Már úgy is vártak rám. Juliet, a londoni ügynököm kocsit küldött értem. Bevágódtam a hátsó ülésre, és igyekeztem ráhangolódni a megbeszélésre, mivel az életem egyik legjobb szerepét kaptam meg. Az ügynökség egész épülete különleges erővel, kisugárzással rendelkezett. Ami természetesen rám is hatást, nagy hatást gyakorolt. Épp csak beléptem, már Juliet sietett elém. Folyamatosan hadart, nem tudtam teljesen rá koncentrálni. Cassie végig ott bujkált az agyam eldugott szegletében.

A lift dallamára tértem magamhoz, ahogy a legfelső emeleten szálltunk ki. A nyüzsgés sosem szűnt meg. A nap bármely szakában jöttem, mindig ugyanolyan felpezsdült légkör fogadott. A tárgyalóban már vártak rám, bár a rendező, aki kezdeményezte a megbeszélés előre hozását, még nem érkezett meg. Addig helyet foglaltam, s még kávét is kaptam.

- Rob! – ült le mellém Juliet. – Beszéltem Steph-fel, átrágtuk magunkat a beosztásodon... – hallottam, hogy hozzám beszél. A szavak értelmét mégsem fogtam fel.

- Tessék? Mit mondtál? – tértem magamhoz.

- Csak azt próbáltam közölni veled, hogy mi lesz a dolgod… - végre megérkezett a rendező, így félbe maradt a beszélgetés.

Mint kiderült, a rendező személyesen akart találkozni velem, s ennek ürügyéül szolgált a mai találkozó. Bár nem volt egyáltalán haszontalan, mivel fontos információkat tudhattam meg a forgatásról. Egy kicsit jobban megismerhettem a rendezőt, ami természetesen a tényleges munkánál roppant fontos. Mégis annak örültem a legjobban, mikor már az elköszönésnél tartottunk. Fél lábbal bizony már akkor az épületen kívül voltam. A szemem előtt az lebegett, hogy mihamarabb viszontláthatom szerelmem. Ennek megfelelően minden további időhúzást hárítottam. Bár Julietet nem sikerült leráznom, sőt elkísért. A kocsiban végig magyarázott. Néhány perc után rájött, hogy minden próbálkozása felesleges.

A lábammal doboltam, bár tudtam, hogy semmit sem segít. Siettem haza. Ahogy erre gondoltam, önkénytelenül is mosolyognom kellett. Nem laktam régóta abban a lakásban – főleg nem Cassie-vel –, mégis minden egyes alkalommal úgy tekintettem rá, hogy ez az otthonom. Ráadásul tudtam, hogy Cassie-vel valami nincs rendben és ezért mellett szerettem volna lenni. A forgalom cseppet sem kedvezett nekem. A forgalmas utca teljesen bedugult. Csak lépésben lehetett haladni. Így az ügynökség és a lakás közötti út időbeli hossza megduplázódott. Az orrom alatt elmormoltam néhány szitkot, hogy ennek is most kell történni.

Nagy nehezen megérkeztünk a ház elé. Futtába köszöntem el Juliettől, aki mosolyogva intett nekem. Futólépésbe haladtam az ajtóig, majd egyenesen fel a lakásba. Lihegve értem fel a mi szintünkhöz. Lendületesen léptem be a lakásba. Első döbbenet azzal sújtott le rám, hogy nyitva volt a bejárati ajtó. Nyitva? Elszakítottam a tekintetem az ajtótól, s még inkább sokkoltak a látottak. A lakás fel volt forgatva. Minden össze-vissza volt dobálva.

- Cassie? Kicsim? Cassie, hol vagy? – emeltem meg a hangom szerelmem keresése közben. Mindent figyelmen kívül hagytam. Nem érdekelt a felforgatott bútorok, az összedobált könyvek, a szétszórt és összetörött dísztárgyak. Csak egy valami vagyis valaki érdekelt. – Hol vagy? – lendületesen haladtam a háló felé.

Persze akaratlanul belebotlottam a holmikba. A háló sem volt jobb állapotban. Ott a ruháinkat, az ágyat felforgatták. A háló mégis üres volt. Egy cifra káromkodás után a telefon után nyúltam. Egyre idegesebb lettem, hogy Cassie nincs sehol. Így a lakás eme állapotában, még azt sem tudom megmondani, hogy hiányzik-e valami. Elsőként kedvesem hívtam, de mivel a jellegzetes dallam néhány lépésnyire tőlem szólalt meg, így ez feleslegesnek bizonyult. A következő hívást a rendőrségre indítottam.

Az ajtó előtt toporogva vártam, hogy végre a rendőrség megérkezzen. Nincsenek arra szavak, hogy mennyire ideges voltam. Cassieről semmit sem tudtam, s sajnos a legrosszabb ötletek jutottak egyből eszembe. Rosszul sikerült rablás. Emberrablás. Erőszak. Szörnyű dolgok csak még jobban felidegesítettek.

A rendőrök nekiláttak nyomok után kutatni, míg engem a kórházban megismert két nyomozó faggatni kezdett. Hívtam Margaretet és anyáékat, hogy véletlenül nem járt-e arra Cassie. Minden maradék erőmre szükségem volt, hogy ne hozzam rájuk a frászt. Talán sikerült. Egyre inkább olyan érzésem volt, hogy itt sokkal többről van szó, mint mi azt eddig gondoltuk volna. A háttérben zajló események igenis össze futnak, sőt kapcsolatban állnak Kényszert éreztem, hogy a gondolatmenetem megosszam a két nyomozóval. Egyáltalán nem tartották hülyeségnek, sőt ahogy végigvettük az eseményeket, nagyon is klappolt minden. Már csak azt nem tudtuk, ki vagy kik állnak az egész mögött.

- Mr. Pattinson, mikor látta utoljára Cassandrát? – tette fel ismételten az egyik nyomozó a kérdést. Szóba került közöttünk az emberrablás lehetősége is.

- Néhány órája… Rosszul érezte magát. Nem akartam magára hagyni, de megbeszélésre kellett mennem. Visszafeküdt, azt mondta, ágyban marad… S erre értem haza… - mutattam körbe.

- Kérem uram, nyugodjon meg! – mintha ez olyan könnyen menne. – Tudom, hogy nehéz, de higgadtnak kell maradnia… Csak azzal tud segíteni a barátnőjén. – bólintottam, mert igaz volt. Hiába igyekeztem, nem bírtam lehiggadni. Váratlan zajra kaptam fel a fejem, de nem csak én. Mindenki, aki a szobában volt. Valaki közeledett. Kulcszörgés. S kinyílt az ajtó.

~ Cassie ~

Remegő lábakkal sétáltam a sorok között. Még mindig lehetetlennek tartottam, de egyre inkább kezdtem elfogadni a tényt. Kezdtem megbarátkozni a gondolattal. Elértem a sort, ahol megdermedtem. A legkülönbözőbb tesztek sorakoztak előttem. Egyszerűen nem, melyiket válasszam. Márka, csomagolás és még ki tudja, mi szerint voltak rendezve. Ott álltam és néztem ki a fejemből.

- Segíthetek? – lépett mellém egy középkorú nő. A bolt logóját viselte a felsőjén, s egyből a névtáblájára pillantottam.

- Berta… - nagy levegő után folytattam. – Terhességi tesztet… szeretnék… Nem tudom… Melyik legyen? - nyögtem ki nagy nehezen.

- Ez egy nagyon kedvelt fajta – vette le Berta az egyik dobozt. – Elég sokat eladtunk belőle. Közepes árkategóriába tartozik. Ez egy érzékenyebb típusú – nyúlt egy másik doboz után – emiatt egy kicsit drágább, azonban valamivel megbízhatóbb…

- Köszönöm. – remegő kézzel vettem egyet-egyet az ajánlott tesztekből, s találomra még leemeltem a polcról még kettőt.

A pénztárig vezető úton mindenki engem nézett, vagyis én ezt éreztem. Sor volt a kasszánál, így várnom kellett. Az ujjaim egyre gyorsabban doboltak a dobozon, ami miatt az előttem állók többször hátra fordultak. Nem tehettem róla, rohadt ideges voltam. Végre én következtem. A pult túloldalán egy fiatal srác állt. Enyhén kidülledt szemekkel ütötte be az árakat. Szerencsére egy zacskóba tette a dobozkákat, s így az üzletből kilépve nem láthatták, mi van nálam.

A rosszullétem nem jelentkezett. Az idegesség kötötte le minden figyelmem, s emiatt liftezett a gyomrom. Szapora léptekkel haladtam az utcán. Reméltem, hogy sikerül addig elvégeznem a teszteket, míg Rob nem ér haza. Feleslegesen nem akartam ráhozni a frászt, mert egy csöppség hatalmas felelősség. – Ha megcsinálom a teszteket, akkor szólok csak Robnak. – döntöttem el magamban.

A ház előtt villogó fényekre lettem figyelmes. Rendőrség. Itt? Még inkább szedtem a lábam, a lakásunkig meg sem álltam. Zörgött a zacskó, csörgött a kulcsom. A bejárati ajtó nem volt bezárva. Beléptem, amire minden szempár rám szegeződött. Rob megkönnyebbülten felsóhajtott és szorosan a karjaiba zárt.

- Hol a fenében voltál? Tudod, hogy aggódtam érted? Azt hittem, hogy valami rossz dolog történt. – levegővétel nélkül hadart szerelmem. Megszeppenve pillogtam rá.

- Le… kellett… mennem… a boltba… - dadogtam Rob felé.

- Mi a franc volt ennyire fontos? – csattant fel, éllel a hangjában. Egyáltalán nem így akartam vele közölni. Nem így, hogy közben mindenki minket néz. Nem így, hogy a szívem a torkomban dobog.

- Terhes teszt… - suttogtam lehajtott fejjel. Halottam, ahogy Robban maradt a szusz. Eleredtek a könnyeim. Zsebkendőt vettem elő a zsebemből, s letöröltem a kibuggyant cseppeket. Ekkor vettem észre, hogy felforgatták a lakást.

- Itt meg mi történt? – remegő hangomra a nyomozó reagált. Rob még mindig nem tért magához.

- Mr. Pattinson hívott bennünket, mikor megérkezett feldúlva találta a lakást. Ön pedig eltűnt. Tapasztalt valami szokatlant ma vagy az elmúlt napokban? – megráztam a fejem, mert semmi sem tűnt annak. Minden a megszokott volt. – Mi most távozunk. Jobb lenne, ha Önök is máshol töltenék az éjszakát. Legalább addig, míg zárakat cseréltetnek… Ha bármi szokatlan történne, akkor hívjon engem vagy a kollégákat… - bólintottam.

Kikísértem az urakat. Csalódottan néztem körbe. Rémesen festett minden. Rob még mindig furcsán viselkedett. Elgondolni sem mertem, mi zajlik le a fejében. A zacskót felmarkoltam, s a fürdő felé indultam.

- Mikor akartad elmondani? – szólalt meg először Rob. – El akartad mondani egyáltalán? – nem értettem, miért kérdez ilyet.

- El… ha már biztos…

- Ha már biztos. – ismételt meg a szavaim. – Egy gyerek… a francba… egy gyerek… - ledöbbentem. A mai nap már sokadszorra. Szóval Ő nem akar gyereket, mert a viselkedéséből eddig nagyon az jött le nekem. Ismételten könnyekkel küszködtem, s elvonultam megcsinálni a teszteket.

~ Robert ~

Az egyik pillanatban még azon agyalok, hogy Cassievel szörnyűség történt. A másikban meg azon kattog az agyam, lehet, hogy terhes. Csak második nekifutásra jutott el a tudatomig, hogy apa lehetek. Egy gyerek. Hatalmas felelősség, hatalmas öröm és óriási boldogság. Egy gyerek. Hirtelen azt sem tudtam, nevessek vagy sírjak. Nevessek örömömben vagy sírjak a meghatódottságtól.

Cassie közben bezárkózott a fürdőbe. Így az ajtó előtt toporogva vártam. Vártam, hogy mondjon valamit. Az agyam és a szívem ezres fordulaton dolgozott, annyi izgalom jutott egyetlen napra. Végre kinyílott az ajtó. Szerelmem kilépett, s engem kikerülve ment vissza a nappaliba. Egyetlen szó nélkül elment mellettem. Hiába léptem a fürdőbe, mert ott láttam azokat a műanyag vackokat. Nem értettem, mit jelentenek a jelek. Ráadásul három különböző jel volt. Cassie után iramodtam. Tátot szájjal hallgattam, a telefonbeszélgetést.

- Igen, Doktor úr… Holnap… Jó lesz… Megfelel az időpont… Köszönöm…

- Mi a fenét csinálsz? Hallod? -  rám emelte a csodás szemeit. Megbánás tükröződött bennük. De miért? Mit csinált?  – Nem, hallod, nem engedem… Felejtsd el… Ő az enyém is, nem engedem, hogy bántsd… Megtiltom, hogy elvetesd! – a végét már kiabáltam. Túl sok volt a mai napra a stressz.

- Te idióta! A nőgyógyászom hívtam a vizsgálat miatt. Csak ő tudja száz százalékra mondani, hogy terhes vagyok. Ultrahangra, vérvételre kaptam időpontot… - majd a hálónk ajtaja hangosan csapódott. Beleremegtek a falak.

~ Cassie ~

Nem bírtam kiigazodni Rob viselkedésén. A fejem is megfájdult. Mintha megint visszaléptünk volna. Elbeszélünk egymás mellett, s így nem értjük meg egymást. Bár az ajtócsapkodás kifejezetten jól esett, most sokkal szívesebben simultam volna bele Rob ölelésébe, minthogy itt dekkoljak a megszentségtelenített szobában. - Az okos enged… - felpattantam, s Rob felé igyekeztem. Ő is erre a megállapításra jutott, mivel a nappali és a szoba között pont félúton találkoztunk. Felkapott és megcsókolt. A lábaim a csípője köré csavartam, míg a kezeim a nyaka köré fontam. Ő pedig a derekamnál és a fenekemnél tartott meg.

Óvatosan lépkedett vissza a kanapéig. Leült, de egy pillanatra sem szakadt el ajkaimtól. Lágy és kényeztető csókokat váltottunk, míg a kezem Rob nyakát, tarkóját cirógatta.

- Sajnálom. – egyszerre mondtuk ki, mikor egymás szemébe néztünk

Ahogy belenéztem a kristálytiszta kék szempárba már nem haragudtam, már csak Ő érdekelt. Beleremegtem ahogy végigsöpört rajtam a vágy hirtelen feléledő hulláma. Megmozdítottam a csípőm, most az egyszer semmi hátsószándékom nem volt, mégis Rob a nyakamba hajtotta a fejét, felnyögött. Sikerült beindítanom, nemesebbik testrésze életre kelt, s egyre keményebben feszült nekem.

A következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy elfektetett a kanapén. Lekapta rólam a felsőm. Széttárt lábaim közé helyezkedett, ráhajolt az ajkaimra. Újabb csókot váltottunk, de Rob áttért a nyakamra. Csókokkal hintette be a kulcscsontom, a melleim, majd egyre lejjebb haladt. Keze az oldalamat, a csípője köré kulcsolódó lábam simogatta. Nem bírtam magammal, szemérmetlenül felnyögtem, szinte minden alkalommal, mikor az ajka a bőrömhöz ért. A még lapos hasamnál azonban megállt. Csókokkal egy kört írt le. Miután körbe ért a tenyerét fektette a pocakomra. Felemelte a fejét és ragyogó szemekkel nézett rám.

- Babánk lesz… - áhítattal és ezer wattos mosollyal mondta ki. Csak bólintani tudtam, mert meghatott, hogy ennyire örül.

- Nem bánod? – félve kérdeztem, de muszáj szükségét éreztem. Először puszit nyomott a hasamra, csak azután válaszolt.

- Most viccelsz? Legszívesebben kiugornék a bőrömből. Nincsenek arra szavak, mennyire boldoggá tettél. Apa leszek. – most először mondta ki. – Apa leszek. – ismételte meg, de most már hangosan nevetve. – Nem tudod elhinni, hogy rám hoztad a frászt, de már nem számít... Babánk lesz... Kisbabánk… Nem is tudom, kinek mondjam el először… - ábrándos tekintettel ölelt magához.

- Rob, majd csak holnap lesz biztos. Ha az orvos megvizsgált. – hiába mondtam, mert Ő már kész tényként kezelte.

- Gyere, szedjünk össze pár dolgot, ma anyáéknál maradunk… - szólalt meg miután egy kicsit elgondolkozott. – Mi van? – néztem rá. Ezt nem hiszem el, pedig már annyira akartam Őt. Az ajkára hajoltam, miközben a kezem a pólója alá csúszott. Belenyögött a csókba. S a kezem egyre lejjebb csúsztattam, az öve fele. Már elértem, éppen bontogatni kezdtem, de lefogta a kezem.

- Ahh… Kicsim… - nyögött fel. A fejét hátravetette, míg mélyeket lélegzett. A kezem mégsem engedte el. Meglepődve néztem hol a kezem, hol Rob arcát.

- Nem akarod… Nem akarsz engem… - remegett a hangom. Eléggé rosszul érintett, hogy megállított.

- Jaj, Édesem, hidd el nagyon is akarom… Nagyon is kívánlak… De előbb biztonságba szeretnélek tudni… Megígérem, mindkettőtöket megvédelek…

Nagyon úgy nézett ki, hogy csatát vesztettem, amit igen a szívemre vettem. Felkeltem, s felkaptam a felsőm. A nyomozó is azt tanácsolta, hogy máshol töltsük el az éjszakát. A hálóban is minden fel volt forgatva. A szekrényekből és a fiókokból kiszórták a ruhákat, az ágyat felforgatták. Karba fontam a kezem, mert rájöttem, hogy képtelen lennék éjszaka itt maradni. Most jutott el a tudatomig, hogy valaki itt járt. Valaki, egy ismeretlen, matatott a holmijaim között. A ruháimhoz, az ágyunkhoz. Rob mögém lépett. Hátulról ölelt át. Szerencsére nyugtatóan hatott rám.

Tényleg csak egy-két dolgot raktam el. Rob felvetett, ha szeretnék, akkor anyához visz el. Nem akartam anyára ráhozni a frászt azzal, hogy megjelenünk. Rob pedig szerintem nem bírta volna tovább magában tartani azt, hogy apa lesz. Így inkább Clairékhez mentünk. Míg pakoltam megszédültem. Szerelmem egyből észrevette. Aggódva faggatott a hogy létem felől. Addig nem nyugodott meg, míg le nem ültem. Ettől kezdve Rob minden harmadik szava az állapotomra vonatkozott. Mosolyogtam, mert ha már most ilyen, akkor milyen lesz később.

Derekamnál fogva kísért le a kocsiig. A legóvatosabban vezetett, de a vigyorgása megmaradt. Nagyot sóhajtottam, amire természetesen kedvesem rám kapta a tekintetét. Az sem segített, hogy a gyomrom is korogni kezdett.

- Ha odaérünk, akkor enned kell! Anya biztos csinál valami finomat. – csak bólogattam. Éhes voltam már, mert a palacsintát is otthagytam és helyette a boltba szaladtam.

Nem kis meglepetést okozott, mikor megjelentünk. Rob nyitómondata egyszerű és egyértelmű volt. „Apa leszek!”. Claire és Richard osztozott a fiuk örömében. Mindketten megölelgettek és gratuláltak. Rob rögtön a konyha felé terelt, hogy igenis egyek, mert kettő helyett kell ennem. Richard tette fel azonban azt a kérdést, amire válaszoltam, s a szülők megrökönyödtek.

- Mi az hogy betörtek hozzátok? – Claire a szája elé kapta a kezeit.

Bólintottam, s folytattam a csipegetést. Főleg a gyümölcsös pite ízlett a legjobban. Richard közben Robbal tárgyalt a történtekről. Közben én inkább Claire-rel másról kezdtem el beszélni. Az evés és mai nap eseményei miatt elfáradtam. Ismertem a járást, így felmentem Rob szobájába. Ez a hely megnyugtatott. Biztonságban éreztem magam. Az ágyra kuporodtam. Éreztem Rob illatát. Elnyomhatott az álom.

- Itt vagyok, Kicsim… - érintésre riadtam fel. Rob bújt mellém, magához ölelt, s a hátamat simogatta. Beszippantottam az ismerős illatot. Eltelített. Ahogy tudatosult bennem, hogy mellettem van. Biztonságba vagyok. Az érintései azonban egészen más irányba terelték a gondolataim. Vágyat keltett bennem. Bár ma már egyszer leállított, mégis megkíséreltem, hogy újra próbálkozzam.

Feltornáztam magam, s a lábamat átvetve Rob csípője felett, fölé kerekedtem. Megcsókoltam, amit viszonzott. Fel sem fogta, de a kezei automatikusan csúsztak a combomra, a fenekemre, sőt a felsőm alá vezető utat is megtalálta. Belenyögtem a csókunkba. Rob velem az ölében felült, s vetkőztetni kezdtük egymást. A ruhadarabok sorra repültek le a földre. Mámorban és gyönyörben teljesedett ki a szerelmünk.

Reggel úgy ébredtem, hogy Rob keze a hasamon pihent. Mosolyogtam, ennyire ragaszkodik a bennem növekvő aprócska élethez. Bármennyire szerettem volna kedvesem mellett lustálkodni, ma nagy nap lesz. Az orvosom biztosra meg fogja mondani a baba érkezését. Most már nagyon, de nagyon vártam az apróság érkezését.

Hangtalanul másztam ki az ágyból és felkaptam Rob pólóját. Legalább addig, míg a fürdőig értem, zuhanyozni készültem. Beléptem a kabinba. A kellemes meleg víz finoman futott végig a testemen. Lehunytam a szemem, s egyből a múlt éjszaka élvezete kerített hatalmába. Rob csókjai és érintései annyira valósak voltak, ami annak volt köszönhető, hogy szerelemem beosont mögém a zuhanyzóba. Keményen meredő testrésze magának követelt. Egyáltalán nem bántam, mivel olyan gyönyörökben volt részem, amely létezéséről eddig nem tudtam, hogy létezik. A sikolyaim csókokkal fojtotta belém.

Boldogan készülődtem. Nyoma sem volt rosszullétnek. Nem volt hányingerem, nem szédültem. Semmi olyan nem jelentkezett, ami előző napot megkeserítette. Csak is a jóra koncentráltam. Nem akartam feleslegesen idegesíteni önmagam. Nem mintha rajongtam volna a vizsgálatokért. A vérvétellel mindig hadilábon álltam. De Rob mellettem volt. Minden pillanatban éreztem a támogatását. Túl éltem a vérvételt, s a legjobb pillanatban az orvosom megerősítette a babánk érkezését. Az ultrahangos vizsgálat kevésbé volt kellemetlen, sőt még egy képet is kaptunk. Bár az aprósát tényleg aprócska, de Rob megbabonázva bűvölte a képet.

Ezúttal én ragaszkodtam hozzá, hogy anyáékhoz menjünk. Neki személyesen akartam elmondani a jó hírt. Most már végre elhittem, hogy hamarosan hárman leszünk. Vigyorogva vetettem magam anya karjaiba, annyira boldog voltam. Sőt gratuláltam a leendő nagyszülőknek. Emiatt anya ragaszkodott hozzá, hogy velük töltsük az egész napot. Nem akartam, de mégis elmondtam anyának, hogy felforgatták a lakást. Rob biztosította anyát és Bill-t, hogy intézkedett a biztonságom érdekében.

Az elkövetkezendő néhány napot azzal töltöttünk, hogy feltakarítsuk a lakást. Rob minden lépésem követte. Direkt úgy intézte, hogy szabad legyen. Egy hímes tojás is megirigyelte volna a törődést, amit kaptam. Kivette a kezemből a dolgokat, ha szerinte túl nehéz volt. Leste minden kívánságom. A pocakomat simogattam amikor csak eszébe jutott. A nappal nagyon is gyorsan telt el, viszont éjszakát Rob szüleinek a házában töltöttük. A vendégszeretetüket élveztük. Nem úgy tűnt, mintha bármiféle előrelépés lenne az ügyünket illetően. Ráadásul Jason nem túlzottan örült üzleti szempontból. Magánemberként viszont velem együtt örült éppen úgy, ahogy a lányok. Még bulit is szerveztek nekem. Rob nem titkolta, mennyire örül a hírnek, hogy nem táncolok.

Persze a napok változtak éppen úgy ahogy a hangulatom. Egyre gyakrabban émelyegtem és küszködtem hányingerrel. A másik végletként kívánós lettem. A palacsinta volt az egyik olyan étel, amit szinte mindig kívántam. A lakásban sütögettem egyedül, mivel Rob-nak be kellett mennie az ügynökségre. Palacsintát majszoltam, mikor zörgést hallottam. Megfordultam, s minden kirepült a kezemből.

- Nézzenek oda, de régen találkoztunk. – nézett végig rajtam Cora.

- Hogy jöttél be? Mit keresel itt? – döbbenten néztem.

A mosolygós nővér helyett egy fakó árnyékot láttam magam előtt. Semmi sem emlékeztetett arra a kedves és szép nőre, aki a kórházban mellettem volt. Hosszú ragyogó haja, melyet csodáltam a színe miatt, sötét és töredezett lett. Lefogyott, amiatt beesett az arca, még jobban látszott az arccsontja, illetve a szemei alatt óriási fekete karikák éktelenkedtek.

- Nem örülsz, hogy látsz? – jött közelebb. Ezzel egy időben hátrálni kezdtem, míg neki nem ütköztem a mögöttem lévő szekrénynek. – Oh, csak nem megijesztettelek? – hisztérikus hangon felnevetett. S megtámaszkodott a pulton, ráadásul a kezében egy pisztoly volt.

- Kérlek, ne csináld ezt… Miért?... Miért csinálod ezt?... – próbáltam minél messzebb kerülni tőle. Nem magam féltettem, hanem a babám. Cora váratlanul mozdult, s lendítette a kezét. Eltalált. Hiába nyúltam, hogy megkapaszkodjam, nem sikerült. Elestem. Még jó, hogy nem rántottam magamra valamit.

- Miért? Miért? – kiabált. – Mert mindent elcsesztél! – az arcomba üvöltötte. – Pedig minden jól alakult… Ah… Még ilyen pasi úgysem volt az ágyamban, mint Ő… De te neked pattogni kellett… Felébredned és elvenned tőlem… - össze-vissza zagyvált. Nem értetem, kiről beszél, de jobbnak láttam csendbe maradni. Corának elborult az agya, s mindent levert, ami a keze ügyébe került.

- Kit vettem el tőled? – veszélyes kérdés volt, azonban ezzel kizökkentettem a további tombolásból. Másrészt észrevetetem a mobilom, s el akartam érni. Megszerezni, hogy segítséget hívjak.

- Hát Robot… - kárörvendően nevetett, kiélvezve a fájdalmam. - Nem, az nem lehet. Nem szabad hinnem neki. – hajtogattam. Cora annyira el volt foglalva magával, hogy elértem a mobilom. A parányi készüléket a markomba rejtettem. – Hát nem vicces? Míg az életedért küzdöttek a hőn szeretett pasid az én ágyamban hentergett… velem…

- Nem hiszek neked! Ez hazugság! – sziszegtem felé. Ismételten felnevetett, addig sikerült hívást indítanom. Csak remélni tudtam, hogy időben ideér a segítség. Volt még annyi erő bennem, hogy némi támpontot adjak. – Miért mi? Miért törtél be hozzánk? Miért bántasz?

~ Robert ~

A napok teltek, azonban semmilyen előrelépést nem értek el az illetékes szervek. Képtelenek voltak megtalálni a tettest, aki felforgatta a lakásunk. S a babánk érkezésével még inkábba aggódtam értük. Ezért nappal igyekeztem szerelmem mellett maradni, bár Juliet nem örült a hívásomnak. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy anyáéknál maradjunk.

Már most jelentkeztek Cassie-nél a terhesség jellegzetes tünetei. A rosszulléteit aggódva figyeltem, a hangulatváltozásai is érdekesnek bizonyultak és akkor ott arról még nem is említettem, mennyire kívánós. Bár mikor a csókjaimat, és engem akart, az ellen semmi kifogásom nem volt. De volt úgy, hogy valami más nálam népszerűbb volt. Nagy nehézségek árán váltam el szerelemtől, aki ismételten a palacsintát majszolt. Szóval röpke csókot váltottunk.

Mától kezdődnek az olvasó- és ruhapróbák. Ez már tényleges munka részét képezte. Szokás szerint a kocsi lent várt rám a ház előtt. Most azonban Juliet is benn ült.

- Szia! De jó kedved van. – üdvözölt, ahogy mellé telepedtem.

- Szia! – mosolyogtam. – Elmondok egy titkot. – húztam elő az ultrahangos képet.

- Rob? Ez micsoda? – kikerekedett szemekkel nézte Juliet a képet. – Ez az, amire gondolok?

- Igen. Apa leszek. – büszkén jelentettem ki.

Színesnek láttam az egész világot. Semmi sem tudta lerontani a kedvem. Többen meglepődtek rajtam, hogy ennyire közvetlenül viselkedem. Még az sem zavart, hogy várnom kellett a ruhapróbán vagy hogy éppen a totál zavarban lévő nő remegő kezei miatt dupla annyi időbe telt, míg elkészültem.

Éppen csak kikönyörögtem egy cigiszünetet. Juliet még ide is követett, de most ő is csak a nikotinpótlás miatt. Rá kellett jönnöm, hogy a baba miatt meg kéne gondoltam a cigiről való leállást. Megszólalt a mobilom, s mivel szerelmem hívott rögtön felvettem. De nem volt időm megszólalni sem.

- Miért mi? Miért törtél be hozzánk? Miért bántasz? - hallottam meg Cassie hangját. Fal fehér lettem, amire menedzserem is felfigyelt. Közelebb lépett, s úgy tartottam a telefont, hogy ő is hallja a beszélgetést.

Juliet előkapta a mobilját, de kikaptam a kezéből. Az enyémet adtam oda. Figyelje mi történik, addig beszélek a rendőrséggel. Közben természetesen egyenesen a kocsi felé rohantunk. Nem bírtam elhinni, elfogadni, hogy pont velünk történik. Folyamatosan imádkoztam, hogy ne legyen semmi bajuk. Azt már most tudtam, hogyha bármi történik velük, azt nem élem túl. Nem veszíthetem el őket. Rettegtem. Szó szerint hatalmába kerített a félelem. Reggel még minden rendben volt. Cassie mosolyogva falatozott a palacsintájából. Nevetett. Az imént pedig remegő hangjától összefacsarodott a szívem. Csak időben érjünk oda!

~ Cassie ~

Megleptem Corát a kérdéseimmel. Lefoglalta annyira, hogy ne vegyen észre semmit, míg a mobillal ügyeskedtem. Azonban a vonal megszakadt. Óvatosan a zsebembe csúsztattam a parányi készüléket. Éppen időben, mert Cora hirtelen mozdulattal rántott rajtam. Az arcomba sziszegte.

- Téged okollak mindenért. – taszított el magától. Az egyik szék azonban az utamba került, feldőlt és bevertem a fejem. A belém nyilaló fájdalom után megéreztem a vér fémes szagát. Meg sem bírtam nyikkanni. – Megtettem mindent, hogy Rob az enyém legyen… De minden felesleges volt, mert átnézett rajtam… Hiába nyúltam bele a vizsgálatokba… - a pisztollyal a kezében hadonászott. – Belefáradtam, elegem lett. Egyszer s mindenkorra véget vetek ennek az egésznek…

- Mivel vagy hogyan gondoltad? – néztem rá könnyes szemekkel. – Véget vetsz az egésznek? – egyszerűen időt kellett nyernem. – Rob sosem bocsát meg neked… főleg akkor nem, ha bántasz… Sőt akkor még inkább gyűlölni fog…

- Majd meglátjuk. – húzta gonosz mosolyra a száját.

- Kérlek, ne tedd! Tudom, hogy Rob csak megvetni fog s nem szeretni…

- Miért vagy ebben annyira biztos? – közbe vágott. – Nah, válaszolj! – kiborult. Vagy inkább elborult az elméje. Egyre jobban aggódtam, mert még mindig nem jött segítség.

- Terhes vagyok… - suttogtam elhaló hangon.

- Nem! – szó szerint felüvöltött. A kezeit a fejére szorította, s úgy járkált fel és alá. – Nem! Hogy tehetted, te kurva? Te ribanc! – meg akart ütni, de most nem hagytam. Váratlanul sikerült kibillentenem az egyensúlyából. Azonban nem esett el, sőt inkább utánam nyúlt. Dulakodni kezdtünk, a fejem is fájt és szédültem. Felgyorsultak az események. Robaj és dörömbölés zavart meg bennünket. Cora nem akart elengedni. Szitkozódott, sértegetett, elhordott mindennek.

- Cassie? – minden mást kizárva csak a mennyei hangra koncentráltam.

~ Robert ~

A nyomozókkal egyszerre érkeztünk meg. Felfigyeltem, hogy több autó is érkezett. Fel akartam menni a lakásba, de nem engedtek. A két nyomozó haladt elől, mindkettőjük kezében fegyver volt. Azonban nem voltam hajlandó tétlenül várni, egészen eddig azt tettem. Juliet-et hátrahagyva törtettem előre. Vadul dobogott a szívem. Igyekeztem ahogy csak bírtam. A nyomozók már bent voltak. Egy nőt bilincseltek meg. Ezenkívül dulakodás nyomait láttam, ráadásul Cassie megsérült és sírt. Egyből mellé térdeltem. Szólongattam, de nem nagyon reagált rá.

- Cassie? Kicsim, nincs semmi baj. Most már nem lesz semmi baj. – öleltem magamhoz.

- Rob… - remegő kezeivel ölelt át. – Rob…

- Mr. Pattinson, kérem, engedje el! Megérkezett a mentő, megvizsgálják a barátnőjét. – megpróbáltam teljesíteni a kérést, de Cassie nem engedett el. Ezt látta a mentőorvos, illetve a nyomozók is.

- Terhes… Vigyenek bennünket a kórházba… Majd viszem… Leviszem… - azzal az ölembe vettem erősen fogtam.

Leértünk a ház elé. Nem kerülte el a figyelmem a hátsó ülésen a megbilincselt nő. megismertem. Cora volt az. Mélységes megvetést éreztem iránta. Csalódtam, rettentő nagyot csalódtam benne. Tudtam, hogy hiba volt a vele töltött éjszaka, ami bizony most bebizonyosodott. Azt viszont már most tudtam, ha rajtam múlik akkor Cora meg fog bűnhődni, amiért bántotta Cassiet.

A mentőbe szálltam, ott is végig az ölembe tartottam szerelmem. A remegése nem akart csillapodni. Pedig nyugtatgattam. Simogattam a hátát, nyugtató szavakat susogtam neki. Végül a pocakjára fektettem a tenyerem. A kezemre rakta a kezét, talán ez volt az egyetlen olyan gesztus, amire reagált.

A kórházban ellátták kedvesem sérüléseit. Szerencsére mind felszíninek bizonyult. Addig nem engedtem el az orvost, míg meg nem nyugtatott, hogy Cassie és a baba is jól van. Szétfeszített az idegesség, mert tétlennek és tehetetlennek éreztem magam. Szerelmem ágya mellett maradtam, míg neki adott az orvos egy enyhe nyugtatót. Nem örültem a gyógyszernek, de miután többen elmondták, hogy a történtek miatt igen szükséges. Az éjszakára bent tartották kedvesem, majd csak másnap, immár nyugodtabban hagytuk el a kórházat.

Cassie szinte könyörgött, hogy ne a lakásba menjünk. Így végül anyáékhoz mentünk. Nagy meglepetésemre az érkezésünk után nem sokkal Margeret átjött. Elterelték addig kedvesem figyelmét, míg visszaugrottam a lakásba. Összeszedtem néhány holmit. Mire visszaértem Cassie már elaludt. Ezért volt alkalmam anyát és apát beavatni a részletekbe. Megdöbbenve hallgattak végig, majd gyors zuhany után kedvesem mellé bújtam.

Bár ahogy sejtettem, még egy bizonyos ideig Cora és a tettei beárnyékolták az éltünk. Cora volt a felelős a hamisításért, a betörésért, ráadásul súlyosbította a helyzetét, hogy rátámadt Cassiere is. Megvolt minden bizonyíték, ezért Corát letartoztatták. Csakhogy elmezavart állapítottak meg nála, így hosszú időre egy szanatórium állandó vendége lesz. Sajnáltam, hogy idáig jutott. De képtelen voltam az együttérzésre.

~ Cassie ~

Egészen addig nem tudtam megnyugodni, míg rendőrség le nem zárta ezt az egész ügyet. Cora megkapta a büntetését, ami szerintem jogos volt. S talán most először életemben nem tudtam megbocsátani. Hisz egykori nővér segített nekem, s most pedig bántott. Itt és most nem a fizikai fájdalomra gondoltam, ami eltörpült a szavai okozta sebek.

Újra és újra a fülemben hallottam, miszerint lefeküdt Robbal. Hazugságnak gondoltam, azonban mégsem tartottam képtelenségnek, hiszen ismertem Rob múltját. Lehet, hogy a cikkek és pletykák túloztak, mégis nem egy nő fordulhatott meg az ágyában. Ezt még el tudtam volna fogadni, hiszen nekem is voltak érdekes éjszakáim, főleg miután a klub állandó tagja lettem.

Ráadásul a szeretett lakásunkban sem bírtam tovább ottmaradni. Egy menedékhely volt számunkra, amit egy zavarodott nő megszentségtelenített. Féltem Rob reakciójától, mert egyre jobban sürgettem a öltözést. De szerelemem mindenben támogatott. Odaadó és szerető férfit mindennél jobban szerettem, s tudtam, hogy a végtelenségig szeretni fogom. Tudtam, nála jobb társat és leendő apát

Egy valami váratlan történt. Nem számítottam rá, de azt hiszem ez kellett, hogy el tudjam engedni a múltam. S egy boldogabb jövőre koncentráljak. Robbal és a picúrral. Akár mikor gondoltam rá, mindig automatikusan csúszott a pocakomra a kezem. Rob mögém lépett, a kezemre csúsztatta a kezét. Így néztük, sőt bámultam a másik kezemet.

„Nagyvárosi angyal

Újra téged küldött az Ég

Bár fárad a szárnyad

Tudod, hogy nem pihenhetsz még

Pusztítsd a káoszt

Ez a szerep, melyet rád oszt

Minden küldetés és bevetés”

Remegett a kezem, de nem bírtam. „… Az egyetlen, aki ennyit bír…”

Elhomályosult a szemem, s ettől meg kellett állnom. Hiszen annyi mindent jelentettek nekem ezek a sorok. Ezek a sorok akkor kerültek papírra, mikor először ott a múzeumban összefutottunk, vagyis ahova Rob menekült a rajongói elöl.

 „… De benned minden összetörhet

Ha egyszer durvábban érsz földet

A sorsodról a véletlen is dönthet

Az égre itt a mélység válaszol…”

Azóta pedig minden okkal történt. Szenvedtünk és szerettünk. S pont emiatt a kimondhatatlanul csodás szerelem miatt voltunk képesek minden túlélni.

„… Nagyvárosi angyal

A posztod soha el ne hagyd

Te a magánynak és a fénynek

Katonája vagy

A munkádat végzed

És a munkád végez veled

De jössz majd újra meg újra

Ne feledd…”

- Szeretlek. – fordultam meg az ölelő karok között. Nem számított már semmi, tudtam, míg együtt leszünk, míg szeretjük egymást, addig túl fogunk élni mindent. Mert már nekem Rob és a picink jelenti a családot.

- Szeretlek. – súgta vissza Rob, majd szenvedélyesen csókolt. Elfeledtetve minden mást. Csak a boldog közös jövőnkre koncentráltunk ezentúl… Mert a sok szenvedés jutalmául boldogságot kaptunk…

Vége

   Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért!    

Novella 2.11 - Nagyvárosi Angyal

Sziasztok,

íme a novella folytatása! :) Remélem örültök neki! Azonban el kell, hogy mondjam, hogy ez az utolsó előtti rész. A következő résszel végleg lezárom Cassie&Rob történetét.

Ismételten köszönöm Kitty és Zsuzsi a komijaitokat.
A kitartásotokat szeretném meghálálni. Ezért szeretnélek megkérni titeket, hogy egy mail címet juttassatok el nekem. zoesneverland@gmail.com -ra. Nem kötelező. :)

Jó olvasást!
Puszi,
ZoÉ

11.rész 

~ Cassie ~

Új vizsgálatokat követően a várakozás maradt. Ed szerint az eredményekre egy egész hetet kell várni, így a következő hét szerdára beszültük meg az időpontot. Az érzelmek sokasága kavargott a lelkemben. Amint kiléptünk a vizsgálóból, a folyosón Rob egyből a karjaiba zárt. Nem törődött senkivel, semmivel. Csak ölelt s amennyire csak tudtam hozzá simultam. A tökéletes pillanatunkat anya szakította meg, Ő törte meg a csendet, már a mi közöttünk volt és ha nem vesszük figyelembe a kórházra jellemző hangokat.

- Cassie, mennem kell. Bill vár rám. Muszáj lesz beszélnem vele… - bár már javult anyával a viszonyom, még mindig nem volt a régi. Csak remélni tudtam, ha túl leszünk mindenen, akkor végre ez is helyre jön.

- Semmi baj. Menj csak. Megértem. – az arcomat felé fordítottam, de nem akartam elszakadni Robtól. Olyan jó érzés volt az ölelése.

- Gyere el hozzánk. Gyere velünk. – simított végig az arcomon Rob. Ahogy felemeltem felé a tekintetem, a csillogó tekintetével találtam szembe magam. – Anya örülne neked.

- Így van, drágám. Claire is aggódott érted. Ne legyél egyedül. – Richard is biztatóan mosolygott rám.

- Jó, veletek megyek. De cserébe valamelyik este közös vacsora lesz. Nincs kibúvó. Ha már így vagy úgy egy család leszünk. – Erre a kijelentésre Rob belecsókolta a nyakamba. A bizsergés végigfutott a gerincemen, s a vérem hirtelen felpezsdült. Uralkodnom kellett magamon, így inkább anyára néztem, úgy folytattam a mondanivalóm. – Legalább akkor megismerhetjük Bill-t.

- Persze kicsim! – anya két puszija után már el is sietett arra a megbeszélt találkozóra.

Az anyukám boldog, vidám és felszabadultan viselkedett. Még ezt a cirkuszt, mely kialakult a téves eredmény miatt egész könnyen vett. Robbal való kapcsolatom ellen sem volt egyetlen rossza szava sem. Míg beszélgettünk, talán ő maga észre sem vette, de végig mosolygott. Ami egyet jelentett. Szerelmes. Sok év után újra szerelmes. S ki vagyok én, hogy a boldogsága útjába álljak. Nekem az sokkal többet jelent, hogy megtalálta a párját. Legyen az bárki, vagy Bill. Nekem az ő személye ellen sincs semmi kifogásom, de azért a biztonság kedvéért jobban meg szeretném ismerni.

- Cassie… Kicsim… Cassie…. – Rob aggódó tekintettel guggolt a kinyitott autóajtó mellett. Még a kocsiban ültem. – Kicsim, megijesztesz. Mi történt? – ránéztem szerelmemre. S megráztam a fejem. Kinyújtottam felé a kezem, felegyenesedett és segített kiszállni.

- Minden rendben. Csak egy kicsit elgondolkoztam. – álltam lábujjhegyre, hogy elérhessem Rob ajkát. Puszit akartam rá nyomni, de Ő elmélyítette csókká.

- Ha szabad tudnom, akkor min gondolkoztál ennyire? Már vagy öt perce megérkeztünk. Szólongattalak, de nem reagáltál semmire. – összekulcsolta a kezeinket, s úgy sétáltunk a házuk felé.

- Csak anyán gondolkoztam. Régen volt ilyen boldog. Most határozottan az. Örülök neki. – közben Rob kinyitotta előttem az ajtót. Lesegítette a kabátom. A kezét egyből a derekamra csúsztatta, s így navigált a konyha fel.

A konyhába belépve isteni illatok szálltak felém. Claire egy tepsit vett ki. Citromos sütit csinált, rögtön felismertem annak az illatát. Amint végzett a mozdulattal Claire, letett mindent, s hatalmas öleléssel üdvözölt.

- Drágám, nagyon aggódtam érted. – az anyából áradó mérhetetlen szeretettől könnyekig hatódtam. Csodáltam és tiszteltem Claire-t, maximálisan. Ebben az egészben ő mindig kedvesen, barátságosan viselkedett velem. Elfogadott, sőt közeledett felém. Még úgy is, hogy a férje esetleges félrelépésének az eredményének számíthattam volna. Mindezek ellenére képes volt szeretni és megbocsátani a férjének, óvni a családját. S ezért tudom, hogy helyesen cselekedtem, mikor mindent megbocsátottam Robnak.

- Köszönöm. – ennyit suttogtam felé, de ez mindent jelentett.

Claire derűs arca ragyogott. Bekapcsolt nála a tökéletes háziasszony program, mert egyből leültetett bennünket. Teával kínált, amit nagyon szívesen fogadtam el tőle. Meg persze süteménnyel, amit ugyancsak nem utasítottam vissza. Sőt annyira ízlett, hogy még repetát is kértem belőle. Nem értettem saját magam. Alig ettem mostanában, de ebből a süteményből muszáj volt. Oldhatatlan vágyat éreztem iránta.

Beszélgetésbe teljesen belemerültünk, melyben felmerült a vacsora ötlete is. Péntekre beszéltük meg. Azonban kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy Lizzy és Vick nagy valószínűséggel már nem lehetnek ott. Lejárt a szabadságuk, s így Vick visszarepül New York-ba dolgozni, míg Lizzy-nek megkezdődik a turnéja. Rob persze megnyugtatott, hogy majd lesz olyan közös este, ahol ők is jelen lesznek. Szerelmem addig sugdosott a fülembe, míg vele nem tartottam az emeletre.

Egész pontosan a szobájába csalt galád, és nem éppen tisztességes szándékkal. Amint átléptük a küszöböt, végre beteljesíthettük a vágyunkat. Rob forrón csókolt, nyelveink szenvedélyes tánca közepette lépdeltünk az ágya felé. A kezeim kedvesem nyakán jártak. A tarkóját simogattam, míg ujjaimmal a hajával játszottam. Szerelmem gyengéden döntött végig, hogy fölém gördülhessen. Bár még minden ruhánk a helyünkön voltak, így is éreztem Rob vágyának bizonyítékát. Szerelmes pillanatok tették tökéletessé a napot.

Csak másnap mentem haza. Viszont Rob nem engedett el egyedül. Ragaszkodott hozzá, hogy kocsival elvigyen, de még mielőtt elindulhattunk feltartóztatott egy rég látott ismerős.

- Helló haver! – a komolytalan férfi megropogatta a barátját. – Na, gyerünk pajtás, ki vele! Ki a csaj? – nem vett észre, ezért még inkább hátrébb húzódtam, hogy megviccelhessem.

- Helló Tom! Te meg miről beszélsz? – Rob nevetve veregette meg Tom vállát.

- Hogy miről? – csodálkozott el a cimbora. – A kielégült képedről beszélek. Biztos hogy csaj van a dologban… Hol van? - most jött el a pillanat.

- Szia Tom! – köszöntem a barátunknak, míg Robhoz simultam. Szegény olyan képet vágott, amit nem is igazán értettem.

- Cassie… - nézett rám, vagyis ránk. – Te nem vagy normális… - kiabált a barátja képébe.

- Tom, minden oké… - mivel a barátunkkal mostanában nem találkoztunk, sőt nem is beszéltünk, így jó néhány dologból kimaradt. Most azonban be kellett avatni. Talán a Blue-ban láttam utoljára.

- Ez esetben itt az ideje, hogy ünnepeljünk! – csapta össze Tom a kezeit. Megdörzsölte, mintha ördögi tervet szövögetne.

- Benne vagyok, de előtte még hazamennék…

Tetszett a buli ötlete. Kicsit hiányzott már a bár, hiszen amúgy is a hétre szabadságolva lettem. Hiányzott a tánc, a zene és persze a lányok is. Az az izgalom, amit egy-egy fellépés előtt lehetett átélni, s az előadás okozta extázis. Végül pont emiatt döntöttünk a Blue mellett. Otthon nem sokáig vesztegettem az időm, a leggyorsabban szerettem volna elkészülni, hogy mielőbb újra Robbal lehessek. Gyors zuhanyra viszont szükségem volt, míg készülődtem, vagyis sminkeltem és ruhát kerestem, addig észre se vettem, de megdézsmáltam egy egész zacskó kekszet. Elszörnyedve néztem a maradványokra. Eltűntettem, s folytattam az öltözködést. Ahhoz képest, ahogyan mostanában bulizni jártam, teljesen visszafogott voltam. Egyedül a mélyen kivágott felsőm engedett kicsit többet láttatni belőlem.

A két férfi elismerően nézett végig rajtam, egy kicsit még illegettem magam Rob előtt. Kikerekedett és vággyal teli szemekkel méregetett. Magához vont, s a nyakamon éreztem a leheletét, beleszédültem ahogy ajkamra csókot lehelt. Tom elégedetlenkedő hangja vetett végett a játékunknak. Már alig vártam, hogy újra a Blue-ban lehessek. Nem véletlenül választottuk ezt a helyet. Tom legeslegnagyobb örömére, míg Rob legnagyobb bánatára. Miért? Mert amint megjelentünk, egyből el is ragadtak mellőle. A lányok két fellépés között üdvözöltek, ezt még kedvesem némán tűrte. Azonban, mikor Slone ölelt meg, azt már nem bírta ki szó nélkül. A barátaim üdvözlését követően azonban csak Robnak szenteltem a figyelmem. Még arra is sikerült rávennem, hogy táncoljon velem. Fergeteges volt az éjszaka, melyet szerelmünk beteljesülése koronázott meg.

Reggel ismét szerelmem karjaiban ébredtem. Csodálatos napok álltam a hátunk mögött. Együtt töltöttük minden időnket, mégsem untuk meg egymást. Sőt kifejezetten élvezetem, de nemcsak én, hanem Rob is, hogy olyan dolgokat csináltunk együtt, mint a normális párok. A napot közös reggelivel indítottuk, bevásároltunk vagy éppen a lakásban raktunk rendet. Anya csak mosolyogott, mikor meglátott bennünket. Azonban drága édesanyám valamit titkolt. Már majdnem kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, mikor egyik alkalommal bejelentette, hogy a közös vacsorára tartogatja a hírt.

Végre elérkezett az az ominózus péntek esti vacsora. Anya Billel, Claire Richard, én pedig Rob párjaként ültünk le a csodálatosan megterített asztal mellé. Miután bemutattuk egymásnak a jelenlévőket. Mindenki elfoglalta a helyé, s az italok megrendelése után anya magához ragadta a szót.

- Egy kis figyelmet szeretnék kérni. – minden szempár rá szegeződött. Éreztem, hogy most valami nagyon nagy dolog szem és fül tanúi leszünk. Sokkal idegesebb voltam, mint anya. Az asztal alatt Rob keze után kaptam, s két kézzel belé kapaszkodtam.

- Egy jó hírt szeretnénk megosztani veletek. – csatlakozott Bill anyához.

- Jaj, kicsim ne haragudj, de a pillanat hevében döntöttünk. – szabadkozott anya. Bólintottam felé, hogy megértettem Rob kezét szorítottam. – Bill elvitt Vegas-ba. Ott voltunk múlt hétvégén. – leesett az állam. Mi van? – Hirtelen jött az ötlet, s nem is gondolkoztam, csak beleugrottam… - kikerekedett szemekkel vártam, mi fog kisülni belőle. – Összeházasodtunk. – mondták ki végre egyszerre.

Első reakció a döbbenet volt. Kétségtelen, hogy ledöbbentem. A második reakció az öröm, majd a meghatottság lett. Nem hittem, hogy anya belemegy a házasságba, de ettől függetlenül láttam rajtuk a boldogságot. Imádták egymást, s emiatt én is velük együtt örültem. Észre se vettem, de kicsordult néhány könnycseppem.

- Édesem, ne sírj! – ölelt magához Rob. Bárhogy próbálta nem sikerült neki lepleznie a mosolygását. Egy kicsit megbántódtam, de nem tartott tovább két másodpercnél, mert megcsókolt.

- Örülök nekik. Csak meghatódtam. – szipogtam szerelmem felé. Nem igazán értettem, hogy mi van velem. – Nem vagyok én ilyen bőgőmasina. – dőltem vissza a székbe.

- Kicsim, mit mondasz? – hajolt közelebb anya.

- Nagyon sok boldogságot kívánok neked! – öleltem meg anyát.

- Van még valami, amit el kell mondanom… - elakadt a lélegzetem. - Ha azt mondja, hogy terhes, akkor totál padlót fogok.

Nem az volt, amire gondoltam. Bár ettől a hírtől is nyitva maradt a szám. Anya bejelentette, hogy Bill megbeszélték, s közösen egy új lakásba költöznek. Elfogott a pánik, hogy velem mi lesz. Önzően magamra gondoltam. Anya megnyugtatott, de semmi többet nem árult el. Éppen ezért majdnem megevett a fene, kétségek között maradtam.

Az este mindezek ellenére jól sikerült. Furcsa érzés volt végignézni a beszélgető társaságon. Több okból. Először itt volt anya és Richard egykori kapcsolata, mely nem kis bonyodalmat okozott a jelenben. Claire, aki kitartott a férje mellett, és felnevelt három gyereket, akik nagyszerű emberekké váltak. S ott voltunk mi ketten Robbal. Az összes viszontagság ellenére a szerelmünk kitartott. Pedig nem egyszer lett volna okunk feladni.

Rob, mintha megérezte, mi jár a fejemben, mert megcsókolt. Lágy csókot lehelt ajkaimra. Mindamellett, hogy imádtam a csókjait, felszította bennem a vágyat, s mivel nem lehettünk egymáséi ott helyben, az egészet kínzásnak éltem meg. Pont emiatt a kezem a combjára csúszott, megsimogattam. Elkapta a kezem, s a fülemhez hajolt.

- Megállj, ezért este bünti vár! - A leheletét a bőröm éreztem. A szavai után csókot nyomott a nyakamra.

A vacsorát követően anya Bill-lel távozott. Így ránk maradt az üres lakás, amit vétek lenne nem kihasználni. Csak mi ketten Robbal. Főleg, hogy kellőképp felhúztuk a másikat. A szerelmes együttlét helyett vad és füllett, extra szenvedély dominálta szeretkezés hajnalig tartott ébren bennünket.

A hétvégét, sőt a következő hét szerdáig anyának segítettem a költözésben. Szerdán amúgy is Ed-hez kellett visszamenni, így aztán még azon a héten még mindig szabadságon voltam. Jason először nem örült neki, de megértette. Tudta, hogy nem ok nélkül kérem. Egy haszna volt a költözésnek, vagyis a pakolásnak, mégpedig az, hogy elterelte a figyelmem. S alig hittem el, hogy elérkezett a szerda. Az a bizonyos szerdai nap, mikor el kellett látogatnunk Ed-hez.

- Édes, olyan sápadt vagy. – Rob a reggel folyamán már vagy harmadszor mondta végig ugyanezt. Kezdet már kicsit fárasztani. Mikor negyedszerre is elmondta, akkor közöltem vele, hogy fejezze be, mert ezzel csak még idegesebbé tesz.

Remegő kezekkel és lábakkal ültem Eddel szembe az irodájában. Mindenki más rajtam kívül teljesen nyugodtnak tűnt, de én pattanásig feszült idegekkel vártam. Igazából nem értettem sem az érzéseim, sem a reakcióm. A szívem már jóval korábban tudta és megsúgta, hogy Rob nem a testvérem. Még saját magam idegesítettem. Aztán elérkezett a pillanat. Ed felemelte a borítékot, s mintha az idő lelassult volna. Robbal egymás kezét szorítottuk, míg az ítéletre vártunk. A doktor végre kinyitotta a borítékot és elhúzta az a vakítóan fehér lapot, melyen megannyi szám sorakozott egymás után némi szöveggel megfűszerezve. Ed mosolyogni kezdett, amiről viszont nem tudtam eldönteni, jót vagy rosszat jelent.

- Gratulálok! – magamban ordítani kezdtem. – Cassie és Rob – jelentőségteljesen nézett ránk. – bizonyítottan, s 99,9%-ig biztos – hatásszünet. Azt hittem, Ed nyakának ugrom, ha tovább húzza az időt. – Nem vagytok testvérek. – Ed Richard felé fordult. – Cassie nem az Ön lánya. – neki bezzeg ennyivel elintézte.

- Szeretlek. – mondtuk ki egyszerre Robbal.

Szárnyaltam a boldogságtól. A föld felett jártam, s csak amiatt nem szálltam el, mert Rob belém kapaszkodott. Kitartóan ölelt. Aztán egyik percben sírtam, míg a másiban nevettem. Előbbit azért, mert belegondoltam, Richard mennyire beleélhette magát, hogy van még egy lánya. Akit ennyi év után ismerhetett volna meg. Akiről eddig semmit sem tudott. Most meg csak belecsöppent volna az életébe. S a hamis tesztekkel adott reményt ezzel elvették tőle. Aztán hirtelen váltottak a gondolataim és ezzel együtt a hangulatom is. Mámorosan öleltem és csókoltam Robot, hiszen Ő a szerelmem.

Annyira boldog voltam, azt sem tudtam, mit beszélek. Így történt, hogy egyszer csak kicsúszott a számon „Költözzünk össze! Költözz hozzám!” felszólításba burkolt óhajom. Rob hatalmasra nyílt szemekkel nézett engem, mintha most látna először. Először azt hitte, hogy viccelek, de miután újra fogalmazva szegeztem neki, immár kérdés formájában a dolgot bárgyú mosollyal csak bólogatni tudott.

Ott volt úgy is immár a saját lakásom, mivel anya teljesen rám hagyta. Egyedül mit kezdtem volna magammal. Ésszerű és kézenfekvő megoldás volt, hogy a párommal együtt vegyük birtokba. Az elhelyezkedése, a berendezése teljesen jó volt, akkor meg hülye lettem volna feladni. A fejemben már ezerrel terveztem is, hogy az én szobámat átalakítjuk kicsit, az lesz a közös szobánk. Anya szobájából vendégszobát csinálunk. Egy-két kisebb javításon kívül nincs más dolgunk az egész lakással.

A jó hírek szét akartak feszíteni, s ezért riadóztattam a barátainkat. Tomot és a srácokat, a táncos lányokat, illetve hívtam Dylan-éket is. Sok okunk volt az ünneplésre. Ünnepelni szerettem volna az életet, a jövőnket. Hiszen végre megkaptuk a választ, hogy nem vagyunk testvérek. Anyáék is befejezték a költözést. S már semmi sem állt Robbal közös boldogságunk útjában. Talán kicsit túlzásba is vittük, elég sokat sikerült innom. De annyira jó volt felszabadulni a nyomasztó várakozás alól.

Lassan teltek a napok, melyek az új közös életünk első napjai voltak. Újra visszamentem dolgozni. Rob továbbra sem örült neki, de igyekezett, amit nagyon értékeltem. Közben Robot az ügynöke kereste többször, egy halom ajánlattal látta el. Újabb és újabb filmszerepek, forgatókönyvek vártak arra, hogy Rob döntsön a sorsukról. Szerelmem egészen addig kivárt, míg meg nem kapta álmai szerepét. Gyermeki lelkesedéssel áradozott a rendezőről, és az egész projektről. Igazából nem is nagyon értettem miket beszél, de Ő totál lelkes volt. A legjobb az egészben az volt, hogy nem kellett sehova se mennie, az egész forgatás helyben lesz.

Rob megkezdte a tárgyalásokat, melyek többnyire napközben zajlottak. Ez idő alatt kicsit rendet tudtam rakni a lakásban, próbára jártam, mivel a koreográfusok egy új műsor ötletével álltak elő. Addig viszont nem kerül a nagyközönség elé, míg nem tökéletes. Így a régebbi műsorok frissített változatát adtuk elő. Rob egyre jobban megismerte a barátaim, szívesen csatlakozott hozzánk.

Fáradtan ébredtem. Már napok óta nem akart szűnni a fáradtság. Pedig nem éreztem magam kimerültnek. Ahogy kinyitottam a szemem csak még rosszabbul éreztem magam. Forgott velem a szoba és az egész világ. Ráadásul egyedül voltam. Nem értettem, hogy Rob hova tűnt. Nem kellett sokáig várnom rá. Sőt mosolyt csalt az arcomra, mikor megpillantottam. Egy hatalmas tálcával egyensúlyozott. Volt rajta minden, friss kávé, gyümölcslé, croissant. Elém helyezte az ágyra, s rögvest csókkal üdvözölt. Édesen mosolygott, ahogy megdicsértem a remekművét. Amikor csak lehetett, Rob igyekezett tökéletesíteni tudását és kiszolgálást a reggelit illetően. S napról napra egyre jobban ment neki. Amiért cserébe jutalmat várt. Hát teljesítettem, s megkapta, vagyis inkább megkaptuk a jutalmunk.

Ahogy minden reggel, úgy most is a kávéért nyúltam elsőként. Csakhogy a kávé illata nem várt reakciót váltott ki belőlem. Amilyen gyorsan csak tudtam a fürdőbe rohantam. Nem tartott sokáig, mert egyből kiadtam a gyomrom tartalmát.

- Kicsim, mi a baj? Jól vagy? – aggodalmasan faggatott az ajtó túloldaláról. Szerencsére becsaptam az ajtót magam mögött, mikor beértem.

- Igen, jobban. – öblítettem ki a szám, s egyből a fogkefémért nyúltam.

Ideig-óráig valóban jobban lettem. Azonban nem tartott sokáig, mert újra rám jött a hányinger. Néha ahogy jött úgy el is múlott, de néha addig nem tudott a szervezetem megnyugodni, míg nem hánytam. Levert a víz, egyszer vacogtam, egyszer forróságot éreztem. – Tuti, hogy összeszedtem valami vírust. – pufogtam magamban. Az ágyban kuporogtam, mert alig volt valami kis erőm, ami többnyire a hányással fel is emésztetem. A leadott energiát meg képtelen voltam pótolni, mert még a kaja gondolatától is forgott a gyomrom.

Rob beszélt Jason-nal, hogy képtelen vagyok dolgozni menni. Rob amúgy sem engedett volna el. Jason nem csapott patáliát, mivel sima hétköznap lévén csak a legelszántabbak merészkedtek el bulizni, főleg ha esetleg másnap dolgoztak. Csakhogy Robot felhívták, mert előre hoztak egy megbeszélést. Nem akart egyedül hagyni, de biztosítottam, hogy rendben leszek, ha alszom egy nagyot.

Bárhogy próbáltam nem tudtam elaludni. Sőt csak egyre kényelmetlenebb lett az ágy. Nem bírtam tovább maradni. A konyhába csoszogtam. Először csak egy csésze teát szerettem volna, de a végén nekiálltam palacsintát sütni. Eddig az étel gondolatától rosszul lettem, most meg palacsintát. A következő percben pedig mindent kiejtetem a kezemből. Hangos csörömpöléssel és puffanással ért földet.

- Nem, az nem lehet… Hogyan?… Mikor? – s a szám elé kaptam a kezem, s újra a wc-t kellett ölelnem, mert nem maradt meg bennem semmi. Sokkolt a váratlan felfedezés. Nem akartam elhinni…

Muszáj volt kiderítenem, vagy legalábbis megbizonyosodnom arról, amire jelen pillanatban gondoltam. Megmosakodtam, fogat mostam már nem is számoltam hányadiknál tartok. Farmert, pólót, melegítő felsőt vettem elő. Felöltöztem, bár remegtek a kezeim, mert még mindig sokkos voltam. Kulcsomért nyúltam, s a tárcámért. Már az utcán voltam, mikor észre vettem, hogy a mobilt is szerencsésen otthon hagytam. A gyomrom egyre kisebbre zsugorodott. – A francba de messze van! – Végre elértem az épületet, lendületesen léptem be, hogy minél előbb végére járjak a dolgoknak…

Novella 2.10 - Nagyvárosi Angyal

Sziasztok,

felkerült a Nagyvárosi Angyal folytatása. :)
azt el kell, hogy mondjam, lassan a novella végéhez érünk.  

Kitty és Zsuzsi: köszi a komijaitokat. előre mozdulnak a dolgok, és hát igyekeztem minél változatosabbá tenni az eseményeket. :) kíváncsian várom a reakcióitokat! :)

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

10.rész

~ Robert ~

A tekintetünk egymásba gabalyodott. A fejemben az zakatolt, hogy nem vagyunk testvérek. A lelkemről hatalmas és iszonyatosan nehéz kövek gördültek le. Felszabadultam, s bár kuszaság elhatalmasodott a fejemben a rengeteg kérdés miatt, de a szívem boldog volt. Éppen ezért nem bírtam lenyelni, ahogy ez az állítólagos doki ennyire megkörnyékezte az én szerelmem. – Ő az enyém! Csakis az enyém! – Hihetetlen mértéket öltött a birtoklási vágyam. Már rég nem a féltékenység beszélt belőlem, ez az érzés annál több volt. Mélyebb és erősebb. Főleg most, hogy szerethetem. A csodálatos nőt néztem, de a tekintetem egyetlen ponton állapodott meg. Döbbentem meredtem a kezükre. Még mindig egymás kezét fogták. Meghitt és idilli kapcsolatot sugallt a viselkedésük.

Elvesztettem a fejem. A vastag vörös köd rászállt az agyamra. Ökölbe szorult a kezem, s bárhogy igyekeztem nem tudom megállni. Ott hibáztam a legnagyobbat, hogy kinyitottam a szám. S újabb hibát követtem el. Azonban mégsem tudtam leállítani magam. - Ő már hozzám tartozik. - Cassie nem hagyta magát.

Aztán egyik szó követte a másikat. Cassie hirtelen mozdult, fel sem fogtam mit csinált. Lendült a keze, mely végül az arcomon csattant. Megütött. Erősen, keményen. A tőle kapott pofon kijózanított, melynek következtében elszállt a köd az agyamról. A következő pillanatban azonban a legszörnyűbb jelenet zajlott le az orrom előtt. Cassie a földön kuporgott, zihálva kapkodta a levegőt. Csak megkövülten álltam ahol voltam. Az előbbi szóváltással végképp eljátszottam minden lehetőségem, hogy szerelmem mellett lehessek.

- Cassie, figyelj rám! Cassie, próbálj megnyugodni! Lélegezz! Nyugodj meg! Mélyre beszív! Az orrodon át! Jó! Most fújd ki! Fújd ki a szádon! – egy biztos, hogy ez az Ed figura tudta, mit kell csinálni vagy mondani, mert Cassie lassan megnyugodott. A kapkodó levegővételei normalizálódtak.

Nem kicsi ijedséget okozott Cassie állapota. Mindenki körülöttünk csoportosult, de arra ügyeltek, hogy elég levegőt hagyjanak neki. Szinte kábán követte az utasításokat, melyek segítettek neki. Ha jól sejtem, akkor a góré volt az, aki feloszlatta a tömeget. A lányokat dolgozni zavarta, s mindenki mást a dolgára küldött.

Nem mozdultam továbbra sem. Ugyanott álltam, s vártam, mi fog történni. Nővéreim és apa haragos tekintettel méregettek. Innentől kezdve jobbnak láttam, ha csendben maradok. – Elszúrtam, megint bántottam. – zsebre dugtam a kezem, s lehajtott fejjel a padlót mustráltam. Lizzy és Vick hangja azonban nem kerülte el a figyelmem. Nem akartam, de mégis be kellett kapcsolódnom a társalgásba, mert ha hazaviszik, akkor otthon egyedül lesz. Féltem, hogy valami őrültséget csinál. Nem akartam elengedni, nem akartam elveszíteni.

A lányok gyorsabbak voltak. A parkolóban csak a kocsi hűlt helyét bámultam. Apa gondterhelt arckifejezése nem akart változni. A kocsiban kínos csend állt be kettőnk között. Vagyis egyetlen egyszer szólt hozzám egész út alatt, azt sem túl kedvesen.

- Ezt rendbe kell hoznod! Sürgősen! – mintha én nem tudtam volna. Csak az a kérdés, hogyan. Hogyan tegyem jóvá, hogy egy érzéketlen paraszt voltam? Főleg úgy, hogy súlyos előzményekkel is számolnom kell. Itt pár szerelmes szó, a bocsánatkérés, a szokásos romantika nem elég. Alapos, megfontolt tervre van szükségem. Hiába vettem sorra, mit tehetek, egyik lehetőség sem elégendő.

Csendben figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. Egyértelműen megváltozott a közhangulat. Otthon a lányok és persze anya nem engedtek Cassie közelébe. Akárhányszor megkíséreltem bejutni a szobájába akadályba ütköztem. A saját szobámba menekültem, de a tudat, hogy néhány méterre van mellettem és még csak nem is láthatom, megőrjített. Szüksége volt rám, s mégsem ölelhettem át. Nem vigasztalhattam meg, nem csókolhattam. Borzalmas volt ez a tudat. Ráadásul mindezt önmagamnak köszönhettem. Álmatlanul feküdtem az ágyon. Képtelen voltam még aludni is.

Végigszenvedtem az egész hétvégét. Vagy a szobámba, vagy a kertben vesztegeltem. Szinte teljesen elpusztítottam a cigi készletem. Az utolsó szállal a kezemben battyogtam ki a teraszra. Hétfőn korán reggel. Tőlem teljesen szokatlan módon. De egyszerűen képtelen voltam aludni és tovább a szobámban maradni. Valami vonzott, valami azt súgta, hogy menjek. A földszintre érve megcsapott a frissen főtt kávé illata. Gondolkodás nélkül lecsaptam egy bögrényi feketére. Még forró volt, így a cigim a számba toltam, hogy amint a szabad ég alatt leszek rágyújtsak. Míg a másik kezemben a bögrével ügyeskedtem, hogy meg ne égessem magam. Amint átléptem az ajtót, már pattant is az öngyújtóm, táncoló lángot előcsalva. Az orrom ekkor csapta meg a dohányfüst. Rajtam kívül ebben a családban senki sem dohányzott. A füst irányába kaptam a fejem. Azt hittem, hogy mindent elejtek.

~ Cassie ~

A kezemben a mobillal nyomott el az álom. Az álmom egy tökéletesen békés helyre repített el, ahol boldog voltam, végtelenül. Aztán valami történt, mégpedig az, hogy felébredtem. Szörnyű volt az ébredés. Újra belekerülni a valóságba, s tudni, hogy az élet újabb akadályokat gördít elénk. Bár be kell látnom, hogy nem az élet, mint inkább mi magunk vagyunk az akadály.

Percenként néztem rá a mobilomra. Mindhiába. Anya nem hívott, s azóta sem keresett. Az utolsó dolog az a cetli volt, ennyit hagyott hátra. Így nem maradt más, hogy várjak. Az egész hétvégét abban a szobában töltöttem. Az ágyba vackoltam magam. Lizzy és Vick ígéretéhez híven Robot nem engedte a közelembe. Ott voltak mellettem, néha feltettek egy-egy kérdést, arra vonatkozóan, hogy érzem magam. Csak rám kellett nézniük, s megkapták a választ. Kérés nélkül hoztak enni és inni, mégsem tudtam semmit sem letuszkolni a torkomon. Csak aludni akartam, hogy újra a boldog helyen lehessek.

Végül megvirradt a hétfő, s még hajnalban felébredtem. Az egész ház csendes volt. Utáltam, hogy gyenge vagyok, megint elhagytam magam. Pedig hányszor megfogadtam azt, hogy nem teszem. A lehető legcsendesebben beosontam a fürdőbe. Nagyon kellett már ez a kiadós fürdés. Számítottak rá, mert készítettek ki nekem törölközőt, sőt még ruhát is. Mivel más választásom nem maradt, és visszavenni nem akartam a levetett ruháim, így a kölcsön holmi maradt. Miután elkészültem, visszamentem a szobába. Összepakoltam a saját cuccaim, és beágyaztam. Nem akartam kupit hagyni magam után. Még mindig aludt az egész ház.

Csendben osontam ki a szobából, végig a lépcsőn, majd lementem a földszintre. Indulni készültem, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Leszórtam a holmim, s a konyhába kávét főztem. Egy jó kávé mellé elengedhetetlen egy szál cigi. Kabát nélkül kávéval és cigivel a kezemben kivonultam a teraszra, persze a telefonom a zsebem pihent. Egy árva hangot sem adott. Viszont a nyíló ajtó hangja meglepett. Rob lépett ki. Ugyanúgy kávé és cigi volt nála. Az arca fáradt, szomorú volt. Kifújtam a benntartott füstöt. Rám kapta a tekintetét. A szemeiben a megbánás, szerelem, féltés, aggódás szerepelt. Újra szippantottam a cigarettámból. Rabul ejtően nézte a mozdulataim.

- Boldogok lehetünk valaha? Együtt? – sóhajtottam fel ezzel együtt pedig gomolygott előttem a tőlem származó káros füst. Teljesen elszívtam a cigim, így elnyomtam. Magam sem tudtam eldönteni, hogy választ vártam, vagy csak költői kérdés hangzott el tőlem. Ezért nem is gondoltam, hogy Rob bármit is felelne. Azonban mégis megszólalt, persze fáziskéséssel.

- Igen. Hinnünk kell benne. – a hangja érzelemmel és reménnyel telve csengett.

Haragudtam rá, hiszen fájdalmat okozott nekem. Olyan szavakat vágott hozzám, melyek fájtak és meg sem érdemeltem őket. A harag, sőt a düh még a lelkemben megmaradt. Kiabálnom, veszekednem kellett volna? Talán. Igen, határozottan az lett volna az ésszerű reakció. Nekem mégsem ment. Akkor ott a bárban mindent kiadtam magamból. Most már nem volt sem erőm a dühöngéshez, sem értelmét nem láttam. Azzal csak még több fájdalmat, szenvedést okoznánk egymásnak. S ezt egyáltalán nem szeretném. Boldog szeretnék lenni végre. Ráadásul Robot a sértő szavai, a bántó viselkedése ellenére még mindig szerettem. Szeretem. Szeretni fogom. Szerelemmel, mely csupán egyszer adatik meg. Be kell látnom, hogy bármit tesz vagy mond, akár fájdalmat, akár örömöt okoz örökké szeretni fogom.

Rob döbbenten, sőt megkövülten nézett rám. A magából kipréselt néhány szó is nehezére esett. Ötletem sem volt igazából, mi zajlik le benne. Egy helyben állt, s nem mozdult. A cigarettájából egyet szívott, mikor meggyújtotta. Utána kikapta a szájából s úgy égett végig a szál, hogy végig a kezében tartotta. Csendben álltunk egymással szemben.

- Legyen igazad! – közelebb léptem az ajtóhoz. – De most még időre van szükségem… - Rob beletörődően bólintott, s beléptem a házba. Becsuktam magam után az ajtót, majd felkaptam a kabátom, a táskám és elhagytam a házat.

~ Robert ~

Álom. Álmodom. Pedig meg voltam róla győződve, hogy felébredtem. Felkeltem. Felöltöztem. Sőt még kávét is vettem magamhoz, a cigiről nem is beszélve. Hihetetlen módon Cassie a közelemben volt. S a teraszon álltunk egymással szembe. Nem kiabált, nem küldött el, nem tett semmiféle olyan gesztust, amiből arra következtettem, hogy gyűlöl vagy eltaszít magától. A sóhajába burkolt kérdései a szívemig hatoltak. Fájón megdobogtatta azt. Hirtelen nem is tudtam, mit vagy hogyan válaszoljak. Azonban ahogy ránéztem, egyértelmű volt, mit kell felelnem. A szívem megsúgta nekem. Nehezen tudtam kimondani, ami még mindig a meglepetés hatása volt. Továbbra sem tudtam eldönteni, hogy ez a valóság vagy egy csalóka álom, esetleg hallucináció.

Belépett az ajtón, s csak néztem, ahogy eltűnt a szemem elől. A kérdései még mindig visszhangoztak a füleimben. Ott csengett a hangja. A válaszom nyílt, őszinte és szívből jövő volt. Miután egyedül maradtam, akkor suttogtam utána.

- Hiszek benne. Hiszek magunkban. Bennünk. Szeretlek. – bár már csak magamnak mondtam. Ki kellett mondanom. Ha nem tehettem volna meg, akkor talán felrobbantam volna. Megértetem Cassie szavait. Idő. Mindkettőnknek időt kell hagynunk a másiknak. Aztán mint akit fejbe vágtak, jött a felismerés. S nem vártam tovább. Cselekedtem.

~ Cassie ~

Gyalog indultam neki az utcának. Előkotortam a cigim, s újra rágyújtottam. Rossz szokás, de jelen pillanatban megnyugtatott. Addig is csak a rutinszerű mozdulatokra koncentráltam. Minden mást kizártam a fejemből. Az elszívott cigaretta után döntöttem úgy, hogy taxit fogok. Először nem sok sikerre jártam, de csak találtam egyet. Hátra dőltem az ülésen, s vártam, hogy átverekedjük magunkat a reggeli csúcsforgalmon. Közben persze a telefonom néztem percenként. Anyát hívtam, de sehogy sem sikerült elérnem. Végül bosszúsan bevágtam a táskámba a mobilom.

Hazaértem. A ház csendes és békés volt. Felbattyogtam a lakásunkba. Pontosan úgy nézett ki a lakás, mint ahogy azt hagytam. Belefacsarodott a szívem, ahogy tudatosult bennem, hogy Robbal együtt hagytuk el a lakást. Akkor boldogok voltunk, s együtt voltunk. Azóta senki nem járt erre. Kész végem volt, ott elfogyott az erőm, s felzokogtam. Keservesen sírtam, de minden újabb és újabb lehulló könnyel felszabadult a lelkem. A dühöngés helyett, most könnyekkel adtam ki magamból minden felgyülemlett és eddig benntartott érzést. Hosszasan zokogtam, míg elapadtak a könnyeim, s megnyugvásra leltem. Erőt vettem magamon és feltápászkodtam a földről, ahova az élet már nem először kényszerített.

Még mindig hétfő volt, délelőtt. Egyedül voltam, s nem is igazán tudtam, mihez kezdjek magammal. Jason önhatalmúlag szabadságoltatott egész hétre. Ed sincs még két napig a városban. Jobb híján a mosás mellett döntöttem, úgyis összegyűlt a szennyes. Levetettem a kölcsön ruhákat is, és felöltöztem a kényelmes otthoni térdnadrágomba, hozzá egy toppot és feszülős trikót vettem fel. Gondosan szétválogattam az egyes ruhadarabokat, majd az első adaggal el is indítottam a mosógépet.

A konyhába bandukoltam, ahol a táskám tartalmát a konyhapultra öntöttem. A sok kacat között elbújó telefonom kerestem meg eme nagyszerű módszerrel. A nem kellő dolgokat visszaszórtam az eredeti helyére. A telefonomat kézbe kapva ismét tárcsáztam anyát. Újra a hangposta jelentkezett csak. Üzentet hagytam. Bíztam benne, hogy végre visszahív. Ezek szerint nem a közelbe és nem egy szimpla hosszú hétvégéről van szó.

Korgó gyomorral kezdtem a hűtőbe kutatni. A bevásárlást eléggé elhanyagoltam, így egy jó hosszú listát sikerült írnom. Szerencsére találtam még használható alapanyagot palacsintához. Mielőtt nekiálltam volna a finomság készítéséhez bekapcsoltam a lejátszóm. Már kezdett az agyamra menni a csend. Jó megoldásnak tűnt, mert a zene ütemére kevertem a tésztát, aztán egy-két lépéssel táncoltam. Közben felraktam friss kávét is. Már alig vártam, hogy kész legyen a palacsinta, az illata fenséges volt és már rettentő éhes voltam. Az elmúlt napokban megint nem ettem, akkor meg nem csoda, hogy korog a gyomrom.

Elkészült finomságok mellé ültem le. Az elsőt raktam a tányéromra, és végre nekiállhattam a kései reggelimhez. Jóízűen falatoztam, mikor kopogtattak. Senkit nem vártam. Majdnem a torkomon akadt a falat is. Néhány korty vízzel igyekeztem nem megfulladni. A kopogás türelmetlenül megismétlődött legalább kétszer, mire odaértem.

- Dylan? – kerekedtek ki a szemeim. Örültem neki, ezt kár lenne tagadnom, de nem rá számítottam. – Hogy kerülsz ide? – léptem egyet hátrább, hogy beinvitáljam.

- Szia Cassie! – belépett a lakásba, majd megölelt. – Hallottam, hogy nem vagy jól…

- Ami azt illeti tényleg nem. – betereltem és leültettem. Végül a konyhában kötöttünk ki. – Adhatok neked is? Kávét? Most készült… - Dylan bólintott. A szekrényből vettem elő egy bögrét, addig már meg is kezdte a palacsinta csipegetését. Leraktam elé a kávéját, majd mellé ültem.

- Elmondod? – áthatóan figyelt és várt. Nem követelt, nem tolakodott, csak feltett egy egyszerű kérdést.

- Fáj a szerelem. – aztán lassan, mintha a beszédtől megkönnyebbültem volna.

Dylan kiváló hallgatóságnak bizonyult. S észre sem vettem, hogy eltelt az idő, mert csak beszéltem és beszéltem. Dylan látogatása életmentő volt. Határozottan egy barátra volt szükségem, aki meghallgat. Elfogyott az összes palacsinta és a kávé is. Sőt Dylan egy elképesztően vicces sztorit mesélt el. Felszabadultan nevettem. Annyira nevettem, hogy sikeresen magamra döntöttem a gyümölcslevet, mikor elő szerettem volna venni. A felsőm lekaptam, még szerencse alatta volt egy top és hogy a nadrágom szárazon megúszta. Dylan persze majdnem lefordult a székről úgy nevetett. A fürdőbe rohantam. Kiöblítettem a nagyját, hogy a mosás következő fordulójában részt vehessen. Azonban kiabálás miatt mindent eldobtam a kezemből és visszafelé rohantam a konyha felé. Artikulálatlan kiabálás két főszereplője Dylan és Rob volt.

- Oh bocsánat, ha megzavartam valamit. – gúnyos hangja pofonként csattant rajtam. – S még engem tituláltál egy seggfejnek, egy idióta baromnak. – hadonászva magarázott.

- Fejezd be! – Dylan igyekezte fékezni Robot. Megtorpantam és nem bírtam mozdulni.

- Igazad van, az vagyok. Egy hatalmas idióta. Szeretlek. Bocsánatot akartam kérni. Beszélni veled. Erre itt talállak titeket… Idő… idő kell, hogy a hátam mögött mással kefélj? – Rob a kezében tartott óriási vörös rózsa csokrot a lábam elé hajította.

Dylan-nek itt betelt a pohár. Lendítette az öklét, mely pontosan Rob arcát találta el. A két férfi egymást püfölve terült el a földön. Dylan csapásait Rob igyekezte hárítani, de kevés sikerrel. Aztán Rob felülkerekedett. Eddig nem látott harcias oldala kibújt belőle, s már-már profi módon ütött vissza. Hiába kiabáltam, hogy hagyják abba, elég legyen. Minden próbálkozásom hatástalan volt. Egy hülye ötlettől vezérelve közelebb mentem hozzájuk. A célom végülis sikerrel járt, mert befejezték a verekedést, csakhogy én is kaptam belőle. Hangos sikkantással értem földet. Két ijedt szempár egyből rám figyelt.

- A rohadt életbe! A büdös francba! – a női nemhez nem méltó módon adtam hangot a nemtetszésemnek. – Hülyék! Miért kell egyből egymásnak esnetek?

- Megsérültél? Megütötted magad? Hol fáj? – egymásra licitálva faggattak, míg a kezüket nyújtották, hogy felkanalazzanak a földről. Mérgesen néztem rájuk. Percekig meredtünk egymásra. Dylan-nek a szája felrepedt, de ő nézett ki jobban. Robnak a szája, és a szemöldöke szép sérüléssel büszkélkedett.

- Leülni! – parancsoltam a két férfira, akik ellenkezés nélkül tejesítették az utasítást. – Aki megmozdul, azt én ütöm agyon!

Sajgott a fenekem, ahogy ráestem. A hűtőhöz léptem, vagyis a fagyasztó részt nyitottam ki. Két zacskó borsót vettem ki, majd visszamentem a nappaliba. Dylan és Rob a kanapé két végén duzzogottak. A borsót cseppet sem finoman a kezükre raktam. Majd fürdőbe siettem. Az első kezembe kerülő pólót kaptam magamra, mert eddig nem sikerült pótolnom foltos felsőm hiányát. Aztán felkaptam az elsősegély dobozt. Dylan kezébe nyomtam az alkoholos vattakorongot. Neki csak a szája sérült. Rob mosolyra próbálta húzni a száját, mivel hozzá léptem és magam kezdem el ápolgatni a sérülését. Többször felszisszent, mire kicsit megenyhültem.

- Megleszel? – nézett rám jelentőségteljesen Dylan kezében a telefonjával. – Bocs Cassie, mennem kell. – megölelt. Indultam volna, hogy kikísérjem, de megállított. – Maradj csak, ismerem a járást!

- Pojáca. – dünnyögte Rob az orra alatt. Nem díjaztam.

- A francba már megint itt tartunk? Most már mindig ez lesz? – utaltam a két utóbbi szóváltásunkra. Finoman megtisztítottam Rob arcát. Szerencsére csak az első pillanatban tűnt csúnyának. Inkább csak felületi sebnek bizonyult. Mozdulat közben Rob megfogta a csuklóm. Nem engedett és az ölébe vont.

- Sajnálom… Ha tudnád, mennyire sajnálom… - hajtotta a fejét a vállamra. Közben megölelt. – Betegesen féltékeny vagyok… De megígérem, megesküszöm, hogy megváltozom… Kérlek, higgy nekem! Szeretlek. Soha senkit nem szerettem így, ezért olyan pokoli nehéz elviselnem, hogyha bárki a közeledbe megy, megérint vagy megölel… - mozdulatlanná dermedtem, de a szavai mindennél többet jelentettek nekem. Kár lett volna küzdenem, mert nagyon is szerettem. – Egész hétvégét végigszenvedtem nélküled, reggel pedig a beszélgetésünk sok mindenre rádöbbentett. Nem akarlak elveszíteni. Szeretlek. Reményekkel telve idejöttem, hogy ne légy egyedül, s erre itt vagy félmeztelenül ezzel a fajankóval. Elszállt az agyam. Bocsáss meg!

- Szeretlek. – ennyit mondtam, de ebben benne volt minden.

A kezem automatikusan fonódott a nyaka köré. Ujjaim a nyakát, a tarkóját és a haját cirógatták. Egy végtelennek tűnő percig csak egymás szemébe néztünk, mire végre beteljesítette a ki nem mondott vágyam. Megcsókolt. Finoman, puhatolózva kóstolgattuk egymást. Rob egyszer szisszenő hangot adott, de nem engedte, hogy elváljak ajkaitól. Most nem kellett több. Az, hogy Rob magához ölelt, s szerelmesen csókolóztunk elegendő volt.

- Szeretlek. – Rob nyomott egy csókot a számra. – Szeretlek. – az arcom következett. – Szeretlek. – az orrom. Ezt még megismételte az államon, a nyakamon. Jólesően sóhajtottam, mert ugyanazt éreztem én is.

A nap további részét együtt töltöttük. Megtettük azt, amit már réges-régen meg kellett volna tennünk. Mégpedig azt, hogy beszélgessünk. Beszélgettünk. Az első néhány szó mindkettőnk számára nehéz volt, de nem adtuk fel. Fokozatosan osztottuk meg egymással az érzéseink. Mindkettőnknek szüksége volt ezekre a pillatokra. Nem volt könnyű nem elcsábulni és adózni a testi örömök előtt. Ráadásul Rob állandóan mellettem volt akármit csináltam. De ez így volt jó, s szinte természetesnek hatott a jelenléte. S rohadt jó érzést jelentett úgy álomra hajtani a fejem, hogy mellettem van. Hozzá bújhattam.

Rob megelőzött. Míg a pillázva igyekeztem magamhoz térni, Ő már mosolyogva figyelt. Pont emiatt boldogan ébredtem, hiszen mellettem volt a férfi, akit szeretek. Ugyanúgy ölelt, még most is. S egyből csókra nyújtottam a nyakam. Reggeli üdvözlésünk fenségesre sikerült. Minden vágyam, hogy minden reggelem ilyen legyen.

A tökéletes pillanatokat a korgó gyomrunk törte meg. Erre összenéztünk, s nevetésben törtünk ki. Rob előre engedett a fürdőbe, ahol gyorsan végeztem. Cseréltünk, s míg kedvesem ott tartózkodott felöltöztem és a konyhába igyekeztem. Rob hamar csatlakozott hozzám. Egyből az ajkaim után kapott. Felajánlotta, hogy segít. Tényleg elszántan igyekezett, aminek köszönhetően jókat kuncogtam. Mikor megelégelte a kacarászásom, bosszúsan karba fonta a kezét. Tüntetőleg letelepedett az egyik székre. Nem bírtam ki, odaléptem hozzá és megöleltem. Először nem akarta, de nem sokáig tudott ellenállni. Leeresztette a kezét, vagyis a derekam köré fonta, az ölébe húzott. Mindketten kulcscsörgésre figyeltünk fel. Drága édesanyám hazaérkezett. Mindhármunk arcára fagyott a mosoly. Rob még mindig az ölében tartott. Ráadásul anya sem egyedül lépett be a lakásba.

- Ti meg mi a fenét csináltok? – rivallt ránk anya. Robra néztem, aki engedte, hogy a saját lábamra álljak. Rob is felkelt a székről, s a derekamnál fogva húzott magához.

- Helló anya! Helló Bill! – az utóbbi időben egyértelműen megromlott a kapcsolatom anyával. Bár mindketten hibásak voltunk, és talán a sértettség nem engedte, hogy rendezzük a viszonyunkat.

- Rob mit keres itt? Így, ti együtt? – anya döbbenten és dadogva folytatta a faggatásunkat.

- Hagytam néhány üzenetet. – vetettem oda mellékesen. – Ezek szerint meg sem hallgattad. Ameddig te szórakoztál történt néhány dolog. Kezdjük ott, hogy az apasági tesztet meghamisították. Richard nem az apám.

- Helló Margaret! – szólalt meg Rob. - Azt hiszem, van miről beszélnetek. Addig felöltözöm. – nyomott egy puszit a számra, majd visszament a szobámba.

Anya és Bill kanapéra telepedtek le. Míg az egyik fotelba ültem. Elkezdem mesélni, hogyan jött rá Ed az eredmények hamisítására és miről beszültünk, mármint a vizsgálat megismétléséről, a feljelentésről. Rob amint végzett mellettem foglalt helyet. Míg anya szótlanul emésztette a hallottakat, addig Bill-t faggattam. Ismertem és már találkoztunk párszor. Munkakapcsolat révén találkoztak. A cég, ahol anyag dolgozik partnere annak a vállalatnak, amelyiknél Bill melózik.

Érdekes reggelben volt részünk. A közös reggelit követően Bill és Rob jobbnak látta, ha lelép. Időt hagytak nekem és anyának, a dolgok tisztázására. Volt jó néhány dolog, főleg mióta nem volt ugyanolyan anyával a viszonyom. Mindketten rájöttünk, hogy boldogok vagyunk a magunk párjával. Lassan kezdünk visszarázódni a normálisnak tűnő kerékvágásba. Rob telefonált, s megbeszéltük a másnapot. Ugyanis akkor kell bemennünk a kórházba, Ed vár minket. Rob ragaszkodott hozzá, hogy reggel értem jöjjön. Nem tudtam lebeszélni róla.

A feszült várakozás okozta izgalom jelentkezett rajtam. Képtelen voltam egyetlen falatot letuszkolni a torkomon, kétszer vagy háromszor annyi cigit szívtam, mint egy átlagos nap. De semmi sem segített. Anya is biztatott, hogy minden rendbe lesz, és hogy bízzunk benne, hogy végre kiderül az igazság. Mondanom sem kell, hogy az alvás sem ment. Így mikor megvirradt a szerda reggel, elég gyűröttnek éreztem magam. A készülődés is nehezen ment, mint egy holdkóros úgy járkáltam föl s alá a lakásban.

Rob és Richard lent vártak bennünket a ház előtt. Most mindennél többet jelentett, hogy megölelhettem és megcsókolhattam szerelmem. Mellettem volt, s ettől még erősebbnek éreztem magam. Richardot is megöleltem és két puszival köszöntöttem.

- Szia Drágám! Örülök, hogy jobban vagy. Ezek szerint kibékültetek? – erre csak bólintottam. Az apa elégedetten pillantott a fiára.

A kórházig az utat csendben tettük meg. Richard vezetett, mellé anya ült. Robbal a hátsó ülésen ültünk szorosan egymás mellett. Kézen fogva sétáltunk a kórház épületéig, majd Ed irodájáig. A doktor már várt ránk, s így fenn akadás nélkül jutottunk be hozzá. Ed nem volt egyedül, két nyomozó társaságát élvezte. Mindenek előtt a két nyomozó bemutatkozott és kérdésekkel bombázott bennünket, hogy minél tisztábban lássák a kialakult helyzetet. Persze Rob egyből diszkréciót kért, amiről biztosították. A feljelentések végett még meg kell jelennünk a kapitányságon. Ennek tisztázását követően a nyomozók elköszöntek és távoztak.

Ed átkísért engem és Richardot egy vizsgálóba, míg anya és Rob a folyosón vártak meg bennünket. Haj és nyál mintát vett egy nővér, hogy a laborban kielemezhessék. Ed természetesen végig jelen volt és felügyelte a mintavételt. Majd a csalás kiküszöbölése érdekében kódszámokat írt a mintáinkra. Később mikor magunk voltunk, akkor árulta el az orvos, hogy rajta kívül senki sem tudja beazonosítani a kódokkal ellátott mintákat. Már csak egyetlen dolog volt hátra, mégpedig várni. Várni az eredményekre…