Sziasztok,
elérkezett az idő, itt az 55. rész és ezzel együtt a befejezés.
Nehézen jönnek most a szavak, de ezzel a résszel elengednem Zoé&Rob párost. Úgy érzem, hogy amit lehetett kihoztam a történetből. Volt itt minden, és tőlem szokatlanul sok-sok boldog fejezetet is hoztam. ;)
Az utolsó fejezet kicsit egyedire sikerült és remélem elnyeri a tetszéseteket. Még lehet számítani némi izgalomra ebben a fejezetben. :D
Hálásan köszönöm a komijaitokat! Nagyon sok erőt, biztatást és ihletet adtatok nekem! Néha elbizonytalanodtam, hogy a törinek tényleg így kell-e alakulnia, ilyenkor mindig a komijaitokra támaszkodtam, hogy nektek tetszik, amit csinálok.
Hatalmas köszönet érte, hogy írtatok! Kérlek, tegyétek meg ezt az utolsó fejezetnél is! Nagyon örülnék neki, hogyha a legtöbb komi most gyűlne össze... :D
Jó olvasást!
Puszi,
ZoÉ
Végezetül, de nem utolsó sorban:
Pixie-nek ajánlom ezt a fejezetet! Köszönöm neked a biztatást, a támogatást és a Díjat!
*Frissítettem *a Díj-hoz kapcsolódó részt!
~ Véget nem érő szép remény ~
55. fejezet
Véget nem érő szép
remény
Évek múlva…
Egyre jobban sajgott már a kezem, de
még mindig nem hagyhattam abba. Egymás után kerültek a kezem alá az újabb és
újabb iratok, melyek már csak az aláírásomra vártak. Muszáj volt most
megcsinálnom, mert ha esetleg elmulasztottam, vagy háttérbe szorítottam volna
őket, akkor csak még inkább növekedett volna a kupac. Monoton, és egyúttal
automatikus mozdulatokkal firkantottam alá a nevem. Talán ma már századszorra. Ritka
alkalmak egyikeként kicsit kikapcsolt az agyam, s fellélegezhettem.
Tudtam,
hogy nagy fába vágom a fejszém, de ha esetleg másképpen döntöttem volna, akkor
örökké bántam volna az elszalasztott lehetőséget. Most már belátom, más indokok
is meghúzódtak az akkori döntéseim mögött. Menekültem a csalódások elől, melyek
megkeserítették az életem. Bár mondhatnám, hogy boldog voltam az elmúlt évek
alatt, de nem így volt. Volt olyan időszak, mikor szenvedtem és pokoli kínokat
éltem át, és Rob is ugyanúgy megszenvedte életünk eme periódusát. Éppen ezért a
munkába temetkeztem. Ezt korábban is megtettem. Csakhogy ez egészen más volt,
mert egy cég alapítása százszorta, sőt ezerszer nagyobb feladat, mint az addigi
összes munkám együttvéve.
Ennek
köszönhetően megszületett a Blue
Diamonds Reklámügynökség. Először csak
stúdióként működtünk. Fő profilunk a fotózás, fotósorozatok, portfóliók
készítése volt. Majd az egyre növekvő érdeklődésnek, támogatásnak, amit
Josh-tól és Lucas-tól kaptunk, köszönhetően egyre több felkérést sikerült
begyűjteni. Másrészt a hírverés is nekünk segített. A személyem, illetve a Rob
személye miatt még érdekesebb volt a cégalapítás, pedig neki semmi köze nem
volt az ügynökséghez. Ez teljesen az enyém volt akkor is, és most is.
Mire a gondolatsor végére értem,
addigra végeztem az aláírnivalóval is. Összerendeztem a paksamétát, közben
akaratlanul a naptárra pillantottam. Az előjegyzett dátumok azonban nem
stimmeltek. Hosszú keresgélés és az ütemtervek, beosztások átnyálazása után
végre helyre tettem mindent. Frissítettem és elmentettem a módosításokat, aztán
csak annyi maradt hátra, hogy elküldjem mindenkinek. Mikor kopogásra felkaptam
a fejem, de még rákattintottam a küldésre.
Szinte mindig nyitva volt az irodám
ajtaja. Szívesen fogadtam minden kollégám, munkatársam. Akár kérdéssel,
kéréssel vagy tanácsért fordultak hozzám. Csak a megbeszélések, tárgyalások
vagy telefonbeszélgetések alkalmával csuktam be az ajtót. Ezt a munkatársak is
tudták, s az illem kedvéért azért kopogással jelezték a jövetelük. Most is ez
történt.
- Zoé, pár perc múlva két óra… -
lépett be az irodámba Daisy, az asszisztensem. Majd az asztalomig sétált. A
mosolygós lány a húszas évei elején járt. Nyári gyakorlatra jelentkezett
hozzánk. A friss és fiatal munkaerőnek örültünk, ezért szinte rögtön elfogadtuk
a jelentkezését. Jó döntés volt, mindenki elégedett volt a munkájával. Aztán nekem
asszisztensre volt szükségem, így azóta velem dolgozik. Mindig mosolygós, vidám
lány nem egyszer vidított fel engem is.
- Köszönöm, Daisy. – mosolyogtam rá.
Még szerencse, hogy megkértem, szóljon nekem, mert már éppen belemerültem volna
egy másik projektbe. – Ezeket aláírtam, kérlek továbbítsd őket! – adtam a
kezébe a vaskos papírköteget.
- Természetesen. – átvette az iratokat,
s mielőtt elhagyta volna az irodám, még elmondta jókívánságait.. – Jó
szórakozást, és jó pihenést a hétvégére!
- Köszönöm. Neked is jó hétvégét, de tessék
pihenni! – a szavaimra csak buzgón bólogatni kezdett.
Aztán egyedül maradtam az irodámban. Sietve
pakoltam el az asztalon kissé elkevert dolgaim. Az akták az egyik fiókba
kerültek, ezáltal előkerült a mobilom, az iPadom az összegyűlt papírkupacok alól.
Mindkettőt előbányáztam, s a kijelzőjükre néztem, keresett-e valaki, vagy
kaptam-e emlékeztető üzenetet. Mivel egyiken sem találtam ilyet, így a
táskámban landolhattak. A laptopom kikapcsoltam, s az asztal kulcsos fiókjába
süllyesztettem. Gondosan elzártam. Ragaszkodtam ahhoz, hogy rend legyen az
asztalomon és ne maradjon semmiféle hivatalos dokumentum elől. Amint
elkészültem a vállamra kaptam a táskám, majd kulcscsomómmal a kezemben hagytam
el az irodám. Bezártam az irodám ajtaját. A munkatársaim mosolyogva köszöntek
el tőlem és jó hétvégét kívántak, amit természetesen viszonoztam.
Szapora léptekkel a lift felé
tartottam. A folyosón a magas sarkúm kopogása visszhangozott. Néhány pillanatig
várakoznom kellett, míg felért a lift. Ezalatt már sorba vettem az elintézendő
feladatokat. Első megálló az áruház, ahol nem vesztegethetem az időt. Gyors és
hatékony bevásárlást kell eszközölnöm, mivel délután négyre ígérték a torták és
sütemények kiszállítását. – De még a
virágosnál is meg kell állnom. – szúrtam közbe egy újabb teendőt.
A garázsban is szedtem a lábam, hogy
mielőbb autóba ülhessek. A táskám csak az anyósülésre hajítottam, aztán
indulhattam is. Az idő rövidsége ösztönzött arra, hogy elítélhető módon elég
rugalmasan kezeljem a szabályokat, a lámpák színét, vagy a sebességhatárokat. Engedtem
a kísértésnek, mert egyedül voltam, és így időt spóroltam. Az áruházig a távot
féle annyi idő alatt tettem meg.
Az üzletben sem időztem sokáig, a
legszükségesebb dolgokat kellett csak beszereznem. Már előkészültem, de néhány
alapanyagból sokkal jobb a frisset felhasználni, és néhány szál virágért
megálltam a virágosnál. Hazafele is száguldottam, mégis éppen csak néhány
perccel sikerült a kiszállítókat megelőznöm. Az előnyöm csak annyira volt elég,
hogy beparkoljak a garázsba, és ellenőrizzem, hogy a konyhában le tudjanak
pakolni.– Még nem ért haza, mégsem jött
el előbb… - sóhajtottam nagyot. Egy kicsit csalódott voltam, mikor üres garázst
találtam. A csengő hangja rázta meg a házat, ezzel jelezték a kiszállítók az
érkezésük. Két tálca süteményt és a tortákat a konyhába vitettem, majd miután
rendeztem a számlát, távoztak.
- Szia anya! Megjöttem… - kiabált be
Marion. Sustorgás hallatszott kintről. Somolyogva vettem tudomásul, hogy ketten
jöttek. Az én szépséges nagylányom lassan felnő. Mikor volt már az, mikor
kisbabaként dajkálhattam, babusgathattam. Olyan gyorsan elszaladtak az évek, és
felcseperedett. Igazi fiatal felnőtt lett belőle. – Szia, anyu! – céltudatosan
haladt felém. S amint elért a karjaiba zárt. A család minden tagja büszke rá.
Nemcsak gyönyörű, de okos is és az apja legnagyobb örömére nem színésznőnek
vagy énekesnőnek készül. Marion sokáig vacillált rajta, mit szeretne tanulni az
egyetemen. Meglepett mindkettőnket, mikor kijelentette: ügyvéd lesz. De az
elszántsága, az elhivatottsága megvan hozzá.
- Csókolom. – egy pillanattal később
észrevettem Sebastiant is. Még egy ok, mely bizonyítja, hogy a kicsi lányom
felnőtt. Barátja van. – Hoztam én is ajándékot. Hova tehetem?
- Szia Sebastian! Jaj Drágám, igazán
nem kellett volna. – amint megszólaltam Marion elengedett, s barátja felé
igyekezett.
- Sebastian-t meghívtam, és az ajándék
telitalálat, hidd el! – puszit nyomott a fiú arcára, mire egy gyengéd csókot
váltottak. Ha Marion ezt az apja előtt csinálná, akkor Rob-hoz egész biztosan
mentőt kellene hívni, miközben gyakorolhatnám az újraélesztést rajta. Sehogy
sem akarja tudomásul venni, hogy a lányunk már nem a mi picike Angyalunk. –
Kell segítenem?
- Nem, kicsim, menjetek csak! –
engedtem útjukra a fiatalokat. Mert tényleg csak néhány dolog volt hátra.
Szerencsére délelőtt, vagyis inkább reggel, mielőtt bementem volna az irodába,
akkor már bepácoltam és előkészítetem a húst, amit most csak át kell sütnöm.
- Jó, akkor addig befejezem a
felkészülést az előadásomhoz, meg filmet nézünk… - de már csak a hátukat
láttam.
- Ügyes leszel, Édes! – nyomot egy
csókot Sebastian a lányom szájára.
Így folytattam az előkészületeket.
Bekapcsoltam a sütőt, hogy a hús sülhessen. Következő lépésként a papírdobozban
várakozó süteményeket tálalókra tettem át, míg a tortáknak tortatartót vettem
elő, mindent elraktam, hogy még véletlenül se legyen szem előtt. Majd
megterítettem, hogy később erre se legyen gondom. Majd a frissen vásárolt
zöldségeket a mosogatóba pakoltam. Megmostam és megpucoltam őket. Ekkor azonban
kintről hangokat hallottam.
Hirtelen fékezéssel állt meg az autó,
majd a következő pillanatban már a csapódó bejárati ajtó törte meg a ház
csendjét. Egymás után puffanó hang a cipők voltak, zörgéssel a kabát került a
fogasra. A hangok egyértelműen a tudtomra adták, mi folyik odakint. Füleltem, s
vártam a megfelelő pillanatra, mert sanszos volt egy közbelépés. Tudtam, hova
igyekszik ennyire a férjem. Lassan már a mániájává vált. Többnyire rájuk
hagytam, ezt rendezzék le egymás között, azonban ma még a veszekedés, vagy ellenségeskedés
legapróbb lehetőségét is el akartam kerülni. Éppen ezért szerencse, hogy
figyeltem.
- Robert Thomas Pattinson… - csak a
konyha ajtajáig kellett mennem, de már indult volna a lépcsőn felfele. A
hangomra megtorpant, egyből felém fordult. A csábító mosolyával próbálkozott,
azonban most nem hatott meg. – Ha még egy lépést teszel, akkor azon nyomban
beadom a válókeresetet…
- Kicsim, ne mondj ilyet! – csóválta a
fejét, de már lépett volna tovább.
- Nem viccelek. – néztem rá szigorúan.
– Hagyd békén őket! – majd visszasétáltam a konyhába. Folytattam a vacsora
készítését. Éreztem, hogy ezúttal én győztem. Nem fog felmenni Marionhoz, pedig
majd megőrül.
- Hogy lehetsz ilyen nyugodt?
Bezárkóztak Marion szobájába… Tanulnak, mi? – Rob felhorkant. Nem is ő lenne,
ha nem akadna ki minden egyes alkalommal. Pedig már nem először voltak nálunk.
Fogalmam sincs, hogyan fogja Rob kezelni a tudatot, ha a lányunk egyetemre fog
menni, elköltözik tőlünk.
- Megbízom a lányunkban. Sebastian is
rendes srác.– vadul csóválta a férjem a fejét, míg levágta magát a pult
melletti székre. Már nem Ő az egyedüli férfi Marion életében, pedig mindent
megtett annak érdekében, hogy ez így maradjon. - Elárulnád, hogy mi haszna
lenne rájuk törni az ajtót? – megkerültem a pultot és szegeztem neki a kérdésem.
Elé álltam, nagyobbra nyitotta a térdeit, így még közelebb tudtam hozzá
férkőzni. A karjaim a nyakába tekertem. Felemelte a fejét, csókra nyújtotta a
nyakát. – Azzal csak azt érnéd el, hogy Marion megharagudna rád… Abba meg bele
is pusztulnál, ha hozzád sem szólna… - ez volt Rob legnagyobb félelme, s néha
csak ez volt az egyetlen ütőkártya a kezemben, ha már végképp túlzásba vitt az
atyáskodást.
- De fiú van a szobájában… Az én kicsi
lányom… - a mellkasomnak döntötte a fejét. A tarkóját cirógattam. – Még szerencse,
hogy meg kellett tanulnom lőni a film kedvéért… - hiába gondolta komolyan a
szavait, mégsem tudtam komolyan venni.
- Lásd be, hogy Marion felnőtt és mi
pedig megöregedtünk, Drágám! – tény, hogy mindketten aktív életet élünk, pedig
már túl vagyunk a negyedik x-en. Rémesen elszaladt az idő.
- Ez nem igaz! – egyből tiltakozni
kezdett, ahogy számítottam rá.
- Akkor bizonyíts! – Rob elkapta a
derekam, s az ölébe ültetett. A kezei a combomon jártak és miközben vadul
csókolt.
- Na látod! – nyögte ki a férjem vágytól
elfúló hangon. Imádtam az ilyen közös pillanatainkat.
Bár
volt időszak, mikor sem az ölelését, sem az érintését, sem csókjait nem
élvezhettem. Rob újra belekerült a média forgatagába, vagyis az inkább
visszaszippantotta. A forgatások szinte egymást követték, a szerepek között nem
győzött válogatni. Már kellően felkapott színésznek számított, így már
válogatásokra sem kellett járnia. Marion még annyira picike volt, hogy
ragaszkodtam az állandó környezethez, így esett, hogy a kicsi lányommal
Londonban maradtunk. Alig láttuk Robot, pedig ragaszkodott hozzá, hogy
hazarepüljön, de szépen lassan egyre ritkábban jött. Egyedül voltam, egyedül
kellett helyt állnom. Hiányzott a párom, és boldogtalan voltam nélküle. Bár
igyekeztem ezt nem kimutatni és tartani magam előtte.
Rob
ha hazajött akkor egyre többször került szóba a gyerek téma. Két forgatás
között otthon töltött idő alatt állandó beszédtéma lett. Mindketten nagy
családot szerettünk volna, hogy Marionnak legyenek testvérei. Nekem nem volt
testvérem, így tudtam, milyen egykeként felnőni. De nem szerettem volna úgy
gyereket vállalni, hogy a kicsinyeim alig látják az apjukat. Néha egészen a
veszekedésig jutottunk, amit elsősorban mindkettőnk fáradtsága, ingerültsége
generált.
Ez
körülbelül a harmadik x átlépésekor változott. Rob ugyanúgy a filmiparban
dolgozott, azonban érett színészként sokkal inkább ő határozhatta meg a
feltételeket, és szabadon válogathatott, kötöttségek nélkül a szerepek között.
A kasszasikerek helyett egyre több kisebb költségvetésű vagy éppen művész
filmet választott, és színházi szerepekben is kipróbálta magát. Ennek
köszönhetően sok időt töltött velem, Marion-nal, és kivette a részét a családi
életből. Így már minden félelem nélkül vághattunk bele a kistesó projektbe. Bár
csodálkoztam rajta, hogy idáig nem sikerült teherbe esnem, pedig igen aktív
nemi életet éltünk.
Az
idő haladt előre, s mégsem sikerült teherbe esnem, pedig megtettünk érte
mindent, hogy sikerüljön. Minden alkalmat megragadtunk, amint sikerült
kettesben maradnunk. Az első néhány alkalom után, mikor negatív lett a
terhességi test, Rob támogatott és bíztatott. S csak miatta nem adtam fel,
hanem újra próbálkoztunk. Újra és újra.
Úgy
éreztem, hogy egy gödörbe kerültünk ezzel a babaprojekttel, mert minden erről
szólt. A beszélgetések, a szeretkezések. Teljesen rágörcsöltünk a témára.
Ugyanakkor az irigység fojtogatott, akár végigmentem az utcán és boldog
kismamát láttam, vagy a csecsemőket ringató anyákat. Csak nekem nem adatott meg
újra, hogy várandós legyek.
Mindezek
mellett megtettünk mindent, hogy Marion tökéletesen boldog legyen. Imádtuk a
lányunkat, s ő volt a bizonyíték, hogy teherbe tudok esni és kihordani egy
egészséges kicsi életet. Azonban Marion már kinőtte a kisgyerek kort, s már
iskolás korú lett. Az évek alatt ő is egyre többször kérte, hogy legyen
kistesója.
A
barátaink is lassan megállapodtak, megtalálták a párjaikat. Aztán tervezve vagy
éppen tervezés nélkül megérkezett az új generáció. Boldogabbnál boldogabbak
voltak, míg mi egyre boldogtalanabbak lettünk. Nekünk pedig csak a próbálkozás
maradt.
A
számtalan próbálkozás mellett orvosokhoz, kivizsgálásokra is eljártunk.
Specialisták egész sorát felkerestük, mert orvosilag semmiféle magyarázatot,
okot nem találtak, miért nem sikerült a fogatatás. Ettől aztán csak még inkább
elkeseredtem. Főleg, mikor a lombikbébi program is kudarcba fulladt.
A
legszörnyűbb a várakozás volt. Majd az idegőrlő várakozást követő csalódás. Ez
kétségtelenül mindkettőnket megviselte. A fájdalom pedig minden alkalommal csak
még erősebb lett, még mélyebbre hatolt, egyenesen a szívembe. Meg sem tudom
mondani, hogy hány éjszakát zokogtam át, egyedül, mert akaratlanul is egyre
távolabb sodródtunk egymástól. Ezzel pedig még inkább erősítette bennem a
bűntudatot, és egyre többször éreztem azt, hogy engem hibáztat. Kimondhatatlanul
hiányzott nekem, mikor még nagyobb szükségem lett volna a támogatására, arra,
érezzem őt, pedig néha egy karnyújtásra volt tőlem. Nem egy óceán választott el
bennünket egymástól, hanem pusztán pár lépés. Mégis szakadékot éreztem kettőnk
között. Egyre inkább azt éreztem, hogy belefáradt és inkább feladná az egészet.
A távolról zajongást hallottunk, így
kénytelenek voltunk megszakítani a csókolózást. Bár az ajakink elváltak
egymástól, mégsem tudtam azonnal elengedni Robot. Szorosan kapaszkodtam belé,
éppen úgy ahogy Ő pedig a derekamat karolta át. De ahogy egyre közelebb került
hozzánk a zajok forrásai, úgy vettem erőt magamon. Egy utolsó puszit adtam a
szájára, majd lerakott és finoman rácsapott a fenekemre. Nem akartam ezt szó
nélkül hagyni, azonban két apróság közbeszólt.
- Anya… apa… - Eric és Logan egymással
versenyezve futott felénk. Mint két tojás, teljesen hasonlítanak egymásra. Ami
a külsőt illeti, de pont ennyire különböznek egymástól. Ahogy rájuk néztem,
teljesen elolvadtam. Szeretem Mariont, de az ikrek rám olyan hatással vannak,
mint a lányunk az apjára.
- Fiúk! Bent nem futkosunk! – azon
nyomban megtorpantak. Képtelen voltam rájuk haragudni. Egyetlen mosolyukkal, az
óriási bocsi szemeikkel képesek voltak megbabonázni bárkit, így aztán tényleg
képtelenség volt rájuk haragudni. A pillanatnyi bosszúságokat, amiket okoztak
pillanatok alatt el tudták feledtetni.
- Igen anyu! - Lehajtott fejjel
folytatták az útjukat felénk. Valami zsiványságra készültek, mert egy
pillanatra egymásra villantották a szemük. Rob végig csendben figyelte a
srácokat és engem. Boldog mosoly terült el az arcán. Halványan pislogott bennem
a bűntudat, mert egykor én magam álltam a boldogságunk útjában.
Határozottan
már mindketten belefáradtunk az állandó, sikertelen próbálkozásba és mikor az
orvos is az alternatívákra célzott, mint például az örökbefogadás, akkor értem
el a depresszió legeslegmélységesebb bugyrait. Hallani sem akartam más
lehetőségről, mint a saját gyermekünk kihordásáról. Nem az örökbefogadás ellen
volt kifogásom, hanem a tudatba nem voltam hajlandó belenyugodni, hogy nem
tudok teherbe esni. A makacsságomnak, a konokságomnak köszönhetően egyre
többször veszekedtünk Robbal, főleg ha Marion nem volt otthon, ha suliban volt,
vagy ha a nagyszüleinél.
-
Nem, nem fogadom el. Nem akarok örökbe fogadni… - a férjem pedig egyre inkább
ezt a lehetőséget szorgalmazta. Családot szeretett volna, nagy családot, s ha
másként nem, akkor belement volna ebbe a lehetőségbe.
-
Kicsim, kérlek! Csak gyere el velem, nem kell most rögtön döntenünk! – utána
nézett és felkészült, hogyan működik az örökbefogadás. Sőt már egy időpontot is
egyeztetett egy tanácsadóval, aki kifejezetten ilyen ügyekkel foglalkozik.
-
Nem! – ráztam meg a fejem, és karba fontam a kezeim tüntetőleg. Erősen kellett
tartanom magam, pedig a lelkem már remegett, és vészesen közeledtem ahhoz a
ponthoz, mikor kitör belőlem a zokogás.
-
A rohadt életbe! Családot szeretnék! Gyerekeket. Már csak ez maradt. Lásd be,
másképp nem megy! – kicsordultak a könnyeim. Az utolsó mondatával egyenesen
szíven szúrt. Pár pillanatnyi feszült csend után rájöhetett, hogy ezt talán nem
kellett volna. De addigra már sorban buggyantak ki a könnyeim. Közelebb lépett
felém, és nyúlt a karom után. – Kicsim, én…
-
Hagyj! Ne érj hozzám! Soha többé! – kiáltottam rá és azzal a lendülettel
hátráltam, hogy még esélye se legyen elérni.
-
Legyen! – ordította felém, majd felkapta a telefonjait és a kulcsait, ellépett
mellettem. – Elegem van már ebből! – kiabálta nekem, míg a garázs fele tartott.
Akkor
tényleg azt hittem, hogy nemcsak a veszekedésünknek vet véget, hanem akár
komolyabb lépésre is hajlandó, és azzal a lendülettel elhagy. Fejbevágó érzés
volt, és csak még jobban összefacsarodott a szívem. Már nem potyogtak a
könnyeim, hanem egyenesen patakokban folytak. A térdeim felmondták a
szolgálatot, összerogytam azon a szent helyen, ahol voltam. Az egész házban
csak a keserves zokogás visszhangzott.
Egyszerre rohamozott meg a két
rosszcsont. Belém csimpaszkodtak, mint a kismajmok. Addig kapálóztak, míg le
nem hajoltam és ketten két oldalról puszikat be nem borították az arcom.
- Gyertek csibészek! Hagyjátok
anyátokat, mert akkor nem készül el a vacsi és éhen maradunk! – Rob
feltápászkodott, és váratlanul elkapta a fiúkat. Logan a hátára mászott, ő volt
az ügyesebb és a találékonyabb, így Eric kapta a csikizést. Rob nyakában lógott
a két fiúcska, úgy indultak a nappali felé.
- Logan! Eric! A nagyiékat hol
hagytátok? – csak most tűnt fel, hogy a két gyerek előkerült, de a nagyszülők
még mindig nem értek be.
- Jah, ők nem jöttek be…. Később
jönnek vissza… - vonta meg a vállait Logan.
- A papa azt monda, hogy a nagyi
otthon hagyott valamit… - magyarázott Eric, míg igyekezett kiszabadulni a karok
fogságából. Kevés sikerrel.
Újra nyugalom költözött a konyhába.
Éppen ideje volt. Meg kellett néznem a húst, majd befejeztem a zöldségek
kínzását, salátát és köretet készítettem. Igyekeztem, de az óra mutatói mintha
kétszeres tempóra kapcsoltak volna. Nagyon úgy tűnt, bármennyire igyekeztem, éppen
csak végezni fogok. A hűtőben matattam, mikor eszembe jutott, hogy üdítőt és
gyümölcslevet tettem be, de a bort elfelejtettem.
A feledékenységemet szidva, kezemet a
konyharuhába törölgetve céloztam meg a nappalit, ahol a családom tartózkodott.
Marion és Sebastian ült az egyik fotelben. Rob folyamatosan gyilkos
pillantásokkal méregette őket. Míg a srácok az xbox-ot gyötörték újfent.
- Rob… Rob…. – szólongattam, de
teljesen lekötötte Marion. Már-már duzzogva figyelte őket. – Rob… segítenél? –
kicsit erősebben nyomtam meg a hangom, de hatott.
- Mit életem? – már kelt is fel a
helyéről.
- Kérlek, hozz be bort! Elfelejtettem.
– sóhajtottam egy nagyot, mert amint elmondtam, mit szeretnék bólintott és
puszit nyomott a számra. – Hagyj őket! Bízz bennük! – suttogtam felé, hogy
csakis ő hallja. Sután bólintott, de közben a szemeit forgatta. Mielőtt a
konyhába indultam volna, még egy pillantást vetettem a fiatalságra.
Marion
már nagyobbacska volt, pontosan tízéves, és már érzékelte, hogy bármennyire is
igyekszünk fenntartani a látszatot, közel sincs minden rendben. Bár
mérséklődtek a veszekedések, sőt pont a ló túloldalára estünk át. Nem
beszéltünk egymással, volt hogy kerültük egymást. Rob haragudott rám, valahogy
mégsem akart múlni a mérge. Ugyanakkor szégyelltem magam, nem is mertem a
szemébe nézni. Egymás mellett, egy fedél alatt éltünk, de már semmi sem volt
olyan, mint régen.
Rob
sokszor bezárkózott, szinte egész napokra a dolgozószobába, ha valami miatt
otthon maradt. Nem kereste a társaságom. A legelkeserítőbb az volt, hogy minden
este egymás mellett hajtottuk álomra a fejünk, mégsem ért hozzám. Teljesen úgy
éreztem, hogy kudarcot vallottam, mint feleség, mint anya és mint nő is.
Megvolt a munkája, ahogy nekem is, mindketten menekülésnek használtuk. Viszont Marion
mindenben elsőbbséget élvezett mindkettőnknél. Ha fellépése, szülői értekezlete
vagy bármi volt, akkor ott együtt jelentünk meg.
Minden
azon az őszi napon változott meg. Marion iskolai kirándulásra ment, három egész
napra. Sürögve-forogva készülődtünk. Még utoljára ellenőriztem Marion cuccát,
hogy mindent bepakolt. Rob addig elcsalta Mariont és egész rituálét csapott,
míg elköszönt a lányunktól, megígértetett vele mindent, hogy vigyázni fog
magára, figyel a tanárokra, nem megy bele a többi gyerek hülyeségébe, ha baj
van akkor segítséget hív és csak mondta. Igazi aggódó apa volt a javából. Megpuszilgatta,
megölelgette a lányát, majd nekem egy hanyag „sziát” dobott és elviharzott.
Marionnal
együtt bepakoltam a kocsiba, majd leszállítottam őt az iskolához. A parkolóba
hatalmas nyüzsgés fogadott. A gyerekek nevetgélve, rohangálva keresték meg a
helyük, az osztályuk, a tanáraik. Mi is megkerestük a csoportjukat és egy
utolsó ölelés után elengedtem a lányom.
-
Légy jó, és vigyázz magadra! Jó szórakozást, kicsim! – még egyszer integetett
és egy puszit dobott a levegőben, aztán
beállt a sorba.
Visszaballagtam
a kocsihoz, s céltalanul a városba indultam. Az ügynökségnél ma szabadnapot
vettem ki. Semmi kedvem nem volt egyedül otthon maradni, pedig nem is egy dolog
várt volna rám. Mikor már elegem lett a dugókból, a forgalomból leparkoltam és
gyalog folytattam az utam. A megjelenésemmel nem volt baj, ügyelnem kellett,
hogy mindig kifogástalanul nézzek ki, ha már egy irodát vezetek.
Kellemes
frissítően hűvös, tipikus őszi időnk volt. Nem siettem sehova, és mivel célom
sem volt, így nyugodtan szemügyre vehettem a kirakatokat, tüzetesebben meg
tudtam nézni a kínálatot. Engedtem a kísértésnek és egyből vettem néhány új
ruhadarabot. Az utolsó üzlet egy fehérnemű bolt volt. Oda is be kellett mennem.
Valamilyen megmagyarázhatatlan erő vitt végig a sorokon, és a jól megszokott,
szép és kényelmes darabok helyett egy csipkés összeállításon akadt meg a
szemem. Mély kék színét imádtam, tökéletesen illett a sötét barna hajamhoz,
visszatértem az eredeti hajszínemhez. Vacilláltam, hogy megvegyem vagy ne,
aztán mégis a kosaramba került. Miután fizettem vissza indultam a kocsihoz
Haza
fele tartottam, mikor elkezdett szemerkélni az eső. Mire hazaértem, addigra már
dézsából öntötték. Minden gond nélkül beállhattam a garázsba és így megúsztam
az elázást. A csomagokkal együtt indultam befele, üres volt a ház, ahogy
számítottam rá. Lerúgtam a cipőm, és levetettem a kabátom. Elsőként a konyhába
álltam meg, egy jó nagy pohár vizet ittam. Majd felmarkoltam a csomagokat és a
háló fele indultam. A bántó csend helyett lágy zenét választottam, nem
énekelni, sem táncolni nem volt kedvem, de a csend elűzésére és a lelki
állapotomnak pont megfeleltek a szomorú dallamok.
Kivettem
a zacskókból az újonnan vásárolt ruhadarabokat, majd elpakoltam őket. Az utolsó
darabként az a csipkés fehérnemű szett akadt a kezembe. A díszítésén
végigfuttattam az ujjaim. Arra az időszakra gondoltam, mikor egy-egy hasonló
szerzeményben szítottam fel Rob érdeklődését, vagy csak éppen a csipkéhez volt
kedvem. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Leszórtam a ruháim, és belebújtam a
pazar csipkecsodába. A tükörhöz léptem, hogy megnézhessem, mennyire
rettenetesen áll rajtam. Az évek alatt fel- és leszaladtak a kilók, de
szerencsére a nem mentem ki a formámból. Kicsit úgy éreztem magam, mint annak
idején. Kételkedve fogadtam, de lassan beláttam, hogy egy szép nő néz vissza a
tükörből.
-
Még mindig gyönyörű vagy! Nem, most még szebb vagy, mint valaha… - sóhajtotta
egy kissé rekedt hang a hátam mögül. Nem hallottam, mikor érkezett. Azonban a
tükörnek hála láthattam anélkül, hogy megfordultam volna. Az ajtófélfának
támaszkodott, szóval biztosan egy jó ideje ott állt már.
-
Köszönöm. – lehajtottam a fejem. Így a hajam egy sötét zuhatagként az arcomba
omlott. Nem akartam, hogy lássa a könnytől elhomályosuló tekintetem. Ezzel a
néhány szóval képes volt úgy megsimogatni a lelkem, mint azelőtt bármikor. –
Sajnálom, kérlek, bocsáss meg nekem! – szinte könyörögtem neki, mert annyira
hiányzott az, hogy a karjaiba zárjon, megérintsen, megcsókoljon. Hibáztam,
súlyosat hibáztam, és csak magamnak köszönhetem mindezt, de véget akartam vetni
ennek az állapotnak. Talán eljutottam a beletörődés fázisába, az elfogadásba.
De azt tudtam, hogy tovább nem bírom a férjem nélkül. Felemeltem a fejem, mert
a szemébe akartam nézni, és úgy elmondani, mennyire bánom a makacsságom. Azonban
már nem láttam a tükörben. Már nem támaszkodott az ajtófélfának.
-
Hiányzol… - suttogta a fülembe. Elakadta a lélegzetem. A szívverésem
felgyorsult. Egyszerre éreztem minden. Lágyan simított végig a hátamon, a
derekamnál fogva fordított maga felé.
-
Te is hiányzol… - elfúló hangon viszonoztam a vallomást. Hosszú másodpercig
csak egymás szemébe néztünk.
Lassított
mozdulatokkal közeledtünk egymáshoz, mintha attól tartanánk, hogy elillan a
másik vagy éppen meggondolja magát. A csókja lágy, becéző volt. Igéző és
ízletes, puhatolózóan nyomult előre a nyelve. Óvatos volt, talán tartott attól,
hogy ellököm magamtól. Nem így lett, sőt még inkább hozzá bújtam. A szikrák
azon nyomban bőszen pattogni kezdtek, amint a meztelen testünk egymáshoz
simult. Az eluralkodó vágyak pedig szenvedélyes szeretkezésen át egészen a
maximális mámor pillanatáig űztek bennünket.
Nem
tudtam, miért vagy mi miatt gondolta meg magát Rob. Semmi sem érdekelt. Boldog
voltam, ha csak pillanatokra, akkor is élvezni, ki akartam élvezni minden
percét. Éppen ezért csak az számított, hogy a ház csendjében, ami most már
egyáltalán nem zavart, a férjem karjában lehettem újra. Mindketten az ablak és
erkélyajtó felé fordítottuk a fejünk és az üvegen lecsorgó esőt figyeltük. Úgy
éreztem, hogy minden újabb és újabb esőcsepp szép lassan elmosta volna a
bánatunk, ahogy a természetet, a levegőt is felfrissíti az eső.
Teljesen elkalandozott a figyelmem,
mert Rob is visszaért. Kezében két palack bor volt. Nekiiramodtam és beértem Őt
a konyhában. Most rajtam volt a sor, hogy puszit nyomjak a szájára. Csakhogy
neki ez nem volt elég, és elmélyítette a csókunk.
- Szeretlek. – egyszerre mondtuk ki. A
homlokunkat összenyomtuk, s pár pillanat erejéig kiélveztük a csipetke
nyugalmat.
A következő pillanatban megszólalt a
csengő. Befutottak a nagyszülők. Rob sietett eléjük, hogy segítsen nekik, mert
ajándékokkal megpakolva érkeztek. A srácok pedig egyből akcióba léptek, hogy
mielőbb kinyithassák végre a csomagokat. Most tényleg szükség volt az apai
szigorra, hogy megfékezze őket, mert képesek lettek volna mindent apró
darabokra szétcincálni. Most még inkább elérzékenyülten néztem Logant és
Ericet.
Az
első gyermekem kicsit korán érkezett, bár annál nagyobb örömet hozott nekünk. A
második terhességemre túl sokat kellett várnom. Mikor nem is gondoltam rá,
akkor estem teherbe. Kész csoda volt, de amint megtudtam, hogy állapotos vagyok
foggal-körömmel ragaszkodtam a bennem növekvő élethez. Először csak egyetlen
babát állapított meg a doktor. A sokadik vizsgálat alkalmával derült ki, hogy
nem egy baba van, hanem kettő.
Amilyen
sokat kellett várakozni rá, olyannyira komplikált lett. Veszélyeztetett
ikerterhes voltam. Az orvos figyelmeztetett nem is egyszer, hogy az életemmel
játszom, mert túl nagy volt a kockázata annak, hogy egy esetlegesen fellépő
komplikációba belehalok. Az ikreknél ráadásul a koraszülésnek a valószínűsége
is nagyobb. Tudtam, hogy minden rendben lesz. Csak a babáim számítottak, a gyermekeimet
ki akartam hordani. Ha már olyan nehezen sikerült teherbe esnem, akkor igenis
ragaszkodom hozzájuk. Ezzel meg tudtam adni Robnak a hőn áhított gyermekeket,
Marion-nak a kistestvéreket.
A
sors pártfogolt, mert a terhességem alatt még annyi problémám sem volt, mint
mikor Mairon-t vártam. Bár többször kellett orvoshoz mennem, számos
kivizsgáláton estem túl, újra és újra infúziót kaptam, de ez sem számított,
mert kicsattantam a boldogságtól. Rob örült a bővülő családnak, de rettegett,
hogy elveszít valamelyikünket, és ez rányomta a bélyegét az amúgy örömteli
várakozásra.
Tényleg időben készültem el mindennel.
Így a megterített asztalra friss és ínycsiklandozó falatok kerültek. Hiányos
volt a létszám, de így szép kerek számban, tízen ültük körbe az asztalt. Claire
és Richard, anya és apa, Rob és én, Marion és Sebastian, végül a két ünnepelt
Logan és Eric. A két rosszcsont alig győzte kivárni, hogy befejezzük a
vacsorát. Egyre lelkesebben a tortájukért könyörögtek. Még a zöldségeket is
elpusztították, pedig azok megevéséért máskor komoly harcokat kellett vívni.
Miután mindenki befejezte az evést,
Marion segítségével leszedtük az asztalt. Helyet csináltunk a várva-várt
tortáknak. Rob addig borra kínálta szüleinket. Eric és Logan izgett-mozgott, de
egyből csillapodtak a tortáik láttán. Az egyiket Marion, a másikat én hoztam
be. Már égő gyertyákkal tettük le a srácok elé. Óriásira tágult szemekkel
bűvölték a lángokat, majd egyszerre fújták el a saját gyertyáikat. Behordtam a
süteményeket, majd felszeltem a tortákat. A fiút habzsolva pusztították a
tányérjukról a finom falatokat. A hatalmas mennyiségű édesség adag után sorban
érkeztek az ajándékok. Villám gyorsan tépték, szakították fel a
csomagolóanyagokat. Fittyet hánytak arra, hogy más mennyit szenvedett a
becsomagolással. Mosolyogva és kuncogva követték a családtagok Logan és Eric
minden mozdulatát. Közelebb húztam a székem Robhoz, majd oldalának dőlve
figyeltem a rosszcsontokat.
Helyesen
döntöttem, akárhányszor rájuk nézek, csak erősödik bennem a tudat. A terhesség
alatt tényleg nem volt semmi probléma. Viszont az orvos jóslata, ami a
koraszülésre vonatkozott bejött. Siettek a fiúk, de az ikrekhez képest szép
fejlett babákként látták meg a napvilágot. Tény, hogy kicsikék voltak, de ezt
leszámítva gyönyörűek és egészségesek. Az sokkal aggasztóbb volt, hogy nem
akart a súlyuk gyarapodni. Emiatt hosszabb időt, életük első néhány hetét a
kórházban kellett tölteniük. Az orvos arcán is megkönnyebbülést láttam, mikor a
vizsgálat után súlygyarapodást állapított meg. Pár nap múlva pedig
hazahozhattuk az ikreket.
Az élet bizonyította, hogy nem mindig
fenékig tejfel. De ahogy most, a jelenben végignéztem a boldogan mosolygó
arcokon tudtam, révbe értünk. Mikor egykor a Heathrow forgatagában találkozott
a tekintetünk, akkor nem gondoltam volna, hogy eddig jutunk. Egy kitartó és
örök társat találtam, mi sem bizonyítja jobban, hogy a legnehezebb időszakot is
átvészeltük. Kitartottunk egymás mellett, mert bármi is történt a szívünk
tudta, hogy szeretjük egymást. Lehet, hogy néhány dolgot már így évek
távlatából látva, másképp csináltam volna, de néhány döntésem semmiért nem
változtatnám meg.
Rob talán megérezhette, mik járnak a
fejemben. Rögtön átkarolta a vállam, majd összefűztem az ujjaink. Biztatóan megszorítottam
a kezét, mire egymásra néztünk. Összemosolyogtunk, és megcsókoltuk egymást.
- Szeretlek. – tátogtam a férjem felé,
aki csibészesen mosolyra húzta a száját. Még most is szívdöglesztő volt, Ő nem
öregedett, hanem az évek múlásával csak még sármosabb lett. Amitől csak még
jobban beleszerettem.
- Örök
szerelemmel… - viszonozta a vallomást, megérintve a gyűrűmet.
Mindig
bíznunk kell magunkban, a párunkban, a szerelmünkben, a sorsban, hiszen minden
okkal történik. Az élet egy véget nem érő hullámvasút, hol fenn, hol lent vagy.
Egyetlen céllal maradsz talpon, hogy boldog légy. A boldogságot, a szerelemet,
sőt az egész életet áthatja a véget nem érő szép remény…
Vége…
Hálásan köszönöm a díjat
Pixie-nek!
Igazi gyöngyszemeket találtok Nála!
Szabályok:
- Köszönd meg annak, akitől kaptad!
- Tedd ki a logót a blogodra!
- Írj magadról 7 dolgot!
- Küld tovább a díjt 4 másik blogírónak!
- Linkeld be azokat, akiknek küldöd!
- Hagyj megjegyzést nekik, hogy tudjanak a díjazásról!
Az összes pontot teljesítettem! XD
Korábban már jó néhány dolgot leírtam, s azokban semmilyen változás nem történt. De igyekszem 7 dolgot összeszedni :)
Sok szempontból teljesen átlagosnak érzem magam. Egy nagyon pontos leírása az érzésnek: "Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem (...)"
A valóságban tényleg létezik és ismerek egy-egy személyt, akinek Danny és Adam karakterét köszönhetem.
Az egyetemnek köszönhetem azt a két személyt, akik a legjobb barátaim.
Elvetemült módon nagyon szeretnék megtanulni oroszul és japánul. Jó páran megkérdezték tőlem már, hogy honnan jönnek ezek az őrült ötletek.
A japán onnan származik, hogy imádom az anime-ket. Minden alkalommal lenyűgözve nézem a grafikai megoldásaikat, a karakterek és a történetek sem az egyszerű megoldásaikról híresek.
Kis adalék imádom az autókat. :)
Még szerencse, hogy fiú tesóm van, s van közös témánk. XD
Nektek küldöm tovább:
Alice
Kim
Laura és Ariana
Klau
