43. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

nagyon szépen köszönöm, hogy írtatok Nekem! Nagyon sokat jelentettek a soraitok, s ezért már el is készültem a folytatással.
Ezúttal 2 szemszög lesz! Kiderül, ki járt Robnál, mert szerintem mindenkit ez foglalkoztat a legjobban. Ugyanakkor egy kicsit lezárós rész is, mert a kedvenceink elhagyják Torontót és már most megnyugtatok mindenkit, hogy nem lesz gonosz a fejezet vége!
Elena! siettem a folytatással, mielőbb a kíváncsiság végezne veletek! Fordulatokban nem lesz hiány!
Alice! MÁr jön a folytatás, és kiderül ki járt Robnál!
Hella_eila! Köszi, hogy írtál és örülök, hogy nemcsak Flóráék története, hanem a novella is elnyerte a szimpátiád. Hamarosan jön annak a folytatása is!
Ancsa! Ami Franco-t illeti, ami késik, nem múlik. Szóval lesz még Franco, nem is akármilyen! Köszi, és a tipjeid részbe bejönnek!
Pixiem! Sztem már párszor bizonyítottam, hogy tudok gonosz lenni, és még leszek! De félre a tréfával örülök, ha tetszik a fejezetem! Az egyik kedvenc részed lesz!
Klau! Már hozom is a folytatást, és remélem, hogy bejön a tipped!

A NOVELLA pedig hétfőn érkezik! 

Jó olvasást!
Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ



„Olyan gyönyörű napnak indult! De akkor jött a szél, és megváltoztatott mindent, és nem csak a házakat és kerteket, megváltoztak az emberek is. Míg a vihar tombolt, mindegyikük tanult valamit barátságról, megbocsátásról és megváltásról, és volt, aki a legkeményebb leckét tanulta meg: hogy az élet mindig törékeny, és nagyon gyakran igazságtalan.”

(Született feleségek c. film)

Robert
Toronto, 2011.07.14.

Jó kedvűen trappoltam a szobám fele. A délelőtt folyamán felvettük az utolsó kockákat, s tulajdonképp a részemről befejeződött a forgatás. Ez egy kicsit meg is érződött a forgatás hangulatán, mivel jóval többet bakiztunk, indokolatlanul röhögni kezdtünk az abszurdnak ható párbeszédek közben. Ezt David is átérezte, mert olykor mosolygott, vagy éppen velünk nevetett. Persze végül a rendes jelenetre is sor került és felvettük a tökéletes snittet. Paul kicsit rosszabbul járt, mert délutánra, illetve másnapra kerültek a jelenetei.
Benyitottam a szobámba, a dzsekim egy laza mozdulattal félre dobtam, lerúgtam a cipőim és a telefonnal a kezemben a kanapéra vágtam magam. Tárcsáztam, s mosoly ült ki az arcomra. Hallani akartam a hangját, ha már nem láthatom, ha már nem csókolhatom, ha már nem lehet itt velem. De a mosoly hamar leolvadt az arcomról, mert a gépi hang bemondta, hogy nem elérhető. Kinyomta a telefonját. A kezem egyből lendült, és a maradék hajamat szántottam végig. – Mi a fenéért kapcsolta ki a telefonját? - Az ujjaim vadul szorították azt az átkozott masinát, már lassan fehéredni kezdtek. A szemeim előtt megannyi kép jelent meg. A legnagyobb félelmem látszódott beteljesülni. – Az a seggfej mégis eléri a célját! – Idegesen pattantam fel a helyemről, nem bírtam megülni a fenekemen. Idegesen járkáltam, s nem egyszer próbáltam meg felhívni, de egyetlen egyszer sem sikerült elérnem. Más elérhetőségét nem tudtam, mindössze csak az az egyetlen telefonszám kötött hozzá. Képtelen voltam rávenni, hogy a villába menjen, és a lakás számát meg a hülye fejemmel elfelejtettem elkérni. Legszívesebben beleöklöztem volna a falba, de tudtam, hogy az semmit sem oldana meg. Kínomban az erkélyre törtettem és rágyújtottam. A második szálat szívtam el, mikor kopogtattak. Elnyomtam a csikket és rohamléptekkel siettem az ajtóhoz.
Az ajtóig vezető néhány lépés éppen elegendő volt arra, hogy számtalan dolog átfusson az agyamon. Reméltem, hogy talán Flóra érkezett meg. Csak azt nem tudtam, hogyan viselkedjek vele. Ragadjam magamhoz és csókoljam, míg a levegőnk el nem fogy? Követeljek magyarázatot? Egyszerűen rettegtem attól, hogy Franco behálózza Flórát. S erre a birtoklási vágy elemi erővel kerített a hatalmába. Mégis csak az én feleségem. Azt akartam, hogy Ő csakis és kizárólag az enyém legyen. Az a mocsok meg tartsa magát távol Flórától. De ha így fogatom Őt, akkor ezzel csak egy féltékeny ősember benyomását kelteném benne. Többet ártanék vele. Ugyanakkor meg az mégis csak jelent valamit, hogyha visszajött hozzám. Ezekre a gondolatokra mosoly kúszott a számra. Aztán jött egy újabb gondolat. Mi van, ha mégsem Flóra az? Egy másik személyre gondoltam, aki nem is olyan régen ugyanígy váratlanul látogatott meg. S vele aztán végképp nem tudtam, mihez kezdjek. Még mindig vonzott, még midig izgatta a fantáziám, főleg az elcsattant csókot követően. De Flórával mégsem tehettem meg. Egy tisztességtelen lépés lett volna a részemről, hiszen én rángattam bele ebbe az egészbe.
Elértem az ajtót, s mielőtt lenyomtam volna a kilincset még vettem egy utolsó nagy levegőt, hogy lehiggadjak. Mosolyt erőltettem az arcomra, ami nem volt könnyű, hiszen az ideg majd szétvetett. Lendületből nyitottam ki az ajtót, de amint megpillantottam a velem szemben álló mosolygós nőt lefagytam. Néztem Őt, ahogy bájosan mosolygott. Szakadt és koptatott farmer feszült a kecses lábaira. Egy fehér blúz volt rajta, mely látatni engedte a dekoltázsát. A gyönyörű szőke fürjei hullámos tincsekben omlottak a vállára. Igazi alabástrom szépség volt, mégis képes volt megőrizni a természetességét.
- Szia! – tétován szólalt meg. – Talán rosszkor jöttem? – nézett mélyen a szemembe.
- Szia! – feleszméltem, s igyekeztem összekapni magam. – Nem, gyere be! – húzódtam félre, hogy beengedjem. Ahogy elsétált előttem, finom édes illatot húzott maga után. Becsuktam az ajtót, és indultam volna Sarah után. Csakhogy Ő néhány lépés után tétován állt meg a szobában, amit csak későn vettem észre és összeütköztünk. A karjaim automatikusan fonódtak köré, ezzel megakadályozva, hogy esetleg elessen. Ő pedig amint érezte, hogy kibillen az egyensúlyából utánam kapott, vagyis a karjaim után. Zavartan néztünk egymásra, s talán még azt is megkockáztatnám, hogy elpirult, aztán a következő pillanatban már szét is rebbentünk.
- Nem szeretnélek zavarni… Már megyek is… - lopva pillantott felém, míg csak halványan és bíztatásként mosolyogtam rá.
- Egyáltalán nem zavarsz. Örülök a társaságnak, úgyis egyedül vagyok. – fogalmam sincs, hogy miért mondtam ezeket, csak egyszerűen kibukott belőlem. Felkapta a fejét, s már-már aggodalom ült a szemiben. Egyértelműen tudtam, mire gondol. – Jaj, nem! Nem azért… - kínomban felnevettem és a féloldalas hajkölteményembe túrtam bele. – Los Angeles-ben van, dolgozik… Kérlek, foglalj helyet, ne ácsorogj ott! – kínáltam hellyel.
- Nem… Nem… Köszi, de megyek is!… Csak ezt szerettem volna odaadni. – a táskájában kotorászott, majd egy DVD tokot húzott elő. Felém nyújtotta. – Neked hoztam. Ne gondolj semmi rosszra, ez nálam egy amolyan hagyomány. Imádom a filmeket és gyűjtő vagyok, és egy-egy forgatás után nagyon szívesen ajándékozom meg a kollégáim. – kedves mosollyal mondta végig, mire bólintottam és elvettem a DVD-t.
- Köszönöm, de kérlek, ülj le egy picit! – néztem rá már-már kérlelően. Sután bólintott, s ismételten nem kerülte el a figyelmem az arcán átfutó pír. Sarah elült a kanapé egyik végébe, majd a másik végébe ültem én is. Megforgattam a kezemben tartott tokot, s szinte követelte, hogy olvassam el az ismertetőt.
- A forgatáson szerettem volna odaadni, de olyan gyorsan eltűntél. – suttogta alig hallhatóan. – Viszont nagyon szerettem volna ezt a filmet neked odaadni. Szerintem tetszeni fog.
- Igen, szerintem is. Nagyon szeretem a francia filmeket. Nagy álmom, hogy a neves francia rendezők filmjeiben szerepeljek. – egyszerűen nem értettem magam, csak úgy áradtak belőlem a szavak. Sarah kíváncsian figyelt, aztán mire észbe kaptunk már mindenféléről beszélgetünk.
- Ezt én is így gondolom. – felnevetett velem együtt, és a csilingelő hangja betöltötte a szobát. Megdöbbentem, hogy a hideg külső mögött egy jókedvű és roppant barátságos fiatal nő bújik meg.
- Tényleg hasonlít David és Brandon stílusa? Milyen volt velük dolgozni, mármint úgy értem, apa és fia? – egymás felé fordultunk és már jóval közelebb kerültünk egymáshoz, nemcsak fizikailag a kanapén ülve, hanem a beszélgetés alatt is egyre jobban megnyíltunk a másiknak.
- Valamennyire hasonlít a rendezéshez való hozzáállásuk, de ugyanennyire eltérőek is… - Sarah belelkesülten mesélt a másik forgatásról, s a Daviddel való munka a saját forgatásunkra terelte a szót.
- Örültem, hogy részese lehettem ennek a projektnek. Hihetetlen, hogy ráadásul egy főszerepet szánt David nekem.
- Nagyon tehetséges vagy, kitartó és alázatos… Szerintem ezt látta benned David is… - a kanapé háttámláján lévő kezemre fektette a kezét Sarah. Az érintése jó értelemben felkavaró volt.
- Túlzás, nem vagyok nagy szám – vontam meg a vállam, mert ez túlzásnak érzetem a dicsérő szavait.
- Szerintem Te sokkal tehetségesebb vagy… Nagyszerű volt veled dolgozni és megismerni téged. – azon kaptam magam, hogy fordítottam a kezünk helyzetén, immár az ő keze volt alul s finoman a kézfejére fektettem a tenyerem. Aztán mindketten észbe kaptunk és elkaptuk a kezünk.
S ekkor váratlanul kopogás mentett meg a zavart és kínos csendtől. Mosolyogva lépkedtem az ajtóhoz. Magamban megjegyeztem, hogy mekkora forgalom van nálam.
- Anya? Apa? – tátva maradt a szám, a mai nap már nem először. Drága szüleim ácsorogtak az ajtóban.
- Jaj, kisfiam! – ölelt meg anya egyből, míg apa csak anya által szabadon hagyott vállam paskolta meg, aztán kikerült bennünket. Két lépés után azonban gyanúsan kapta rám a szemét. Anya elengedett, és akkor fedezte fel Sarah-t. Felé fordultam, a kanapé előtt ácsorgott. - Robert? – anya egy fél oktávval magasabbra emelte a hangját és ennyiből tudtam, mire kíváncsi.
- Sarah, hadd mutassam be a szüleim. – mindhárman közelebb léptek egymáshoz. Sarah kezet fogott a szüleimmel és mindkettőjükre bájosan mosolygott. - Anya, apa, Ő pedig Sarah, a kolléganőm.
- Örülök, hogy megismerhettem Önöket! – Sarah felkapta a táskáját és az ajtó fele araszolt. – Nem is zavarok tovább, most megyek!
- Drágám, ne menj még! – anya feltűnően kedvesen marasztalta.
- Köszönöm, Asszonyom! De tényleg mennem kell! – anya beletörődve bólintott és a fejével intett, hogy kísérjem Sarah-t az ajtóig.
- Köszönöm a filmet, mindenképp megnézem. Jó volt beszélgetni veled.
- Nagyon szívesen. Veled is. Nemsokára találkozunk. Talán majd megismételhetjük.
- Mindenképp. Vigyázz magadra! – fel sem fogtam, mit csinálok, csak cselekedtem. Puszit nyomtam Sarah arcára. A gyönyörű jég kék szemek hatalmasra nyíltak.
- Szia! – egy zavartan suttogta nekem, aztán sietve távozott. Úgy, hogy néhány perc múlva már el is tűnt a folyosón.
Elgondolkodva csuktam be az ajtót, a szüleimről pedig teljesen megfeledkeztem. Rájuk néztem, ők is engem néztek. Anya enyhén mosolygott, míg apa szigorú tekintete fogadott. Még csak ötletem sem volt, vajon mi jár a fejükben. A látogatásuk is váratlan volt, szóval biztosra vettem, hogy valami történt.
- Örülök a váratlan látogatásotoknak! – léptem vissza a szüleimhez. Majd anya még egyszer meg és helyet foglaltunk.
- Anyád jönni akart, nem tudtam róla lebeszélni. – apa a szokásoshoz képes mogorvább volt. Talán csak az utazás miatt.
- Bejelentkeztetek? – mire mindketten bólintottak. – Ugye maradtok még legalább a hétvégére? Holnaptól már szabad vagyok és csak szombaton lesz egy búcsú buli. Addig is együtt tölthetjük ezt a kis időt! – belelkesültem, de a szürkeállományomban ott motoszkált Flóra hiánya és Sarah látogatása.
- Mi is így terveztük! – anya a kezem után nyúlt, majd megfogta, aztán teljesen másról kezdett el beszélni. – Nagyon helyes lány. – bólogatott anya, miközben azzal a sokat sejtető, mindent tudó mosolyával nézett rám. – Szóval Ő lenne az? Ő az a lány, akivel ország-világ látott csókolózni?
- Igen… Ő az…- némi habogás után sikerült kinyögnöm. – Hát ezért jöttek a szüleim? Emiatt, az ostoba pletyka miatt? – egyszerre esett jól a törődésük, és ijesztett meg, hogy mi fog most történni. – Egy jelenetet vettünk fel… és igen, csókolóztunk. De ez munka volt, s most meg minden szennylap szemétként állít be.
- Mesélj még Sarah-ról! Nagyon szimpatikus fiatal nő. – fordult felém anya. –Milyen filmekben játszott? Tehetséges? Van barátja? – anya kismillió kérdést zúdított rám, de a legkülönösebb az az utolsó kérdése volt.
- Kanadai színésznő, és itt igen híres. Nagyon tehetséges. – kezdtem bele az áradozásba, míg végig az utolsó kérdésen agyaltam. – Nem tudom, hogy van-e az életében valaki.
- Ezt nem hiszem el! – csattant fel apa a nagy hallgatás után. – Halljátok ti egyáltalán, miről beszélgettek és hogyan?
- Richard, kérlek! Ezt megbeszéltük – nézett rá anyu azzal a nyugtató pillantásával.
- Nem, Claire! Ezt akkor is elmondom. – az öreg felpattant a helyéről és velem szembe állt meg. Fenyegetőn tornyosult fölém, csak pislogni tudtam. – Csalódtam benned, fiam! Azt hittem, hogy rendes gyereket neveltünk belőled. És te, Claire, miért csinálod ezt? Nem okoztál még elég bajt?
- Apa, miért mondod ezt? – de a hang a fejemben folyamatosan ugyanazt ismételte. „Csalódtam benned, fiam!”
- A viselkedésed miatt. Hinni akartam benne, hinni akartam, hogy az újságban szereplő dolgok hazugságok. Te tisztességes férfi vagy! Hát ezt érdemli tőled a feleséged?
- Sarah és köztem nem történt semmi. – egyből védekeztem, pont mintha tényleg bűnös volnék, pedig azt a nyavalyás puszit leszámítva tényleg csak barátokként beszélgettünk egymással.
- Nem, mert megérkeztünk és megzavartunk benneteket. – morogta tovább apa az orra alatt, de természetesen tisztán értettem minden egyes szavát.
- Richard, kérlek, nyugodj meg! Kérlek, még a végén felmegy a vérnyomásod. – anya kérlelőn beszélt, de nagyon nehezen tudta elérni, hogy az öreg megnyugodjon.
- Sajnálom, ha így gondolod, hogy nem tartasz tisztességes felnőtt férfinek. Igenis az vagyok! Fájnak a szavaid. Sosem vetemednék olyan dologra, mellyel akárcsak egy parányi fájdalmat okoznék Flórának. Még azt az átkozott csókot is azon nyomban bevallottam, pedig az csak a munka miatt volt. De azok a hülye firkászok mindent elferdítenek, kiszíneznek, és mocskos alaknak állítanak be. Nektek kellene a legjobban tudnotok, hogy mi a véleményem a megcsalásról, a hűtlenségről. – visszafogottan, de a feszültségtől remegő hangon adtam a szüleim, vagyis elsősorban apám tudtára a véleményem. Kifakadásom mindössze egy elégedett mosollyal nyugtázta. Összezavarodtam és úgy néztem rá, mint egy őrültre.
- Látod, Claire! – nézett elégedetten és még nagyobb mosollyal anyám felé. – Igazam lett! Ez az én fiam! – veregette meg a hátam.
- Ti meg miről beszéltek? Én is itt vagyok, de semmit sem értek! – idegesen szántottam végig a hajamon.
- Ezt akartam hallani fiam. Anyád meg volt győződve arról, hogy most aztán tényleg vége van a házasságodnak, de mondtam én, hogy nem tennél olyat… Egyáltalán nem az az eszetlen flótás vagy, aki csak úgy hűtlenkedne… - nem nyugodtam meg, bár kétségtelenül megkönnyebbültem, hogy ez az egész csak valami hülye teszt volt. – Bár, mikor azt a kislányt itt találtuk, azért rendesen elbizonytalanítottál.
- Erre innom kell egy nagyot! – kiszáradt a torkom, és reméltem, hogy egy erős itallal helyre tudtom tenni a gondolataim egy részét.
- Tölts egyet nekem is! – a bárszekrényhez léptem, s teljesítettem a kérését.
- Ugye, tényleg minden rendben van Flórával? És a házasságotokkal? Flóra hogy viseli ezt az egész felhajtást? – anya tényleg őszintén kíváncsisággal hangjában érdeklődött.
- Igen, anya. Nem könnyű megbirkóznia vele, de sokkal jobban viseli, mint bárki más. Őszintén mondom. Flóra egy talpraesett nő… - Aztán innentől kezdve már minden rendben volt közöttünk. Vidáman beszélgettünk, kifaggattak a forgatásról, a rendezőről és a kollégákról. Anya is mesélt nekem Lizzy koncertjeiről, mert egy-kettőn ők is ott voltak, és Vick előléptetéséről, amit ismételten kihagytam. Ezek miatt kicsit rosszul éreztem magam, de valahol tudtam, hogyha elkészül a film és sor kerül a premierre, akkor azzal viszonozhatom a mulasztásaim. A premierek sokat jelentenek a nővéreimnek, olyankor roppant büszkék tudnak lenni rám.
Éppen megmosolyogtatott, ahogy anya enyhe bosszankodással beszélt apához. Újabb kopogás hallatszott. Felkeltem a helyemről és az ajtó fele sétáltam. Ma már nem először tettem meg ezt az utat és megannyiszor más-más élményt kaptam. Röhejesnek találtam, hogy újra az ajtó fele tartok és semmit sem sejtek. Bárki vagy bármi lehet az ajtó túloldalán. Jó vagy rossz. Kinyitottam az ajtót, s végre Ő nézett velem szembe. Első pillanatban a meglepetéstől lefagytam, s még észhez sem tértem, de már Flóra a nyakamba vetette magát. Elsöprő hévvel csókolt meg, és közben erősem hozzám dörgölőzött. Átkaroltam, öleltem és tartottam egyszerre. Amint megéreztem igéző illatát, az ízletes ajkát egyből vehemensen vettem ki a részem a csókcsatából. Újabb és újabb rohamot indítottunk, aminek az lett a következménye, hogy Flóra kezecskéi megindultak, hogy feltérképezzék a testem, aminek alapjáraton nagyon is örültem volna, hiszen ez azt bizonyította, hogy éppen annyira kíván, mint én Őt. Csakhogy nem tudtam megfeledkezni a kanapén várakozó szüleimről, így kénytelen voltam megállítani Őt.
- Flóra, nem vagyok egyedül! – nagyon nehezen tudtam elválni tőle, így a szavaim még a szájába motyogtam el. Aztán Flóra felfedezte a vendégeim.
- Miért vannak itt a szüleid? – hozzám bújt, és úgy suttogta el nekem a kérdését, hogy csakis én halljam. Majd elváltunk egymástól, s a távolsággal a feszültség növekedni kezdett mindkettőnkben.
Megkövülten álltam, éppen úgy, ahogy Flóra mellettem. A torkomban dobogott a szívem. A feszültség kézzel tapintható volt, s ahelyett, hogy csökkent volna, inkább egyre csak növekedett. Farkasszemet néztek egymással, s azt vártam, mikor esnek egymásnak és azzal pedig veszekedés indul el. Hiszen a vihar előszele már körbelengett bennünket.


„Gyakran nem is az emberekkel, hanem a körülményekkel kell megküzdeni.”

(Xenophón)
~~~ xxx ~~~

„Minden új probléma magával hoz egy még nagyobb ajándékot, amely gazdagíthatja életünket.”

(Adam J. Jackson)

Flóra
Toronto, 2011.07.16.

Szombat este lévén a tükör előtt sminkeltem magam. Készültünk a búcsú bulira, amire Rob hivatalos volt. Sokadik próbálkozásra tényleg sikerült lezuhanyoznunk, s miután Robot törölközőbe csavarva kitessékeltem a fürdőből, egyedül maradtam. Szárazra töröltem magam és belebújtam a fehér neműmbe. A sminkem már régen elkészül, de mégis a tükörbe bámultam már hosszú percek óta. Csak néztem a velem szemben lévő nőt, közben még mindig a szülők váratlan látogatásán agyaltam.

Claire és Richard a kanapén ültek, s ránk vártak, ugyanakkor páholyból nézhették végig a belépőm. Ezt egy cseppet sem bántam, sőt talán ezzel is eloszlathattam Claire negatív gondolatait, miszerint csak ki akarom használni a fiát. Ameddig Rob ölelt és csókolt addig minden rendben volt, de amint elengedett és távolodni kezdtünk egymástól, úgy kerített hatalmába a feszültség, de nemcsak engem, hanem Robot is. Mindketten megfeszült izmokkal vártuk, hogy történjen valami, vagy valaki szólaljon meg. Kézen fogva járultunk a szülők elé, hogy minél előbb túlessünk az üdvözlésen.
- Szervusz, Flóra! – Claire szólalt meg elsőként, elegánsan biccentett, s részéről letudta az üdvözlést. Alig szólalt meg, de még így is láttam rajta a vívódást, még mindig nem tudott elfogadni, bár kétségtelenül próbálkozott.
- Drágám, de régen láttunk! – Richard sokkal barátságosabb volt, még meg is ölelt. Az asszony nem igazán díjazta a férje viselkedését, de csendbe maradt és csak a szemeit forgatta.
-  Hogy utaztál? Nem vagy fáradt? Miért nem szóltál, hogy jössz? – Rob mit sem törődve a szülei jelenlétével a fotelbe ült, s a derekamnál fogva húzott az ölébe.
- Jaj, Rob! – kicsit kellemetlenül éreztem magam, ezt mégsem a szülei előtt kellene. Csakhogy mikor a házaspárra néztem, akkor valamiféle elégedett nyugalom sugárzott belőlük. – Jól utaztam, szerencsésen elértem egy korábbi járatot. – elmosolyodtam, és folytattam. – Meg szerettelek volna lepni, úgy ahogy te engem… - erre Rob csintalansággal a szemében nézett rám.
- Lesz még rá alkalom. – Rob egyből kapcsolt, mit forgattam a fejemben és persze, hogy felvillanyoztam a fantáziáját azzal, hogy homályosan utaltam az LA-ben történtekre. Aztán megcsókolt, finoman puhatolózva ízleltük egymást nem túl hosszan. Mikor megszakítottuk a csókot egyből hiányérzetem támadt.
- Nézz csak rájuk, nincs itt katasztrófa! – motyogta Richard Claire-nek. Robbal szétváltunk, s kanapén egymáshoz bújó házaspár felé fordítottuk a fejünket.  – Szeretik egymást, ezt a vak is látja! Azok a szennylapok csak túloztak és rémeket láttattak velünk…

A mosdóba kapaszkodtam, mert úgy éreztem, kicsúszik a lábaim alól a talaj. „Szeretik egymást, ezt a vak is látja!” – újra a fülemben hallottam a szavakat. Azóta, hogy elhangzottak folyamatosan ott motoszkáltak a fejemben. – Ennyire vak lennék? – sóhajtottam, majd lehunytam a szemem, hogy végre megnyugodjak. Jó mély levegőt vettem, pár pillanatig benntartottam, majd lassan és egyenletesen fújtam ki. A második sorozatnál azonban a tüdőmben rekedt.
Rob a hátamhoz simult, a bőréből és a leheletéből melegség áradt. A hajamat már korábban feltűztem, így semmi sem akadályozta meg abban, hogy az ajkait a nyakamra tapassza. Enyhén oldalra döntöttem a fejem, hogy még inkább odaférhessen. A tenyerét a csípőmre tette, de nem sokáig maradt egyhelyben, hanem gyengéd cirógatásba kezdett az oldalamon, a hasamon. Erősebben kellett kapaszkodnom, mert lecsaptak rám a vágy első hullámai, s a bizsergés végigfutott a testemen a fejem búbjától a lábujjakig.
- Kérlek, nyisd ki a szemed! – suttogta bele Rob a fülembe, s közben a lehelete csak még jobban izgatott. – Látni szeretném a szemeid… - engedelmesen eleget tettem a kérésének. Ott álltunk a tükör előtt egymást ölelve. Rob a derekam köré fonta a karjait, s ráfektettem a tenyereim. Az állát a vállamon támasztotta meg. Így néztem a csillogó szemű férfit.

- Szeret téged, még talán senkit sem szeretett így. Most már látom. – Claire sétált mellettem, míg mindketten az előttünk haladó apát és fiát néztük. Tegnap este együtt vacsoráztunk, ma meg Rob kérésére együtt indultunk neki a városnak. Sétáltunk, vásároltunk, étterembe tértünk be, amolyan igazi kikapcsolódás volt mindenkinek, ugyanakkor együtt tölthettünk egy kis időt. Claire kedvesebb volt velem, s a beszélgetésünket is ő kezdeményezte. – Bár féltem tőle, hogy mégis igazak lesznek azok a pletykák… Főleg, mikor megérkeztünk. Sarah tényleg helyes kislány, el tudnám képzelni Rob mellett… De Rob téged választott, ha veled van, akkor teljesen kicserélődik. Megnyugszik, felszabadul, mosolyog és boldog…
- Ismered Sarah-t? – egy picit meglepett, hogy Claire. Mégis honnan ismeri vagy mikor találkozott vele?
- Rob mutatta be nekünk… mikor megérkeztünk. Meglátogatta Robot. – levegőt is elfelejtettem venni, mert ezt Rob elfelejtette említeni tegnap este, miután elköszöntünk a szüleitől. Ha este nem is említette, azt még meg is értettem, mert akkor mielőbb a saját szobánkba szerettünk volna érni. De reggel igazán említhette volna, hogy Sarah meglátogatta.
- Claire… - fordult hátra Richard és az asszony hozzá sietett.

- Mi a baj? – simított végig az arcomon Rob. – Szótlan vagy és a szemeid szomorúak. – még mindig átölelt, de most felemelte a fejét és áthatóan vizsgálta a tükörképünk. – Talán nem volt elég kielégítő a fürdetős tudományon? – pajkosság csilingelt a hangjában. Fel akart vidítani.
- Bolond vagy, ha ezt gondolod – dőltem hátra és szorosabbra húztam magam körül a karjait. – Csak gondolkodtam, hogy el kell hagynunk Torontót – füllentettem, bár tényleg minden szavam igaz volt.
- Tudom, hogy mit érzel. Megszerettem én is ezt a helyet, de hidd el, LA sem lesz rossz… - kacsintott rám, mintha egy teljesen ismeretlen helyről beszélne.
- Szívem, tudom, mert éltem ott is! – nyomtam egy puszit az arcára. – Azt hiszem, ideje lesz befejezni az öltözködést, mert még a végén el fogunk késni. Aztán mit gondolnak majd rólunk.
- Csak azt, hogy ki sem engedtelek az ágyból! – bólogatott azzal a lehengerlő csibészes mosolyával. – Meg azt, hogy nagyon, de nagyon és többször is szerettelek…
- Hú, de beképzelt valaki! – bújtam ki grimaszolva a karjai közül. Rob nevetve követett, majd mindketten öltözködni kezdtünk.
Rob egy mintás fehér pólót és egy szürke inget vett fel a farmer mellé. Nem tudtam, hogy a színésznők körében mi az elfogadott, viszont nem szerettem volna kilógni a sorból. Így egy szürke szexis ruha mellett döntöttem. Rásimult a testemre, teljes mértékben látatni engedte a megfelelő formákat, de mégsem volt közönséges. Elégedetten bújtam bele a magas sarkúmba, s már csak a táskám hiányzott, hogy indulhassunk.
- Tökéletes, de aki csak a közeledbe megy és pasi, azt agyon csapom! – mustrált Rob, mikor teljesen késznek ítéltem magam. – Nem könnyíted meg a dolgom, Asszony!
- Az előbb még, de nagy volt a szád! – kuncogtam elégedetten.
- Várd csak ki, hogy visszaérjünk! Bizonyítok én neked, hogy nem csak a szám nagy… - egy csókot nyomott a számra és kitárta előttem az ajtót.
Egy kisebb bárba tartották a búcsú bulit. Minden színészt és stábtagot meghívtak rá. Természetesen mindenki a párjával érkezett vagy plusz főkkel. Szép számú társaság gyűlt össze. Elsőként David a rendező mondott pohárköszöntőt, hogy megköszönje a fantasztikus és zökkenőmentes munkát, sok sikert kívánt mindenkinek a további munkákhoz és jó szórakozást estére. Kavarogtak az emberek, mindenki mindenkivel váltott néhány szót. Néhány új arccal is találkoztam, majd Rob gyorsan megejtette a bemutatásom. Fogalmam sincs mikor vagy hogyan, de Robbal elsodródtunk egymástól. A bárpulthoz léptem, s kértem egy pohár bort, s kihasználtam a néhány pillanatnyi magányt.
A jókedv mögött az agyam folyamatosan dolgozott. Kétségek gyötörtek, melyektől egyszerűen képtelen voltam megszabadulni. A nyüzsgő és beszélgető kollégákat figyeltem, ahogy felszabadultan beszélgetnek és nevetgélnek. Közöttük ott volt Rob. Olyan felszabadult és jó kedvű volt. Ahogy Őt néztem, meglódult a szívem. – Meddig csinálhatjuk ezt? Meddig játszhatjuk a játékunk? – kérdeztem magamtól. Egyértelműen valami már jóval korábban megváltozott kettőnk között, de mindketten homokba dugtuk a fejünket. – Vajon boldog? Tényleg boldog, ahogy azt az anyja mondja? Szeretne és én tudnám szeretni? – belekortyoltam a poharamba, ahogy Rob felharsanó nevetését hallgattam. Végigfutott a szemem a többieken, mikor újra Robot kerestem, akkor tűnt fel mellette Sarah. A színésznő lelkesen magyarázott, majd Rob mondott neki valamit, amire szégyenlősen elpirult. Gyorsvonatként egy gondolat zúgott végig a fejemben. – Mi lett volna, ha mi nem találkozunk? Ha csak egyetlen éjszaka lett volna? Ha meg sem kötjük ezt a megállapodást? Minden másképp alakult volna? – Fájt beismernem, de egészen biztosan. Láttam, Robnak Sarah nem közömbös, és fordítva sem. Egyből Claire szavai jutottak eszembe. „Sarah tényleg helyes kislány, el tudnám képzelni Rob mellett…” Zaklatott voltam, és feléledt a bűntudatom. Nem tisztességes, amit Robbal csinálok. – Csak játszom vele, csak hülyítem, mert képtelen vagyok beismerni, hogy szeretem. Pedig nála jobban senki nem érdemli meg, hogy szeressék és boldog legyen. - Felhörpintettem a maradék italom és cigizni indultam.
Kint a kijózanító hűvös levegőn ácsorogtam, s füstkarikákat fújtam. Belefeledkeztem a füstkarikák bámulásába, s nem is foglalkoztam, kik jönnek és mennek mellettem. A mosolygós párok egymáshoz bújtak, csókot váltottak, aztán folytatták útjukat.
- Megvagy! – ragadott meg Rob. A sör és dohány illatát árasztotta magából. – Már azt hittem, megszöktél… - csókot nyomott a nyakamra és egyre jobban húzott magához. Nem kellett megszólalom, mert egy csókkal minden kétségét eloszlattam. – Ha elfáradtál, akkor visszamehetünk a szállodába?
- Még ne, olyan jó itt, így. – elnyomtam a csikkem, majd Rob dereka köré csavartam a karjaim. Az ujjai cirógatva suhantak végig a meztelen kezemen, elérte a nyakam, majd az arcom. Az ajkamon a hüvelykujjával simított végig, amit rögön az ajkai követtek. Az egyszerű érintései és a csókjai most mindennél többet jelentettek nekem.


„Az érintés meggyógyíthatja a testet és felmelegítheti a szívet. Ha ölelésre tárod karjaidat, azzal szíved is kitárod.”

(Adam J. Jackson)

42. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

meghoztam Flóra és Rob történetének a folytatást.
Remélem ezzel a résszel több lelkesedést váltok ki belőletek!
Nektek, kitartó komizóknak pedig kimondhatatlanul hálás vagyok!
Elena! Köszönöm, hogy írtál! Örülök, hogy sikerült téged kíváncsivá tenni. Remélem, hogy az ajtóban álló személyre gondoltál. S már itt is a folytatás!
Alice! Köszi a komit és a sok-sok kérdést! Sosem a dicsérő szavakért írok, de mindig roppant kíváncsi vagyok véleményetekre. Remélme, hogy a folytatással kárpótollak az várakozás okozta kiakadásért.
Ancsa! Hálás vagyok a komidért! A szerelem kérdése felmerül a következő részben és az előző rész komijánál válaszolok a kérdéseidre, mert itt kicsit hosszú lenne!

Jó olvasást!
Nagyon várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ



„A legnagyobb örömök mindig váratlanul lepnek meg minket. Mint a véletlenszerű séta, a rögtönzött látogatás, a beszervezetlen utazás, a keresetlen társalgás vagy ismertség.”

(Fanny Fern)
Flóra
Los Angeles, 2011.07.09.


- Te? Hogy kerülsz ide? – nyögtem ki… Tátva maradt a szám és csak néztem Őt.
- Szia! – elmosolyodott. - Talán inkább ezzel kellene kezdeni. – húzta csábító féloldalas mosolyra a száját, majd könnyedén az ajtófélfának támaszkodott. Valamire várt, s nem úgy tűnt, hogy megmozdul addig, míg azt a valamit meg nem kapja.
- Szia! – motyogtam kábultan, mire még szélesebb lett a vigyora. Sütött róla az elégedettség.
- Ez aztán a fogadtatás! – végignézett rajtam, s megnyalta az alsó ajkát. – Ha ezt tudom, akkor biztosan még jobban siettem volna. – Rajtam legelgette az éhes szemeit. Nagyon tetszett neki, amit lát. Nem csodáltam, mivel csak a csipkés francia bugyi és egy éppen csak a hasamig leérő trikó volt rajtam. Az pedig kész csoda, hogy a trikó rám került, és így nyitottam ajtót. Bár ha meztelenül fogadtam volna a váratlan látogatót, akkor nem csak állna ott, hanem talán cselekedett volna. Zúgott végig ez a gondolat a fejemben. - Úgy látom jó kis buli volt a múlt éjszaka… - a szemeim látták Őt, a fülem hallotta a szavait, de az agyam mégsem akarta elhinni, hogy itt van. Csak nagyokat pislogtam, de még mindig nem tudtam eldönteni, hogy álom vagy valóság. Aztán megragadott és megcsókolt. Még ellenkezni sem volt időm.
Belemarkolt a fenekembe, majd a trikó alá férkőzött és már a csupasz bőrömön garázdálkodott.  Az érintésétől felforrott a vérem, s kéj végigsöpört a testemen. Szenvedélyesen csókolt, el sem akart engedni, sőt egy pillanattal később a karjába kapott. Erősen tartott, miközben újabb vad ostrommal kereste a nyelvem. Az ajtót a lábával lökte be, majd botorkálni kezdett a lakásban. Egészen a falig jutottunk, melyhez erősen neki nyomott. Felnyögtem, mert nyelvének érzéki játékával gyötörte a nyakam. Közben pedig egyre jobban éreztem a nekem feszülő vágyát. Néhány kínzó percre állt le, mellyel majdnem az őrületet érte el nálam. Kérdőn nézett a szemembe, s tudtam a ki nem mondott kérdésre várja a választ. A fejemmel böktem a szoba irányába, bólintott egyet, aztán a csábító mosoly villantása után újra az ajkaim után kapott.
Egy huppanással landoltunk az ágyban. Sürgető kezekkel vetkőztettem, bár megnehezített a dolgom, amit még külön élvezett is. Persze nyeregben érezte magát, hiszen két erőteljesebb mozdulattal megszabadított minden felesleges anyagtól. Egymás vetkőztetése közben kialakult hadakozásunk érzéki előjátékká változott. Ésszel követni sem bírtam, mi történik velem. Csak hagytam, hogy az érzések és az élmények magukkal vigyenek, csak lebegtem a mámorban és az élvezetekben, ahogy teljesen birtokba vette a testem. Nem tettem semmit, csak engedtem, hogy had tegyen azt velem, amit csak akar. Gyengéd volt minden mozdulata, mégis éreztem bennük a végtelen feszültséget. Igyekeztem nem a leghangosabb formámat hozni, sőt még a feltörő sikolyaimat és a férfias morgásait, nyögéseit is csókkal tompítottuk. Szívünk eszeveszett módon dübörgött, s egyre fokozottabb tempóra ösztönöztük a másikat. Aztán pillanatokon belül lecsapott ránk az extázis fenséges érzése. Egymásba kapaszkodtunk, erősen szorítottuk a másikat, míg zihálva kapkodtuk a levegőt.
A hátára fordult, de a tekintetem nem engedte. A homlokára néhány hosszabb tincs rátapadt, a szemei fénylettek és édesen mosolygott. A fedetlen mellkasát az aranyszínű napsugarak színezték meg. Magunkra húztam a takarót, majd hozzábújtam. A kezét egyből felemelte és cirógatni kezdett, ott ahol ért. Már csillapodott mind a szívverésünk, mind a zihálásunk, mégsem szóltunk egy szót sem. Elegendőek voltak a csókok, az érintések. Közelebb húzott magához, és újfent megízleltük egymást.
- Jaj, Szívem! Tudom, hogy hiányzik az urad… - kinyílott és már be is csukódott az ajtó. – De már kora reggel pornót nézni? Ez nem normális dolog! – Cosmo betörtetett a szobába, még szerencse, hogy betakaróztunk. – Vagy ha ennyire szükségét érzed, akkor legközelebb tekerd lejjebb a hangerőt, ha már nem szólsz… előre…- nem zavartatta magát. Alsógatyában és a szemeit dörzsölve állt meg az ágy előtt.
- Cosmo… Cosmo… - feljebb tornáztam magamhoz szorítva a takarót. De nehéz volt a megszólítottra koncentrálnom, mert a nyakamból hirtelen eltűnt a hajam, és helyette lehelet finom csókok csattantak el a csupasz bőröm. Minden újabb csókkal pedig újabb kísértést adott.
- Flóra, te meg mi a… - Cosmo csodálkozva nézett végig az ágyban lévő kettősünkön. Azt hittem, hogy a hülyeségét nem tudja fokozni. Hát tévedtem. - Ki a franc ez? – úgy néztem a lökött barátomra, mintha megzakkant volna. – Rob… - végre leesett neki. – Bocs, de fel sem ismertelek… ezzel az új séróval… Remélem nem fizettél egy vasat sem annak a kontárnak… - fintorgott és akkor mintha villámcsapás érte volna. – Basszus! Akkor ti… Oh, bassza meg!... Már mentem is… - azzal kiviharzott a szobából, s az ajtó hangosan csapódott utána. Nevetve terültem el az ágyban, míg Rob csak mellém könyökölt.
- Tényleg borzalom a hajad! – néztem fel a jókedvű férfira. Felemeltem az egyik kezem, és a hajába szántottam. – Legalább megigazíthatták volna, hogy egyforma legyen… - nevettem továbbra is.
- Észre sem vetted?  - egy kicsit megdöbbent és furcsán nézett rám. – Mielőtt eljöttél, már akkor ilyen volt… Az utazásod előtti napon szereztem be… Fel sem tűnt? – mintha a jókedve elillant volna.
- Nem, bocsi, de akkor nem nagyon tudtam másra koncentrálni… - bűnbánóan hajtottam le a fejem és a szempilláim alól kukucskáltam ki.
- Persze, minden gondolatod Franco kötötte le… - ott hagyott az ágyban, s a ledobott gatyáját húzta magára. Aztán a szétszórt ruhái után nyúlt, összeszedte egy kupacba.
- Ez nem Franco-ról szólt, és nem rá gondoltam… hanem a munkára… - felültem az ágyban, és Robot figyeltem. Nem hittem a szememnek, hogy ezt csinálja. – Most komolyan képes vagy csak így itt hagyni? – tártam szét a kezeim.
- Nem ezért jöttem. – sóhajtott fel, miközben végre újra rám nézett.
- Nem, persze… Nem azért repültél órákat, hogy megdugj… - fennakadtak a szemei. - Csak remek ráadás volt. – kimásztam az ágyból és öltözni kezdtem.
- Flóra, ne csináld ezt! Kérlek, ne beszélj így! – bugyit és pólót húztam magamra, mikor magához ölelt. A hátamhoz simult, megállított mozdulat közben, de nem akartam csak azért sem megfordulni.
- Miért ne? Hiszen igaz. – motyogtam magam elé, de még így is tökéletesen hallhatta minden szavam.
- Tudod nagyon jól, hogy nem igaz. Így nem. Aggódtam érted, mert láttam azokat a botrányos cikkeket és a fotókat… Féltettelek, azért jöttem… és hogy felvilágosítsalak ez nem dugás volt… hanem érzéki szeretkezés… - a fülembe susogta, amitől a bensőm újra vadul megremegett.
- Steph tudja, hogy itt vagy? Mármint LA-ben? – tartani akartam magam, ezért is kezdtem teljesen más irányba gondolkodni. Csakhogy a kezem mégis az ő kezeire fektettem, úgy álltunk összeölelkezve a szoba közepén.
- Részben… Beszéltem Steph-fel, kikötöttem, hogy előbb veled szeretnék beszélni erről az egészről. Majd utána avatom be őt, mire jutottunk. Belement, mert beszélt veled. Amúgy hogy is volt ez? Erre kíváncsi lennék? – lazított a karjain és lassan magával szembe fordított. Bevetette a legcsábítóbb pillantásait és mosolyát. Az ajkait néztem, egyszerűen nem bírtam másra gondolni, mint arra, hogy pár pillanattal ezelőtt azok az ajkak a testem különböző pontját hintették be finomabbnál finomabb csókokkal.
- Jó, majd elmondom. De hogyan és honnan tudtad meg a pletykákat? Hogy kerültél ide? – elszakítottam a tekintetem a szájától és inkább visszakérdeztem.
- Dean mutatta meg a képeket, aminek a telefonom lett az áldozata… Tényleg kell egy új telefon! Majd beszerzem azt is. Szóval a lényeg, hogy összekaptam magam és megcéloztuk a repteret… Steph-től megszereztem a címet és most itt vagyok. – galádul elmosolyodott s egyre közeledett felém. Kicsusszantam a karjai közül, persze utánam kapott. Nem ért el, s hogy biztosan ne tudjon elkapni, felugrottam az ágy tetejére. Csakhogy Rob nem adta fel ilyen könnyen.
- Itt van? – sikította valaki az ajtón túlról. Nagyon emlékeztetett Maddie hangjára, de ez a hang legalább két oktávval magasabb volt. Ezzel elterelte a figyelmem, amit Rob egyből kihasznált. Elkapta a lábam és hirtelen eltűnt alólam minden. Pár pillanattal később újra az ágyon feküdtem és Rob felém gördült. Gonoszkodó vigyorral a fejem felett lefogta a kezeim és megcsókolt. Vágyakozva csókoltam vissza. – Ezt nem hiszem el! Tényleg itt van! – kivágódó ajtó és az újabb ujjongás után már egészen biztos voltam, hogy Maddie átjött hozzánk.
- Kettőből kettő! – motyogtam bele Rob szájába.
- Ez nálatok valami hülye szokás? – morogta Rob a nyakamba. Nagy levegőt vett, majd kifújta. Le kellett higgadnia, így meg sem mozdultam. Egy utolsó nagy sóhaj után legördült rólam és elterült az ágyon. Kuncogva szedtem össze magam, és igyekeztem szórósan nézni Maddire, akit Cosmo és Demo is követett.
- Haver, nem is mondta, hogy a műsor is megy… - röhögött Demo.
- Ne is mond! Azt hittem, hogy a lökött tyúk pornót néz, de nem… - Cosmo színpadiasan magyarázott a haverjának, amit persze mindenki végignézett, hova is fut ki a beszélgetés. – Nem nézte, hanem forgatták… amilyen hangosak… Gyere, cimbora, igyunk egy erős feketét.
- Flóra, te gonosz nőszemély! Miért nem mondtad, hogy jön a férjed? De izgatott vagyok, annyi kérdésem van… Rob, úgy imádlak. – mint egy tizenéves csitri, úgy viselkedett Maddie. Tudtam, hogy oda van Robért, mint színészért, de álmomban sem gondoltam volna, hogy képes átmenni őrült rajongóba. – Csak legyetek nagyon boldogok! – fogalmam sincs, hogyan jutott el idáig, szegén Rob is csak kamillázott. Mostanra egymás mellett ültünk, s üveges tekintettel figyeltük az előttünk nagy lendülettel magyarázó nőt.
- Maddie, lassíts! Kávé nélkül nem bírjuk veled az iramot. – csitítottam Maddie-t, aki szó szerint lefagyott. Rob meg hálásan megszorította a combom, mert megint rajtam volt a keze.
- Akkor gyertek! Az enyém a legjobb kávé! – kacsintott ránk, és sietős léptekkel haladt előre.
- Gyere, tényleg az övé a legjobb kávé, amit ihatsz! – felkeltem az ágyról és miután egy rövidke sortot magamra kaptam Rob felé nyújtottam a kezem.
- Nem. Nem megyek sehova. – jelentette ki. Tüntetőleg még a karjait is keresztbe fonta maga előtt.
- Mi van? – néztem rá, mert ötletem sem volt, hogy mi a fene miatt nem akar kimenni.
- Még kérded? Ha kiteszem innen a lábam, akkor a barátnőd szét fog szedni. Nem megyek. – rázta meg a fejét, igyekeztem nem felröhögni, de nagyon nem ment.
- Na gyere! Majd én megvédelek! – csalogattam, majd bevetettem a csókjaim, hogy meggyőzzem.
- Ez nem tisztességes! Nem játszol sportszerűen. Itt húzod az agyam a csókjaiddal, ettől még inkább itt akarok maradni… - elkapott és az ölébe húzott.
- Azért menjünk ki, hogy mielőbb visszajöhessünk! – kacsintottam rá. Megértette, mire gondolok, s már fel is pattant. Megigazította a kissé felcsúszott pólóját, aztán összefűzte az ujjainkat és így sétáltunk ki a konyhába.
Egy-egy bögre kávét kaptunk, amint kiértünk. Rob nem akart elszakadni tőlem, így az ölébe húzott. A bögrék az asztalra kerültek, mert még forró volt a benne lévő kávé. Ennek köszönhetően a szabad kezeim Rob nyaka köré csavartam, míg Ő a combomra fektette a kezét.
- Bocs, tényleg, hogy úgy rátok törtünk… - kortyolt a poharába Maddie bűnbánóan.
- Nyugi, nincs semmi. – legyintettem rá, mert semmi értelme nem lett volna ezen veszekedni.
- Ezek szerint szent a béke köztetek? – Cosmo gyanakvóan nézett végig rajtunk.
- Már miért ne lenne? – kérdezett vissza Rob, mert éppen kávét kortyolgattam.
- Mert épp az a vezető hír mindenhol, hogy csalod a feleséged? – Cosmo harciasan ugrott a neki szegezett kérdésre.
- Mindenki tévedésbe van. Ez egy hülye pletyka. – megfeszült Rob tartása, ezért nyugtatóan cirógattam meg a nyakát, a tarkóját. – Olcsó és ocsmány húzás volt azoktól a hiénáktól…
Egyre nyomasztóbb kezdett lenni a hangulat, de Maddie ismét bevetette magát és kérdésáradatot zúdított Robra. Hagytam volna őket, hogy hadd beszéljék ki magukat, de Rob nem eresztett. Az öléből nem engedett, átkarolta a derekam és a vállára hajtottam a fejem. Olyan piszkosul jó érzés volt a karjaiban lenni és olyan természetes volt. Éreztem minden rezdülését, minden levegővételét, minden szívdobbanását. Vele együtt mosolyogtam, nevettem. Hálás voltam neki, hiszen újra boldog önmagam voltam. Nem akart megváltoztatni, nem akart befolyásolni. S rá kellett jönnöm, hogy ez, ami kettőn között kialakult több, mint puszta testiség, több, mint puszta barátság.
Szerelem? Nem hittem benne, hogy ez az lenne, ezért igyekeztem elhessegettem a gondolatot. De csak nem akart tágítani, s ott motoszkált a fejemben. Szerelem? Nem tudtam a választ, pedig egy egyszerű eldöntendő kérdés lett volna. Igen vagy nem. Mégsem tudtam választani. Szerettem, egyszer nagyon szerettem. Akkor szerelmes voltam, legalábbis mindezidáig azt hittem, hogy az az igazi nagy szerelem. S most itt voltam egy férfi oldalán, aki annyi mindent adott nekem. Én meg az érzéseimen sem vagyok képes kiigazodni. Holmi múltbéli tapasztalásra alapozva döntenék, de valahol érzem, hogy nem lenne helyes a választás. Rob alapjaiban eltér Francotól, s talán emiatt a szerelme is más lenne? Talán mégsem Franco volt a nekem rendelt nagy Ő? Szerelem?


„Mert mi a szerelem? Nemcsak általában, hanem esszenciájában?
Vágy, tomboló szükség és hiány, egy űr az ember testében, amit csak a másik tölthet be, nélküle üresen kong minden.”

(Laurell Kaye Hamilton)
~~~ xxx ~~~

„Az életben akad számos nagy, romantikus pillanat, amikért érdemes élni. Ám van egy kis gubanc, ezek a pillanatok elmúlnak és a sarkon előbb utóbb ott ólálkodik a kegyetlen, borotválatlan gazember: a valóság.”

(Így jártam anyátokkal c. film)

Flóra
Toronto, 2011.07.14.


Teljesen felspannolva lépkedtem a folyosón, vágytól pezsgő vérrel és egyre izgatottabban, közeledtem a szobánkhoz. Olyan hosszúnak és zsúfoltnak tűntek a hétköznapok, de végig Rob ígérete lebegett a szemem előtt, melyeket az elmúlt napok történései követtek.

Hétfő reggel szórakozottan lépkedtem az irodaház hatalmas bejárta felé. Mosolyogtam, mert még mindig a hétvége járt a fejemben, vagyis Rob és a villámlátogatása. Persze csak éppen hogy sort tudtunk keríteni arra a beszélgetésre, amiért valójában jött. Valami mindig elterelte a figyelmünk. Az édes csókok, melyek sosem fogytak el és mindig szeretkezést eredményeztek. Aztán csak sikerült dűlőre jutnunk. Rob szegény Steph nyakába varrta, hogy hétfőn első dolga legyen helyesbítést követelni, viszont a nyilatkozatot és interjút mindenki felejtse el egy huzamosabb időre. Rob lelkemre kötötte, hogy semmiféle kérdésre ne válaszoljak, és ha lehet, akkor kíséret nélkül se menjek sehova. A pár pillanatnyi komolyság után újra a szenvedély gyűrt minket maga alá.
Este azonban szinte kényszerítettek bennünket, hogy hagyjuk már végre el a szobát. Elmentünk közösen vacsizni, majd a klub helyett inkább egy futam felé vettük az irányt. Most mindenki csak megfigyelő volt, bár Tommy nagyon rá szeretett volna venni egy gyors menetre. De most mindennél többet jelentett, hogy Robbal együtt élvezhettem a bulit, a futamokat, majd pedig az éjszakát újra a szobánkba.
Természetesen nem sokat aludtunk, és vasárnap hajnalban búcsút kellett vennünk egymástól, mert Robnak vissza kellett érnie a forgatásra, ahol természetesen mit sem sejtettek a hétvégére beiktatott villámlátogatásról. Ráadásul Rob konokul tartotta azt az elhatározását, hogy maradjak a lakásban, ne kísérjem ki a reptérre. Mondhattam neki bármit, de ezt már eldöntötte s az elhatározásán semmiért sem változtatott volna. Cserébe viszont olyan búcsúcsókot lehelt az ajkaimra, hogy nem csak elengedni nem akartam, hanem legszívesebben visszacibáltam volna az ágyba.
- Gyere vissza Torontóba minél előbb, s olyat teszek veled… - a fülembe suttogta, hogy még bele is pirultam. S már most mentem volna vele.
- De el vagy gondolkozva! – a váratlan és közeli hangjától majdnem kiugrottam a bőrömből. Franco meg csak röhögött és nem tágított mellőlem.
- Erre meg miért volt szükség? Meg akarsz ölni? Arra van egyszerűbb megoldás is! – dünnyögtem, majd beállt kettőnk között a csend. S már majdnem fellélegeztem, mikor kiszálltunk a liftből és mindenki ment volna a maga dolgára, azonban Franco elkapta a kezem és maga felé fordított.
- Csak nem ballábbal keltél, Édesem? - a szemembe nézett és nem engedett, pedig el akartam magam szakítani tőle. – Nincs, aki törődjön veled? Tudod, hogy rám bármikor számíthatsz.
- Oh, micsoda önfeláldozás lenne tőled. De el kell, hogy keserítselek. Van, aki törődik velem, úgy ahogy te sosem… - lendületet vettem, s kiszakítottam magam a kezei közül.
Paprikás hangulatba kerültem, s már időm sem volt lehiggadni, mert Arthur az irodájába kéretett. Kíváncsian várta a fejleményeket, s megdöbbenve fogadta a beszámolókat. Aztán a hiba felismerése után a megoldásra kellett koncentrálnunk.
Három napig hadakoztunk, melyben Franco jelenléte volt a legnehezebb. Furcsa volt újra vele együtt dolgozni, mert minden olyan volt, mint régen. Ennyi idő után, még mindig össze szokott csapatként tudtunk együtt dolgozni, gondolkodni. Ez pedig abban a pillanatban fel sem tűnt. Hiszen kérés nélkül csinálta a feladatot, vagy épp befejezte a mondatom, a váratlan és kéretlen érintésekről nem beszélve. Tartottam magam, nem akartam engedni, ezért élből elutasítottam minden próbálkozását. Azonban a számtalan ebéd és vacsora meghívások kénytelen voltam elfogadni egyet-kettőt, főleg melyet Arthur is megerősített. A befolyásos férfi sosem titkolta előttem, mennyire támogatja a kapcsolatom a fiával. Minden kétséget kizáróan érdekes élmény volt újra közöttük lenni, kedélyes csevegésbe bonyolódni, mintha tudomást sem vennénk a múltról. Pedig újra ott éreztem magam, hiszen újra velük álltam munkakapcsolatban és nem pusztán egy-két napról volt szó. Hanem egy hosszabb távú együttműködésről.

Megráztam a fejem, mert nem akartam elrontani a hangulatom. Már csak pár lépés volt hátra, amit egyre nagyobb mosollyal tettem meg. Csakis és kizárólag a viszontlátás édes pillanata járt a fejemben. Meglepetést szerettem volna okozni, valami hasonlót, mint amilyet Ő is okozott nekem. Ennek szellemében választottam ki a járatom, remélve, hogy a sok bántóan kíváncsi szempár elől elmenekülhessek. Még sosem esett nehezemre kivárni a repülő út végét, és hogy megérkezhessek a szállodába. De végre megérkeztem, s már nyújtottam is a kezem, hogy bekopogjak.
A kopogást követően motoszkálás hallatszott és végül kinyílt az ajtó. Rob meglepetéstől megkövülve állt meg az ajtóban. A haja még mindig borzalmasan festett, egy sima póló és farmer volt rajta. Talán induláshoz készülődött, vagy talán éppen csak megérkezett, de egyik sem számított igazán, mert abban a pillanatban, mikor megláttam Őt, mindennél erősebben elöntött a vágy és a türelmetlenség. A kezemből a földre huppantak a csomagok, s a terheimtől megszabadulva vethettem magam a karjaiba. Az elszenvedett soktól Rob az első pillanatban még csak vissza sem csókolt, de aztán mintha észbe kapott volna. Erősen húzott magához, ahogy átölelt, nyelve határozottan táncoltatta meg a nyelvem, míg ott szinte az ajtóban álltunk.
Faltuk egymást, az ízletes ajkak még finomabbnak tűntek. Aztán felfedte magát a telhetetlenség. Egyre többet és többet akartunk. Érezni akartam Őt testközelből, nem holmi felesleges anyagokon keresztül. A kezem végigfutott az oldalán és a pólója alá csúsztattam a kezem. Legnagyobb sajnálatomra Rob nem követe a példám, Ő még mindig beérte annyival, hogy a derekamat ölelve csókol. Ez is pokolian jó érzés volt, azonban mégis tovább szerettem volna lépni. Erre való ösztönzésként a hasán jártak a kezeim, mikor Rob hirtelen megállított.
- Flóra, nem vagyok egyedül! – motyogta bele a számba. Hirtelen azt sem tudtam, mit gondoljak. - Nem vagyok egyedül! – visszhangzott a fejemben.
Egyből a legrosszabbra gondoltam, mert hát ilyen az emberi természet. Hajlamosak vagyunk minden ésszerű lehetőséget félredobni, azért, hogy egy elképzelésnek higgyünk. Rob szemében és arcán kerestem a választ, de a szemébe a csillogáson és az örömön kívül mást nem láthattam. Gyanakvón szakítottam el a tekintetem, hogy szembesüljek Rob vendégével. Rosszul érintett a még mindig a fülemben csengő szavai, hiszen vággyal telve érkeztem hozzá.
A szemeim kutatva járták körbe a szobát, de nem láttam semmi árulkodó jelet, míg nem a kanapéhoz ért a tekintetem. Döbbenettől lesújtva néztem abba az irányba. Az agyam szinte lezsibbadt a hirtelen megrohamozó kérdések sokaságától. A számtalan kérdés közül mégis a „Miért?” kezdetű volt most a legégbekiáltóbb.


„Vágytam én már sok mindenre. De rá kellett jönnöm, nincs annál erősebb vágy, mint amikor a másik közelségére vágyunk. Amikor úgy vágyunk a másik közelségére, hogy az nem lehet mellettünk, amikor vágyakozásunk kielégíthetetlen, vágyunk tárgya elérhetetlen. Ettől kezdve elindul az ördögi kör, a gyötrő láncreakció, amiből képtelenség kiszállni, hiszen az ösztön a mozgatórugója. Elindul a játék, az a kínzó játék, amit férfi és nő ösztönösen játszik egymással. A játék, amely során nem is a másik testét kívánod, hanem a lényét. Minden porcikáddal kívánod a látványát, ami talán messze van a tökéletestől, de számodra a mindent jelenti. Kívánod a hangját, aminek érzékelésére a körülötted zajló világban megáll az idő, és a te saját hangod is átváltozik. Idegen lesz, olyan, mintha nem is te volnál. Pedig ez a hang vagy csak te igazán. Mert minden, ami eddig volt, megszűnt létezni. Minden, ami eddig volt, a föld nyelte el. Minden, ami eddig szépnek tűnt, elveszítette szépségét. És értetlenül állsz ebben az idegen világban, mert egyszerűen nem találod a helyedet. Nélküle nem találod a helyedet. Mert a te helyed ott van, mellette.”

(Tomán Edina)


41. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

végre elkészült a folytatás.
Köszi a komikat!
Elena! Örülök, hogy sem Rob és sem én nem okoztunk csalódást. Köszönöm a szavaid! Már jön is a folytatás!
Ancsa! Köszönöm a komid! Néha a részlet nagyobb fejtörést okoz, mint az egész fejezet, de annak külön örülök, hogyha az érdeklődést fenn tudom tartani. Ígérem (előbb-utóbb) mindenki szándéka ki fog derülni.
Pixie! Hm... amennyire szimpi neked Sarah, ugyanannyira nem bírod Franco-t. Ez tök jó, mert nem lehet mindenkit szeretni. Tudod, egyre közeledünk azokhoz a részekhez...
Klau! Nagyon köszi, hogy olvastál és írtál. Nos jól látod, Franco harcol, mert valamit meg akar szerezni... jelen esetben Flórát.
Alice! Hálás köszi a komiért! Franco úgy látszik, hogy nem akarja és nem is fogadta meg a tanácsod, nem marad a fenekén.


Jó olvasást!
Kíváncsian várom a komikat!

Puszi,
ZoÉ


„- Csak tudni szeretnék a tényeket. Egyszerűen csak tudni. Ilyen az emberi természet. Ezért fedezünk fel dolgokat. Ezért repülünk a Holdra, ezért szállunk le a tengerek mélyébe, ezért akarjuk, hogy az Északi-tenger természetes gázai lássanak el bennünket oxigénnel, ne pedig az erdő fái, növényei. Örökösen kutatunk. Puszta kíváncsiságból. Kíváncsiság nélkül olyanok lennénk, mint a teknősbéka. Nagyon kényelmes életet él. Télen alszik, nyáron él. Nem érdekes, de nagyon békés.”

(Agatha Christie)
Flóra
Los Angeles, 2011.07.08.

A terveim elég hamar dugába dőltek, miszerint feltűnés nélkül próbálok eljutni egyik pontból a másikba. Ezzel akkor szembesültem, mikor a LAX-on próbáltam átjutni. Egyáltalán nem volt egyszerű feladat, mert nemcsak Rob rajongói, hanem a paparazzik is megnehezítették az előbbre jutásom. Kiabáltak, faggattak minden összefüggés nélkül vagdalták felém a különböző kérdéseiket, de arra nem gondoltak, hogy ebből a hangzavarból egyetlen mukkot sem értek. S talán nem is akartam megérteni, ugyanakkor jobb is volt így. Másrészt az agyam jelentős részét lekötötte az utolsó beszélgetésem Franco-val. Első pillanatban átverésnek és aljas húzásnak gondoltam tőle. S néhány pillanat erejéig tényleg kételkedtem a valós szándékaiban, és Torontóban történtekben is. De mikor az apja hívott, akkor valóságossá vált ez a valószerűtlen helyzet. Arthur hívásának hatására még az ütő is megállt bennem. Ilyen eddig még nem történt.
Miután egy darabban átvergődtem magam a reptéren, s kijutottam onnan egy biztonsági őr segített taxit szerezni és még a csomagom is elcipelte addig. A taxiban fellélegezhettem, bár még odáig is követtek. A reptérről az első utam az irodaházba vezetett. Szerencsére oda  nem tudtak követni ezek a hiénák. Most értettem meg csak igazán Rob ellenérzéseit a paparazzikkal kapcsolatban. A taxiban ülve, míg az egyes lámpáknál megállni kényszerültünk, megigazítottam a sminkem és a hajam, ezzel eltűntettem az utazás nyomait. A ruhámmal nem volt mit tenni, nem voltam éppen a tipikus kiskosztümös szerelésben, de jelen pillanatban ez hidegen hagyott. Válaszokat szerettem volna, minél előbb. Ez az egész kétes helyzet nem csak rám és a cégre, hanem Franco-ról is éppen olyan rossz fényt vetett.
A taxiból úgy pattantam ki az irodaház előtt, mintha agyúból lőttek volna ki. Többen megnéztek, megbámultak, ezzel bizonyították, hogy felismertek. Furcsa volt ezt beismerni magamnak, mert nem önmagam miatt ismertek fel, hanem azért, mert egy címkét viselek: Rob felesége vagyok a külvilág szemében. A hatalmas üvegajtó kitárult előttem, azonban néhány lépés után a biztonsági őrök feltartóztattak. Nem engedtek fel, s udvariasan megkértek, hogy fáradjak velük, és a kijelölt helyen kellett várakoznom egészen addig, míg Franco meg nem jelent.
- Szólnod kellett volna. – suttogta felém, miközben puszit nyomott az arcomra. A döbbenettől szóhoz sem jutottam. – Mikor kerültünk mi ennyire bizalmas viszonyba? – megütközve néztem rá, mire csak mosolygott. – Bocs, régi szokás.
- Nem értem, miért mondod ezt. Közöltem veled, hogy az első géppel jövök. – határozottan mondtam végig a mondanivalóm, s közben mélyen a szemébe néztem. – Bocs, a füstjeleket elfelejtettem.
- Örülök, hogy itt vagy. – felszedte a csomagom és a lift felé kezdett el terelni. – Hogy vetted rá a férjed, hogy elengedjen? Egyedül. – a lift előtt ácsorogtunk. Franco-ra néztem, s nem láttam mást, mint a töretlen mosolyát. Valamiért olyan érzéseket ébresztett bennem a jelen helyzet, mintha az elmúlt évek elmúlása meg sem történt volna, de szerencsére nem tudtam becsapni magam.
- Rob sokkal megértőbb, mint azt te gondolod. Nem kellett rávennem semmire, tisztában van vele, hogy ragaszkodom a munkámhoz. S tiszteletben tartja a döntéseim… - könnyed hangon magyaráztam Franco-nak, aki csak bólogatott és váratlanul visszakérdezett.
- Ezek szerint az éjszakai kalandjaidról is tud? – éllel telve szegezte nekem a kérdést, s még csak lehetőségem sem volt, hogy kikerüljem vagy otthagyjam, mert a lift még mindig felfele tartott.
- Igen, a legutóbbit nagyon is élvezte. – meggondoltam magam, s inkább feleltem a kérdésre. – De nem azért jöttem, hogy kivesézzük a magánéletem, amihez amúgy nincs semmi közöd. Elmondod pontosan, mi történt? – mivel nálam volt a labda, ezért úgy irányíthattam a beszélgetést, ahogy szerettem volna.
- Támadás történt. Vagy biztonsági rés, vagy belső munka. Talán időben észlelték, és nem történt adatlopás… - megfeszült a tartása, s a hangjában is ezt fedeztem fel. - De a többit majd az irodában… Itt az egész vezérkar… - olyan kifejezés ült az arcán, amit még én is ritkán láthattam.
- Még apád is? – végigfutott a gondolat a fejemben, s kezdtem sajnálni Franco-t. Bár nekem személy szerint semmi bajom nem volt az apjával és a keménykezű vezetéssel, de néha túlzásba vitte. S Franco a legjobbtól tanult, mind a magán és mind az üzleti életben. Azt jól megtanulta, hogy amit akar, azt hogyan érje.
- Mr. Arthur Drake volt az első, aki megjelent a nyakamon. – egyből a nyakkendőjéhez nyúlt és zavartan megigazította a csomót. Olyan volt ez a mozdulat, mintha tényleg az a francos anyag fojtogatná.
- Akkor tényleg nagy a baj… - ebben a pillanatban állt meg a lift a megfelelő emeleten. Ezzel abba maradt a beszélgetésünk.
Csendben léptünk ki a liftből. Franco vitte a csomagom, s előttem haladt. Ahogy meg tudtam ítélni a saját irodája felé tartott. Csakhogy a konferenciaterem kinyíló ajtaja megállásra késztetett bennünket.
- Flóra, örülök a viszontlátásnak. – Arthur rezzenéstelen arccal és egysíkú hanggal köszöntött engem. Felém lépett, míg a többiek szinte menekülve hagyták el a termet.
- Arthur, nekem a megtiszteltetés, hogy ismét találkozunk. Viszont jobban örültem volna, ha más körülmények hoznak össze bennünket. – a jóvágású férfi szája enyhén felfele görbült.
- A szívemből szóltál… - azzal az izgatói iroda fele indultunk el, ahova Franco némán követett bennünket. Az iroda szinte semmit sem változott, ugyanazok a nehéz bőr fotelek és kanapé, illetve a hatalmas íróasztal volt az iroda berendezése. Talán csak a laptop volt, és annak elhelyezése hatott rám az újdonság erejével.  – Foglalj helyet! – Arthur hellyel a hatalmas ülő alkalmatosságokon. Sötét és méltóságteljes bőrfotelbe ültem le. Feltűnt, hogy Arthur a kanapét választotta közel hozzám, azonban Franco az ablak előtt állt meg. – Elkészültek az előzetes jelentések… - egy vaskos dossziét kaptam, melyet a térdeimre tettem és egyből belelapoztam, míg Arthur tovább magyarázott nekem. – Frissíttettem a belépési engedélyed, elintéztettem a hozzáférésed… Ha bármire szükséged van, akkor szólj! De mielőbb a végére szeretnék járni ennek az ügynek!
Az iratokat magamhoz vetem és szinte fellélegeztem, mikor elhagyhattam az irodaházat. Franco megint velem tartott, azonban egyáltalán nem érdekelt. Az apja szavain rágódtam, amint kiértem az utcára egyből rágyújtottam.
- Nem vagy éhes? – Franco türelmesen várt. Beleszívtam a cigarettába, ezzel késleltettem a válaszom. - Gyere, elviszlek ebédelni. – elfogyott Franco türelme.
- Köszi, de nem vagyok éhes. Különben is mennem kell, már várnak rám… - elnyomtam a csikkem, majd taxit fogtam. Egy kis nyugalomra és ismerős környezetre volt szükségem, hogy mindent át tudjak gondolni.
Demo és Maddie örömmel fogadtak engem. Megöleltek és puszival köszöntöttek. Hiányoztam nekik, mert elég régen jártam erre. Imádtam ezt a házat, mert olyan ötletesen csinálták meg és annyi szép emléket idézett az ittlétem. Egyből tettetett bosszúsággal álltak neki faggatni, mikor akartam velük tudatni és miért a bulvárból tudják meg, hogy férjhez mentem. Ezen jót derültem, legfőképp azon, hogy úgy beszéltek Robról, mintha egy lenne közülünk. Franco-ról soha nem beszéltek így, sőt Demo még most is megjegyezte, hogy jól tettem, hogy túlléptem azon a gyökéren. – Tényleg ennyire rossz volt Franco? Miért nem vettem észre? – morfondíroztam el, ráadásul pont az utóbbi napokban hatására alapjaiban ingott meg a korábban sokszor hangoztatott állításom. Demo viccesen megjegyezte, mielőtt leléptek volna, hogy hamarosan csomagom érkezik, persze furán néztem rá, de Maddie megnyugtatott, hogy roppant módon örülni fogok neki. Így míg várakoztam addig az Arthurtól kapott dossziét tanulmányoztam, persze nem igazán tudtam rá figyelni, mert végig az piszkálta a csőröm, hogy mi lesz az a csomagban. Aztán mégis erőt vettem magamon és a jelentéseket kezdtem el böngészni. Aztán ahogy újabb és újabb oldalakkal végeztem felfedeztem egy furcsának tűnő jelenséget. Először csak véletlennek gondoltam, éppen úgy, ahogy másodszorra is. De mikor harmadszorra szúrt ugyanaz szemet, akkor már kifejezetten gyanúsnak találtam. Egy cetlivel megjelöltem, hogy mit és hol kell utána néznem a cég rendszerében, mikor lépteket hallottam.
Felpattantam a helyemről pont akkor, mikor kinyílt az ajtó. Nem gondolkoztam, csak futó lépésben a nyakába ugrottam. Úgy hiányzott nekem, s most itt volt. Annyi kérdésem lett volna, mikor, hogy és miért, de mégsem tudtam egyet sem kinyögni. Mindketten szorosan kapaszkodtunk a másikba.
- Virágszál, már megint mi a fenébe keveredtél? Egy újabb seggfej? – Cosmo a szemeit forgatta, s egyúttal meglepett a kérdéseivel.
- Cosmo. – egyáltalán nem tetszett, hogy seggfejnek titulálta Robot, ezért kénytelen voltam megcsapni a vállát.
- Rendeljük pizzát, és megbeszélünk mindent! – szerencsére nem vette fel a harcias cselekedetem, sőt nem is törődött vele, sokkal inkább a hasára gondolt. Rábólintottam, mert egészen eddig én sem ettem, Franco meghívását is visszautasítottam s kezdtem már megéhezni. Még észbe sem kaptam, mikor már a telefonon lógott és rendelte a pizzát.
- Hogy hogy jöttél? És egyedül? – kezdtünk bele a beszélgetésbe, közben meg elkezdtem a széthagyott papírokat összerakni.
- Demo-val van egy kis üzleti ügyem, emiatt indultam el LA-be, és Gemma amúgy sem tudott elkísérni… - Még sem tudta megvárni a pizza megérkezését. A kíváncsiság elhatalmasodott rajta és faggatózni kezdett. – Aztán láttam a híreket, eszméletlen minden veletek van tele… - megálltam mozdulat közben, és még a szemeim is fennakadtak.
- Milyen hírek? Minden velünk van tele? – kérdeztem vissza. – Ekkora port kavart volna a jelenlétem? Vagy mi történt? Rob? – hirtelen egy szorító érzés hatalmasodott el rajtam. – Remélem, nem történt vele semmi! Remélem, jól van!
- Flóra, láttam azokat a képeket… a magazint… Megcsalt. Csak mond el, ne védd tovább! – fogta meg a kezem Cosmo. – Ugye ezért? Ezért hagytad ott és menekültél el? – aggódott értem. – Mondj valamit, kérlek! Ne fojtsd el magadba, attól semmivel sem lesz jobb!
- Cosmo, ez nem az, amire gondolsz… - megálltam, hogy magyarázza el neki mindent, mert lassan összeálltak a fejemben a dolgok. Egy baromi nagy félreértés kerekedett a véletlenekből.
- Akkor mond el, mi ez? Várom a magyarázatot, és tudd, hogy bármiben támogatlak! – pár pillanatig csak néztük egymást. Hirtelen gondoltam egyet és megöleltem Cosmot.
- Nem csalt meg… Tudod, Rob színész és az egész nem volt más, mint egy jelenet… - magyaráztam neki lelkesen, mikor elengedtük egymást.
- Azt várod, hogy higgyem el… nah persze, ezért dugta le a nyelvét a csaj torkán… - bosszankodott magában és a hűtőhöz trappolt. Csak néhány palack innivaló volt benne. Cosmo lendületből vette az egyik üveget, mely ez által felrázódott. A következő pillanatban hangosan felnevettem, ahogy az üdítő teljesen beterítette Cosmo-t.
- Vedd le! – nevetéstől fuldokoltam. – Vedd le a pólód, kiöblítem, még mielőtt rád ragadna! Addig takaríts fel! – a póló végül nekem csapódva érkezett meg és a fürdőben eltűntem.
Kiöblítettem a pólót és kiraktam száradni. Még mindig mosolyogtam, ahogy Cosmo képét magam előtt láttam. Nagyon jól esett ez a nevetés és ez kicsike bosszú volt az élettől. Hangokat hallottam kintről, bíztam benne, hogy a pizzánk érkezett meg, mert már kifejezetten éhes voltam. Nem voltam elég óvatos, így a pulcsim is vizes lett, amit rögtön lekaptam magamról. Trikó volt alatta, mely szerencsére nem ázott át. Elgondolkozva hagytam el a fürdőt, mert eszembe jutott valami a jelentésekkel kapcsolatban, s mindenképp ki akartam kérni Cosmo véleményét.
- Cosmo… - csakhogy megkövültem és nem tudtam tovább folytatni a mondókám. Egy ismerős női alak állt velem szembe, akinek a tekintet a félmeztelen Cosmo és közöttem járt. – Stephanie… - nyögtem ki nagy nehezen.
- Flóra, beszélnünk kell! – céltudatos és határozott volt, mint mindig.
- Jó, ezek szerint ismeritek egymást. – támasztotta meg a pultot Cosmo. – Ne is foglalkozzatok velem, én itt sem vagyok! – emelte fel a kezeit az a lökött, persze ezt az egészet a kettőnk között lévő feszültség oldására csinálta.
- Ő Stephanie… Rob ügynöke. – erre egyből rám kapta a tekintetét Cosmo, csak megráztam a fejem, hogy most nem válaszolok a kérdéseire.
- Helló! – nyújtotta a kezét Cosmo Steph felé, aki ugyan elfogadta, de nem volt túlzottan elragadtatva.
- Steph, kérlek, foglalj helyet! – egymással szembe ültünk el, s hosszú másodpercekig csak néztük egymást. Egyikünk sem tudott megszólani.
- Flóra, ez nem megoldás. Ezt te is meg fogod bánni. Ha Rob tényleg megcsalt, akkor sem kellene csak bosszúból neked is megcsalnod. Meg fogd bánni, ebben biztos vagyok. Ne hagyd, hogy a megbántottságod vezessen! – dorgáló hangon magyarázott nekem. Teljesen meg volt győződve az igazáról.
- Steph, én nem csaltam meg senkit. – közbe kellett szólnom, bár nem sokat ért. Nem igazán tűnt úgy, hogy az ügynök hisz nekem.
- Pont időben érkeztem. – mintha felsóhajtott volna.
- Minden csak félreértés! – kezdett felmenni bennem a pumpa, hogy mindenki annyira tudja, mi történt.
- Akkor meg mond el, mi történt? Tudnom kell, hogy segíteni tudja! – idegesebb és kissé magasabb hangon szólalt meg Steph. – Szerinted én milyen helyzetben vagyok? A búlvárból kell értesülnöm arról, hogy Rob megcsalt és te meg összepakoltál és elhagytad. Reggel óta hívom Robot, de fel sem veszi azt az átkozott telefont. Hagytam egy csomó üzenetet, ráadásul még csak Dean-t sem érem el… Erre itt talállak téged ezzel a férfival… Ha mindez csak félreértés lenne, akkor te nem itt lennél, hanem Rob mellett…
- A francba! Rob nem csalt meg! – fakadtam ki, mert elegem volt már mindenből és késztetést éreztem, hogy igen is kiálljak Rob mellett. – Egy jelenetet vettek fel… vagyis próbálták el a jelenetet. Csakhogy Sarah nem érte be a csók imitálásával. – fintorral mondtam ki annak a szőkének a nevét. – Ő csókolta meg Robot… Tudom, mert Rob bevallotta… elmondta nekem… - Steph teljesen ledöbbent és csak tátogott. – Elmondta, mert rosszul érezte magát… De nem azért jöttem el, és nem azért nem vagyok Rob mellett, mert megharagudtam rá, hanem munka miatt.
- Munka? Milyen munka? – Cosmo, aki eddig hallgatott, most felkapta a fejét. – Ne! Ugye nem? – egyre mérgesebb lett, mert leesett neki a tantusz. – Az a mocskos szemétláda!
- Cosmo, ezt majd mi megbeszéljünk! Hagyd abba! – leállítottam még mielőtt valami olyasmit mond, amit Steph még jobban félre ért.
- Ez akkor sem tetszik nekem! – pufogott tovább Cosmo.
- Steph, de mi az, hogy nem lehet elérni őket? Mi van Robbal? – a torkomban dobogott a szívem, s újra azt a szorító érzést éreztem a mellkasomban. – Ugye nincs baj? Kérlek, mondj valamit!
- Nem tudok mit mondani. De ezt az egészet valahogy helyre kell tenni… Még nem tudom, hogyan oldjuk meg, de helyre kell hozni… - töprengett el Steph, hangosan gondolkozott. – Flóra semmit se mondj! Akárki érdeklődik, vagy ha követnek, senkinek ne mondj semmit! Mielőbb beszélnem kell Robbal!
Steph amint megtudta, amit szeretett volna, már hűlt helye volt. Csak pislogtam utána, mert amilyen hirtelen jött úgy távozott is. Közben a pizzánk is befutott és Cosmo-t is roppant módon foglalkoztatta, milyen munka miatt vagyok LA-ben. Majdnem megfulladt a betömött pizza falattól, mikor kiejtetem Franco nevét és belekezdtem a mesélésbe. Ennyi káromkodást még nem hallottam tőle egyhuzamban, mint amennyit most teli szájjal elmondott. De legalább most el tudtam mondani a felfedezésem Cosmo-nak, illetve a véleményét is kikérhettem. Nem szívesen, de segített végül. Mindketten egyre igazoltabbnak láttuk az eredeti elméletem. Tudtam, hogy hétfőn mindenképp beszélnem kell Arthur-ral.
Kicsit később befutottak Demo-ék. Velük is leültünk dumálni, amolyan kivel mi történt mióta nem láttuk egymást. Maddie persze folyamatosan Rob-ról faggatott, s részleteket követelt a férjemről. Fel sem tűnt, milyen lelkesedéssel mesélek Robról. Jó kedvünk kerekedett, így egy görbe este mellett döntöttünk. Péntek volt, lassan elérkezett a hétvége és a lazítás ideje. Cosmo és Demo úgyis bulizni indultunk volna, miután lerendezték a kettőjük üzletét. Így még a srácok tárgyaltak, addig Maddie-vel kicsíptük magunkat. Zuhany és smink után csak az öltözködés maradt, csakhogy tanácstalanul álltam Maddie szekrénye előtt. Tulajdonképp nagyon is rám fért ez az este, hogy kicsit kiszakadjak ebből az egész kaotikus helyzetből. Egyrészt Rob és a pletykaáradattal kellett szembenéznem, másrészt Franco-val és a céges ügyeivel. Végül Maddie egy testhez simuló mélykék ruhával lepett meg. Nagyon tetszett a szabása és a színe is, így gondolkozás nélkül elfogadtam.
Majdnem egy órával később mindannyian elkészültünk. Bulizni akartunk, inni és szórakozni, éppen ezért taxit fogtunk. Elsőként vacsorázni mentünk Demoék kedvenc helyére. A finom falatok és a jó borok után indult igazán az este. Az egyik belvárosi szórakozóhelyen kötöttünk ki, ahova a többi barátunkat is hívtuk. A bejárat fele sétáltunk, személy szerint Cosmo ölelte a derekam, mikor vad villogás vakított el bennünket. Még szerencse, hogy Cosmo fogott és ugyanakkor bele tudtam kapaszkodni. Megrohamoztak bennünket a paparazzik. Faggattak és vádaskodtak, közben pedig kismillió képet lőttek. A közjáték után, a klub belsejében egyből valami erősebb italt kértünk ki. A dübörgő zene, a lecsúszó italok megtették a hatásukat. Táncoltunk és szórakoztunk, tényleg jól éreztük magunkat, s felszabadultan élveztem a barátaink társaságát.
Fogalmam sincs, mikor és hogyan értünk haza. Kavargó fejjel tartottam a konyhába, eszméletlenül szomjasnak éreztem magam. Már majdnem elértem a hűtőt, mikor az ajtó felől dörömbölést hallatszott. Bár az ajtót verték, mégis úgy éreztem, mintha valaki a fejemet ütné. Az biztos, hogy a múlt éjszaka többet ittunk, mint kellett volna. A halántékomat masszírozva lépkedtem az ajtóhoz, hogy mielőbb kinyissam. Hirtelen nyitottam ki az ajtót.
- Te? Hogy kerülsz ide? – nyögtem ki…


„Embert emberhez kapcsol barátság, hála, szeretet, szerelem, szenvedély, érdek, gyűlölet, kíváncsiság, bosszúvágy, tunyaság, a nehézkedés törvénye, közöny. Vagy: ezek szerelmesek, ezek barátok, ezek unják egymást, ezek még tisztelik egymást. De akad e lehetőségeken kívül számtalan olyan kapcsolat még férfi és nő között, melyek menthetetlenül összekötik őket, s nem lehet névvel nevezni, nincs oka, miért vannak hát együtt, holott, szemmel láthatóan és minden jel szerint, kézzel-lábbal rugaszkodnának el egymástól, ha tehetnék. Van valamilyen ultraviolett-skálája is az emberek között az érintkezésnek, vannak emberi állapotok, melyeknek a nyelv szegénysége, tunyasága nem adott még elnevezést. Férfi és nő viszonyát általában leöntjük azzal a generálszóval, hogy szerelem. De van más is férfi és nő között, mint szerelem és barátság.”

(Márai Sándor)


Arthur Drake