Novella 3.15 - Szerencse kegyeltje - The End

15.

Beteljesületlen álmok

Robert...

Egy újabb hosszú napon voltunk túl. Befejeződött az aznapi forgatási program, és újabb tizenkét órás munkanapot tudtam a hátam mögött. Ez már csak így megy a sorozatoknál. Lelassult mozdulatokkal hámoztam le magamról a ruháim, s egyetlen kupacban landoltak a hideg kövön. Beléptem a zuhanyzóba, megnyitottam a vizet, azonban elfogyott minden erőm. Így aztán a kőnek támasztottam az alkarom, s a kezemre hajtottam a fejem. Egyszerűen hagytam, hogy a víz rám zuhogjon, hadd mossa el az egész napom.

Nevetségesnek éreztem magam. Rendíthetetlenül próbálkoztam, újabb és újabb forgatásokat vállaltam, mindegyiktől a nagy áttörést reméltem. Lemondtam mindenről és mindenkiről, hogy még véletlenül se álljon semmi se az utamba. Igazi A-kategóriás színész szerettem volna lenni, csakhogy ez valahogy sosem jött össze. Megmaradtam amolyan tipikus mellékszereplőnek vagy sorozatszínésznek. Bugyuta barát, rendes szomszédfiú vagy éppen magával megbékélő meleg srác voltam.

- Szia, Mackó! – két finom tenyér csúszott végig a csípőmön, és a hasamon állapodtak meg. Az érintést rögtön finom puszik következtek a hátamon, a vállamon.

- Szia, Blair! – elmosolyodtam, mert kicsi kezei újra útra indultak. Legbelül csalódott voltam, hiszen Blair is sikeresebb volt a maga területén. Egy neves séf mellett volt helyettes.

- Milyen volt a napod? – puszikkal kedveskedett, míg a víz lágyan zuhogott ránk. Átbújt a karom alatt és csókra nyújtotta a száját.

- Rohadt hosszú. – húztam el a szám.

- Akkor jól fog esni egy finom pezsgő, de csak szeretkezés után. – huncut fény csillant abba a gyönyörű szempárban, és már meg is nedvesítette az ajkait, melyek az enyémeket keresték.

Nem akartam csalódást okozni és a szeretkezésben végre nem éreztem magam csődtömegnek. Ebben jó voltam. A karjaimba emeltem a karcsú testét, és a csempének nyomtam a hátát. Vadul csókoltuk egymást, az izmos lábak a csípőm köré. Erősen kapaszkodott belém, míg mélyre engedett magába. Egyszerre nyögtünk fel, ahogy egyesültünk. Vágyakozó sóhajok közepette egyre hevesebben mozdultunk. Kéjes hangok, melyeket hallattunk visszahangoztak, és még jobban izgattak. Blair teste megfeszült, éppen úgy, ahogy az enyém is, az élvezet okozta bizsergés végigvágtatott a testünkön, míg végül megkaparintottuk a fenséges élvezetet.

- Finom. – ízleltem meg immár az ágyban heverészve a pezsgőztünk. – Honnan van? – kortyoltam bele a pohárba. Az egyik legnagyobb márka volt, és csak úgy ok nélkül hozhatta Blair.

- Jaj, Mackó ne gondolj semmi rosszra! – bújt közelebb a bestia. Élvezettel néztem végig meztelen testén, főleg ahogy közeledett felém. – Vian-tól kaptam, mert ma öt éve nyitotta az éttermet. Ajándék volt. – édesen csücsörített, s egyből meg kellett csókolnom. Finom és hosszú szerelmes csók után tétován rágcsálta a szája szélét. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit. – Rob, szóval tényleg áll még az utazás? – csillogó szemekkel várta a választ.

- Blair... – sóhajtottam fel, mert hirtelen nem tudtam felelni. Szerettem őt, csakhogy néhány döntésemre egy cseppet sem voltam büszke. Talán némi félelem is volt bennem, hogyha ezekről Blair tudomást szerez, akkor csalódni fog bennem.

- Jól van, szóval nem. Akkor mégsem megyünk Londonba. – húzta el a száját Blair. – Rohadt feleslegesen harcoltam ki a szabadságot. – kissé duzzogva kelt volna ki az ágyból.

- Édes, ne csináld ezt! – nyúltam utána.

- Akkor mond el, miért? Elhittem neked, hogy végre megismerhetem a családod, a szüleid. Igent mondtam, de mégsem tudok semmit róluk. Talán szégyellsz engem, vagy mi van?

- Ilyen még csak eszedbe se jusson! Blair, szeretlek, ezért kértem meg a kezed.

- Akkor miért nem mehetünk? – bújt vissza mellém szerelmem.

- Tudod, az utóbbi időben nem olyan a kapcsolatom a szüleimmel, mint azelőtt. Imádtam őket, és bármire képesek voltak ők is értem. Támogattak mindvégig, még akkor is, mikor előálltam azzal az őrült ötlettel, hogy színész leszek.

- De miért, mi történt? Mi állt közétek? – aggódva várta a válaszom. Azt hittem, hogy ennél jobb alkalmat nem találok.

- Olyan döntéseket hoztam, ami kicsapta a szüleimnél a biztosítékot. Sosem bocsátották meg nekem, hogy elhagytam Olíviát. – Blair megfeszült mellettem, sosem szerette, ha felemlegettem. – Nem is igazán miatta, hanem Marissa miatt.

Mikor Olívia bejelentette, hogy terhes szó szerint sokkot kaptam. Egyszerűen nem akartam elhinni. Talán éppen ez mondatta velem azokat a szavakat. Meggondolatlanul buktak ki belőlem, ami végül odáig vezetett, hogy Olíviával összevesztünk. Soha életemben senkivel nem beszéltem még így, után megbántam a szavaim. A véleményemen viszont akkor sem szándékoztam változtatni. Forgatásban voltunk, szerződéseim voltak – persze azóta már tudom, hogy egyik sem érte meg az áldozatot – nem akartam Londonba sem visszamenni.

Az álmatlan éjszakát követően Kristen még szülinapozni hívott át magukhoz, amihez ismételten semmi kedvem nem volt, sőt Lív sem volt hajlandó szóba állni velem. Ben is hisztizett, a szokottnál jóval nyűgösebb volt. Bár a lehető legrosszabb ötlet volt, hogy elmentünk Kris-ékhez, talán valamibe kapaszkodtam, hogy megoldódik minden magától. Csakhogy nem így lett. Eszméletlen nagyot veszekedtünk. Olívia sértetten elviharzott. Azt hittem, ezzel minden megoldódott.

Hónapokkal később vettem rá magam, hogy hazamenjek. Féltem az úttól, a fogadtatástól, hiszen azóta egyikünk sem kereste a másikat. A külön töltött időszak alatt lehiggadtam és átgondoltam az életem, viszont akkor tényleg úgy éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok kész az apaszerepre. Elsőként a szüleim látogattam, de már ott is nem várt akadályokba ütköztem.

- Csalódtam benned fiam! – morgott apa folyamatosan. – Egyáltalán nem így neveltünk. Az anyád szíve kis híján megszakadt, mikor megtudta, hogy a saját gyereked nem akarod.

- Értsetek már meg engem is! – mondhattam vagy érvelhettem bármivel, senkit nem hatott meg.

- Ő az én lányom, ezt sosem tagadtam. Csak akkor még nem akartam lehorgonyozni. – lágyan cirógattam Blair-t, aki csendben hallgatott. Többek között azért is szerettem bele, mert mindig tudta, mikor mire van szükségem. Ha kellett, akkor velem együtt tombolt. Ha padlón voltam, akkor összekanalazott. Ha pedig arra volt szükségem, hogy valaki meghallgasson, Ő megtette. – Ott voltam a kórházban, mikor született. Láttam, mikor olyan picike volt. Vissza-visszajártam, de aztán az évek múlásával rájöttem, sosem tehetem jóvá az akkori döntésem. Soha nem lehetek Marissa igazi apja úgy, ahogy megérdemelné. Aztán emiatt és a bűntudatom miatt döntöttem úgy, hogy egyre ritkábban látogatom őket. Általában a születésnapján szoktam meglátogatni.

- Ezt még sosem mondtad el nekem. – emelte fel a fejét kedvesem.

- Féltem tőle, hogy megváltozik rólam a véleményed. Nem mintha nem lenne rá okod.

- Talán nem a legjobb döntéseket hoztad, azonban emiatt nem változik a véleményem. Meg voltál róla győződve, hogy helyesen cselekszel, legalábbis a te szemszögedből.

- Ez így van! – szúrtam közbe.

- Másrészt, ha nem így teszel, soha nem találkoztunk volna. Soha nem öntesz le azzal a vödör kávéval. Soha nem hívtál volna meg kávézni, majd vacsizni. Soha nem kérted volna meg a kezem.

- Szereltek, Blair! – susogtam el a vallomásom néhány szerelmes csók közepette. – Ha már úgyis szabadságot vettél ki, akkor menjünk. Utazzunk!

- Szeretlek! – ujjongott gyermeki lelkesedéssel szerelmem.

- Holnap reggel megnézzük a járatokat, és a forgatás befejezése után lehet, hogy még el tudunk csípni egy normális időben.

- Te Rob, miért pont most akartál utazni?

- Most lesz Marissa születésnapja. – vallottam színt, ha már egyszer itt tartottunk.

- Akkor ajándékot is kellene vinned a lányodnak.

- Már megtettem, küldettem ajándékot, mert nem voltam benne biztos, hogy megyek.

- El kellene menned, nemcsak magad, de a lányod miatt is...

***

Olívia…

- A menyasszonya... – nyögtem ki nagy nehezen, mire megfagyott a levegő. Nem bírtam őket nézni, egyszerűen nem ment. Még mindig fájt látnom őt. Természetesen igyekeztem minél jobban talpra állni, de egy igaznak hitt szerelemből nagyon nehéz kigyógyulni. Szerettem őt, s ráadásul megajándékozott a csodaszép kislányommal is. Könny szökött a szemembe, így inkább elfordultam, hogy senki se lásson. - Hozok még üdítőt! - igyekeztem normalizálni a hangom.

- Segítsek? – fordult felém Josh. Kedveskedni szeretett volna, de most egyedül akartam lenni.

- Köszönöm, de nem szükséges. Élvezd a társaságot, beszélgessetek! – egy apró mosolyt próbáltam küldeni felé, majd gyors léptekkel a konyha fele siettem.

A pultba kapaszkodtam, mert úgy éreztem, hogy kicsúszik a talaj a lábaim alól. Azok az árulkodó könnycseppek is utat találtak maguknak. Gyorsan a kézfejemmel lesöpörtem őket, mert már annyiszor megfogadtam, egyetlen könnycseppet nem fogok miatta hullatni. De hiába volt meg az elhatározás, ha a szívem elrejtett zugában még mindig szerettem. Bosszúsan fújtattam egyet, aztán a hűtőhöz léptem. Elővettem a gyümölcslevet és a tálcán várakozó poharakba öntöttem. Éppen kifogyott a dobozt, amit a mosogató alatti szemetesbe dobtam. A hátam mögül érkező hangtól pedig összerezzentem.

- Gyönyörű vagy. – egy halk sóhajtással értek fel a szavai. Először lefagytam, majd a következő pillanatban megpördültem a tengelyem körül.

- Rob... – ejtettem ki a nevét, és képtelen voltam nem a szemeibe nézni. Még ennyi év után is elképedve néztem a kékségbe.

- Marissa csodaszép, nagyon jó munkát végeztél. Bámulatos anya vagy!

- Ne hízelegj, mert nem áll jól! – vettem oda, amivel egy pillanat alatt billentettem ki a nyugalmából.

- Miért kell ellenségeskednek? – kapott utánam, erősen tartott és alig néhány centi választott el minket egymástól. – Itt vagyok, eljöttem.

- Olívia. – lépett be Josh, és megtorpant, ahogy megpillantott bennünket. Mi azon nyomban szétrebbentünk. – Segítek az üdítőkkel!

- Köszönöm, megtennéd, hogy bevinnéd a tálcát. Aztán viszem a tortát! – kedvesen és roppant zavarban magyaráztam Josh-nak, aki mosolyogva teljesítette a kérésiem.

- Szóval ez a bájgúnár színesíti meg az éjszakáid? – morogta Rob, de pechjére meghallottam.

- Ehhez aztán neked semmi közöd! – vágtam vissza egyből.

- Mi már soha ne tudunk normálisan beszélni egymással? – sóhajtotta keserűen.

- Nem tudom, mit vársz tőlem. Kettőnk közül inkább nekem lenne jogom ezt kérdezni.

- Megbántam, számtalanszor megbántam, hogy akkor úgy döntöttem. Elveszítettelek téged, a lányom és még a családom is ellem fordult. Szerinted nekem könnyű volt? Csak mert szerettem volna az álmom beteljesíteni. – megtorpantam, hiszen erről semmit sem tudtam. Soha nem beszélt nekem arról Rob, mit érzett vagy a viharos szakításunk után sem beszéltünk. Mikor felbukkant akkor egy-két órát eltöltött Marissa-val kettesben, majd ahogy jött, úgy távozott. Később pedig már csak egy-egy születésnapkor láttuk viszont. Soha nem kérdeztem Claire-t a fiáról, de Ő sem akart róla beszélni.

- Rob, erről nem tudtam. Semmit sem tudtam. – suttogtam neki.

- Valahogy gondoltam. – Rob hátra hajtotta a fejét, ahogy a pultnak támaszkodott és a plafont bámulta. – Tudom, hogy rossz apa voltam, vagyok. Most már mindent másképpen látok. Másképp is csinálnék egy csomó dolgot. De ezt már elcsesztem, és nem is tudom, rendbe hozni.

- Nem vagy rossz apa, csak gyakorlatlan. Bevallom, örülök, hogy rájöttél a hibáidra. De nem csinálnék semmit sem másképp. –erre Rob hirtelen kapta rám a tekintetét. Hitetlenkedve nézett rám. Nem értette, miről beszélek. – Ne nézz rám így! Mert a döntéseinknek köszönhetjük azt, hogy Marissa itt van. Van egy csodaszép lányunk, s ő mindig összeköt bennünket, még akkor is ha mi már nem tudunk egymásnak megbocsátani is, vagy ha csak nehezen tudjuk rendezni a viszonyunk.

- Csak csodálni tudlak! – Rob váratlanul mozdult, s a karjaiba zárt. Átölelt, az erős kajaiba újra otthon éreztem magam, s pont emiatt nem ellenkeztem. – Bocsáss meg nekem! Mindenért, és most leteszem a nagy esküt, hogy innentől kezdve minden más lesz!

- Rob, régen megbocsátottam, mert egy részem még mindig szeret. – motyogtam a mellkasának. – De kérlek, ne tégy felelőtlen ígéreteket! Kérlek, ennél jobba ne törj össze! - Lassan kibontakoztam a karjai közül, mert bár jól esett ott lenni, már nem tartoztam oda. Letöröltem a könnyeim, közben Rob is rendezte a gondolatait.

- Jobb lesz, ha kimegyünk! Már biztosan várják a tortát. – a finom süteménnyel a kezemben tértem vissza a vidám társasághoz. – Boldog Születésnapot, Kicsim! – mosolyogtam őszintén, de az agyamban ott motoszkáltak még Rob szavai.

Letettem a tortát, Marissa megbűvölten nézte a gyertyákat. Mi pedig várakozón álltuk körbe. Vigyorgó kislány végignézett rajtunk, tekintete először engem, majd az apját találta meg. Rob a menyasszonyát ölelte, s most először tudtam úgy rájuk nézni, hogy semmiféle kellemetlen érzés nem jött el. Ezen a mai napon végérvényesen lezártam magamban a múltam. Azt hiszem, mindig erre a beszélgetésre lett volna szükségem.

Hibáztam én is, nem egyszer, megbántam, viszont semmit sem csinálnék másképp. Hiszen így egyre többet tapasztaltam, és valóban éltem. Évek múltán, ha visszatekintek, akkor is elmondhatom, hogy teljes meggyőződéssel cselekedtem. Aztán a szemem Josh-ra siklott, aki édes mosolyt küldött felém és kacsintott. – Itt az ideje, hogy újra életre keljek!

Vége

Részlet Novella 3.15 - Szerencse kegyeltje (The End)

Nevetségesnek éreztem magam. Rendíthetetlenül próbálkoztam, újabb és újabb forgatásokat vállaltam, mindegyiktől a nagy áttörést reméltem. Lemondtam mindenről és mindenkiről, hogy még véletlenül se álljon semmi se az utamba. Igazi A-kategóriás színész szerettem volna lenni, csakhogy ez valahogy sosem jött össze. Megmaradtam amolyan tipikus mellékszereplőnek vagy sorozatszínésznek. Bugyuta barát, rendes szomszédfiú vagy éppen magával megbékélő meleg srác voltam.

- Szia, Mackó! – két finom tenyér csúszott végig a csípőmön, és a hasamon állapodtak meg. Az érintést rögtön finom puszik következtek a hátamon, a vállamon.

- Szia, Blair! – elmosolyodtam, mert kicsi kezei újra útra indultak. Legbelül csalódott voltam, hiszen Blair is sikeresebb volt a maga területén. Egy neves séf mellett volt helyettes.

- Milyen volt a napod? – puszikkal kedveskedett, míg a víz lágyan zuhogott ránk. Átbújt a karom alatt és csókra nyújtotta a száját.

- Rohadt hosszú. – húztam el a szám.

- Akkor jól fog esni egy finom pezsgő, de csak szeretkezés után. – huncut fény csillant abba a gyönyörű szempárban, és már meg is nedvesítette az ajkait, melyek az enyémeket keresték.

Novella 3.14 - Szerencse kegyeltje

Sziasztok,

meghoztam hát a folytatás. Bízom benne, hogy sokakat sikerül meglepnem ezzel a fordulattal. Tényleg örülnék, ha némi visszajelzés is érkezne (Finally-s oldalon is!!!).
Ezen kívül már csak egyetlen egy rész lesz és befejeződik ez a novella is. És hogy mi jön utána...... az még hadd legyen az én titkom.

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

14.

Ha egyszer megtetted

Olívia…

Elhangzott a legnehezebb és legsúlyosabb szavakat tartalmazó mondat. S a kéklő szemek már tényleg csak rám figyeltek. A pillantásaitól egyre inkább nehezemre esett megszólalni. Mégis tudtam, nem húzhatom tovább az időt, ennél jobb alkalmat keresve sem találtam volna. Nagyot nyeltem, s távoli suttogásként távoztak a megformált szavak. Fel sem fogtam, hogy megtettem, színt vallottam. Aztán csak álltam és vártam. Torkomban dobogott a szívem, végre kimondtam, de egy cseppet sem könnyebbültem meg, sőt a múló pillanatok egyre feszültebbekké tettek. Baljós csend állt be kettőnk között. Rob egyenesen rám meredt, s lassan fal fehérré vált. Zavartan rázta meg a fejét, mintha egy álomból akarna feleszmélni, de mivel nem egy álomban volt, így hasztalannak bizonyult minden.

- Biztos? – emelte fel a fejét, rám meredt. S pillantásaitól egyszeriben zavarba éreztem magam.

- Igen, teljesen. – bólintottam a szavaim mellé. Lassan elmosolyodott, és a karjaiba zárt.

- Anya, anya! – törte meg a csendet a csilingelő hang. Lágyan suttogott és megcirógatta az arcom. – Ébren vagy? – Elmosolyodtam, de legbelül a könnyeim patakokban folytak. Megint ugyanazt álmodtam, szinte már nem létezett olyan éjszaka, amelyen nem jött volna elő ez az álom. Tudtam, miért van ez. Ezt akartam, hogy történjen, de ez mindössze csak álom volt.

- Marissa, drágaságom, miért keltél fel ilyen korán? – csúsztam kicsit feljebb, s a takarót is felemeltem, hogy még könnyebben mellém bújhasson. Hosszú szőke haja, szív alakú arca és vékony alkatát tőlem örökölte. Kisbabaként viszont majdnem olyan volt, mint Ben. Azonban a hatalmas és roppant kifejező szemeit az apjának köszönheti.

- Ma van a szülinapom. – büszkén húzta ki magát. Aztán rám nézett, a szívem összeszorult a tekintetétől. Előre tudtam, mit fog kérdezni. – Ugye, apa is itt lesz? Eljön?

- Remélem. – simogattam meg a fejecskéjét, a gyönyörű hosszú loknijait. – Nagyon ajánlom neki! – sóhajtottam, s legbelül elmormoltam egy könnyed könyörgést. Marissa-ra gondoltam, aki egészen biztosan összetörik, megharagszik, ha az apja nem jelenik meg.

- Ez nem ér! – csattant fel Ben az ajtófélfának dőlve. – Engem megint kihagytok!

- Nem, dehogy! Gyere, kicsim! – csalogattam a nyúlánk alkatú fiút. Ben pedig vigyorogva ugrott bele az ágyba, s gondoskodott róla, hogy megkönnyebbülten nevetgéljünk tovább. Nekik köszönhetően tovább tudtam lépni a nyomasztó álmomon, mely lassan, évek óta állandóan visszatér az életembe.

Csendben figyeltem a két gyereket, és olyan büszkeség töltötte el a lelkem. Sok hasonlóság volt Ben és Marissa között, de olykor pont ugyanannyi különbség is. Minden alkalommal, mikor rájuk néztem, sosem bántam meg a döntésem. S ennek köszönhetően végre megnyugvásra lelt a lelkem. Meggondolatlan fiatal felnőttként felelőtlenül hozott döntésem sosem tudtam volna jóvá tenni, de enyhíthettem a bűntudatomon. Nem akartam erre gondolni, mert fájt az emlékezés. Így inkább indulót fújtam.

- Gyerünk, itt a reggeli ideje! Ki mit szeretne enni? – másztunk ki az ágyból. Persze a két gyerek sokkal gyorsabb volt.

- Palacsintát! – vigyorgott Ben. Nem is Ő lett volna, ha nem ezt mondja.

- Csokis golyókat! – Marissa is egyből a kedvencét kérte.

Míg kicsoszogtam a konyhába és előpakoltam a reggelit. A csokis golyók és tej került elő legelőször, ahogy Ben meglátta egyből kapott is a doboz után. Ügyesen öntött a húgának és a saját tányérjába is, majd nekem már csak tejjel kellett felöntenem az egészet.

- Képzeld anya, már csak egyetlen meccs van! Ha ott győzünk, miénk lesz a kupa! – lelkendezett Ben két ropogtatás között. Imádott minden sportot és a labdajátékokhoz kifejezetten jó érzéke volt. Bár mindig is hatalmas mozgásigénnyel rendelkezett, így egyáltalán nem meglepő, hogy ennyire odavan a fociért.

- Ugye, én is mehetek? – Marissa kérlelően nézett fel a tányérjából.

- Hát persze, kincsem! Mindenki megy, és együtt szurkolunk Ben-nek, hogy ügyes legyen!

- Flóra és Camilla is? Meg Carol néni? – sorolt végig mindenkit a tündérem.

- Igen, mindenki. – mosolyogtam, míg magamnak némi friss zöldséget mostam meg és szeleteltem.

Kulcszörgésre lettem figyelmes, s a záródó ajtó hangjára. Felkaptam a fejem, mert kissé korán volt még, legalábbis ez futott végig az agyamon. Csakhogy, mikor az órára pillantottam, akkor döbbentem meg igazán.

- Már ennyi az idő? – nyögtem fel meglepetten.

- Bizony, Kiscsillag. – vigyorogva lépett be Jack az ajtón.

- Apa! Ugye ma is focizunk? – támadt először Ben. Jack egyből lepacsizott a fiával és a felragyogó szemeiben láttam az apai büszkeséget.

- Még szép, hiszen a csatárnak mindig formában kell lennie!

- Jack bácsi... Jack bácsi... – huncutul vigyorgott Marissa. Addig sündörgött Jack körül, míg meg nem röptette a levegőben, amit kacagva fogadott. Hiába volt már nagy az ilyesmihez, mégis mindig rá tudta venne erre. A csillapodó nevetés után puszit nyomott Jack arcára. – Képzeld, a mami vett nekem hercegnős ruhát!

- Bajban lett volna a mami, ha nem így tesz. Egy hercegnőnek egy hercegnős ruha jár, de várjunk csak. – játszotta el az elgondolkozót. – Miért is?

- Mert ma van a szülinapom, Jack bácsi!

- Hát persze! – puszilta meg a tündérkét. – De most nyomás öltözni, mert elkésünk! Siess! – Jack letette Marissa-t, aki egyből rohanni kezdett.

- Lassabban, Édesem! – szóltam utána, de meg sem hallotta.

- Hogy vagy, Kiscsillag? – ölelt meg Jack. Készségesen bújtam az erős karok közé.

- Megvagyok. Ez a legboldogabb nap, de mégsem tudom szomorúság nélkül nézni magunkat.

- Inkább csak a boldogságra koncentrálj! Marissa a legfontosabb. Amúgy is, nem hihetetlen, egy újabb év telt el?

- De igen! Nagyon is. Tegnap még a karomban tartottam. Egy picike csecsemő volt, most meg egy gyönyörű kislány.

- Nekem mondod? Hiszen Ben is nemrég még a hülyeségeken törte a fejét, most meg nézz rá! A lányok is akkorát nőttek.

- Tüneményesek. – kezdtem el pakolászni, míg Jack-et kávéval kínáltam.

- Jaj, már megint ezt a nyúleledelt rágod? Nem hiszem el, hogy nem mondtál le erről a baromságról.

- Legalább halkabban beszélj! Ez nem az. Igen is formában kell maradnom. Már nem vagyok olyan, mint régen. Azért itt-ott meglátszik, hogy szültem.

- Ti lökött nők! Carol is ugyanezt mondja és csinálja. – forgatat a szemeit Jack.

Mosolyogva sétáltam a gyerekek után, míg Jack telefonált egyet. Ben már majdnem készen volt, még az edzőcuccát halmozta be a táskájába, viszont Marissa az öltözködés helyett inkább elkezdett játszani. Gyorsan felöltöztettem és összepakoltam a tündéres hátizsákját, amiben néhány játékhoz ragaszkodott. Jack már kissé türelmetlen volt, de egy szót sem szólt, hanem egy puszit nyomott az arcomra. Marissa a kezét nyújtotta, míg Ben csak lazán sétált előttük. Először visszasétáltak a szomszédba, ahol Flóra és Camilla is csatlakozott a társasághoz. Elindultak az óvodába, az iskolába.

Imádtam itt lakni, mert a két ház egymás mellett volt. Megcsináltuk, hogy közös legyen a kert, így a gyerekek is nagyobb területen őrjönghettek. Nekem is meglett a saját életem, ahogy Jack-nek és Carol-nak is. Mondjuk a szerelmi életem egykor nagyon félre siklott, amit aztán soha többé nem tudtam helyrehozni. Próbálkoztam, hiszen mindenkinek kell egy igazi társ, azonban nagyon úgy tűnt, hogy a sajátom megtaláltam, de el is vesztettem. Nem akartam magam sajnáltatni, sőt utáltam az ilyen pillanatokat. Aztán észbe kaptam és készülődni kezdtem. Össze kellett pakolnom, eltakarítani a reggeli maradványait. Befejezni az ajándékok csomagolását. Egy jó fél órával később Carol csatlakozott hozzám, s ketten jó kis beszélgetés közepette álltunk neki feldíszíteni a házat.

- Hogy viseled? – utalt Carol az Ő hiányára.

- Neked nem tudok hazudni. Hiányzik, pokolian. Nem volt mellettem, nem támogatott és nem segített. Elfordult tőlem, tőlünk... – összeszorult a torkom.

- Rob, beszélnünk kell! – nagyot nyeltem. – Van valami, amit el kell mondanom.

- Miért érzem, hogy ebből jó nem fogok kijönni. – húzta el a száját, egy kellemetlen grimaszt vágott. Míg nagy levegőt vettem és végre volt elég bátorságom, hogy megszólaljak.

- Terhes vagyok. – kimondtam, csakhogy egyáltalán nem azt a reakciót kaptam, amit vártam.

- A rohad életbe! – csattant fel mérgesen. – A francba, hát mégsem szedted, azokat az átkozott tablettákat. – mintha egy vödör hidegvizet öntöttek volna a nyakamba. Hitetlenkedve álltam Robbal szembe, aki egyáltalán nem az a férfi volt, akibe én beleszerettem.

- De te sem védekeztél, ha jól emlékszem. Még csak a kezed ügyébe sem került egy átkozott gumi! – a hirtelen felfortyanó düh adott elég erőt, hogy feleseljek vele.

- Most mit vársz tőlem? Mit csináljak? – tárta szét a kezeit. – Vegyelek el?

- Egyáltalán nem ezt mondtam, még csak nem is utaltam rá.

- Egy gyerek? – szántotta végig a haját, mindkét kezével. – Ennél rosszabbkor nem is jöhetett volna. Most, mikor fut a szekér. Nem adhatok fel mindent.

- Nem ezt kértem, nem ezt mondtam. – immár kibuggyant az első könnycseppem. – Ezek után már csak annyit szeretnék tudni, akarsz-e a kisbabám apja lenni?

- Persze, de ez akkor sem a legjobb pillanat. Tényleg akarod?

- Te meg vagy veszve! Még csak meg se forduljon a fejedbe. Nem vetetem el. – most már jobban folytak a könnyeim. Aztán akaratlanul bukott ki belőlem a vallomás. – Egyszer már megtettem, de soha többé nem követem el ezt a hibát.

- Mi van? – döbbent le Rob. Elkapta a karom, s erősen tartott. – Mégis mikor?

- Az anyukám halála előtt nem sokkal. – vallottam be, ami már régóta a szívem nyomta. – Egy átbulizott éjszaka nem várt következménye volt.

- Ezt nem hiszem el! Nem is ismerlek! Legalább egy vadidegen volt?

- Mit számít már ki volt! Fiatal voltam, zaklatott és a szerencse is elpártolt tőlem.

- Nekem igen is számít. Ha egyszer megtetted... – harapta el a mondat végét. – Mindeddig titkoltad, ezek után, hogy bízzak meg benned?

- Soha nem akartam kizárni, soha nem tiltottam el a lányától. – sóhajtottam kissé keserűen. – Mindig megvolt a lehetősége, de arról nem tehetek, hogy nem élt vele... Saját magának köszönheti, hogy amolyan hétvégi apuka lett belőle. Bár az sem, mert az igazi csoda, ha havonta felbukkan.

- Sajnálom, mert tényleg bíztam benne, hogy rendbe jönnek a dolgaitok.

- Talán az elején még én is.

A konyhában kávéztunk, mikor megszólalt a csengő. Egy futár volt, aki egy nagyobb méretű dobozt adott át nekem. Fizetve volt, csak egyetlen aláírást kellett adnom. Tanácstalanul forgattam a dobozt, mert semmit sem lehetett belőle kivenni, mit rejt. S ekkor még visszafordult a futár.

- Ezt majdnem elfelejtettem. Ez hozzá tartozik! – nyújtott át nekem egy borítékot.

- Köszönöm. – átvettem majd immár a fehér borítékra meredtem. A futár már régen elhajtott, mikor még mindig az ajtóban ácsorogtam. Rosszat sejtettem, mert egyetlen dologra bírtam gondolni.

- Lív, mi történt? – lépett mellém Carol.

- Futár volt, ezt hozta. – Carol átvette tőlem a dobozt. – Akkor legalább a borítékot nyisd ki!

Tétován fordítottam meg és egyetlen név volt rajta. „Marissa” Felismertem a kézírást, és egyre inkább tudtam ez mit jelent. Sürgetve téptem fel a borítékot. Át futottam a sorokat, és szinte kiesett a kezemből a papírlap. Fortyogtam a dühtől, a telefonom után nyúltam egy cseppet sem számított az időeltolódás vagy, hogy éppen zavarom. Bár tulajdonképpen nem is tudtam, hogy merre jár a világban. – Ezt nem csinálhatod velünk büntetlenül! – morogtam, míg előkerestem a számát.

- Rob! Ezt nem teheted! – köszönés nélkül szóltam bele a telefonban. Megfeledkeztem minden illemről olyan ideges voltam.

- Helló, Blair vagyok! Mindjárt adom! – szólalt bele a telefonba egy ismeretlen női hang. Egy percre vesztettem a lendületemből. – Rob! – kiáltotta el a csaj.

- Mi van cica? – hallottam meg Rob alkoholtól fátyolos hangját, sőt még a elcsattanó csókot is hallottam. Felfordult a gyomrom. – Valami nő kiabál... – adta át a telefont az a liba.

- Jó, gyors leszek... –vette át a készüléket a férfi. – Cica fel ne öltözz, inkább hozd a pezsgőt! – újabb csók hallatszott, és nagyon kicsin múlott, hogy elő adjam a gyomrom csekély tartalmát.

- Rob, a francba itt vagyok! Mindent hallok!

- Olívia, mit akarsz? – sóhajtott egyet és kelletlenül beszélt a készülékbe.

- Azt, hogy eleget tegyél az ígéretednek, amit a lányodnak tettél! Azt ígérted, hogy itt leszel a születésnapján. Hol a fészkes fenében vagy? Mi olyan rohadt fontos, hogy ne tudd otthagyni néhány órára?

- Befejezted? Békén lehet hagyni! Forgattunk egész eddig lóg a belem a sok munkától. Küldtem ajándékot. Mit akarsz még, ketté nem tudok szakadni!

- Nem az ajándékod kell, soha nem is kellett semmi. Csak az, hogy néha napján legalább a lányod előtt normális apa legyél. – a könnyek erősen szúrták a szemeim, de nem engedtem nekik. – Vagy az a lotyó nem enged?

- Nem lotyó, hanem a menyasszonyom. – ahogy kimondta egy éles kést szúrt a szívembe. Tudtam mindig is, hogy nem vagyok normális, hiszen valahol a lelkem legmélyén reménykedtem. Talán egyszer majd képesek leszünk a múlton túllépni és kibékülni. Azonban az évek múlásával inkább csak rosszabbodott a helyzet. Olyannyira, hogy végül saját magam tettem tönkre a kapcsolataim, mármint minden próbálkozásom egy másik férfi oldalán.

- Nem is értem, mit vártam tőled! – csattantam fel és lenyomtam a telefont. Kár volt beszélnem vele, mert ettől még rosszabbul éreztem magam, mint előtt. Ettől kezdve teljesen el volt rontva a hangulatom. Természetesen Carol-on kívül senki nem tudott, nem láthatott rajtam semmit.

Órák múlva egy gyönyörű hercegnő szülinapját kezdtük el ünnepelni. A meghívott gyerekekkel együtt rohangáltak a mieink kint a kertbe. Míg a szülök egy-egy üdítő társaságában beszélgettek. Éppen Maya anyukájával, Karin-nal beszélgettem, mikor újabb és váratlan vendégek érkeztek.

- Boldog szülinapot! – mosolyodott el a gyönyörű kismama, míg a nagyra nőtt pocakját simogatta. A párja pedig szorosan követte és egy hatalmas plüssmacit cipelt óriási piros masnival átkötve.

- Sziasztok! – léptem hozzájuk, és csodálkozva néztem végig rajtuk.

- Ne is kérdezd, nem engedett az elhatározásából. – két puszival üdvözölt Garrett. – Ezt hova tehetem?

- Nagyon örülök nektek! Ez hatalmas! Igazán nem kellett volna! – ámuldoztam, mert baromi édes volt a maci, amit Marissa imádni fog. Azonban most a barátaival való játék sokkal jobban lekötötte. – A nappaliba, kérlek!

- Kristen, csoda szép vagy! Gyere, ülj le és ne ácsorogj!

- Jól vagyok, és ki nem hagyhattam a keresztlányom buliját! Garrett is megpróbált lebeszélni, de tényleg jól vagyok. Még van pár hét a szülésig. A picike még nem szeretne kibújni.

- Olyan hihetetlen, nem? – mosolyogva néztem, amint Kris a kezét a pocakjára fekteti. Rugdosott a babája, s minden alkalommal akaratlanul vigyorogni kezdett a kismama.

- Nagyon. Nem is gondoltam rá, hogy ennyire élvezni fogom. Jó mondjuk, már itt volt az ideje. Már mindketten szerettünk volna babát, szóval pont jókor jön.

- Hogy tetszik nektek London? Ezek szerint maradtok még egy jó darabig?

- Már megszoktuk, nekem könnyebb volt. Garrett kevésbé díjazta. De azt belátta, hogy Los Angeles-ben nem tudtunk volna megmaradni. Nyugodt körülményeket szerettünk volna magunk köré. Végülis nekem a forgatókönyvírás miatt teljesen mindegy hol vagyok. Mostanában úgysem szeretnék forgatni. Garrett meg élvezi a rendezést.

- Szerencsések vagytok.

- Lív, ne aggódj, te is megtalálod a megfelelő pasit! Pont ezért is hívtam el egy ismerőst. Oh, már itt is van. – pont ebben a pillanatban tűnt fel Garrett, aki lelkesen magyarázott valakinek.

- Olív hadd mutassam be Josh-t. Egy nagyon kedves barátunk.

- Örvendek, Olívia! – nyújtotta kezét a férfi, amit egy picikét zavartan fogadtam el.

- Helló, Josh! – volt valami abban a mosolyban, ami egyszerre bűvölt el. Barátságos kisugárzása csak még vonzóbbá tette a nagyon jóképű férfit.

Kris és Garrett csendben bújt össze, finoman hallgatózott, míg mi beszélgetésbe elegyedtünk. Meglepett Josh őszintesége és nyíltsága. Persze mindez egyértelműen pozitív oldalra billentette a mérleget.

- Apa! Apa! – hallottam meg Marissa hangját. Mindent eldobott a keze ügyéből, és Rob felé kezdett el futni. – Eljöttél!

- Szia, Marissa! – tökéletes lett volna az összkép. A felszabadult és jóvágású férfibe most, mikor ránéztem újra beleszerettem volna. De az egészet egy nagy képtelenségnek éreztem, minket már csak egyetlen dolog kötött össze. Marissa. A tekintetem tovább tévedt, s mellettük ott álldogált egy ismeretlen nő.

- Ki az a nő Robbal? – végül Kristen merte kimondani a kérdést, amitől más félt.

- A menyasszonya... – nyögtem ki nagy nehezen, mire megfagyott a levegő.

***

Friss???

Sziasztok,

még megvagyok és élek. Tudom, hogy kicsit rendszertelen a frissítés és kicsit kevesebb időm is van, de a lelkesedésem és az írás iránti szenvedélyem még mindig megvan. Bár ennek ellenére csak félve merem feltenni a kérdést: várjátok a Szerencse Kegyeltje folytatását?

Ha van rá igény, akkor belehúzok, hogy mielőbb legyen folytatás!

Puszi,
ZoÉ

Részlet Novella 3.14 - Szerencse Kegyeltje

Sziasztok,

hoztam egy kisebb részletet a folytatásból. Utolsó előtti fejezet!!!Nagyon kíváncsi lennék, mi a véleményetek a törivel kapcsolatban, szóval örülnék neki, ha komiznátok. A Finally-s oldalon sem jönnek a komik. Lécci írjatok!

Puszi,
ZoÉ

A torkomban dobogott a szívem. Végre kimondtam, de egy cseppet sem könnyebbültem meg, sőt a múló pillanatok egyre feszültebbekké tettek. Baljós csend állt be kettőnk között. Rob egyenesen rám meredt, s lassan fal fehérré vált. Zavartan rázta meg a fejét, mintha egy álomból akarna feleszmélni, de mivel nem egy álomban volt, így hasztalannak bizonyult minden.

- Biztos? – emelte fel a fejét, rám meredt. S pillantásaitól egyszeriben zavarba éreztem magam.

- Igen, teljesen. – bólintottam a szavaim mellé. Lassan elmosolyodott, és a karjaiba zárt.

- Anya, anya! – törte meg a csendet a csilingelő hang. Lágyan suttogott és megcirógatta az arcom. – Ébren vagy?

- Marissa, drágaságom, miért keltél fel ilyen korán? – csúsztam kicsit feljebb, s a takarót is felemeltem, hogy még könnyebben mellém bújhasson.

- Ma van a szülinapom. – büszkén húzta ki magát. Aztán rám nézett, a szívem összeszorult a tekintetétől. Előre tudtam, mit fog kérdezni. – Ugye, apa is itt lesz? Eljön?

- Remélem. – simogattam meg a fejecskéjét, a gyönyörű hosszú loknijait. – Nagyon ajánlom neki!

Novella 3.13 - Szerencse kegyeltje

Sziasztok,

meghoztam a folytatást és már csak 2 rész van hátra. Aztán zárul Rob és Olívia története.
Szeretnék mindenkit nyomatékosan megkérni, hogy komizzon.

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

13.

A sors váratlan fordulata

Olívia…

- Nem! Annyit megérdemeltem volna, hogy legalább visszahívj! Azt hittem, hogy szeretsz, de már egyre kevésbé vagyok biztos ebben... sőt vagy abban, hogy egyáltalán szerettél-e... - Tátott szájjal álltam egyhelyben. Még Rob kirohanása teljesen leforrázva ért. Úgy éreztem, hogy a kést jó mélyen belém mártja és minden egyes szavával még jobban meg is forgatja azt. A rajtam eluralkodó sokk volt az, ami meggátolt a válaszadásban. Majd a következő pillanatban pedig átsuhant a fejemen, hogyan fog reagálni, ha elmondom a jövetelem valódi okát.

Hirtelen a hátam mögött felsorakozó napokra gondoltam. Hiszen, eddig úgy éreztem, boldog vagyok. Boldog voltam, hogy megtaláltam Robot. Bár nem volt könnyű ez az egymásra találásunk. Úgy éreztem, hogy visszahozta az életembe a vidámságot és a jókedvet, hiszen a szerelmével felélesztette a szívem. Azonban el kellett válnunk egymástól. Az eszem felfogta az okokat, de a szívem az elején nem akart belenyugodni. Titkon reméltem, hogy megkérdezi vagy felveti a témát és vele tarthatok. Mindössze az utolsó közös éjszaka adott némi vigaszt, mert a szenvedélytől túlfűtött éjszaka bizonyította, Robnak is éppen olyan nehéz az elválás.

Aztán a napok lassan követték egymást. Jóval nehezebben ment volna az idő, ha folyamatosan azon rágódtam volna, hogy Rob miért nincs mellettem vagy én mellette. Az első jó pár nagy rettentő volt, de nem hagyhattam el magam. Ott volt nekem Ben, aki ugyanúgy számított rám, aki a világot jelentette nekem.

Persze igyekeztük Robbal tartani a kapcsolatot, de nem volt sem egyszerű, sem ugyanolyan. Egyre nehezebb volt elviselni a távolságot. Rob tett egy kísérletet, hazarepült. Csakhogy minden összeesküdött ellenünk, és hiába volt mellettem nem maradt egymásra időnk. Hisz olyan rövidek voltak a napok. Természetesen Rob megsértődve köszönt el tőlem, pedig egyáltalán nem így akartam tőle elköszönni.

Aztán nyeltem egy nagyot és próbáltam túlélni a Rob nélküli napokat. Mégpedig úgy, hogy a klubbal kapcsolatban egyre több munkát vállaltam. Egy új életritmust alakítottam ki magam körül, csakhogy így egyre nehezebb volt megfelelnem mindenkinek. Jack egyre többször morgott, hogy lassítsak. Nem akartam, hiszen elememben éreztem magam. Talán túlságosan is, míg ennek az ellenkezőjét nem tapasztaltam. Megijedtem, aztán csak ezután következett az igazi sokk. Ez után valahogy félelmet éreztem, akárhányszor Robbal beszéltem, mert teljesen meg fog változni minden.

Egyik este Jack beállított a klubba és közölte, hogy felvett mellém egy asszisztenst. Csak kamilláztam, mert puszta tények elé állított és még csak ellenkezni sem volt időm. Jeremy nagyon szimpatikus volt. Ez kétségtelen. Komoly, megbízható, precíz munkát végzett, akármivel bíztam meg. Talán túlságosan is helyes volt, hogy tényleg igaz legyen. De minden egyes újabb nappal, melyet egymás mellett, munkával töltöttünk el még csak egy kósza hibát sem véltem felfedezni.

Egyik este sokáig dolgoztunk, már rendesen elfáradtam, azonban még be szerettem volna fejezni a rendelés összeállítását. Egyre idegesebb voltam, hiszen semmi sem akart passzolni és közel álltam a robbanás határához.

- Lív, gyerünk, add ezt oda! Majd én befejezem! – lépett mellém Jeremy, s megkísérelte a lecsukni a laptopom.

- Jeremy, csak hogy tudd, az életeddel játszol! – morogtam, és szúrósan próbáltam ránézni.

- Jaj, Lív! – kapott a szívéhez s eljátszotta a halálát. Mosolyra húztam a szám, mert felvidított. Így Rob hívását jókedvűen tudtam fogadni. Jeremy azonban akcióba lendült, s megfosztott a laptopomtól, mégpedig úgy, hogy felkapott és egy másik székre ültetett. Természetesen nem hagytam ezt tiltakozás nélkül. Ugyanakkor majdnem tönkretette mindazt, amit eddig fáradságos munkával megcsináltam.

- Rob, szeretlek! Most mennem kell! Később hívlak! – szerelmem húzta a rövidebbet, mert le kellett tennem. Ezzel a húzásommal pedig kivívtam Jeremy rosszallását is.

- Olívia, de kegyetlen vagy szerény Robbal! – szúrósan nézett rám.

- Ha nem lépsz magánakcióba, akkor mindez nem történik meg. – morogtam vele, mert tényleg csak a csodával határos módon sikerült megmentenem az eddigi munkát. Végül kiderült, hogy Jeremy a saját neméhez vonzódik, ráadásul Rob nagy kedvence volt.

Egyre jobban szédültem, forgott velem a világ. Haza akartam menni, venni egy fürdőt és enni valami finomat. Megölelgetni Ben-t, megszeretgetni. Már a táskámba pakolásztam, újra zengni kezdett a telefonom. Kris hívott, megint. Függőben maradt közöttünk egy beszélgetés. Mindenáron meg akart győzni, hogy utazzam. Jól hangzott a dolog, azonban rettentően féltem is ettől az utazástól. A lelkem legmélyén pedig tudtam, ez elkerülhetetlen, sőt minél előbb túl leszek rajta, annál jobb lesz. Próbáltam felkészíteni magam, hogy fogom megoldani a dolgot. Végül Kris addig győzködött, hogy rábólintottam.

Fáradtan estem haza. Minden erőmmel azon voltam, hogy csendbe osonjak be. A gyomrom hatalmasat bukfencezett, így egyetlen falatot sem tudtam letuszkolni a torkomon. Zuhanyozni mentem helyette, de mire az ágyamba értem, addigra egy pici gömböcöt találtam. Ben bevackolta magát a takaróm alá.

- Mami, úgy hiányoztál. – fúrta magát még közelebb.

- Kicsikém, neked már régen aludnod kellene. – simogattam meg a buksiját.

- De nem tudtam. Rosszat álmodtam.

- Nem lesz semmi baj, most már itt vagyok. – öleltem át, közben a hátát simogattam. – Nem lesz semmi baj. – ismételgettem, de nem is Ben-nek, inkább saját magamnak.

Nehezen aludtam és még azt a keveset is rosszul aludtam. Hiába későn értem haza, mégis kora reggel felébredtem. Nem húzhattam tovább az időt, muszáj volt néhány dolgot összepakolni, ha már rábólintottam az utazásra. Azonban egyetlen dologgal nem számoltam. Ben zokogva könyörgött, hogy vigyem magammal. Mindent bevetett, és a szívem szakadt meg a könnyes kis szemeitől. Tudtam, hogy neki is hiányzik Rob, régen látta.

S így kerültünk ide, most pedig földbe gyökerezett lábakkal álltam és csak pislogtam, míg Rob elviharzó alakját figyeltem. A szavak egyszerűen nem bírták elhagyni a szám, erősen koncentráltam, hogy a könnyeim se csorduljanak ki. Ben szorosan hozzám bújt, megijedt Rob megemelt hangjától.

- Mi lenne, ha felmennénk a szobádba? – javasolta Kris, amire csak bólintani tudam.

- Menjünk. – megfogtam Ben kezét és úgy indultunk felfele. A liftben csendben ácsorogtunk, fel sem fogtam, hogy még be se mutatkoztam a többieknek. De most valahogy nem bírtam másra gondolni, csak Rob-ra. Éppen ezért ügyetlenkedve nyitottam ki az ajtót, amint ez megtörtént Ben előre szaladt, s nekiállt felfedezni a szobát. Felmászott mindenre és össze-vissza ugrált, élvezte az új teret. Míg én a kanapéig jutottam, s ott magamba roskadva ültem le. Hatalmas terhet éreztem a vállaimon, melyek lassan összenyomtak. Hiszen hallgatásba burkolóztam eddig. Senkinek sem árultam el a titkom, ami lassan fel akart emészteni.

- Lív! – szólított meg Krsi. – Bemutatom a barátaim, jó? – aggódva nézett rám, igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, de nagyon nehezen ment. Ash, Robin, Nikki, Paul, Jack és Becks, Kellan és Sharmin sorakozott fel, hogy kezet rázzunk és üdvözöljük egymást. Vidám társaságnak tűnt, hiszen olyan sokszínűnek tűnt a személyiségük. Egy picit jobb kedvre derítettek, mikor Ash vállalkozott, hogy megnézi Robot. Tudom, nekem kellett volna utána mennem, de képtelen lettem volna rá.

Egy jó negyed órával később Ash magával csalta Robot, aki már jóval higgadtabbnak tűnt, de a szemében szomorúság csillogott. Erőltetetten elhúzta a száját és üdvözölte a barátait, akik addig ügyeskedtek, hogy végül egymás mellett kötöttünk ki. Még az volt a szerencse, hogy sokan voltunk, és Ben is az ölembe fészkelte magát.

- Olívia... – suttogta felém Rob. Valamit akart mondani, de nem találta a megfelelő szavakat.

- Majd később beszélünk, ha ketten leszünk... – ütöttem el a témát, ezzel is önmagamnak akartam időt szerezni. Azonban egyre jobban rettegtem, túl valós volt a fenyegetés, hogy mindent elveszítek. Életem sötét foltját sehogy sem tudom elfelejteni, s most pedig még kísértett is. Fiatal és meggondolatlan voltam, ezzel próbáltam magam vigasztalni, azonban ezek mégsem mentenek fel a tetteim alól. Sok hibát követtem el, közülük a legsúlyosabbat sehogy sem tudom már jóvá tenni. Csak vezekelni tudok, bár nem mintha ez számítana. Hiába változtam meg, hiába változott meg az életem. Ha most minden egy pillanat alatt képes a romokba dőlni. Nem magamra gondoltam, hanem Robot féltettem s attól féltem a leginkább, hogy megutál, meggyűlöl, ha elmondom neki, amit szeretnék. Csak remélhetem, hogy nem ez fog történni. Azonban egyre biztosabb, el kell mesélnem neki mindent. Egyszer biztosan, de nem ma este. Még nincs itt a megfelelő pillanat.

***

Kristen…

Valami nem volt kerek ebben az egész dologban. Nem tudtam mi. Nem tudtam, csak egyszerűen éreztem. Miután elbúcsúztunk Lívtől és Robtól a hotelnél, azóta csak ez járt a fejemben. A megoldáson gondolkodtam, hogyan jöhetnék rá az igazságra. Mert bármibe lefogadtam volna, hogy a háttérben van valami. Abban teljesen biztos voltam, hogy hűtlenség, megcsalás nem játszik. Egyiküknél sem. - De akkor mi történt? Mi a baj forrása? - Azt be kell látni, hogy Rob féltékeny típus. Ha nincs konkurenciája, akkor gyárt magának. Ráadásul rohadtul nem bírja, ha nem rá figyelnek, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy Ő szeretné. Talán egy icipicit megértem Robot, piszkálta a férfiúi büszkeségét, hogy a szerelmének nem feltétlenül Ő az első. – De a francba is, ezt miért nem képesek értelmesen megbeszélni? Ehelyett az a marha rátámad Lívre. Aztán egész este meg nézhettük, hogyan próbálják elviselni a másikat. – csaptam egyet a kormányra. – Még az a szerencse, hogy Olívia nem osztotta ki azt az ökröt, bár lehet, hogy az kellett volna. Helyette csendben, túlságosan is csendben volt. Mi történt vele? - Leparkoltam a ház előtt, eddig fel sem tűnt, hogy követtek. Bár azon már meg sem lepődtem, hogy a fotósok kattintgatni kezdtek. Csak azt nem értettem, ebben az egészben mi olyan nagy szenzáció? A pasim lakására megyek, és?

Üres volt az egész ház, ami nem igazán tetszett, de így legalább kicsit gondolkodtam. Halványan emlékeztem, Garrett említett valami melót, amin részt kell vennie. S míg hazaér, addig valamivel el kellett ütnöm az időt, mert lassan kezdett megőrjíteni, hogy nem jövök rá a probléma nyitjára Robbal és Olíviával kapcsolatban.

Limitált konyhai tudásomat előhalászva próbáltam némi ehető kaját készíteni. Aztán villámcsapásként ért a felfedezés, amiért képzeletben jól homlokon csaptam magam. - Hogy lehetek ennyire hülye? - Kérdeztem magamtól, azonban a következő pillanatban már a nyakamra finom csókokat kaptam. Az ötletem okozta örömre nem sok időt hagyott Garrett. Szembe fordított magával és gondolkodás nélkül felültetett a pultra. Lábaim automatikusan tekertem a csípője köré, ezzel is még közelebb húzva magamhoz. Szenvedélyes csókok közepette szabadítottuk meg egymást a feleslegessé vált ruhadaraboktól.

Egymást hajszoltuk, míg a testünk egyre jobban felhevült. A vágy cikázva járta végig minden porcikám, s egyre inkább azt éreztem, hogy szétfeszíti a testem. Szerelmem nevét sikítottam, cseppet sem fogtam vissza magam, s így kicsit elviselhetőbbé vált a túláradó élvezet. Hangosan adtam a világ tudtára, mennyire boldog vagyok. Garrett kéjes nyögései csak még jobban felizgattak. A vágy uralta együttlétünket, amit egy cseppet sem bántam, sőt különleges volt. Hiszen puszta üdvözölő csókokból jutottunk el a paradicsomi gyönyörig. Hevesek és szenvedélyesek voltunk, mégsem pusztán szexről szólt az együttlét. Szeretkezés volt a javából, olyan, amiben még nem volt részem senki mással. Garrett felnyalábolt a pultról, s finom csókokat váltva sétált velem a hálóba. S ott folytattuk a szeretkezést, ahol a konyhába abba hagytuk. Egymást ölelve, simogatva élveztük az egész éjszakát.

Képtelen voltam elaludni. Az agyam ezerrel kattogott, csakhogy rájöttem egyedül nem fogok boldogulni, kell egy bűntárs. Erre egyetlen név ugrott be. Ashley. Tudtam, hogy ébredés után ez lesz az első dolgom, amit el kell intéznem. Mindezek után tudtam csak nyugodtan lehunyni a szemem, és Garrett-hez bújva elaludni.

Nagyon korán, mikor kipattantak a szemeim, de képtelen voltam tovább várni. Óvatosan kibújtam az ágyból, persze utána még jó pár percet adtam magamnak, hogy csorgassam a nyálam az elterülő, meztelen férfitest látványa felett. Aztán hagytam szerelmem pihenni. Igyekeztem minél csendesebben megoldani a zuhanyzást, ami nagyon rám fért, aztán felöltöztem. A kávét már türelmetlenül vártam, hogy elkészüljön. A bögrémmel, a cigimmel és a telefonommal vonultam ki a kertbe. – Vajon mi volt Robékkal? Kibékültek? Mi a fenét csináltak az éjszaka? – lassan kortyoltam el a kávém, és szívtam el a hozzá járó cigim. Érezem, ahogy a kávé minden cseppje kifejti jótékony hatását. S így kicsit gyorsabban telt az idő, mikor végre már emberi idő lett, s hívhattam Asht, aki meglepődött, de roppant módon díjazta az ötletem.

***

Robert…

Mocorgásra ébredtem fel, aminek egy aprócska test volt a forrása. Felkönyököltem, s nem bírtam betelni a látvánnyal. Nem lett volna szabad itt lennem, de mégsem bírtam távol maradni tőle. A szeretett nő finom mosollyal az arcán szuszogott mellettem. A vacsorát követően Lív a karjába hozta fel Bent, mert a kicsi teljesen elfáradt. Segíteni akartam, de nem hagyta. Mindössze abba ment bele, hogy beszéljünk. S emiatt maradtam az ő szobájába. Csakhogy Lív ahogy lefektette Bent, úgy aludt el Ő is vele. Mikor már hosszú percek teltek el és nem jött ki a hálóból. Először csak az ágy szélére, de nem tudtam magamnak parancsolni, megsimogattam az arcát. Finoman végigfuttattam az ujjaim a nyakán, eltűrve ezzel a haját. Szabad utat engedett az ajkamnak. Leheletnyi csókot nyomtam a felszabadult selymes bőrére. Egyből egy csodálatos sóhajjal díjazta mutatványom. Aztán elszunnyadtam én is.

Az ismételt mocorgásra kicsit feljebb emeltem a fejem. Ben addig forgolódott, míg anyuja teljesen át nem ölelte. Utána békésen aludt tovább. Eszembe jutott az első találkozásunk. Ben már akkor belopta magát a szívembe. Most egy kicsit tényleg családként tudtam magunkra gondolni. Rájöttem, mennyire rosszul reagáltam tegnap. Már-már gyerekesen viselkedtem azzal, hogy olyan ocsmány módon támadtam Olíviára, eszement és légből kapott dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem is gondoltam komolyan. Csak a düh beszélt belőlem, a sértett büszkeségem.

Egy kicsi kéz érintette meg a karom. Megijesztett, hiszen az előbb még aludt. Kinevetett, aztán óvatosan kibújt az ölelő karok közül. Feltápászkodtam, s utána igyekeztem. A rosszcsont a kanapén ücsörgött és próbálta működésre bírni a távirányítót. Mellé telepedtem, megöleltem és megcsiklandoztam.

- Ne, Rob ne! A mami még alszik. – nevetett tovább, szívből mosolyogtam én is. – Elárulom, mivel tudod a mamit meglepni…

- Miért is?

- Anya szomorú volt. –Leesett az állam. A kisember, felmászott az ölembe, és a kezembe nyomta a távirányítót, hogy kapcsolja be a tévét. Közben meg suttogva folytatta, mintha egy titkot árulna el. – Tudod, amikor apa csinál valamit, amiért anya szomorú… mindig vesz az anya kedvenc virágából, és reggelire olyan finom csokis sütit…

- Mi anya kedvenc virága?

- A liliom. A fehér. Ugye veszünk neki? Elmegyünk? Lécci… A anya még alszik… - csak pilláztam, ahogy alkudozott Ben. De tagadhatatlanul jó ötletet adott. Aztán váratlan dolog történt. Ben karba tett kézzel megállt előttem. – Mi lehetünk jóban, segíthetünk egymásnak…

Ultimátumot kaptam egy kisgyerektől. Azt hittem ott helyben eldobom az agyam. Csendben felöltözünk, kicsit kellett segítenem Bennek, aki óriási vigyorral indult az ajtóhoz. A nélkülözhetetlen dolgokat zsebre vágtam. A folyosóra lépve jutott eszembe, hogy testőrrel lenne célszerű elhagyni az épületet. Nem magam miatt, hanem Ben miatt. Dean újsággal a kezében nyitott ajtót. Meglepődött a korai látogatáson. Elhadartam, hova indultunk, amire rábólintott. Cipőt húzott és zsebre vágata a mobilját, kulcsokat. Közben csak annyit mondott Ben felé, hogy a gyerek anyjától nem hajlandó megvédeni. Vállalt vontam, eggyel több dolog került a számlámra.

Már korán reggel vártak rám. Szerencsére a kocsi a mélygarázsban parkolt. Onnan indultunk, de Ben még a kocsiban is a kezem fogta, megijedt a hangzavartól. Nem csodálom. Dean navigált bennünket, hogy még gyorsabban be tudjunk vásárolni. Természetesen a pékségben Ben alig tudott dönteni, mit szeretne. Alkudozott, míg meg nem győzött, hogy ebből is vegyünk, meg abból is. Szerelmemnek külön csomag készült, remélve, hogy javítok a helyzetemen.

A virágboltban nehezebb dolgunk volt. Az eladó majdnem rosszul lett, mikor meglátott minket. Aláírásért és egy közös fotóért cserébe megkaptam a legszebb és legnagyobb liliomcsokrot. Erős illata és a virág szépsége figyelemre méltó volt, illetve felfedeztem az ismerős illatot. Olíviának is mindig ilyen illata van. Arra lettem figyelmes, hogy egyre többen követtek mindet, így rövid úton belül a szállodába mentünk vissza.

Ben ment elől, kezében az egyik sütivel. A virággal a kezembe követtem, míg Dean-re maradta a nemes feladat, hogy a sütiket cipelje. A lakosztályba belépve felfedeztem Lívet az ablak előtt ácsorogni. Háttal állt nekünk, de úgy tűnt, hogy nagyon messze járnak a gondolatai. Kicsit jobban szemügyre véve átöltözött, s a haját is felkötötte. Nagyot sóhajtva fordult meg.

- Anya! Nézd, mit hoztunk Robbal! – Ben egyből az anyjához futott.

- Sejtettem, hogy valami ilyesmiben sántikáltok. Igazán szólhattatok volna… - szomorkásan beszélt. Egyből hozzá léptem, s átadtam a csokrot.

- Köszönöm! – szagolta meg csillogó szemekkel a liliomokat.

- Ben súgott. – simogattam meg a fejét. - Hoztunk reggelit is. – a zacskók az asztalon vártak ránk, míg Dean csendesen távozott. Viszont feltűnt, hogy Olívia olyan furcsán viselkedik. Leültette Ben-t az asztalhoz, aki lelkesen falatozott tovább.

- Kicsim, szépen egyél! Ha végeztél, moss kezet és nézheted a tévét, jó? Addig beszélgetek Rob-bal... – Ben vigyorogva bólogatott, Lív puszit nyomott a homlokára. Aztán felém fordult.

- Rob, beszélnünk kell! – nagyot nyeltem, mert valahogy baljós volt a hangja.

***

Részlet Novella 3.13 - Szerencse kegyeltje

Sziasztok,

hoztam egy kis ízelítőt a közelgő részből. Hamarosan pedig jön a teljes rész! És természetesen megy a visszaszámlálás, MÁR CSAK 3 RÉSZ!

Köszönöm a komikat!

Puszi,
ZoÉ

13.

A sors váratlan fordulata

Olívia…

- Nem! Annyit megérdemeltem volna, hogy legalább visszahívj! Azt hittem, hogy szeretsz, de már egyre kevésbé vagyok biztos ebben... sőt vagy abban, hogy egyáltalán szerettél-e... - Tátott szájjal álltam egyhelyben. Még Rob kirohanása teljesen leforrázva ért. Úgy éreztem, hogy a kést jó mélyen belém mártja és minden egyes szavával még jobban meg is forgatja azt. A rajtam eluralkodó sokk volt az, ami meggátolt a válaszadásban. Majd a következő pillanatban pedig átsuhant a fejemen, hogyan fog reagálni, ha elmondom a jövetelem valódi okát.

Novella 3.12 - Szerencse kegyeltje

12.

Csalódás

Robert…

Hosszú és szerelmes csókkal üdvözöltem a puha ajkakat. Édes íze szétrobbant a számban, és boldogan figyeltem Olívia sugárzó tekintetét, meg persze a pólóból kikandikáló formás combjait. A reggeli készítése még sosem volt olyan szórakoztató, mint vele és egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne lopjak tőle egy-egy csókot. Persze Lív nem nyugodott, s újra és újra rafináltan faggatózott a lakás miatt. Aztán végül feladtam, inkább színt vallottam.

Aztán a jó kedvem kissé lankadt, mikor meghallottam a drága ügynökömhöz rendelt csengőhangom. Az orrom alatt morogva sétáltam a készülékért. Rosszat sejtettem, mert csak nagyon kivételes esetben zavarta meg eddig is a szabadságom.

- Helló, Steph! - Kissé morcosan emeltem a fülemhez a telefont és vártam, hogy fény derüljön mindenre.

- Szia, Rob! Figyelj, megváltoztak a dolgok! Megsürgették a forgatást, így megkapták a szükséges engedélyeket. Vissza kell jönnöd! Előbb kezdtek, mégpedig három nap múlva!

- Ez nagyon nem jó vicc! A francba is szabadság nekem is jár. A szerződést is úgy írtam alá, hogy csak később kezdődik a forgatás. – egyre ingerültebben magyaráztam, bár a lelkem mélyén tudtam, ez egyáltalán nem Steph hibája.

Drága ügynököm aztán két pillanat alatt lehűtött. Csakhogy ettől nem voltam egy centivel sem beljebb. Igaza volt, mert aláírtam és vállaltam a filmet. Tehát nincs más választásom, mennem kell, még akkor is, ha nem szívesen. Legfőképpen Olívia miatt.

- Rob, mi történt? Mit mondott Steph? Talán baj van? – Lív arcáról eltűnt a mosoly és komolysággal telve kérdezgetett.

- Lív… El kell mennem… Vissza kell mennem… Visszamegyek LA-be… - hajtottam le a fejem, miközben a tányéromon lévő maradékot piszkáltam. Olívia olyannyira meglepődött, hogy még levegőt is elfelejtett venni. Muszáj volt néhány percet hagynom neki, de aztán a következő kérdésére azt sem tudtam, mit feleljek.

- Meddig?...

Három nap pillanatok alatt tűnt el. S már közel sem volt olyan felhőtlen a hangulatunk, bárhogy próbálkoztunk fenntartani a látszatot. A közelgő búcsú ránk nyomta a bélyegét, s túlságosan hamar el is érkezett a fájdalmas elválás. Nehezen, de felpakoltam magam a repülőre, miután Lívvel megígértettem, hogy minden nap beszélünk. Szívem szerint elcsaltam volna magammal, de ezt az ötletet elvetettem. Rádöbbentem, hogy megkezdődik a forgatás, akkor alig lehetek vele. Arról nem beszélve, hogy L.A. a hiénák Mekkája. Annak a tortúrának meg nem szívesen tettem volna ki. Így végül egyedül vágtam neki az útnak.

Egy szót sem szólhattam, hiszen a múlt évben bemutatott filmek felkeltették végre a szakma figyelmét. Rengeteg új és változatos forgatókönyvet küldenek Stephnek. Lassan nem győzte a munkát egyedül, de aztán úgy is én ittam meg az egésznek a levét. Az egész évemet már jó előre és teljesen betáblázta a lelkes ügynököm. Eddig is csak annyi időm volt két szerződés között, míg azokat kiállították, aláírtuk, és a szöveg- és sminkpróbák zajlottak. Egy-egy hétvégét sem tudtam csak otthon tölteni. Ezen azonban most mindenképpen változtatni akartam. Persze hiába határoztam el, ha semmi sem úgy jött össze. A forgatás eleje olyan keményre sikerült, hogy mindössze az a néhány telefon és e-mail tartotta bennem a lelket. A második hónapnak indultunk neki, mikor lazult végre a beosztás, és az első adandó alkalmat megragadtam. Repülőre pattantam, s minden előzetes bejelentés nélkül megleptem Olíviát. Csakhogy ez sem egészen zökkenőmentes volt, mert ilyenkor Lív dolgozott szinte folyamatosan. Nem lehetett még két értelmes szót sem váltani egymással, mert mikor azt hittük, hogy sikerül kettesbe lennünk, akkor Ben csinált valami turpisságot. Az éjszakát sem szeretkezéssel töltöttük, mert Olívia úgy hanyatlott be mellém. S egy perc múltán már aludt is. Még csak esélyt sem adott némi összebújásra. A szabad időm minden pillanatát hiába szerettem volna kihasználni. Minden összeesküdött ellenem, ellenünk. Aztán már indulhattam is vissza.

Fáradtan ültem le a kijelölt helyemre. A fodrász és a sminkes felváltva dolgozott rajtam. Szótlanul tűrtem, mikor hirtelen kivágódott az ajtó és váratlanul az egyik asszisztens robogott be mellénk. Lendületesen magyarázott, amit próbáltam követni. Ha jól értettem, akkor a díszletekkel van valami nagy gond, ezért ideiglenesen szünetet rendeltek el. A lány a mondandója után sarkon fordult és szaladt is tovább. Befejezték rajtam a munkát, nagy nyújtózkodást követően keltem fel a székből és Dean jött oda hozzám.

- Most akkor mi van? – fáradtan indultunk el a lakókocsim felé. Az összes dolgom ott várt rám.

- Azt mondták, hogy egy óra szünet. De szerintem ebből a forgatásból nem lesz semmi.

- Neked legyen igazad! - Az épület egyik asztalán egy halom magazinra lettem figyelmes.

- Megint megjelent egy csomó pletyka. Ne foglalkozz vele! – Dean megelőzte a kérdésem. Ismer már. Elég rég óta. - Csak találgatás, talán egy-két kép valódi, de fikció az egész.

Bólintottam, majd rágyújtottam. Elsőször a telefonomért nyúltam. Szerelmemet hívtam. Foglalt volt. Még kétszer próbáltam meg, de sikertelenül. Észre sem vettem, hogy Ash üzenetet küldött. Átfutottam, az érdeklődő kérdések után egy bulit említett meg. Egy „családi” összejövetelre gondolt. Nem vagyok semmi jónak az elrontója, így beleegyező választ küldtem. A negyedik csörgés után végre szerelmem felvette a telefont.

- Igen? – fáradtan cseng a hangja, mégis elvarázsolt.

- Szia Kicsim! Nagyon hiányzol.

- Rob! Te is, nagyon hiányzol. De nem forgatnod kellene? Ugye nincs baj? Jól vagy? – egyből aggódóan faggat.

- Nem, nincs baj. Velem nem! Csak a díszlettel. – nevetek, ahogy felsóhajt.

- Itt vagyok! – válaszolt valakinek, de ismeretlen a hang tulajdonosa. Csend. – Ne, Jeremy nem! Engedj el! – kacagó hangja elvarázsolt. Egy pillanatra még a dühöm is elszállt. De nem sokáig. Ki a franc az a Jeremy? Eddig nem beszélt róla. Nem hallottam róla.

- Olívia, szerelmem ott vagy? – feszülten vártam a választ.

- Rob, szeretlek! Most mennem kell! Később hívlak! – és már csak a búgó hangot hallottam.

Megsemmisülten ültem le a lépcsőre. A lábaim felmondták a szolgálatot. Ha nem ülök le, gyanítom Deannek kellett volna felkanalazni. Így is elég rémült képet vágott. Megráztam a fejem, de egyetlen hangot sem bírtam kinyögni. – Lekoptatott. Csak úgy. – Még mindig a lépcsőn ültem, mikor az előttünk elfutó asszisztens közölte a forgatás folytatását.

A szöveg és a jelenet felvétele segített elterelni a figyelmem. Azonban nem bírtam megemészteni, hogy Olívia lekoptatott. A munka végére majdnem szétrobbantam az idegességtől. Egy kicsit sem lett jobb, mikor a szállodába értem vissza. Hiába próbáltam Lívet visszahívni, nem ment. Végül a zuhanyt céloztam meg, majd egy sör társaságában vártam a szerelmem telefonját. Ha már én nem tudom, akkor talán majd Ő hív. De semmi sem történt, azt leszámítva, hogy megittam két üveg sört és elszívtam egy fél doboz cigit. Mindössze egy rövidke üzenetet küldött. „Édesem! Holnap beszélünk” Nem értettem, mi a franc történt. De nagyon úgy tűnt, hogy ezt nem most fogom megtudni. Csalódott voltam, és mivel nem tudtam mit csinálni, így kelletlenül vonszoltam magam az ágyba. Kimerültnek éreztem magam. Elaludtam, de valami nem hagyott nyugton. Egy kellemetlen érzés, egy rossz megérzés. Az eddig nagy nehezen felépített világom kezdett szétesni.

Reggel csak a beállított telefonnak köszönhetően nem késtem el. Dean megjegyezte, hogy még piálás után, másnaposan jobban nézek ki, mint most. Egyetértettem vele. Csak abban bíztam, hogyha végére ér a forgatásnak, akkor talán újra Olívia mellett lehetek. - Amúgy is a kisebb-nagyobb csúszások miatt három és fél hónapot jelentett a forgatás. – számoltam magamban. - Basszus április. Kris szülinapja. Most esett le, hogy Ash szülinapi bulit szeretne összehozni. – eset le, míg a sminkes cifra káromkodások közepette ültetett le a székbe. Nem díjazta, akár mit is műveltem magammal.

Csiga lassan vánszorgott az idő. Az egyik cigi szünetben megejtettem egy beszélgetést Ash-sel. Ő legalább szóba állt velem. Megnyugtatott, hogy már mindent elintézett és rájött már az első pillanatban, hogy nem vagyok képben. Volt még néhány percem, ezért újra megkíséreltem szerelmem felhívni. Megint nem vette fel. Minden szünetben megpróbálkoztam, aztán végső elkeseredésemben felhívtam anyát. Semmit sem tudott, hogy Lív miért nem elérhető. Tárcsáztam Carolt is, abban reménykedtem, hogy csak nem vette észre, mert a kicsik lefoglalják őket. Tévedtem. Legutolsó embert hívtam, akitől segítséget reméltem. Persze a torkomban dobogott a szívem, legfőképp akkor, mikor az a morcos hang felelt. Neki szegeztem minden kérdésem, de konkrét választ mégsem kaptam. Jack mesterien tudta irányítani az embereket, így minden egyes perccel fogyott az esélyem, valami információhoz jussak. Bosszúsan vágtam zsebre a telefonom. Semmivel sem lettem okosabb, és Olíviát is a föld nyelte el.

Megvontam a vállam, mert semmi mást nem tehettem. Mindent megpróbáltam, aztán a forgatás amúgy is újraindult. Morcos ábrázattal sétáltam vissza a helyemre, s miután megigazították a hajam és a sminkem a rendező elkiáltotta magát. Már forgott is a felvétel. Szerencsére a forgatásnak előbb vége lett, és a rendező elégedetten tapsolta meg az utolsó jelenetünket. Aztán egy rövid értékelő és elköszönő monológ után engedett el bennünket. Ezúttal nem a hotelbe vitettem magam. Dean is nagyon csodálkozott emiatt. Nem sok kedvem volt egyáltalán ehhez az egészhez, viszont nem akartam tapló lenni. Nagyon nem törtem össze, de úgy gondoltam, hogy egy remek ajándékot sikerült választanom. Büszke voltam magamra, s ennek örömére kedvenc testőrömmel beültem kajálni. Míg várakoztunk, illetve evés közben az élet nagy kérdéseit tárgyaltuk ki.

Az este már nehezebb dió volt, hiszen egyáltalán nem volt kedvem egyedül maradni. Tulajdonképpen nem is tudom, honnan jött az ölet vagy a bátorság, de taxiba vágtam magam, és az egyik felkapott kocsmához vitettem magam. Mikor megérkezett a taxi, s láttam a bejárat előtt kígyózó sort, akkor már nem voltam olyan biztos benne, hogy be akarok menni. Csakhogy a taxiból kiszállva néhány ismerősbe botlottam. A rég látott cimborákkal aztán elég rendesen nekiálltunk iszogatni. Rohadt jól esett kiereszteni a fáradt gőzt, meg rám is fért a lazítás. Ezerrel hajtottunk a forgatáson, és akkor még Lív felszívódása is rátett egy lapáttal az amúgy sem rózsás hangulatomra. Mikor a hotel felé támogattak vissza, akkor jöttem rá, hogy Lív nem hívott. Mindössze ugyanazt az üzenetet kaptam meg.

Jó néhány órát végigaludtam, így legalább ki tudtam kapcsolni az agyam. A nap már kellően magasan járt, s pont betűzött az ablakon és kiégette még a csukott szemeim is. Lassan fordultam az oldalamra, hogy ne zavarjon a fény. Csakhogy a mozdulat nem esett túl jól, mivel a fájdalom erősödni kezdett nemcsak a fejemben, hanem a szívem körül is. Egy kellemetlen érzésként indult, s egyre elviselhetetlenebbé vált. Fogalmam sincs, honnan jött az ötlet vagy mikor tudatosult bennem. Feltápászkodtam, majd egy frissítő zuhany és liternyi kávé után a laptopom az ölembe vettem és kutakodni kezdtem. A leveleim között egyetlen egy levél sem szerepelt Olíviától. Ellenben a net, az online pletykalapok ontották magukból a frissebbnél frissebb fotókat szerelmemről. A szövegekkel nem bajlódtam, mert teljesen felesleges lett volna. A képek sokkal árulkodóbbak voltak, melyekből rengeteget találtam. Közöttük szerepeltek régi és új dátummal ellátott fotók. Elég sok képen Olívia egyedül szerepelt. Nagyon úgy tűnt, nem vette észre a fotósokat. Teljesen természetesen viselkedik, már szinte rémisztően. Hirtelen úgy éreztem, hogy egy teljesen más nőt ismertem meg. Az agyam akkor borult el, mikor több lengén öltözött képbe futottam bele. Azt az anyagdarabot, amit magára vett semmilyen körülmények között nem lehetett volna ruhának nevezni. Ráadásul hatalmas dekoltázsú és rövidke volt az a vacak. Törni-zúzni lett volna kedvem, de inkább a cigi mellett döntöttem. – Mi a fészkes fene történt? - Javában cigiztem, mikor Steph telefonja rángatott vissza a jelenbe az újabb szerződések miatt. A megbeszélések miatt végül egy ebéd mellett döntött. Nem igazán akartam kimozdulni, viszont addig sem egyedül vergődtem a kétségek mocsarába.

Nagyjából két óra magasságában vitt vissza Steph a hotelbe. A sajgó fejem miatt amúgy sem bírtam volna tovább. Hiába kaptam be pár pirulást nem igazán akartak hatni. Zsebre dugott kezekkel sétáltam át a hallon, mikor ismerősöket fedeztem fel. Ash és a közös barátaink, egyben kollégáink vidám csoportjába botlottam.  Nem értettem, hogy kerülnek ide, de kifejezetten tetszett ez a helyzet. A viszontlátás öröme elfeledtette a baljós gondolataim. Jobb ötlet híján a lakosztályomba hívtam fel őket, csakhogy Ash erősködött, hogy várjunk még, mire a lányok csak összemosolyogtak. Így ezt rájuk hagytam, s inkább bekapcsolódtam a srácok beszélgetésébe. Éppen a legutóbbi nőügyeiket tárgyalták ki. Ezúttal nem tudtam rájuk koncentrálni, mivel arra lettem figyelmes, hogy valaki bökdös. Egyszer a jobb oldalon. Megfordultam, de senki. Visszafordultam, de akkor a bal oldalamnál éreztem. Megfordultam és már nagyon kezdett elegem lenni a dologból, mikor végre felfedeztem ki a hunyó.

- Benjamin. - Ennyit bírtam kinyögni. - Megvagy! – elkaptam egy kis kezecskét. – Anyádat hol hagytad? – bosszúsra sikerült a kérdésem, talán nem okkal.

- Szia, Rob! Ott van! – elvigyorodott a kiskópé és édes mosollyal a recepció irányába mutogatott. Követtem az irányt, s valóban ott volt. Szó szerint ragyogott. Szívem hevesen dobogott.

- Olívia. – nyögtem fel, pont abban a pillanatban, mikor felém fordult.

- Rob. – boldogan mosolyogva lépett felém. Mikor elért meg akart csókolni, csakhogy egyáltalán nem kértem belőle. – Mi a baj? – lepődött meg a reakciómon.

- Mi a baj? – megemelkedett a hangom, és indulattal is megtelt. – Még kérdezed? Ne merj hozzám érni! Ezek után főleg! – nem gondolkoztam, csak úgy kibuktak belőlem a szavak.

- Szerelmem… - Olívia hangja megremegett. Többet nem is bírt kinyögni.

- Nem! Annyit megérdemeltem volna, hogy legalább visszahívj! Azt hittem, hogy szeretsz, de már egyre kevésbé vagyok biztos ebben... sőt vagy abban, hogy egyáltalán szerettél-e... – kemény pengeként szelték a szavaim a levegőt. A többiek csak csendben és visszafojtott lélegzettel figyeltek. Lív szemei könnyben úsztak, de egyszerűen nem ment, nem tudtam megenyhülni. Megbántott voltam, csalódtam.

Lív sem szólt egyetlen szót sem, s tovább nem szerettem volna látványosság lenni, így beléptem a liftbe. A lakosztályomig meg sem álltam. Amint kinyitottam az ajtót, a hajamat szántva masíroztam a kanapéig. Leroskadtam, s vártam, hogy végre felébredjek. Egy pokolian rossz álomba éreztem magam, egyik pillanatról a másikra mehet tönkre minden. Ráadásul nem tudtam, mi volt az a pont, ahol ennyire vakvágányra értünk. A tehetetlenség pedig fojtogatott.

Egyedül voltam, már azt sem tudtam, hogy vajon a többiek utánam jönnek vagy sem. Olyan mértékben ideges voltam, hogy folyamatosan járt a lábam, képtelen voltam aztán egy helyben maradni is. Végül kínomba az erkélyre mentem ki és rágyújtottam. Közben persze önmagam szidalmaztam, hogy miért nem tudtam befogni a szám. Letámadtam Olíviát, s amilyen barom voltam az is lehet, hogy most fogja végleg kiadni az utam. – Gratulálok, Rob! Ezt jól megcsináltad! Azt a halvány esélyt is sikerült elpuskáznod!...