Részlet 52. fejezet tartalmából...

Sziasztok,

nagyon szépen köszönöm a komikat! Tényleg nagyon sok erőt adtatok nekem, s ezért már gőz erővel dolgozom a folytatáson. Nem húzom tovább az időt, s még netem is van, addig jöjjön a részlet!

Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

~~~ xxx ~~~

Mérgesen szusszantottam, mert a telefonom már sokadszorra csörrent meg mellettem. Csakhogy nem igazán akartam felvenni. Ezt az egész találkozót teljes mértékben feleslegesnek tartottam. A legutóbbi beszélgetésünk sem egészen úgy alakult, ahogy szerettük volna. Azt hiszem, mindössze a rossz időzítés volt számunkra végzetes. S az első felindulásból olyanokat mondtunk egymásnak, melyet talán még komolyan sem gondoltunk.

- Rob! Hol vagy? – szólt bele a telefonba a kissé ideges női hang. Türelmetlen volt ő is és én is.

- Szia! Úton, éppen a felé tartok. – fújtattam bele a telefonba, aztán fél kézzel igyekeztem megoldani, előbbre jussak.

- Jó, csak aggódtam, mert még mindig nem értél ide… - a sóhajával jelentős feszültség távozott belőle, szinte láttam magam előtt az alakját.

- Sietek… - aztán mindketten vonalat bontottunk.

(…)

Álmatlanul forgolódtam az ágyban, amely olyan hideg, üres és óriási volt nélküle. Egyszerűen nem bírtam elaludni. Újra és újra lehunytam a szemem, de minden alkalommal Őt láttam magam előtt. A gyönyörű és törékenynek tűnő testét, hosszú hajzuhatagát. Szinte éreztem a selymes bőrét és éretem a finom ízét. Csakhogy mindez már csak a képzeltemben maradt meg.

Tudtam, hogy egyszer eljön az a nap és el kell engednem. Bár reménykedtem benne, hogy talán mégsem. Sok mindent megtett értem. Ha tényleg Őt szereti, akkor engednem kell. Nem tarthatom magam mellett, ha mást szeret. Nem láncolhatom magamhoz, csak mert szeretem. Megérdemli a boldogságot, mert szeretem. El kell engednem, hogy boldog legyen, mert szeretem. – Szeretem. Nagyon szeretem. – még ha csak magamban, de most először mondtam ki a bűvös szavakat. De elkéstem.

51. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

megérkezett a folytatás. Remélem, hogy tetszeni fog. Egy mindenki által olyannyira hiányolt és nagyon is kedvelt szereplő újra körünkben van... Cosmo... 
Nagyon szépen köszönöm a komikat és a pipákat! Továbbiakban is nagyon várom!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

„Várakozással és némi aggodalommal tekintek következő találkozásunk elé.

Aggódom (...), hogy a várakozást szinte mindig csalódás követi (…)”

(Ingmar Bergman)

Cosmo

Los Angeles, 2011.09.20.

A nyugtalanságom sosem látott mértéket öltött. Túl nagy volt a csend. Az igazi baljós csend vett körbe bennünket. Napok, sőt hetek óta egy nyamvadt telefonhívás, egy üzenet sem érkezett. Sem Demo-ék, sem Flóra nem jelentkezett. Előbbit még csak-csak megértettem, de Flórát nem. Zsigeri szinten éreztem, hogy gond van. Nagyon nagy baj van. Aztán az sem nyugtatott meg, mikor Gemma azokat a tetves magazinokat dugta az orrom alá, melyben egyre cifrább és kacskaringósabb firkálmányok foglalkoztak Flóra és Rob házasságával. Dühösen szusszantottam már sokadszorra, még a reggeli kávémat sem tudtam nyugodtan meginni.

- Nem értem Flórát. Hogy hagyhatja ezt? – sóhajtott fel Gemma, míg a kávéja szürcsölése közben egy újabb magazint lapozott.  – Vagy mi a fészkes fene folyik ott? – egy halom szennylapot beszerzett, de mindegyik szinte ugyanazt taglalta.

- Már megint mi a fenét olvasol? – szívtam bele a cigarettámba.

- „Robert gyakori vendége a hotelnek, ahol a fiatal kanadai színésznő, Sarah Gadon megszállt… A közös munka mégis összehozta a fiatal tehetségeket?” – olvasta fel a cikk egy részét. – „Robert, aki nemrég tért haza a soron következő filmjének, Cosmopolis, promocióját előkészítő útjáró. Torontóban szemfüles rajongók kiszúrták Robertet a stúdióban, ahonnan kolléganőjével távozott. A városban is együtt tűntek fel, és szemtanúk szerint nagyon jól érezték magukat. Talán tényleg csak a közös munka kötötte őket össze, amely New York-ban is tovább folytatódott. Vagy már akkor alakulóban volt egy románc?” – Gemma nagyot sóhajtva fordított egyet, majd fintorogva rágyújtott ő is. Aztán mégis folytatta a felolvasást. – „Robert LA-be való visszatérését követően számtalan megválaszolatlan kérdés maradt: Mi okozta ezt a váratlan fordulatot a színész életében? A fiatal színész házassága túléli a férfi kicsapongásait? Hol van Robert felesége?” – Nem bírtam ép ésszel felfogni, hogy hagyhatják mindezt. Hogyan keringhet ez a sok szemét a magazinok címlapjain és az újságok hasábjain?

- Ebből elegem van! – csaptam ingerülten az asztalra. Mégsem segített egy cseppet sem. A mérgemet sem sikerült kiadni magamból.

- Jól van, nah! Befejeztem. – emelte fel a fejét Gemma és elhúzta a száját. – A többit majd elolvasom csendben.

- Nem édesem, nem az olvasásból van elegem… - szívtam bele a cigarettámba, majd míg a gomolygó füst távozott a tüdőmből, elnyomtam a csikket. - Tudod, hogy imádom a csábító hangod hallgatni… - rákacsintottam, amivel elértem, hogy felcsillanjanak a szemei.

- Akkor meg? – összecsapta a magazinját és kíváncsian figyelt.

- Csomagolj Asszony, utazunk! – eldöntöttem, s amúgy sem tudtam volna nyugodtan a seggemen ülni.

- Cosmo, ne szórakozz velem! – fenyegetően villantak meg a gyönyörű szemei. Eszem ágában sem volt szórakozni vele.

- Nem, nem szórakozom… Itt az ideje, hogy mi járjunk a dolgok után. Ha már az a két lökött cseszik szemünkre. – ez volt a megfelelő válasz, mert Gemma egyből felpattant és az ölembe vetette magát. Csókokkal halmozott el, s egyre jobban belemerültünk.

- Szóval utazunk? – elváltak az ajkaink és levegőért kapkodtunk.

- Igen, Cica! Jó, már most megígérem, hogy körbenézünk a városban és a tengerparton is… Csak rakjuk helyre a dolgokat! – újra az ajkai után kaptam. – De még indulás előtt jól megszeretgetlek! – felkaptam a karjaimba, de a kanapénál tovább nem jutottunk.

Pár órával és pár telefonnal később Gemma lelkes csomagolását figyeltem. Boldog mosollyal pakolta a cuccainkat. Megbeszéltem a srácokkal, hogy utána nézek a dolgoknak. Heiko vállalta a céges ügyek intézését, s ha valamiben dönteni kell, akkor úgy egyeztünk meg, hogy telefonon vagy e-mail-ben egyeztetünk.

- Kész vagyok! – tette csípőre a kezét Gemma. – Elpakoltam mindent.

- Hmm… még van egy kis időnk, amit akár ki is használhatnánk… - zártam a karjaimba és csókkal kényeztettem. Nem tiltakozott, sőt még izgatóbban simult hozzám.

- Nincs ellenvetésem… - tapasztotta újra az ajkait a számra.

A repülőút zökkenőmentes volt és gyorsan sikerült elhagynunk a repteret még a hatalmas tömeg ellenére is. Felpakoltuk a bőröndjeinket, s a kijárat fele igyekeztünk. Nem voltam oda a városért egyáltalán. Az örökös napfény és a város kisugárzása ismerős volt, s még mindig bennem volt némi rosszérzés. Valahogy a jó öreg kontinens sokkal inkább a szívemhez tartozott. A kijárat előtt feltoltam a napszemüvegem és Gemma-t magamhoz ölelve indultunk a legközelebbi taxi felé. Direkt nem szóltam a srácoknak, hogy jövünk, nehogy valamelyik elszólja magát. – Flóra… - képtelen voltam másra gondolni, csak rá. Bíztam benne, hogyha Robbal jön Los Angeles-be, akkor némileg csökken a katasztrofális esemény rizikója. Mégsem így lett.

- Nem lesz semmi baj… - cirógatta meg szerelmem az arcom.

- Mégis rosszat sejtek… - sóhajtottam fel, míg beültünk a kocsiba.

Bemondtam a címet és hátradőltem az ülésen. Gemma vidáman figyelte a várost, míg a kezemet szorongatta. Örültem neki, hogy neki legalább jó kedve volt. Így, ha rá pillantottam, akkor egyből felvidított. Összemosolyogtunk, s még puszit is nyomott a számra. Ismerős volt a környék, még akkor is, ha csak félszemmel vetettem egy-egy pillantást a mellettünk elsuhanó utcákra. Egyre jobban közeledtünk Demo-ék házához. Reméltem, hogyha legközelebb errefele járunk, akkor egy jó kis buli miatt érkezünk.

- Megérkeztünk! – szólt hátra a sofőr. A ház előtt parkolt, s segített kiszedni a csomagtartóba pakolt táskákat.

- Köszönjük! – nyújtottam át a busás borravalóval a viteldíját, mivel gyorsan elértük az eredeti célunk.

- Helló cimbora! Szia Gemma! – köszöntött bennünket Demo. Vidáman vigyorogott. Kezet fogott velem, míg szerelmem megölelgette.

- Helló Demo! Jó látni téged! – felkaptuk a bőröndöket és felfele indultunk.

- Minek köszönhetjük a látogatást? Maddie már rágta a fülem, hogy ruccanjunk át hozzátok…

- Ismerős szitu… - mire Gemma finoman az oldalamba illesztette a könyökét. – Jól van, Cica! Csak vicceltem… - Demo megértően bólogatni kezdett. – A lényeg, hogy Flóra miatt jöttünk…

- Hát haver, jól eltűnt a csaj… - nyitotta ki előttünk az ajtót Demo. – Ismeritek a járást, s érezzétek otthon magatokat.

- Köszönjük! Szóval mit tudsz Flóráról? – váltottam komolyabb hangra.

- Viharosan jött és ment… Rob rendes srácnak tűnt, ezért sem hiszem azt a sok szemetet, amit Maddie olvasott…

- Te, Demo, kölcsön adnál egy kocsit? Van egy sürgős elintéznivalóm.

- Cosmo, mi a fenére készülsz?

- Meglátogatom a gerlicéket…

A kezembe nyomta a kocsi kulcsait, s már indultam volna, csakhogy Gemma elkapta a karom. Ragaszkodott hozzá, hogy velem tart. Felhúztam magam, ami miatt sietősen tartottam a garázs fele. Bepattantam a kocsiba és feldübörgött a motor, mely gyönyörű muzsikával szolgált nekünk. Egyáltalán nem finomkodtam a gázpedállal, jócskán túlléptem a sebességhatárokat, de egy ilyen nagyszerű járgánnyal nem lehetett másként közlekedni.

Még nem tudtam, mit kezdek a helyzettel, de a tenyerem is egyre jobban kezdett viszketni. Nagyon reméltem, és melegen ajánlottam Robnak, hogy mindössze valami fatális félremagyarázásról legyen szó, máskülönben az öklömmel közelebbről meg fog ismerkedni. Feszülten markoltam a kormányt. Gemma tekintetét éreztem magamon, de egyetlen egy szót sem szólt. Csendben asszisztálta végig a vívódásom. Egy elég puccos villához vitt a cím, melyet Flóra utoljára megadott. Bár ez LA-ben egyáltalán nem volt furcsa. Meg egy filmsztárnál nem is vártam volna mást. Fintorogva néztem végig a bejáraton, míg kikászálódtunk a kocsiból.

- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – egy idősebb hölgy jött elénk kedves mosollyal.

- Jó napot asszonyom! Flórát vagy Robertet keressük… A barátai vagyunk, Londonból. – reméltem ezzel megnyerem a hölgyet. Bejött, mert egyből kitárta előttünk az ajtót és beengedett bennünket a házba. Pár lépést tettünk csak, mikor kacagó hangok közeledtek felénk.

- Ne… Rob… Ne csikizz! Rob… - egy ismeretlen női hang ütötte meg a fülünket, s a kezeim ökölbe szorultak.

- Befejezem, ha végre válaszolsz… - nevetett Rob is. – Mit felelsz? – újra a női hang szállt a levegőben.

- Rendben! Igen… Igen… Csak ne csikizz! – s a következő pillanatban mind a négyen megtorpantunk, mert feltűnt Rob és egy ismeretlen szőke. Mindketten vizesen, a csaj egy falatka bikiniben, míg Rob fürdőgatyában csattogott végig a kövön.

- Cosmo… Gemma… - ejtette ki döbbenten, azonban az ökölbe szorult kezem egyből lendült és Rob képében landolt. A bige felsikkantott, Rob meg kifeküdt. Gemma lefogott, csak emiatt nem kezdtem el csépelni a búráját.

- Te idióta marha! Mit mondtam neked? Mi? – adtam hangot a haragomnak. – Ha megbántod, akkor minimum elverlek, de nagyon közel járok hozzám jelen pillanatban, hogy puszta kézzel megfojtsalak! Mi a francot képzeltél? Te sem vagy különb, mint a többi seggfej… Volt és van pofád megcsalni azt a csodálatos nőt! – ingerülten hadartam, s legnagyobb megrökönyödésemre Rob még csak meg sem szólalt.

- Fejezd be! – szólalt meg a szőke csaj. – Nem ismered a történteked, így jogod sincs ítélkezni… - szúrós pillantásokat lövellt felém, majd Rob-hoz fordult. - Jól vagy? – nyújtotta a kezét neki, majd felsegítette őt. Rob az állát szorongatva bólintott neki.

- Mintha nem lenne elég csak rátok nézni… - fintorogtam és még véletlenül sem voltam hajlandó elrejteni a fintorom. – Aranyom, nős pasival kezdeni nem… - csóváltam meg a fejem.

- Tévedésben vagy! Hatalmas hibát követsz el! Itt nem Rob a szemét, hanem igen is az áldozat. Az a csodálatos nő, ahogy te nevezted, és akit annyira védeni akarsz, Ő a hibás mindenért… Ebben az egészben csakis ő a hibás, Rob pedig az áldozat… Flóra volt az, aki megcsalta a férjét… És én nem vagyok züllött, legfőképp nem vagyok Rob szeretője… Minden, ami megjelent rólunk az szemen szedett hazugság.. – szinte izzottak azok az égkék szemek. Engem meg majdnem a guta ütött meg.

- Mi van? Flóra mit csinált? – ledöbbentem, és alig bírtam felfogni ép ésszel. – Nem, az lehetetlen!

- Cosmo hagyd békén Sarah-t! – vetett oda nekem Rob.

- Engedelmetekkel én most elmegyek zuhanyozni és átöltözöm… - Sarah felszegett fejjel, méltóságteljesen ejtette ki a szavakat.

- Menj csak! A hálóba vittem a táskád… - Rob biztató mosolyt küldött felé, majd Sarah sarkon fordult és magunkra hagyott bennünket.

 - Megcsalt… Én is azt hittem, hogy Flóra nem tenne ilyet… Főleg, hogy míg én melózok, addig Franco-val fetreng… - tért észhez Rob és a szavaival még nagyobb döbbenetet okozott.

- Kizárt! Nem, ez nem lehet igaz! Franco? Pont Franco? – annak a szemétnek a felbukkanása csak még jobban felbolygatta ezt a kaotikus helyzetet.

- Jól hallottad, nem kell itt ismételni… Iszol valamit? – vetette oda Rob, mire mindenki bólintott.

- Hol van most Flóra? – néztem körbe, bár felesleges volt. Rob italt töltött és a kezembe nyomta a poharat, melyet húzóra ittam ki. – Akkor most kezdd az elején! Mesélj még mielőtt elvesztem a fejem!

- Mit meséljek? Nem egyértelmű?… Franco megint képbe került… Bepróbálkozott és elérte, hogy Flóra hanyatt vágja magát… Mit vársz még? Hogy hol van Flóra? Azt nem tudom, gyaníthatóan Franco-val…

- Ki ne merd mondani! – szóltam rá Robra, de csak megvonta a vállát és csak azért is befejezte a korábban félbe hagyott mondatát.

- Mit? Fetreng… hentereg… - kortyolt bele az italába. – Ítélj el, nem érdekel, de Sarah-t hagyd ki az egészből!… Nem tehet semmiről, Ő a barátom… A szennylapok meg telis-tele vannak hazugságokkal…

- Miért nem teszel ellene semmit? – úgy nézett rám, mint egy idiótára. Ez nem tetszett.

- Ne nevettess! Ez nem úgy működik! Időm és energiám sincs arra, hogy minden nyavalyás magazint, szennylapot vagy fotós pereljek… és mindazonáltal hasztalan is lenne… Egy letűnik, lesz helyette másik három… Akkor meg mit érek el?

- Semmit… - kedvetlen és beletörődő sóhajjal érkezett a parányi szó.

Hirtelen mázsás súlyokat éreztem magamon. Nem akartam elhinni, hogy Franco már megint képben van, ráadásul Flóra felszívódott. – Hát emiatt nem jelentkezett! – az a paraszt már megint bekevert. Idegesen kezdtem fel s alá járkálni. Nem tudtam, mi a fenét kezdjek most és még ötletem sem volt, hol keressem Flórát, főleg ha Franco-val szívódott fel. S neki tényleg megígértem, hogyha vele szembe találkozom, akkor bizony nem úszná meg annyival, mint Rob.

- Cosmo, édesem, nyugodj meg! – Gemma állított meg és megölelt. – Tiszta fejre van szükségünk, hogy előkerítsük azt a lökött csajt…

- Kicsim, most mihez kezdjünk! Flóra megint hülyeséget csinál… A vesztébe rohan…

„Hosszú és különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére... de idővel belejön az ember.”

(Szepes Mária)

~~~ xxx ~~~

„Add ki magadból! (...) Ha megosztod a gondod valakivel, az egyben a gondok megfelezését is jelenti.”

(Dorothy Leigh Sayers)

Stephanie

Los Angeles, 2011.09.20.

Egy cseppet sem tetszett az ügynöknek az, ami a médiában visszaköszönt. Egyre több negatív felhangja lett a megjelenő cikkeknek. A kezdeti férfias hódításként emlegetett tett, hamar a viszályára fordult. Egyre ellenségesebben tekintettek Robra, hiszen egyre többször felmerült a megcsalás ténye, melyet a firkászok címlapon hoztak. Ráadásul semmit sem tehetett. Rob elzárkózott mindentől, nem mondott semmit a történtekről. Ez pedig csak még jobban piszkálta Steph-et.

A gondolataiba merült, rágódott, míg a kávéfőző hangja és a fenséges illat észhez nem térítette.

- Hmm… Most megvagy! – suttogta a rekedt férfihang, míg Steph-et erősen magához szorította. – Megint nem tudtál aludni? – az erős férfi maga felé fordította a nőt és szerelmes csókot váltottak.

- Nem… tényleg nem… - napok óta így ment. Steph boldogan simult a férfi karjaiba minden egyes találkozásukkor, s egyre többször fordult elő, hogy egymásnál ébredtek. – Aggódom Robért… Egyre jobban azt érzem, hogy kizár a döntéseiből… - suttogta Steph a férfi mellkasának.

- Csak élni akar egy kicsit a srác… - vette védelmébe Derek Rob-ot.

- Féltem… és nem éppen a legmegfelelőbb stílusban beszéltünk legutóbb. – sóhajtott fel az ügynök, aztán elengedte Derek-et. Bögréért nyúlt és kitöltötte a kávékat, mindeközben lendületesen magyarázott a férfinak. - Meg sem hallgattam, pedig rossz passzban volt… Tudnom kellett volna, főleg úgy, hogy a forgatókönyveket is félretette… és a hangja sem volt túl meggyőző…

- Összefüggésben lehet a szőke színésznővel? – Derek egy puszit adott a nő nyakára, majd a bárpult mellé ült, ahol a sportrovatot kereste meg. – Mi is a neve? Áh, megvan… Sarah!

- Igen, Sarah. – tette le a kávét a férfi elé. – Rántottát? – bólintást kapott válaszul, s míg elkészítette addig mesélt. – Remélem, nagyon remélem, hogy tényleg nem csináltak semmit. Nem! – tiltakozott Steph. – Rob klasszikus neveltetést kapott, már csak emiatt sem hiszem, hogy olyat tett volna. Nem csalná meg a feleségét. Szereti Flórát…

- Én csak hálás lehetek, hogy Flóra felbukkant… - mosolyodott el Derek, és felkelt a helyéről. – Neki köszönhetjük, hogy találkoztunk

- Mi lett volna velem nélküled! – huncutul mosolyodott el Steph, aztán újabb szerelmes csókot váltottak. – Majd az irodából felhívom Robot! – döntötte el az ügynök, majd teljes figyelmével Derek-re koncentrált.

„Időről időre valamennyien csúnyán viselkedünk. Olyasmit teszünk, amit aztán kétségbeesetten szeretnénk meg nem történtté tenni. A megbánás is része - más mindennel együtt - annak, akivé válunk.”

(Libba Bray)

Novella 4.3 - Összetörve

Sziasztok, 

nem kevés töprengés után döntöttem el, hogy leírom ezeket a sorokat...persze mindezt fájó szívvel teszem...
Tudjátok nagyon jól, hogy sosem firtattam a komikat, nem követeltem, mindössze kértem, hogy minél többen írjatok. Tényleg nagyon köszönöm azoknak, akik tényleg néhány szóval/sorral elmondja a véleményét, érzését. Ez valahogy a novelláknál elmarad. (Persze tisztelet a kivételnek!!!)
Nekem a komik hiánya és ez az egész úgy jön le, hogy nem vagytok kíváncsiak a novelláimra.... Nem szeretném, de be kell látnom, hogy így van. Arra jutottam, hogy beszüntetem a részek felrakását, vagy némileg eltolom (egy későbbi időpontban jönnek a részek), mert mostanában nekem sem túl sok szabad időm van - kötelező és némileg önként vállalt - feladataim miatt. Ezáltal a heti egy friss marad: Flóráék... (talán szokott időben)...
A félreértések elkerülése végett itt jegyezném meg, hogy nem magát az írást adom fel, és minden törit be fogok fejezni, sőt új ötleteim is vannak, szóval csak a közlésük lesz határozatlan idegi eltolva...

Puszi,
ZoÉ

Camilla-nak meg kellett állnia. Megtorpant, a könnyei folyamatosan, bár jóval lassabban csordultak ki. Az első találkozás emléke letaglózta a lányt.
Összeszorult a torka, a szívébe fájdalom nyilallt. Fel sem fogta, merre jár. Csak ment egyenesen előre, amerre a lábai vitték. Most azonban megállt. Mély levegőt vett és lassan fújta ki, sőt még a szemeit is behunyta. A város zaja bárhogy próbált betörni az elméjébe, nem járt sikerrel. Camilla elméje a város jellegzetes hangjait mindössze kellemetlen háttérzajjá fokozta le. Egy újabb s még nagyobb levegővétel után nyitotta ki a szemét, hogy folytassa útját. Azonban egy megszólaló mobil hangjától teljesen összerezzent…

***

A telefonja hangjára kapta fel a fejét, mivel a kedves dallam élesen hasított bele a nyugodt csendbe. Camilla az ujját az éppen olvasott oldalon hagyta, és úgy csukta be a könyvet. Felpattant a párnázott ablakpárkányról, ahol imádott olvasni. Ma is oda telepedett miután minden más teendőjét elintézett.

Camilla rosszkedvűen ébredt. Feltehetőleg amiatt, hogy szinte egész éjjel álmatlanul forgolódott és dobálta magát. Nem bírta elfelejteni a felkavaró emlékeket és akkor még ott volt az a roppant modortalan tuskó is. De mégis olyan szempárral rendelkezett, hogy azt a lány képtelen volt kiverni a fejéből. Ugyanakkor azzal a nappal megkezdődött a hétvége, mely egy kellemetlen látogatás élményét tartogatta Camilla-nak. Megrázkódott a puszta gondolat hatására is. Aztán mégis erőt vett magán. Felkelt, a fürdőszobai teendőket pillanatok alatt letudta. Már kicsit jobb kedvvel sétált vissza a hálóba, hogy felöltözzön. Felvette a szokásos melegítőnadrágot, pólót, pulóvert. 

Felcsatolta a számlálós óráját és lenullázta stoppert. A haját kifésülte és jó szorosan összefogta hosszú haját. Az ajtó fele indult, míg felmarkolta a lejátszóját, melynek füleseit gondosan a fülébe illesztette. A dübörgő zenét hallgatva húzta fel az edzőcipőjét. Miután megvolt már most pár nyújtózkodó mozdulatot tett. Kilépett az ajtón, gondosan bezárta maga mögött és a kulcsát a cipzáras zsebbe rejtette, majd lefele indult. A ház előtt egy picit nyújtott még, majd a szokásos reggeli kocogásra indult.

Korán volt még, bár ennek ellenére sokan voltak az utcákon. Főleg a múlt éjszakát bulizással töltő fiatalok indultak haza fele. Camilla ránézett a mellette elhaladókra, és viszont, azonban senki sem foglalkozott a másikkal. A lány szinte üveges tekintettel és rutinszerűen futott. Ilyenkor teljesen kizárt a külvilágot, a gondolatait is elcsendesítette. Csak a saját légzésére és a pörgős ritmusra koncentrált.

Camilla zihálva nézett körbe, jóval messzebb jutott, mint máskor. Nem rögtön állt meg, hanem megfordult és visszafele kezdett el sétálni. Aztán néhány lépés után mégis megállt. A térdein támasztotta meg a kezeit, míg előre hajolt. Rájött, hogy végig egyetlen szempár kísértette, s emiatt akart még messzebbre szaladni. Ezen megdöbbenve indult haza, s mindeközben igyekezett minden másra figyelni, így aztán újra nekiiramodott és hazáig meg sem állt.

Kicsit elfáradva lépkedett fel a lépcsőn, mert a lift még mindig nem működött. Camilla a lakásba belépve lerúgta a cipőit. A pultra rakta a lejátszóját és kulcsait, majd a fürdőbe vette be magát. Zuhany után a reggeli következett. Bevásárlást, takarítást elintézte a héten, így inkább egy könyv mellé ült le, mely legalább lekötötte minden figyelmét.

Sietős léptekkel tartott a dohányzóasztalig, s az asztalon egyre jobban villogó mobilért nyúlt. A kijelzőn egy ismeretlen szám fogadta Camilla-t. Meglepődött a lány, hiszen nem sok ember ismerte a számát, de azoknak ismerte a számukat. A füléhez emelte a készüléket.

- Szia Szépségem! Marc vagyok… - köszöntötte a vidám hang, melyet egyből felismert a lány.

- Helló! – Camilla semmi mást nem tudott mondani. Teljes mértékbe meglepetés hatása alá került.

- Oh, szóval szóhoz sem jutsz… – nevette el magát Marc. Jó kedve volt és szórakoztatta ez a helyezet.

- Hát, nem nagyon… Mivel érdemeltem ki a hívásod? Várj! Honnan tudod a számom? – hadarta a lány, míg a kíváncsisága még erősebb lett.

- Nyugi! Nate segített, ő adta meg a számod. Bár rendesen győzködnöm kellett érte… - Camilla hálásan gondolt Nate-re, mert máskülönben soha többet nem beszélhetett volna a nagyszerű zenésszel.

- És miért is hívtál? – kérdezte újra Camilla, míg a könyvét az asztalra tette és elhelyezkedett a kanapén.

- Jaj, de türelmetlen vagy! – húzta az időt a lökött zenész. A férfias nevetés teljesen elvarázsolta Camilla-t, s irigykedni kezdett a zenész feleségére. Tudatában volt annak, hogy az a nő egy igazi kincset talált. Különlegességnek számított az esküvő, mert elég fiatal volt a pár, ugyanakkor egy zenész és ez modell kötötte össze az életét.

- Te meg ki a franccal bájologsz? – egy dühös hang érkezett a háttérből. – Hé, haver, válaszolsz? Kivel beszélsz? Válaszolj! – Camilla-nak ismerős volt a hang, de mégsem ismerte fel, kihez tartozik.

- Szépségem, később hívlak! Számíts rám, még jelentkezem! – Marc hadarva köszönt el, csak hogy a lányban számos megválaszolatlan kérdés maradt.

- Marc… várj… - kiabált bele a telefonba, bár már csak a búgó hang válaszolt.

Camilla egy ideig még a telefonra meredt, mert nem tudta hova tenni a hívást. Elgondolkozott, de semmi értelmeset nem tudott kitalálni. Erőt vett magán, s az ismeretlenhez tartozó számot Marc nevéhez társította. Várt, mert nem tudott mást. A várakozás azonban kiborította. Nem tudott tovább egy helyben maradni, legalábbis a négy fal között. Átöltözött, kényelmes farmert, pulóvert húzott. A nélkülözhetetlen dolgokat magához vette, majd útnak indult.

Nem tudta pontosan, hova tart és nem is sietett. Így mikor a park mellett sétált el, akkor kedvet kapott és módosította az útvonalát. Talált egy padot, ahonnan szinte az egész parkra rálátott. Gyönyörködött a látványban. Békés és nyugodt volt. Mégis minden gondolatát Marc hívása kötötte le. Viaskodott magával, hogy visszahívja-e vagy ne. Nem akart tolakodó lenni, és ott volt az ígéret, hogy a férfi jelentkezik. Aztán a gondolat fonala Nate-hez vezette. – Talán Ő tud valamit… - mosolyodott el Camilla. Egyből az órájára nézett, s mivel már délután volt tudta, Nate-et célszerű otthon keresni.

Felpattant és mosolyogva indult el a barátjának a lakása felé. Útközben beszerzett két jó nagy adag kávét, hogy ezzel kedveskedjen a feltehetőleg mostanában ébredező férfinek. A ház kapujánál járt, mikor megszólalt a telefonja. Immár Marc nevét jelezte ki a parányi készülék.

- Szia Marc! – szólt bele Camilla, csakhogy viszonzás nem érkezett. – Marc? – a lány elbizonytalanodott. – Marc, ott vagy? – hiába kérdezett rá többször válasz nem érkezett. Csak valami bosszús szusszantás hallatszott. Ráadásul a hívó ki is nyomta. Camilla leforrázva állt a kapuban. Eltette a készüléket, majd felcsengetett. Az álmos hang nem sokkal később beengedte, hogy felcaplasson a felső emeletre. Az ajtó résznyire nyitva volt, s Camilla könnyedén bejutott a lakásba.

- Jó reggelt! – Camilla mosolyogva köszöntötte Nate-et, aki álmosan csoszogott a lakásba.

- Életmentő vagy! – kapott a férfi a kávé után és egyből belekortyolt az italba. – Köszi, Édesem! – kicsit élénkebben puszit nyomott a lány arcára. Jó barátok voltak. Mindketten magányosak voltak az utóbbi időben, s emiatt még inkább megértették egymást.

Nate örült a látogatójának. Előző este, mikor a lány távozott rossz érzése támadt. Szeretett volna beszélni vagy segíteni Camilla-nak. Csakhogy melóznia kellett, bár gyanúsnak tartotta Marc hirtelen érdeklődését, ezért is vonakodva adta meg a lány számát. Aztán teljesen más irányba terelődött a beszélgetés. Nate látta, hogy valami nyomasztotta Camilla-t. S mikor rákérdezett, akkor az a nagy sóhaj biztosította, hogy valamibe belenyúlt. Camilla mesélni kezdett, s Nate látta rajta a megkönnyebbülést. A férfi valami kaja után kutatott a hűtőben, mert jócskán megéhezett már. Ekkor Camilla mobilja megszólalt. A lány fintorral az arcán vette fel.

- Szia Szépségem! – a zenész ismerős hangja csendült fel.

- A franca Marc, miért hívtál az előbb, ha bele sem szóltál? Miért játszol velem? – fakadt ki a lányból. Nem bírta tovább magában tartani.

- Én? Nem. Nem én hívtalak… - váltott komolyabb hangnemre a férfi.

- Komolyan? – elcsodálkozás jól kiérződött Camilla hangjából. – Most miben segíthetek neked?

- Szeretnélek meghívni az esti koncertemre… Van kedved eljönni? – bökte ki végre Marc.

- Tényleg? Meghívsz a koncertedre? – a melegség árasztotta el a lány lelkét.

- Igen, sőt a vip buliba is várlak… Szóval? Ugye jössz? – leesett a lány álla. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a telefont eltartva magától, és Nate felé tátogott. Némán kérdezte a férfit, hogy elkíséri-e estére. Csakhogy a férfi feltartott kezekkel közölte, hogy beosztották estére. Az egyik kolléga beteg lett, így Nate-re hárult a helyettesítés feladata, aki egy cseppet sem bánta, mert jól jött neki az a plusz dohány.

- Igen. Köszönöm a meghívást. Szívesen megyek. Ez eszméletlen! – hüledezett Camilla, mivel alig hitte el, hogy a kedvencét hallhatja újra.

- Ismered a Little Star nevű helyet? Ott lesz a koncert, s onnan megyünk tovább bulizni… Majd szólok, hogy engedjenek be… Akkor a színpad mögött gyülekeznek a többiek is…

Camlla vigyorogva haladt a szórakozó hely felé. Az ajtónál álló marcona férfi végigmérte amint közelebb ért. A nevét kérdezte, majd újra rajta felejtette a szemét. Volt mit nézni, hiszen nagyon is csinosan öltözött fel. Erről a jelenlévők akkor bizonyosodhattak meg, mikor a bőrkabát cipzárját lehúzta teljesen. Az egyik őr intett Camilla-nak, és a színpad mögé kísérte.

- Helló! – köszönt félénken a lány, mivel sok ismeretlen arcot látott.

- Szia Camilla! – nyílt szét a tömeg és Marc mosolygós arcát látta meg. – Nem hittem, hogy tényleg eljössz. – vallotta be a zenész, míg puszival üdvözölte a Camilla-t. – Ők a barátaim, ők is zenélnek: Jackson és Foster…

A srácok szimpatikusak voltak, s puszival üdvözölték Camilla-t. Szelíd teremtésnek látták a még kissé megilletődött lányt. De hamar oldódott a hangulat és a srácok azon voltak, hogy minél jobban megnevettessék Camilla-t. Két újabb hang közeledett a nevetgélő csapat felé, ők is röhögtek, de ez valamiféle játékos civakodás volt inkább.

- Már megint te? – kúszott magasabbra az egyik most közeledő hang.

- A francba, már megint te! Én is mondhatnám ugyanezt! – valamilyen megmagyarázhatatlan dolog miatt bosszantotta mindkettőjüket a másik jelenléte. A feszültség tapinthatóvá vált közöttük, míg farkasszemet néztek.

- Ccch… De nagy a szád! – szegte fel a fejét ellenségesen a férfi.

- Oh, te sem pukkadtál még meg a saját mérgedtől…

Mindenki kikerekedett szemekkel figyelte, ahogy az eddig szelíd, jókedvű lány simán visszaszólt a barátjuknak. Ez már régen fordult elő utoljára, s élvezték a szópárbajt. Mostanában a haverjuk volt a csajmágnes, mert amint megjelent valahol a lányok egyből olvadozni kezdtek. Minden lány, nő, asszony a haverjuk közelébe akart férkőzni, s az ágyába bújni, aki történetesen nem félt kihasználni ezeket az alkalmakat. Erre itt volt Camilla, aki imádta a zenét, vidáman beszélgetett és simán beszólt.

- Baby, én fizetem az első italod! – elsőként Jackson kapott észbe. – Mit iszol?

- Vodkamartinit! – mosolyodott el Camilla, persze fintorral fordult az ellenségeskedő pasi felé.

- Legyen, de a második kör az enyém! – kontrázott Foster is. A két srác közre fogta a lányt, s így indultak volna a bárpult felé.

- Le akartok itatni? – először az egyikre, majd a másik srácra nézett jelentőségteljesen Camilla. Erre mindhárman felnevettek.

- Haver, viselkedj! -  fél füllel hallották, amint Marc jó modorra intette a barátjukat. – Én hívtam meg Camilla-t… - a jó zenész védelmébe vette a lányt, bár kívülről úgy látszott, hogy nincs rá igazán szükség. – Dylan… Mi a franc ütött beléd? – mire a kérdezett csak egyszerűen vállat vont.

Dylan dühösen fújtatott, ahogy a barátai otthagyták és a lány kegyeit keresték. Körül ugrálták, és még őt védték. – A ringyó, meg nem fél kihasználni. – fintorogva figyelte a lányt, mert a szemeit nem bírta levenni róla, aki éppen ebben a pillanatban lépett ki a takarásból. A színpad előtti asztalhoz sétált. Mélységes irigységgel nézte, ahogy senki sem törődik vele, vagyis senki sem zaklatja, ugyanakkor valamiért roppant módon zavarta, hogy minden férfi éhesen legeltette rajta a szemeit.

Camilla meg senkivel sem foglalkozott, még vele sem. Mégiscsak férfiból volt, akit nem hagyott hidegen egy szép női test. Talán egy pillanat erejéig engedett a kísértésnek és eljátszott a gondolattal, hogy megszerzi ezt a csajt, aki visszaszólt, visszabeszélt neki. Ez sértette az önérzetét. Harag, bosszúvágy lobbant a törékeny teremtés ellen.

Elkezdődött a koncert, így elengedte a gondolatait és kicsit lazított. A dalok és Marc játéka lenyűgözte mindig is. Főleg akkor érzett büszkeséget, hogy barátok, mikor Jackson és Foster is csatlakozott a színpadon Marc-hoz. De fintorra, vagy egy csúfos grimaszra húzta a száját, mikor meghallotta az ajánlást.

- Remélem, jól szórakoztok! A következő számot egy „különleges vendégnek” küldöm… - Dylan nem akarta elhinni, hogy ez történik. Így fogta magát és inkább valami ital után nézett.

Camilla roppant módon élvezte a koncertet, főleg az ajándékdalt. Aztán az este végül a koncert után indult be igazán. A srácok tényleg meghívták Camilla-t a beígért italokra. Dylan meg állandósult utálkozó arckifejezéssel figyelte a barátait és a lányt, míg iszogatnak, beszélgetnek. Persze egy másik szórakozóhelyen kötöttek ki, s még páran csatlakoztak a társasághoz, Dylan leginkább akkor érzett igazi kárörömöt, mikor Marc felesége, Cassie is befutott. A pár csókkal üdvözölte egymást, s egymáshoz bújtak.

- Szállj le Marc-ról! – mordult fel Dylan Camilla háta mögött. – Alattomos dög vagy, ha tönkre tennéd a házasságát…

- Honnan szeded a hülyeségeid? Hallod egyáltalán, mit beszélsz? Meg különben is semmit sem tudsz rólam. Akkor meg hogy merészelsz alattomos dögnek titulálni?

- Nehogy már te legyél felháborodva!

- Megköszönném, ha mostantól kezdve a közelembe se jönnél… - távolodott el a lány az arrogáns férfitől.

Camilla kiutat keresett, mivel még mindig érezte magán a férfi tekintetét. Szerencsére a mobilja is megszólalt. Megmentőjére gondolt s mosolygott. Ezzel még inkább sikerült bosszantania a férfit. Dylan egyetlen pillanatra elbizonytalanodott, hogy tévesen vagdalkozott, de a tudat, a látvány, hogy egy hülye hívás boldoggá tette a lányt idegesítette.

- Szia, hamarosan végzek. Nincs kedved bejönni? – Nate kedvesen beszélt, de a fáradtság érezhető volt a hangjában.

- Szia! De nagyon szívesen, de akkor ma nálam alszol…- Camilla felvidult, mert így végre nem lesz egyedül. Megint filmeznek, kukoricát csinálnak és szórakoztatják egymást. Ez idő alatt sem lesz lehetősége gondolkozni, agyalni.

Nem sokkal később, még indulás előtt körbejárt és elköszönt a csapattól. Megköszönte a meghívást, az italokat és a fergeteges estét. Még az ellenszenves férfinak is odaköszönt, hiszen tudta, mi az illem, még akkor is ha nem szívesen tette. Persze a srácok, legfőképp Marc marasztalta, és újabb italokra hívták volna meg, de Camilla kedvesen hárított.

A lány a klub előtt egy taxit fogott, s Nate munkahelyéhez vitette magát. A fáradt barátja már az utcán cigizett, mire odaért. A lány kiszállt a kocsiból, de szólt a sofőrnek, hogy el ne hajtson. Nate eldobta a csikkjét, puszival és nagy öleléssel üdvözölte Camilla-t. Pusztán baráti gesztus volt ez kettőjük között, azonban a távolból leskelődő férfinek ez másképpen tűnt, másképpen látta. A harag felforrt benne, s bosszúért kiáltott minden porcikája. Miért? Mert elfeledett érzéseket ébresztett benne a lány puszta jelenléte. Piszkálta a kíváncsiságát, ki ez a lány, aki nem olvadt el tőle, nem érdeklődött utána, és volt mersze feleselni neki. Ugyanakkor a birtoklási vágy is egyre élénkebben bontakozott ki a lelkében. Meg akarta szerezni, kellett neki, bár nem tudta, miért. Dylan abban a pillanatban, mikor a pár beszállt a kocsiba majdnem felrobbant.

50. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

meghoztam a 50. fejezetet. Nagyon szépen köszönöm, hogy írtatok. Tudom, hogy felkavaró, felkavaró volt az előző (nem kicsit), és talán a most következő fejezet még inkább az lesz, de tényleg örülnék neki, hogyha ennek ellenére leírnátok a véleményeteket.
Csak annyit fűznék a dolgokhoz: Borúra jön még derű!

Ha vidámságra vágytok, akkor nézzetek be a másik oldalamra:

http://zoesfantasia.tumblr.com/  

Sok-sok kép, videó és izgő-mozgó képecske található itt...

JÓ olvasást!
Várom a komikat!

Puszi,
ZoÉ

„Szerettem én valaha őt? Vagy csak imádom a fájdalmat, a rendkívüli fájdalmat, és azt, hogy olyasvalakire vágyom, aki elérhetetlen?”

(Szex és New York c. film)

Robert

Los Angeles, 2011.09.17.

- Te meg mi a francot művelsz? – torkomon akadtak a szavak. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezt csinálja. Megdöbbenve néztem körbe és az egészben Flóra beletörődött arca nyugtalanított a legjobban. Ha véletlenül bealudtam volna, akkor szó nélkül lelépett volna. Kíváncsian vártam a magyarázatát, mi van, de Ő sem nagyon tudott szóhoz jutni. Megleptem a hirtelen megjelenésemmel.

- Elmegyek… - ezzel pedig kimondta a kapcsolatunk halálos ítéletét. Fájt, hogy elárult, de talán együtt túl tudtunk volna lépni ezen. Talán részemről hiba volt tévhitben hagynom Sarah-val kapcsolatban. Összegezve végülis mindketten hibáztunk, de akkor sem tudtam megérteni, miért futamodik meg. Pont Ő, akit a világon a legerősebb nőnek gondoltam. Magabiztosnak és céltudatosnak. Talpraesettnek és határozottnak. Most egyik jelző sem illett rá igazán.

- Hát ennyi? Csak úgy elmész? Kiszállsz? – nem tudtam annyiban hagyni a dolgokat, egyszerűen kibuktak belőlem a kérdések. Csak úgy nem akartam elengedni. Igenis bántotta az önérzetem és a büszkeségem, hogy Flóra el akar hagyni.

Az első próbálkozását követően egyszerűen meglepett, hogy ennyire hidegen vágja a szavait a fejemhez. Ráadásul megpróbált elmenni, elmenekülni előlem, de nem hagytam neki. Elkaptam a karját és közelebb húztam magamhoz. A szenvedéllyel teli nő most úgy viselkedett a karjaimban, mint valami játék baba lenne. Egyszerűen csak hagyta, hogy öleljem. Nem ölelt meg, nem lökött el. Ezzel a beletörődő viselkedésével csak még inkább megsebzett. – Hát ennyire nem számítok neki? – rá sem ismertem.

- Már nem számítasz… mert már meguntam ezt az egészet… Meguntalak téged… - aztán megszólalt, s abban a pillanatban lehullottak róla a kezeim. – Nem lehet igaz! Nem igaz! – győzködtem magam, míg a szívembe éles fájdalom nyílalt. – Lehetetlen! – tudtam, hogy mondanom kell valamit. Ki akartam mondani azt a bizonyos szót, melyre nem kis rácsodálkozást okozott nekem. Hiszen beleszerettem. S már a nyelvem hegyén volt. Akármennyire is kétségbeesett próbálkozás lett volna tőlem, tudatni akartam vele. Csakhogy megelőzött

- Őt szeretem… - ezzel pedig Flóra elvágta a remény apró és roppant vékony szálát, melybe még kapaszkodtam. Kimondta, hogy Őt szereti.

- Ha így van, akkor elengedlek… Szabad vagy! – a szemébe néztem. Ez ellen már nem tudtam harcolni.

Hittem abban, ha szeretem, akkor elengedem, hiszen Ő nem engem választott. Így az utolsó dologért nyúltam, mely még hozzá kötött. Visszaadtam neki, hiszen döntött, melynek értelmében a megállapodásunk is semmis. A következő pillanatban már lendült is. Flóra már el is tűnt az ajtóban. Pár pillanat múlva követtem Őt, annyira nem vallott rá ez a viselkedés. A teraszon fedeztem fel, megtorpant a kinti asztal mellett. Nem akartam sem megijeszteni, sem megzavarni, így csak csendben figyeltem az ajtóból. Lassú és kecses mozdulattal emelte fel hamvas ajkaihoz az aranykarikát. Csókot lehelt rá, majd az asztalra tette. Még utoljára rám nézett, elsuttogott egy sajnálkozást aztán ezzel pont került a kapcsolatunk végére.

Az eső abban a pillanatban kezdett el óriási cseppekben hullni, mikor Flóra gyorsan távolodó alakját néztem. Bepattant a kocsiba és elhajtott. Úgy éreztem, hogy egy hatalmas űrt hagyott az életemben, a lelkemben. Hosszú percekig csak néztem a kapu felé, gyerekes módon, naivan vártam, hátha visszajön, de a józanabbik énem tudta, hogy nem látom viszont. Az eső hideg cseppjei térítettek magamhoz. Nem mintha segített volna, de a nyakamat behúzva tettem azt a néhány lépést, mellyel elértem az asztalig. Felmarkoltam azt a gyűrűt, mert nem volt szívem ott hagyni. A markomba rejtettem és szárazra igyekeztem.

Gondosan behúztam magam mögött az ajtót és szinte hallottam a kísérteties csendben a földre hulló vízcseppeket a ruhámról, a hajamról. Vizesen, úgy ahogy voltam, mert bizony az a néhány cseppel sikerült eláznom, a pulthoz léptem. A karika, mely eddig a markomban volt most végiggurult a pulton és csak néztem, ahogy a tompa fényben is csillogott. Az üvegért nyúltam és a pohárért. Az etikettet félre téve majdnem háromnegyedig töltöttem a nehéz kristályt. Egy hatalmas korttyal a negyedét el is tűntettem. A maró folyadék végigfutott a torkomon, égette a belsőm, s mégis kirázott a hideg.

A pohárral a kezemben csoszogtam el a fürdőszobába. Ittam egy újabb kortyot, most egy kicsit visszafogottabb voltam. A maradékot biztonságba helyeztem a mosdó szélén, majd igyekeztem mielőbb megszabadulni a nedves ruháimtól. Teljesen átázott a pólóm, a nadrágom is egyre vizesebb lett. Mindent a földön hagytam, egyszerűen nem volt se kedvem, sem erőm foglalkozni az elpakolással.

A zuhanyba lépve a meleg vizet nyitottam meg, hogy felmelegítsem magam. Ahogy a víz csobogott, úgy zúgtak a gondolataim. Nem értettem ezt az egészet. Nem értettem, miért történt mindez. Rá kellett jönnöm, hogy Flóra nekem jóval több lett, mint egy cinkos, aki belement abba az őrült tervbe. Boldog voltam vele és egy új világot, egy boldog és békés világot nyitott meg előttem. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Helyette az ökölbe szorult kezemmel ütöttem a nyirkos csempének. Aztán ahogy átjárt a víz okozta meleg, úgy lettem egyre zsibbadtabb. Az alkarom támaszkodtam meg a falon, reméltem a víz kimossa minden felesleges gondolatom. Nem sikerült. Törölközőbe csavartam magam, s elsőként a poharamért nyúltam, ezúttal eltűntettem az összes alkoholt. A hálóban újra szembesültem Flóra hiányával, mikor a szekrényből tiszta ruhát vettem elő. Sima melegítőt és pólót vettem fel.

Újra akartam tölteni a poharam, mikor megszólalt a mobilom. A bántó dallam csak nem akart megszűnni, így kénytelen voltam megkeresni azt a vacakot. Nem voltam éppen társalgós passzban, a telefonom még sem akart elnémulni. Steph neve villogott a kijelzőn, így egy nagy sóhaj után fogadtam a hívását.

- Szia Rob! Csakhogy felvetted. – Az ügynököm vidámságba burkolt letolással kezdett. – Bocs, ha megzavartam valamit. – úgy éreztem, hogy szinte direkt hangsúlyozza ki, mire gondolt.

- Steph! Nem zavartál meg semmit. – morogtam bele a telefonba, míg a konyhába sétáltam.

- Csak azért hívtalak, hogy el ne felejtsd a közeledő fotózást. Szóval, ha lehet, akkor ne engedd el magad túlzottan… - grimaszba torzult az arcom, s igyekeztem nyelni a mérgem. – Szexis képekre szerződtél, olyanokra, mely illik a világ legszexibb férfija cím bitorlójának.

- És csak ezért hívtál fel? – nagyot nyeltem, hogy normális hangon tudjak megszólalni.

- Nem, de te ma ritka rossz lábbal keltél! – hallatszott a vonal túloldalán, ahogy Steph vett egy nagy levegőt és csak utána folytatta a mondanivalóját. – A forgatókönyvek miatt hívtalak… A halom végére értél már… Azt a drámát ugye előre vetted?

- Nem… - teljes mértékben szenvtelen volt a hangom, pedig az általam oly nagyra tartott és nagyra becsült munkáról volt szó.

- Rob, miért nem? Tudom, hogy fixáltuk a következő filmjeid, de az egy kiemelkedő munka és ők kerestek meg téged a szerepre… Kifejezetten téged… és főszerepre… - szinte láttam magam előtt, ahogy az ügynököm arca a rózsaszíntől a paradicsom vörös színéig felvette az összes árnyalatot. – Csak egy jó indokot mondj! Egyet! És a házasságod nem kifogás!

- Nem tenném… - dünnyögtem egyre mérgesebben. – Szabadságon vagyok, a francba is! Másrészt van elég dráma a magánéletemben, nem kell még forgatókönyvben is azt olvasnom! – csattantam fel. A kezemben tartott poharat is sikerült erősebben a pultra tennem, mely következtében az alkohol kiloccsant.

- Rob, tudod, hogy ezzel jár ez a szakma! Akkor mielőbb old meg a saját drámád, hogy a melóra koncentrálj! – kedvesen, de megrovással telve közölte velem az ügynököm a véleményét. Részben igaza volt, de csak részben.

- Jó! – vágtam rá dacosan. Csalódott voltam, mert a drága ügynökömet is mindössze csak a forgatókönyve és munka érdekelte. Még csak fel sem merült benne, hogy tényleg szarul vagyok. Teljesen úgy beszélt, hogy mindössze kifogásokat kerestem a munka alól kibújáshoz, és az egészet elkönyvelte magában olcsó kifogásoknak.

- Adok még néhány napot, addig kezdj neki… Akkor már rendes válaszokat várok! – Steph nagyot sóhajtott, mert tudta ennél többre nem fog velem menni. – Szia! - azzal pedig már ki is nyomtam a telefont.

Félre dobtam a készüléket, mert ezzel a hívással csak annyit sikerült Stephnek elérnie, hogy még idegesebb legyek. Teljes mértékben úgy éreztem magam, hogy senki nem törődik velem, semmit nem számítok. Flóra könnyűszerrel túllépett az elmúlt hónapokon, melyeket együtt töltöttünk. Nem egyszer forró szeretkezésben volt részünk. Erre betáncolt Flóra életébe ez a bájgúnár és már el is csavarta a fejét. Már el is vesztettem Őt. Stephet meg a munkán kívül nem is érdekelte más. Meg sem hallgattak, pedig most mindennél nagyobb szükségem lett volna társaságra, beszélgetésre, sőt gyengédségre, figyelemre.

Fel sem fogtam mit teszek, csak cselekedtem. Indulatosan sétáltam végig a folyosón. Eldöntöttem, hogy már csak azért is megteszem. A dac és a düh dolgozott bennem, ha Flóra megteheti, hogy mással fekszik össze, akkor én miért ne tehetném. A házasságunk amúgy sem valós, sőt soha még csak fel sem vállaltuk rendesen az érzéseinket. Bár féltem tőle, hogy talán Sarah-val szemben kegyetlenség, és csak kihasználom, de már nem lett volna erőm visszakozni. Sarah mindig vonzott és most még élénkebben élt az emlékeimben a csókja. Határozottan kopogtam, miután elértem a megfelelő lakosztályt. Rögtön ki is nyílt az ajtó, ahol megpillantottam Őt.

Nem tétováztam, nem mondtam semmit, csak egyet léptem felé. Kinyújtottam a karjaim, és a meglepett lányt magamhoz húztam. Ajkaink egy szenvedélyes csókban forrtak össze. Az édes ajkai ismerősek voltak, s most már semmi akadálya nem volt annak, hogy élvezzem, kiélvezzem ezeket a pillanatokat. Még közelebb vontam magamhoz, és egyre hevesebben ostromoltam a csókjaimmal. Némi tétovázás után Sarah a nyakam köré fonta a karjait, és tüzes táncot jártak a nyelveink.

Feleszméltem, hogy még mindig a nyitott ajtóban kezdtünk szenvedélyes csókcsatát. Megpördültem, de a csókot egy pillanatra sem akartam megszűntetni. Egy lépéssel beljebb löktem magunkat. Lassan elfogyó levegőm okán a puha nyakát tűntettem ki figyelmemmel. Csókoltam, szívtam és apró harapásokkal borítottam be a selymes bőrét, amit sóhajtozva fogadott. Végül a becsapódó ajtónak préseltem Sarah-t és a kezem a combján simogatva csúszott feljebb és így izgattam tovább. Elfúló hangjai, csak még jobban ösztönöztek. A feneke alá nyúltam, a karjaimba kaptam.

Csak a kanapéig jutottunk, mert olyan nagyon feszítette már a vágy. A kanapé támlájának a tetejére ültettem Sarah-t, csípőm köré tekert lábaival még közelebb vont magához. Csípőjének finom mozgatásával csak még keményebbé tett és ingerelt. Gondolkodás nélkül kaptam le róla a felsőjét, ahogy Ő is eltűntette rólam az ingem és a pólóm. Míg csókkal halmoztam el a márványszínű bőrét, apró kezei a nadrágom bontogatták. Nem állítottam meg, hagytam, hogy mielőbb kiszabadítson a nadrágomból. A nadrágom a bokámnál kötött ki, kiléptem belőle, majd újra a karjaimba emeltem Sarah-t és a kanapéra fektettem.

Csodáltam a szépségét, a hamvas bőrét, csillogó jeges szemeit, és arcán átfutó vágyat. Már nemcsak a kétségbeesettség motivált. Ugyanakkor Sarah mozdulataiból érzékeltem, hogy szüksége van rám, akar engem, ami voltaképp nagyon is jól esett sebzett lelkemnek. Felbuzdulva elsőként ajkait rajzoltam körbe nyelvemmel, majd áttértem a nyakára. Fedetlen mellkasa és csábító mellbimbói meredezve vártak, hogy nyelvem izgató játékával kényeztessem őket. S miután mindkét halmot igézően megbűvöltem csókokat hintve haladtam lefele a hasán. Az ujjaim cirógatva futottak az oldalán le a csípőjéig. Egyre kéjesebb hangok hagyták el mindkettőnket. Egyre kevésbé bírtam már nélküle, s tettem ellene. Sürgetve húztam le róla a nadrágját és a felesleges bugyiját, közben gyengéden simogattam.

Édes forrósága epedve várt rám, és tovább már nem várattam. Sikkantva fogadott magába. Az egyesülésünk pillanata leírhatatlanra sikerült. Átjárta minden porcikám és még többet szerettem volna belőle. Sarah a hajamba markolva húzott magához és nyelveink újra egymásra találtak, de máris mozdította a csípőjét. Buja pillantások, sóhajok kéjes nyögések töltötték be a felforrósodott lakosztályt. Egymásba kapaszkodva élveztük ki a minket körülölelő gyönyört, melyet remegve fogadtuk.

Zihálva simultunk egymás karjába. Mellkasomra hajtotta a fejét. A haját, a hátát, a fenséges női testet igyekeztem még inkább felfedezni, míg Ő kapaszkodott belém, ujjai finom mozdulatokkal jártak a testemen. Minden érintése csak még jobban izgatott. A karjaimban tartottam, s rájöttem, hogy most mindennél nagyobb szükségem volt a társaságára, de nem beszélgetésre, hanem gyengédségre, figyelemre és erre az odaadó és fenséges együttlétre.

Sarah kissé felemelte a fejét, de az ujjai nem álltak meg, sőt már nem csak a mellkasomon játszott a szőrszálakkal, hanem a hasamon rajzolt. Huncut csillogás költözött abba a jeges szempárba. A számra hajolt, majd nyelvével rajzolta körbe azt. Az alsó ajkam a fogai közé vette és finoman tépte azt. Mikor szenvedélyes csókba lendültünk, akkor érte el keze meredő férfiasságom. Az ujjai bilincsként fonódtak rám, s lendületesen kényeztetni kezdett. Egyre közelebb kerültem a robbanáshoz, izmaim egyre görcsösebbek lettek, mikor hirtelen Sarah-t az ölembe húztam és magamra ültettem. Felnyögtem, ahogy újra birtokba vettem a testét, míg Ő vágytól ködösen sóhajtozott. A nyakam köré fonta a karjait, kapaszkodott belém, s csípője automatikusan mozdult. Csókoltam a nyakát, melleit masszíroztam, míg végül elért a kielégültség mámora. Sarah nem adta fel és még mozgott rajtam mindaddig, míg Ő is követett engem a csúcsra.

Sarah a vállamra hajtotta a fejét, a szőke hullámok ránk terültek. Öntudatlanul mozdultak a karjaim és átöleltem a karcsú női testet. A hamvas mellek minden levegő vételnél a mellkasomnak feszültek. Jó érzés volt csak lenni, mert az átélt gyönyörök megbénították az agyam, s vörös köd leple alatt bújtak meg. Viszont a kanapét egyre kényelmetlenebbnek éreztem. A minket elragadó hévben fel sem tűnt, mennyire nem ilyenre tervezték ezt a bútordarabot.

Még szorosabban öleltem magamhoz Sarah testét, még mindig benne voltam, s ezen nem is nagyon szándékoztam változtatni, mert minden egyes mozdulattal újra keményebb lettem. Először előbbre csúsztam a kanapén, majd óvatosan megkíséreltem felállni. Sarah is erősebben kapaszkodott belém, a nyakam és a csípőm köré font tagjaival. Aztán még indulás előtt egy újabb csókot váltottunk. S amint elváltak ajkaink a hálóba sétáltam vele. Gyengéden fektettem le az ágyra, hogy újra a gyönyörökkel feledtesse el a gondjaim. Felejteni akartam, és mindennél jobban az a nőt, aki oly odaadóan és gyengéden bánt velem mindig…

„Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.”

(Márai Sándor)

~~~ xxx ~~~

„Állandóan csak rágondolt, együttlétük minden percére emlékezett, ezerszer fölidézte a boldogság és a gyönyör pillanatait, keresett valamit, amibe belekapaszkodhat, bármit, ami reményt adhat, hogy mégis van jövője a kapcsolatuknak.”

(Paulo Coelho)

Sarah

Los Angeles, 2011.09.18.

Lassan nyitottam ki a szemem, mert azt hittem, hogy minden csak egy csodaszép álom volt. Azt hittem, hogy csak álmodtam. Azonban rá kellett jönnöm, hogy ez messze nem álom volt, sőt minden képzeletemet felülmúlta az éjszaka. Rob tényleg mellettem volt, engem ölelt és szeretkezett velem. Az este és az éjszaka minden pillanata valóság volt és mámorító gyönyörben gazdag. Már az élmény puszta gondolatára is forróság öntötte el a testem. Bizsergés egyre fokozódott. Ráadásul magam mellet éreztem a férfitestet, mely fékevesztett élvezetet adott.

Óvatosan fordítottam Rob felé a fejem, egyszerűen nem bírtam betelni a látványával. Félig a hátán feküdt, s ez által láthattam a kisimult vonásait. Néztem Őt, s hirtelen megannyi kérdés lepte el az agyam. – Mi lesz most? Mi volt ez az éjszaka? - sóhajtottam fel, míg óvatosan ülő helyzetbe tornáztam magam. Felhúzott térdemet öleltem magamhoz, míg lázason kutattam a válaszok után. – Mi történt Robbal? Miért és hogy hogy hozzám jött? – A türelmetlen kopogáskor még nem is sejtettem, hogy pont Rob lesz az ajtóban. Aztán magukkal sodortak az események, vagyis inkább az élmények és képtelenek voltunk megállt parancsolni magunknak. Akartam, mindennél jobban vágytam Rob-ra. Mégis egyetlen dolog nem hagyott nyugodni. – Mi lesz, ha felébred? – egyenesen rettegtem ama lehetőségtől, mely nagyon is valószerűnek tűnt. – Meg fogja bánni! Hiszen megcsalta a feleségét.

Rob hosszú szempilláig megrebegtek. Lassan nyíltak fel a szemei. Nyugalom és béke volt a vonásaiban, ma már nyoma sem volt a tegnapi zaklatottságának, mikor megérkezett hozzám. Egy könnyed ásítást követően csibészesen mosolygott felém.

- Jó reggelt! – kinyújtotta a kezét felém, s ujjait a combomon éreztem. Lágyan kutatva cirógatott.

- Jó reggelt! – elmosolyodtam, mert a következő pillanatban már magához is húzott. Forró ajkait éreztem meg a számon, aztán gyengéden elfektetett az éjjel jócskán összegyűrt lepedőn. Fölém gördült és a nyakamat hintette be csókjaival, míg egyre lejjebb halad. Megremegtem a karjaiban.

- Sarah… - nyelve érzékien járt a bőrömön. - Gyönyörű vagy… - sóhajtotta, mely után egy csókot nyomott immár a mellemre. - Fenséges… - újabb kínzóan mámorító csók következett. - Édes…

- Rob… - nyögdécseltem a karjai között. – Rob… - a hajába markoltam, s felhúztam magamhoz. Szenvedélyesen csókoltuk egymást úgy, hogy a fejem búbjától a lábam ujjáig végigrohant rajtam az a fenséges bizsergető érzés. Aztán bármennyire is kínzott a távolság, mégis el kellett szakadnom Rob mézédes ajkaitól. Két kezem közé fogtam az arcát, s mélyen a szemébe néztem. – Kérdeznem kell valamit… Csak annyit kérek, hogy légy őszinte! – beleegyezően bólintott. Nekem meg a szívem a torkomba csúszott, és ott kezdett bele a veszett vágtájába. - Megbántad? A kettőnk között történteket? – felsóhajtott, s innen tudtam, egyáltalán nem fog tetszeni a válasza. Fejét a nyakamba fúrta, de nem válaszolt. Éreztem a bőrömön a meleg leheltét, és egyre feszültebben vártam a válaszát. Aztán csókot nyomott a nyakamra, majd legördült rólam.

- Nem, nem bántam meg semmit! – mellém könyökölt, és úgy nézett a szemembe. Őszintének éreztem a válaszát, s ettől egy kicsit megnyugodtam. – Az éjszaka… az valami… eszméletlenül jó volt… - csibészes mosolyától szinte elolvadtam. Ráadásul azok a varázslatos hosszú ujjai is újra életre keltek. Először csak finom körökkel húzta az idegeim, melyet még tetézett, mikor a melleimet vette célba.

- Rob… - féltem kérdezni, nehogy tolakodásnak vegye, viszont válaszokra szükségem volt, hogy tisztán lássak. – Mi történt veled? Vagyis inkább veletek?

- Sarah, erről nem akarok beszélni… - hanyatt feküdt az ágyban és a plafont kezdte el fixírozni. – Nem fontos…

- De igen, fontos… - suttogtam magam elé. – Pont a múlt éjszaka miatt… - felültem és hátat fordítottam Robnak. – Nem akarok a szeretőd lenni… vagy csak a bosszúd tárgya lenni… vagy a válásod oka lenni… - magamra húztam a takarót, mert a fürdőbe szerettem volna indulni. Csakhogy Rob a hátamhoz simult.

- Emiatt sose félj! Sosem tennék olyat, amivel bántanálak. – újra a nyakamnál éreztem a cirógató leheletét, közben pedig átölelt. - Nem kérném soha, hogy légy a szeretőm… A házasságom miatt se aggódj! Már nincs miért! – döbbenten pislogtam magam elé, míg értelmezni próbáltam a szavait. Még az előbbi döbbenetemen sem jutottam túl, mikor Rob mellém ült. – Tudod mit, töltsük együtt a napot! Csináljunk valamit közösen!

- Közösen? – meglepett, hogy egyik pillanatról a másikra változott a hangulata.

- Igen. – gyermeki lelkesedéssel bólogatott. – Vagy más programod lett volna?

- Igen, vagyis nem… - zavartan válaszoltam, hiszen olyan váratlan volt az egész. – Caitlin-nel teniszezni mentünk volna… Úgy beszéltük meg, mert régen találkoztunk és jó ötletnek tűnt… Tegnap befejeződött a mostani munkám, viszont Caitlin-nek New York-ba kellett repülnie… - magyarázkodtam, miközben mindketten lassan készülődni kezdtünk.

- Tenisz… Jó régen játszottam utoljára… - kacsintott rám.

Néhány órával később már tényleg a teniszpályán voltunk. A játék végül több lett, mint szórakozás. Rob kezdeti bénázását követően egész jól belelendült, sőt kifejezetten élvezte, hogy szegény labdákat püfölheti. A zöld golyók egyre erőteljesebben lendültek felém, s egyre kevesebbet tudtam visszaütni. Némely ütésében mérhetetlen düh volt, bár Rob még ebben a dühöngő állapotban is ügyelt rám, nehogy bántson. Az utolsó nagy labdaroham után Rob megállt. A térdein támaszkodott meg, lehajtotta a fejét, de zihált. Közelebb sétáltam hozzá, mellette szerettem volna lenni. Segíteni neki, támasz és a vigasza lenni. Mire Rob mellé értem, addigra Ő már a pálya közepén ült.

- Lehet, hogy régen játszottál, de ügyes voltál. – ültem le mellé. Nem számított, hogy porosak leszünk, vagy hogy megnéztek bennünket a pálya mellett elhaladók. Játszottunk, elfáradtunk és leültünk.

- Vége a házasságomnak… - Rob teljesen váratlanul szólal meg. A szemeim viszont teljesen kikerekedtek. – Végleg vége… - rám nézett, s talán látta a véleményem az arcomon.

- Sajnálom. – fogtam meg a kezét. – Most már mindent értek…

- Ne, ne gondold azt, hogy ami közöttünk történt az csak valami kétségbeesett tett volt… - a tenyerét a kezemre fektette. – Flóra megcsalt, lefeküdt az exével… akkor, abban a pillanatban eldöntötte a házasságunk sorsát. Nem volt és nem is lesz semmiféle veszekedés, tányértörés vagy gyűlölködés… - Rob áthatóan nézett a szemembe, a tenyerét az arcomra csúsztatta. Lassan közeledett felém, s alig akartam elhinni, hogy ezt teszi. Az arcomtól néhány milliméterre állt meg. –Feledni akarom a fájdalmat… Élvezni akarom az éltem… - s abban a pillanatban az ajkait az ajkamra illesztette. Puhatolózva nyomult előre a nyelve, amit készségesen viszonoztam, míg legbelül szárnyalni kezdtem…

„Mit akarok tőled? Semmit. Semmit nem akarok tőled. Hanem neked akarok. Nem tőled, hanem neked. Mégpedig adni. Mindent. Mindent, amit őrizgetek magamban. Őrizgetem egy érkező pillanatra, egy napra, egy életre. Őrizgetem annak, aki egy pillanat, egy nap, egy élet. Aki minden. És ha te vagy az, ha neked adhatom, ha elfogadod, akkor már nem csak "neked" van, hanem "tőled" is. Mert akkor már kapok is. Tőled.”

(Csitáry-Hock Tamás)