„Valamiért mindig képesek vagyunk elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg újra... Hogy Ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani, összetörni. (...) Aztán megint csalódunk, és már nem is értjük, hogy miért hiszünk újra. Hogy honnan az istenböl van erönk ahhoz, hogy újra fel tudjunk állni, leporoljuk magunkat, felhúzzuk a cipellönket, és tovább tipegjünk. Kezdetben megtörten, csalódottan, hitetlenül. Ám idövel valami mégis történik. Megtörik a jég, jön egy mosoly, meg még egy, aztán úgy a harmadiknál már nem tudod figyelmen kívül hagyni. Van, ami nagyobb, mint te. Hatással van rád, és nem tudsz ellene mit tenni. Akaratlanul is magad mögé hajítod a lakatot, kinyitod a szíved, mit sem törödve azzal, hogy mit kockáztatsz, hogy talán ez is egy a többi közül.”
(Oravecz Nóra)
***
Camilla boldog mosollyal és élvezettel sétált végig a jártán a ragyogó napsütésben. Mindkét karján csomagok lógtak, és még mindig nem végezett. Lendületes léptekkel haladt a kocsijához, s gyors mozdulatokkal pakolt be mindent a csomagtartóba. A színes csomagok ott sorakoztak, s már csak néhány apróság beszerzése maradt hátra. Éppen beszállt, mikor megszólalt a mobilja.
- Szia, Édesem! Mit szeretnél? – könnyed és vidám hangon beszélt, míg elhelyezkedett az ülésen és a dokkolóba illesztette a telefonját. – Ugye nincs baj?
- Nincs semmi baj. Csak meg szerettem volna kérdezni, merre jársz. – elégedett hangon ejtette ki a szavakat. – Elég régen elrohantál, s még csak egy csókra sem volt időnk…
- Szeretlek, és ha hazaérek, akkor majd valahogy bepótoljuk… - Camilla pajkos játékba kezdett, s sikerült felhúznia a férfit.
- Szívem, ne tégy könnyelmű ígéretet és igyekezz haza! – a férfi szavait valamiféle zaj szakította félbe, s köszönés nélkül nyomta ki a telefont. Camilla lelki szemei előtt megelevenedett a vágyakozó férfi alakja. Aztán anyai szíve és aggodalma egy pillanat alatt elhatalmasodott rajta. Bár tudta, hogy semmi baj nem történhet.
Miután Camilla megnyugtatta magát vett egy nagy levegőt. Elhatározta, hogy még gyorsabb tempóra kapcsol, s beszerzi a maradék apróságot. Tökéletesre szerette volna szervezni a születésnapi partit, hiszen az életében a legfontosabb személyt köszöntötték volna. Ugyanakkor az ehhez hasonló események fontosak voltak Camilla szüleinek, mert ilyenkor vették a fáradtságot, s az óceánt átrepülve látogatták meg a lányukat. S ilyenkor kritikus szemmel vizslattak mindent a szülők, s ha valami nem tetszett nekik, akkor a negatív véleményt nem rejtették véka alá. Tehát Camilla-n egyre nagyobb volt a teher. Egy újabb nagy levegőt vett, majd lendületesen csatlakozott az utca forgatagához.
Majdnem egy órával később a lány elégedetten lépett ki az utolsó üzletből. Reggel óta talpon volt, már nagyon régen volt az a bizonyos reggeli kávé. Olthatatlan vágyat érzett rá, így aztán nem az út mellett parkoló kocsi, hanem a sarkon lévő kávézó felé vette az irányt. Verőfényes nyári napsütés szinte elvakította a lányt, de ez egyáltalán nem zavarta. Ez volt az egyik oka, amiért olyannyira szerette Los Angeles-t. Az első hetek, sőt talán még a hónapok nehezen teltek el a lány számára, hiszen minden idegen volt számára. Csakhogy tudta, hogy szüksége van a változásra, az élete múlik rajta. Nehéz döntés volt, de évek múltán már egy cseppet sem bánta, hiszen végre boldog lett.
A múló hónapok kemény munkájával Camilla beilleszkedett, új munkája és új barátai lettek. Persze Nate-ről sosem feledkezett meg, mindig tartották a kapcsolatot, csakhogy az óceán elválasztotta őket. De mindig tudtak a másikról. Nate életében jöttek és mentek a barátnők, míg végül találkozott Viola-val. Olyan komolynak bizonyult a kapcsolatuk, hogy végül eljegyezték egymást, hónapokkal később pedig egybekeltek. Camilla örömmel fogadta a barátja boldogságát, s készségesen segédkezett a szervezésben.
A lányt kissé elvakította a kávézó ajtaján tükröződő fény, s óhatatlanul ütközött neki a férfinak. A két test egymásnak ütközött, aztán a férfi kapott Camilla után, nem hagyta, hogy elessen.
- Bocsánat! – elmosolyodva emelte fel a fejét a lány. A férfi baseball sapkát viselt, és kissé gondozatlan szakállat. Camilla ahogy a szótalan férfit nézte valami ismerőset látott a tekintetében. S ettől csak még inkább zavarta, hogy a férfi még mindig nem engedte el. – Kérem, elengedne? – a lány kibontotta magát, s már lépett volna tovább, mikor a férfi utána nyúlt. A kezét érte el, s bilincsként fonódtak rá a hosszú ujjak.
- Cam… Camilla… - suttogta a meglepett férfi.
- Igen? – meglepetten nézett vissza a lány. Nem tudta, honnan ismeri a férfi, hiszen nem emlékezett rá.
- Gyönyörű vagy… - áhítattal suttogta a férfi, s most már Camilla is tudta, ki ő.
- Dylan… - a lány úgy kapta el a kezét, mintha az érintés égetné. – Sajnálom, de mennem kell… - azzal már lépett is tovább. Nem akart beszélni ezzel a férfival, nem akart rá emlékezni sem.
Az ajtóhoz lépett, s még a kávét is elfelejtette, mivel teljesen elterelte ez a váratlan találkozás gondolatait. Sietős léptekkel a kocsijához igyekezett. Már kevésbé fájt az emlékezés, már kevésbé fájt a férfi emléke, azonban mégis felkavaró volt. Annyi év eltelt anélkül, hogy akárcsak valamit is hallott volna Dylan-ről. Talán a véletlen, talán a sors rendezte úgy, hogy még csak egy apró hírmorzsa se jusson el a lányhoz. Most viszont itt volt, teljes életnagyságban. Persze változott, az arca kissé beesettebb, soványabb lett az egész alakja. Hajdanán sem volt izompacsirta, mégis akkor sokkal izmosabbnak hatott. A haja is most hosszabb volt és a szakáll, mely teljesen elfedte az arca jó részét. S mindezt pár pillanatnyi találkozásból szűrte le Camilla.
A kocsi mellett ácsorogva kutatott a táskájában a kissé feldúlt lány, a kocsi kulcsát sehogy nem tudta megtalálni. Átforgatott mindent, mégsem jött elő az az átkozott kulcs.
- Camilla, kérlek. – összerezzent a neve hallatán, melyet Dylan olyan különleges módon tudott kiejteni, amit senki mástól nem hallott. – Csak beszélgetni szeretnék veled…
- Miért? Dylan miért? – ismételte a lány fájdalmas hangon. Az emlékek hívatlanul előre nyomultak a lány elméjében, s meg is elevenedtek.
- Szeretném tudni, mi történt veled… - Dylan zsebre dugta a kezeit, a vállait kissé megemelte. Teljes alakja bűnbánatról tanúskodott. – Egy kávé? Ebéd? Bármi! – kérlelte a férfi Camilla-t.
- Sietnem kell… Nem tudom, hogy egyáltalán jó ötlet-e. – nyögte ki nagy nehezen Camilla.
- Kérlek, gondold át! Minden délután a Westwood Parkban sétálok és ücsörgök. A teniszpályák felől… - motyogta Dylan lehajtott fejjel. – Gondold át, és ott megtalálsz! Szép napot! – még egy utolsó kissé erőltetett mosoly után Dylan elsétált. A férfi távolodó alakját Camilla addig nézte, míg az utca forgataga be nem szippantotta.
Camilla kissé összezavarodva ülte be a kocsiba, és jó néhány percig csak ücsörgött. – Miért? – ismételte meg a kérdést. – Miért kellett felbukkannod? – markolta meg erősen a kormányt. Nem akarta, mégis egy könnycsepp kigördült és végigfutott az arcán. A szeméhez kapott és megakadályozta, hogy újabb kicsorduljon. Aztán megszólalt a mobilja. Nagy levegőt vett, majd a füléhez emelte a készüléket.
- Kicsim, minden oké? Ugye már hazafelé tartasz? – az aggódó férfihangnak sikerült elterelnie a lány figyelmét.
- Sietek haza. – Camilla enyhén elmosolyodott. – Csók, édesem! – kinyomta a telefont s hazafele tartott.
Egész úton Dylan járt a fejében, egyszerűen képtelen volt továbblépni. Egészen hazáig rágódott azon, hogy találkozzon-e a férfival. Ahogy töprengett úgy rájött, hogy talán mégis el kellene mennie, de a következő percben már meg is gondolta magát. Nagyot sóhajtott, mert nem jutott előbbre a gondolataival. De tovább nem tudott ezzel foglalkozni, mivel hazaért. Lassított, majd pedig a felhajtón parkolt a ház előtt. Kiszállt a kocsiból, s ekkor kivágódott a bejárati ajtó.
- Mami, mami… - harsogta a vékony hang. Futva közelített az apróság. Amint elérte az anyukáját a lábait ölelgette.
- Szia, kicsikém! – hajolt le Camilla, de annyira kapálózott a kicsi, hogy felemelte.
- Gyere Lucy, ne a mami cipeljen! – lépett Camilla mellé a férfi. Egyből átvette a kislányt, és csókot nyomott a lány szájára.
- Jeremy, nincs semmi baj. – ölelte meg a párját a lány. – És mit csináltál kicsikém?
- Rajzoltam a mamával, apával fogócskáztam… és a nagypapával tévéztem…
Boldogan nevetgéltek, s Lucy annyira követelte az anyja figyelmét, hogy teljesen lekötötte azt. Jeremy hordta be a csomagokat, míg Camilla a kicsit etette meg. S miután a kicsi teljesen elfáradt és elpilledt az anyja lefektette. Ekkor elérkezett a pillanat, hogy feldíszítsék a lakást, és előkészítsenek mindent a szülinapi ünneplésre. Camilla és Jeremy szülei is megérkeztek a hotelből. Úgy tűnt, hogy a nagyszülők megértik egymást, s jól kijönnek. A nappaliban iszogattak, míg Camilla és Jeremy a konyhába készültek elő.
- Camilla, mi történt ma veled? – Jeremy a lány hátához simult és úgy ölelte magához. Közben finom csókokkal hintette be a lányt.
- Mire gondolsz? Nincs semmi. – letett mindent a kezéből. Terelt, és bízott benne, hogy a férfi elhiszi.
- Tudod te nagyon jól! – lassan megfordította a lányt a kezei között, s mikor szembe voltak egymással, akkor szerelmes csókot váltottak. – Valami felkavart, valami bánt. Rágódsz valamin. Ismerlek, és szeretlek. Nekem bármit elmondhatsz!
- Mielőtt hazaindultam volna, valakivel összefutottam. – kezdett bele a lány, s mintha úgy érezte volna, hogy megkönnyebbült. – A múltamból bukkant fel valaki, találkozóra hívott. Beszélni akar velem és nem tudom, mit tegyek. Elmenjek vagy ne?
- Ezt neked kell eldöntened. – jelentette ki Jeremy.
- De ha elmegyek? Vagy ha nem? – töprengett hangosan a lány.
- Édesem, szeretlek és bízom benned. Azt elmondhatom, hogy talán okkal futottak össze, másrészt a múltad lezárásában is segíthet, ha találkozol vele…
- Ezért szeretlek olyan nagyon! - Camilla mosolyogva hajolt a férfi ajkaira. A szerelmes csókot követően Lucy felbukkant s a szülők, nagyszülők megkezdhették az ünneplést.
Másnap Camilla csak nagy nehézségek árán tudod megnyugodni. Kissé idegesen készülődött, de belátta, hogy ezen túl kell esnie. Le kell zárnia a múltját, mert ha nem így tesz, akkor örökké kísértheti. Jeremy próbálta megnyugtatni Camilla-t s a lelkére kötötte, ha bármi baj van, akkor hívni fogja. Majd egy szerelmes csókkal köszöntek el egymástól.
A parkig zökkenőmentes volt az út, s miután Camilla leparkolt hosszasan ücsörgött, mert nem volt teljesen biztos benne, hogy jó helyen jár. Csakhogy néhány pillanat múlva valóban feltűnt Dylan. Farmert, pólót, dzsekit és baseball sapkát viselt. Lassan sétált végig az ösvényen a fák hűs árnyékában. A parkban játszadozó gyerekeket, a kutyasétáltatókat és a szerelmes párokat figyelte. Aztán kicsit arrébb sétált és egy padra telepedett le. Camilla erőt vett magán, s kiszállt a kocsiból. Megfontolt lépésekkel közeledett a pad felé, s ahogy elérte a férfit rájött, hogy megnyugodott.
- Szia, Dylan! – köszönt kedvesen, majd helyet foglalt a férfi mellett.
- Szia! Nem voltam benne biztos, hogy eljössz… - sóhajtott Dylan, s tekintetét a futkosó gyerekekre emelte.
- Nem voltam benne én sem biztos… - vallotta be Camilla.
- Sajnálom, ami a múltban történt. Már mindent, amit korábban mondtam és tettem, azóta is bánom… - Dylan-re egyáltalán nem illő bocsánatkéréssel nyitott. Újabb meglepetést okozott a lánynak.
- Az már a múlt… Úgy érzem, hogy túlléptem rajta. Fájt, pokolian fájt a tudat, hogy csak játszottál velem, mikor én szerettelek. – Camilla a kezét figyelte és a gyűrűjével játszott, így próbált megnyugodni.
- Hidd el, hogy szerettelek, csak akkor még ezt nem tudtam, mit jelent és mekkora kincs. – Dylan a lányra emelte a szemeit. Ismerős vonásokat keresett, s gyorsan tudott váltani a témák között. - Boldog vagy? Azóta megtaláltad életed párját?
- Igen… - kurtán válaszolt, nem akart mélyebben belemenni a magánéletének feszegetésébe.
- Régóta élsz itt? Mikor költöztél ide?
- Miután rendbejöttem a baleset után szükségem volt a változásra. Ez kézenfekvőnek tűnt. – lassan Camilla kíváncsisága is feléledt.
- S veled mi történt? Színészet, filmek, csillogás és siker? – kíváncsiskodott a lány, hiszen egykor ez volt Dylan mindene. A múltban ezek jelentették az állandóságot a férfi számára, s tulajdonképpen ezek okozták Dylan vesztét is.
- Jó ideje nem forgatok… Kiszálltam… - Dylan karba fonta a kezeit, a teste árulkodott helyette: fájdalmas emlékek voltak számára.
- Mi történt? Nem bántad meg?
- Voltam annál mélyebben, mint mikor utoljára találkoztunk… Az életemmel játszottam, de visszarángattak… - vallotta be a férfi a múltja sötét foltjából egy darabkát. – A többivel inkább nem terhelnélek… Hányadik hónapban jársz? – váltott témát hirtelen Dylan. Camilla meglepődött, ezáltal nem is tudott rögtön felelni. – A kávézónál nem voltam benne biztos… De most jobban látszik… - halvány mosollyal nézett a lányra.
- A negyedik hónap végén… - simított végig Camilla a pocakján. – Remélem, hogy kisfiú lesz. A kislányom otthon van az apukájával. Neked van gyermeked? – Camilla ártatlanul tette fel a kérdést, de Dylan-t nagyon rosszul érintette a váratlan kérdés.
- Van egy fiam… - Dylan erősen koncentrált a parkban focizó fiúkra. – Ott középen, a csatár… A szőke kisfiú… - mutatott a focizó gyerekek felé. - Az én fiam. Minden nap kijövök, hogy láthassam Őt, mert az anyja hétvégi apukát csinált belőlem… De mindenért csak magam okolhatom…
- Sajnálom…
- Hidd el, nagyon megszenvedtem azért, hogy ki tudjam mondani: hibáztam. Drog- és alkoholproblémáim voltak. Kiraktak a produkciókból és nem kaptam több ajánlatot. Megzuhantam és elvonóról elvonóra jártam…
- Hosszú utat kell megtennünk a boldogság felé… - sóhajtotta Camilla. – A rehabilitáció alatt rászoktam a gyógyszerekre, depressziós voltam… Nagyon nehezen tudtam újra élni. De aztán találkoztam Jeremy-vel, s értelmet adott az életemnek… Átsegített a nehéz napokon. Miatta és érte élek, meg az én manócskáimért…
- Az akkori barátnőm rövidesen kidobott, mivel hátráltattam az előbbre jutását. Ez is betett nekem. Senki nem volt mellettem, mert mindenkit elüldöztem magam mellől… Marc egy darabig kitartott mellettem, harcolt velem, értem, de feladta… Nem hibáztatom, soha nem is tenném. Sokkal hálásabb vagyok neki annál, sokkal többel tartozom…
- És a kisfiad anyja? – Camilla csodálva nézte a kisfiút. Tényleg az apjára ütött, a vonásai egy az egyben rá emlékeztették.
- Kalandnak indult az egész… Pénzt remélt tőlem, csakhogy velem együtt a karrierem is tönkre ment, így a csillogó és fényűző élet elmaradt… Egy hangszer boltom van, ott dolgozom, amit nagyon szeretek. Néha-néha tanítást is vállalok. Nem sokat keresek, de arra éppen elég, hogy megéljek és fizessem a gyerektartást.
- De boldog vagy és tiszta… Láthatod a fiad felnőni… Ennél nincs fontosabb…
- Nincs…
Lassan abba maradt a beszélgetés, kifogytak a témákból. Mindkettőjük lelke megbékélt, s végre oly hosszú idő után képesek voltak lezárni a múltat. Nem is gondolták, ennyi minden megválaszolatlan maradt bennünk, de most hogy már tudtak a másikról, valamiféle elégedettséggel töltötte őket el. Camilla elengedte a férfit, akit egykor szeretett. Dylan pedig rájött, hogy mindig is szeretni fogja ezt a nőt, akit egykor mélységesen megsebzett.
Vagy félóra csendes ücsörgés után Camilla lassan felállt, s kedvesen Dylan-re mosolygott. Nem mondott semmit, csak bólintott egyet, amit a férfi is viszonzott. Szavak nélkül köszöntök el egymástól, s a lány a kocsijához indult. Megnyugvással sétált, s már egy cseppet sem bánta, hogy eljött erre a találkozóra. Már majdnem elérte a parkoló autót, mikor visszanézett a pad felé. Dylan még mindig ott ücsörgött és a játszadozó gyerekeket figyelte. Camilla végül elrebegett egy visz’ látot. A lelke legmélyén szinte érezte, hogy most játja utoljára látja Dylan-t.
Mindenkinek vannak sebei, némelyeknél felszíni sérülések, némely embereknél mély sebek, melyek sosem gyógyulhatnak teljesen be. Azonban ez az élet, mely néha boldog, néha megsebez, sőt olykor darabjaira tör. Azonban csak kevesen tudnak erőt meríteni és újra felépíteni önmagukat. Hosszú, fárasztó és pokolian fájdalmas folyamat…
„Nem számít, hogyan tervezed meg, ahogy az sem, hogyan képzeled el. Anélkül, hogy tudnál róla, az élet megtalálja számodra azt, amire mindig is vágytál.”
(Tuti gimi c. film)
